MEGHALNI
(Prisse-papírusz. Ptah-Hotep mondásaiból.
Kézirat kr. e. 2000-ből)
"Én meghalok érte, mert ismerem őt." Jaj,
meghalni virágos szájuk mosolyáért.
Meghalni a könnyű, drága kezüktől.
Meghalni a nőkért.
Dalolja az ifjú a végzeteseket, kik
fel-feltünedeznek a szíve vidékén,
a zsenge kebelnek csóva-hevével
dalolja meg őket:
mert minden tünemény csak és idegen lény.
Érzései ormán
lépnek ki csodásan s éjszaka hullik
belőlük a messze, a távoli karja
völgyébe. Vihar fúj
jöttükre a lombos
testébe. Feléjük
csillog az ifjú patakja.
Ámde a férfi
néma maradjon. Ő, aki bolygott
érzése hegyében, az éjbe temetve
az úttalan úton:
ne szóljon.
Úgy, ahogy a tenger agg vándora hallgat
s kiállt riadalma
reszketve remeg benn a néma kalitban.
Szeretném ajkad izét szomjazni olthatatlanul,
tested melegét magamba szívni, láthatatlanul
ott lenni minden jóban,
minden kimondott mondatodban,
az ételeidben a mosolyodban,
lépéseid ritmusában, sóhajaid párájában,
minden gondolatodban.
Szeretnék szemed kútjába merülni,
mélyére szállni, s odalenn
megérinteni, ha mar egyedül vagyok
a végtelent.
Stefan beteg.
Elmegyek ma Stefanhoz,
elviszem neki a leckét.
"Én hoztam el
a leckét"
mondom majd neki.
"Mert Magnus is beteg,
azért jöttem én
a leckével."
És odaadom Stefannak
a könyveket,
és megmutatom,
mit kell tanulni.
"Hát szia, Stefan"
mondom végül.
"Hát szia, Ingrid"
mondja ő.
Stefan nővére
nyitott ajtót,
és ő vitte be a könyveket.
"Te, Uram, egyedül Te rendeled akként, hogy megnyíljon a Szűz öle a szeretett férfinak, hogy tekintet tekintetbe forrjék s elemi erővel vonzódjék test a testhez"
Topic sullyedes ellen,
Loreena McKennitt Visit albuman talaltam ra erre a regi 1843-as
Tennyson darabra, itt a helye. Ha meglesz forditasban, termeszetesen
kirakom ugy is, elutesekert bocs:
Alfred Tennyson:
THE LADY OF SHALOTT
On either side the river lie
Long fields of barley and of rye,
That clothe the wold and meet the sky;
And thro' the field the road run by
To many-towered Camelot;
And up and down the people go,
Gazing where the lilies blow
Round an island there below,
The island of Shalott.
Willows whiten, aspens quiver,
Little breezes dusk and shiver
Thro' the wave that runs for ever
By the island in the river
Flowing down to Camelot.
Four grey walls, and four grey towers,
Overlook a space of flowers,
And the silent isle imbowers
The Lady of Shalott.
Only reapers, reaping early,
In among the beared barley
Hear a song that echoes cheerly
From the river winding clearly,
Down to tower'd Camelot;
And by the moon the reaper weary,
Piling sheaves in uplands airy,
Listening, whispers ' tis the fairy
The Lady of Shalott.'
There she weaves by night and day
A magic web with colours gay.
She has heard a whisper say,
A curse in on her if she stay
To look down to Camelot.
She knows not what the curse may be,
And so she weaveth steadly,
And little other care hath she,
The Lady of Shalott.
And moving through a mirror clear
That hangs before her all the year,
Shadows of the appear.
There she sees the highway near
Winding down to Camelot;
And sometimes thro' the mirror blue
The Knights come riding two and two.
She hath no loyal Knight and true,
The Lady of Shalott.
But in her web she still delights
To weave the mirror's magic sights,
For often thro' the silent nights
A funeral, with plumes and lights
And music, went to Camelot;
Or when the Moon was overhead,
Came two young lovers lately wed.
'I am half sick of shadows,' said
The Lady of Shalott.
A bow-shot from her bower-eaves,
He rode between the barley sheaves,
The sun came dazzling thro' the leaves,
And flamed upon the the brazen greaves
Of bold Sir Lancelot.
A red-cross knight for ever kneel'd
To a lady in his shield,
That sparkled on the yellow field,
Beside remote Shalott.
His broad clear brow in sunlight glow'd;
On burnish'd hooves his war-horse trode;
From underneath his helmet flow'd
His coal-black curls as on he rode,
As he rode down to Camelot.
From the bank and from the river
He flashed into the crystal mirror,
'Tirra lirra,' by the river
Sang Sir Lancelot.
She left the web, she left the loom,
She made three paces thro' the room,
She saw the water-lily bloom,
She saw the helmet and the plume,
She look'd down to Camelot.
Out flew the web and floated wide;
The mirror crack'd from side to side;
'The curse is come upon me,' cried
The Lady of Shalott.
In the stormy east-wind straining,
The pale yellow woods were waning,
The broad stream in his banks complaining.
Heavily the low sky raining
Over tower'd Camelot;
Down she came and found a boat
Beneath a willow left afloat,
And round about the prow she wrote
The Lady of Shalott.
And down the river's dim expanse
Like some bold seer in a trance,
Seeing all his own mischance -
With a glassy countenance
Did she look at Camelot.
And at the closing of the day
She loosed the chain, and down she lay;
The broad stream bore her far away,
The Lady of Shalott.
Heard a carol, mournful, holy,
Chanted loudly, chanted lowly,
Till her blood was frozen slowly,
And her eyes were darkened wholly,
Turn'd to tower'd Camelot.
For ere she reach'd upon the tide
The first house by the water-side,
Singing in her song she died,
The Lady of Shalott.
Under tower and balcony,
By garden-wall and gallery,
A gleaming shape she floated by,
Dead-pale between the houses high,
Silent into Camelot.
Out upon the wharfs they came,
Knight and Burgher, Lord and Dame,
And round the prow they read her name,
The Lady of Shalott.
Who is this? And what is here?
And in the lighted palace near
Died the sound of royal cheer;
And they crossed themselves for fear,
All the Knights at Camelot;
But Lancelot mused a little space
He said, 'she has a lovely face;
God in his mercy lend her grace
The Lady of Shalott.'
Ahogy itt jár-kél, miként
a csillagtüzes éjszaka:
fénybe árnyat és árnyba fényt
szűr arca, szeme, mosolya:
oly szeliden ragyog felénk,
ahogy a vad nap soha.
Egy sugár még, egy árnyat el, -
s a fele báj nem volna itt,
a varázs, mely arcán tüzel
s belengi holló-fürtjeit
a drága fej körül, amely
égi eszmékről álmodik.
S mi ajkán s homlokán lebeg,
az a pir, az az eleven,
s az a derű a szeretet
munkáját zengi édesen:
földi jóságot, és szivet,
melyben tiszta a szerelem.
Elöljáróban:
Azt hiszem kevesen vagyunk ebben a részlegben profi dalnokok. Nekem is vannak saját gondolataim, és ha méltónak találom erre akkor ide le is fogom írni őket. Sajnos elsűllyedne ez a szép fejezet, ha erre kellene várni. Az pedig, hogy egy-egy szép gondolatunkat valaki már sokkal avatottabban, korábban papírra vetett, és mi mások figyelmét felhívjuk rá, nem nevezhető idegen tollakkal való ékeskedésnek.
És a most következőt mindenkinek ajánlom.
Addíg kerestelek,
míg meg nem találtál
- s hogy ez megeshetett,
úgy ézem :becsesebb
életnél, halálnál.
Mindaddíg vártalak,
míg el nem értelek
s a Pontnyi Pillanat
támasz-pontunk marad,
hol nincs-enyém, tied.
Bár naponta meg kell mászni egy-egy vermet;
naponta föl lehet zuhanni a csúcsra!
Az ember, úgy látszik, avégre termett,
hogy mit elért: keresse újra s újra...
Vakon vágtázva is, és át tűzön-vízen,
megmértük végre: mekkora lehet Két végtelen!
- Se győztesen, se vesztesen,
félálomban suttogjuk: i g e n.
Álmunk mély és teljes legyen.
S hogy nappal is rólunk álmodjon a Szerelem:
ébredj velem,
Jobbik Felem,
ÉBREDJ VELEM!
Nincs megkötés. Megjelenhet minden ami érinti a szépséget.
Miért nincs több saját zsenge?
A szerelem természetéből fakadóan kétszemélyes műfaj, intim lángolás.
Igy a legszebb darabok csak szemtől szembe hangozhatnak el. Nincs itt a helyük.
Az egybeolvadás, a szerelem nem türi az egot.
Hogy mi akkor ez a topic?
Sejtésem szerint egy fennsik, a szépség fennsikja. Gyémántokon lépkedsz.
Többségében már halott költők versein, és a legbátrabbak saját szerzeményein.
Köszönet és tisztelet mindkét tábornak.
Sziasztok!
Hmmm. 1999.11.14. Neopite benez az index.hura tuzetesebben is, megtalalja ezt a forumot. Sokat remel tole, de megis csalodik. Nem kellemetlen ez a csalodas, sot. De azert megis meglepodik. Egy forum, ahol mar masok altal megirt verseket leirnak, kimasolnak egy konyvbol, esetleg a fejukbol. Kerem, hol van itt az ego kreativitasa?
Nagyon jo versek, kifejezetten teccenek(le is mentettem a site-ot), de azert nemcsak ebbol all a "nagyon szep". Ha tevednek, javitsatok ki!
Szép este van. Szép csöndesen aludj.
Szomszédjaim is lefeküsznek már
Az uccakövezők is elballagtak.
Messze-tisztán csengett a kő.
Meg a kalapács
Meg az ucca
S most csönd van.
Régen volt amikor láttalak.
Dolgos két karod is oly hűs
Mint ez a nagy csöndű folyó.
Nem is csobog csak lassan elmegy.
Oly lassan hogy elalusznak mellette a fák
Aztán a halak
A csillagok is.
És én egészen egyedül maradok.
Fáradt vagyok sokat is dolgoztam
Én is elalszom majd.
Szép csöndesen aludj.
Bizonyosan te is szomorú vagy
Azért vagyok én is szomorú.
Valami örök tovasuhogás
valami csöndbe, puha végtelenbe,
valami tegnap, mely mintha ma lenne,
valami vizalatti ragyogás,
valami messze, panasznéma gyász,
valami jaj, melynek már nincs keserve,
valami vágy s a vágy tilalma benne,
valami könnyű, szellőhalk varázs,
valami, ami nem is valami,
valami még kevesebb, az, ami
valami tűntén kezd csak sejleni,
valami lassú, árnyhűs rejtelem,
valami, ami újúl szüntelen,
valami gyors, lőtt seb a szivemen.
Azt gondolom:
éjjel
és lásd
máris a papíron van
és körülöttem és
sötéten hömpölyög mint holtágak vize
mint mélyről jövő
sóhajok
szeretnélek felhívni most
és elmondani
hogy megvagyok
szeretném hallani
a hangodat
persze tudom
hogy
alszol
és nem szabad
mégis
szeretnék meghalni
hogy figyelj rám
hogy te simítsd ki az arcomat
És ha nem haragszotok még egy vers, szintén tőle.
Több
több mint testemhez
szorított
asszonyi test
több mint illatok ízek
kihúnyó
tüze szerelemnek
több annál mit bárki
értene
több
kedvenc szavam vagy:
angyal - angyal
jövő - menő múzsák elviselője
tűrője kezembe akadó akkordok
hadának
fészket raktál az álmaimban
tudod hát azt is
hogy hol lakik a bánat
lábad belelóg vasárnapomba
veled vagyok éles
veled goromba
neked vagyok fáradt:
borulj a karomba
beléd halok halált
tüzednél melegszem
nem engedhetem
hogy
elengedjél engem
Ugyan nem egy konkrét idebiggyesztéshez szeretnék hozzáfűzni, hanem csak úgy...mert most épp én (is) szerelmes vagyok és ebből következően ideillik az alábbi versike, mely szerény személyem "vég"termékét képezte négy esztendővel ezelőtt:
Hajtó Bálint:
Mutasd meg...
Mutasd meg, Te lány, mi a szerelem!
A testi-lelki vágy, s a dúskeblű érzelem
Honnan jön belőled, eressz oda engem,
Hadd szívjam magamba, gyümölcsét hagyd leszednem!
Mutasd meg, Te fiú, mi a szerelem!
Mit jelent, hogy boldog, s mi az, hogy szertelen,
A mennyekben jártál, láttam rajtad minap,
Csak lezuhantál a földre, s jó szót neked Ő már nem ad.
Hisz kölcsönkaptad szíved, s Ámor nyilát belé,
A szerelem édenét is a csúcsok csúcsa felé.
De a kölcsön lejárt, hát összetörte szíved,
Szemébe nézel… már nem ég a vágytól, pillantása rideg.
Mutasd meg, Te Angyal, mi a szerelem!
Egy földöntúli eszme, csak hiába keresem,
Egyszer már megleltem, s fogtam egy éven át,
Csak kiverték kezemből a túlparton, még odaát.
S végül, Te Szerelem, Te mondd meg nekem,
Hogy mért rángatnak görcsök, s miért könnyes szemem,
Talán valaki megvigasztal, s boldoggá tesz egyszer,
Kacsints reám, s hinni fogok Benned még ezerszer!
Ma még idegen vagy, de holnap már lehet,
Veled osztom meg mindenem, míg van bennem lehelet.
A lángot ne hagyd kihunyni, kérlek, vigyázz reá éberen!
Te légy az, ki megmutatja nekem, mi a Szerelem!
