A Kr. e. XIII. században rejtélyes új nép tűnt fel a Volga és a Duna közötti térségben. Kevéssé látszik hihetőnek, hogy az említett szkíta közösség légüres térben, ősnemződés útján keletkezett volna, mégis, némely modern szerző – a régészeti leleteknek, a történeti, nyelvi adatoknak fittyet hányva – szinte ezt sugallja. Kik voltak ők, akiknek nevét az ókori görögök nyomán aztán még seregnyi hasonló életmódot folytató, lovas harcmodort űző etnikumra alkalmazták? Csak úgy hipp-hopp ott termettek a semmiből a mai ukrán és dél-orosz sztyeppéken és a történelem színpadán? Szerencsére nem mindenki hisz a hús-vér szereplőkre ráerőszakolt fantasztikus mendemondákban. A lakatlan pusztákon való gondviselésszerű megjelenés tézisét a mélyrehatóbb történeti elemzések halomra döntötték. Kiderült, hogy a szkíták emlékanyaga a Hettita Birodalom etnikumainak hagyatékával mutat szinte a végletekig menő hasonlóságot. Csakhogy a hettiták állítólag „kihaltak”, köddé váltak. Előbb az ún. tengeri népek Kr. e. XIII. századi támadásai züllesztik szét a birodalom államgépezetét, majd Kr. e. 717-re utolsó támaszpontjukat, Karkemiš városát is beveszi II. Šarru-Kenu asszír király. Valóban így történt? És mi következett azután? A topic erre és a hasonló kérdésekre keresi a választ. A már létező Kik voltak a szkíták? rovat tágabban értelmezett szkítaságával szemben azonban – elkerülve számos félreértést – ezúttal csak a „valódi” szkítákra koncentrálunk, azokra, akik előbb Anatóliában, majd a Kr. e. XIII. századtól Kelet-Európa pusztaságain éltek. Elképzelhető, hogy közülük is csupán a „basziléioi”, azaz „királyi” csoport volt azonos a korábbi kis-ázsiai birodalomszervező hatti néppel. A többi sztyeppei szkíta közösséget talán a hajdani birodalom behódolt vagy csatlakozó népei és a helyben talált őslakosság adták.
Valamikor, több, mint ötven évvel ezelőtt nekünk is volt kwecskénk, de nem emlékszem, hogyan fejték édesapámék.
Az is lehet, hogy ez a veleméri parasztember csak egyfajta lenézésének adott hangot s egy szólást ismételgetett, amit a tehéntartók szoktak mondogatni a kecsketartókra.
A szkíták (és itt még mindig a szűkebben értelmezett szkítákról beszélünk!) később az Uralon túli vidékekre is átterjeszkedtek kelet felé
Kemenczei Tibor: Szkíták az Alföldtől Ázsiáig
Az alföldi szkíta művészetről
Az utóbbi években Oroszország sztyeppei övezetében a korai nomádok két olyan fejedelmi temetkezését is a napvilágra hozták az ásatások, amelyek a magyar Alföld egykorú népessége művészetének, kultúrájának keleti jellegére a korábbinál élesebb fényt vetnek. Az előkerült pompás ötvösremekek egy részét alkotóik abban az állatstílusban formálták meg, amelynek emlékei a Kárpát-medencéből is ismertek.
Az állatstílus megszületése, léte a sztyeppei állattartó népek világnézetéhez, hitvilágához kapcsolódik, akik isteneiket, mítoszaikat különböző állatalakokban személyesítették meg. Ennek az ábrázolásmódnak megteremtői azok a nomád törzsek voltak, amelyek a Kr. e. I. évezred elején Belső-Ázsiától egészen a Kárpátokig húzódó sztyeppei térségben éltek.
Az újabb leletek
A Belső-Ázsiában, az Ujak folyó völgyében, a mongol határ közelében fekvő Arzsan falunál (Tuva Köztársaság) emelkedő kurgánok egyikének 2000–2001-ben történt ásatása az ázsiai szkíta kultúra korai emlékeit hozta a napvilágra. A 75 méter átmérőjű, 2 méter magas földhalom alatt facölöpökből épített, kőtömbökkel fedett sírkamrában nyugvó férfi és női csontváz mellett 5700, összesen mintegy 20 kg súlyú aranytárgy feküdt. Közöttük vannak az eltemetettek ruházatát ékesítő szarvas, párduc, vadkan alakú aranylemezek, két, plasztikus párducfigurákkal borított nyakék, szarvasszobrocskában végződő hajtű, sasfej végű tegezcsatok. Az ötvösremekek a Kr. e. VII. századból származnak, s a belső-ázsiai állatstílusú művészet korai szakaszának jellemző jegyeit viselik magukon.
Arzsan falunál már korábban, 1971–74 között is feltártak egy kurgánt. A 110 méter átmérőjű, terméskövekkel fedett halom alatt lévő, cölöpökből összeácsolt sírépítmény központi kamrájában a 160 lóval együtt eltemetett férfi és nő csontváza mellett többek között állatalakos bronz rúdvégeket, bronz- és agancszablákat, kantárszíjdíszeket és egy összegömbölyödő párducot ábrázoló nagy bronzkorongot találtak. [...]
Az innen származó lószerszámzattal megegyező típusú agancs szíjelosztók, bronzzablák a Kárpát-medencében is előkerültek (Biharugra, Maroscsapó, Velem-Szentvid). Ezek nyilvánvalóan nem a több ezer kilométer távolságban fekvő Belső-Ázsiából kerültek lelőhelyükre. A lovasnomádok ebben a korban a Kárpátokig húzódó sztyeppei övezetben azonos típusú lószerszámzatot használtak. [...]
A sztyeppei és alföldi leletek hasonlóságának magyarázatára két elmélet született. Az egyik szerint a Kr. e. IX–VIII. század folyamán a Fekete-tenger mellékéről származó lovas népcsoport telepedett meg a Tisza vidéken, míg a másik vélemény szerint az alföldi keleti típusú tárgyak csak a két terület közti kereskedelmi kapcsolatok emlékei.
A szkítákról
Az állatstílusú művészetet megteremtő népek neveiről, életmódjáról a legfontosabb antik írott forrást Hérodotosz görög történetíró (Kr. e. 484–425) hagyta ránk. Hérodotosz az Isztrosz (Duna) torkolatvidékétől a Tanaisz (Don) folyóig húzódó sztyeppei térséget nevezte Szkítiának, a szkíták földjének, míg a Don és a Volga közti vidéket szerinte a szauromaták lakták. Az attól délre húzódó közép-ázsiai sztyeppéket a szakák, azaz az „ázsiai szkíták” uralták. Szkítia területén Hérodotosz több népet sorolt fel. Az Isztroszon (a Dunán) túlról megnevezett népek közül a keleti eredetű szigünnák és agathürszoszok azok, amelyeket több kutató az erdélyi és alföldi szkíta kori lakossággal azonosított.
A szkíták az iráni nyelvcsaládhoz tartozhattak. [Nem tartoztak semmiféle iráni nyelvcsaládhoz, hanem valószínűleg hettitául beszéltek – II. Burna-burias] [...] Ma már Hérodotosznál többet tudunk? Az iráni, belső- és közép-ázsiai elemek ötvöződéséből a klasszikus, jellegzetesen szkíta művészet Kr. e. 750 körül bontakozott ki. Ennek emlékei a Kubán folyó menti alföldön, az Azovi-tenger és a Dnyeper mellékén feltárt kurgánokból kerültek napvilágra. Az előkerült ötvösremekek egy részéről feltételezhető, hogy azokat a Kr. e. VI. században a Fekete-tenger északi partvidékén létesült görög gyarmatvárosok, mindenekelőtt Olbia műhelyei készítették a szkíta vezető réteg megrendelésére.
A szkíták a magyar történelmi hagyományban
A magyar régészeti kutatásnak a sztyeppei térség szkíta kultúrájú népei és a Kárpát-medence egykorú lakossága kapcsolatainak jellege, története a XIX. század vége óta témája. [...]
De nem csak a tudomány művelőit foglalkoztatta ez a téma. A korai középkor óta élt és hatott a hagyomány, amely a magyarok elődei között tartja számon a szkítákat. A magyar krónikaírók közül elsőként Anonymus az 1210 táján írt művében származtatta a magyarokat a szkítáktól. A magyarság szkítiai őshazájának leírását Kézai Simon 1282–85 között írt krónikájában a hun származás mondájával egészítette ki. [...] A hun eredet hagyományát több középkori krónika (Bécsi Képes Krónika, Budai Krónika, Turóczy János, Bonfini krónikája), valamint Werbőczy István 1517-ben megjelent Hármaskönyve is átvette, elevenen tartva a szkítiai őshaza, a hun eredet hagyományát a magyar nemesség származástudatában. A XIX. század végétől, ugyan vitákkal kísérve, de ez a tan máig széles körben ismert, vallott maradt.
A szarvas
A Szkítia régészeti emlékei iránti érdeklődést az 1920-as években két nagyszerű lelet előkerülése csak fokozta. 1928-ban Mezőkeresztes-Zöldhalompusztán, 1923-ban Tápiószentmárton határában bukkantak egy-egy arany-, illetve elektronlemezből megformált szarvasdomborműre. Mindkét ötvösmunka a korai szkíta–görög művészet jellemző jegyeit tükrözi. [...]
A zöldhalompusztai aranyszarvashoz hasonló, a küzdelemben leroskadó, fejét hátra fordító állatalak ábrázolása a szkíta művészet elő-ázsiai, iráni eredetű motívumai közé tartozik. [...] Jellemző e stílusra a határozott vonalakkal határolt nagy felületek alkalmazása, az ábrázolt állatalak lényegi vonásainak kiemelése. Ezek a stílusjegyek összességükben azt mutatják, hogy az ötvösremekek mintaképeit eredetileg fából, csontból faragták.
A tápiószentmártoni, elektronlemezből domborított ábrázolás a talajtól elrugaszkodó, lábait maga alá húzó, vágtató, szinte repülő szarvast örökít meg. Hasonlóan megmintázott szarvasfigurák nagy számban ismertek a sztyeppei övezet szkíta emlékei között. A végső soron belső-ázsiai eredetű motívumot a legkülönfélébb tárgyakon, váltakozó méretekben, így többek között díszfegyvereket, ruhákat ékesítő lemezeken, mellpáncélokon, ékszereken, edényeken alkalmazták a szkíta, görög mesterek. [...]
A sztyeppevidék népeinek hitvilágában gyökerező szarvasábrázolások nagyszerű képviselői a Dél-Ural vidékén, Filippovka falunál feltárt kurgánból kiásott leletek. A filippovkai kurgán a szarmaták (szauromaták) emléke, s a Kr. e. IV. századból származik, de leletei ugyanúgy a sebezhetetlen, égi eredetű szarvas alakjának megőrzői, mint az idősebb korú szkíta alkotások. [...]
Az ezután következő évszázadokban a szarvasmotívum új változatai születtek meg, amelyek megformálására az iráni, majd a görög művészet stílusa hatott. Változatlan maradhatott azonban az a szellemi tartalom, a misztikus szarvas totemősként való tisztelete, amely a sztyeppe népeinek hitvilágában azonos volt. A zöldhalompusztai és a tápiószentmártoni aranyszarvasok annak tanúi, hogy ezt a mítoszt, a totemisztikus eredetmondát az Alföld szkíta népessége is ismerte.
Szkíta anyagi kultúra
A szkíta anyagi kultúra fő elemei: az állatstílusú művészet, a fegyverzet és a lószerszámzat. A Kárpát-medence emlékanyagában a szkíta kultúra mindegyik alkotórésze jelen van. [...] Az alföldi szkíták temetkezési rítusának keleti vonásai így foglalhatók össze: sírhalmokat emelnek, faládákba, cölöpökből ácsolt sírkamrába temetik halottaikat, a harcosok felszerszámozott lovát is eltemetik a gazdájukkal, a kocsit is sírba helyezik.
Az elhunytakkal együtt eltemetett tárgyakból képet alkothatunk a szkíta harcosok fegyverzetéről, a nők viseletéről, a hitvilágról, művészetről, a kézművesség fejlettségéről.
A nyílvesszőket tartó bőr- és fategezek kereszt alakú bronz zárócsatjainak többségét állatmotívumokkal ékesítették. [...]
A jellegzetesen szkíta fegyverformák közé tartoznak a rövid vastőrök, kardok. Közöttük olyan darabok is vannak, amelyek agancsból faragott vagy bronzból öntött markolatának végét szkíta állatstílusban ragadozó madár, illetve sasfej alakúra alakították. (Ilyeneket találtak: Szentes-Vekerzug, Nyíregyháza-Manda-bokor, Penc.)
A hitvilágba engednek bepillantást az állatalakos díszű bronztükrökés rúdvégek, csörgők. [Vö. ezeket az urartui és etruszk bronztükrökkel – II. Burna-burias] Olbiai görög mintákat követve készültek azok a párduc-, fekvő szarvas, kosfejalakokkal díszített nyelű bronztükrök, amelyeket a Kaukázustól a Kárpát-medencéig terjedő szkíta kultúrkör népei helyeztek a sírokba mint az örök élet, a Nap jelképét. Az Alföldön a Muhin, Tápiószelén feltárt temetőkből kerültek elő ilyen tükrök.
A sámánszertartás [táltosszertartás – II. Burna-burias] kellékei voltak a csörgők, a csengők. 1964-ben a Kárpát-medencei szkítaság kiemelkedői emlékei közé tartozó áldozati leletegyüttesre bukkantak Nagytarcsán. Ebben három bronzcsörgő, nyolc bronzkolomp és négy vaszabla van. [...]
A szkíták az Alföldön
A régészeti emlékek tanúsága szerint a Kr. e. VIII–IV. században az Alföldön élt lakosság a keleti, sztyeppevidéki kultúrkör része volt. Ennek az időszaknak az elején ez a nép a vasművesség, az akkor a legkorszerűbb lószerszámzat meghonosításával a Duna–Tisza vidékén új gazdasági, kereskedelmi fejlődést alapozott meg. Újabb keleti eredetű bevándorlókkal gyarapodva a Kr. e. VI–V. században az Alföld népe meghatározó politikai-gazdasági hatalommá vált a közép-európai térségben. [Az újabb hullám nem sokkal Karkemiš Kr. e. 717. évi elfoglalása után érte el a Kárpát-medencét – II. Burna-burias] A Kárpát-medence nyugati felében és az Észak-Balkánon előkerült nagyszámú, alföldi szkíta típusú lószerszám és fegyverlelet jelzi hatását a hallstatti, illír–venét kultúrkörre. Kézművessége, kultúrája nem tűnt el azután sem, hogy az Alföld kelta uralom alá (Kr. e. IV–Kr. u. I. század) került. [...]
Szkítia és az Alföld népe elit rétegének rokonságát az állatstílusban megfogalmazott emlékek egyértelműen tanúsítják. Az ilyen alföldi emlékek nagy száma, változatossága arról vall, hogy nemcsak néhány szkíta importtárgy, kereskedelmi áru került erre a tájra, hanem az ott élt lakosság olyan világképpel rendelkezett, amelyből ez az ábrázolásmód eredt.
A Fekete-tenger északi partvidékén létrejött, virágzó szkíta birodalmat a Kr. e. III. századtól a keletről előrenyomult szarmata törzsek fokozatosan felszámolták. Az Alföldet a szarmaták a Kr. u. I. század második felében foglalták el. Hódításuk, a kelta uralom után, ismét a keleti kultúrkörhöz kapcsolta ezt a tájat.
Az asszirológus és régész Simon Zsolt írja:
„A hettita szövegek azonban a görög mitológia más eseményeinek történeti magvát is megőrizték nekünk: ebben semmi meglepő nincs, hiszen diplomáciai kapcsolatban álltak Ahhiyawa, azaz akhájok királyával [hettitizált Ahhiyawa < luvi Ahhiyau- : Ahhiya- + luvi u- (*-wo-)], akinek afféle előretolt helyőrsége volt ott, amit a mykénéi görögök Millatosnak (> Milétos), a luvik és hettiták pedig Millawandašnak hívtak: a mykénéi Millatos és a luvo-hettita Millawanda Milla- előtagja ugyanaz, de a saját helynévképzési szokások szerint képezték tovább, akárcsak fentebb Wilušašt (a hettiták nagy előszeretettel használták a –wandaš ’valamiben gazdag’ képzőt), mert a név valószínűleg, legalábbis Milétos egyik alapítási mítosza szerint krétai (minósi) eredetű. Milétosnak tehát ilyen régre nyúlik vissza az eredete, akárcsak Lesbos szigetéé vagy Ephesos városáé: a sziget Lazbaként szerepel egy hettita levélben, a görög forma az i. e. I. évezred kezdetén, a nyugat-kisázsiai dialektusokban (luvi, lyd, kár) végbement hangváltozást /ă/ > /e/ mutatja, akárcsak Abasa-/Ephesos, a görög szigma pedig a luvi z/zz szabályos visszaadása.”
Forrás:http://www.nytud.hu/pp/simon.html
The oldest finds are from the Neolithic Age dated 6000 years before Christ, found at the Çukuriçi Höyük. There was a Hittite settlement on top of Ayasuluk Hill from the Old Bronze Age. The name was then Apasus, according to Hittite inscriptions found there. Linguists believe the name Ephesus came from this Hittite name.
Queen APASUS (again a Hittite name), who was one of the leaders of these Amazons, made a fast expedition to the western part of this land to assist the local peoples defending the city of TROY but loosing the battle, they came down to this area where Ephesus of present day is located and built a small fortress which was intended to heve been used as a base in the future but they never made it back. So, since she was highly respected by the local people, they gave her name to the city. As noticed, all these three names (APASA or ABASA, APASUS & EPHESUS) are same name meaning "Honey Bee" which was struck on the coins of the 3rd city of Ephesus representing "industriesness".
Ezekről az amazonokról – akikkel a görögök is háborúzgattak olykor a kis-ázsiai óhazában – már tavaly idéztem Iustinust (II, 4) az „Amazonok” topikban (21–22. hsz.):
Iustinus írja Trogus Pompeius nyomán: „…a közbeeső időben a scytháknál két királyi ifjú, Plinus és Scolpitus az előkelők pártütése következtében száműzetésbe ment, és óriási csapat ifjút vitt magával. Ezek a pontusi Cappadocia partvidékén, a Thermodon folyó mellett telepedtek le, és Themiscyra síkságát meghódítva, megszállták azt. Itt sok éven át hozzászoktak ahhoz, hogy a szomszéd népeket fosztogassák, de a népek összeesküvése folytán kelepcébe estek, és lemészárolták őket. Ezeknek a feleségei, amikor látták, hogy száműzetésükben ráadásul még özvegyi sorsra is jutottak, fegyvert ragadtak, és először határaikat tisztították meg, majd úgy védekeztek, hogy támadó háborúkat indítottak. A szomszédokhoz való férjhezmenetel szándékával is felhagytak, mivel azt szolgaságnak és nem házasságnak nevezték. Minden korban egyedülálló tettet hajtottak végre: államukat férfiak nélkül, sőt a férfiak megvetésével is meg tudták védelmezni. És hogy az egyik nő a másiknál ne tűnhessen szerencsésebbnek, megölték azokat a férfiakat, akik otthon még életben voltak. Megölt férjeikért a bosszút a szomszédok kiirtásával hajtották végre. Ekkor, miután a békét fegyverrel biztosították, hogy népük ne pusztuljon ki, a szomszédos népek férfiaival háltak. Ha fiuk született, megölték őket, a lányokat pedig a saját maguk életmódja szerint nem semmittevésre, de nem is gyapjúfonásra, hanem fegyverforgatásra, lovaglásra és vadászatra tanították; a csecsemők jobb emlőjét kiégették, hogy ne akadályozza őket a nyilazásban. Ezért nevezik őket amazonoknak.” (Horváth János fordítása Bollók János korrekcióival; Marcus Iunianus Iustinus: Világkrónika a kezdetektől Augustusig – Fülöp király és utódainak története; Helikon, Bp., 1992, 26–27. o.)
Eszerint az amazonok egy hattik közül kiszakadt néprész. Nem találtam viszont Iustinusnál a következő idézet forrását, pedig Röhl mintha újfent tőle citálna könyve 19. oldalán, a libüai amazonokról szólva. Ezek kisgyerekkorukban szintén leégették leányaik mellét, „hogy életük virágkorában ne nőjön ki, mert a mellkasból kidomborodó kebel nem csekély akadály a háborúban, és éppen ezért, mivel megfosztották őket a keblüktől, nevezték őket a görögök amazonoknak”.
Az idézetből világos, hogy az „amazon” görögös népnév. A „mazosz” jelentése ógörögül ’mellbimbó’, az „a” pedig fosztóképző. Így a megjelölés értelme a történeti kútfők tükrében felettébb egyértelmű. Röhl mégis más etimológiákat erőltet mondvacsinált ürüggyel: „Ezzel a nyelvtörténeti magyarázattal szemben az utóbbi évtizedekben egyre több kétely vetődött fel. Mivel az amazonok bizonyosan nem görögül beszéltek, a magyarázat (a-mazón = mellnélküli) egyre valószínűtlenebbé vált. Amellett az a-maza arra is utalhatott, hogy az amazonok nem fogyasztottak árpát (maza). Számos indoeurópai nyelvben vannak „Hold” jelentésű szavak, amelyek hasonlóak az amazon elnevezéshez: a Hold például a kaukázusi cserkeszek nyelvén maza, örményül amisz, szanszkrit nyelven masza, és így tovább. Így hát az amazonok Hold-tisztelete, a Hold-kultusz is állhat az elnevezés mögött. Mindegyik magyarázatban van némi logika, hiszen az egyik e nőknek a harcias tulajdonságai révén létrejött uralmára utal, a másik nomád életmódjukra, amíg a harmadik a matriarchális társadalmi formából eredő önérzet folytonosságát hangsúlyozza.”
Tehát az amazonokat Iustinus is a szkütháktól, azaz a hattiktól származtatja: nem voltak mások szerinte, mint a szkíták egy különvált csoportja.
Meddig terjedt a hatti fennhatóság nyugat felé?
A tápiószentmártoni és a zöldhalompusztai szarvasra emlékeztető szkíta leletről számol be Ilon Gábor régész a Szombathely kertvárosának is nevezett, tőle nyugatra fekvő Sé község – legújabb ásatások nyomán előkerült – leleteinek ismertetése kapcsán:
1998 nyarán a Doberdo-dűlőben 47 házból álló lakópark kialakítása kezdődött. Az építési munkálatok beindítása előtt régészek vették birtokukba a területet. Hét és fél hektáron kutatták a múlt emlékeit. Feszített tempóban először a létesítendő utcahálózatra eső objektumok feltárása folyt, hogy a közműveket minél hamarabb le tudják fektetni. Az ásatásokat az első szakaszban Sosztarits Ottó, a Savaria Múzeum munkatársa vezette.
Hamar bebizonyosodott, hogy a Malomi-dűlő híres neolit lelőhelye mellett most van egy hasonló színvonalú, páratlan gazdagságú lelőhely az Arany-patak másik oldalán is. Az újkőkori leletanyag ugyanolyan típusú, mint amit dr. Károlyi Mária évtizedekkel korábban a patak bal partján feltárt. Itt is kerültek elő idolok a korai lengyeli kultúrából, valamint a középső rézkorból (Balaton–Lasinja kultúra: i. e. IV. évezred eleje), melyre a téglavörösre égetett, durva anyagú kerámiák használata jellemző. A leletek között még számos más korszak is képviselteti magát.
A késő bronzkori (i. e. 1200–750) települési központok között különös helyet foglal el az egészen a római korig folyamatosan lakott Velem-Szentvid város. Sében, Doberdón került elő egy olyan bronztűtípus, ami a késő bronzkor legvégére keltezhető, s amit bizonyosan a velemi fémműves központ gyártott. A Közép-Európában fellelt hasonló tűkről is megállapítható, hogy velemi gyártmányúak. Egy bronzhorog arra utal, hogy már akkor is horgászhatták a patak domolykóit, egyéb halait. A velemi telep fémgazdagságát kedvező földrajzi fekvése biztosította. A közelben található réz, antimon, arany és vasérc egy évezreden keresztül a virágzó fémművesség alapjául szolgált. A mesterek kidolgozták a szögletes és kerek átmetszetű bronzhuzal készítésének módját; a drót ékszerek alapanyaga lett.
A leletek alapján a kora vaskor (i. e. 750–400) időszakának is egy vezető lelőhelyévé vált a séi: nemcsak a talált házak miatt, hanem például egy egészen ritka agyagból készült szkíta testpecsételő miatt is. Az ásatás második szakaszának vezetője, Ilon Gábor régész számolt be részletesen a különleges tárgyról.
Velem-Szentvidről került elő öt darab ilyen, de azokkal stilizált formákat lehet pecsételni, ezen pedig egy gyönyörű szarvas van, aminek egész Európában nincs párja. A szarvas balra „halad”, kiterített agancsú, kis stilizált fejű, felkunkorodó farkú. Három robusztus ún. szigonylába van, amelyek leginkább oroszlán végtagjaira emlékeztetnek.
A szarvas hasonlít a tápiószentmártoni és a zöldhalompusztai elektron szarvasokra [az utóbbit mások színaranyból készítettnek mondják – II. Kuri-galzu], valamint a szkíta csörgők állatfiguráira. A szarvas ábrázolása a szkíta kor emléke. Ilon Gábor szerint a szkíták e térségbeli megjelenésére utal.
A Gyöngyös völgyében elhaladó őskori út (a római korban borostyánút) regionális jelentőségű ellenőrző helye volt Velem-Szentvid, több korszak területi, hatalmi központja. Innen nyílott lehetőség a Keleti-Alpok réz- és antimonbányáinak ellenőrzésére, ugyanakkor a hatalmi funkciót kiegészítette a tömegtermelésre képes iparosság megléte. A szkíták tehát ilyen megfontolásból megszállták, rátelepültek a Szent Vid központú régióra, s minden fent említett előnyének megszerzésére törekedhettek. Néhány, a hegyről származó szkíta jellegű edény, bronztárgy, csontzabla és csonttégely igazolja ezt.
A testpecsételők, továbbá Sé és Szent Vid egymáshoz viszonyított térbeli helyzete azt sejteti, hogy a séi Doberdó területén a velemi – akkor már szkíták irányította – központ kiszolgáló, síkvidéki, „faluszerű” települése lehetett.
Irodalom: Ilon Gábor: A scythian pintadera from Sé; in: Communicationes Archaelogicae Hungariae, 1999, 47–48. o.
A fenti idézet nem Ilontól, hanem egy rá hivatkozó, tőle szóbeli értesülésekkel is rendelkező szerzőtől való:
Velem-Szentvid_és_Sé_község_szittyái_a_nyugati_határszélen
"hallottam egy öreg parasztembertől, hogy azért nem iszik kecsketejet, mert az mindig sz@ros. A kecskét ugyanis csak hátulról lehet fejni - mondta ő - ezért belepotyogtat a tejbe fejés közben."
Kedves Tiszteletes Úr!
Ez teljességgel téves nézet: a kecskét oldalról kell fejni, a juhot fejik hátulról.
Nekünk négy évig volt kecskénk, sokszor én magam fejtem, mindig oldalról és soha nem volt sz@ros:)
A mezőkeresztes-zöldhalompusztai szkíta aranyszarvas
A tápiószentmártonihoz hasonlóan szintén trébeléssel – domborítással – készült.
Sírásás közben találták 1928-ban a Kubik család temetkezési helyén.
Súlya: 409 g
Fettich Nándor: A zöldhalompusztai szkíta lelet; Arch. Hung. III., Bp., 1928
Kemenczei Tibor: Der Goldhirsch von Zöldhalompuszta
A hatti lelet alapján készült modern kori medál
Faragvány egy hejőkeresztúri emlékművön, ugyancsak a zöldhalompusztai lelet alapján
Elektronlemezből (arany–ezüst ötvözet) alakított szkíta szarvas a tápiószentmártoni halomsírból/kurgánból
Kr. e. VI. század
Hossza: 22,7 cm
Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest
Az 1923. évi ásatáson előkerült díszítőelemet (talán pajzsdísz volt) Tápiószentmárton címerébe is felvették.
Hettita (szkíta) lelőhelyek Magyarországon
A honfoglaló magyar nép élete című, klasszikussá vált, 1944-ben közzétett munkájában bizonyos Kovács Lászlóra hivatkozva László Gyula írja:
„A Hortobágyhoz tartozó Cserepes-tanyán az öreg Ferge csikós számadó rendszeresen fejte a kancákat. A rúgós kancáknak nádcsövet dugott a végbelébe, s jó csomó szelet fújt bele, a kanca felső ajkára meg »pipát« csavartatott bojtárjával, s úgy fejte meg a kancát …Tiszacsegén még Salamon Mihály vakon született s táltos hírében álló javasember úgy hozta vissza a tehénnek a boszorkány által elvitt tejét, hogy egy s más művelet után a tehén végbelébe kifúrt bodzafavesszőt dugott, s azon keresztül belefújt. A tiszacsegei ménesnél pedig, ha a csődör nem tudott vizelni, vékony kákafélét dugtak a csökébe, és belefújtak.”
A feltárt kisplasztikák tanúsága szerint kezdetben a tehenet is hasonló trükkel kellett rábírni arra, hogy borjú nélkül is leadja a tejét. Az első, fejést bemutató ószumír ábrázolásokon azért ül a fejést végző személy az állat mögött, mert annak valamilyen eszközzel – alkalmasint nádszállal – az anusába vagy a hüvelyébe fúj, hogy a tejelést elindító hormonális válasz kiváltódjék. Még jó időbe telt, mire a fejőszék a házi marhák oldalához került át.
A szkíták kitalálták már ennek a módját annak idején. Az atyai ágon hurri – azaz kár – származású Hérodotosz nevezetes művének szkíta fejezetében, annak mindjárt az elején elbeszéli:
„A szküthák minden rabszolgát megvakítanak, hogy ne lophassanak italukból, a tejből. A kancákat úgy fejik, hogy fuvolaszerű, vékony csontcsövet helyeznek a ló nemi szervébe, ezen át levegőt fújnak bele, s míg az egyik ember a levegőt fújja, a másik feji a kancát. Ennek az eljárásnak az az oka, mondják, hogy a fúvás következtében az erek megdagadnak, és a ló leengedi a tőgyét. A kifejt tejet aztán faedénybe öntik, és abban kevergetik a vak szolgák.”
Veleméren hallottam egy öreg parasztembertől, hogy azért nem iszik kecsketejet, mert az mindig sz@ros. A kecskét ugyanis csak hátulról lehet fejni - mondta ő - ezért belepotyogtat a tejbe fejés közben. Azt elismerte, hogy elvileg lehetne valamilyen szerkezetet csinálni, ami a kecskebogyó tejbe pottyanását megakadályozná.
A Kik voltak a szkíták? topic 9758. hozzászólásában írtam:
„Fodor még az 1. képen látható rosztovkai bronzkésmarkolat emberalakjának mozdulataival sem akarta kínos aszociációkra ragadtatni a nagyérdeműt, úgyhogy az továbbra is »síelő finnugor« maradt az 1994-ben megjelent Pannon enciklopédia – A magyarság története c. kötetben (Dunakanyar 2000, Bp.).
Holott már 1981-ben megsemmisítő bírálatban részesítette ebbéli nézeteit Götz László, akinek tanulmányát ismernie kellett, annál inkább, mert a könyvet 1990-ben a Népszavánál, majd négy évre rá a Püskinél is megjelentették. Götz írásából kiderül, hogy a Kr. előtti II. századból származó bronzkésen a ló statikus testtartása, amely Fodor szerint is meglepő ellentmondásban áll a »síelő« dinamizmusával, azért ilyen, mert nyomorult párát… fejik...
Hérodotosz szépen leírja a szkithák kancafejő módszerét, melynek során nádszálat dugtak az állat anusába vagy hüvelyébe, és hátsó lábai közt álltak neki a tőgyek megdolgozásának. Szakasztott ilyen eljárásról számolt be László Gyula az alföldi pásztoroknál a XX. század elejéről »A honfoglaló magyar nép életé«-ben. Ez a technika először Kr. e. III. évezred elejéről való szumír pecséthengereken és domborműveken látható, és – hozok majd CD-ről fotókat egy kijevi könyvből erre vonatkozóan – szkitha műtárgyakon is megjelenik később. Tehát aligha lehet sok köze az említett leletnek a manysikhoz-hantikhoz, akik Zichy gróf szerint még a XIX. században is kőkorszaki művelődési színvonalon álltak, és a tatár kor előtt még a szövést sem ismerték.
Ha jól emlékszem, Layard számol be még hasonló fejési módról Bászrából (ezt Götz sem említi), közlöm majd erre is a pontos utalást. Fodor »síelő finnugor«-ja tehát nem manysi óriás-műlesikló, bár Götz reményei meghiúsultak atekintetben, hogy az Andronovói-kultúra e Kr. e. II. évezred közepi remekét – az etnikum típusa Henkey szerint a mai magyar turanidon belül számottevő – egyszer s mindenkorra sikerült leszállítania hótalpairól…”
Érdemes megfigyelni, hogy Fodor az olvasóival szemben olyannyira alattomos és lenéző, hogy Götz bírálatát még részleteiben sem szívlelve meg, változatlan kísérőszöveggel mellékelte egy 1994-ben megjelent kötetben az ominózus képet. Ismételjük: nyilvánvalóan tudnia kellett a kritikáról, hiszen az említett St. Pölten-i kutató ízekre szedte, és igen lesújtóan értékelte „Verecke híres útján…” c. könyvét.
E topic olvasói kedvéért hangsúlyozni kell, hogy az Andronovói-kultúrkör (Kr. e. XXI/XIX–XIII. sz.) nem a szkíták hagyatéka, de alapvetően szintén elő-ázsiai eredetű népek hozták létre.
II. Agum nicken tett említett bejegyzésemben azonban tévesen idéztem – emlékezetből – annak az orientalistának a nevét, aki Bászra városában a bivalyfejést látta. Valójában Carsten Niebuhrról, illetve Utazás Arábiában és más országokban c. kétkötetes művéről van szó (Rejsebeskrivelse fra Arabien og andre omkringliggende lande; Koppenhága, 1774–78).
Az Apámuram című, szárd életvitelt felvillantó filmben volt hasonló. A forgatókönyv alapjául szolgáló mű szerzője autentikusan mutatta be, hogy homlokkal miként szorították le fejés közben az állat farkát, hogy az ne tudja az ingerlés miatt meginduló ürülékét a tejbe potyogtatni.
Láttam más bemutatásban is ezt. A hegyi legelőkön karámba terelték az állatot és a kimeneti oldalon hosszű, párhuzamos kerítés közé szorított birkát oldalról fejték.
„Szcítia tehát igen nagy föld, melyet Dentü-mogyernak hívnak. Kelet felé határa az északi tájtól egészen a Fekete-tengerig terjed. Mögötte pedig ott van a Don nevű folyam nagy mocsaraival, ahol szerfölött bőven találni nyestet, úgyhogy nemcsak a nemesek és alrendűek ruházkodhatnak vele, hanem a gulyások, kanászok és juhászok szintén díszes ruházatot hordanak azon a földön. Ugyanis ott bővében van az arany meg az ezüst, s annak a földnek a folyamaiból drágakő és gyöngy kerül elő …A szittya földnek széle-hossza igen nagy …soha semmiféle uralkodó hatalmának az igáját nem viselték. A szcítiaiak ugyanis jó régi népek, s van hatalma Szcítiának keleten, mint fentebb mondottuk …A szcítiaiak, amint mondottuk, jó régi népek. Róluk a történetírók akik a rómaiak viselt dolgait megírták, így beszélnek: A szittyák valaha igen bölcsek és szelídek voltak, földet nem műveltek, és majdnem semmiféle bűn nem fordult elő közöttük. Ugyanis nem voltak mesterséggel épült házaik, csupán nemezből készült sátraik. Húst, halat, tejet, mézet ettek, és bőven volt fűszeres boruk. Nyusztprémbe és más vadállatok bőrébe öltöztek. Arany, ezüst, gyöngy: annyi volt az nekik, mint a kavics, mivel saját földjük folyamaiban találhatták mindezt. Nem kívánták a másét, minthogy mindannyian gazdagok voltak, sok állatnak és elegendő ennivalónak a birtokosai. Nem paráználkodtak, hanem mindenkinek csupán
csak egy felesége volt. Ámde utóbb a szóban lévő nemzet a háborúskodásba belefáradva, olyan kegyetlenné fajult, hogy – némely történetírók szerint – haragjában emberhúst evett, meg emberek vérét itta. Hogy kemény egy nemzet volt, hitem szerint azt ma is megismerhetitek ivadékairól. A szittya nemzetet bizony semmiféle uralkodó nem hajtotta igája alá. Tudniillik Dáriust, a perzsák királyát csúfosan megkergették, úgyhogy Dárius ott nyolcvanezer embert veszített el, s nagy rettegve szaladt Perzsiába. Ugyancsak a szcítiaiak Círust, szintén a perzsák
királyát, háromszázharmincezer emberével együtt megölték. A szcítiaiak magát Nagy Sándort, Fülöp királynak és Olimpiadis királynénak a fiát, aki sok országot harcban leigázott, szintén szégyenletesen megfutamították. Ugyanis a szittyák keményen bírtak minden fáradalmat, meg testileg is nagyok, a harcban pedig vitézek voltak. Semmijük sem lehetett a világon, amit ne tettek volna kockára, ha sérelem esett rajtuk. S amikor a győzelem az övék lett, éppenséggel nem törték magukat a zsákmány után, mint utódaik közül a mostaniak, hanem csak a dicsőséget
keresték ezen az úton. Dáriust, Círust és Sándort nem számítva, a világon egyetlenegy nemzet sem merte lábát tenni az ő földjükre. A fent nevezett szittya nemzet pedig kemény volt a harcban és gyors a lovon; a fején sisakot hordott, az íjjal, nyíllal különbül bánt, mint a világ összes nemzetei közül akármelyik”. (Pais Dezső ford.)
Szkíta arany melldísz
Kr. e. IV. sz.
Толстая/товста могила (= Kövér sír, Vastag kurgán)
Ordzsonikidze mellett, Dnyepropetrovszki körzet, Ukrajna
Történeti Kincsek Múzeuma, Kijev
Okszana Ganina szerk: The Kiev Museum of Historic Treasures; Мистецтво, Kijev, 1974, számozatlan oldalak, 44. kép
Részletek a Kik voltak a szkíták? rovatból:
V.A.Z.E. (11583.): „Hérodotosz: »A szkíták azt beszélik, hogy az ő népük a legfiatalabb [értsd: a Kaukázustól északra, Hérodotosz korában – V.A.Z.E.], és ez így történt: Az első embert, aki ezen a puszta vidéken élt, Targitaosznak hívták. Azt beszélik azután, de én nem hiszem el, hogy ennek a Targitaosznak az apja Zeusz, anyja pedig Borüszthenész folyamistennek a leánya volt. Targitaosz tehát valahogy így származott, mindenesetre három fia született: Lipoxaisz, Arpoxaisz, és a legifjabb: Kolaxaisz. Uralkodásuk alatt a hagyomány szerint aranytárgyak hulltak alá az égből a szkíták földjére. Egy eke, egy járom, egy harci bárd és egy csésze. Meglátta a legidősebb, és először ő ment közelebb, hogy felvegye, de közeledtére az arany fellángolt. Amikor eltávozott, a második is odament, de az ő közeledtére is elkezdett lángolni. [A két idősebbet] tehát eltaszította magától az arany. Mikor azonban a harmadik, a legfiatalabb ment oda, már nem égett, úgyhogy hazavihette. Erre az idősebb testvérek egyetértőleg a legfiatalabbnak adták oda az egész királyságot. Ettől a három törzstől származik a szkíták három törzse. Eredetüket tehát maguk a szkíták így beszélik el, továbbá mondják, hogy Targitaosztól, első királyuktól Dareiosznak szkíta földre való átkeléséig ezernél több esztendő telt el.« A Kr. e. kb. 450-hez »ezernél több« évet hozzáadva nagyjából megkapjuk az első hatti királyoknak a modern kronológia szerinti uralkodási idejét. Kolaxaisz nevéről a görögös -isz végződést levágva marad: Kolaxa. Emlékeztet a magyar Kalocsa (lat. Coloca), Kolozs (város és vármegye), Kolozsmonostor, Kolozsvár települések nevére.”
V.A.Z.E. (11584.): „Csak két, ill. két és fél századdal Hérodotosz előtt vonultak ki tömegesen Észak-Szíriából, Kilikiából, miután erős városállamaik itt majd' fél évezreden keresztül a tengeri népek pusztításai után is tovább virágoztak!”
Najahuha (11586.): „Ha a SZKÍTÁKAT INDO-SZKÍTÁKNAK is említik, vagyis IE-népeknek, és magasfokú ÉPÍTÉSZETET TULAJDONÍTANAK nekik, akkor el lehet felejteni a NOMÁDSÁGukat.”
II. Kuri-galzu (11590.): „Ez teljességgel így van, bár az indoszkítákra (kusánok és a társult lovas népek) csak toposzként aggatta rá az utókor a »szkíta« megjelölést. Az igazi szkíták Anatóliában, majd onnan felvándorolva a Duna és a Volga közti részeken éltek.”
Najahuha (11594.): „Az »IGAZI SZKÍTÁK« meghatározást kevésbé értem. Kifejtenéd?”
Laikus888 (11597.): „Az »igazi« szkítákkal kapcsoltban mondanám, hogy Herodotosz határozottan megkülönbözteti a szkítákat a szakáktól és a massagetáktól. Ez persze nem jelenti azt, hogy a szakák nem lehetnének szkíta eredetűek, de H. korára már egyértelműen más nép….”
II. Kuri-galzu (11600.): „A többiekre csak toposzként alkalmazták a »szkíta« megjelölést, hasonló életmódjuk és harcmodoruk okán. Az igazi szkíták a Hettita Birodalom egyes néptöredékei voltak, akik felvándoroltak a mai ukrán, dél-orosz sztyeppékre Kis-Ázsiából. Vagyis pl. a hunok nem voltak szkíták a szó eredeti, szűkebb értelmében, se a magyarok, se a parthusok (avarok), se a kutrigurok, se a kusánok stb. Ezt nem ártott volna tisztázni mindjárt az elején, a topic megnyitásakor, akkor elkerültetek volna egy csomó felesleges félreértést, és a vita is egységesebb mederben (nem ennyire parttalanul) folyt volna.”
Kadasman-Turgu (11604.): „»…Herodotosz határozottan megkülönbözteti a szkítákat a szakáktól és a massagetáktól…« Akkor nyilván nem tartoztak eredetileg a szó valódi értelmében vett szkíta közösségbe! Hérodotosz alig 200-250 évvel a tömeges szkíta elvándorlás után írt.”
Laikus888 (11606.): „Kedves # Kadasman-Turqu #! BC 800 előtt nem volt szkíta kiáramlás?”
Kadasman-Turgu (11623.): „De volt, csak szerényebb mértékű. Már a Kr. e. XIII. században kisebb szkütha csoportok költöztek Kis-Ázsiából a Kaukázus északi előterébe.”
II. Burna-burias (11624.): „Az ún. tengeri népek támadásai elől.”
Idézet Kadasman-Harbétól a Kik voltak a szkíták? topic 11580. hozzászólásából:
…“the great chief of Kheta” who took the throne name of Nabo Kheta Sar on becoming “the great king” over the whole of the Upper and Lower Lands of the kingdom…
Forrás:http://www.voicenet.com/~lelgee/daniel/two.html
…Chatti, Hatti, Heta, Heth, Hethite, Khatti, Kheta…
Forrás:http://www.ancientroute.com/empire/hittite.htmA „kheta”, „khatti”, „hatti”, „hittim”, „kitha”, „heth” stb. kentum, míg a „szittya” satem alaknak tekinthető. A „szkütha” névváltozat valószínűleg egyszerű sz-elővetéssel jött létre.
A szkíták (és itt még mindig a szűkebben értelmezett szkítákról beszélünk!) később az Uralon túli vidékekre is átterjeszkedtek kelet felé
Epheszoszt is a hattik alapították?
Valószínűleg innen jöttek...
Zöldhalompuszta...
Vaddisznó- és szarvasvadászatot ábrázoló hatti dombormű Alaça Hüyükből
Egy Kubáról szóló topikba raktam be néhány hónapja ezt a képet
A mezőkeresztes-zöldhalompusztai szkíta aranyszarvas
A tápiószentmártonihoz hasonlóan szintén trébeléssel – domborítással – készült.
Sírásás közben találták 1928-ban a Kubik család temetkezési helyén.
Súlya: 409 g
Fettich Nándor: A zöldhalompusztai szkíta lelet; Arch. Hung. III., Bp., 1928
Kemenczei Tibor: Der Goldhirsch von Zöldhalompuszta
A hatti lelet alapján készült modern kori medál
Faragvány egy hejőkeresztúri emlékművön, ugyancsak a zöldhalompusztai lelet alapján
Elektronlemezből (arany–ezüst ötvözet) alakított szkíta szarvas a tápiószentmártoni halomsírból/kurgánból
Kr. e. VI. század
Hossza: 22,7 cm
Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest
Az 1923. évi ásatáson előkerült díszítőelemet (talán pajzsdísz volt) Tápiószentmárton címerébe is felvették.
Hettita (szkíta) lelőhelyek Magyarországon
Folytatjuk az arany melldísz bemutatását az Ordzsonikidze város melletti Tolsztaja mogilából (Kr. e. IV. sz.)
42. kép
41. kép
38. kép
37. kép
A Kik voltak a szkíták? topic 9758. hozzászólásában írtam:
„Fodor még az 1. képen látható rosztovkai bronzkésmarkolat emberalakjának mozdulataival sem akarta kínos aszociációkra ragadtatni a nagyérdeműt, úgyhogy az továbbra is »síelő finnugor« maradt az 1994-ben megjelent Pannon enciklopédia – A magyarság története c. kötetben (Dunakanyar 2000, Bp.).
Holott már 1981-ben megsemmisítő bírálatban részesítette ebbéli nézeteit Götz László, akinek tanulmányát ismernie kellett, annál inkább, mert a könyvet 1990-ben a Népszavánál, majd négy évre rá a Püskinél is megjelentették. Götz írásából kiderül, hogy a Kr. előtti II. századból származó bronzkésen a ló statikus testtartása, amely Fodor szerint is meglepő ellentmondásban áll a »síelő« dinamizmusával, azért ilyen, mert nyomorult párát… fejik...
Hérodotosz szépen leírja a szkithák kancafejő módszerét, melynek során nádszálat dugtak az állat anusába vagy hüvelyébe, és hátsó lábai közt álltak neki a tőgyek megdolgozásának. Szakasztott ilyen eljárásról számolt be László Gyula az alföldi pásztoroknál a XX. század elejéről »A honfoglaló magyar nép életé«-ben. Ez a technika először Kr. e. III. évezred elejéről való szumír pecséthengereken és domborműveken látható, és – hozok majd CD-ről fotókat egy kijevi könyvből erre vonatkozóan – szkitha műtárgyakon is megjelenik később. Tehát aligha lehet sok köze az említett leletnek a manysikhoz-hantikhoz, akik Zichy gróf szerint még a XIX. században is kőkorszaki művelődési színvonalon álltak, és a tatár kor előtt még a szövést sem ismerték.
Ha jól emlékszem, Layard számol be még hasonló fejési módról Bászrából (ezt Götz sem említi), közlöm majd erre is a pontos utalást. Fodor »síelő finnugor«-ja tehát nem manysi óriás-műlesikló, bár Götz reményei meghiúsultak atekintetben, hogy az Andronovói-kultúra e Kr. e. II. évezred közepi remekét – az etnikum típusa Henkey szerint a mai magyar turanidon belül számottevő – egyszer s mindenkorra sikerült leszállítania hótalpairól…”
Érdemes megfigyelni, hogy Fodor az olvasóival szemben olyannyira alattomos és lenéző, hogy Götz bírálatát még részleteiben sem szívlelve meg, változatlan kísérőszöveggel mellékelte egy 1994-ben megjelent kötetben az ominózus képet. Ismételjük: nyilvánvalóan tudnia kellett a kritikáról, hiszen az említett St. Pölten-i kutató ízekre szedte, és igen lesújtóan értékelte „Verecke híres útján…” c. könyvét.
E topic olvasói kedvéért hangsúlyozni kell, hogy az Andronovói-kultúrkör (Kr. e. XXI/XIX–XIII. sz.) nem a szkíták hagyatéka, de alapvetően szintén elő-ázsiai eredetű népek hozták létre.
II. Agum nicken tett említett bejegyzésemben azonban tévesen idéztem – emlékezetből – annak az orientalistának a nevét, aki Bászra városában a bivalyfejést látta. Valójában Carsten Niebuhrról, illetve Utazás Arábiában és más országokban c. kétkötetes művéről van szó (Rejsebeskrivelse fra Arabien og andre omkringliggende lande; Koppenhága, 1774–78).
P. magister – közkeletű nevén Anonymus – írja:
Hatti (szkütha) lelőhelyek Európában
Szkíta arany melldísz
Kr. e. IV. sz.
Толстая/товста могила (= Kövér sír, Vastag kurgán)
Ordzsonikidze mellett, Dnyepropetrovszki körzet, Ukrajna
Történeti Kincsek Múzeuma, Kijev
Okszana Ganina szerk: The Kiev Museum of Historic Treasures; Мистецтво, Kijev, 1974, számozatlan oldalak, 44. kép
Szkíta királyné (királynő?) arany halotti maszkja
A Kr. u. III. század körül
Lelőhely: Gliniscse (Krím-félsziget, Kercs mellett)
Pétervár, Ermitázs