"Na én aztán pont nem altattam a gyerekeimet, hanem maguktól aludtak el, de látod rögtön le is lettem cseszve, hogy biztos rettegtek a bezárt szoba ajtók mögött, és kamuzok. :)))"
Ezt légyszi, idézd.
Mert én azt mondom, hogy ilyet én soha nem mondtam, le se csesztelek ilyen miatt.
"Nem, Klemi azt mondja, hogy mindenkinek természetesnek kéne lennie, hogy neki most nem lehetnek sem saját magára, sem a párkapcsolatára vonatkozó igényei, hiszen felnőtt, ereje teljében levő ember. :))) "
Hanyadszor írom le, hogy azt mondom csak, hogy nincs egyensúly, különösen a kisgyerekes időszakban, és nem is feltétlenül kell.
Na én aztán pont nem altattam a gyerekeimet, hanem maguktól aludtak el, de látod rögtön le is lettem cseszve, hogy biztos rettegtek a bezárt szoba ajtók mögött, és kamuzok. :)))
Hát így vannak ezek, csak úgy lehet jól csinálni, hogy utolsó szolga vagy a családban minden más esetben szar anya vagy.
Ez az, engem nem viselt meg, hogy mikor kicsik voltak, velük voltam, míg el nem aludtak.
Én csak azon problémázok, mikor ez ilyen elvárásként fogalmazódik meg, hogy de igen, legyen egyensúly. Hát mégis, hogy a francba legyen?
Meg azon, hogy azt, hogy nem igazán viselt meg, hogy volt időszak, mikor erősen a gyerekek szükségletei, igényei felé billent a mérleg, most mártírságnak kategorizálják.
Meg persze kicsit zavar az is, hogy amikor Vili beírja, hogy náluk nehéz az altatás, rögtön jönnek az elvárásmegfogalmazások, hogy tanítsák meg egyedül aludni a gyereket, legyen egyensúly, stb. Simán el tudom képzelni, hogy van olyan gyerek, akit sokkal nehezebb erre rávenni, van olyan szülő, akinek ez sokkal nehezebb, stb. Nem vagyunk egyformák, a kisgyerekes időszak nem könnyű, a kisgyerekek ezen-azon behisztiznek, túl kell élni, ahogy tudja az ember. Ennyi.
Munkás-paraszt családoknál mindenki egyszerre evett , együtt ült asztalhoz . Nem volt idő hatszor teríteni /külön ugrabugrálni gyerek/felnőtt/nagyszülő körül . Legalábbis én mindenütt ezt láttam .
... és meggyőződésem , hogy ez a normális . Gondolod nem ette meg a kicsi a vacsorát , ha nem szabdaltak neki csillagocskákat a szalámijából ? Vagy sérült a lelke ? :-)))
Persze, még a kisiskolásnál is csak elkezd visszaállni vagy kialakulni az egyensúly, sokkal később lesz újra igazi egyensúly, de igen, a kicsi gyerekekre gondolok, hogy azért az az időszak bizony a háttérbe szorulást igényli.
Ha valaki nem akarja, nem kell persze háttérbe szorítania magát, de az, hogy ilyen kicsi gyerek mellett maradjon egyensúly a gyerek és a szülő igényei közt, sokak számára lehet nyomasztó elvárás. :) Pont olyan nyomasztó, mint másoknak a háttérbe szorulás elképzelése.
Kicsi gyerekeknél, amikor még háromnak háromfélére van szüksége, és folyamatosan figyelned kell rájuk, akkor bizony teljesen természetes, hogy akár ilyen szinten is sérülnek a felnőttek szükségletei.
"Klemi szerint egy ereje teljében levő felnőtt fogadja el, hogy az igényei most teljesen háttérbe szorulnak."
Nem teljesen.
De azért egy kicsi gyereknél még a gyerek az első, és nincs egyensúly. Háttérbe szorulnak a szülő igényei, de nem teljesen. Azt mondom, hogy egy időszakra nincs, és nem is várható el egyensúly a gyerek és a felnőttek igényei közt.
De mitől lettél ennyire maximalista ? Kinek/miért akartál ennyire megfelelni ? Ez nem születik velünk .... valami/valaki kiváltja .
Akármi legyek , ha értelek benneteket .... napok óta csócsáltok egy olyasmit , amit mindenki önmagának alakít úgy , ahogy a legjobbnak gondolja , vagy ahogy a legjobban képes rá .
Gyereknevelésből sem kell ekkora cirkuszt csinálni már az elején , hogy órákig altatgatni . Mert ha így indul , sokáig így is marad . Gondoljátok , hogy a Nobel díjasokat is kivétel nélkül ölben hurcolászták ? :-D Mégis vitték valamire .
Abból a gyerekből is lesz értékes ember , akit nem járattak húszféle tanfolyásra .... sőt ! ... lehet éppen ő teremti meg a tanfolyásos szájába való kenyeret . Maximalizmus nélkül is élet az élet .
Pl. gyerekkoromban nem volt olyan iskola, ami 3 tornacipőt követelt volna meg egyszerre (egy a tornaterembe, egy az udvarra, egy a műfüves pályára).
Egy csomó dolog nem volt akkor, amikor mi felnőttünk - de ma nem úgy akar az ember gyereket nevelni, mint ahogy 50 éve tették, és 50 éve se mondták, hogy a gyerek gyalogoljon be a tanyáról az iskolába, jó az úgy, mi is felnőttünk...
Ezek, amiket írsz, olyan kicsi dolgok (egy színházi este, mondjuk én ételt biztos hagynék otthon, de amúgy az is előfordulhat, hogy nincs).
De amíg kicsik voltak, addig ez nem volt orbitális hülyeség, mert annyian voltak, annyi szükséglettel, nem hiszem, hogy maradt volna több időd magadra.
Mondjuk az enyém 5-9-10 évesek se voltak még teljesen, amikor visszatértem a fitnesz életmódhoz, és minden hétköznap este mentem a közeli edzőterembe, 2 órára. Miért ne? Megvacsoráztattam, megfürdettem, lefektettem őket.
De egy hároméves gyerek mellett nem mentem el este sehova, mert képes voltam addig ezt letenni, és nem éltem meg tragédiaként, meg mártírkodásként se.
Anyukám tegnap 78 percen át beszélt velem telefonon. :))))
Nincs ezzel bajom, meg apukámért is lementünk Füredre, ehhez még szabit is vettem ki, meg segítettem a vásárlásban is, nem erről van szó, még szívesen is megcsinálom, csak nem hiszem el, hogy úgy kéne élni, hogy akkor 25-től 75-ig a te igényeid mindig az utolsók. Mert hol gyereket szolgálsz ki, hol idős szülőt.
Nekem most úgy érzem viszonylag egyensúlyba kerültek a dolgaim, viszonylag, korábbi önmagamhoz képest, mert nehezen szokom le az utolsó helyre helyezésről. :))
"Aztán meg majd az időseket szolgálja ki ugyan ilyen természetességgel saját magát háttérbe rakva"
Erről eszembe jut, amin tegnap kicsit meglepődtem. Egy főzős csoportban valaki kiírta, hogy felhívta a nyugdíjas kolléganőjét, aki előadta neki a mindenszarizmust és a bezzegrégent. És hogy őt lőjjék le, ha ilyen lesz. És a kommentben az egyik IRL ismerősöm is odaírta, hogy már mondta a fiainak, hogy ha ilyen lenne, dugják be otthonba jó messzire maguktól. Ezen egy kicsit meg is ütköztem. Nem azért, mert ellenezném, hogy az öngondoskodásra képtelen szülőt otthonba dugják, sőt, én azon vagyok, hogy a demens ember olyan terhet ró a családokra, amit nem volna szabad engedni elvállalni állami segítség (kijáró ápolónő, napközi stb.) nélkül. Egyszerűen azért, mert az jutott eszembe, hogy bakker, mikor lett normális azért kerülni anyánkat, mert sokat panaszkodik? Már arra se érünk rá, hogy meghallgassuk azt, aki felnevelt? Azért is otthonba kell rakni? Honnan jönnek ilyen gondolatok?
Én pl. tegnap éppen a levesemet kanalazgattam, amikor a kicsi kitalálta, hogy ő bodza szörpöt kér. Első, ösztönös reakció, hogy felpattanok csinálni. Aztán kapcsoltam, hogy hát hülye vagyok én? Mondtam neki, hogy vegye elő a hűtőből a szörpöt, aztán csináljon magának. De hát ő nem tudja, hogy mennyit kell belerakni. Mondtam neki, hogy majd megkóstolod. :) De mondjuk 19 évig ez ment, hogy én nem ehetek meg egy tányér kaját felugrálás nélkül. Azért ennyire már legyek én is valamennyire fontos...
Ez jó, mosolyogtam is rajta. De ha megkapirgáljuk a mém felszínét, akkor felmerülhet a kérdés: miért is kell a szendvicset megcsinálni egy felnőtt embernek? ;P
