Semmi köze. Nagyon helyes! Csak éppen az a kérdés, mitől turk Árpád. Meg mitől hungár Szent István. Az viszont nem kérdés, hogy ki nem érti a Képes Krónika szövegét. :)
Szerintem a hungár-bolgár keverésnek az az oka, hogy kívülről egy politikai egységnek néztek ki.
Nem mondok újdonságot azzal, hogy a hagyományok szerint Hunor és Magyar Belár udvarában Gyula lányait megszerezte magának, és a Képes Krónika 677-es bejövetele is egy időben van a hivatalos nézet szerinti Asparuch-féle al-dunai bolgár megjenéssel. Bár szerintem egy másik időcsúsztatás eredménye ez a dátum, de ebbe most nem menjünk bele. A KK szerint Attila halála után 100 évvel történtek ezek az események, amikor az avarok jöttek be, miközben hódoltatták pl. a kutrigurokat (hat úr) és az utrigurokat (öt úr) is. Viszont amit még senkitől sem hallottam, bár meglepne, ha csak nekem jutott volna csak az eszembe, hogy az avarokat alkotó két nép a var és chun nemcsak várkonyként vitték tovább a saját nevüket, hanem ki-ki a saját magáét a szokásos gar utótaggal ellátva: hun - hungár, var - bargar - bolgár.
Zodanból pedig annyira nyakatekerten lehet elhallással Zerint, mint Tudun. A lekézenfekvőbb magyarázat, hogy ez a szó a Zoltán. Sőt még a magyar nyelvből is lehet magyarázni a l hang hiányát (vö.: bódog - boldog, vagy csónak, csolnak)
Sólyom László életének legjobb beszédeA Köztársasági Elnöki Hivatal még az elhangzás előtt eljuttatta az MTI-hez azt a beszédet, amelyet Sólyom László államfő mondott volna el a Szent István szobor pénteki révkomáromi avatásakor.A köztársasági elnök beszédét - mivel Sólyom László nem vehetett részt az eseményen - Heizer Antal pozsonyi magyar nagykövet olvasta fel az összegyűltek előtt. A hírügynökség jóvoltából a szöveget szóról szóra közöljük az alábbiakban!
Nem kizárt, hogy Ficoék péntekre megkapták a magyar államfő szövegét, s ezért nem engedték be az országba.
Tisztelt Ünneplő Közönség! Boldog az a nép, amelynek olyan nagy, és szent király alapított országot, mint Szent István.
Boldogok vagyunk, mert Szent István ezer éven át együtt maradt népével, mert a reménység forrása volt és példaképként szolgált.
Szent Istvánhoz folyamodtak, őt keresték, hívták bajaik közepette a magyarok, és őt ünnepelték örömükben.
Ma is mély lelki szükségét érezzük, hogy fölmutassuk közösségünket Szent Istvánnal. Akik szobrot emelnek neki, mint most Komárom város közönsége, ezzel a tettükkel Szent István tiszteletében megerősítik, hogy gazdag örökségünket együtt kívánjuk folytatni.
A nemzet lényege ugyanis a jövő vállalása is, a közös akarat arra, hogy együtt akarjuk folytatni történelmünket.
De, tisztelt Ünneplő Közönség, Szent István nemcsak a miénk, nemcsak a mi egységünk szimbóluma.
Királya volt minden népnek, amely országában élt.
Elindítója közös történelmünknek; a szlovák és a magyar nemzet oly szorosan összefonódott történelmének is.
Hasonlóan Cirillhez és Metódhoz, azon kevés szentek közé tartozik, akiket a keleti és a nyugati egyház egyaránt magáénak vall és tisztel és akik Európa nagy alapító atyái. Szent István nagyságát mindig örömmel és tanulsággal gazdagon idézzük fel.
Hiszen a magyar királyság megalapításával ő biztosította megmaradásunkat.
Szuverén módon határozta meg Magyarország helyét az akkori Európában: az új államok közül egyedül ő nem lett sem a császár, sem a pápa hűbérese.
Bekapcsolta Magyarországot Európa gazdasági és kulturális vérkeringésébe, amikor megnyitotta az országon átvezető jeruzsálemi zarándokutat. Hatalmas egyházszervező munkája gyümölcsei máig teremnek.
Nemcsak törvényeket, de jogbiztonságot is adott népeinek.
Vallásossága nem politikai számítás volt, lelke mélyéről fakadt. Művének az a tanulsága azonban, amelyre ma a leginkább szükségünk van, az, hogy István király felismerte azt a pillanatot, amikor nem volt szabad többé a régi mederben maradni.
Óriási változást igényelt, óriási átalakulást követelt meg az emberektől István terve.
Hosszú uralkodásának végén egy teljesen más országot, más társadalmat és más embereket hagyott maga után. Ha felmérjük a magyar nemzet kilátásait, ha meg akarunk maradni mindenütt, ahol Szent István alatt már otthon voltunk, akkor készen kell állnunk a belső, szemléleti változásra.
A magyar nemzet ma nyolc ország területén él őshonosként.
A magyar nemzetet egységét tehát csakis etnikai, nyelvi, kulturális és identitásbeli közösségként kell elképzelnünk, vagyis úgynevezett kulturális nemzetként.
Ezért szükséges tisztáznunk a nemzet és állam viszonyát.
Továbbá, ha közös akaratunk, hogy kulturális nemzetként megőrizzük és fenntartsuk közösségünket, ennek érdekében nemcsak minden jogi eszközzel élnünk kell, hanem egyszersmind törekednünk kell a szomszéd nemzetekkel a jóindulatú és felszabadult kölcsönösségre, a nyitott szívű megbecsülésre.
Ugyanez a feladata az anyaországnak a szomszéd államokkal való viszonyában.
Tisztelt Ünneplő Közönség!
István az Árpádok véréből való volt, a magyaroknak alapított államot, s Magyarország több mint ezer év után is áll. De olvashatjuk István király Intelmeiben, hogy nem akarta egy nemzetiségűvé tenni országát.
Utódainak is megparancsolta, hogy a korábban itt lakó népeket és a betelepülőket hagyják meg nyelvükben és szokásaikban.
"Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő" - idézzük ma is oly sokszor.
Magyarország az ő példája nyomán később is befogadó ország maradt. A magyar állam és magyarság határai sosem estek egybe.
A magyar államnak kezdettől fogva más nemzetek is részei voltak, és részei ma is.
A magyarság egy része pedig a történelem során nem egyszer a magyar állam határain kívül élt.
De miközben a határok változtak, a magyarok mindig megmaradtak ott, ahol Szent István korában már letelepedtek.
Ezt bizonyítják a helynevek, tanúsítják a régészeti leletek és nyelvemlékek, és ezt mutatja teljes történelmünk és a magyarság mai elhelyezkedése is. Nyelvünk, kultúránk, történelmi tudatunk és azonosság-érzésünk egysége mindmáig fennmaradt. Európa nagy részén, de a mi régiónkban különösen, etnikailag és nyelvileg homogén nemzetállamok nem hozhatók létre.
Ma, Európa államaiban 40 nemzeti nyelv van, ám ebből 35-öt az ország határain kívül is anyanyelvként beszélnek.
A tiszta nemzetállam 19. századi eszméje annak idején Magyarország politikáját is megkísértette, de drágán megfizettünk érte.
Napjaink Európájában elképzelhetetlen a kisebbségek jogfosztása és kiűzése.
A nemzetállamok kialakításának hagyományos eszköztárával pedig - a kisebbségi nyelvek kitiltásával a közéletből és oktatásból, az etnikai arányok megváltoztatásával célzott betelepítések révén - ma már szemben állnak az emberi jogi és a kisebbségvédelmi egyezmények.
Természetesen az egyes államok szempontjából, sőt az Európai Unió vonatkozásában is tisztáznunk kell, mivel jár a kulturális nemzet egységének fenntartása. Mindenekelőtt, ez a törekvés nem érinti és semmiképpen nem veszélyeztetheti azon államok szuverenitását, területi épségének érinthetetlenségét, amelyekben a kulturális nemzet egyes részei, kisebbségként élnek.
A Magyar Köztársaság többszörösen, szomszédaival pedig külön-külön is megerősítette nemzetközi szerződésekben, hogy a határokat sérthetetlennek tartja.
Továbbá magától értetődőnek tartjuk, ha a szomszéd államok bármelyike anyaállamként viselkedik a Magyarországon élő nemzetrészeivel szemben - mint ahogy ezt mi is megtesszük a más országokban élő magyarokkal. Ha pedig Európa meg akarja találni időszerű feladatait és hivatását, hogy az európai polgárok valamennyi közösségének uniója legyen, akkor az Európai Uniónak az államok, a politikai nemzetek mellett, a régiók és az etnikai-nyelvi-kulturális közösségek, vagyis a kulturális nemzetek uniójává is kell válnia.
A jogi garanciák gyakorlati érvényesítése és további kiépítése mellett azonban a megoldás valódi kulcsa a belátás:
a történelem és a jelen helyzet, azaz a többségi nemzet mellett más nemzeti közösségek létének és fennmaradásának tudomásul vétele.
De nem kényszeredetten.
Azzal a szemlélettel szemben, amely a kisebbségben ellenséget, vagy legalábbis problémát lát, létezik egy másik látásmód is, amely értéknek és országa gazdagodásának tartja őket.
Hiszen így gondolkodott már Szent István is. Ezekben az országokban sok száz, sőt még ezer éves nemzetiségi tömbök is vannak, mélységes gyökerekkel, hagyománnyal és teljes társadalmat képezve.
Történelmünk is sokszorosan összefonódott, és sokkal inkább áll közös alkotásokból, mint sérelmekből.
Miért ne lehetne ezeket az alkotásokat amelyek Európa ezen részének történelmét és kultúráját alkotják kölcsönös megbecsüléssel és a kizárólagosság igénye nélkül magunkénak és egyben közösnek is tudni?
Megértéssel tudomásul venni, hogy ugyanannak a történelmi eseménynek akár ellentétes értelmezései is lehetnek?
Állampolgári lojalitás úgy is lehetséges, hogy egy kisebbségi nemzetrész nem osztja ilyen kérdésekben a többségi nemzet érzéseit hanem kölcsönösen tudomásul veszik a másik olvasatot.
Ezzel nyeri mindkét fél a legtöbbet.
Ugyanígy állunk a kétnyelvűséggel, amely nagy érték de csakis az anyanyelv sérelme nélkül.
A kisebbség kívánatos integrációjának a többségi államba érzelmi feltételei is vannak amelyek az integrációt és az asszimilációt érzékenyen elválasztják.
Azok a szlovák parlamenti képviselők, akik megszavazták a komáromi Selye János Egyetem megalapítását, mindkét nemzet érdekében nagyon sokat tettek.
Most, Szent István szobra mellől szeretném kifejezni külön köszönetemet nekik.
Ez a szellem tette nyugodttá a magyar-szlovák kapcsolatok egyes időszakait.
Jó lenne visszatérni hozzá!
A szavazatnyerést célzó pártpolitika világán kívül azonban igenis él ez a szellem; fontos eseményei vannak a kölcsönös megbecsülésnek és kiengesztelődésnek.
Utalok a szlovák és a magyar katolikus püspöki kar példamutató nyilatkozataira.
És szívből köszönöm, hogy budapesti Szent István bazilikában tartott tegnapi ünnepi misén Kassa és Nagyszombat érseke is részt vett. Az anyanyelv korlátlan használata nemcsak a magán-érintkezésben, hanem a nyilvánosságban, az oktatásban, a közösségi tereken, sőt a hivatalos érintkezésben is életfontosságú a kisebbségi nemzetrészek számára.
Közismert a legjobb európai gyakorlat a svéd nyelv státusza Finnországban, a németé Belgium németek lakta részén, vagy a regionális hivatalos nyelv lehetősége.
S vannak szerényebb, viszont kötelező jogi garanciák.
Én azonban ismét a belátásra és jóérzésre hivatkozom.
Tisztelt Ünneplő Közönség!
Oh hol vagy magyarok tündöklő csillaga - szól évszázadok óta, augusztus 20-án, Szent István ünnepén az ének.
Felidézzük, és kívánjuk István királyt, erőt merítünk és útmutatást kapunk példájából.
Szent István hatalmas műve a maga gazdagságában nemcsak a magyarok javát szolgálta.
Mélyen remélem, ez a szobra, amellett, amit Szent István számunkra jelent, ezt is hirdetni fogja."
Egy kis tárgyi hiba;
István az Árpádok véréből való volt,
A latin betűkkel szinte bármilyen nyelven lehet írni. Az írásmód innét nézve nem nyelvfüggő. Ergo, ha ma az újságot latin betűkkel írják, attól még nem vagyunk latinok, csak a hagyaték miatt európaiak.
A rovás az eurázsiai műveltség hagyatéka. De attól még nem tudhatod milyen nyelven írták. Ha ellátogatsz Varga Csaba honlapjára, ott megláthatod, hogy a 44 karakteres rováskészlet több mint fele 10000 évnél régebbi leletekben megvan. Varga egyébként szép anyagot gyűjtött össze annak bizonyítására, hogy a mai világ írásrendszerei nagyrészt a rovásból erednek. Ha közelebbit is szeretnél megtudni a rovásról, ajánlom szeretettel az itt található 50.000 éves... c. vitát, ott évek óta erről beszélgetnek.
Talán csak a tótok mondják, hogy Magyarszkó. Biztosan ennek is megvan az oka."
Ha valakik, akkor ők tudhatták, hogy a turk magyarok nem a hungárok, hiszen rövid életű országokat (Moravia) a turk magyarok számolták fel, és csatolták újra Hungáriához.)
Rovásos írásemlékek vannak. Sajnos az a pár ember, aki olvasni tudná, szinte semmiben nem ért egyet. De nem könnyű 4-6 rovásszerű jelből bármit is kiolvasni. Mert könyveket nem hagytak hátra.
Az ország neve Hungária volt, gondolom hungárok lakták. Persze nem ilyen egyszerű, hisz mindenki tudta mindenkiről kicsoda. A pórnépet, aki az élelmet adta, nem tartották sokra ("csácsogó parasztok"). A beszivárgó népcsoportokról viszont elég jó adatok vannak, miképpen nevezték magukat. A sok besenyő település ma is őrzi a nevüket, a kunok is sokfelé közösségben maradtak, az ő neveik is fennmaradtak, miközben ugyanúgy beolvadtak, mint később Árpád népe is.
A hungárral is érdemes lenne újra foglalkozni, hisz az őshonos+hun+avar társaság etnogenezisben elnyert neve lett az övék. Külön érdekesség, hogy a világ nem vett tudomást 1000 év óta sem Árpád magyarjairól, és rendületlenül Hungária néven ismernek bennünket. Talán csak a tótok mondják, hogy Magyarszkó. Biztosan ennek is megvan az oka.
Akárhogy is van, az említett népek a szabadság miatt jöttek ide. A besenyők szabadokként harcoltak a királyaink seregében, a kunok szabadként lakták állataikkal az Alföldet, és a beszivárgó tótok összehasonlíthatatlanul jobb életet remélhettek, mint tőlünk nyugatra, ahol a köznép élete senkit sem érdekelt. A későbbi századokban a svábok és mások ugyanezért jöttek, és mivel szorgalmas népek voltak, megbecsülték őket.
"A magyar név itt megtévesztő, hisz az csak a XV !! században vált általánossá az országban, vélhetően Árpád turkjainak szerepe következtében - hatalom, gazdagság, katonai erő - így voltaképpen a vegyes társaság a "magyarokhoz" szeretett volna hasonlítani, velük erős identitást kapni. "
verjagten ihre Herzoge und setzten Bulgaren als Herren über sie. - levadászták uraikat - mármint a szlávokat, - és bulgárokat (Szerinted hungárokat, avarokat) ültettek a helyükbe. Vagyis megunták, hogy a szlávok elterjedtek Karantániában."
Nem, nem tartottak etnikai tisztogatást...
Az avar birodalom idején - amelynek határai szinte tökéletesen megegyeztek Ausztria-Magyarország 1914-es határaival - már a lakosság többsége szláv volt. Kormányozta őket egy tíz százaléknyi avar, akiket a szláv népnyelv "oboroknak" óriásoknak tartott, nevezett.
AD 791-ben Erich támadásával "felszabadultak" az avar elnyomás alól, de rosszabbat kaptak. Ennek következménye lett a Luidevit felkelés Siscia központtal 818-824 között.
791 után a bajorok keleti prefektusait rendre megölik;
Gerold I. (799)
Audulf (818)
Karantánia urai 828-ig a következők voltak;
Priwizlauga
Cemicas
Ztoimar
Etgar
A bulgárok/hungárok vezetőinek neve nem ismert.
Hatalmuk Karantániában 15 évig tarthatott, akkor újra jöttek a bajorok, és lépésről lépésre kiszorították eleinket, a szlávok által lakott vidékekről.
Mielőtt a szöveggel foglalkoznék, megemlítem, hogy a Dráva a leggyorsabb magyar (horvát) folyó. A Duna sehol sincs hozzá, kb 6-10 km/ó sebességgel folyik az áradásoktól függően. Sem elméletben sem gyakorlatban rajta felfelé hajózni nem lehet. Barcsig járnak ugyan rajta motoros lélekvesztők, de ettől a folyó nem hajózható kézi erővel. Elvileg elképzelhető, hogy egy ladikot lovakkal felvontat valaki, de azzal meg az a baj, hogy a szegény ló beleakad a fákba.
Ennyit a forráskritikáról. Ha meg valaki Aachenben leírja, amit leírt, legyen az ő baja.
Ennél sokkal érdekesebb, hogy die in Pannonien ansässigen Slaven mit Feuer und Schwert, a Pannóniába betelepült szlávokat tűzzel-vassal (karddal) irtották (wüteten). Ez persze nem Barcs környéki történet lehet, inkább a mai szlovén-karinthiai részeken. Az ottani Dráva 100-150 m széles kőgörgeteg, amin jó esetben 20-60 cm víz habzik lefelé.
verjagten ihre Herzoge und setzten Bulgaren als Herren über sie. - levadászták uraikat - mármint a szlávokat, - és bulgárokat (Szerinted hungárokat, avarokat) ültettek a helyükbe. Vagyis megunták, hogy a szlávok elterjedtek Karantániában.
"Die Bulgaren fuhren mit einem Heere die Drau herauf, wüteten geben die in Pannonien ansässigen Slaven mit Feuer und Schwert, verjagten ihre Herzoge und setzten Bulgaren als Herren über sie."
Mintha valami drávai hajózásról szólna az idézet - aki tud latinul, tán mondhatná, - de a Dráván felfelé hajózni ma is bajos. Hacsak nem húzzák a csónakot... Lóval sokkal egyszerűbb egy efféle kirándulás.
[826] DCCCXXVI. Cum regi Bulgarorum legati sui, quid egerint, renuntiassent, iterum eum, quem primo miserat, ad imperatorem cum litteris remisit, rogans, ut sine morarum interpositione terminorum definitio fieret vel, si hoc non placeret, suos quisque terminos sine pacis foedere tueretur. Cui imperator, quia fama erat Bulgarorum regem a suo quodam optimate aut regno pulsum aut interfectum, respondere distulit; illoque expectare iusso propter famae certitudinem comperiendam Bertricum palatii comitem ad Baldricum et Geroldum comites et Avarici limitis custodes in Carantanorum provinciam misit. Qui cum reversus nihil certi super his, quae fama vulgaverat, reportasset, imperator legatum ad se evocatum sine litteris remeare fecit.
Bulgari quoque Sclavos in Pannonia sedentes misso per Dravum navali exercitu ferro et igni vastaverunt et expulsis eorum ducibus Bulgaricos super eos rectores constituerunt. "
[824] DCCCXXIIII. Rex Bulgarorum N. velut pacis faciendae gratia legatos ad imperatorem cum litteris misit. Quos ille cum audisset ac litteras, quae adlatae fuerant, legisset, rei novitate non inmerito permotus ad explorandam diligentius insolitae et numquam prius in Franciam venientis legationis causam Machelmum quendam de Baioaria cum ipsis legatis ad memoratum regem Bulgarorum direxit.
Hiemps aspera valdeque prolixa facta est, quae non solum caetera animalia, verum etiam homines quosdam inmanitate frigoris extinxit. Luna defecit III. Non. Mart. hora noctis secunda. Suppo dux Spolitinus decessisse nuntiatur.
Interea legati Romani pontificis Romam regressi eundem valida infirmitate detentum ac morti iam proximum invenerunt; qui etiam paucis post adventum illorum exactis diebus vita decessit. In cuius locum cum duo per contentionem populi fuissent electi, Eugenius tamen archipresbyter tituli sanctae Sabinae vincente nobilium parte subrogatus atque ordinatus est. Cuius rei nuntium cum Quirinus subdiaconus, unus ex his, qui priori legatione fungebantur, ad imperatorem detulisset, conventu circiter VIII. Kal. Iul. pronuntiato atque Compendio habito ipse ad Brittanicam expeditionem per se faciendam animo intento Hlotharium filium imperii socium Romam mittere decrevit, ut vice sua functus ea, quae rerum necessitas flagitare videbatur, cum novo pontifice populoque Romano statueret atque firmaret. Et ille quidem ad haec exsequenda post medium Augustum in Italiam profectus est, imperator vero iter, quod in Brittaniam facere paraverat, propter famem, quae adhuc praevalida erat, usque ad initium autumni adgredi distulit. Tum demum adunatis undique omnibus copiis Redonas civitatem terminis Brittaniae contiguam venit et inde diviso in tres partes exercitu duabusque partibus filiis suis Pippino et Hludowico traditis tertiaque secum retenta Brittaniam ingressus totam ferro et igni devastavit. Consumptisque in hac expeditione XL vel eo amplius diebus, acceptis, quos perfido Brittonum populo imperaverat, obsidibus Ratumagum civitatem, ubi coniugem se operiri iusserat, ad XV. Kal. Decembr. reversus est.
Nam et illuc legatos Michahelis imperatoris, qui ad eum mittebantur, sibi occurrere iussit, cum quibus et Fortunatus patriarcha Veneticorum regressus ad eius venit praesentiam. Sed legati imperatoris litteras et munera deferentes, pacis confirmandae causa se missos esse dicentes pro Fortunato nihil locuti sunt; inter caetera tamen ad legationem suam pertinentia quaedam de imaginum veneratione protulerunt, propter quae se Romam ire atque apostolicae sedis praesulem consulere debere dixerunt. Quos cum legatione eorum audita ac responso reddito absolveret, Romam, ut se velle dicebant, ducere iussit; Fortunatum etiam de causa fugae ipsius percontatus ad examinandum eum Romano pontifici direxit. Ipse Aquasgrani, ubi hiemare statuerat, profectus est.
Quo cum venisset et ibi natalem Domini celebrasset, allatum est ei, quod legati regis Bulgarorum essent in Baioaria; quibus obviam mittens ipsos quidem usque ad tempus congruum ibidem fecit operiri. Caeterum legatos Abodri*torum, qui vulgo Praedenecenti vocantur et contermini Bulgaris Daciam Danubio adiacentem incolunt, qui et ipsi adventare nuntiabantur, ilico venire permisit. Qui cum de Bulgarorum iniqua infestatione quererentur et contra eos auxilium sibi ferri deposcerent, domum ire atque iterum ad tempus Bulgarorum legatis constitutum redire iussi sunt.
Suppone apud Spoletium, sicut dictum erat, defuncto eundem ducatum Adalhardus comes palatii, qui iunior vocabatur, accepit. Qui cum vix quinque menses eodem honore potiretur, correptus febre decessit. Cui cum Moringus Brixiae comes successor esset electus, nuntio honoris sibi deputati accepto decubuit et paucis interpositis diebus vitam finivit.
Aeblus et Asinarius comites cum copiis Wasconum ad Pampilonam missi, cum peracto iam sibi iniuncto negotio reverterentur, in ipso Pirinei iugo perfidia montanorum in insidias deducti ac circumventi capti sunt, et copiae, quas secum habuere, pene usque ad internicionem deletae; et Aeblus quidem Cordubam missus, Asinarius vero misericordia eorum, qui eum ceperant, quasi qui consanguineus eorum esset, domum redire permissus est.
Hlotharius vero iuxta patris mandatum Romam profectus ab Eugenio pontifice honorifice suscipitur. Cui cum iniuncta sibi patefaceret, statum populi Romani iam dudum quorundam praesulum perversitate depravatum, memorati pontificis benivola adsensione ita correxit, ut omnes, qui rerum suarum direptione graviter fuerant desolati, de receptione bonorum suorum, quae per illius adventum Deo donante provenerat, magnifice sunt consolati.
Hoc anno paucis ante solstitium aestivale diebus in territorio Augustodunense aere in tempestatem subita mutatione converso ingens fragmentum ex glacie simul cum grandine decidisse narratur, cuius longitudo quindecim, latitudo septem, crassitudo duos pedes habuisse dicitur.
[825] DCCCXXV. Sacro paschali festo sollempniter Aquisgrani celebrato, arridente etiam verna temperie imperator venandi gratia Noviomagum profectus legatos Bulgarorum circa medium Maium Aquasgrani venire praecepit. Nam sic illo reverti statuit, habiturus ibi conventum, quod de Brittania regressus eo se tempore ibidem habere velle optimatibus indicaverat.
Quo cum peracta venatione fuisset reversus, Bulgaricam legationem audivit; erat enim de terminis ac finibus inter Bulgaros ac Francos constituendis.
Adfuerunt in eodem conventu pene omnes Brittaniae primores, inter quos et Wihomarcus, qui perfidia sua et totam Brittaniam conturbaverat et obstinatione stultissima ad memoratam expeditionem illo faciendam imperatoris animum provocaverat, tandem saniore usus consilio ad fidem imperatoris, ut ipse dicebat, venire non dubitavit. Cui cum imperator et ignosceret et muneribus donatum una cum caeteris gentis suae primoribus domum remeare permitteret, promissam fidem, ut prius consueverat, gentilicia perfidia commutavit ac vicinos suos incendiis et direptionibus, in quantum potuit, infestare non cessans, donec ab hominibus Lantberti comitis in domo propria circumventus atque interfectus est. Imperator vero audita Bulgarorum legatione per eosdem, qui ad eum missi fuerant, legatos regi eorum missis litteris, prout videbatur, respondit.
Dimissoque conventu in Vosegum ad Rumerici montem venandi gratia profectus filium suum Hlotharium ex Italia regressum ibique ad se venientem suscepit; ac peracta venatione Aquasgrani rediens generalem populi sui conventum more sollempni mense Augusto habuit. In quo conventu inter ceteras legationes, quae de diversis partibus venerunt, etiam et filiorum Godefridi de Nordmannia legatos audivit ac pacem, quam idem sibi dari petebant, cum eis in marca eorum mense Octobrio confirmari iussit. Completisque omnibus negotiis, quae ad illius conventus rationem *pertinere videbantur, Noviomagum cum filio maiore secessit, minorem vero filium suum Hludowicum in Baioariam direxit. Ipse autem autumnali venatione completa circa hiemis initium Aquasgrani reversus est.
In territorio Tullense iuxta Commerciacum villam puella quaedam nomine N. annorum circiter duodecim post sacram communionem, quam in pascha de sacerdotis manu sumendo perceperat, primo pane, deinde aliis omnibus cibis et potibus abstinendo in tantum ieiunasse perhibetur, ut nulla penitus corporis alimenta percipiens sine omni victus desiderio plenum triennium compleverit. Coepit autem ieiunare anno incarnationis dominicae DCCCXXIII., sicut in ipsius anni descriptione superius adnotatum est; et hoc anno, id est DCCCXXV., circa Novembris mensis initium peracto ieiunio escam sumere ac more caeterorum mortalium manducando vivere coepit.
[826] DCCCXXVI. Cum regi Bulgarorum legati sui, quid egerint, renuntiassent, iterum eum, quem primo miserat, ad imperatorem cum litteris remisit, rogans, ut sine morarum interpositione terminorum definitio fieret vel, si hoc non placeret, suos quisque terminos sine pacis foedere tueretur. Cui imperator, quia fama erat Bulgarorum regem a suo quodam optimate aut regno pulsum aut interfectum, respondere distulit; illoque expectare iusso propter famae certitudinem comperiendam Bertricum palatii comitem ad Baldricum et Geroldum comites et Avarici limitis custodes in Carantanorum provinciam misit. Qui cum reversus nihil certi super his, quae fama vulgaverat, reportasset, imperator legatum ad se evocatum sine litteris remeare fecit.
Interea Pippinus rex, filius imperatoris, ut iussus erat, cum suis optimatibus et Hispanici limitis custodibus circa Kal. Febr. Aquasgrani - nam ibi tunc imperator hiemaverat - venit; cum quibus cum de tuendis contra Sarracenos occidentalium partium finibus esset tractatum atque dispositum, Pippinus in Aquitaniam regressus aestatem in deputato sibi loco transegit.
Imperator vero medio mense Maio Aquis egressus circa Kal. Iun. ad Ingilenheim venit; habitoque ibi conventu non modico multas et ex diversis terrarum partibus missas legationes audivit et absolvit. Inter quas praecipua caeterisque praeminens erat legatio sanctae sedis apostolicae, Romanae videlicet ecclesiae, qua fungebatur Leo Centumcellensis episcopus et Theofilactus nomenclator, et de partibus transmarinis
Dominicus abbas de monte Oliveti, legati quoque filiorum Godofridi regis Danorum, pacis ac foederis causa directi et de Sclavorum regionibus quidam Abodritorum primores Ceadragum ducem suum accusantes.
Accusabatur et Tunglo, unus de Soraborum primoribus, quod et ipse dicto audiens non esset. Quorum utrique denuntiatum est, quod si medio Octobrio ad imperatoris generalem conventum venire distulisset, condignas perfidiae suae poenas esse daturum. Venerunt et ex Brittonum primoribus, quos illius limitis custodes adducere voluerunt.
Eodem tempore Herioldus cum uxore et magna Danorum multitudine veniens Mogontiaci apud sanctum Albanum cum his, quos secum adduxit, baptizatus est; multisque muneribus ab imperatore donatus per Frisiam, qua venerat via, reversus est. In qua provincia unus comitatus, qui Hriustri vocatur, eidem datus est, ut in eum se cum rebus suis, si necessitas exigeret, recipere potuisset.
Baldricus vero et Geroldus comites ac Pannonici limitis praefecti in eodem conventu adfuerunt et adhuc de motu Bulgarorum adversum nos nihil se sentire posse testati sunt. Venit cum Baldrico presbyter quidam de Venetia nomine Georgius, qui se or*ganum facere posse adserebat; quem imperator Aquasgrani cum Thancolfo sacellario misit et, ut ei omnia ad id instrumentum efficiendum necessaria praeberentur, imperavit.
Condictoque ac pronuntiato ad medium Octobrium generali conventu, caeteris omnibus more sollempni absolutis ipse trans Rhenum ad villam, quae Salz vocatur, cum suo comitatu profectus est. Ibi ad eum legati Neapolitanorum venerunt, atque inde accepto responso ad sua regressi sunt. Ibi ad eius notitiam perlatum est de fuga ac perfidia Aizonis, quomodo fraudulenter Ausonam ingressus et a populo illo, quem dolo deceperat, receptus Rotam civitatem destruxit, castella eiusdem regionis, quae firmiora videbantur, communivit missoque ad Abdiraman regem Sarracenorum fratre suo auxilium, quod petebat, iussu eiusdem regis contra nostros accepit. Sed imperator licet huius rei nuntium graviter ferret, nihil tamen inconsulte gerendum iudicans consiliariorum suorum adventum statuit operiri; transactaque autumnali venatione circa Kal. Octobr. per Moenum fluvium usque ad Franconofurd secunda aqua navigavit.
Inde ad Ingilunhaim medio Octobrio veniens generalem ibi, ut condictum erat, populi sui conventum habuit. In quo et Ceadragum Abodritorum ducem necnon et Tunglonem, qui apud eum perfidiae accusabantur, audivit: et Tunglonem quidem accepto ab eo filio eius obside domum redire permisit, Ceadragum vero caeteris Abodritis dimissis secum retinuit missisque ad populum Abodritorum legatis, si eum sibi vulgus regnare vellet, perquirere iussit. Ipse autem
Aquasgrani, ubi hiemare constituerat, profectus est. Cumque legati, quos ad Abodritos miserat, reversi nuntiassent, variam gentis illius super rege suo recipiendo sententiam, meliores tamen ac praestantiores quosque de illius receptione concordare, acceptis ab eo, quos imperavit, obsidibus in regnum suum eum fecit restitui.
Dum haec aguntur, Hildoinus abbas monasterii sancti Dionisii martyris Romam mittens adnuente precibus eius Eugenio sanctae sedis apostolicae tunc praesule ossa beatissimi martyris Christi Sebastiani accepit et ea apud Suessonam civitatem in basilica sancti Medardi collocavit. Ubi dum adhuc inhumata in loculo, in quo adlata fuerant, iuxta tumulum sancti Medardi iacerent, tanta signorum ac prodigiorum multitudo claruit, tanta virtutum vis in omni genere sanitatum per divinam gratiam in nomine eiusdem beatissimi martyris enituit, ut a nullo mortalium eorundem miraculorum aut numerus conprehendi aut varietas verbis valeat enuntiari. Quorum quaedam tanti stuporis esse narrantur, ut humanae inbecillitatis fidem excederent, nisi certum esset, dominum nostrum Iesum Christum, pro quo idem beatissimus martyr passus esse dinoscitur, omnia, quae vult, facere posse per divinam omnipotentiam, in qua illi omnis creatura in caelo et in terra subiecta est.
