Te nagyon kedvesen fogalmazod át azt, amit ő írt, mert ő nem ezt írta. :))))
De pl. ez a ki kap először is olyan, hogy már egy nagyobbacska gyerek is tud egyedül venni magának, meg meg tudja magának csinálni kaját, mégis full kiszolgáljuk még 17 évesen is. Mert hát ő a gyerek, az ő igényei ugye fontosabbak. :)
Szerintem Klemi nem azt mondja, hogy nem kehetnek a felnőttnek igényei, hanem hogy a prioritás listán előrébb van a gyerek. Ez nem kizárólagosságot jelent, csak sorrendet.
Én hoztam be a példát, hogy korábban pl úgy ettek a családok, hogy először a kenyérkereső, utána a felnőtt háznép, végül a gyerek. Ma pedig a gyerek kap először - ami nyilván nem azt jelenti, hogy a felnőtt nem kap.
"De van, aki ezt a terhet is kibírja, más meg ketrecnek éli meg. Nincs két egyforma ember, nincs két egyforma anya, egyforma gyerek, egyforma család és mindenhol kialakulnak azok a rendszerek, amik működőképesek."
Igen, de megint előjön az a kérdés, hogy milyen áron?
Sok mindent ki lehet bírni (közben esetleg frusztrálttá válsz, tönkre megy a házasságod, belebetegszel), csak érdemes-e?
Nem csak az egyénből ered, hanem a társadalom és az intézmények elvárásaiból is (pl. amikor rajtad kérik számon, hogy miért nincsen a gyereknek tornacucca, meg felhív a tanárnő, hogy a 16 (!!) éves nem figyelt az órán).
Nem, Klemi azt mondja, hogy mindenkinek természetesnek kéne lennie, hogy neki most nem lehetnek sem saját magára, sem a párkapcsolatára vonatkozó igényei, hiszen felnőtt, ereje teljében levő ember. :))) Aztán meg majd az időseket szolgálja ki ugyan ilyen természetességgel saját magát háttérbe rakva
De te is azt írod, hogy az az egyén belső szorongásából fakad. És nézd meg Klemit, őt nem is viselte ez meg, bírta és csinálta.
Azt nem vitatom, hogy az egyénre nagy terhet ró, ha gyenge az elvárásoknak ellenfeszülni vagy nincs elég önbizalma tudni, hogy egyensúlyt tudjon tartani az anyaság és a többi társadalmi szerepe között. De van, aki ezt a terhet is kibírja, más meg ketrecnek éli meg. Nincs két egyforma ember, nincs két egyforma anya, egyforma gyerek, egyforma család és mindenhol kialakulnak azok a rendszerek, amik működőképesek. Ami Kleminek jó, neked rossz volt, és fordítva, amit te most a saját károdon megtanultál és levezettél, azt ő helyenként túlzásnak tartja.
Lehet nem tudom jól átadni, de olvasd el Nexiet is.
Ha az a belső szorongásod, hogy neked ezt KELL csinálni, és így, és tényleg utolsó utáninak kell lenned a sorban, és mindenkinek lehetnek igényei, de neked nem (Klemi ezt hangsúlyozza, hogy ez a teljesen normális, hogy az ereje teljében levő felnőtt a saját igényeit elnyomja, meg a párkapcsolati igényeit is), akkor ez nem egyszerűen döntés kérdése. Először is el kell odáig jutnod, hogy megértsd, hogy de, normális dolog, hogy vannak igényeid, hogy szeretnél enni normálisan, meg a pároddal időt tölteni, meg elmenni futni, ez teljesen normális, és a gyerek nem fog ettől sérülni, semmi szükség arra, hogy ezen szorongjál.
De meséltem, hogy amikor pedagógiai szakszolgálatnál a nő megkérdezte, hogy a kicsi milyen különórákra jár, és én mondtam, hogy semmire, akkor majdnem megölt a tekintetével. :))) (Majd aztán közölte a vizsgálat végén, hogy nem terhelhető, jé, ugye én is ezt mondtam.) Szóval nyomaszt az egész világ is mellé, nem csak a saját belső lelkiismeretfordalásaidat meg szorongásaidat kell legyőznöd.
De ez mind a felnőtt személy döntése, hogy háromfélét főz-e. A legdrágább exem anyja volt ilyen, hogy tényleg nem is tudott egyfélét főzni, mert valaki mindig picsogott valamire, beleértve a felnőtt férjét is, nem csak a 8-10 és 19 éves fiát. És képes volt sokfélét főzni, szinte a konyhában élt. A legdurvább az volt, hogy kézzel verte a habot, nem volt robotgépe. Én voltam az első a családjában, aki kézimixert vett neki karácsonyra, és örült neki. Jó, akkor még nem tudtam, hogy sokan nem veszik jónéven a háztartási gépeket karácsonyra. Én azt is jónéven veszem, szoktam is kapni. Most szülinapomra egy fasza fúrót kértem. :)
Nem csak énidőről van szó. Arról is, hogy nem főzöl háromfélét, meg leülsz a WC-re, amikor rád jön a szükség, meg, hogy alszol néha reggel 8-ig 5-ös kelés helyett. Rohadtul nem csak az énidőről van szó.
Jó, nekem "csak" nevelt gyerekekkel jön össze a 4-5 gyerek (egy csak láthatáson számított bele), de megoldható. Amikor esti képzésre jártam, heti három nap 16-20 között az apja foglalkozott a féléves gyerekkel. Amikor nyaralni akartunk, akkor nyaraltunk. Jó, maradtunk a civilizált célpontoknál, nem akkor találtuk ki, hogy irány Marokkó vagy a Seychelles szigetek , de azért Pekinget megnéztük, mert az volt a legidősebb gyerek hobbija (kínaiul tanult). :)
Igazából túlzás "vitának" nevezni, gondolatok fogalmazódnak meg. :)
Klemi szerint egy ereje teljében levő felnőtt fogadja el, hogy az igényei most teljesen háttérbe szorulnak. Én meg azt mondom, hogy hülye voltam, hogy ennyire háttérbe szorítottam az igényeimet, nem kellett volna, és a gyerek ettől még boldogan nőtt volna fel.
Nem szélben sodródó falevelek vagyunk, hanem szabad akarattal rendelkező felnőttek. Nyilván vannak kényszerítő körülmények, de azért alapvetően megoldásokat is képes kéne legyen találni egy felnőtt ember, nem csak kifogásokat.
Nekem egy kicsit furcsa ez az egész vita, ami itt kialakult, hogy mi a jó, mi a nem jó. Annyit tudok csak hozzáfűzni, hogy egészen biztosan az neveli boldogabban a gyerekét, aki nem a maximális önfeladás elvét követi. Meg aki nem hasonlítgatja másokhoz a saját életét.
Nem hiszem, hogy olyan nagy feneket kéne keríteni a gyereknevelésnek, mint amit itt olvasok. Nagymamám se kerített, keresztanyám se, és nekem ők is voltak a példaképeim ebben. Lehet, hogy hozzátok képest öreg anyuka vagyok, vagy igaza van anyámnak, és született ősasszony vagyok, vagy az, hogy az én első gyerekem, a férjemnek a negyedik volt, nem tudom, mi adott hozzá többet, de nekem nem voltak ilyen dolgaim. Mi voltunk azok, akiknek a gyereke egy hónaposan Cipruson nyaralt, háromhónaposan az Adriában áztattuk a popóját és az apja egy elmosott tejfölöspohárból itatta kakaóval a sátor előtt. Mondjuk, ez erős volt tényleg, de úgy fest, túlélte. :D
A második fiammal a kórházból egyenesen a Baross utcába mentünk a fényképészhez az igazolványkép miatt, és pont megjött, mire elutaztunk Fuerteventurára vele. Simán végigaludták a repülőutakat. A legkisebb királyfinak az egyéves és kétéves szülinapja Miamiban volt megünnepelve. De voltak velünk moziban is mesefilmeken a nagyobbakkal, amíg egész kicsik voltak, aludtak. Egyszer nem tolerálta a nagyobbik fiam a kínai Operát, kb. 2 éves lehetett, akkor a férjem kiment vele a folyosóra sétálni, mi meg a nagyobbakkal végignéztük (társasutazáson volt Pekingben, kötött programmal). :)
És talán pont azért, mert én elég sokat voltam rokonokhoz lerakva, nem akartam, hogy az anyám (mert az alkesz apám fel se merült, kb. ha ötször látta a gyerekeimet) vigyázzon rájuk. A nagyszüleim meg már nagyon öregek voltak, a nagyobbik kisfiam kétéves korában meghaltak. Az apai nagyszüleik meg 250+ km-re laktak. Ez az énidős dolog nekem így aztán kicsit olyan fából vaskarika, mert ha szükségem lett volna rá, akkor sikerítek magamnak rá időt.
Ja nem, én sem szoktam utasításokat adni mondjuk a szüleimnek, de hát eleve egy tanár-gyerekorvos nagyszülőpárnál hol lennének jobb helyen??
Rendkívül sokat számított, hogy voltak a nagyszüleim, a másik nagymamámat is nagyon-nagyon szerettem, 42 éves volt, amikor én születtem, nem ilyen ősz-konytyos nagyit kell elképzelni. :) Pedig ott is pl. annyi borsót pucoltam, mint életemben szerintem soha, panelban laktak, de volt telkük (akkori kor szokása. :)) , és a papa mindig óriási zsákokban hozta haza. A mama meg kiterített egy nagy lepedőt a szobába, és pucoltuk, közben néha néztük a tévét is és jókat beszélgettünk. Tényleg elég ennyi egy gyereknek.
... és valószínűleg a szüleid nem adtak ukázt a nagyszüleidnek hogy mit ehettek, hogy mit csinálhattok, hova mehettek velük, mert tudták, hogy ha őket felnevelték, akkor talán veletek is elbírnak :)
Sok felnőtt mesél arról, hogy a nevelésében, jellem fejlődésében milyen meghatározóak voltak a nagyszülei.
AZ a jó, hogy folyamat önmagatok cáfolatát adjátok elő..
nekem nekem estetek anno, hogy mit képzelek hogy a nagyszülő besegítsen, meg különben is akkor segít max, ha kedve tartja (extra LOL) ...meg most is elhangzott, hogy szegény nagyszülőnek MINDEN szabadidejét be kéne áldoznia az unokákra ...
(ezt sem tudom, hogy honnan jött, hogy ha mondjuk havonta pár napot segít, az minden szabadidejét lefedi--de biztos magatok példájából indultatok ki)
Szóval mindeközben saját gyerekkorotok példái kizárólag arról szólnak, hogy ki hogy volt a nagyszülőnél..... nincs ellentmondás, ugye??
tehát lassan írom, hogy érthető egyen: Úgy látszik anno nem jelentett szégyent az anyuka+ apuka fele hogy a nagyszülő MINDEN szabadidejében (továbbra is LOL) odaküldte a gyerekét..és számított rá..és nem csak kedve szerint, hanem amikor szükség volt rá (ami amúgy szerintem most is a realitás)
Annyira nem érzitek a saját valóságfedítéseteket a javatokra, hogy na...nagyon gáz sztem..pláne annak fényében, amivel betámadtatok ....
(ui. nekem csak részben voltak elérhetőek a külföldi nagyszüleim így én gyerekkorom jelentős részét a szomszéd néninél nyaraltam pótnagymama funkciójában-dikkk)
Én meg arra emlékszem, hogy micsoda fantasztikus nyaraim voltak a papáéknál, pedig igazából nem csináltunk semmi extrát. Mármint nem mászkáltunk sehova sem különösebben, nem érezték szükségesnek, hogy állandóan program legyen, rengeteg könyvük volt, mindent elolvastam, minden nap hegedültünk a papával, a mamával énekeltem, elmentem "dolgozni" a papával, tök érdekes volt figyelni mit csinál, a kertben tettem-vettem-ettem, rohadt jó volt. :)
10+ évig eleve otthon voltam. :) Most mi történik szerinted akkor, ha heti egyszer apával fekszenek le én meg elmegyek kóruspróbára? Vagy mi történik, ha 3 havonta egyszer a mamával/szitterrel fekszenek le és mi meg elmegyünk színházba?
Nálunk mindenki jól aludt, nem voltak altatási cécók, bárki mással is lefeküdtek volna (ahogy le is feküdtek amikor aztán elváltam és a munka miatt el kellett néha utaznom.)
Anyámék is 3 gyereket neveltek úgy fel, hogy eljártak nyaralni. Eleinte nem mertek 3 gyereket egy nagyszülőpárra hagyni, szóval még olyan is volt, hogy a kisöcsém az egyik mamáéknál volt, mi meg a nagyobbik öcsémmel a másiknál. :)
