A Kr. e. XIII. században rejtélyes új nép tűnt fel a Volga és a Duna közötti térségben. Kevéssé látszik hihetőnek, hogy az említett szkíta közösség légüres térben, ősnemződés útján keletkezett volna, mégis, némely modern szerző – a régészeti leleteknek, a történeti, nyelvi adatoknak fittyet hányva – szinte ezt sugallja. Kik voltak ők, akiknek nevét az ókori görögök nyomán aztán még seregnyi hasonló életmódot folytató, lovas harcmodort űző etnikumra alkalmazták? Csak úgy hipp-hopp ott termettek a semmiből a mai ukrán és dél-orosz sztyeppéken és a történelem színpadán? Szerencsére nem mindenki hisz a hús-vér szereplőkre ráerőszakolt fantasztikus mendemondákban. A lakatlan pusztákon való gondviselésszerű megjelenés tézisét a mélyrehatóbb történeti elemzések halomra döntötték. Kiderült, hogy a szkíták emlékanyaga a Hettita Birodalom etnikumainak hagyatékával mutat szinte a végletekig menő hasonlóságot. Csakhogy a hettiták állítólag „kihaltak”, köddé váltak. Előbb az ún. tengeri népek Kr. e. XIII. századi támadásai züllesztik szét a birodalom államgépezetét, majd Kr. e. 717-re utolsó támaszpontjukat, Karkemiš városát is beveszi II. Šarru-Kenu asszír király. Valóban így történt? És mi következett azután? A topic erre és a hasonló kérdésekre keresi a választ. A már létező Kik voltak a szkíták? rovat tágabban értelmezett szkítaságával szemben azonban – elkerülve számos félreértést – ezúttal csak a „valódi” szkítákra koncentrálunk, azokra, akik előbb Anatóliában, majd a Kr. e. XIII. századtól Kelet-Európa pusztaságain éltek. Elképzelhető, hogy közülük is csupán a „basziléioi”, azaz „királyi” csoport volt azonos a korábbi kis-ázsiai birodalomszervező hatti néppel. A többi sztyeppei szkíta közösséget talán a hajdani birodalom behódolt vagy csatlakozó népei és a helyben talált őslakosság adták.
A Tiszteletes által említett, Kr. e. 2200–2100 körüli időkből származó, Hasanoğlanban talált női szobrocska, „anyaistennő” (magna mater, potnia therón)
Az egykori hatti anyavidékhez közeli – Ankara melletti – a lelőhely
Elektron test, arany fej, keresztpánt és bokaperecek
Magasság: 25 cm
Ankarai Múzeum
Hát bizony ezt a könyvet még 1964-ben, megboldogult leánykoromban olvastam. Nekem akkor nagyon tetszett. Most, hogy beleolvastam eme topikba, jutott eszembe,hogy anno mennyire lázbahozott ez a könyv. Persze azóta nagyon sok viz folyt le a régészet folyóján. A csata leírását most ne kivánd tőlem, nagyon hosszu. Ime három térkép, ami mindent elmesél.
A Tiszteletes úr írja az 50 000 éves magyar írásbeliség rovatban (2732. hsz.):
„A legkorábbi, ismert vasorrú bába. Hasanoglan (Közép-Anatólia) szórványlelete. A kis-ázsiai korai bronzkorból (kr. e. 2200-2100). Egy-két évszázaddal korábbi a legelső hettita régészeti leletnél, vagy a Kr. e. 1700 táján induló, hettitákkal kapcsolatos írásos forrásoknál. Azaz lehet hatti is, mert ők a Kr. e. III. évezredben tűnnek le Anatólia népeinek színpadáról s mennek fel északra szkítának. Makkay János (A vasorrú bába, Ősi hettita-ősszláv és ószláv-magyar kapcsolatok, Bp., 2003.) hívja fel a figyelmet erre a 25 cm-es ezüst szoborra, amelynek a fejére és a nyakára arany maszk van húzva és aranyból van a mellén lévő keresztöve, valamint a lábperece is. Makkay János kitűnő szemmel vette észre, hogy ez lehet a Solymossy által az obi-ugoroknál azonosított vasorrú bábák (fémarcú bálványok) előzménye. Ő azonban azt gondolja, hogy az indoeurópai hettitáktól valahogyan a szlávokhoz, majd tőlük az obi-ugorokhoz és a magyarokhoz került ez a szokás. Azonban, mint látjuk, nincs szükség ekkora kerülőre. Ha a magyarság és kultúrája Anatóliai gyökerekkel is rendelkezik (például a szkíták révén), akkor közvetlenül is örökölhette ezt a szokást és ősvallási alakot a saját őseitől.”
II. Kuri-galzu (2733. hsz.): „Csak a Kr. e. XIII., nagyobb tömegben a Kr. e. VII. századtól mutatható ki az elvándorlás. A »hettita« pedig egyszerűen a »hatti«, »khatti«, »kitha« torzított változata, ahogyan a hurrié a hurrita, az amurrué az amorita, a galdué a káldeus, az arámié az arameus, és így tovább, még a Szomron (Szumír?) városbeliek szamaritánusok neve is ide sorolható. A tudományos terminológiában persze megpróbálják elválasztani a kettőt, és ez többnyire sikerül is a mit sem sejtő laikusok előtt.”
II. Kuri-galzu (2734. hsz.): „Egyébként az óorosz mitológia is tele van méd-perzsa párhuzamokkal.”
Tiszteletes úr (2737. hsz.): „Amennyire én tudom, a hatti egy agglutináló nyelvű nép, akiknek a nevét véletlenül alkalmazták a nem agglutináló nyelvű későbbi hettitákra. Igaz, hogy Csőke tiltakozik ez ellen, mert szerinte a hettita is ragozó nyelv, s az urál-altáji nyelvek egyike. Köszönök minden kiegészítést! Főleg, ha bizonyítékokkal van alátámasztva.”
Kadasman-Turgu (2740. hsz.): „A birodalmakat rendszerint – azaz kevés kivétellel – a vezető etnikumokról nevezi el az utókor. A Hettita (Hatti) Birodalom esetében is ez történt.
»Hittite« is a modern name, chosen after the (still disputed) identification of the Hattusa kingdom with the Hittites mentioned in the Old Testament.
The Hittite language is the dead language once spoken by the Hittites, a people who once created an empire centered on ancient Hattusa (modern Boğazköy) in north-central Anatolia (modern Turkey). The language was used from approximately 1600 BC (and probably before) to 1100 BC. There is some attestation that Hittite and related languages were still spoken for a few hundred years after that.
Forrás:http://en.wikipedia.org/wiki/Hittite_language
The Old Hittite Kingdom was founded, but its main population was Hatti, the aboriginal people.
Forrás:http://indoeuro.bizland.com/tree/anat/hittite.html
A hettita nyelv a hatti továbbfejlődött változata. Én úgy tudom, ez is ragozó/ragasztó nyelv.
It should be mentioned that this language is the only known Indo-European language that was agglutinative.
Hozzátehetjük: "hatti" és "hettita" egy és ugyanaz, legfeljebb a modern terminológia olykor megpróbálja elkülöníteni őket, mint ahogy az utóbbi esetben a korai és a kései hatti esetében láttuk, ahol a "hatti" a még külső hatásoktól nagyjából mentes hatti nyelvet, míg a "hettita" a Hatti Birodalom köznyelvét jelentette.
"A XVII. sz.-ban Franciaországban a Napkirály (le roi-soleil), XIV. Lajos udvari reprezentációjában kiemelt szerepet kapott az antik eredetű hatalmi szimbolika, az ovidiusi Nap-udvar gondolat ...Apollón a klasszikus görög szellem megtestesítője, aki az ember civilizált, józan felét jelképezi."
Erre a XVII–XVIII. századi "civilizált" francia életvitelre az volt a jellemző, hogy a versailles-i palotában az előkelők körében ünnepnapszámba ment egy-egy kiadós mosakodás, legfeljebb étkezések előtt löttyintették le óvatosan kevéske vízzel az ujjaik hegyét... A kortársak beszámolóiból kiderül, hogy a kastély lépcsőfordulóiban halomban állt az ürülék, és a parókák alatt a nemesek fejbőre pedig a tetveknek valóságos tenyésztelepévé vált.
Eközben 800 évvel korábban pl. Árpád "vadbarbár" magyarjainál a hordozható bőrtömlős zuhany mindennapos kelléknek számított...
A szentes-vekerzugi sírban talált szekér rekonstrukciója
Bökönyi i. m. 2. o.
Egyébként roppant érdekes, hogy a szkítákat meg a többi, lakószekeret használó hajdani népet nomádnak minősítik egyesek, mondván, hogy azok átvonultak a téli szállásról a nyárira, majd vissza minden évben, ellenben a napjainkban lakókocsival – ugyancsak évente – felkerekedő német vagy holland turisták esetében ilyesmi fel sem merül...
Jav.: Bökönyi, aki világhírű archeozoológus volt, feltehetően már Soproni Sándor közleményének megjelenése előtt megírta vagy nyomdába küldte tanulmányát.
Vö.: Soproni Sándor: A budakalászi kocsi; in: Fol. Arch. VI, 1954, 29–36. o.
Idézet Bökönyitől (i. m. 1–5. o.):
„1950 nyarán a Magyar Nemzeti Múzeum régészei ásatást kezdtek a Szentes határában lévő Vekerzugban. Céljuk az volt, hogy az évekkel ezelőtt ott feltárt szkíta sírok nyomát fellelve, az ottani dombon lévő szkíta temetőt feltárják. A munka nehezen indult el, mert az előző években talált sírok helyéről közölt térkép hiányos volt, s a környék lakói sem tudták azok helyét megmutatni. Így szinte csak találomra kezdték el az ásatást a kérdéses dombon, munkájukat azonban már az első napon siker koronázta: néhány órai munka után csontvázakra bukkantak, egy kettős lovas sír két lócsontvázára. Még ugyanezen a napon egy újabb kettős lósír került elő, melyben a két, egymással szemközt fekvő lócsontváz fölött négy vasabroncs és kerékagy (persze rozsdás, sérült állapotban) és nagy halom faszén feküdt. Később még további hat lósír került elő – egyes sírokban a lócsontváz mellett kutyacsontváz is feküdt –, nem beszélve a nagyszámú emberi sírról.
A második kétlovas sírban lévő négy kerékabroncs és kerékagy kétségtelenné teszi, hogy a sírba a lovak mellé kocsit is temettek. Felmerül azonban az a kérdés, hogy hogyan. Erre a lócsontvázak fölött található nagy tömegű faszén és az abroncsok helyzete ad feleletet. A faszenek arra mutatnak, hogy a kocsit felgyújtották, elégették, és csak azután került a sírba. Nyilván a sír szélén gyújtották meg, és mikor már jól égett, bedöntötték a sírgödörben fekvő két lóra. Hogy a farészek még éghettek a bedöntéskor, bizonyítja az, hogy a lovaknak azon csontjai, melyeket csak bőr fed, és hús nem, égésnyomokat mutatnak, tehát az égő fa vagy az izzó parázs átégette a bőrt, és megégette a csontokat is. Ezért fekszenek az abroncsok kettesével egymás felett és nem egymás mellett, mivel a kocsi az oldalára dőlt.
Az eltemetett kocsit a lovak szerszámzata alapján az i. e. VI–V. században idekerült szkítáknak tulajdoníthatjuk. A lelet azért jelentős, mert ez a legrégibb kocsilelet Magyarországon [Néhány esztendővel Bökönyi művének megjelenése után, 1954-ben publikálta Soproni Sándor a budakalászi kocsimodellről szóló beszámolóját A négyezer éves agyagszekér címmel. Az említett lelet a kő-rézkori Pécel–badeni műveltség területéről került elő, s a mai napig a legkorábbi ismert kocsiábrázolás Európában – Kadasman-Harbe.]
A kocsi és a két lócsontváz kibontása után sor került annak a Nemzeti Múzeumba való beszállítására. Ez a legmodernebb módszerrel, az eredeti helyzetben való kiemeléssel történt. Ezt restaurátoraink úgy hajtották végre, hogy a sír nagyságának és mélységének megfelelő erős deszkakeretet készítettek, amelyet a körben lenyesett és így a környezetéből kiemelkedő sírra mintegy ráhúzták. Ezután a keret alatt a földet elfűrészelték, de úgy, hogy helyére fokozatosan erős deszkalapokat helyeztek, melyeket a sírt körülvevő deszkakerethez csavaroztak. Ezzel a sírt a benne levő csontvázakkal és kocsimaradványokkal együtt elválasztották az anyaföldtől, anélkül, hogy a tárgyakat eredeti helyzetükben megbolygatták volna. Ezután gipsszel kevert fűrészporral a sír felszínének egyenetlenségeit kitöltötték, s végül a sír tetejét is lefedték deszkákkal, melyeket az alul lévőkhöz hasonlóan itt is az oldalfalakhoz erősítettek. Ezzel az egész sír egy minden oldalról zárt tégla alakú dobozba került, melyben oly szorosan feküdt, hogy mozgatható és forgatható volt, anélkül, hogy a benne levő tárgyak elmozdultak vagy megsérültek volna. A kiemelés méreteire jellemző, hogy hozzá ⅓ m3 deszkát és gerendát, 3 ½ m3 fűrészport és kb. 2 q gipszet használtak fel. Az így ládába helyezett sír súlya kb. 5 tonna volt. Az eredeti helyzetében (in situ) felvett sírt azután teherautón Budapestre szállították, és a régészeti kiállításon helyezték el. Itt még a sír kibontása, földjének átitatása és a lelettárgyak preparálása és konzerválása, a láda üvegezése következett, s ezen eljárások után nyerte el ma látható alakját.
Ami a kocsi formáját illeti, az a legegyszerűbb volt …A szekér fala valószínűleg tömör, s nem rácsos volt; vasalások ugyanis nem kerültek elő. Ilyen szekereket számos szkíta ábrázolásról ismerünk.
A kerekek küllősek voltak, éspedig az abroncson átütött küllőszegek alapján hat-hat küllőjük volt. Az agy vasból készült, és a tengellyel együtt forgott, nem pedig a tengelyen.
A szkíták mint igazi nomád nép igen sok és igen jól megépített szekeret használtak, melyeken vándorlásaik közben laktak. Hérodotosz, a nagy görög történetíró írja róluk, hogy …magukkal hordva házaikat, mindannyian nyilas lovasok …s lakásuk a szekerükön van (Hérodotosz IV, 46). Hippokratész görög orvos még részletesebben ír erről, mondván, a szkítákat nomádoknak hívják, mert nincsenek házaik, hanem szekereken laknak. A szekerek közül a kisebbek négy-, a nagyobbak hatkerekűek. Ezek gyékénnyel vannak borítva, a házakhoz hasonlóan egyszerű vagy háromszoros beosztással, s egyszersmind sátort képeznek eső, hó és szél ellen. A szekereket két vagy három pár szarv nélküli ökör húzta. Itt élnek a nők gyermekeikkel, míg a férfiak lovon ülnek, s utánuk mennek baromcsordáik, szarvasmarháik és lovaik, s addig tartózkodnak egy helyen, míg elég legelőt találnak barmaik, azután pedig más vidéket keresnek fel. (Hippokratész: Περι αερων, υδατων, τοπων 18.) A szkíták kocsin hordozott házait Aiszkhülosz is említi (Prométheusz 708–709). Néha a kocsira piramisszerű tornyocskát helyeztek, melyen elöl és hátul is nyílás volt. Ez talán védekezési célokra szolgálhatott; szekértáboroknál a bástyák szerepét játszhatta.
…Ezek a kocsik aztán a gazdagabb szkítáknál díszesebbek voltak, a rudak végén bronzcsörgőkkel, szarvastehén-szobrocskákkal (úgy látszik, a szarvas totemállatféléjük lehetett, amire az aranyszarvas-pajzsdíszítések is mutatnak), oldalaikon arany- és ezüstveretekkel; a szegényebbekéi pedig egyszerűbbek, csupán vasveretekkel, esetleg vasalkatrészek nélkül, csupán fából készültek. A Szentes-Vekerzugon eltemetett kocsi az egyszerűbbek közé tartozhatott. Lehetséges, hogy kimondottan temetkezési célra készülhetett, és ezen hordozták a halottat messze vidékeken. A szkítáknál szokásban volt ugyanis az előkelő halottakat több hétig ide-oda hordozni országukban. Az, hogy előkelő halott temetésekor ilyen egyszerű kocsit használtak, kapcsolatot mutat azzal a ténnyel, hogy a temetőben eltemetett lovak között több sánta volt, tehát a jobb lovakat sajnálták eltemetni a halottal. Hasonló jelenséget észlelt Calkin szovjet szerző az altáji kurgánok lovainak vizsgálatakor, ahol 28 eltemetett ló mindegyike sánta volt.”
Stipich Béla: Királyi szimbólumok a Hettita Birodalomban
Ásóbot, őrlőkő, szarvkorona
A Hettita Birodalomban a királyság, mint általában a mezopotámiai államrendszerek, hangsúlyozottan vallási jellegű volt. A hettita király – amellett, hogy főpap volt – természetesen sok világi funkciót is ellátott: így például ő volt a hadsereg főparancsnoka és a legfelsőbb jogi fórum. A fennmaradt szövegek és képi ábrázolások sokasága mégis a birodalom legfőbb papjaként mutatják be őt.
A hettita király és a napisten
A hettita uralkodót a hettita állam keletkezésétől (Kr. e. XVIII. század) kezdődően különleges viszony fűzte a napistenséghez. A legendás Anitta királyt a feltehetőleg indoeurópai Siu fény- és égisten [??? – Ulam-burias] segítette hódításai során. A Kr. e. XVII–XVI. században már egészen biztosan az arinnai Napistennő vette át a hivatalos napistenség szerepét. A király ettől fogva az arinnai Napistennő (és a Viharisten) által kijelölt és legitimált uralkodó, akinek feladata a nagy istenpár tulajdonát képező területek igazgatása volt. Egyes szövegekben a király egyenesen az istenpár leszármazottjaként szerepel. A király megnevezésének (titulatúra) gyakori eleme a napistenhez fűződő kivételes kapcsolat hangsúlyozása: nem egy uralkodó nevezi magát „Nap”-nak vagy „Napom”-nak, esetleg „Napunk”-nak, sőt IV. Tudhaliya (Kr. e. 1250–1220) a híres yazìlìkayai (ma: Törökország) sziklaszentély egyik reliefjén egy napistenségre jellemző ruházatban jelenik meg. Az Egyiptomból átvett [??? – Ulam-burias] uralkodói szimbólum, a szárnyas napkorong, a Kr. e. XIV. századtól szintén a „Nap”, „Napom” jelentéstartalommal szerepel mind az ékírásos, mind pedig a hieroglif hettita királyfeliratokon, pecséteken.
Királykoronázás
A királlyá koronázás rítusaiban szintén kifejeződik a királyság szakrális, illetve papi jellege – a koronázási rítusok révén a király tulajdonképpen átkerült a profán szférából a szakrális szférába. Ennek megfelelően a koronázás magában foglalta a pappá szentelést is. [A középkorban ez kiegészült a felkenéssel – Ulam-burias.]
A koronázási ceremóniával kapcsolatosan sajnos csak nagyon töredékes szövegek maradtak fenn. Megmaradt azonban egy, a „helyettes király” kinevezését szolgáló rituálé, amelynek alapján következtethetünk az igazi ceremóniára. Rossz előjelek esetén a királyt meghatározott időre egy másik személy váltotta fel, hogy a baljós események ne az igazi királyt érjék utol. Az eseménysorozat fontos részét képezte a felkenés, a névváltoztatás és a felöltöztetés aktusa. A leendő királyt felkenték a „királyság finom olajával”. [Nocsak. Ez sem bizánci vagy nyugat-európai eredetű legitimációs szokás? – Ulam-burias] A Kr. e. XV–XIV. századtól kezdődően biztosan (bár nem kizárt, hogy azelőtt is) a hettita királyok a koronázási ceremónia során születéskor kapott neveiket anatóliai eredetű trónnevekre cserélték. (Így például a már említett IV. Tudhaliya a hurri eredetű Hismi-Sarruma nevet viselte megkoronázásáig.) A névváltoztatás azt fejezte ki, hogy a frissen felkent uralkodó rituálisan is elszakadt a profán világtól és betagozódott a szakrális világba, ahol az istenek az új nevén szólították őt. A felöltöztetés rituáléja során az új király felöltötte a ceremóniaöltözetet, amelynek különleges kelléke volt egy homlokpánt. A trón elfoglalásának jogi aktusa is vallási háttérrel rendelkezett: az ún. „trónra ülés ünnepe” ceremónia keretében, amely a koronázási ünnepségek tetőpontját jelentette, az új király a trónistennő „ölébe ült”, aki ezáltal legitimálta őt.
A királyok kötelezettségei
A királyság erőteljes szakrális jellegéből következik, hogy a király volt az állam legfőbb papja és a legjelentősebb (állami) rituálék levezetője. Ebben a minőségében viselte a Labarna szakrális uralkodói címet, amely a legkorábbi hettita királyok titulatúrájában már megtalálható. A hettita királynak számtalan vallási kötelezettsége volt, hiszen majdnem mindegyik állami ünnepen szükséges volt a király vagy a királyi pár jelenléte. A hettita királyok ezen kötelezettségüket olyan komolyan vették, hogy adott esetben még hadjáratokat is megszakítottak az ünnepeken való részvétel érdekében – így tett például I. Suppiluliuma (Kr. e. 1380–1340), aki többször félbeszakította a hettita hatalmi pozíciókat jelentősen megerősítő nagy szíriai hadjáratát, hogy hazasiessen különféle ünnepekre. (A hadsereg természetesen nem maradt vezér nélkül: a király fia és katonai parancsnokai vették át a vezérletet.)
A birodalom legjelentősebb isteneihez fűződő különleges viszonya a hettita királyt országának egyfajta védőistenévé emelte. Már-már emberfeletti, karizmatikus erőt kölcsönzött neki. Ennek megfelelően a király jelképezte a hettita társadalom alapvető gazdasági érdekeit: hittek abban, hogy a király mint földműves és pásztor képes befolyásolni a természet gyarapodását, és vadászként védi a természetet. Egy óhettita imában a király és a királyné a földművelés legősibb eszközeivel, az ásóbottal és az őrlőkővel szerepelnek, mint akik az isteneket a mindennapi áldozattal ellátják. A pásztormotívum a mezopotámiai párhuzamok mellett visszavezethető az indoeurópai bevándorlók [??? – Ulam-burias] állattenyésztő életmódjára, ami nemcsak a királyideológiában, hanem számos rituáléban is tetten érhető: a király bizonyos ünnepeken pásztorokra jellemző ruházatban jelent meg.
Királyi jelvények: trón, jogar, bot, hintó
A koronázás során a királlyá felkent személy új identitását a névváltoztatáson kívül a ceremóniaöltözet felöltése is jelezte: a ruházat és a napisten jelvénye, a jellegzetes (pásztor-) bot révén a király a napisten képmásává vált. A király mint főpap a különböző ünnepeken és rituálékon más-más ruházatot öltött fel, sőt egy ünnep vagy rituálé során akár többször is átöltözött. A ceremóniaöltözethez tartozott a megfelelő színű és anyagú felsőruházat: kabát, öv, fejdísz és fülbevaló. Mindegyik ceremóniához pontosan elő voltak írva a kellékek.
A trón és a jogar mint uralkodói jelkép a már említett Anitta királyig vezethető vissza: miután Anitta Anatólia legerősebb városait uralma alá hajtotta, Purušanda fejedelme is alávetette magát Anittának, méghozzá azzal, hogy a hatalmi jelvényeit: egy vasból készült trónt és az ugyancsak vasból készült jogart átadta. Ettől az időtől kezdve a vastrón a királyság tartósságát szimbolizálta. A trónnak azonban, mint láttuk, nem csak ilyen jellegű szimbolikája volt. A trónistennő fontos legitimációs tényező is volt, pl. a „trónra ülés ünnepe” révén már a legkorábbi időktől, a Kr. e. XVIII. századtól kezdve.
A királyi jelvények közé tartozik a kétkerekű hintó és a kocsi. A ceremóniahintó szintén a trónistennővel áll kapcsolatban, mivel – egy palotaépítési rituáléleírás szerint – ő adta át a hintót a királynak. [Vö. a sztyeppei szkíta kocsitemetkezésekkel és a szumír párhuzamokkal – Ulam-burias.] A nagy ünnepi ceremóniák alkalmával a király (néha a királyné társaságában) aranyozott hintón közlekedett a ceremónia helyszínei között, de az útviszonyoknak megfelelően stabilabb utazóeszközre (egy másik hintóra) is átszállhatott. A hintón nemcsak a király és a királyné ülhetett, hanem istenszobrokat is szállíthattak vele.
A legfontosabb királyi jelvény azonban a már említett, pásztorbotra emlékeztető bot, amely a Napisten ismertetőjegyei között is megtalálható mint az isteni királyság szimbóluma, a király esetében pedig a bírói hatalmat jelképezte. A (pásztor)bot hettita nevét is ismerjük: a források mint kalmus hivatkoznak rá. (A kalmus pásztorbotként való értelmezése annak alakja miatt kevéssé valószínű, ugyanis az ábrázolásokon látható bot alsó része hátrafelé csavarodik.) A ceremóniától függően vasból, aranyból, ezüstből vagy ezüstbevonattal készült kalmust a hettita király általában a „győztes lándzsá”-val együtt (ez utóbbi a király katonai hatalmára utal) hordozta magánál az ünnepségeken. Egyéb alkalmakkor a kalmust a király trónja mellett, az előkelő jobb oldalon helyezték el.
Ikonográfiai változások
Azt régóta tudjuk, hogy a hettita királyokat haláluk után isteneknek tekintették. A halott királyok istenként való tiszteletére a legfontosabb források azok az áldozati listák, amelyek a „siu”-vá vált uralkodók számára felajánlott áldozati tárgyakat (leggyakrabban áldozati állatokat) sorolják fel. [Vö. a sztyeppei szkíta kurgánok állatáldozataival – Ulam-burias.] A listák mellett tudunk a megistenült királyok számára emelt templomokról, amelyekben a szobraikat állították fel, illetve egyéb emlékhelyekről is, ahol nagyszámú személyzet gondoskodott az elhunyt uralkodó emlékének megfelelő ápolásáról.
Egyetlen olyan hettita királyról sem tudunk, aki az ékírásban a neve elé az isten jelzőt még életében kitette volna (mint ahogy azt több mezopotámiai király megtette). Azonban rendelkezünk olyan képi forrásokkal, amelyeken a hettita király az istenekre jellemző szarvkoronával tűnik fel – ez arra utal, hogy egyes hettita uralkodók már életükben érvényesíteni kívánták isteni mivoltukat. (Götz hosszabban ír a szarvak mint uralkodói jelképek szerepéről az ősi elő-ázsiai népeknél. A korona mint uralkodói jelvény tkp. ezekre a szarvakra vezethető vissza – Ulam-burias.] Egy egyiptomi (abu-szimbeli) reliefen is ilyen fejdíszben látható III. Hattušili (Kr. e. 1275–50), amint éppen lányát kíséri II. Ramszeszfáraó háremébe. A koronán a szarv(ak) feltűnése azonban új fejleménynek számított az ikonográfiában: III. Hattušili például egy reliefen ugyanolyan szarvkoronát visel, mint az istenség, amelynek éppen italáldozatot mutat be, illetve IV. Tudhaliya egy Ugaritban talált pecséten az őt átkaroló istenhez igen hasonló, sok szarvval díszített koronát hord. Mi lehetett annak az oka, hogy egy bizonyos időtől kezdve a királyok már életükben igényt tartottak az isteni címre, vagy legalábbis istenként ábrázolták őket?
A magyarázat a politikai viszonyokban keresendő: az ilyenfajta ábrázolások akkor jelentek meg először, amikor a szilárdnak tűnő Hettita Birodalomban válságjelek mutatkoztak, amelyek később a birodalom bukásában is szerepet játszottak. Az első adat a királynak istenként való megjelenítésére III. Muršili (Kr. e. 1282–75) uralkodásának idejéről való, aki nemcsak mint napisten, hanem más istenségekhez hasonló öltözékben is ábrázoltatta önmagát. IV. Tudhaliya pedig, aki ikonográfiájában nemcsak istenként tüntette fel önmagát, hanem személyét kultikus cselekmények tárgyává is tette, áldozat bemutatását követelte meg.
In: História 2003/5–6.
Ibn Ruszta írja a kazár főkirályról, a szakrális uralkodóról, hogy „amikor …valamely irányban elindul, előtte egy naphoz hasonló tárgyat hordoznak …a hátul utána járó sereg figyelmesen nézi a napot ábrázoló tárgy fényét”.
Érdekes párhuzamként említjük, hogy XIV. Lajost állítólag azért nevezték Napkirálynak, mert fiatal korában egy udvari bálon eltáncolta a napisten, Apolló szerepét. Valójában többről lehet szó.
Pál József és Újvári Edit Szimbólumtár c. könyvében (Balassi, Bp., 2001) olvassuk: „A XVII. sz.-ban Franciaországban a Napkirály (le roi-soleil), XIV. Lajos udvari reprezentációjában kiemelt szerepet kapott az antik eredetű hatalmi szimbolika, az ovidiusi Nap-udvar gondolat. Apollón mint Napisten ábrázolásai az országára fényt árasztó uralkodót dicsőítették a versailles-i kastély termeiben és kertjében. A kastély kertjét díszítő szobrok és szökőkutak Apollón cselekedeteit, a fény küzdelmét a sötétséggel, a Nap áldását, hatalmának nagyságát jelenítették meg mitológiai alakok felvonultatásával (Jean Baptiste Tuby: Apollón megitatja a napszekér lovait, 1668–1670). A görög kultúrát eszményítő klasszicizmus korától Apollón a klasszikus görög szellem megtestesítője, aki az ember civilizált, józan felét jelképezi.”
Oscar Montelius svéd régész szerint pl. már a Kr. e. XIII. században megjelentek ezek a déli eredetű embercsoportok a Kaukázusban. Mások inkább csak XI–X. századot szoktak írni. A szakirodalom rendszerint a Kr. e. VI. századra helyezi a szkíták megjelenését a mai Magyarország területén, az igazán nagytömegű hatti elvándorlás észak felé valóban nem sokkal előbb, a VIII–VII. században volt.
Ilon Gábor írja:
A szkíta kor (kb. Kr. e. 6–5/4. század) újabb, keletről (Erdélyből, a Kárpátok szomszédságából és Északkelet-Balkánról) érkező, kocsizó, pikkelypáncélos csoportok megjelenésével hozható összefüggésbe. A hazai régészetben használatos nevük a magyarországi Szentes határában feltárt vekerzugi temető alapján: vekerzugi kultúra vagy csoport. A beköltözők és a helyi lakosság keveredéséből idővel a Vekerzug–Hetény csoport alakult ki. Világhírű hazai emlékei: a tápiószentmártoni elektron (Bella Lajos és Hillebrand Jenő ásatása, 1923), a mezőkeresztes-zöldhalompusztai aranyszarvas (1928). A két pajzsdíszt először közlő Fettich Nándor mindkét ötvösremeket görög mestereknek tulajdonította (1927–1928, 1934), s a 4., illetve az 5. század közepére keltezte. Vele szemben Párducz Mihály a 6. század közepére datálta, és keleti eredetűnek tartotta (1965), ahogy akkoriban Kádár Zoltán (1915–) is. Vékony Gábor előbb kis-ázsiai jón mesterek munkájának feltételezte a 6–5. század fordulóján (1972), majd megkérdőjelezte, hogy kelet-európai szkíta behatolásra utalnának (1986), s felvetette a helyi gyártás lehetőségét, amire szerinte az ártándi aranygyöngyök szarvasábrázolása és a törökszentmiklósi csontból faragott példány utal. Legújabban (1999) Kemenczei Tibor az iráni-szkíta ötvösség remekeiként határozta meg az aranyszarvasokat, és földbekerülésüket a korai szkíta időszakra, a 6. századra vagy az elé helyezte. A vezérleletek eredete és datálása körüli viták szemléletesen jelzik a szkíta kor kutatási problémáit s azok változását. A bronz tegezveretek teljes hazai összegyűjtését Kemenczei Tibor (1986), az égetett agyag testpecsételőket Kisfaludi Júlia publikálta (1997). Egy másik különleges leletcsoportot alkotnak a bronzcsörgők és a bronzcsengők. Elsőként a sümegi múzeumalapító Darnay Kálmán Zalamihályfáról származó ismertetett szkíta csörgőket (1900). A „zenélő” sámánbotvég-díszeknek tartott tárgyak monografikus feldolgozása Bakay Kornél érdeme (1971).
A szkíták magyarországi jelenlétének felismerése a 20. század elején történt meg. Hampel József az Archaeologiai Értesítő 1893. évi egyik füzetében közölte az első tárgyakat. Supka Géza (1883–1956) e témában tartotta akadémiai székfoglalóját (A skyták, megjelenése: 1909). A szkítáknak tulajdonított emlékanyagot Bottyán Árpád (?–1943) rendszerezte először (Szkíták a magyar Alföldön, 1955). Párducz Mihály (1908–1974) az 1940-es években rendkívül nagy intenzitással kezdte meg a szkíta települések és temetők kutatását. A szentes-vekerzugi temetőben (az ásató 1937-től Csallány Gábor) egy vasalt kocsi maradványait is megtalálta az eléfogott és leölt két lóval együtt. Az „in situ” kiemelt leletegyüttes a Nemzeti Múzeumba került. A Párducz által 1950-től megásott temető teljes közlése: Le cimetierie Hallstattien de Szentes-Vekerzug I–III. (Acta Archaeologica, 1953–1955). Világhírűvé vált tárgy az ártándi sírból 1953 őszén előkerült aranydiadém és a valószínűleg Spártában készült bronzhüdria (italkeverő) edény; Párducz 1965-ben angol, 1973-ban német nyelven tette közzé a két leletet. Ugyanő gyűjtötte össze újra (1958) – Téglás Gábor (1848–1916) erdélyi gyűjtését (1913) követően – a másik jellegzetes tárgytípust, a tükröket. Kardjaikkal Fodor István (1943–) foglalkozott egy tanulmányban (1969), a korai típusú nyílcsúcsokat pedig Kemenczei Tibor dolgozta fel (1994). A csanyteleki nagy (eddig 132 síros) temető kutatását Galántha Márta vezetésével végezték el (1979-től).
A korszak első, teljességre törekvő időrendjét Párducz Mihály dolgozta ki; eszerint a magyarországi szkíta kor 560 körül, az északkeleti-Kárpátok hágóin történő bevándorlással kezdődött. Kapcsolataik az 5. század első negyedének végén megszűntek volna Kelettel. E belső és önálló fejlődésre, több tárgytípus korábbi, helyi előzményére helyezi a hangsúlyt Vékony Gábor. Az utóbbi két évtizedben az is felmerült (pl. Vékony, 1983), hogy egyes csoportjaik a Dunántúl stratégiai pontjait is megszállták.
Forrás:http://mek.oszk.hu/02100/02185/html/1320.html
Hatti glyptika (drágakőfaragvány), Kr. e. 2400–1550
Georges Contenau: La glyptique Syro-Hittite; Paul Geuthner, Párizs, 1922, XI, 60
Naturalisztikusabb béka
Hatti glyptika, Kr. e. 2400–1550
Contenau i. m. XI, 62
Stilizált béka sztyeppei szkíta sírból
А. Лаппо-Данилевсий–В. Мальмбергъ: Древности Южной Россiи – Курганъ Кавагодеуашхъ; MAP 1894, 62, Таб. II, 4
Közli még:
Mészáros Gyula: Kelet-Európa néptörténete II – Chattiak és skythák; Litterarum ac Scientiarum Reg. Universitatis Hung. Francisco-Josephinae, Sectio Geographico-Historica, tom. V., fasc. 1., a Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem Barátainak egyesületének kiadása az egyetem és a Rothermere Alap támogatásával, 23–25. ábra
Annyira sok forrás beszél róluk, hogy el kell hinnem, amit írnak. Meg aztán régészetileg is bizonygatják. A kis-ázsiai amazonok ügye legalábbis OK, de a libüaiakról nem sokat tudunk, szerintem.
Szentes: Először 1332-ben említi oklevél, legrégibb ismert alakja: Scenthus, olvasva: Szentüs. Nevének eredetét a helyi legenda Zendus János magyar hadvezérhez köti, aki Szentes megalapítója.
Šantaš (Šandaš) és Gandaš…
Maraš-Šandaš (Maraš-Šanda), Maraš-Šantaš (Maraš-Šanta), Maraš-Šantijaš (Maraš-Šantija): így hívták a szkíták a Halüsz, mai oszmán-török nevén a Kızılırmak folyót
A „šantaš” hettita szó jelentése jelentése: ’sebes szél’
Hittite “shantash” meaning swift wind
Forrás:http://hyeforum.com/lofiversion/index.php?t11612.html
Šandaš/Šantaš: a vegetáció és a növényzet hatti istene
Forrás: Michael von Tseretheli: The Asianic (Asia Minor) Elements in National Georgian Paganism, in: Georgica – Journal of Georgian and Caucasian Studies, vol. I., no. 1., Austin, London, 1935, 45–50. o.
Utána kéne nézni, hogy Szentes településnevünk valóban a latin eredetű „szent” szóval áll-e kapcsolatban.
Vannak, akik a Šantašt a galdu (kasszita) Gandaš név satem változatának tartják:
Gandas is the name of the first Cassite king (Balkan p. 148). Perhaps Sandas/Sandan is the satem/East-Indo-Europaean version of Candaon/Gandas. In the cosmogony of Pherecydes we find the god, Zas with the stem Sant-.
The name has perhaps some connection to the Luwian stem Hant-, Hittite Handa-. A late Luwian name in Aramaic is Knd-shyrm, acc. to K.A.Kitchen a late version of the older Luwian *Hanta-Sarruma. The Knd- stem is Kende in Greek transcripts, cf. centaurs and Candaules.
The centaurs are especially known for getting very drunk at the wedding of Perithous and showing very lecherous behaviour, when the bride was presented. Candaules, an early Lydian king, wanted to present his queen naked to his spearman, Gyges.
Forrás:Gandaš_és_Šandaš
Hatti hant ‘homlok’, hanta ‘szemben, ellentétben’, handai- ‘elrendezni, elrendelni, vezetni, irányítani’
Lúvi hantili- ‘első, legkorábbi’, handa(i)- ‘határozni, elrendelni’
A ‘vezér, király’ jelentésű lük és az ‘elrendelni, elhatározni’ jelentésű lüd rokon szavak sajnos hibás karakterekkel jelennek meg az interneten
Magy. hanta, handabanda ‘valótlanság, az igazsággal (homlokegyenest) ellenkező dolog’, gondoz ‘folyamatosan rendben tart’
Ógör. anti- ‘szemben, vkinek/vminek a láttára, vmit tekintve’, homéroszi a’nt[...]n, a’nta ‘szemben, szembe [nézni], a szemébe [mondani vkinek vmit]’
Óind a’nti ‘előbb, valami előtt, közel’, antika’- ‘közeli, legközelebbi’
Lat. anticus ‘elülső’, antiquus ‘előbbi’, antiae (pl. tant.) ‘frufru, homlokba eresztett asszonyi haj’, ante ‘előbb, valami előtt’, antoes (pl. tant.) ‘[szőlőtőke-, vetemény-, lovassági stb.] sorok’, antos ‘herceg, fejedelem, elöljáró’
Óír oetan ‘homlok’
Tokhár fnt, fnte ‘homlok, homlokzat’
Gandaš neve talán azt jelentené ezek szerint, hogy ‘vezető, kormányzó’ vagy ‘gondos’, netalán ‘első’ (mivel az első mezopotámiai kaššu király volt)...
Šantaš istent nemcsak a Kızıl-ırmak mellékén, hanem Kilikiában, Kappadókiában, Lükóniában, Iszauriában, Piszidában, Káriában és a lüdeknél is tisztelték, sőt a jelek szerint a minószi krétaiaknak is főistenük volt:
Judging from names, Sandon or Shantash is honoured not only in Cilicia and Cappadocia, but also in Lycaonia, Isauria, Pisidia, Caria and Lydia (Pauly-Wissowa under “Sandon”, Roscher under “Sandas”). Acc. to H.T.Bossert, he was also the main god of Crete, and he is the god whose epiphany is longed for when the women dance with naked breasts and snakes in their hands. In historical time he is surviving in Dionysos and in Bes, the dwarf with a lion's skin over his shoulders, in Heracles with the lion's skin, dressing as a woman at the court of Omfale, wrestling with the lion and taking hold of the bull by Marathon, Apollo and Ares/Arte-mis Lafria = Labrys, i.e. “with the double axe” (the androgynous hunter split into a male and female aspect).
In the Hieroglyph-Hittite texts Santas is called “the great”, and in Syria his cult could be followed down to the 3rd cent. A.C. In Eusebios´ Chronicle it is told that Heracles in Phoenicia and Cappadocia and still up to the time of the author was honoured under the name Desandus (Tesh Shandash). Different rulers also seem to have called themselves Tesh Shantash, where Tesh is the stem in a word that we also know from Greece: Theos (= “god”). The great hunter is directly identical with the ruler, an idea that later had great impact on the ideology surrounding the Roman emperor, his funeral fire, the so-called consecratio, being a direct replica of Sandans pyra.
L. még például:
Jon-Christian Billigmeier: Santas and Kupapa on Crete; in: Yoel R. Arbeitman–Allan R. Bomhard szerk.: Bono Homini Donum – Essays in Historical Linguistics, in Memory of J. Alexander Kerns; John Benjamins Publishing Company, Philadelphia, 1981
Helmuth Theodor Bossert: Šantaš und Kubaba – Neue Beiträge zur Entzifferung der Kretischen und hethischen Bilderschrift; Mitteilungen der Altorientalischen Gesellschaft VI/3, Leipzig, 1932
In addition: [LF] EEN > IN = HU.HUR ( = [ENG] LORD). Thus,
2 + WING = (HA)MIN + (HA)B.HABU.HUR.HAG =
ZU.HUN.EE.KAIN + (HA).HAR.HUN.HADEESS.HAG
The word [LF] HAG means "cover", but it was used instead of kill, devastate, annul, etc. And what was devastated, or to be precise: who was annihilated? A "person" from the Greek mythology: "IKARUS" (who supposedly attempted to fly…):
I try to give a translation rather according to the sense than following the text exactly: "War annihilates my home: HAT.TU country, "Raven House": EEGAR.I (of the) SSAWAR.(HA)D(EE) people. Flood of fire hits the army of "Lake Country" house of HAT.TI (people). KAIN (from) the Netherworld desolates EEGAR, heroic MAGAR house: HAR.HAN (meaning: "gold") by HADESS' flood".
If I want to keep the length within c. 2 pages, it is not possible to explain why EEGAR(I) was the"house of raven". (The notion is certainly not my creation, because near to the ancient Motherland even today we can find a river with the name RAVI (cf. [GER] RABE > RAVI = "raven")).
It is by far not obvious either, that [LF] WAR.(HA).D(EE) = WAR.HASS ( > [HUNGARIAN] VAROS) = [ENG] CITY. The "sine qua non" of a city at that time was the existence of a market place! If this translation is correct, then it means, the ancient Magyar's had had the first city of the world! Can this be taken seriously? The answer is yes! From written records of Transsylvania ("Erdély") we know even the name of this city: it was the city of
"(HA)Z.HA.SS.IN.BU.HUN.N.EE.HUSS people".
(To my opinion this "city" was located on the little peninsula of CHAN.DU.HUR.I lake, 80 km north to Delhi (in India)). The meaning of the city's name: "The Netherworld's assassin beats HU.HUN.HA of the MAGAR (= "HUL") people".
Now, let us turn to Fig. 2. with the "serpent". Here the four "undulating lines" should be read according to the North-Indian linear writing as:
(HA)N.EEG ( = (HA).BU.HUR = "war") + BISS.HA.HAR (= "flood of water") and similarly, the "6 arrow-head" within the tail of the serpent as: (…)SS.EEG.EESS ( > "six") + EED.EEGEE( > "edge") + SSEE. It is of advantage to use the Hungarian synonym: GEEDU (>"ketto") for expressing "2". Thus, we see on Fig. 2.: 2 + head + 4 + BISSAR + serpent + 6 + edge + SSEE =
The translation reads like this:
"(This is a) country of perfidy and war. Death annihilates HAT.TU HUN house. Flood of HABA.SAR.HASS kills the people of "Snow Meadow" home. HABEESS.HU.HUN.HA of GEEN.DU.EE (i.e. HUN.HA of MAGAR) dies".
The notion "HAB.HASAR.HASS" is to be found in the (Hindu) MAHABHARATA, as "ABSARAS". Supposedly, they were pixies of the god: (IN.HADU.HUR.HA >) "INDRA", meaning "I am BABEL's warlord". As far as the fairies are concerned, it's an easy task to select one (having male gender!) from the very rich choice of the English language. E.g. "pixie" is the right one: (HA).BEG.EESSEE (> "pixie") = [LF] UN.HAG.EESSEE, where [LF] UN = [ENG] to BORE (not forgetting that [LF] HABOR(U) means "war"),
[LF] HAG (> 'AG) = [ENG] BRANCH < BA.HAR.HAN.HASS = BA.HAR.HAN.EG BEL.L thus eventually
[LF] HAG = BABEL.L > BABEL and [LF] EESSEE (> Sumerian: IZI) = [ENG] FIRE. Therefore, these fairies were actually very bad "pixies" who annihilated the ancient EEM.HUL Motherland located near to the present Indian capital, Delhi, by flood of fire (the dry reed covering this territory in winter-time had been set on fire by torches) followed shortly thereafter by the first documented (local) deluge of human history. "GEEN.DU.EE" represents the ancient structure of the Hungarian word: "kendo" = [ENG] KERCHIEF. The Hindi word: KIN.TU (< GEEN.DU.EE) means: MAGAR! The pharaohs of Egypt had worn "kin.tue's" with yellow and blue stripes (both colours and the stripes are of historic importance) on their heads instead of crowns thereby expressing their ancient EESSA origin. They were actually BEERU's ( > PERO's) of the EEM.HUL people. (The word "pharaoh" is of Semitic origin).
I hope, the readers will not be surprised when I tell: the Indians of the Americas were well informed on their ancient history (because they could write!), for their name:
INDIAN = HU.HUR.REED.EEDEE.EEG.EEN = "I am from the Edenic MAGAR home, HAT.TI" where HAD.DEE > HAT.TI means "six MAGAR (tribes)".
After these tragic enmities a great percentage of the EM.HUL people lost their life in the floods of fire and water whereas those remained alive had to leave their home in the EESSA (meaning. "snow") exodus around 44 600 BC.
A Hatti Birodalom vázlatos térképe
A hatti törzsterület vagy anyaország a Halüsz (= sós folyó), azaz a mai Kızılırmak (= vörös folyó) nagy kanyarulatának ívén belül helyezkedett el
A Tiszteletes által említett, Kr. e. 2200–2100 körüli időkből származó, Hasanoğlanban talált női szobrocska, „anyaistennő” (magna mater, potnia therón)
Az egykori hatti anyavidékhez közeli – Ankara melletti – a lelőhely
Elektron test, arany fej, keresztpánt és bokaperecek
Magasság: 25 cm
Ankarai Múzeum
A szentes-vekerzugi sírban talált szekér rekonstrukciója
Anatóliai hatti szekérmodell
Két sztyeppei szkíta lakószekér agyag modellje
Ibn Ruszta írja a kazár főkirályról, a szakrális uralkodóról, hogy „amikor …valamely irányban elindul, előtte egy naphoz hasonló tárgyat hordoznak …a hátul utána járó sereg figyelmesen nézi a napot ábrázoló tárgy fényét”.
Oscar Montelius svéd régész szerint pl. már a Kr. e. XIII. században megjelentek ezek a déli eredetű embercsoportok a Kaukázusban. Mások inkább csak XI–X. századot szoktak írni. A szakirodalom rendszerint a Kr. e. VI. századra helyezi a szkíták megjelenését a mai Magyarország területén, az igazán nagytömegű hatti elvándorlás észak felé valóban nem sokkal előbb, a VIII–VII. században volt.
Ilon Gábor írja:
A szkíta kor (kb. Kr. e. 6–5/4. század) újabb, keletről (Erdélyből, a Kárpátok szomszédságából és Északkelet-Balkánról) érkező, kocsizó, pikkelypáncélos csoportok megjelenésével hozható összefüggésbe. A hazai régészetben használatos nevük a magyarországi Szentes határában feltárt vekerzugi temető alapján: vekerzugi kultúra vagy csoport. A beköltözők és a helyi lakosság keveredéséből idővel a Vekerzug–Hetény csoport alakult ki. Világhírű hazai emlékei: a tápiószentmártoni elektron (Bella Lajos és Hillebrand Jenő ásatása, 1923), a mezőkeresztes-zöldhalompusztai aranyszarvas (1928). A két pajzsdíszt először közlő Fettich Nándor mindkét ötvösremeket görög mestereknek tulajdonította (1927–1928, 1934), s a 4., illetve az 5. század közepére keltezte. Vele szemben Párducz Mihály a 6. század közepére datálta, és keleti eredetűnek tartotta (1965), ahogy akkoriban Kádár Zoltán (1915–) is. Vékony Gábor előbb kis-ázsiai jón mesterek munkájának feltételezte a 6–5. század fordulóján (1972), majd megkérdőjelezte, hogy kelet-európai szkíta behatolásra utalnának (1986), s felvetette a helyi gyártás lehetőségét, amire szerinte az ártándi aranygyöngyök szarvasábrázolása és a törökszentmiklósi csontból faragott példány utal. Legújabban (1999) Kemenczei Tibor az iráni-szkíta ötvösség remekeiként határozta meg az aranyszarvasokat, és földbekerülésüket a korai szkíta időszakra, a 6. századra vagy az elé helyezte. A vezérleletek eredete és datálása körüli viták szemléletesen jelzik a szkíta kor kutatási problémáit s azok változását. A bronz tegezveretek teljes hazai összegyűjtését Kemenczei Tibor (1986), az égetett agyag testpecsételőket Kisfaludi Júlia publikálta (1997). Egy másik különleges leletcsoportot alkotnak a bronzcsörgők és a bronzcsengők. Elsőként a sümegi múzeumalapító Darnay Kálmán Zalamihályfáról származó ismertetett szkíta csörgőket (1900). A „zenélő” sámánbotvég-díszeknek tartott tárgyak monografikus feldolgozása Bakay Kornél érdeme (1971).
A szkíták magyarországi jelenlétének felismerése a 20. század elején történt meg. Hampel József az Archaeologiai Értesítő 1893. évi egyik füzetében közölte az első tárgyakat. Supka Géza (1883–1956) e témában tartotta akadémiai székfoglalóját (A skyták, megjelenése: 1909). A szkítáknak tulajdonított emlékanyagot Bottyán Árpád (?–1943) rendszerezte először (Szkíták a magyar Alföldön, 1955). Párducz Mihály (1908–1974) az 1940-es években rendkívül nagy intenzitással kezdte meg a szkíta települések és temetők kutatását. A szentes-vekerzugi temetőben (az ásató 1937-től Csallány Gábor) egy vasalt kocsi maradványait is megtalálta az eléfogott és leölt két lóval együtt. Az „in situ” kiemelt leletegyüttes a Nemzeti Múzeumba került. A Párducz által 1950-től megásott temető teljes közlése: Le cimetierie Hallstattien de Szentes-Vekerzug I–III. (Acta Archaeologica, 1953–1955). Világhírűvé vált tárgy az ártándi sírból 1953 őszén előkerült aranydiadém és a valószínűleg Spártában készült bronzhüdria (italkeverő) edény; Párducz 1965-ben angol, 1973-ban német nyelven tette közzé a két leletet. Ugyanő gyűjtötte össze újra (1958) – Téglás Gábor (1848–1916) erdélyi gyűjtését (1913) követően – a másik jellegzetes tárgytípust, a tükröket. Kardjaikkal Fodor István (1943–) foglalkozott egy tanulmányban (1969), a korai típusú nyílcsúcsokat pedig Kemenczei Tibor dolgozta fel (1994). A csanyteleki nagy (eddig 132 síros) temető kutatását Galántha Márta vezetésével végezték el (1979-től).
A korszak első, teljességre törekvő időrendjét Párducz Mihály dolgozta ki; eszerint a magyarországi szkíta kor 560 körül, az északkeleti-Kárpátok hágóin történő bevándorlással kezdődött. Kapcsolataik az 5. század első negyedének végén megszűntek volna Kelettel. E belső és önálló fejlődésre, több tárgytípus korábbi, helyi előzményére helyezi a hangsúlyt Vékony Gábor. Az utóbbi két évtizedben az is felmerült (pl. Vékony, 1983), hogy egyes csoportjaik a Dunántúl stratégiai pontjait is megszállták.
Forrás: 
Ceram:A hettiták regénye.
Stilizált béka
Naturalisztikusabb béka
Stilizált béka sztyeppei szkíta sírból
Maraši dombormű
Kőoroszlán Marašból
A Hatti Birodalom vázlatos térképe
A hatti törzsterület vagy anyaország a Halüsz (= sós folyó), azaz a mai Kızılırmak (= vörös folyó) nagy kanyarulatának ívén belül helyezkedett el
Hettita portrék
Fent: egyiptomi ábrázolás hatti foglyokról (Kr. e. 1280 körül)
Lent: hatti istenség bronz szobra Szíriából (Kr. e. XV. század)