Az egyik hringet ők, mármint a frankok rabolták ki korábban...
Szőke Béla Miklós
Karolingische Kirchenorganisation in Pannonien
In: Uta von Freeden–Herwig Freisinger–Egon Wamers szerk.: Glaube, Kult und Herrschaft – Phänomene des Religiösen im 1. Jahrtausend n.Chr. in Mittel- und Nordeuropa; Dr. Rudolf Habelt GmbH, Bonn, 2009, 395. (Kolloquien zur Vor- und Frühgeschichte XII.)
"600 körül lezajlott egy sikertelen türk-ellenes felkelés, amiről kínai és bizánci források egyaránt beszámolnak. Ennek leverése után a tarniach, kutrigur és zabender nevű népek az Avar Kaganátus területére menekültek."
Theophülaktosz Szimokattész sorai (VIII, 16) Athila Secundus fordításában (angol szöveg alapján): "Abban az időben a tarniákok és a kotzagerek, akik szintén a var és khunnik közül voltak, elmenekültek a türköktől, és Európába érve az avar kagán követőivel egyesültek. Azt is beszélik, hogy a zabenderek is a var és khunnik népéből erednek. Ez a plusz haderő, amely az avarok számát növelte, pontosan felmérve 10000 főt tett ki."
Innen kiindulva szabadult fel tehát Pannónia a frank közigazgatás alól, mint Theotmár levele bizonyítja. A frissen megtért szlávok a IX. század vége felé fogadták be a "hungarusok nem csekély tömegét", s az ő hatásukra eldobták új hitüket, olyannyira, hogy a fejüket is elkezdték amazok módjára beretválni. Végre aztán széltében-hosszában végigdúlván a Dunántúlt, jobban jövedelmező vállakozásokba kezdtek: az itteni kiürített templomok helyett az újdonsült bajtársak most már a Nyugat kolostoraira és kincseskamráira szálltak rá... Jól menő vállalkozásaiknak az emlékezetes Lech-mezei fiaskó vetett véget. De vajon ki nyúlta le a felhalmozódott nemesfém-arzenált?
Vagy itt, vagy pedig az ugyancsak Braszláv felügyeletére bízott Zalavár környékén kell tehát keresnünk azt a várat, ahol 907-ben a tudun népe kivívta a függetlenségét.
A braslavespurchi csatának egyébként is ez lehetett a logikus helyszíne, hiszen a bajoroknak ide kellett jönniük rendet csinálni. Nem sikerült nekik, katasztrofális német vereség lett a vége. A Dunántúl déli és nyugati fele felszabadult a frank fennhatóság alól, és elképzelhető, hogy a már ekkoriban is a bajor szövetséggel kacérkodó Árpád ebben a csatában vesztette az életét. Ne feledjük: P. mester állítja, hogy 907-ben szenderült jobblétre...
„A Dráva–Száva közén, de máshol is, számos avar vonatkozású helység neve szláv névalakban őrződött meg ... A Dráva–Száva közének avar vonatkozású helynévanyagát avar régészeti leletek tömege kíséri, amelyek az összefüggéseket valószínűsítik:
Bijelo Brdo (Verőce vm., eszéki j.).
Dalj (Dálya) (Verőce vm., eszéki j.).
Osijek (Eszék) (Verőce vm.).
Samatovci (Verőce vm., eszéki j.).
Sarvaš (Verőce vm., eszéki j.).
Batajnica (Szerem vm., zimonyi j.).
Zemun (Zimony) (Szerem vm.).
Otok (Szerem vm., vinkoycei j.).
Slankamen na Dunavu (Újzalánkemén) (Szerem vm., ópazovai j.).
Szkülitzész és az őt szóról szóra kimásoló Kedrénosz eképpen számol be Bulcsú és a gyula megtéréséről: "De a türkök sem hagytak fel betöréseikkel, és szüntelenül pusztították a rómaiak területét, míg csak vezérük (arkhégosz), Bulcsú színleg a keresztény hit felé hajolva, Konstantinápolyba nem jutott. Megkereszteltetvén Konsztantinosz császár lett a keresztapja, és a patrikioszi méltósággal megtiszteltetvén sok pénz uraként tért vissza hazájába. Nem sokkal utóbb Gülasz is, aki szintén a türkök fejedelme (arkhón) volt, a császári városba jön, megkeresztelkedik, s ő is ugyanazon jótéteményekben és megtiszteltetésekben részesül. Ő magával vitt egy jámborságáról híres, Hierotheosz nevű szerzetest, akit Theophülaktosz Turkia püspökévé szentelt, s aki odaérkezvén, a barbár tévelygésből sokakat kivezetett a kereszténységhez. Gülasz pedig megmaradt hitében, ő maga nem intézett soha betörést a rómaiak területére, és az elfogott keresztényekről sem feledkezett meg, kiváltotta azokat, gondja volt rájuk, és szabaddá tette őket. Bulcsú azonban az Istennel való szövetséget megszegvén sokszor egész népével a rómaiak ellen ment. Amidőn ugyanezt forralta a frankok ellen is, fogságba került, és Ottó császáruk által fára húzatott."
Érthető, hogy Konsztantinosz a három, általa ismert "türk" uralkodó közül miért rangsorolta az utolsó helyre a hitszegő karkhaszt.
Itt számol be Georgiosz Monakhosz – a „bűnös” György barát, azaz Georgiosz Hamartolosz – krónikájának Niképhorosz Phokasz császár idejében működő folytatója arról, hogy Bölcs Leó császár az őt megalázó bolgár Szümeón ellen Árpád és Kuszán fejedelmek hadait bérelte fel: „Ezt látva, haragra lobbant a császár, és Nikétaszt, akit Szklérosznak neveztek, hadihajókon elküldte a Dunához, hogy ajándékokkal bírja rá a turkokat Szümeón megtámadására. Az elment, és a turkok fejedelmeivel, Árpáddal és Kuszánnal találkozva, rávette őket a háborúra, túszokat vett tőlük, és visszatért a császárhoz.”
Árpád egységei olyan szépen teljesítettek, hogy még a császár fia, VII. Konstantin idejében is mint "Turkia" első számú vezéreit emlegették a leszármazottait. A győztes vezér dicsőségének a Braszláv váránál vívott 907. évi ütközet vetett véget, ahol – számos előkelő bajor szövetségesével egyetemben – ő maga is elesett a varkhoniták nyilaitól.
Az átlagos népsűrűség a honfoglalás korában vitatott, az adatok erősen (akár egy nagyságrenddel is) eltérnek egymástól: a 0,7 fő/km2-től[f 14] a 6 fő/km2-ig (a Dunántúlon 6-10 fő/km2).[f 15] Ebből következően a Kárpát-medence teljes lakossága aligha haladta meg jelentősen az 1,5 milliót, a kétmilliót pedig nem érte el, de akár 200 ezres összlakosság is feltehető. Ha azonban a maximális lakosságlétszámot és a minimális honfoglaló létszámot alkalmazzuk, akkor is mintegy 10%-os magyar reprezentáció az eredmény.
Az avar településhálózat a 7-8. században átvészelte a népvándorlás hullámait, és a 9. század végén sűrű faluszerkezetet mutat. A magyar településterületet teljesen lefedően, sőt azon túlmutatóan borítja be a Kárpát-medencét. Nagy kiterjedésű, több ezer síros temetőik azt mutatják, hogy településeik hosszan lakott, állandó falvak voltak. Ezzel szemben a honfoglalás kori magyar temetők kicsik, alig néhány sírral, és előfordulásuk gyakorlatilag a nagyállattartásra alkalmas területekre korlátozódik.[f 16] Nemcsak a 10., hanem a 11. században is előfordulnak késő avar halántékkarikák a temetkezésben.[f 17] A British Museum radiokarbon-kormeghatározásnak vetette alá egy avar sír anyagát, melyet korábban 9. század előttre datáltak.[j 3] A datálás 969±66 eredményt hozott, sőt a kalibrálás után 11. századi dátumot![f 18] Az ópusztaszeri „korai honfoglalók” sírjai 995±35 kalibrálatlan datálást eredményeztek.[f 19]
14 Kristó Gyula. Nem magyar népek a középkori Magyarországon, i.m., 34.
15 Szegedi Sándor. A bányászat (pp)
16 László Gyula. Árpád népe, i.m., 16.
17 László Gyula. Őstörténetünk, i.m., 78.
18 Kristó Gyula. A honfoglalók hagyatékának keltezéséről
19 Kristó Gyula. A honfoglalók hagyatékának keltezéséről
"A dikk" nevű fórumozó hozott fel egy olyan butaságot a Magyarőstörténet, magyar honfoglalás c. rovatban (5099.), mintha a Bíborbanszületett Konstantin nevéhez kapcsolt forrásmunka valamiféle "függőségi viszonyról" beszélne "Turkia" három említett uralkodója kapcsán.
Valójában persze nincsen semmiféle függőségi viszonyról szó a szövegben.
A DAI egyszerűen kinyilvánítja, hogy szerinte "Turkiában" Árpád a leghatalmasabb úr, aki – egy nem tudni, milyen kilétű, Kuszánész nevű uralkodóval, illetve vezérrel – kisegítette az aktuális császár apját, Bölcs Leót szorult helyzetéből.
Második helyre teszi a rangsorban a DAI a gyulát, aki az aktuális császár, VII. Konsztantinosz idején a császárvárosba ment megkeresztelkedni, és még térítőpüspököt is vitt magával, "Turkia püspökét", sőt buzgó kereszténynek mutatkozott ezek után.
A császárvárosban megkeresztelkedő és ugyancsak patrikioszi tiszteletbeli címmel gazdagodó Bulcsúnak jut a Bizánccal kapcsolatba kerülő három "türk" uralkodó közül a harmadik hely, ami talán nem meglepő, ha azt nézzük, hogy a hitben állhatatlannak bizonyult, és a sarc mellett időnként meg-megtámadta keresztapja birodalmát.
Magyarán, az egész rangsor kb. annyit tesz, mintha a XIV. század közepére vonatkoztatva (sajátos megfontolásból) azt mondanánk, Európa első királya a norvég király, a második a francia, a harmadik pedig vmelyik további keresztény uralkodó...
A DAI-ban olvashatjuk – részint az uralkodóktól (Bulcsú és a gyula) személyesen, részint az egyik dinasztia még hatalomra nem jutott képviselőjétől (Termatzu) származó információk alapján:
"A türköknek ez a nyolc neme (génosz) a maga fejedelmeinek nem engedelmeskedik, viszont megegyezésük van arra nézve, hogy a folyóknál, bármely részen üt ki a háború, teljes odaadással és buzgalommal együtt harcolnak. Első fejük az Árpád nemzetségéből sorban következő fejedelem, és van két másik is, a gülasz és a karkhasz, akik bírói tisztséget viselnek; de van fejedelme minden nemnek is."
Mint a szövegből kihámozható, a nyolc génosz együtt nem engedelmeskedik a szóban forgó három fejedelemnek ("arkhónnak"), külön-külön a maga uralkodóinak viszont igen, hiszen "van fejedelme minden nemnek is".
Nem tudom, hogyan lehetne a szövegben rejlő paradoxont máshogy feloldani, mindenesetre közös uralkodó híján a nyolc nem miért ne folytatna önálló külpolitikát, amikor csak a védelmi háborúra terjed ki közöttük a megegyezés, nagyjából a perzsa háborúk korabeli görög poliszokhoz hasonlóan? A saját uralkodókkal rendelkező génoszokat pedig, amelyeknek egyikéről tudjuk is, hogy térítőpüspököt kapott, miért is ne kezeljük államokként?
Nem így fogalmaznám meg. A magyar népnevet anakronizmusa miatt amúgy sem szerencsés használni. A lényeg, hogy Kubrat Bulgáriája a Varkhonita Birodalomból vált ki a 630-as években...
Györffy György (História 2001/2): "A monda szerint Árpád fehér lovat, nyerget és féket küldött a morva (marót) fejedelemnek, és egy csomó füvet, egy korsó vizet és egy marék földet vett tőle. Ez az utóbb országvételnek magyarázott eljárás valójában a nomád szerződéskötés rítusa volt. Omortág bolgár kán 815-ben V. Leó császárral keresztény és bolgár szokás szerint kötött békét. A bolgár rítus abból állt, hogy egy kettévágott kutya vérét megízlelték, majd a császár a földre öntött egy kupa vizet, átfordított egy nyerget, megérintett egy féket és felemelt egy csomó füvet."
Ichirgu-bagain: Bulgar title from the time of the First Bulgarian state. It is mentioned for the first time in the second half of the IX century when it was given to an unknown military leader.
De kapkan/koppány és tárkány tisztünk megfelelője is megvolt a bolgároknál:
Kopan: Bulgar title, given to high military commanders, close associates of the khan. A bearer of this title in the time of Khan Omurtag (814-831) was Okors.
Kavhan: High official title in the early-medieval Bulgarian state. Its bearer was the first assistant in the ruler’s governing and held the second place in the hierarchy. The highest title after the khan’s. First deputy and assistant. In a time of war he commanded the armies in the khan’s absence. This title is preserved until 1018. Bulgar title, given to representatives of the most notable Bulgar families. It was transferred also hereditary. Its bearer performed important administrative functions (usually as a governor of a region). In war times he was given command of parts of the khan’s army. In the time of Khan Omurtag (814-831) kavhan was now the second person in the state after the ruler. More familiar names, which bore this title, were Iratais (by Khan Krum), Isbul (by Omurtag, Malamir and Pressian), Todor (by Tsar Simeon I), Dometian (by Tsar Samuil) and others.
Tarkan: High official title in the early-medieval Bulgarian state. Its bearer was usually a governor of a border region. Commander of 1 000 horsemen (“thousander”). The high officers (this title has many variations like bori-tarkan, tumen-tarkan, tarkan; probably every one of them was responsible for a definite number of sabers). Bulgar military title, given mainly to representatives of the high capital aristocracy. It’s usually met combined with another title: bori-tarkan, zhupan-tarkan, oglu-tarkan etc.
Zera-Tarkan: Governor of a border region in the early-medieval Bulgarian state. Official title of persons with military functions on the First Bulgarian state. Known is zera-tarkan Onegavon, who drowned in the river Tissa (Zalán???).
Boila-Tarkan (vulias-tarkan): Title, given in the Bulgarian Khanate to a governor of a big border region. Bulgar title. It was given in the First Bulgarian state to the second son of the ruler. Together with the class belonging, it shows also ranking position, as the title tarkan signifies that its bearer is performing the duties of a deputy of the ruler in a particular region.
Bagatur: literally “brave man”. Title, given by the Bulgars to the representatives of the aristocracy, which have glorified themselves in battles. It literally means a brave champion, a hero. It was used as a lower noble rank, again under the khan’s auspices, basis of the unarmoured cavalry or the horse archers. A warrior caste, the heavily armed horsemen, the core of the army (as an analogy with the western knights and the Japanese samurais). A title from the ruling system from the time of the First Bulgarian state. Given mainly for military merits. Used in the Bulgarian inscriptions usually in combination with other titles.
Bagain: Lower noble rank, the so called “fed people” of the khan, used by the khan’s authority for restriction of the boils influence. The backbone of the armoured cavalry Lower officers (this title has many variations such as biri-bagain, batir-bagain, bagir-bagain, bagatur-bagain). Title from the time of the First Bulgarian state. It’s met in the Bulgarian inscriptions from the IX century. It signifies a commander or a leader of a small military detachment. The bagains are bolyars, which stand lower than the boils.
A cikkben felmerülő probléma (amire én reflektáltam) azonban nem az, h keleten mikor és hogy jelenik meg a kengyel, hanem az, h NYUGATON mikor és hogyan, hiszen ez kapcsolódik a lovagsághoz ... bár a korai avarok kétszer is vezettek a meroving Ny ellen hadjáratot, ilyen rövid idő alatt egy ilyen újítás, mint a kengyel nem vehető át egyszerűen. Na most, mivel a meroving sírokban található kengyelek curvára nem hasonlítanak a korai avar típusú kengyelekre(ún. "hosszú- és hurkosfülű kengyelek"), ezért a kereskedelmi közvetítést kizárhatjuk köztük. Én magam inkább úgy vélem, h a germánok lassan rájöttek(elsősorban az É-Itália-i langobardokon keresztül, mivel ők igen sokáig komoly "szövetségi" kapcsolatban maradtak az avarokkal), h mi az (egyik) titka az avar lovasság hatékonyságának Bizánc ellen, s elkezdtek maguknak gyártani ugyanolyan funkciójú, de más -germán- formavilágú kengyeleket. Meg kell említsem, h ebben az időben a mervingok területeken nincs igazából "harci" lovasságnak tekinthető "katonai csoport", így nem is volt égető szükségük a kengyel átvételére. Mindez pedig arra mutat, h NYUGAT TÉNYLEG A 7.SZÁZADBAN ISMERKEDIK MEG A KENGYELLEL.
Avar sírokat találtak a 8-as és a 72-es utak épülő csomópontjában a Veszprémhez közeli Litérnél. A feltárásra 45 munkanapot kaptak a régészek.
A nettó 500 millió forintot meghaladó nagyberuházások esetében kötelező az örökségvédelmi hatástanulmány elkészítése, ami a 8–72-es utak csomóponti beruházása kapcsán is elkészült. E munka során olyan nyomokra bukkantak, amelyek régészeti emlékekre utaltak, ezért Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) előírta a terület régészeti feltárását. A feltárási munkáról a helyszínen számolt be Ilon Gábor régész, a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat régióvezetője.
A régészeti munka során a csomópont északi (kádártai) oldalán késő rézkori (5500 évvel ezelőtti) emberi civilizáció nyomaira bukkantak. Ugyanitt mészbetétes cserepek is előkerültek, ami már középső bronzkori (3800 éves) kultúra. Kedden pedig az úgynevezett halomsíros kultúra edényeire akadtak. Időben nagyot ugrottak a régészek, hiszen a következő lelet az avar korból származik, ez egy 30 sírből álló kora avar kori temető, valamint egy avar kori település két háza. Ezek mellett egy Árpád-kori házra is rátaláltak. Mindezekből valószínűsíthető, hogy további kincseket rejthet a környék.
Ilon Gábor arról is tájékoztatott, hogy a régészeti leleteket Szombathelyre szálítják, ahol meghatározzák a nemeket, életkorokat, betegségeket, restaurálják a leletanyagot. Erre a szakszolgálatnak egy év áll rendelkezésére, majd a kincseket átadják a veszprémi múzeumnak.
Szvath Márton feltárásvezető a Naplónak elmondta, a feltárást május 3-án kezdték, s arra 45 munkanapot kaptak. A viharos idő rettentően hátráltatja a munkát, a kiásott sírhelyeket elárasztja a sár, majdnem kezdhetik elölről a feltárást. A területen 27-en dolgoznak, hogy tartani tudják a határidőt.
Avar kori sírokra és egy késő bronz kori település maradványaira bukkantak a szegedi Móra Ferenc Múzeum régészei az egykori szőregi homokbánya területén.
A szőregi szabadidőpark építéséhez kapcsolódó leletmentő ásatás során összesen hat, a 7–8. századból származó avar kori sír és egy késő bronz kori település maradványa, néhány terménytároló gödör került elő – mondta el Balogh Tibor ásatásvezető régész.
A jó állapotban megmaradt sírok anyaga rendkívül látványos. Az egyik fiatal – tíz-tizenöt éves – nő csontvázát rejtő sírból a szokványosnak mondható cserépedény és állati csontból készült mellékletek mellett előkerült egy orsógomb és egy szépen megmunkált, csont tűtartó is.
A férfi sírok – amelyek húsz és negyven éves koruk között elhunytak csontvázát rejtik – egyikében pedig egy bronzveretes övet találtak. A bőrre felvarrt fém díszekkel ékesített övet feltehetően akkor kaphatta meg az ifjú, amikor férfivá érett – közölte a szakember.
"mindenképpen arra utal, hogy egykor elit környezetben használták őket"
Emlékeztetünk a parthus előkelőket megjelenítő figurális ábrázolásokra, továbbá a bajszos uralkodókat ábrázoló heftalita-hun érmékre. Egyik pénzén még Odoaker is bajusszal ábrázoltatta magát.
Az ember alakú veretek különböző felerősítési módja arra utal, hogy használatuk is különböző lehetett. A Nemzeti Múzeum ezüst öntvényének egybeöntött, hosszú és erős szegecsei alapján a tárgyat egykor fához erősíthették. A rákóczifalvi emberkét a hátoldalra forrasztott kis fül felhasználásával viszont bőrre vagy textíliára lehetett felvarrni, esetleg nyakba akasztani. A martynivkai figurákat ismét más módon szerelték fel, a széleken lévő apró lyukak és az ezekbe illesztett szegecsek segítségével.
A hasonló ember- és állatalakos veretek funkciójával kapcsolatban leginkább az a vélemény nyert teret, amely szerint nyereg díszítésére használhatták őket, egy-egy szembenéző állatpárt, illetve állatpár közt emberalakot erősítve az első nyeregkápára. Ezt mutatják László Gyula rekonstrukciós javaslatai is a martynivkai veretek elhelyezkedéséről.
A Nemzeti Múzeumbeli emberalakot Kiss Attila szintén nyeregkápa vereteként határozta meg, és a gyapai öntvény is nyeregveret öntő- vagy préselőmintája lehetett.
A kelet-európai, figurális fémlemezekkel díszített nyergek azokra a Mediterráneum térségében készített dísznyergekre vezethetők vissza, amelyeknek legszebb, egyedi készítésű, igazi ötvösremeknek számító példányain ugyancsak felbukkannak emberfejek és szembenéző állatalakok. Ezeknek a kutatás egybehangzóan óvó-védő, bajelhárító szerepet tulajdonít.
Elsősorban a martynivkai figurákkal kapcsolatban további értelmezési lehetőségként merült fel, hogy talán pajzsra lehettek felszerelve, jóllehet a figurális díszű pajzsveretek a germán anyagi kultúra jellegzetességei. Itt kell még megemlítenem egy további, kevéssé bizonyítható elképzelést is, amely szerint a martynikai típusú figurák egy ceremoniális ruhára lehettek felvarrva, egy papi vagy sámán köpeny elő- és hátoldalára oly módon, hogy mindig egy-egy állatpár fölött középen helyezkedett el az emberalak. Ez utóbbi szimbolizálná a felkelő és lenyugvó napot, amint az égtájakat jelképező állatalakok közt, keletről nyugatra halad.
Mivel a kárpát-medencei emberalakok az eredeti kontextusból és kompozícióból kiragadva kerültek elő, nem nyújtanak lehetőséget sem a funkció, sem a jelentéstartalom biztos rekonstruálására.
Az a tény, hogy nagy területen, Dalmáciától és a Balkántól a Kárpát-medencén és a Dnyeper-vidéken át a Kaukázusig hasonló módon ábrázolt ember- és állatalakú applikációk bukkannak fel, többféleképpen magyarázható. Lehetséges, hogy e motívumok azonos elképzelésekre vezethetők vissza, jelentésük (bajelhárító szerepük) széles körben ismert volt. Az is elképzelhető, hogy mivel e területek vezető rétege egymással kapcsolatban állt, a motívumok valamiképpen a kommunikáció eszközei voltak (pl. rangjelző szerep). Végül azt sem zárhatjuk ki, hogy ezek a tárgyak „csupán” a bizánci kézművesipar kisugárzását és a helyi, provinciális műhelyek ízlését tükrözik, mindenfajta közös gondolati háttér nélkül, akárcsak egyes, a 6-7. században elterjedő viseleti tárgyak.
A figurák gyakran arany és ezüst anyaga, készítésmódja, a kelet-európai kincsleleteknél a leletegyüttesek összetétele azonban mindenképpen arra utal, hogy egykor elit környezetben használták őket.
A népvándorlás korából csak igen kevés, a fentiekhez hasonló, ember alakú kistárgyat ismerünk. Ráadásul az antropomorf veretek kutatásakor komoly nehézséget jelent, hogy szinte minden esetben ismeretlen körülmények között, az eredeti kontextusból kiragadva kerültek napvilágra.
Emberkéink rokonainak felkutatásához nagy területet kell bejárnunk: legszorosabb kapcsolatban a Közép-Dnyeper vidéki erdős sztyeppe zónából ismert kincsleletekkel állnak (ezek legjelentősebb képviselője a martynivkai ezüstkincs), ezenkívül a Kaukázus, az Alsó-Dnyeper és a Balkán térségéből ismerünk még néhány hasonló tárgyat.
Az emberfigurák lelet-együtteseinek jelentős része (gyakran ugró helyzetű) állatfigurákat is tartalmazott. A Kárpát-medencei szórványok mellett ugyan nem volt állatalak, de a fönlaki (Románia, Bánát), avar kori ötvössír préselőminta-készletének ugró oroszlánjai jelzik, hogy ezen a területen se voltak ismeretlenek a hasonló, zoomorf díszítmények.
Kérdéses e figurák eredete. Az ukrajnai és thesszáliai, figurális tárgyakat is rejtő, 7. századi kincsleleteket a kutatás nagy része hosszú időn át a szlávokhoz kötötte. Az újabb szakirodalomban felbukkan a keleti eredet teóriája is, amely szerint az állat és ember alakú lemezek a nomádok világával kapcsolhatók össze. Egy másik irányzat az ukrajnai és martynivkai vereteket közös bizánci előképre vezeti vissza.
A kárpát-medencei három tárgy esetében elsősorban a figurák szerkesztése és a paksi préselőminta kivitelezése a bizánci kézművesipar befolyását bizonyítja, ám mivel ezek a leletek határozottan önálló csoportot alkotnak a 6-7. századi kelet/délkelet-európai emberalakok között, valószínű, hogy helyben készítették őket.
3. rész: Ezüst emberalak a Magyar Nemzeti Múzeumból
A két kis figura eddig ismert egyetlen Kárpát-medencei párhuzamát a Nemzeti Múzeum őrzi. A jó minőségű, ezüstből öntött, aranyozott, hátoldalán felerősítő szegekkel ellátott ember alakú veretet 1878-ban vásárolták, ismeretlen lelőhelyről.
A három emberalak legjellegzetesebb közös vonása a figurák stilizált szerkesztése – a kerek fej, az m alakot formáló test és kar, valamint a fordított u alakra kialakított lábak – és csaknem megegyező, 3,6–3,8 cm-es mérete. A test azonos megformálása ellenére az arcok ábrázolása eltér. A paksi jó minőségű, az arcvonásokat realisztikus módon megjelenítő emberalak mellett feltűnő a rákóczifalvi aranyfigura primitív, csak 1-1 ponttal és vonallal megrajzolt arca. A technikai kivitel is különböző: az 1878-ban felbukkant préselőminta aranyozott, öntött ezüstből készült, a rákóczifalvi veret trébelt és granulált aranylemez, a gyapai pedig öntött bronz.
2. rész: Ember alakú bronzöntvény Paks-Gyapa lelőhelyről
Hasonló módon, fémkereső műszer segítségével vált közkinccsé egy másik ember alakú tárgy is 2008 májusában, az M6-os autópálya építését megelőző feltárások során (Paks-Gyapa 15. lelőhely, ásatásvezető Váczi Gábor, a lelet a képen rekonstruálatlan állapotában látható). Az öntvény különös érdekessége, hogy sima hátoldalán nincs semmiféle felerősítésre utaló nyom: kialakítása megfelel az avar korból nagy számban ismert préselő minták jellegzetességeinek. Ez esetben is préselő-, esetleg öntőmintával van tehát dolgunk.
1. rész: Arany emberalak Rákóczifalva-Bagi-földről
A közelmúltban két, egymással rokon, ritkaság számba menő avar kori lelet került napvilágra az ELTE Régészettudományi Intézetének Szolnok és Tolna megyei ásatásain, amelyek a kora középkori ötvösség emberalakot formázó tárgyai felé fordították a figyelmemet.
Az első lelet – egy ember alakú, hátoldalán kis füllel ellátott, trébelt aranytárgy granulációs díszítéssel – 2006 szeptemberében, a rákóczifalvi ásatásokon vált ismertté. Mielőtt a humuszréteg gépi eltávolítása megkezdődött, a felületetet Bacskai István technikus vezetésével fémkereső műszerrel vizsgálták át: néhány, a 7. századra keltezhető lószerszámveret, bronzcsat és a szóban forgó emberalak került így elő, kis mélységből.
Mint arra később fény derült, a lelőhelyen egy nagy kiterjedésű, 250 síros közép- és késő avar (7. század vége – 8. század) temető terült el. A fémkeresővel megtalált leletek értelmezése kérdéses: lehet, hogy egy, a nagy avar temető alapításánál korábbi, magányos sírnak a leletei, amelyet a többi temetkezéssel megbolygattak. Az is könnyen elképzelhető, hogy a lelőhelyre telepített nyárfasor ültetésekor dúltak fel egy kora avar sírt. Azt sem lehet azonban kizárni – mivel a tárgyak a humuszból és egymás közeléből kerültek elő, ráadásul részben lószerszámveretekről van szó –, hogy egy korai avar halotti áldozat maradványát sikerült ily módon megmenteni.
A népesség életkörülményeinek rekonstrukciójában fontos elemeket képviselnek a táplálkozási szokások, illetve a fertőző betegségek gyakoriságának megismerése. A kishomoki populáció táplálkozási hiányosságaira mutat az elsősorban az elülső fogakon látható egyszeres vagy többszörös csíkolatrendszer, utalva arra, hogy a növekedés bizonyos szakaszaiban a fogfejlődéshez szükséges ásványi anyagok nem álltak rendelkezésre.
Ugyancsak stresszjelzőként ismert a csontanyagban viszonylag gyakran előforduló cribra orbitalia et cranii, amely a szemüreg felső lemezét és a koponyatetőt érinti. A tünetek között megfigyelhető az adott területek csontállományának felritkulása, pontszerű vagy csatornaszerű hiánya.
A szemüreg felső lemezének erőteljes felritkulása (cribra orbitalia) vashiányos helyzetre utal
A tünetek hátterében sokféle tényező (pl. vérszegénység, parazitikus fertőzés, toxikus hatások, éhezés, szifilisz, lepra) állhat, de mindezek többnyire a vashiányos állapotra vezethetők vissza.
A bakteriális fertőzések kis százaléka eredményez csak csonttani elváltozásokat, de bizonyos esetekben (főleg az antibakteriális szerek alkalmazása előtti időszakokban) megjelenhetnek ezek a tünetek. A kishomoki temető anyagában a feldolgozás adott szintje mellett a gyakoribb csonthártyagyulladás mellett csupán egy esetben merült fel specifikus fertőzés (tuberkulózis) gyanúja, ahol a gerinccsigolyák oldalán lévő erőteljes felritkulások, a koponyatető és a szemüreg felső lemezének elváltozásai, a koponya belső felszínének erőteljes érbenyomatai mindenképpen fertőzésre utalnak, de a biztos diagnózis felállításához további vizsgálatok szükségesek.
A hátcsigolyák oldalsó területeinek felritkulásai fertőzésre utalnak
Részlegesen összenőtt nyaki csigolyák (a nyilak az összenövés területeit mutatják)
Bizonyos esetekben a fejlődés során azonban olyan mértékű elváltozások jelenhetnek meg, amelyek az egyén életét negatívan befolyásolják. Ide tartozik például a csípőficam vagy a combcsont fejének lefelé és hátrafelé történő csúszása (epiphyseolysis capitis femoris), ami az ízületi felszínek torzulását, az adott oldali láb rövidülését és az ellenoldali láb túlzott használatból adódó erőteljesebb kopását eredményezheti.
Bal oldali combcsont fejének erőteljes lefelé csúszása és az ebből adódó combcsonti rövidülés
A Hódmezővásárhely melletti Kishomokon avar temetőrészletet tártak fel a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat (KÖSZ) szegedi irodájának munkatársai. Az újonnan feltárt csontleletek sokat elárulnak az avarok életmódjáról és betegségeiről. A temetőt a feltárást vezető Bácsmegi Gábor régész szerint a késő avar időszakban használták, és érdekességei közé tartoznak a lovassírok, illetve három kettőstemetkezés. Az ásatás három hónapja alatt a régészek 217 sírt tártak fel, az ezekből előkerült csontvázakat Paja László, a KÖSZ antropológusa vizsgálta meg, s munkája során megfigyelt néhány, a korabeli népesség életmódjára, betegségeire utaló csonttani elváltozást.
</P>
A legtöbb elváltozás – mint annyiszor más temetők anyagában is – az elhasználódás jeleit mutató ízületeken figyelhető meg. Ezek elsősorban a nagyobb terhet viselő ízületeken (például a csípő- és térdízületet alkotó csontok felszínein és peremein) jelentkeztek, kis kopások, csontélek formájában. Ugyancsak jelentős számban figyelhetők meg csontos csőrképződmények a gerincoszlopon, amelyek elsősorban az idősebb személyeknél fordultak elő, és főleg a gerincoszlop ágyéki, illetve háti szakaszán jelentek meg.
Csekély számban törésre utaló jelek is előfordultak, egy esetben egy bal oldali kulcscsont torzult a gyógyulással együtt járó csontújraképződés során, míg egy fiatal nő állkapcsának elülső-oldalsó területén egy vágásra vagy ütésre utaló, csonthiányt eredményező gyógyult sérülés látható.
Ugyancsak ebbe a kategóriába tartozik annak a fiatal nőnek a csontváza is, ahol az egyik nyakcsigolya részben gyógyult törése figyelhető meg. Ez utóbbi esetben a törést követően fertőződés léphetett fel, mert ennek leküzdése során 5 nyakcsigolya részlegesen összenőtt a csigolyatestek, illetve a csigolyák ízületes kapcsolatát jelentő kis ízfelszínek területén.
Sacralizáció, mely során az első farokcsigolya összenőtt a felette elhelyezkedő keresztcsonti csigolyával
A fejlődési rendellenességek jelentős része észrevétlen marad az egyén élete alatt, ugyanis sokszor olyan elváltozásról van szó, amely nem okoz fájdalmat, vagy látható jelet. Ezek közül eleddig egyetlen esetet találtunk, ahol az első farokcsigolya hozzánőtt a keresztcsont utolsó eleméhez (sacralizáció).
Az egyik hringet ők, mármint a frankok rabolták ki korábban...
Varkhoniták Európa szívében
Szkülitzész és az őt szóról szóra kimásoló Kedrénosz eképpen számol be Bulcsú és a gyula megtéréséről: "De a türkök sem hagytak fel betöréseikkel, és szüntelenül pusztították a rómaiak területét, míg csak vezérük (arkhégosz), Bulcsú színleg a keresztény hit felé hajolva, Konstantinápolyba nem jutott. Megkereszteltetvén Konsztantinosz császár lett a keresztapja, és a patrikioszi méltósággal megtiszteltetvén sok pénz uraként tért vissza hazájába. Nem sokkal utóbb Gülasz is, aki szintén a türkök fejedelme (arkhón) volt, a császári városba jön, megkeresztelkedik, s ő is ugyanazon jótéteményekben és megtiszteltetésekben részesül. Ő magával vitt egy jámborságáról híres, Hierotheosz nevű szerzetest, akit Theophülaktosz Turkia püspökévé szentelt, s aki odaérkezvén, a barbár tévelygésből sokakat kivezetett a kereszténységhez. Gülasz pedig megmaradt hitében, ő maga nem intézett soha betörést a rómaiak területére, és az elfogott keresztényekről sem feledkezett meg, kiváltotta azokat, gondja volt rájuk, és szabaddá tette őket. Bulcsú azonban az Istennel való szövetséget megszegvén sokszor egész népével a rómaiak ellen ment. Amidőn ugyanezt forralta a frankok ellen is, fogságba került, és Ottó császáruk által fára húzatott."
Itt számol be Georgiosz Monakhosz – a „bűnös” György barát, azaz Georgiosz Hamartolosz – krónikájának Niképhorosz Phokasz császár idejében működő folytatója arról, hogy Bölcs Leó császár az őt megalázó bolgár Szümeón ellen Árpád és Kuszán fejedelmek hadait bérelte fel: „Ezt látva, haragra lobbant a császár, és Nikétaszt, akit Szklérosznak neveztek, hadihajókon elküldte a Dunához, hogy ajándékokkal bírja rá a turkokat Szümeón megtámadására. Az elment, és a turkok fejedelmeivel, Árpáddal és Kuszánnal találkozva, rávette őket a háborúra, túszokat vett tőlük, és visszatért a császárhoz.”
Tremmer Tamás
Ilon Gábor arról is tájékoztatott, hogy a régészeti leleteket Szombathelyre szálítják, ahol meghatározzák a nemeket, életkorokat, betegségeket, restaurálják a leletanyagot. Erre a szakszolgálatnak egy év áll rendelkezésére, majd a kincseket átadják a veszprémi múzeumnak.
Avar kori sírokra és egy késő bronz kori település maradványaira bukkantak a szegedi Móra Ferenc Múzeum régészei az egykori szőregi homokbánya területén.
A jó állapotban megmaradt sírok anyaga rendkívül látványos. Az egyik fiatal – tíz-tizenöt éves – nő csontvázát rejtő sírból a szokványosnak mondható cserépedény és állati csontból készült mellékletek mellett előkerült egy orsógomb és egy szépen megmunkált, csont tűtartó is.
A hasonló ember- és állatalakos veretek funkciójával kapcsolatban leginkább az a vélemény nyert teret, amely szerint nyereg díszítésére használhatták őket, egy-egy szembenéző állatpárt, illetve állatpár közt emberalakot erősítve az első nyeregkápára. Ezt mutatják László Gyula rekonstrukciós javaslatai is a martynivkai veretek elhelyezkedéséről.
Emberkéink rokonainak felkutatásához nagy területet kell bejárnunk: legszorosabb kapcsolatban a Közép-Dnyeper vidéki erdős sztyeppe zónából ismert kincsleletekkel állnak (ezek legjelentősebb képviselője a martynivkai ezüstkincs), ezenkívül a Kaukázus, az Alsó-Dnyeper és a Balkán térségéből ismerünk még néhány hasonló tárgyat.
Az emberfigurák lelet-együtteseinek jelentős része (gyakran ugró helyzetű) állatfigurákat is tartalmazott. A Kárpát-medencei szórványok mellett ugyan nem volt állatalak, de a fönlaki (Románia, Bánát), avar kori ötvössír préselőminta-készletének ugró oroszlánjai jelzik, hogy ezen a területen se voltak ismeretlenek a hasonló, zoomorf díszítmények.
Kérdéses e figurák eredete. Az ukrajnai és thesszáliai, figurális tárgyakat is rejtő, 7. századi kincsleleteket a kutatás nagy része hosszú időn át a szlávokhoz kötötte. Az újabb szakirodalomban felbukkan a keleti eredet teóriája is, amely szerint az állat és ember alakú lemezek a nomádok világával kapcsolhatók össze. Egy másik irányzat az ukrajnai és martynivkai vereteket közös bizánci előképre vezeti vissza.
A két kis figura eddig ismert egyetlen Kárpát-medencei párhuzamát a Nemzeti Múzeum őrzi. A jó minőségű, ezüstből öntött, aranyozott, hátoldalán felerősítő szegekkel ellátott ember alakú veretet 1878-ban vásárolták, ismeretlen lelőhelyről.
A három emberalak legjellegzetesebb közös vonása a figurák stilizált szerkesztése – a kerek fej, az m alakot formáló test és kar, valamint a fordított u alakra kialakított lábak – és csaknem megegyező, 3,6–3,8 cm-es mérete. A test azonos megformálása ellenére az arcok ábrázolása eltér. A paksi jó minőségű, az arcvonásokat realisztikus módon megjelenítő emberalak mellett feltűnő a rákóczifalvi aranyfigura primitív, csak 1-1 ponttal és vonallal megrajzolt arca. A technikai kivitel is különböző: az 1878-ban felbukkant préselőminta aranyozott, öntött ezüstből készült, a rákóczifalvi veret trébelt és granulált aranylemez, a gyapai pedig öntött bronz.
Hasonló módon, fémkereső műszer segítségével vált közkinccsé egy másik ember alakú tárgy is 2008 májusában, az M6-os autópálya építését megelőző feltárások során (Paks-Gyapa 15. lelőhely, ásatásvezető Váczi Gábor, a lelet a képen rekonstruálatlan állapotában látható). Az öntvény különös érdekessége, hogy sima hátoldalán nincs semmiféle felerősítésre utaló nyom: kialakítása megfelel az avar korból nagy számban ismert préselő minták jellegzetességeinek. Ez esetben is préselő-, esetleg öntőmintával van tehát dolgunk.
Az első lelet – egy ember alakú, hátoldalán kis füllel ellátott, trébelt aranytárgy granulációs díszítéssel – 2006 szeptemberében, a rákóczifalvi ásatásokon vált ismertté. Mielőtt a humuszréteg gépi eltávolítása megkezdődött, a felületetet Bacskai István technikus vezetésével fémkereső műszerrel vizsgálták át: néhány, a 7. századra keltezhető lószerszámveret, bronzcsat és a szóban forgó emberalak került így elő, kis mélységből.
Mint arra később fény derült, a lelőhelyen egy nagy kiterjedésű, 250 síros közép- és késő avar (7. század vége – 8. század) temető terült el. A fémkeresővel megtalált leletek értelmezése kérdéses: lehet, hogy egy, a nagy avar temető alapításánál korábbi, magányos sírnak a leletei, amelyet a többi temetkezéssel megbolygattak. Az is könnyen elképzelhető, hogy a lelőhelyre telepített nyárfasor ültetésekor dúltak fel egy kora avar sírt. Azt sem lehet azonban kizárni – mivel a tárgyak a humuszból és egymás közeléből kerültek elő, ráadásul részben lószerszámveretekről van szó –, hogy egy korai avar halotti áldozat maradványát sikerült ily módon megmenteni.
A szemüreg felső lemezének erőteljes felritkulása (cribra orbitalia) vashiányos helyzetre utal
A hátcsigolyák oldalsó területeinek felritkulásai fertőzésre utalnak
Részlegesen összenőtt nyaki csigolyák (a nyilak az összenövés területeit mutatják)
Bal oldali combcsont fejének erőteljes lefelé csúszása 
A legtöbb elváltozás – mint annyiszor más temetők anyagában is – az elhasználódás jeleit mutató ízületeken figyelhető meg. Ezek elsősorban a nagyobb terhet viselő ízületeken (például a csípő- és térdízületet alkotó csontok felszínein és peremein) jelentkeztek, kis kopások, csontélek formájában. Ugyancsak jelentős számban figyelhetők meg csontos csőrképződmények a gerincoszlopon, amelyek elsősorban az idősebb személyeknél fordultak elő, és főleg a gerincoszlop ágyéki, illetve háti szakaszán jelentek meg.
Sacralizáció, mely során az első farokcsigolya összenőtt a felette elhelyezkedő keresztcsonti csigolyával