A Kr. e. XIII. században rejtélyes új nép tűnt fel a Volga és a Duna közötti térségben. Kevéssé látszik hihetőnek, hogy az említett szkíta közösség légüres térben, ősnemződés útján keletkezett volna, mégis, némely modern szerző – a régészeti leleteknek, a történeti, nyelvi adatoknak fittyet hányva – szinte ezt sugallja. Kik voltak ők, akiknek nevét az ókori görögök nyomán aztán még seregnyi hasonló életmódot folytató, lovas harcmodort űző etnikumra alkalmazták? Csak úgy hipp-hopp ott termettek a semmiből a mai ukrán és dél-orosz sztyeppéken és a történelem színpadán? Szerencsére nem mindenki hisz a hús-vér szereplőkre ráerőszakolt fantasztikus mendemondákban. A lakatlan pusztákon való gondviselésszerű megjelenés tézisét a mélyrehatóbb történeti elemzések halomra döntötték. Kiderült, hogy a szkíták emlékanyaga a Hettita Birodalom etnikumainak hagyatékával mutat szinte a végletekig menő hasonlóságot. Csakhogy a hettiták állítólag „kihaltak”, köddé váltak. Előbb az ún. tengeri népek Kr. e. XIII. századi támadásai züllesztik szét a birodalom államgépezetét, majd Kr. e. 717-re utolsó támaszpontjukat, Karkemiš városát is beveszi II. Šarru-Kenu asszír király. Valóban így történt? És mi következett azután? A topic erre és a hasonló kérdésekre keresi a választ. A már létező Kik voltak a szkíták? rovat tágabban értelmezett szkítaságával szemben azonban – elkerülve számos félreértést – ezúttal csak a „valódi” szkítákra koncentrálunk, azokra, akik előbb Anatóliában, majd a Kr. e. XIII. századtól Kelet-Európa pusztaságain éltek. Elképzelhető, hogy közülük is csupán a „basziléioi”, azaz „királyi” csoport volt azonos a korábbi kis-ázsiai birodalomszervező hatti néppel. A többi sztyeppei szkíta közösséget talán a hajdani birodalom behódolt vagy csatlakozó népei és a helyben talált őslakosság adták.
Ištanu: a Hatti Birodalom általánosan tisztelt hímnemű napistene.
gralla pokobra: Ezen elég sokan fennakadnak s azt hiszik, hogy ezzel alaposan bemostak az álláspontomnak (azt hiszem, Rédei, vagy Róna-Tas is beleakadt). Csakhogy az őskáosz (a tenger!) a legősibb mitológiákban semleges nemű, vagy kétnemű. Ezt aztán a későbbi korok (amelyek mindenáron megszemélyesített, antropomorf istenekhez ragaszkodtak), nem tudták megemészteni s vagy férfit, vagy nőt csináltak belőle. Azaz a mitológia ismerete nélkül komolytalan dolog beleszólni ezekbe az etimológiákba.
Provó: „…a székely »d« és a »dingir« töve genetikusan összefüggenek. Ez a »din« szótag és a magyar Ten (Du, Dana) istennév rokonok…”
II. Kuri-galzu: „A baj csak az, hogy a »dingir« olvasatú AN jel nem összetett logogram. Egyébként is elég nagyvonalú dolog egyetlen hangból (a d-ből) »genetikus« nyelvtani összefüggésre következtetni …Az ószumír dingir inkább a magyar »tündér« és »tenger« szóval (az utóbbira vö.: »az ég vize«) áll egyértelmű jelentéstani-hangalaki rokonságban.”
Azért ez nem egyetlen hangból van kikövetkeztetve. A gyök három hangból áll s ott van azon túl az azonos jelentés is. S persze a nemzetközi párhuzamok, amelyek világossá teszik, hogy a Ten/Den (Deus/Zeusz) stb. egyetlen istennév-szócsalád. Hadd ne soroljam fel őket most!
Provó: „Isten szavunk ten-je és a »dingir« din-je ugyanarra az istennévre megy vissza.”
II. Kuri-galzu: „»Isten« szavunk inkább a hatti Eštanra (> birodalmi hettita Ištanu) megy vissza, amint újabban már Róna-Tas is pedzegette (A honfoglaló magyar nép; Bp., 1996, 129, 159. o.). Lásd még: Makkay János: Két öreg múzeumbarátom – Appendix: A magyar nyelv isten szaváról; szerzői kiadás, Bp., 1998, 30–47. o.”
Az Isten nem "megy vissza" a hatti Estan-ra, csak hasonlít hozzá, vagy alakilag és tartalmilag azonos, valamint rokon vele.
Gralla pokobra: „Nincs semmi baj azzal, hogy a dingir nem összetett logogram, hiszen az »isten« sem összetett fogalom - ezért nyugodtan lehet egyetlen jelből álló logogramja …Ama tényből, hogy a magyarban az isten szó egy szóösszetétel, nem következik, hogy az »isten« jelnek összetettnek kellene lennie a sumerben …A magyar isten szó »ős Ten« értelmű. Ezt bizonyítja pl. a Marsigli-féle rovásnaptár »Adjunk hálát Ten-nek, hogy adta« sora is, amit Forrai tanár úr adott közre. Meg az etruszkok Tin nevű istene (akinek mellesleg Uni - azaz Enéh - a felesége s HERaKLE - azaz »úr Óg/ég« a fia). Ezekből az a »borzasztó« dolog következik, hogy a hattiak a magyar ős és Ten szavakból alkották meg az istenük nevét.”
Én értem, mit akarsz kihozni ebből, csakhogy a Kr. e. II. évezredből nem adatolható semmiféle „eš” vagy „Ten” szó, ami biztosan a magyarokhoz lenne köthető.
Nem az a régebbi (eredeti, ősi) szó, ami korábbról van adatolva.
De még csak nem is visszavetített kész szavakból próbálsz meg több ezer évvel azelőttieket származtatni, hanem ezekből a visszavetített szavakból rakosgatsz össze ténylegesen dokumentált hatti kifejezéseket.
Ezzel a módszerrel bármely mai nyelvből bármely ókori nyelv etimonjai tetszés szerint könnyűszerrel „eredeztethetők”.
A hatti Estan kétszótagos szó. A magyar ős és Ten pedig egyszótagú. Kézenfekvő azt feltételezni, hogy az egyszótagúak ősibb alakok lehetnek, mint a kétszótagúak. Azon kívül a magyar szavaknak kitűnő párhuzamaik vannak az etruszkban és a keltában is. Márpedig az etruszk-magyar, vagy kelta-magyar együttélés (közös kultúrába való tartozás) nem tegnap lehetett. Aztán ott van az a kép is, amit a magyar ős+Ten összetétel megvilágít: az őstisztelet. Az istenek kialakulása az őstiszteletből vezethető le sok valláskutató szerint. Ezért aztán a magyar szóösszetétel a vallások legkorábbi állapotára vezethető vissza, amit a hatti Estan-ról nem lehet elmondani. A hatti Estan csupán 4-5 ezer éves, a magyar Ten pedig 40-50 ezer éves is lehet (ezt persze nehéz bizonyítani). Mindenesetre a kort segít megbecsülni az a körülmény is, hogy a Ten szerepel a tengely és tenger szavunkban is, mert a legelső istenek születtek a tengerből s lettek a világ tengelyévé. Azaz nem csupán szavak összerakosgatásáról van szó, maga a mitológia is a legkorábbi időkre utal.
Gralla pokobra: „Ha összeszeded azokat a szavakat, amelyekben ez a Ten gyök szerepel, akkor elég különös csoport jön össze: tenger, tanító, tündér, tenyész, isten, tengely. Mi közük lehet ezeknek egymáshoz? A választ a mítológia adja meg, mert a kezdetekkor az istenek a tengerből emelkedtek ki (tűntek elő), hogy népük tanítói legyenek. Mint pl. a sumer Oannes (Ea) is. S ezeket az isteneket esetenként azonosították a világtengellyel (azaz a Tejúttal) is.”
Egy ponton értek egyet veled csupán, ti. hogy a felsorolt állítólagos szóbokor „elég különös csoport”. Tudsz idézni forrást arra vonatkozólag, hogy a Tejutat, ill. az isteneket a szumírok vagy a hattik „tengely”-nek nevezték? A „tündér” meg a „tengely” összetartozását értem, sőt én magam hoztam fel példaként, de a többinél nem túl meggyőző az igyekezeted a jelentéstani kapcsolatteremtésre.
Ilyen alapon pl. a „tinó” szót is ide sorolhatod (most csak a hasamra ütöttem), mert a szarvak az istenség jelképei az ősi mitológiákban.
A tinó valóban ide tartozhat, de ezt csak feltételezhetjük (ellenpéldának azonban semmiképpen nem jó, hiszen ajhhoz be kellene bizonyítanod, hogy biztosan nincs köze a Ten-hez). Pl. Baál egyszer maga helyett egy fiatal bikát állított helyettesként. Vagy az Ószövetség is a "király" jelentést tulajdonítja a szarvaknak (s tudjuk, hogy a királyi hatalom isteni eredetű pl. a magyar mitológiában is).
Gralla pokobra: „Azaz a Ten gyök azé a népé volt eredetileg, amelynek a nyelvében ez a szócsalád így együtt (Ten gyököstül) megtalálható. Az a nép tanította meg az ősvallására a többit, amelyiknek a nyelvéből ez a mítosz kibontható.”
Ilyen ötletszerű módon bármely nyelvből „kibonthatunk” hasonló szócsaládokat, és rájuk mondhatjuk, hogy teljesek, ha még ráadásul valami egyszótagú t-n hangzós szócska is kerül a kosárba.
Próbáld meg kibontani ugyanezt a szóbokrot más nyelvekből! Ha találsz ilyet, akkor az a magyar ősvallás korai elterjedési területeire mutat majd rá. Például az etruszk párhuzamok a közös anatóliai-mezopotámiai őshazára, az Édenre mutathatnak.
Gralla pokobra: „…a perzsa kapcsolat olyan beállítása, miszerint onnan vettük volna az istennevünket, rendkívül primitív és persze nem is igaz.”
Én csak rokonságról beszéltem, és céloztam rá, hogy nem a magyarok kölcsönözhettek a perzsáktól, hanem a perzsák a médektől (magyaroktól):
„»Isten« szavunk perzsa rokonságát már Ipolyi, sőt az ő elődei is észrevették. A középperzsa yazdānra lásd: Harmatta János: Iráni nyelvek hatása az ősmagyar nyelvre; in: Kovács–Veszprémy szerk.: Honfoglalás és nyelvészet; Balassi, Bp., 1997, 71–83. o. A kölcsönzés iránya persze fordított lehetett, hiszen az antik írók is, meg a régészet is egyöntetűen tanúsítják, hogy a perzsák az öltözködéstől kezdve az államszervezés tudományáig szinte minden magasabbrendű ismeretet a médektől vettek át. L. még: pehl. yaztān, yazdān, újper. yezdan, av. yazatá- stb.”
Igen, a magyar szavak rokonságába tartozhatnak a perzsa alakok is. Harmatta és társainak az álláspontja azonban egyoldalú és hazug.
Az a baj ezzel az idézettel, hogy egyrészt offtopic, másfelől megkérdőjelezhető a szöveg hitelessége. Bár arra mérget vehet mindenki, hogy az örmény kolostorokban még mindig rengeteg magyar vonatkozású anyag lappang.
A_GóbéFórumon_olvasom:
Nemrégiben kaptam kézhez Detre Csaba és Bérezi Szaniszló munkáját, amely részleteket közöl egy bizonyos Iszfaháni és Krétai kódexből, amely – Schütz Ödön egyik örmény nyelvű cikke szerint – már 1962 óta ismert, ám csak 1978-ban fordítottak le a grabar nyelvezetű óörmény munkából bizonyos részeket. Ezek a művek a Kr. sz. utáni Vl–VII. századból származnak, s a XVII. században kerültek az iráni Szurb Khácsi örmény kolotorba. A közzétett anyagok szerint a kaukázusi húnok egykori nyelvemlékeiről van szó, amelyek mind grammatikájukban, mind szókincsükben rendkívüli hasonlóságokat mutatnak a magyar nyelvvel. Hún-hun, nő-inü, úrnő-aszuni, fej-fe, kéz-kezi, szem-szöm, orr-ore, száj-szá, fog-puge, ér-iri, vér-veri, talp-talba, fia-vi, nagyapa-udatha, dédapa-ise, nagyanya-ike, öccs-ecse, feleség-eme, barát-baresi, fehér-péj, fekete-fektej, veres-verisi, sárga-sarakh, zöld-zezild, víz-vezi, tenger-tengri, erdős vidék-kert, ló-lu, kutya-kutha, hal-kala, madár-márti, sas-sas, holló-khullu, bika-büka etc. Szerepelnek történeti személynevek (Madü, Tuman, Balamír, Nimród, Atilla, Buda), csillagnevek, csillagképek nevei, évszakok, időszakok nevei, szerszámok, fegyverek, eszközök: kard-szurr, sarló-sarlagh, lándzsa-bara, íj-viju, balta-balta, kapa-taka, tükör-tiker, etc., italnevek (bor-bor), ételek, fogalmak. De feljegyeztek névmásokat (ez-ejsz, az-ojsz, az ott-oti), jelzőket (nagy-madü, kicsi-kücsü, magas-hegi, eszes-eszisi, régi-avesi), határozószókat (most-imaszt, itt-hitt, ott-hot, ki-küh, be-béh, fel-szu, le-va), időhatározók, kötőszavak, képzők, számnevek (egy-idzsi, kettő-keltü, három-khormu, négy-nijdzsi, öt-hütü, hat-hotu, hét-jeti, nyolc-loncsoj, kilenc-klüntiz, tíz-tíz), személyes névmások, igék, igeragozások (vagyok-ejn vojgum, vagy-ti vojgisz, ő van-űj von, leszek-ejn leszim, leszel-ti leszel, ő lesz-űj leszin, voltam-ejn volam, voltál-ti volajsz, ő volt-űj voloj). A tízparancsolat (Tizeszava) – Kivonulás könyve 20.1-21. Örmény betűkkel, de hún nyelven …A feljegyzett szavak fele rokon a magyarral, a nyelvtani szerkezet pedig erősen rokon, sokszor azonos. De nagy kérdés itt is a hitelesség!
Ahhoz, hogy a kérdéses kódexekkel érdemben foglalkozni lehessen, előbb tisztázni kell, hogy hamisítvánnyal állunk-e szemben, vagy sem. Konkrétan: a megfelelő tudósgárdának (MTA-sok is legyenek benne) kézbe kell vennie az ominózus köteteket, és elvégeznie a szükséges vizsgálatokat, értve itt például a grabar-örmény nyelvi elemzést, az íráshordozó vizsgálatát (papirológiai elemzés) stb. Jól tudjuk a Lukácsy vagy a Szongott által lefordított szövegekből, hogy éltek hunok a Kaukázusban, de ettől sajnos a két említett kódex még nem válik hitelessé.
Felkérte már valaki ilyen vizsgálatokra az Akadémiát? Tettek már javaslatot független tudóscsoport felállítására ez ügyben?
TIZESZAVA: Tízige: Tízparancsolat
A frigyládában: a Tízparancsolat, az ószövetségi, kora-középkori törvénytábla!TIZESZAVA ( SzKhM/189) //M TÍZSZÓ (Tízige) 1. Hegü istahainitet ai urrusaghitet, urritet. 1. Tiszteld Istenedet és országodat, uradat!
2. Leszünüte keltüdisi istahainitekh. 2. Ne legyen idegen istenetek!
3. Aluvüne istahainje inejvet berüin száhátwra. 3. Ne vedd Isten nevét hiába szádra!
4. Suchütü isabikhet. 4. Ünnepeld meg őseidet!
5. Wüljüne. 5. Ne ölj!
6. Lopüne. 6. Ne lopj!
7. Tiknazirüne. 7. Ne paráználkodjál!
8. Hegaratü athaitet aj maiatet. 8.Tiszteld apádat és anyádat!
9 Auharüne klübarekatje inüt barunh((j?)át. 9.Ne óhajtsd felebarátod nejét,baromját!
10 Klübarekat(i)dima tüne ullü zedauwajildet. 10 Felebarátod ellen ne tégy ál (nok)
/ tanúbizonyságot!
(A szöveget a Kőrösi Csoma Sándor és Kelet népei című tanulmánykötet közlése alapján jegyeztem le. P. I.)A Tízparancsolat tartalmilag nem változott. Hol van már a kőtábla, ezt pedig ezerötszáz év meg se karcolta! Az Iszfaháni kódex feltárandó szellemi világa olyan gazdag, hogy tereit felmérni külön-külön is szédítő. Hogyan fért meg Hunniában (Ez Antiqua Hungaria lesz a középkorban) a Suchazara és a Tizeszava? Milyen történelem, társadalom, mely kultúra képét tükrözi a kódex? Mi az örmény-hun együttélés tartalma?
1. Az első „ szava” nyelvtanilag egy szép magyar mondat. Legfontosabb mondanivalójával az élen áll: Isten, az ország, az uralkodó iránti tiszteletre int.Tárgyát a háromtagú mellérendelő szószerkezet jelölt viszonyban álló tárgyragos szavakkal fejezi ki, közöttük egy kötőszóval.
Hegü: felszólító mód; a hegin ige közvetlenül, parancsként szól, elsőként;
istahainitet ~ istenedet ; istahain + it (birtokos személyjel, e. sz. 2. sz.) + -et, tárgyrag.
Urrusagh + it + -et – mint előbb; urritet ~ uradat ; urr+ it + et – mint előbb;
2. Leszünüte: a leszin e. sz. 3. sz. + ü felszólító módjel + te tiltószó: ne legyen! Úgy látszik, az ü hátrafelé hat, így mégis van bizonyos „harmóniakeresés” , illeszkedés.
Keltüdisi: „kettedesi”; keltü + di + si. Itt nem a keltüsittaláljuk, hanem a keltüdi (tört) továbbképzését a –si sorszámnévképzővel. Mondatbeli jelentése: másod-, idegen;
istahainitek ~ istenetek: istahain + itek – t.sz. 2. személyű személyjel (egy Isten, ti). Ez már a mai magyar. A szóalakban az ai diftongus után: istahan, „a kétnyíltszótagos törvény” alá esve kiesik az a (malina > málna), és itt van az Isthen, Isten.
3. Aluvüne~ ne vedd : alu + vü + ne; a vűn ige felszólító módban + ne tiltószó. A szóelemek sokáig felcserélődnek. (V. ö. máshol: homolt > otthon).
Az alu igekötő: alá (fentről). Fentről leveszi, nem pedig lentről felveszi a szájára - ez szemléletbeli különbség: „ne vedd le a szádra!” Nem kell fordítani, ezért a „leveszi rá” formula nem zavaró.
Istahainje inejvet; v.ö.Vistaszpahja pusza (Hüsztaszpész fia) Perszepoliszi felirat. Istené nevet: istahain + je birtokjel + inejv –et. A birtok kifejezése: „istené nevet”. A birtoklás nem esik messze egyéb jelzéstől: isteni nevet, olykor a végződések is egybeesnek.
A berű tagadott állapotban áll, (talán, jelentése adott, de magyarul még nem szólalt meg). Egybe kell vetni a berj = férj etimológiájával.
Száhátwra~ szádra : száha + tu + ra; száj + te + ra.
A magyar d (szád) birtokos személyjel eddig magas előhanggal szerepelt (urrusaghit = országod). Ez a mély „magánhangzó-maradék”, amit D. Cs. w-vel jelöl, talán messzire mutat vissza az időbe (sumér du = te).
4. Az isabikhet nyt. tárgy* isaket lenne, birtoklás nélkül = ősöket. A bi, mint annyi más hun elem, emlékeztet valamire. A sumerben ez birtoklást kifejező névmás, 3. személy. (V. ö.: Badiny)
5. A szó eleji msh. légiesedett: wüljü. A felszólító mód jele (alanyi ragozásban) ű-ből fejlődik j-vé; az ü mgh-t eleve j-vel ejtettük: -jü.
6. Lopüne ¤Itt van egy számon nem tartott szó, a lopni hun megfelelője. Csak *lopinvagy legfeljebb *lopen lehet. Lupen?- fr. név (lüpen), pl.: Arsene Lupen.
7. Atiknazirüne ¤ (tik+naziren ¤?+ne) szó etimológiája ismeretlen. Valószínűsítem a tik = tyúk szót első elemként. Megfigyeltük már a baromfiudvarban. Gyakran a tyúk kelleti magát, hogy kikezdjen vele a kakas…Ne tyúkoskodjál, „vagy valami efféle” lenne? Volt oka a későbbi szócserének? A metaforás kifejezés helyett közvetlen szó kellett: paráználkodik.
8. A hegaratü helyén hegatatü a várt forma: tiszteld. De így is gond van, mert a szó több egy szótaggal, ami egy többlet-képzőt ad ki. Ez a tat műveltető képző lenne, ha a várt t helyett nem r állna a harmadik szótagban. Így az elemek szerinti jelentés a tiszteltesd lenne.
9. Az első szó jelentése nem ismert, ezért csak sejtett ill. kikövetkeztetett alakot tudok leírni: *auharin? ~ óhajtani. A hegaratü r-jét is látva – r-es nyelvhasználatra gyanakszunk. (V. ö.: józan – rózan, a magyarban.) Esetleg lehet az *auhaitin ige . De lehet még az *auhain is.
Klübarekatje inüt, barunh(j)át ¤: alapszó + je = felebaráté + (nőt) nejet; a baromját helyett vagyonát írtam, mert anyagi javakról, gazdagságról van szó, és a barom szó jelentése megváltozott.
10. Az ullü ¤ valószínű jelentése: ál; zedauwajild ¤, az utolsó szó, bármilyen szépen, energiásan hangzik is, csak fordításban ismerős, származása – születése rejtély.
(Pető Imre hun anyagából)
Úgy emlékszem megadtam a forrást, de tény, hogy te ezt pontosabban közölted. Én ugyanis Mesterházy: Honfoglalások kora c. könyvéből idéztem, emiatt nem tartottam fontosnak mindenféle egyéb közlemények továbbadását. Na mindegy.
Bemásoltam viszont egy rövid részt a Honfoglalások korából, amit erősen kifogásoltál:
"Itt nem történnek drámai változások, csak csendben zajló átalakulás. A változás mégis nyilvánvaló. Ebben az időben Anatóliában a Hétországi (hettita) birodalom történetének első szakasza zajlik, amely a nyugati szakirodalom egybehangzó állítása szerint indoszkíta eredetű uralom volt. A Hettita birodalom tehát szkíta eredetű, - nekik indoeurópai, nekünk édes ragozó nyelvű testvérünk - és a temetkezéssel kapcsolatosan is rájuk jellemző az, amiről itt olvasni lehet. A spirálok megítélésében a Magyarország története erősen téved, az a Kárpát-medence újkőkora óta jelen van itt, ezért azt a bronzkor közepén nem hozathatja ide mással, még egyszer. Mivel azonban a szkíták anatóliai hagyatékáról van szó, akiknek a spirál szintén ősi jogos tulajdonuk, most e részletkérdésben nem érdemes vitát nyitni. Érdemes leszögezni viszont, hogy a változás nagy dúlások nélkül is bekövetkezett, sőt bizonyos folyamatosságra is gondolhatunk. A Kárpát-medence és a Hettita birodalom kapcsolatáról viszont kézzelfogható adatokhoz jutottunk - a Magyarország története c. könyv szerzői akaratának ellenére. A szkíták beáramlása a Kárpát-medence területére így folyamatosnak tekinthető."
Szerinted mi a baj ezzel?
Valójában azt nem értem, hogy egy a történettudomány által is leírt valós hettita-KM kapcsolat éppen téged miért nem hoz lázba? Egyfolytában azon nyüglődsz, hogy hajrá hattik... Amikor meg kézközelbe kerül a dolog, fanyalogsz, mint egy hithű liberális?
Van-e valami ismereted a germán területek chatti törzséről? A németek bőven tárgyalják, és nem tudom, hogy kelta vagy valami más lennének?
Mészáros Gyula felismeréseiből:
Hérodotosz ‘Υλαίη nevű szkütha területről beszél a Borüszthenész (Dnyeper) partján, a tengernél (IV, 9, 18, 19, 54, 76)
KUR IDHu-la-ia a Hatti Birodalom egyik országa, területegysége
* * *
Hekataiosz Καρκινιτις (Καρκινιτις πόλις Σκυθική, 153. töredék), Pomponius Mela pedig (II, 1) Carcine nevű szkíta városról tesz említést Kelet-Európában
KUR URUKarkiša/Karkija: hettita földrajzi név
Καρκσια: korai minószi név a Kréta szigetén levő Amorgosz városából
Provó: „…a székely »d« és a »dingir« töve genetikusan összefüggenek. Ez a »din« szótag és a magyar Ten (Du, Dana) istennév rokonok…”
II. Kuri-galzu: „A baj csak az, hogy a »dingir« olvasatú AN jel nem összetett logogram. Egyébként is elég nagyvonalú dolog egyetlen hangból (a d-ből) »genetikus« nyelvtani összefüggésre következtetni …Az ószumír dingir inkább a magyar »tündér« és »tenger« szóval (az utóbbira vö.: »az ég vize«) áll egyértelmű jelentéstani-hangalaki rokonságban.”
Provó: „Isten szavunk ten-je és a »dingir« din-je ugyanarra az istennévre megy vissza.”
II. Kuri-galzu: „»Isten« szavunk inkább a hatti Eštanra (> birodalmi hettita Ištanu) megy vissza, amint újabban már Róna-Tas is pedzegette (A honfoglaló magyar nép; Bp., 1996, 129, 159. o.). Lásd még: Makkay János: Két öreg múzeumbarátom – Appendix: A magyar nyelv isten szaváról; szerzői kiadás, Bp., 1998, 30–47. o.”
Gralla pokobra: „Nincs semmi baj azzal, hogy a dingir nem összetett logogram, hiszen az »isten« sem összetett fogalom - ezért nyugodtan lehet egyetlen jelből álló logogramja …Ama tényből, hogy a magyarban az isten szó egy szóösszetétel, nem következik, hogy az »isten« jelnek összetettnek kellene lennie a sumerben …A magyar isten szó »ős Ten« értelmű. Ezt bizonyítja pl. a Marsigli-féle rovásnaptár »Adjunk hálát Ten-nek, hogy adta« sora is, amit Forrai tanár úr adott közre. Meg az etruszkok Tin nevű istene (akinek mellesleg Uni - azaz Enéh - a felesége s HERaKLE - azaz »úr Óg/ég« a fia). Ezekből az a »borzasztó« dolog következik, hogy a hattiak a magyar ős és Ten szavakból alkották meg az istenük nevét.”
Én értem, mit akarsz kihozni ebből, csakhogy a Kr. e. II. évezredből nem adatolható semmiféle „eš” vagy „Ten” szó, ami biztosan a magyarokhoz lenne köthető.
Vagy igen? Ismersz ilyen forrást? Egyáltalán a hattiban lehetséges ilyen felbontás?
A dingir, az Eštan és az Eštanu adatolható szó.
Eštan: hatti napistennő.
Ištanu: a Hatti Birodalom általánosan tisztelt hímnemű napistene.
De még csak nem is visszavetített kész szavakból próbálsz meg több ezer évvel azelőttieket származtatni, hanem ezekből a visszavetített szavakból rakosgatsz össze ténylegesen dokumentált hatti kifejezéseket.
Ezzel a módszerrel bármely mai nyelvből bármely ókori nyelv etimonjai tetszés szerint könnyűszerrel „eredeztethetők”.
Gralla pokobra: „Ha összeszeded azokat a szavakat, amelyekben ez a Ten gyök szerepel, akkor elég különös csoport jön össze: tenger, tanító, tündér, tenyész, isten, tengely. Mi közük lehet ezeknek egymáshoz? A választ a mítológia adja meg, mert a kezdetekkor az istenek a tengerből emelkedtek ki (tűntek elő), hogy népük tanítói legyenek. Mint pl. a sumer Oannes (Ea) is. S ezeket az isteneket esetenként azonosították a világtengellyel (azaz a Tejúttal) is.”
Egy ponton értek egyet veled csupán, ti. hogy a felsorolt állítólagos szóbokor „elég különös csoport”. Tudsz idézni forrást arra vonatkozólag, hogy a Tejutat, ill. az isteneket a szumírok vagy a hattik „tengely”-nek nevezték? A „tündér” meg a „tengely” összetartozását értem, sőt én magam hoztam fel példaként, de a többinél nem túl meggyőző az igyekezeted a jelentéstani kapcsolatteremtésre.
Ilyen alapon pl. a „tinó” szót is ide sorolhatod (most csak a hasamra ütöttem), mert a szarvak az istenség jelképei az ősi mitológiákban.
Gralla pokobra: „Azaz a Ten gyök azé a népé volt eredetileg, amelynek a nyelvében ez a szócsalád így együtt (Ten gyököstül) megtalálható. Az a nép tanította meg az ősvallására a többit, amelyiknek a nyelvéből ez a mítosz kibontható.”
Ilyen ötletszerű módon bármely nyelvből „kibonthatunk” hasonló szócsaládokat, és rájuk mondhatjuk, hogy teljesek, ha még ráadásul valami egyszótagú t-n hangzós szócska is kerül a kosárba.
Gralla pokobra: „…a perzsa kapcsolat olyan beállítása, miszerint onnan vettük volna az istennevünket, rendkívül primitív és persze nem is igaz.”
Én csak rokonságról beszéltem, és céloztam rá, hogy nem a magyarok kölcsönözhettek a perzsáktól, hanem a perzsák a médektől (magyaroktól):
„»Isten« szavunk perzsa rokonságát már Ipolyi, sőt az ő elődei is észrevették. A középperzsa yazdānra lásd: Harmatta János: Iráni nyelvek hatása az ősmagyar nyelvre; in: Kovács–Veszprémy szerk.: Honfoglalás és nyelvészet; Balassi, Bp., 1997, 71–83. o. A kölcsönzés iránya persze fordított lehetett, hiszen az antik írók is, meg a régészet is egyöntetűen tanúsítják, hogy a perzsák az öltözködéstől kezdve az államszervezés tudományáig szinte minden magasabbrendű ismeretet a médektől vettek át. L. még: pehl. yaztān, yazdān, újper. yezdan, av. yazatá- stb.”
Kuri-galzu: "Arra pedig, hogy a hattikat beolvasszák vagy felváltsák a hettiták („they eventually merged with or were replaced by the Hittites”), semmi szükség nem volt, miután a „hettita” csupán egy enyhén torzult változata a „hatti” népnévnek.
A hettita nyelv indoeurópaiságának cáfolatára majd igyekszünk még kitérni."
A hatti és a hettita népnév egy és ugyanazon népnév két változata. Eredetileg azé a Kr. e. III. évezredben kihalt népé, amelyet ma hattinak, protohattinak, vagy protohettitának nevezünk, hogy megkülönböztessük a hettitáktól, akik nem azonosak velük, de akiket tévesen e régi hatti nép nevén kezdtek el emlegetni. A hettitákat a tudomány nevezte el (véletlenül és tévesen) a hatti nép nevéről hettitának. A "hettiták" magukat nesainak nevezték, Nesa városáról, ahol laktak. A két nyelv nem azonos, de a hettitában sok hatti eredetű szó található.
A hettitákat indoeurópainak tartják, de Csőke ezt vitatja s azt állítja, hogy egy urál-altáji jellegű, ragozó nyelvű népről van szó.
"Az i. e. XVI-XV. századtól kezdve (a nagyalföldi) déli tömb területén elterjedt a ló felszerszámozásának anatóliai módja és vele együtt az anatóliai típusú felszerelés: csontból faragott szíjelosztók, díszkorongok, díszített agancs zablapálcák. - Bronzöntő műhely minden jelentősebb tellen volt. A telepekről kivezető utak mentén vagy a telepeket övező magaslatokon voltak a temetők, amelyek a sok évszázados használat következtében olyan nagy kiterjedésűek, hogy sírszámukról fogalmunk sincs. A rítus valamennyi déli eredetű népnél zsugorított, többnyire meghatározott tájolású, a férfiak és nők számára eltérő temetkezési szokásban jelenik meg. A halottakat ünnepi ékszerdíszben temették el, edényekben élelmet helyeztek melléjük. … Keramikát, csonteszközt, bronz ékszert és fegyvert, arany ékszert - művészetileg is déli példaképeikhez kapcsolódva - egyaránt az égei-anatóliai eredetű spirálmintákkal díszítettek."
Ez az idézeted a Bartha Antal szerkesztette Magyarország története – Előzmények és magyar történet 1242-ig c. kötetből való, Bóna Istvántól (Akadémiai, Bp., 1984, 154–155. o.).
Természetesen lehettek hattik ezeknek a bevándorlóknak a soraiban, de a hattiak lótenyésztésére, lovas kultúrájára azt szokták mondani a régészek és a történészek, hogy azt a hurriktól tanulták (pl. Kikkuli is hurri volt).
Nyilvánvaló, hogy ezek az ismeretek végső soron Elő-Ázsiából származtak, de Bóna óvatosan fogalmaz, és csak a lószerszámozás anatóliai módjáról beszél.
Ahhoz, hogy értelmesen lehessen arra a kérdésre válaszolni, voltak-e köztük hettiták, és ha igen, kb. milyen arányban, az említett Kr. e. XVI–XV. századi népességet közelebbről meg kéne nézni. Persze nem úgy, mint Mesterházy, mert az a zagyvaság, amit ő fűz hozzá, említést sem érdemel.
"A hettiták egy germán faju nép voltak, amint azt a nyelvi emlékeik is világosan bizonyitják."
A germánok még kétezer évvel a hatti állam megalapítása után is Európa fagyosabb vidékein vegetáltak, bár kétségtelen, hogy sok elő-ázsiai nyelvi elem eljutott hozzájuk.
Alapvető források az anatóliai szkithák/hattik történetéhez, akiknek (a Hettita Birodalom más népeivel együtt) északra vándorló csoportjaiból lettek a sztyeppei szkithák:
(A Kik voltak a szkíták? rovat 11196. bejegyzésében már közöltem.)
Keilschrifturkunden aus Boghazköi
(KUB – Ékírásos dokumentumok Boğazköyből)
1921–1990
1–32. szám (1921–1942): Staatliche Museen zu Berlin, Vorderasiatische Abteilung 33–34. szám (1943–1944): Deutsche Orient-Gesellschaft zu Berlin 35–59. szám (1953–1989): Deutsche Akademie der Wissenschaften (der DDR) zu Berlin, Institut für Orientforschung
15 (1926), 24 (1930): Joachim Schiele: Religiöse Texte (vallás)
16 (1926), 18 (1927), 22 (1928): Arnold Friedrich Walter: Wahrsage-Texte (jövendőmondás)
17 (1926): Hans Ehelolf: Mythen und Rituale (mítoszok és szertartások)
20 (1927): Hans Ehelolf: Hethitische Festrituale (ünnepi szertartások)
25 (1930): Hans Gustav Gueterbock: Festrituale
26 (1933) Albrecht Goetze: Historisch-politische Texte
27: Carl Georg von Brandenstein (1934): Kultische Texte in hethitischer und churrischer Sprache (hatti és hurri szertartási szövegek)
28 (1935): Hans Gustav Gueterbock:Chattische Texte (hatti szövegek)
29 (1939), 30 (1939): Hans Ehelolf: Texte verschiedenen Inhalts I–II (vorwiegend aus den Grabungen seit 1931) (vegyes tartalmú szövegek, főleg az 1931–1939 közötti ásatásokból)
31 (1939): Josef Sturm: Historische und religiose Texte (történeti és vallási szövegek)
32 (1942): Hans Ehelolf: Kultische Texte vorwiegend in hethitischer, churritischer und luwischer Sprache aus den Grabungen 1931 und 1932 (túlnyomórészt hatti, hurri és lúvi kultikus szövegek az 1931–32. évi ásatásokból)
33 (1943): Heinrich Otten: Mythische und magische Texte in hethitischer Sprache (hettita mítikus és varázsszövegek)
34 (1944): Hans Ehelolf: Texte verschiedenen Inhalts (vorwiegend aus den Grabungen 1931 und 1932) (különféle tartalmú szövegek, főként az 1931–32. évi ásatásokból)
35 (1953): Heinrich Otten: Luvische und palaische Texte (lúvi és palai nyelvű szövegek)
36 (1955): Heinrich Otten: Vorwiegend Mythen, Epen, Gebete und Texte in althethitischer Sprache (nagyrészt hatti mítoszok, eposzok, imádságok)
37 (1953): Franz Köcher: Literarische Texte in akkadischer Sprache (akkád irodalmi szövegek – ez bizony kakukktojás a KUB füzetei közt)
38 (1965) Liane Jakob-Rost: Hethitische Kultinventare und Festbeschreibungen (a hettita szertartások és ünnepek leltára, illetve vázlata)
41 (1970): Liane Jakob-Rost: Hethitische Rituale und Festbeschreibungen I
42 (1971): Helmut Freydank: Feldertexte, Gegenstandslisten, kultische und andere Texte in hethitischer Sprache (területi feljegyzések, tárgylisták, szertartási és egyéb szövegek)
43 (1972): Kaspar Klaus Riemschneider: Omina, Rituale und literarische Texte in hethitischer Sprache, zum Teil im alten Duktus
44 (1973): Horst Klengel: Hethitische Rituale und Festbeschreibungen I
45 (1975): Mirjo Salvini: Texte des hurrischen Kreises
46 (1976): Liane Jakob-Rost: Hethitische Rituale und Festbeschreibungen II
48 (1977): Howard Berman: Texte des hattischen Kreises und verschiedenen Inhalts
49–50 (1979): Alfonso Archi: Hethitische Orakeltexte
51 (1981): Helmut Freydank: Hethitische Rituale und Festbeschreibungen
52 (1983): Alfonso Archi: Hethitische Orakeltexte und Texte verschiedenen Inhalts
53 (1983): Liane Jakob-Rost: Festritual fur Telipinu von Kasha und andere hethitische Rituale
54 (1984): Horst Klengel: Hethitische Rituale und Festbeschreibungen II
56 (1986): Horst Klengel: Hethitische Gelubde und Traumtexte sowie Rituale und Festbeschreibungen
57 (1987): Alfonso Archi: Hethitische Briefe und Texte verschiedenen Inhalts
58 (1989): Maciej Popko: Hethitische Rituale und Festbeschreibungen
59 (1989): Liane Jakob-Rost: Hethitische Rituale und Festbeschreibungen III
Idézetek a Kik voltak a szkíták? topicból:
Najahuha (11487): „…a vándorló szkítaság fémművelése eszközhíján korlátozottabb volt , így az igénybevett görög művesség --- vagy akár csak görög eszközök használata -- tette lehetővé a minőségibb megmunkálást..... ( Nem igazán tisztázott, kutatni kell...)”
II. Kuri-galzu (11535): „Milyen vándorlás??? Nem vándoroltak ezek sehova… Ezerszer leírtuk már, hogy nem nomadizmus az, ha valaki nagyállattenyésztő, és évente áttereli a méneseit, csordáit, gulyáit egyik helyről a másikra… A hellén történetírók a szkítákat az első törvényalkotóknak és sok egyéb kulturális, politikai vívmány megalkotójának tartották. A Kr. e. IV. században élt Euphorosz szerint például a vasművesség mellett a kovácsfújtatót, a rézöntést, a horgonyt és a fazekaskorongot is ők találták fel. A modern régészet részben alátámasztja ezt, hiszen az iskolában ma úgy tanuljuk, hogy a vasat nagyobb mennyiségben a hettiták használták először. Két-háromezer év alatt csak volt módjuk a fémművességet is elsajátítani olyan szinten, mint ahogy a görögök pár száz év alatt megtanulták…”
Najahuha (11493): „A szkíta aranyművesség …nem görög hatásra csiszolódott ki – inkább fordított hatásról lehet beszélni.”
Tiszteletes úr (11489): „A kínai krónikák világosan megírják, hogy a hunok őseitől tanulták a kultúrát. A régészeti leletek ezt alá is támasztják. Valami hasonlót a görögökről is tudunk, csak ők a szkíták őseitől, a hattiaktól, hurritáktól és a lurisztániaktól tanulták pl. a fémművességet.”
V.A.Z.E. (11536): „Nem véletlenül írja Iustinus: »A scythákat mindig a legrégibb népnek tartották, bár a scythák és az egyiptomiak között hosszú időn át folyt a vetélkedés eredetük régisége felől …az érvek legyőzték az egyiptomiakat, és régebbi népnek mindig a scythákat tekintették.« (Világkrónika a kezdetektől Augustusig – Fülöp királynak és utódainak története –Marcus Iunianus Iustinus kivonata Trogus Pompeius művéből; Helikon, Bp., 1992, ford. Horváth János, 22–24. o.) Az ókori görögök szemében, akik nem voltak közvetlenül szomszédosak a mezopotámiai civilizációkkal, sokáig ők és a fáraó alattvalói voltak a kulturális mérföldkő: tanítómestereikként tekintettek rájuk. Ez is a hattik és a szküthák azonossága mellett szól.”
A Kik voltak a szkíták? topic 11537. hozzászólásában teljes terjedelmében idéztem – tőlem származó kiegészítésekkel – Vekerdi László és Herczeg János A véges végtelen c. könyvének A fémek titkai c. fejezetét (Typotex, Bp., 1996, 197–215. o.):
Hésziodosz még meglehetősen friss élményeket és tapasztalatokat összegezhetett, amikor arany-ezüst-rézkorszakokra osztotta be a megelőző időket, a maga korának tartva fenn az alacsonyabbrendűnek vélt vasat:
Emberi nemzetséget először fényes aranyból készítettek az istenek, ők, az Olümposzon élők. Akkor még mindenki fölött Kronosz égi király volt, s könnyű szívvel, akárcsak az istenek, élt a halandó, távol a bajtól, távol a jajtól, még az öregség sem járt köztük, mindvégig duzzadt az erőtől karjuk s lábuk, a kórság még nem törte őket; mint lágy álom jött a halál rájuk, s amíg éltek csak jóban volt részük: a föld meghozta magától bő termését és dolgozni merő gyönyörűség volt, sok jó közepette, a dús legelőn legelészett nyájuk, s kedvelték az olümposzi boldogok őket.1
Az aranykor mítosza abból a realitásból táplálkozhatott, hogy amikor a fémek még csak kultikus eszközök voltak — s elsősorban az arany, amit könnyebb volt előállítani, mint a bronzot, hogy a vasról ne is beszéljünk —, akkor még nem öltünk a fémfegyverekkel, boldog békeidők lehettek. Ami persze épp oly öncsaló nosztalgia, visszavetített ábránd volt, mint számunkra a századforduló békeidői.
Hésziodosz mindenesetre ehhez az aranykori ábrándhoz képest szemlélte saját korát, a „vaskor”-t:
Csak ne születtem volna e most élő ötödik rend embereként, meghalni előbb vagy messzi jövőben élni szeretnék, mert melyben mi vagyunk, ez a vaskor. Éjjel-nappal nincs pihenésünk, pusztul az ember gondban, bajban, az istenek így szabták ki a sorsunk.
Ezt a fémek szerinti korszakolást aztán olyan nagy tekintélyek hitelesítették, mint Vergilius, s mikor a 19. század régészei az egyre rendszeresebbé váló ásatásaik során a felszínre bukkanó fémtárgyakat megpróbálták valamiféle történelemmé – vagy ahogyan ők mondották: történelem előtti időkké – rendezni, önkéntelenül ehhez a régi szkémához nyúltak, és réz-, bronz- meg vaskorszakokra osztották be a kőkorszakot követő időket. [A dán Christian Thomsen nevéhez és az 1836-os évhez fűződik ez a felosztás – Harbasihu.] Csak amikor lassan tudományossá szigorodtak az ásatások, és amikor egyre jobban kezdtek figyelni a régészek a körülményekre és a mennyiségi viszonyokra, csak akkor vették észre, hogy valami baj van a beosztással. Egyre gyakrabban és egyre többfelé találtak például réztárgyakat – többnyire tűket és kisebb ékszereket – jellegzetesen kőkorszaki környezetben; úgyhogy lassan az addig rövid átmenetnek tekintett „rézkor”-t egy hosszú, évezredekig tartó „kőrézkor”, „chalkolitikum” váltotta fel. [„Eneolitikum”-nak is nevezik – Harbasihu.] De a réz- és bronzkor se vált el éles határral egymástól, amint a görög „khalkosz” szó csakugyan nem is tesz különbséget „réz” és „bronz” között: ők nem rezet és bronzot, hanem tisztább vagy szennyesebb, lágyabb vagy keményebb, sárgásabb vagy barnásabb „khalkosz”-t ismertek. És ami a legfontosabb: még mélyen bent a bronzkorban is szinte mindenfelé használtak kőből-csontból készült eszközöket, hogy a fáról, a technikatörténet néma óriásáról ne is beszéljünk.
De a korszakolás másik, vasfelőli oldalán se volt könnyebb a helyzet. Nagyon sokfelé találtak vasból készült kisebb tárgyakat – többnyire ékszereket – régebbi rétegekben annál a vas „hivatalos” fölfedezéseként nyilvántartott híres levélnél, amit II. Hattušiliš hettita király a Kr. e. 13. század közepén írt, föltehetően I. Šalmanešer [Šulmanu-ašarīdu – megjegyzés tőlünk: Harbasihu] asszír királynak. Ebben a sokszor idézett levélben Hattušiliš mentegeti magát, hogy nem küldheti még a megígért vasat, de mostanában valahogy nem sikerül a vaskészítés: „Ami azt a jó vasat illeti, amiről írtál nekem, hát tudd meg, hogy jelenleg nincsen jó vas kiszuvadalai raktáraimban. Rossz idők járnak jelenleg a vascsinálásra. Még nincsen kész, mihelyst elkészül, küldök neked. Ezúttal csak egy vasból készült tőrt küldhetek.”2
Régebben csak a vasra figyeltek ezekben a sorokban, és úgy gondolták, hogy a hettiták valamiféle „monopólium”-ra tehettek szert a vaskohászat terén, amit féltékenyen őriztek – hisz jórészt ennek köszönhették fegyvereik fölényét –, és ami azután csak a Hettita Birodalom bukásával terjedt szét, s indította el a „vaskorszak”-ot. Azokat a vastárgyakat pedig, amiket nem lehetett hettita ajándékként megmagyarázni, többnyire meteoritokban lelt vasra vezették vissza. De amikor fizikai és kémiai eljárásokat kezdtek alkalmazni a régészetben, lassacskán kiderült, hogy a korai vastárgyak zömét bizony Földön készült vasból csinálták mindenfelé. Akkor azután kezdték más szemmel olvasni a Hattušiliš-levelet is: fölfigyeltek benne a panaszkodó mondatra, hogy rossz idők járnak a vaskészítésre. „A vas kiolvasztása – írja Jane C. Waldbaum – ebből a szövegből ítélve (ha ugyan csakugyan erről van itt szó) nem lehetett valami virágzó ipar. Inkább afféle időszakos munka lehetett, lassú és megbízhatatlan; hiszen egyetlen vastőrt királyi cserére méltó ajándékként becsültek.”3 Hatalmi kontextusban alakulnak ki tehát a fémművesség keretei. Nem gyakorlati célokat szolgáltak eleinte a fémek – mint hittük –, hanem rituális, kultikus célokat. [Luxuscikkek voltak – Harbasihu.] Ez magyarázza rendkívüli becsüket is.
A források és leletek csakugyan igazolják is a vas nagy drágaságát; értékesebbnek tartották az aranynál. Óasszír szövegek szerint a Kr. e. II. évezred elején a vas negyvenszer többet ért az ezüstnél: egy súlyrész vasért negyven súlyrésznyi ezüstöt adtak. Valamivel később egy óbabilóni szöveg 16 1/6 sékelnyi [šiklumnyi – Harbasihu] ezüstöt mond egyenlő értékűnek 1 1/3 sékel vassal. Amikor azonban a Kr. e. 7. század vége felé a görög városok elkezdték használni értékmérőként a pénzt, akkor már egy 6 grammos ezüstdrachmáért nem kevesebb, mint 12 kg vasat lehetett kapni. A fémek egymáshoz viszonyított értéke tehát az idők során erősen változott, s nem utolsósorban éppen ennek a mindenkor nyilvántartott aránynak köszönhették használatukat általános értékmérőként egy olyan világban, ahol, meglehet, a „nagykereskedelem” és a távolsági kereskedelem legfontosabb árucikkei éppen a fémek voltak. Ez azonban csak az egyik, s tán nem is a legfontosabb tanulság. A másik az, hogy a fémtárgyak használata, illetve a fémeszközök és -fegyverek előfordulási gyakorisága semmiképpen sem hozható egyszerű kapcsolatba a fémek ismeretével és „felfedezésével”.
Kigondolták maguknak szépen a technikatörténészek, hogy bukkanhatott rá a fazekasság fortélyaiba beletanult ember kemencéjében az első kiolvadt rézdarabra, hogyan jutottak kezébe épp Šumerban arzént tartalmazó ércek, amelyekből a kiolvasztott réz már bronz formájában került elé, hogyan sikerült a bronzban az arzént ónnal helyettesíteni, hogyan tudták az öntvény élét kalapálással keményebbre kovácsolni, hogyan kovácsolták aztán üllőn, fújtató segítségével izzítva elébb a meteorokban talált vasat, majd a véletlenül – tán valami vasérc fölé rakott hatalmas tábortűzben vagy egy túlfűtött kemencében – kiolvadt vasat kovácsvassá. Ezután tán már csak arra kellett véletlenül rájönniük, hogy a jól alakítható kovácsvasból készült tárgy kellő ideig tartva fújtatóval alkalmasan élesztett faszéntűzön és hirtelen hidegvízben lehűtve megkeményedik, s újból felmelegítve és megint lehűtve erős és rugalmas acéllá edzhető. Bár az utóbbi lépések még a technikatörténészek szerint sem voltak könnyűek, hiszen sikerük sok mindentől függött; éppen ezzel vélték viszont magyarázhatónak a kovácsok körül fölhalmozódott rengeteg mítoszt és legendát. [Vö. pl. a „tárkányok”-kal, a kovácskirályokkal – Harbasihu.] Ennyi szerencse felért egy jobbfajta technikatörténeti gondviseléssel; nem csoda hát, ha újabban számos régész és metallurgus kívánja a sok véletlen felfedezést valami értelmesebb technológiai szkémával helyettesíteni.
Először arra figyeltek fel, hogy kisebb-nagyobb réztárgyak hosszú évezredekig és sokfelé észlelhető megjelenése után valamikor a Kr. e. IV. évezred végén–III. évezred elején a városi civilizáció útján elinduló Šumerban megváltozik a kép: hirtelen nagymennyiségű fémtárgy található, éspedig nem is annyira réz, mint inkább arany. Ur királysírjaiban annyi az arany, hogy az aranytól ragyogó inka udvarok is megirigyelhették volna. Arany fejékek, sisakok, tőrök, szobrok tömege mutatja, hogy a fémet nem a mai ékszer értelmében használták, és ugyanez érvényes az ugyancsak ez idő tájt megjelenő ezüstre is. A réz, többnyire arzénbronz, majd egyre inkább ónbronz formájában, szintén leginkább efféle kultikus-reprezentációs célokra szolgált, mintsem ténylegesen használt munkaeszköz anyaga gyanánt. Még a fegyverek közt is ritka a bronz; nyílhegy egyáltalán nem készült bronzból, lándzsa is ritkán, a rövid fényes bronztőrök pedig sokkal inkább birtokosaik tekintélyét tükrözhették, mintsem harcmodorukat. Még a szürke ólom is ebben a kultikus-reprezentációs keretben jelentkezett először; ékszerek készítéséhez használták és kisebb kegytárgyakat öntöttek belőle. [Hamarosan megváltozott azonban a helyzet, s a szumírok, illetve az északabbi régiókban – pl. Szipparban, Kazalluban – a hurrik-szubarok éppen a bronzmonopóliumnak és széltében használt bronzfegyvereiknek köszönhették, hogy városaikat az akkádoktól oly sebesen visszahódíthatták. A Sir Charles Leonard Woolley által feltárt uri temető fémtárgyainak metallurgiai elemzése pl. kimutatta, hogy míg a Kr. e. III. évezred első felének szumír sírjaiban a fémeszközök gyakran ónbronzból készültek, addig az akkád korban ugyanezekbe a sírokba már kivétel nélkül csak tiszta rézből öntött tárgyak kerültek, ahogyan az Hermann Müller-Karpe Handbuch der Vorgeschichte III – Kupferzeit c. művének 426. oldalán olvasható (Carl Heinrich Beck’sche, München, 1974). „Ez a feltűnő jelenség arra vall, hogy vagy a hazai szumér fémműves mesterek alkalmaztak passzív rezisztenciát az akkád hódítókkal szemben, s nem árulták el nekik a bronzkészítés titkát, vagy pedig másfelől azzal is számolhatunk, hogy hogy az otthoni ellenállással egyetértésben a távoli érclelőhelyeket már évszázadok óta kiaknázó szumér érckutató és fémfeldolgozó gyarmati telepek helyi vezetői tudatosan leállították az akkád Mezopotámiába irányuló fémszállítmányokat (rezet az akkádok a birodalmukkal közvetlenül határos örmény és nyugat-iráni lelőhelyekről akár erőszakkal is beszerezhettek, de ón …Mezopotámia közelében nem fordul elő: a legközelebbi ónbányák Északkelet-Iránban találhatók …). Ennek pedig elsőrangú haditaktikai jelentősége volt, s nyilván nem kis mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a szumér városállamok viszonylag rövid idő múltán le tudták rázni az akkád igát: a bronzból készült fegyverek a harcban jóval hatékonyabbak voltak az akkádok rézfegyvereinél, amelyek a keményebb bronz csatabárdok és kardok csapásaitól csakhamar csakhamar használhatatlanokká váltak – vonja le az ésszerű végkövetkeztetést Götz László (Keleten kél a Nap; Püski, Bp., 1994, 785–786. o.). Vekerdi és Herczeg fejtegetéseihez feltétlenül szükségesnek láttuk megtenni ezt a kis kiegészítést – Harbasihu.]
De ha a fémek a tekintélyt szolgálták, nem maradt adós a hatalom sem: ő is szolgálta a fémeket. Ez a fajta, sok fémmel dolgozó fémművesség csak szakosodott mesteremberek kezében fejlődhetett ki, s őket ugyanúgy a központi hatalom raktáraiba begyűlt terményfeleslegből kellett eltartani, akár az írnokokat. Mert mint az írnokoké, a fémművesek tudása sem volt elsajátítható és alkalmazható csak úgy másodfoglalkozásképpen, a mezőgazdasági munka mellett vagy szüneteiben. Éppen ez különbözteti meg leginkább a sok fémmel ügyesen dolgozó fémművesek világát a megelőző khalkolitikum hosszú évezredeitől. Ehhez az átmenethez aligha volt elegendő egy jól befűtött égetőkemence. A fazekasság évezredei alatt az ember megtanult bánni a tűzzel, a fazekaskemence azonban, még a fejlett kétrészes is, legfeljebb a már kész – vagy természetes formában talált – réz megolvasztásához volt elég. Ahhoz, hogy a rezet sikerüljön érceiből – például a zöld malachitból, azaz rézkarbonátból (CuCo3. Cu(OH)2) vagy a vörös kupritból, azaz réz (I)-oxidból (Cu2O) – kiolvasztani, nem elég az 1000 °C körüli kemencehő, ehhez a rezet el kell tudni választani a többi atomtól, mindenekelőtt az oxigéntől, ami dús oxigéntartalmú közegben eleve nem sikerülhet. De ha egy alulról kellően fújtatható kohóban érc és faszén egymást váltó rétegeiből raktak máglyát úgy, hogy érc és szén szorosan érintkezzék, akkor ott – kellően szabályozva fújtatást és hőfokot – éppen afféle oxigénszegény, ún. „redukáló” atmoszféra keletkezett, amiben az izzó szén fémmé redukálta az ércet, s a réz aztán a többé-kevésbé megolvadt salakon át összegyűlt a kohó fenekén. Amikor kihűlt a kohó, ki lehetett emelni a – salakkal és faszénnel szennyezett – rezet, és kezdődhetett a tisztítás újraolvasztással. Mindez ma nekünk nagyon egyszerű és logikus folyamatnak látszik, de hogyan jöhettek rá az érckohó elvére olyan fazekasok, akiknek fogalmuk se volt atomokról és vegyületekről, oxidációról és redukcióról? Szerencsés véletlenek s az egyre tökéletesedő fazekas-mesterség összjátéka kellett hozzá, hogy létrejöhessen a nagy fölfedezés, melynek „logikájá”-t tán az alábbi pontokban összegezhetjük:
(1) A közönséges tábortűz nem vezet önmagában a fémhez, csak az agyag kiégetéséhez.
(2) A keramikus ipar teremtette meg azt a lehetőséget, hogy a fémeket szerencsés véletlen esetében kinyerjék érceikből.
(3) A mázak védelme vezetett a kétrészes kemencéhez, ami viszont oxigénhiányos hevítést és így redukciót tett lehetővé. (Erről már szóltunk, Yarim Tepével kapcsolatban.)
(4) A mázakkal való kísérletezés egyrészt színes rézérceket, másrészt – ugyancsak színes – folyósító anyagokat „hozott le” a lezárt kemencébe, s megjelenhetett a – természetes előfordulásból már ismert – fémréz.
(5) Most már „csak” az edényeket kellett elhagyni, és nélkülük rétegezni a kiégetéshez amúgy is használt faszenet s a rézérceket, s ügyesen adagolni fújtatással a levegőt, s megszülethettek az első kohók. Ám ez a nagy felfedezés nyilvánvalóan nem fér bele a fazekasmesterség keretébe. Az ősrégészeti leletek se árulnak el sokat a felfedezés történetéből: az első kohók többnyire igénytelen gödrök, 15—20 cm-re a földbe mélyesztve, s jó, ha sikerül megtalálni a levegőt bevezető (agyagból készült) fújtatócsövek maradványait. A kohó őrzi felfedezése titkait.
A faszén- és ércrétegekből felépülő kohó – miután már felfedezték – mindenesetre afféle kísérleti eszköz is lehetett, amiben a különféle érceket és ásványokat – kivált a színeseket – az őket kiválóan ismerő mesterek sorba mind kipróbálhatták. Így véli legalábbis Theodore A. Wertime, aki megpróbálta rekonstruálni a kohászat kezdeti lépéseit s a bronz felfedezését. Úgy gondolja Wertime, hogy az ősi rézkohászok rendszeresen rétegezték érclerakódások és ásványi erek felső, bomló színes részeit (az ún. gossanokat) kohóikba, mert észrevették, hogy elősegíti az olvadt réz elválását a salaktól. Ezek közt a folyósító anyagok között akadtak magas óntartalmúak is, például amelyek az ón-oxidból, a kassziteritből keletkeznek. Kellő mennyiségben keverve a rétegekhez az ilyen folyósító anyagot, végül akár 3-4 %-os ón–réz ötvözetre is szert tehettek, melynek jó tulajdonságai azonnal szembetűntek. Most már csak azonosítani kellett az alkalmazott folyósító anyagokat, ami jellegzetes színük alapján nem volt nehéz. Az így megtalált kassziteritet aztán eleinte ilyen formában adták hozzá a rézérchez, illetve a megolvasztott rézhez, később azonban kivonták elébb a kassziteritből az ónt, s tiszta állapotban, adott mennyiségben ötvözték a két fémet. A Kr. e. II. évezred elejéről származó óasszír szövegek még nem tesznek különbséget kassziterit és ón között; Egyiptomban pedig egészen a III. évezred végéig nemigen alkalmaztak ónt. Többnyire arzéntartalmú rézércekkel dolgoztak. A bronz igazi ideje mindenesetre ezzel az ónötvözettel kezdődött, úgyhogy – ha tetszik – akár ónkorról is beszélhetnénk. Annál is inkább, mert az arzénnel való munka hamar tönkretette a bronzkovácsokat: az arzén kezdeti erőfokozódás után idegbénulást és izomsorvadást okoz. Talán ennek az ősi bronzkórnak az emlékét őrzi a kovácsisten Hephaisztosz, az egyedüli sánta az istenek között.
Jól mutatja az ón nagy fontosságát az ősi Kelet életében egy rendkívül érdekes és gyakran idézett dokumentumcsoport, az ún. kaneši levelek. Kaneš [vagy Kaniš, vö.: Kanizsa – Harbasihu] nagyobbacska város volt a mai Anatólia középső részén, ahol a Kr. e. II. évezred elején, úgy Kr. e. 1950 és 1850 között egy gazdag és nagy asszír kereskedőkolónia, ún. „kárum” virágzott. Az asszír fővárosból, Aššurból évenként szállították szamárkaravánok az ónt Kanešbe, ahol a kereskedők eladták a közelebbi s távolabbi városok fejedelmeinek. A rezet a környéken bányászták, vagy legalábbis nem túl messziről szállították – Anatólia gazdag volt rézércekben –, s a bronzot, illetve a kész bronzárut többnyire helyben vagy a környéken hasznosították. A karavánok – amik az ón mellett Babilónban vásárolt textíliát szállítottak Kanešbe – visszafelé Aššurba főként rezet vittek; a nagy üzletet azonban, úgy látszik, az ón jelentette, erről tanúskodnak a levelek. „Megtudjuk – írja James D. Muhly –, hogy egy rakománynyi ón kb. 65 kg-ot nyomott, s hogy a terhet a szamarak hátára rakva szállították. Arról is értesülünk, hogyan szervezték a szamárkaravánokat, mekkorák voltak a helyi anatóliai fejedelmeknek fizetendő vámok és járandóságok. Még a távolsági kereskedelem kockázatairól és veszedelmeiről is megtudunk valamit, csak arról nem hallunk semmit, honnét származott az ón.”4 Mezopotámia tájain nincsenek ónércek, Aššurba is valahonnét Keletről kerülhetett az ón, illetve kassziterit. [A Götz-idézetből láthattuk, hogy valóban keletről: ónlelőhelyeket legközelebb a mai Északkelet-Irán területén találhattak az ókori bányászok – Harbasihu.] Talán itt olvasztották ki az ércből az ónt, és így szállították 65 kg-os csomagokban szamarak hátán Kanešbe? Nem tudjuk. Csak annyi bizonyos, hogy az ón bírta a szállítás költségeit. Kanešben általában hat sékel ezüstért lehetett eladni egy mina ónt; egy tálentum ónért pedig akár egy mina aranyat is lehetett kapni. Azaz az ezüst–ón arány körülbelül 1:10 volt, az arany–ón arány pedig pontosan 1:60, mert 60 sékel egy mina, és 60 mina egy tálentum. [A Bibliában 50 sékel ért 1 manehet, azaz minát, tehát 0,6 kilót. A mina még Drakón reformjaiban is értékmérőként szerepel a görögöknél. De nyilván ezt is a háromezer évvel korábbi anatóliai, elő-ázsiai népek kölcsönözték a Kr. e. VII. század görögjeitől, legalábbis a Kavkaz- és Szarmata-féle szerény kapacitású műkedvelők szerint – Harbasihu.] Az ezüst és réz aránya ugyanekkor 1:46 és 1:180 között ingadozott; azaz az ón úgy 5—18-szor drágább volt a réznél. S méghozzá a réz ára állandóan esett; az óasszír időket követő óbabilóni időkben – úgy a Kr. e. II. évezred második negyedében – már 1:180 és 1:240 között ingadozott az ezüst–réz arány. Az ón ára azonban nem változott. Érthető tehát, hogy a fémkereskedelem nagy áruja az ón volt. Megbecsülhető a levelekből az is, hogy a kaneši kárum mennyi ónt adott el, s ebből mennyi bronz készült. Muhly becslése szerint egy fél évszázad alatt eladhattak Kanešben az asszír kufárok vagy 80 tonnányi ónt, ami 9:1 réz–ón arányt számítva 800 tonna bronznak felel meg. Jelentős mennyiség tehát, ha figyelembe vesszük, hogy Kaneš csak egyik állomása volt a kiterjedt ón–réz kereskedelemnek, s elképzelhető, hogy a Kr. e. II. évezred elején mekkora méretűvé növekedett hirtelen a bronzipar. [Kaniš (Kültepe) – mely a hettita korszakot épphogy megérte – azonban kimagasló jelentőségű kereskedelmi telepnek számított, figyelembe véve, hogy főtörvényszéke a környező kárumok és wabartumok (lerakatok) bíróságainak fellebbviteli fórumaként is szolgált – Harbasihu.]
A bronzipar mindenütt a fejedelmek közvetlen ellenőrzése alatt állott, és a hatalom gondoskodása többnyire kiterjedt az ón- és rézkereskedelemre is. A kaneši kárum lakói se tekinthetők holmi magánkereskedőknek, akik a saját szakállukra dolgoztak. „A kolónia – írja Seton Lloyd, a modern nyugat-ázsiai archeológia megteremtőinek egyike – az asszír államgazdaság szerves részeként működött, és ennek megfelelően hivatalos hírnökök tartották fenn az összeköttetést a főváros és a kolónia között.”5 A leveleket is főleg ennek a gondosan megszervezett postának köszönhetjük. De valamiféle állami funkcionárius lehetett a szövegben szereplő „a szamarak főnöke”, valamint „a kereskedők főnöke” is; a fémmívesség központosított szervezéséről pedig olyan kifejezések árulkodnak, mint „a bronz főnöke”, „a kovácsok főnöke”, „a fegyverek főnöke”. „Jellegzetes hármas – jegyzi meg a korszak technológiáját ismertető összefoglalójában Carlo Zaccagnini –, amely jól kifejezi, hogy milyen erősen kezében tartotta a központi adminisztráció a metallurgia egész ténykedését. A Közel-Keleten a fémmívesség felvirágzásának székhelyei mindig is a városállamok maradtak, éspedig központi adminisztrációjuk leghatékonyabb periódusaiban. A kézmívesség szabadon kezdeményező vagy éppen vándorló foglalkozásként erősen szórványos jelenség, és legfeljebb a jelentéktelenebb termelés szintjére korlátozódott.”6 [Ugyanez a kereskedelemről is elmondható. Azonban a szumír állami nagykereskedő, a tamgaru vagy tamgar is, akit az akkádok tamkárumnak hívtak, már alvállalkozóknak, šumgalluknak adta ki ezt az állami felügyelet alatt álló tevékenységet – Harbasihu.]
Erre a centralizált állami termelésre és gazdálkodásra Aššur csak az egyik példa, és korántsem a legnagyobb vagy legfényesebb. Asszíria a Kr. e. II. évezred elején még csak afféle kisebb provinciális hatalom; messze még az idő, amikor az egész térség rettegett uraiként grasszálnak majd az asszír királyok. Aššurhoz hasonló kisebb-nagyobb városállamok vagy inkább állam-városok egész sora volt található Észak-Mezopotámián és Észak-Szírián át a Földközi-tenger keleti partjaiig, s a partokon Libanonon-Palesztinán keresztül el egészen a Jordán völgyének tájaiig. Mari, Nuzi, Aleppo, Alalah, Qatna, Ebla, Ugarit, Büblosz, Hazor, Megiddo és egy sor kisebb királyság népesítette be a Termékeny Holdsarló közepét és nyugati szarvát, s a Kr. e. II. évezred során egyre inkább erre a területre tolódott el a politikai és gazdasági élet tengelye a sumer-akkád civilizációt megteremtő Délről. S bár az ősi civilizáció főbb vonásai megőrződtek, a változások sem jelentéktelenek, kivált a gazdaság és a technika területén. A királyi hatalom növekedtével párhuzamosan ugyanis átalakult lassan a gazdaság szerkezete. Egyre növekedett a királyi háztartás szerepe, s a templomé végül a kultuszra szorítkozott, amelyben magában is egyre nagyobb szerep jutott a királynak. Az ősi sumer-akkád templomgazdaságokat végül központosított állami gazdálkodás váltotta fel. S ahogyan a centralizált templomgazdaság hatalmának kifejezőjeként régebben a zikkuratok, úgy emelkedtek most az új palotagazdaság megtestesítőjeként sorra a pompásabbnál pompásabb királyi paloták. A legfényesebbek s már a maguk korában leghíresebbek egyike volt Mari városának palotája, amit Zimrilim király építetett, vagy legalábbis ő fejezett be a Kr. e. 18. század elején. A palotát André Parrot tárta föl, mintaszerűen, a harmincas években. Paolo Matthiae (aki az utóbbi évek Mari fölfedezéséhez hasonlítható nagy régészeti szenzációjának, Ebla föltárásának vezetője) a következőképpen jellemzi a palotát: „Hatalmas adminisztratív, rezidenciális és reprezentatív épületegyüttes volt, a központosított gazdasági és kultikus tevékenység székhelye. Valóságos építészeti organizmus, amelyben kézzelfoghatóan megmutatkozik a hatalom időközben bekövetkezett »laicizációja« abban az értelemben, hogy mindazt a tevékenységet magába foglalja, amit egykor a templom testesített meg.”7
Ez a „laicizáció” és palotagazdaság nem volt egészen új jelenség. Előkerült az Aleppótól 70 km-re délnyugatra feltárt Ebla királyi palotájából a hetvenes évek második felében egy több mint 15 ezer táblatöredéket tartalmazó levéltár a Kr. e. III. évezred közepéről. „Ezen a tájon és ilyen régi korból – írja a levéltár valóságos levéltárosául szegődött Giovanni Pettinato8 – azt várta az ember, hogy egy olyan birodalomra bukkan, ahol teljhatalmú uralkodó kormányoz, közvetlenül az istenektől reáruházott hatalma folytán. Nos, Ebla e tekintetben is alapos meglepetést okozott. Itt a hatalmat egyfajta oligarchia gyakorolta, amely speciális funkciókkal és kötelességekkel fölruházott szerveken keresztül ellenőrizte és egyensúlyozta a politikai és adminisztratív ügyintézést. Ez a politikai modell, figyelembe véve azt a hatalmas területet, melyet Ebla messzire terjeszkedő kereskedelmi hálózatával befolyása alatt tartott, egyenesen az itáliai reneszánsz városállamait vagy a Hanza-városok szövetségét juttatja az ember eszébe.”
A levéltár megfejtése különösebb gondot nem okozott, mert az eblai írnokok a sumer ékírást alkalmazták a maguk északi sémi nyelvére. Műveltség tekintetében egyébként is láthatóan a sumer civilizáció volt a mintájuk, ám gazdasági és politikai tekintetben Ebla merőben más világot képviselt. A királyt 7 évre választották az előkelő családok valamelyikéből, melynek képviselői valamiféle „szenátus”-t alkottak. A királlyal együtt választották meg s ugyancsak 7 évre az adminisztráció vezetőjét is, aki a népes palotai funkcionáriusgárda és a 14 területi kormányzó munkáját igazgatta. Hivatalnok persze másfelé is sok nyüzsgött a keleti birodalmakban, nem ez okozta a meglepetést. A meglepő az volt, hogy milyen változatos, nyitott, rugalmas, mondhatni, „piacorientált” gazdaságot igazgattak az eblai tisztviselők, mennyire ügyesen szőtték a város közeli s távoli kereskedelmi kapcsolatait, mennyire a város kereskedelmi érdekei határozták meg Ebla egész kül- és belpolitikáját. Illetve tán helyesebb lenne – véli Pettinato – a kereskedők érdekeiről beszélni, mert a város kereskedelmének egy részét – meglehet, zömét – feltehetően a nagy kereskedőcsaládok tartották kezükben, ők bonyolították – valami ősi „magánvállalkozás” formájában – a három fő termékféleség: a textíliák, az ékszerek és a bronzáruk jövedelmező exportját. Ám róluk hallgat a királyi archívum, annál bővebben szól viszont a palota ilyen természetű tevékenységéről.
Az eblai palotában – amint a levéltárból kiderül – valóságos nagyüzemek működtek textíliák, ékszerek s bronzeszközök készítésére. A textilüzemben – már akkor is! – nők dolgoztak; a gyapjút pedig a palota 80 ezres juhnyája szolgáltatta. De lenvásznat is szőttek, s mindkettőt igen tekintélyes mennyiségben. Külön tételt képeztek az arannyal átszőtt damasztok, szinte már átmenetként az ékszerekhez, melyekhez a palota ékszerészei pontosan feljegyzett mennyiségben kaptak aranyat, ezüstöt és drágakövet. A legnagyobb meglepetést azonban a bronzművesség mértéke és technikai színvonala okozta. A palota bronzművesei ugyanis nemcsak rengeteg és rengetegféle eszközt gyártottak, hanem pontosan tudták azt is, hogy mihez milyen réz–bronz arány a legmegfelelőbb. A bronz tulajdonságai ugyanis erősen változnak az öntvény óntartalma szerint. A 4–10 százaléknyi ónt tartalmazó bronz könnyebben folyik, és igen jól önthető, ezért kiválóan alkalmas szobrok anyagául. 12 százalék alatt az öntvény afféle „szilárd folyadék” marad, s kalapálással hidegen is megmunkálható. 12–20 százalékig terjedő óntartalomnál a bronz sokkal keményebb lesz, de többé hidegen már nem, csak izzítva kalapálható. A palota tisztviselői pontosan ismerték ezeket az arányokat, ezek szerint utalták ki az egyes eszközféleségekhez az ónt és a rezet. Így például az ekék, borotvák, tűk, szögek, lándzsák és kapák kemény bronzból készültek, a szobrok és edények lágyból. De készültek lágy ötvözetből buzogányok és más fegyverek is: ezek szertartásokra szánt díszfegyverek lehettek, melyeknél a mesterek, illetve a tisztviselők takarékoskodtak a drága ónnal. Úgy látszik, hogy Ebla a III. évezred első felében s közepén kulcshelyet foglalhatott el a bronztechnológiában és a bronzkereskedelemben. „Egy civilizáció fejlődése – summázza fejtegetéseit Pettinato – mindig megfelel technológiája fejlettségének, hiszen a technológia pontosan megmutatja, hogy az emberek mennyire képesek kielégíteni igényeiket, miután többé-kevésbé pontosan meghatározták azokat. Az eblaiak meg tudták fogalmazni igényeiket, s legyőzték az útban álló technikai akadályokat. Eblában csodálatosan jól megbirkóztak a környezet nehézségeivel.” Ez a megbirkózás, ez jelenti voltaképpen a bronzkor kezdetét, nem egyszerűen az öntvény felfedezése és alkalmazása.
Ebla a III. évezred vége felé a térség nagyhatalmi villongásaiban lehanyatlott, még helyét is elfelejtették, s csak nevét őrizték máshonnét származó agyagtáblák. Az addigiaknál sokkal szabadabb társadalmi és politikai berendezkedés is feledésbe merült. Ám ha politikai struktúráját nem is, örökül hagyta a „laicizált” gazdasági mintát, melynek fontos részét, gyakran gerincét alkotta a bronzipar és a fémkereskedelem. Parrot kutatásaiból tudjuk9, hogy például Mariban is a gazdaság igen fontos részét képezte a fémkereskedelem és a bronzipar; a szerencsésen megőrződött levéltár tanúsítja a királyi palota érdekeltségét a nagy nemzetközi fémkereskedelemben.
Mari palotáját 18. század közepe táján földig lerombolta Babilón hatalmas és általunk általában „törvényhozóként” tisztelt ura, Hammurapi, de a palotában megtestesülő minta – építészeti, gazdasági, politikai minta egyaránt – változatlanul élt és hatott Babilóntól a Földközi-tenger keleti partjaiig és Anatóliáig10. Még a tenger se állhatta útját: eljutott a palota és a palotagazdálkodás mintája Krétáig, Mükénéig. Ugyanannak a gazdasági és politikai mintának ezernyi helyi változata keletkezett így, és ebben a tarka mintázatban a folyton változó erőviszonyok szerint emelkedtek-süllyedtek az elemek. A kisebb-nagyobb államvárosok kereskedelemmel, szerződésekkel, hadakkal összekötött tömbökké csapódtak össze, majd újból szétváltak; egyik-másik tömb – mint Mitanni vagy a hettita föderáció – valóságos nagyhatalommá nőtt, amely sikeresen szállt szembe akár a térség nyugati tájain terjeszkedő hatalmas Egyiptomi Birodalommal is. Egyiptom, Mitanni és a hettita nagykirályok hatalmi vetélkedései tarkították és nyomorították az évezred közepét, s ebben a hatalmi villongásban a kis királyságok hol ide csapódtak, hol oda; hol ez rombolta le őket, hol az, de a szerencsésebbek és ügyesebbek jól forgolódva szépen meg is gazdagodhattak, mint a Woolley által föltárt s a térség egész modern régészetéhez méltán mintául szolgáló Alalakh. Mígnem aztán keleten új és a megelőzőknél is kíméletlenebb katonahatalomként fölemelkedik Asszíria, Anatólián és a Földközi-tenger keleti partjain pedig végigsöpör a „tengeri népek”11 néven ismert kalózkodó-katonáskodó törzsek áradata. (Ennek egyik epizódjáról számol be az Íliász.)
Ebben a harcias világban érthetően fontos szerep jutott a bronznak. Látta ezt jól már Hésziodosz is:
Zeusz atya akkor harmadikul más rendet, a rézkort: új embert formált, az ezüstkorhoz se hasonlót, kőrisfából, durva kemény fajt, melynek Arész kell, gőgje alatt jajszó támad. Rézből voltak a fegyvereik, rézből a lakásuk, rézszerszámmal dolgoztak s egymást gyűrte le karjuk, így érték el a hűs Hádész tágas palotáját, névtelenül: feketén, bár rettentő erejük volt, … Majd aztán, hogy a föld befogadta magába e fajt is, más embert állított Zeusz ismét a világba, jobb s igazabb volt, mint az előbbi, ez új, negyedik rend, isteni hősök rendje, nevük félisten a földön, föld vég nélküli térein ők jártak mielőttünk. Emberölő csata, irtó harc pusztítja őket, részben a hétkapujú Thébaiban, a kadmoszi földön, míg a Dagadtlábú dús nyájaiért tusakodnak, másokat elcsalt messzire, tengeren át a hajókkal szépfürtű Helénáért Trója alatt tusakodni.
De a bronzfegyverek ahhoz, hogy néhanapján, afféle alkalmi katonák kezében forogjanak, mindig túlságosan drágák maradtak. A háborúskodással többé-kevésbé hivatásszerűen foglalkozók fegyverzetének anyagaként kifizetődő csupán a bronz; így hát elválnak a többiektől, külön foglalkozásként, a harcosok és előkelőek. Még fokozta ezt az elkülönülést az évezred közepén a lóvontatta kétkerekű harckocsi megjelenése és villámgyors elterjedése. A hadakozás igen drága mesterséggé változott; a nagy áldozatokkal felszerelt seregeket nem lehetett parlagon hevertetni, foglalkoztatni kellett.
Mindehhez bronz kellett, és újra csak bronz. Ciprus szigetén volt elég rézérc (maga a sziget neve is „rez”-et jelent), de szulfidok, és ezekhez nem használható az oxidokra kidolgozott technológia. A szulfid-ércekből előbb levegőn való pörköléssel el kell távolítani a ként, s csak aztán lehet őket kohóba rakni. Az új eljárás fölfedezése után, az évezred második felében, Ciprus vált a maga szulfidérceivel a réz egyik fő szállítójává. A föníciaiak pedig az ón után kutatva végigpásztázták a Földközi-tenger partjait. Rézhez Ciprus közelsége miatt a föníciai és az észak-szíriai városok most már könnyen hozzájutottak. A kor bronzművességében ezek a városok kerültek élre, a rézkohászat új módszere is valószínűleg ezeken a tájakon fejlődött ki.
Nagy szükség volt az új eljárásra, mert a bronz nemcsak a fegyverkezésben terjedt el igen erősen, hanem polgári célokra is egyre gyakrabban használták. Az évezred második felében mind gyakrabban készültek bronzból mindennapi használati tárgyak, különféle mesterségbeli eszközök, sőt mezőgazdasági eszközök is: sarlók, kapák, ekék. Legtöbb ezekből valószínűleg az észak-mezopotámiai, észak-szíriai és föníciai városokban készült, illetve használódott. Ezeken a tájakon azonban – és a Mediterráneum egész keleti felében – a Kr. e. 12. században, mikor a „tengeri népek” vonulásai és a követő zavarok megszakították a nagy nemzetközi réz- és ónkereskedelem útvonalait, valóságos bronzéhség jelentkezett. Ennek a bronzhiánynak az enyhítésére fedezték fel a Mediterráneum északkeleti csücskében – talán épp Ciprus szigetén, tán valamelyik föníciai vagy észak-szíriai városban – a Kr. e. II. évezred vége felé a vastechnológiát.
A vasat – láttuk – ismerték már réges-régen. A vas érceit is ismerték, és azt is tudták, hogy akad belőlük sokfelé bőven. De nem tudták nagy mennyiségben és megbízhatóan előállítani belőlük a vasat; éppen ezért volt annyira ritka és drágább az aranynál. És nem tudtak ebből a szeszélyes fémből a bronzhoz foghatóan erős, kemény és rugalmas eszközöket teremteni. Ezt a két kérdést: a vas gazdaságos kohászatát és használhatóvá tételét kellett megoldaniuk ahhoz, hogy a vas drága ékszerből nyersanyaggá váljék, és helyettesíthesse a bronzot. Mindkettő hatalmas technológiai feladat volt, megoldásához alaposan kellett ismerni a tűz és a fémek titkait.
Régebben észrevehették már – véli a kérdés nagy szakértője, Theodor A. Wertime –, hogy ólom és réz kohászatakor vas keletkezhet melléktermék gyanánt, ha folyósítóként vasvegyületeket tartalmazó anyagokat használnak. Nem jutottak el ugyan soha a tiszta vas olvadáspontjáig, 1500 °C fölé; ezt majd csak a 19. században sikerül elérni. De tartósan a réz olvadáspontja felett, 1100–1200 °C között dolgozva, a vas olykor-olykor felvehetett annyi szenet, hogy öntöttvasként – amely már 1150 °C-on olvad – gyűlhessen össze a salak alatt. Így azonban soha nem sikerült nagy mennyiségű vashoz jutni. Másféle kohó kellett ahhoz, sok tüzelővel, jó erős fújtatókkal. A kínaiak a Kr. e. I. évezred közepe táján rá is jöttek, s öntöttvasra alapozták technológiájukat. Európában azonban csak a középkor vége felé fedezték fel az öntöttvas gyártásának titkát. Szerencsére az öntöttvas meg is kerülhető, mert 1200 °C-nál a szén a vasércet szilárd vassá redukálja a megolvadt kőzetben, s ebből a „virág”-ból, amely salak, faszén és szilárd vas keverékéből áll, a vasdarabkák kiverhetők és kalapáccsal szénmentes tiszta kovácsvassá tömöríthetők. [Szerencsésebb talán úgy mondani, hogy a salakot és a faszenet kell leverni a vasdarabkákról – Harbasihu.] Az 1150 °C körüli hőfokot sok faszénnel és jó fújtatókkal dolgozva el tudták érni a föníciai kohászok, hiszen a hőtechnika épp ezeken a tájakon – a terrakotta, az üveg és a különféle üveges mázak mesteri készítése bizonyítja – igen magas szintet ért el. A vaskohászat kidolgozásának ez a fejlett pirotechnikai háttér volt a technológiai feltétele. A vaskohók eleinte olyanok maradtak, mint a rézkohók voltak: földbe mélyített 20–25 cm mélységű és átmérőjű gödrök, alulról bevezetett levegőfújtatással. A görög kohászok azonban már jókor rájöttek, hogy kéményszerűen épült föld feletti kohóval huzatot teremtve tüzelőanyagot takaríthatnak meg, és fújtatást, csak jó hőszigetelésről kell gondoskodni, és jól kell megválasztani az érc és a faszén arányát. „Mindehhez – írja az antik technika hasznos kis összefoglalójában J. C. Landels – nem kellett különleges tudomány, csupán türelem, gondos megfigyelés és rengeteg gyakorlat.”12
Az így nyert kovácsvas azonban nem alkalmas igényesebb eszközök, s kivált nem fegyverek készítésére: gyönge, hajlékony, puha. Ahhoz, hogy megkeményedjék, fel kell vele vétetni egy kevés szenet, úgy 0,1 százalék és 1,5 százalék közötti arányban. Így keletkeznek a különféle acélok, melyek tulajdonságai a széntartalomtól függően változnak. Ha 2 százalék és 4 százalék között vesz föl szenet a vas, akkor 1150 °C-nál megolvad és önthető; megszilárdulva azonban ez az öntöttvas törékeny és merev. Tehát a vas háromféle formája is ötvözet, akár a bronz: a kovácsvas nagyon kevés szenet tartalmaz, az öntöttvas a legtöbbet, és a kettő között található az eszközök és fegyverek készítésére alkalmas arány. Minderről persze a régi kovácsok nem tudtak semmit, hiszen csak a kémia fejlődésével derült ki, a Kr. u. 18. század végén, hogy a vas különböző formái szénötvözetek. De arra rájöttek, hogy jó faszéntűzön erősen izzítva a vas megkeményedik (mert – mi már tudjuk – szenet vesz fel), s az ilyen vas hirtelen hideg vízbe mártva erős lesz és szinte törhetetlen, lassan lehűtve hajlékonyabb és kalapálhatóbb; a hirtelen hűtött acél újból felmelegítve s lehűtve pedig erőssé és rugalmassá edzhető. Gyönyörűen foglalja össze ezt a háromféle vasra vonatkozó tapasztalati tudást a Kalevala. Idézzük ezt a részt Rácz István szép s az eredeti finnhez – hozzáértők szerint – legközelebbi fordításában:
Nyomban három szűz született, három tündérasszony termett: Ők lettek a vas szülei, kékszájú acél nemzői. Ott libegtek, lépegettek fenn a fényes felhők felett dúsan duzzadó emlőkkel, csordulásig telt csecsekkel. Tejüket a földre fejték, csecsük nedvét csak csurgatták, földbe fejték mély mocsárba, csendesen csergő erekbe. Egyik leány, a legidősebb, fekete tejet folyatott; lányok közül a középső tiszta fehér tejet adott; harmadik lány, a legkisebb, tűzpiros tejet cseppentett. Ki tejét feketén fejte, annak lágy vas lett tejéből. Ki tejét fehéren fejte, tejéből acélt teremtett. Ki tűzpiros tejet adott, porhanyó vasat csurgatott.
A kovácsvas sokkal lágyabb a jó bronznál: keménysége növekszik, ha 900 °C fölé hevítve szénnel ötvöződhet, de levegőn lehűtve az ilyen vaseszközök keménysége még mindig nem éri el a magas óntartalmú, élein keményre kalapált bronzét. A széntartalom növelésével növelhető ugyan a keménység, de ekkor meg törékeny lesz az eszköz, ami – mondjuk, kardok esetében – végzetes lehet. „Az alacsony széntartalmú acél csak akkor lesz jelentősen keményebb a bronznál, ha edzése igen gyors hűtéssel történik 990 °C feletti hőmérsékletről.”13 A régi kovácsok sok-sok tapasztalat alapján rájöttek ugyan a hőkezelés titkaira és fogásaira, az eljárásokat azonban soha nem tudták pontosan meghatározni és standardizálni, hiszen semmit sem tudtak az alapjaikul szolgáló folyamatokról. Sok függött hát a kovács tapasztalatától és ügyességétől, olykor a szerencsétől is. Érthető, ha megbecsülték a jó kovácsot, valósággal a vas orvosának tekintették, aki gyógyítja a fémet. Ilyesféleképpen ír róla Homérosz, aki láthatóan jól ismerte a kovácsok és mesteremberek munkáját. Az Odüsszeia kilencedik énekében így meséli el Odüsszeusz az egyszemű óriás megvakítását:
Ők forgatták a hegyes végű nagy olajfadorongot, és a szemébe ütötték; én nekidőlve felülről forgattam, valamint ha hajófát fúr ki az ember fúróval, s mások meg alulról húzva a szíjat, pörgetik erre meg arra a fúrót, s az forog egyre. Fogva, szemében eképp forgattuk az áttüzesített nyársat, s míg melegen forgott, körülötte a vér folyt. Szétperzselte egész szemhéját és a szemöldét gőze az égő szemnek, sistergett szeme gödre. Mint amidőn a kovács nagy fejszét, szörnyű szekercét edzeni márt a hideg vízbe, s hallatszik a vasnak hangos jajszava, mert nagy erőt ettől kap a jó vas: néki olajfadorong körül úgy sziszegett szeme akkor.
Devecseri Gábor fordítása bár pontos, technikatörténeti szempontból mégsem megfelelő. De éppen ez a meg-nem-felelés tanulságos. Homérosz ugyanis úgy mondja, hogy
’hideg vízbe mártja az erősen sistergőket, így gyógyítván’.
Az „edzeni”-vel fordított szó helyén Homérosznál „pharmasszón” áll; a „pharmasszó” első jelentése ’gyógyszert alkalmaz, gyógykezel, gyógyszerel’; máig ilyen értelemben használatos sok gyógyszerekkel és gyógyszereléssel összefüggő szóban és szóösszetételben, mint pl. farmakológia, farmakón stb. Második jelentése: ’megbabonáz, megboszorkányoz, bolonddá tesz’. És csak harmadlagosan, nagyon-nagyon áttételesen jelenti a vas megedzését. [Valójában a három jelentés egyáltalán nem áll távol egymástól, hiszen mindegyik értelmezhető az egészség elérésére irányuló ténykedésként, még a középső jelentés is, jótékony célú ráolvasás, varázslás, kuruzslás értelemben – Harbasihu.] „Úgy látszik – jegyzi meg az idézettel kapcsolatosan James D. Muhly –, hogy a vasat valamiféle mágikus módon kezelték, farmakonokkal, azaz gyógyszerekkel.”14 De megjegyez Muhly az angol fordításban egy másik önkéntelen modernizálást is, ami a magyarban ugyanúgy megjelenik. Azt, hogy „nagy erőt ettől kap a jó vas”, Homérosz ugyanis úgy mondja, hogy „A vasat ellenben ez [ti. a hideg vízbe mártás] erőssé teszi”. „Homéroszt – kommentálja a fordításban hiányzó „ellenben”-t Muhly – mintha zavarná a felfedezés, hogy míg a vízben a dolgok általában feloldódnak, a vas megkeményedik. Mindez arról árulkodik, hogy az Odüsszeia sorai olyan időkből származhatnak, amikor az acél edzése még alighogy megjelent görög földön, s új és meglehetősen misztikus volt még ez a mesterség”. [Bizony-bizony, ha keserű szájízzel is, de tudomásul kell vennie filhellén topictársainknak is a hatti-szkitha vastechnológiával szemben ezt a görög fáziskésést – Harbasihu.] De ismeri, s nem kevésbé titokzatos mesterségként, a vas edzését a Kalevala is:
Vert vasának híja van még, van valami hibája: még nem forrt ki éles nyelve, acéljának nincsen szája! Nem válhat a vas keménnyé, míg csak vízbe nem merítik.
Maga Ilmarinen mester meggondolja, mit tegyenek most: szürke hamut szed halomba, langyos lúggá kevergeti, fényes acél fürdőjének, vasedző varázsos víznek.
Nyelvével ízleli nyomban, kedve szerint kóstolgatja, íze után így ítéli: „Ez még mindig nem jó nékem! Ez nem edzi meg acélom, vasam nem váltja keményre!”
Lát egy méhet:
Ilmarinen így szól hozzá: „Méhecském, könnyű kis ember! Hozz nekem szárnyadon hímport, hordj a nyelved hegyén mézet kilenc virágnak kelyhéből, hétféle fűnek hegyéről vasat keményítő vízbe, acélt edző lúgos lébe!”
Mérges darázs, Hisz madara, kihallgatta, kikémlelte, … Zengve-zúgva odaszállott: hozta Hisz szörnyű szereit, kígyónak kegyetlen mérgét, féregnek fekete nyálát, hangyák csípős hányadékát, varangyok véres köpését. Veti mind a vas vizébe, acélt edző lúgos lébe.
De ha a mesterséget magát varázsolás és titok övezte is, a terméke lassan mindennapossá vált. Homérosz korában, a Kr. e. 8–7. században a vas elterjedt szerte a görög világban. A fegyverek is egyre inkább vasból készültek, de jó acélkardokat nehéz volt készíteni, drágák voltak és ritkák, a nyeles fegyverek esetében pedig a kovácsolással-hajlítgatással alakítható vas a nyélre erősítés egészen másféle formáit követelte meg, mint az önthető bronz.
Lassan, lépésenként hódított tehát teret a vas, de korántsem alakította át hirtelen még a haditechnikát sem. S amikor már általánossá vált, akkor is megőrződött a bronz tekintélye. A bronz a régi dicső időkre emlékeztetett, a hősök fegyverévé magasztosult. Az Íliászban csupa bronzfegyverrel küzdenek, és Homérosz költészete is kifogyhatatlan a dicséretükben.
De megmaradt a bronz az életben is: kultikus tárgyak, edények, szobrok, rangot és gazdagságot kifejező holmik készültek belőle. Még fejlődött is az öntéstechnika: ez idő tájt jut csúcsaira a viaszveszejtő módszer, amely legszebben hasznosítja a bronz lehetőségeit. Hősi és királyi rangot szerzett a vas korában a bronzöntés. Asszíriában, ahol az olcsó vas használata még hamarébb elterjedt, mint a görög világban, Szennakherib [Sin-akhe-eriba – Harbasihu], a véreskezű király (Kr. e. 705–681) bronzöntő tudásával csakúgy dicsekedett, mint kegyetlen hadjárataival: „Én, Szennakherib, legelső minden királyok között, minden mesterség tudója, nagy rézoszlopokat öntöttem, s amit énelőttem egyetlen király se tudott megtenni, oroszlán formájú kolosszusokat, a maguk külön lábain állókat, kimerítvén tudásomat és bölcsességemet. Sokáig töprengtem, miként üssem nyélbe ezt a vállalkozást, gondolataim sugallata és szívem szándéka szerint. Rézbe öntött művet alkottam, művészi formára munkáltat. Isteni sugallatra öntőformát csináltam agyagból óriási fák és pálmafák – a gazdagok fái – számára, és tizenkét oroszlánalaknak és 12 óriási bika alakú kolosszusnak. Azután rezet öntettem beléjük, mintha csak öntvén egyszerű fél sékelnyi darabokat, és így véghezvittem megalkotásukat.”
Királyok, kultuszok, katonák, előkelőek fémje volt a bronz Kínában is, elsősorban a wangok, afféle erőszakos kiskirályok köré tömörült harcias arisztokrácia céljait és életét szolgálta. És amikor a Kr. e. I. évezred közepe táján–harmadik negyedében fölfedezték és kidolgozták a vasöntés technológiáját (amire Nyugaton csak úgy kétezer esztendővel később került sor), ez a valóban forradalmi eljárás is megmaradt (ellentétben a két évezreddel későbbi Európával) a Csou, a Csin, a Han dinasztiák – egyfajta grandiózus palotagazdaságok – szigorú ellenőrzése alatt. Hasonlóképpen összefonódtak a fémek a hatalommal a két nagy fémműves kultúra, a nyugat-ázsiai és a kínai, távoli perifériáin is, a nyugat-szibériai és dél-orosz sztyeppéken csakúgy, mint Közép- és Nyugat-Európában. A bronz és később az acél itt ugyanúgy a harcias arisztokrácia megerősödését és önbecsülését szolgálta és fejezte ki, noha a fémművesség megteremtett egészen új foglalkozásokat és megerősített másokat, nem utolsósorban a kereskedőkét. Csakhogy ezek beépültek a meglévő hatalmi rendbe. Amint Kovács Tibor írta a magyarországi bronzkorról szóló kitűnő kis könyvében: „egyik oldalról gazdasági, meggazdagodási céllal, a másik részről »politikai meggondolásból« (részvétel a hatalomban) a törzsi arisztokrácia és a megerősödött iparos-kereskedő réteg »kereste és meg is találta« a kapcsolatot egymással. A belső egyensúly a hatalom és a termelés hasznának közös birtoklására épült.”15 Ugyanez a belső egyensúly stabilizálta és fékezte le a fémművesség fejlődését – ha persze sokkal magasabb szinten is – a nagy kulturális-civilizációs centrumokban. Meg kellett bomlani ennek a belső egyensúlynak ahhoz, hogy a vas valóban hozzájuthassék a benne rejlő lehetőségekhez. S ezt a maga módján a vas is segítette. A vas ugyanis – ellentétben a bronzzal – nem feltétlenül kötődött a nagy hatalmi központokhoz, az uralkodókhoz és a hadakozáshoz. Vasérceket sokfelé lehet találni, s a föld szép vörös elszíneződése el is árulja jelenlétüket. Amint a Kalevala mondja:
Rejtőzött a vad riadtan, megbújván magát mentette, bújt lengő lápok ölébe, csermelyek csorgó vizébe, mély mocsarak iszapjába, hatalmas hegyek hátára, hol hószínű hattyú fészkel, vadlúd költi kis libáit. … vas rozsdája ott virágzott, acél érce ott tarkállott, hol a földet farkas lába, medve mancsa nyomta mélyre.
Amint aztán a feldolgozás módszerei elterjedtek, az olcsó vaseszközök átalakították lassan a mindennapi életet: a földművelést, a famunkákat, a mesterségeket. Nem utolsósorban pedig készült egy csomó új vaseszköz magának a vasnak, illetőleg a vaseszközöknek a megmunkálásához: kalapácsok, ollók, lyukasztók, reszelők stb.: a vasművesség így mintegy önnön fejlődését lendítette meg, katalizálta.
Ez a fejlődés persze nemcsak olcsó vaseszközök elterjedését segítette, hanem a fegyverkezést is. Hogy milyen félelmes hatású volt a vas elterjedése a haditechnikában, azt jól érzékelteti egy középkori krónika. Dadogó Notker Sankt Gallen-i szerzetes így írja le – mintegy száz év távlatából már némiképp legendává alakultan, de talán épp ezért nagyon jellemzően – Nagy Károly hódításainak kezdetét:
„Ha úgy látod, hogy a mezőn annyi a vas, mint a kelő vetés a szántóföldön, és hogy a Pó és a Ticinó vastól feketéllő tengernyi hullámaikkal a város falaira zúdulnak, akkor várható, hogy Károly az, aki érkezik. És ekkor feltűnt maga a vasércből való Károly, fején vassisakkal, karján vaspántokkal, vaspáncélban, amely befedte vasércből való mellét és széles vállát, baljában magasra emelt vaslándzsa, mert jobbját mindig győzhetetlen kardján nyugtatta, vaspikkelyek oltalmazták combja külső oldalát, mely másoknál, hogy könnyebben szállhassanak lóra, páncél nélkül maradt. Szóljak-e még vas lábvértjeiről, amelyek az egész seregben vasból készültek? Pajzsán vason kívül semmi más nem volt látható. Paripájának heves vére és színe úgyszintén a vasra emlékeztetett. Hasonló volt a fegyverzetük mindazoknak, akik előtte haladtak, mindenkinek, aki két oldalról körülvette, és mindnek, aki követte. Vassal voltak tele a mezők és az utak. A vas visszaverte a nap sugarait, a merev vasnak fejezte ki hódolatát a félelemtől vasnál is merevebbre vált nép. A város polgárainak rémült kiáltása hangzott: Ó vas! Jaj nekünk, vas!”
A vas fejlődésében elvált egymástól az életet segítő szerep az ölést segítőtől. A Kalevala kilencedik éneke, amelyik a vas születését meséli el, erről is részletesen szól. Idézzük most az erdélyi Nagy Kálmán fordításából:
Gyúrta Ilmarinen, a kovács
a nagy tűzben a vasat,
mintha rozsliszt-tészta volna,
Megszólal a vas a szörnyű tűzben:
Ó, te kovács, Ilmarinen! Vegyél ki már engem innen, veres tűz veszedelméből!
Mondja kovács Ilmarinen: Ha kivennélek a tűzből, gondolom, gonoszra válnál, megvagdosnád testvéredet, megszúrnád anyád szülöttét.
Megesküszik a szegény vas akkor erős esküvéssel tűzhelyére, üllőjére, kalapácsra, ráverőre; mind azt mondja, mondogatja, száját ilyen szóra nyitja; Fát is találok faragni, kiharapni kő közepét, nem vágom meg testvéremet, nem szúrom anyám szülöttét. Jobb lesz nekem mégis-mégis, érdemesebb éldegélnem, hogyha jó barátképp járok, kézi fegyverül kerülök, mintsem magam vérét marnom, rokonomat megrontanom.
De amikor Ilmarinen, megtalálva a jó acélalakító víz titkát, belemártja a vasat:
Gonosz acél lett belőle, veszett vassá elváltozott, elfelejti esküvését, mint a kutya, tisztességét; gonoszul a bátyját bántja, rokonát szájjal szakítja, vére folyását okozza, meleg vérét megindítja.
Sutból az öreg morogja, feje reng, szakálla szólal: ”Tudom már a vas születtét, értem az acél mivoltát.
Ez vagy te, ez vagy, szegény vas, Rossz salak vagy te szegény vas, átokverte rossz acél vagy! Bizony-bizony így fogantál, így hajlottál hitványságra, bizony nagyon nagyra nőttél.”
1 Hésziodosz: Erga kai hémerai – Munkák és napok. Fordította, a jegyzeteket és a kísérő tanulmányt írta Trencsényi-Waldapfel Imre; Akadémiai, Bp., 1955
2 C. Zaccagnini: KBOI 14 e il „monopolio” hittita del ferro; in: Rivista degli Studi Orientali, 1970, vol. 45, 1–10. – Varga Domokos: Ős Napkelet; Móra, Bp., 1975, 107.
3 Jane C. Waldbaum: The first archaeological appearance of iron and the transition to the Iron Age; in: Theodore A. Wertime–James D. Muhly szerk.: The coming of iron; Yale University Press, New Haven, 1980
4 James D. Muhly: The Bronze Age setting; in: The coming of iron, 25–67. – Theodore A. Wertime: The beginnings of metallurgy – A new loook; in: Science, 1973. nov. 30., vol. 182, 875–887.
5 Seton Lloyd: Early Anatolia; Penguin, Harmondsworth, 1956, 117.
6 Carlo Zaccagnini: L'alba della civiltà II; UTET, Torino, 1976, 342.
7 Paolo Matthiae: L'alba della civiltà I, 106.
8 Giovanni Pettinato: The archives of Ebla; in: Doubleday, New York, 1981, 3–4., 174–175.
9 André Parrot: Mari, capitale fabuleuse; Payot, Paris, 1975
10 Nicholas Postgate: Az első birodalmak; Helikon, Bp., 1985
11 Nancy Katharine Sandars: The sea peoples – Warriors of the ancient Mediterraen 1250–1150 BC; Thames and Hudson, London, 1978
12 J. G. Landels: Engineering in the ancient world; Univ. of California Press, Berkeley, 1978, 31–32. – De az első vaskohászok és -kovácsok eszközeit még a bronzmívesékéinél is kevésbé ismerjük. Márpedig – figyelmeztet joggal Christopher Davey – „az ókori mesterember a legalaposabb tanulmányozás ellenére is árnyalak marad mindaddig, amíg mesterségének tényleges eszközeit nem tekintjük”. – Christopher Davey: The metalworker's tools from Tell Edh Dhiba'i; in: Isntitute of Archaeology Bulletin, Univ. of London, 1983 (1984), no. 20, 169–185.
13 Janet Lang—A. R. Williams: The hardening of iron swords; in: Journal of Archaelogical Science, 1975, vol. 2, 199–207.
14The coming of iron, 52.
15 Kovács Tibor: A bronzkor Magyarországon; Corvina, Bp., 1977, 38–39.
Szkíta bronz fokos
Szkíta fogadalmi kerék
Καρκσια: korai minószi név a Kréta szigetén levő Amorgosz városából
Szumír dingir ’istenség, isten, istennő’ 
Anatóliai szkíta balta feje
Sztyeppei hatti fejsze feje
Hatti bélyegző
Hatti kőfaragvány
Kis-Ázsia – csúnya kifejezéssel – már akkoriban is "a népek szemétdombja" volt...
