A zenekar már nincs sehol. A zene mégis szól. Lassú hullámok a víz fölött hűvös hajnali hangokból. Buta helyzet volt megint, ahogy ott hagytam egy lányt. Hogy is érthetné, hogy semmi baj, csak az, hogy emlékeztet rád?
Ő is úgy néz. Ő is úgy nevet. Ő is úgy ragyog, ahogy nem lehet. Ő is úgy repül, ő is úgy szabad, ő is úgy szeret - csak éppen nem te vagy.
Ahogyan táncolt éjszaka, ugyanúgy volt szép. Mintha tükörképnek látszana, amit még összetörhetnék. Ahogy néha átölelt és már fordult is tovább, minden mozdulatban láttalak. Pedig már nem gondoltam rád.
Ő is úgy néz. Ő is úgy nevet. Ő is úgy ragyog, ahogy nem lehet. Ő is úgy repül, ő is úgy szabad, ő is úgy szeret - csak éppen nem te vagy. Ő is úgy vár. Ő is úgy ölel. Néha már azt hiszem, őt is képzelem. Ő is változó. Ő is hangulat. Mintha játszanál, ketten egymagad.
Ő is úgy vár. Ő is úgy ölel. Néha már azt hiszem, őt is képzelem. Ő is változó. Ő is hangulat. Mintha játszanál, ketten egymagad. Ő is úgy néz. Ő is úgy nevet. Ő is úgy ragyog, ahogy nem lehet. Ő is úgy repül, ő is úgy szabad, ő is úgy szeret - csak éppen nem te vagy. Nem te vagy.
S ha százszor is becsapnak és ezerszer csalódom abban, kinek szívemet, mint álmából a rózsát, kitakartam, s ha épp az árul el, kit életemmel fedeztem én, s ha tulajdon fiam tagad meg, s ha nem harminc ezüstért, de egy rongy garasért adnak el engem barátaim, s ha megcsal a reménység, s ha kudarcaim térdre kényszerítenek és elátkozom már, hogy megszülettem, s ha csak a bosszút hízlalja a hála híveimben, s ha rágalom kerít be, - akkor se mondom, hogy nem érdemes!
Akkor se mondom, hogy nem érdemes hinni az emberben, akkor se mondom, hogy megélek magam is, néptelen magányban, mert irgalmatlan az élet.
De csöndes szóval eltűnődve mondom: bizalmam sarkig kitárt kapu, nem verhet rá lakatot a gyanú; ki-bejár rajta bárki szabadon. Egy besurrant csaló tiszteletére nem állítok őrséget tíz igaznak!
Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt, megtisztálkodva ma betérhet újból; ki kétélű késsel jött ide ma, köszönthet holnap tiszta öleléssel!
Nem, nem a langy irgalmat hirdetem, nem hirdetek bocsánatot a rossznak, kegyelmet a hazugnak, nem tudok mentséget a könnyes képmutatásra, s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm, akár a nyers önzés orvtámadását.
De hirdetem, hogy bűneink mulandók! Mint a mammut és az ősgyík, a múltba porlad a gyűlölet és a gyanakvás; dühünk lehűl, csak szerelmünk örök.
S halandó gyarlóságai között csupán maga az ember halhatatlan. Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen irgalmas vára bizalomból épül; s az önmagával vívott küzdelemben csak jósága szolgálhat menedékül.
Ne rejtőzz el, úgy is látlak! Rádcsukom a szempillámat. Benn zörömbölsz a szívemben, s elsimulsz a tenyeremben, s elsimulsz az arcom bőrén, mint vadvizen a verőfény. Nagyon jó vagy, jó meleg vagy, nagyon jó így, hogy velem vagy. Mindenekben megtalállak, s öröm markol meg, ha látlak. Nézz rám, szólok a szemednek, ne fuss el, nagyon szeretlek!
Mikor az est szellő-uszálya lebben, S madár dalol a zöldellő ligetben, Mikor az égen első csillag ég, S a nyárfa lombja suttog halk mesét, Bíborba nyíló álmod alkonyán Gondolsz-e rám?
Ha lelked, mint egy mámoros madár Az ég sötétkék bársonyára száll, Mikor a fényt koszorúba fonod, S azzal köríted tiszta homlokod, Repeső vágyad tündér-hajnalán Gondolsz-e rám?
Én minden este kis faludba szállok, Hol most javában nyílnak a virágok, S szívem egy titkos, halk ütemre dobban, Ha látlak olykor állni ablakodban; El-el merengsz... s úgy érzem, igazán Gondolsz reám!
Van szerelem bevallhatatlan, vállalt nyugalmad őrzöd abban, te döntöttél ekként magadban: titok legyen. Bevallhatatlan. Azt dédelgeted ami gátol, ami megóv a kimondástól, úgy őrzöd, mint koldus a rongyát, hogy tested pucérnak ne mondják. Észrevétlenebb a fedettség, a megtagadott meztelenség, a félbenyelt döbbentő - mondat, ára behódolt nyugalomnak. Elhessegetsz sok sas szerelmet ha kotlós biztonság melenget, moccanna vágyad bár: cseréld el a meleget a repüléssel. . . A szárny alatt a szárnyalás - vágy: gyutacsát vesztett bamba gránát, sorsától fél, robbanni reszket, magát alázza játékszernek. Élve maradt szomorú bomba, egykedvű csirke, puha tollban, szélárnyékban delelő koldus, vigyázatodban egyszer fölbuksz! Félelmed rongyod - óva koldul - szabályos koldus. Sose fordul senki feléd. Nincs szava, élce, nincs tetteden meghökkenése. Örülsz, ha rád se pillant senki, ha nem kényszerül észrevenni, tekintetek pergőtüzének körében kényelmetlen élned. Magaddal is hitetve vallod, hogy bőröddel egy már a rongyod, kínok nélkül letéphetetlen, benne szíved elérhetetlen. Miről titkon vallod: bolondság - őrzöd, akár koldus a rongyát, talpig beléje öltözötten lapulsz ártalmatlan közönyben. Van szerelem bevallhatatlan, vágyol rá - s benned van, magadban, ragyogását rongy alá loptad, magad előtt is letagadtad.
Furcsa érzés, nem értem. Én ezt senkitől nem kértem. Egyik percben lenn vagyok a mélyben, Utána repülök fenn a magas égen. Felhőn sétálok, majd érzem a pokol tüzét, Lelkem szárnyal, majd hirtelen megég. Néha úgy érzem, nem kell semmi, Utána a világot át tudnám ölelni. Mélyből a magasba, magasból a mélybe... Hát ennek már sohasem lesz vége? Érzem, belehalok, ha nem láthatlak. Csak Téged, Téged, Téged akarlak!
Ha rám tekintesz és azt kérdezed: "Szeretsz-e még?" Én megfogom kezed, És ajkamat ajkadra téve: Egy néma csók ékes beszéde Elmondja mindazt, amit érezek.
Elmondja üdvöm szép történetét, Hogy életem zavart volt és setét, Egy céltalan, homályos álom. Akkor te jöttél, napsugárom, S fényes, derűlt hajnalra ébredék!
Te hoztad el jobb létem hajnalát, A biztos révet, a fészek dalát. Meleg mosollyal, játszi kedvvel Te száritottad könnyemet fel, S most csak gyönyörtől permetez le rád!
II.
Idővel fonnyad sok, sok szerelem, A magamét virágzásban lelem, S úgy érzem én: egy örök élet Sem volna hosszú, hogyha véled Lehetnék mindig és te én velem!
Nem rémit az, ami megírva áll Rejtett jövőnkben. Mert ha nincs halál, Ha mindig új föltámadás van: El nem fogyó szerelmi vágyban Lelkünk csillagról csillagokra száll.
S ha elenyészünk végkép odalenn: Melletted nyugszik hamvadó fejem, A néma éjben átkarollak, Porló szivem szivedbe olvad, Együtt leszünk, míg tart a végtelen!
Napfény vagy szerelmem egén Szemedből csillagok ragyognak felém két karod lágyan, ha átölel csókodtól a boldogság oly közel S fájdalmam mint délibáb tűnik el...
Érzed majd ,Rád ha gondolok , hisz' velem sírnak mind, a csillagok S álmodó, szomorú sóhajok súgják majd szívednek most is - Rád gondolok...
Telihold.. fényével lágyan átkarolt gyöngéd mosollyal titkon rám hajolt csókja, a Szerelem csókja volt majd ott, ég -föld között holdtündér alakba öltözött S lényed örökre szívembe költözött...
"....amikor azt kezded érezni valakivel, hogy már pusztán a jelenléte, csupán az, hogy együtt vagytok - semmi más, mert másra már nincs is szükség, mert nem kérsz tőle semmi egyebet -, csak a puszta jelenlét, csak az, hogy a másik létezik, elég ahhoz, hogy boldog légy... akkor valami benned nyílni kezd, ezer és ezer lótusz borul virágba egyszerre.... Akkor tényleg szerelmes vagy, és akkor túl tudsz jutni mindazokon a nehézségeken és akadályokon, amit a valóság eléd gördít. A sok-sok szenvedésen, gyötrelmen, szorongáson képes leszel mind túljutni, és a szerelem egyre csak növekszik és virágzik benned, mert ezek a helyzetek mind kihívások, amiket ha meg tudsz oldani, a szerelem csak egyre erősebb lesz benned." (Osho)
Zavarba hozol....a finom lelkületed, bearanyozza a topikot:-)))Köszönet a szépségekért:-)
"Mi a csoda? ... Hát egyszerűen az, hogy a szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két ember között, lebont mindenféle mesterséges választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon, múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki életveszélyben körülnéz és egy kezet keres, mely titkos szorítással üzeni, hogy van még részvét, van együttérzés, élnek még emberek valahol."
Szépek ezek a versek, Kedves Jahorka! Kifinomult, érzelmi töltetű gondolatok színes világa tárul elénk, melyekhez csak gratulálni tudok! .-)
Mert nagyon szeretlek Wass Albert
Könnycsepp a szempilládon este: én vagyok. És én vagyok az a kíváncsi csillag, mely rád kacsingat és rád ragyog.
A csók, a csókod, az is én vagyok. Végigálmodom az álmodat, ölelésedben én epedek el, csak én tudom minden kis titkodat.
A kulcs vagyok, mely szíved rejtett zárjait kinyitja, s a nyíl vagyok, amely sivítva holttá sebzi vágyad madarát.
A dal vagyok, mely belőled zokog holt mámorok tört ívén át az éjbe: s én vagyok az a sápadtság, amit éjfél után, ha bálból jössz haza, rád lehel a sarki lámpa fénye.
Ha tudnád, mennyire hiányzol mennyire vágyom finom érintésed ha nem vagy velem, könny nélkül zokogok és addig, míg meg nem érkezel, csak várlak és egyre hagyom, hogy komor csendjével átfonjon bánatom s ha megjössz, felélednek a vadvirágos vágyak leperegnek szívemről a sötét színű árnyak. Melegíts fel csókjaiddal, mikor dermedt lelkem sóvárog utánad, s madárszárnyként rebben, fogd meg kezedben reszkető tenyerem hadd simuljak hozzád, egyetlen szerelmem.
Téli Nap bont szirmot, fagyos szél söpör lelkem hófödte, csendes tájain Ajkaddal mámort csókoltál ajkamra, s én szemeidbe veszve keresem vágyaim...
Úgy lépek, mint aki szívet lopni készül, Te úgy nézel rám, mint riadt kölyökállat Ha Magadhoz engednél, karomba vennélek, s a csúf világ elől ott védve tartanálak...
Nem szólnék, csak néha, becézve Te is hallgatnál - szeretem, ahogy hallgatsz, de ugyanúgy tudok örülni minden szavadnak... Tudom, hogy ábrándos bolondnak tartasz!
Ha aludni készülsz, ölembe fektetlek, csillagport szórok Rád, köddel takarlak be Az ég aljára akasztom a Holdat, s álmokat suttogok majd a füledbe...
Fönt az Égben Lent a földön Bent a szívben Erős hitben Fönt a széllel Lent a fényben Kéz a kézben Csillagfényben Észrevétlen Lebegésben Együtt szállunk Fönt az Égben Bent a szívben Szerelemben elmerülten !
Széles az égbolt Ott , ahol kel a nap . Végtelen a nappal Mikor velem vagy . Álmokban bolyong , mint szikra Egy napsugár A mindenem : ami vagy , S tág a láthatár .