Nem tudom mi lett volna, ha a nagy ölelésbe maradunk önfeledten, mintha Te meg Én hazaérkeztünk volna valahová, sorsunk vad és mostoha, másra késztet? Lehet, hogy felmelegedtünk volna egy kicsit, s e nem lazuló egyesülésből, esetleg virágok, madarak születtek volna, vagy tiszta vágyak, lelki szerelemre látszatra Öregebb vagyok egy ifjú hölgynél de a védák szerint a léleknek nincs kora, és most itt állok szakadt aurával mert engedtelek utadra s a búcsú véget ért, mielőtt elkezdődött Volna szánkban oldódni a nektár, a betiltott alma-lé és hagytuk futni meg nem fogant utódainkat akik, lehet orcánkra hasonlítottak volna De ez csak egy köznapi ölelésnek indult, ki hitte hogy időtlen versbe menthető ez is, de jó mondanád, mit sem sejtve, hogy magányom Homok tengerén én
Állok melletted, ahogyan máskor más mellett nem, és annyira szeretnélek szeretni, nem is tudod, nem is tudom, érzem, érzem. Most úgy teszel, mintha, azután mégsem, és én nem nézek Rád, közömbös leszek, mostantól az akarok lenni és nem akarok a szádhoz érni, mint régen, mint tegnap. Mint egy perce még.
Én úgy szeretlek. A cigarettához és a szalonkabáthoz Te vagy a hit. Az én szemem most már sohase álmos és hallgatom a szíved zajait. Fölrezzenek még minden kocsi-neszre mely Tőled jő, vagy hozzád zakatol. Párnák között, arcodhoz epedezve Te vagy az éjjel asztalán a bor. Ó, én tudom, hogy minden rózsa festett és nem igazat tesz, aki örül de szöges-örvül, vezeklő-övül magam köré kötöm keserű tested. Te légy nekem a diadalmi ének hogy dárda és csók a szíven talált. Akarlak, mint egy hősi-hősi véget s akarlak, mint az élet a halált. Hisz szívem túlvilági jeleket les a lehetetlent és halált szeretné s szemem, mint bandzsal középkori szenté ki őrült és az Istenbe szerelmes.
Szerettem előtted valakit, felhőtlen kapcsolat volt, gyanúsan felhőtlen, nem csoda, hogy annál keservesebb lett a vége, és a végnél is keservesebb a vég emléke, tudom, mindezt tudod, és azt is, hogy egy idő után az ember abba a korba ér, mikor már mindenki előtt szeretett valakit, noha feltett szándéka volt, hogy majd örökké csak egyetlenegyet szeret, valaha, mikor még egészen másként képzelte az életet, de nem panaszkodni akarok, ízetlenség is volna, erről, éppen neked, és az is távol áll tőlem, hogy olcsó bölcsességgel traktáljalak, csak azért hozom szóba a múltat előtted, mert ráébredtem, hogy annak a régi kapcsolatnak, nem szó szerint, átvitt értelemben, vagyis, ahogy útban volt, csak most lett igazán vége, mikor már fenntartás nélkül elfogadtalak olyannak, amilyen vagy, mikor nézem, de nem látom orrod szabálytalanságát, mikor érzem, de nem veszem észre izzadságszagodat, mikor idegesít, de elviselem szórakozottságodat, mikor aggaszt könnyelműséged, de nem vonlak felelősségre érte, mikor tudom, hogy nem értesz, de nem kételkedem a képességeidben, igen, most lett igazán vége, mert most már te vagy nekem, nem én, és nem más, hibáid ellenére drága lény, behelyettesíthetetlen, elvéthetetlen és egyszeri, mint maga a rejtélyes pillanat, melyben mindenkiről leváltál és önmagaddal azonosultál, mint az áhított jövő, mely tőled jelenné lett.
A szerelem meg közben tombolt bennem, tudod, hogy van ilyenkor. Mint az áradó folyam. Ha szabad folyást kap: szépen lecsendesül, lefolyik az ár. Ha gát zárja el, vagy keskeny völgybe szorul: bőgve tajtékzik, és az eget ostromolja.
"A szeretet művészet. Csodálatos képesség arra, hogy valaki kincseket hozzon elő a másikból és önmagából. Képesség arra, hogy az egység csodáját újrateremtsék, két élet harmóniáját megalkossák. A szeretethimnusz ezért is áll csupa igéből, mert a szeretet állandó cselekvés, alkotás. Egy szép házasság két embernek szinte emberfölötti, gyönyörű remekműve."
Egy másik (korábban már beírt) versemet is megfilmesítettem zenével, képekkel illusztrálva. Valójában ez is a szerelemről szól, ha nem is tűnik egyértelműen szerelmes versnek.
Felnézek rád és látom két csillogó szemed, hozzád bújok és érzem hevesen dobogó szíved. Minden perc egy örökké valóság veled, ha forrón csókolsz és simogat kezed. Mikor ölelésed csak engem vár, mikor karod erősen magába zár. Szívem csak egyet kíván, veled lenni egy életen át!
Ha most felrepülhetnék az égig, Hogy megfogjam a legszebb csillagot Azon nyomban le is hoznám annak, Kire minduntalan, s egyre csak gondolok.
Óvatosan tenném le aranyos üllőmre, S lelkemből vennék ki izzó szerelmet Összekovácsolnám, s neki adnám bátran, Hogy vele magához vehesse egész életemet
semmit nem adtam, csak csendemet vittem áhítattal üres oltárra, hogy reá hullassam cseppenként reszketve, várva, mert neved akartam ott kimondani végre, olyan tisztán, szépen, ahogyan még senki, hogy benne csobogjanak minden vizeknek hangjai, minden tüzeknek lobbanásai e csendben... semmit nem adtam, csak odavittem áhítattal, hogy szó kéljen, s megtartson neked, de addigra százszor szebb szavakkal valaki könnyedén kimondta a neved.
Éjszakai hangok
Eduardo Nicolardi
Hogyha felcseng egy hang a csöndes éjben,
míg hozzád símulva szunnyad már a párod,
hallgasd a hangot, halllgasd félig ébren,
ám tedd, hogy alszol, színlelj tiszta álmot...
Maradj az ágyban, bárhogy hív a balkon,
hisz úgyis jól tudod: e hang a hangom,
e hang ma forrón zeng néked szerenádot,
bár tegnap még oly félénken magázott...
Hogyha hangom elűzi édes álmod
s felkelti férjed - semmi baj nem érhet:
mondd azt, hogy másnak adnak szerenádot,
nyugodtan alhatsz - így nyugtasd a férjed.
Mondd néki: " Lám, ki ott lenn énekelget,
bolond talán, kit őrült vágya kerget,
lehet, nagy bánat űzi-hajtja rég,
magának sírja árva énekét."
/Ford.: Baranyi Ferenc/
Ha minden szó egy könnycsepp volna, két szemem most de sokat mondna. Ha szavak lennének a lélegzetvételek, oly sűrűn vennék levegőt, és csak neked. Ha a szoba csendje mind szó lenne, csak az én hangomat hallanád meg benne. Ha minden porszem halk szó volna, sétálni vinnélek az út-menti porba. Ha nem volna más a szó, mint hulló falevél, nem kívánnék mást, csak hogy ősszel élj! S ha minden szó csak egyetlen ember? Tiéd lennék én egész lényemmel.
Ha vidám vagy, boldog leszek, mert mosolyod az életem. Ha bánatos vagy, szél leszek, hogy felszárítsam könnyedet. Ha folyó vagy, szikla leszek, hogy átöleljem medredet. Ha homok vagy, nap leszek, hogy simogassam felszíned. Ha növény vagy, eső leszek, hogy tápláljam a leveled. Ha bármi vagy, megtalálom mi legyek, mert nélküled üres csak az életem
Egy mosoly többet ér, mint bármi más, Egy pillanat, egy csöndes szemvillanás, Egy kar, mely meleget ad, ha fázol, Valaki, aki befogad, ha az élet elgázol.
Egy ölelés, mely biztos és meleg, Egy szellő, mi suttogja neved, Egy kicsit több szeretet, mint kérted, Valaki, valahol csendben aggódik Érted. / Ism/
Úgy rejtelek Kedves, hangtalan szavamba, mint görög romok rejtik korok vigaszát a szélvert napjaim elporladhatnak de Te őrződ mégis fényünk tavaszát.
Úgy rejtelek Kedves, sorsom vonalába, mint aranymedálban az igaz drágakő a perc megalvadt mozdulatába védlek, vigyázlak, ne rontson el az idő…
Úgy rejtelek Kedves, könnyem gyöngyburkába, mint kozmosz rejti el csillagrendszerét s amennyit a lelkem felfoghat magába annyit őrzök belőled szívem rejtekén.
Úgy rejtelek Kedves, dalos fohászomba, mint emlékünket rejti a sűrű, süket csend összecsuklak szívem vörös szirmába és rólad kapja nevét az oltár odabent...
Olyan a szerelem, mint a gyöngyszemű harmat, amelytől fénylik a szirom, amelyből felszökik, kévéjében a napnak, szivárvány-szikra, miliom.
Ne, ne hajolj reá, bárhogy vonz e merész láng, ez a vízcseppbe zárt, percnyi kis fényözön - mi távolabbról: mint a gyémánt, az közelebbről: mint a könny.
"Miért ragaszkodunk még úgy a csomagunkhoz akkor is, mikor kétségbeesve próbálunk továblépni? Mert mindannyia tudjuk jól, hogy megeshet: túl hamar engedjük el."
