A Kr. e. XIII. században rejtélyes új nép tűnt fel a Volga és a Duna közötti térségben. Kevéssé látszik hihetőnek, hogy az említett szkíta közösség légüres térben, ősnemződés útján keletkezett volna, mégis, némely modern szerző – a régészeti leleteknek, a történeti, nyelvi adatoknak fittyet hányva – szinte ezt sugallja. Kik voltak ők, akiknek nevét az ókori görögök nyomán aztán még seregnyi hasonló életmódot folytató, lovas harcmodort űző etnikumra alkalmazták? Csak úgy hipp-hopp ott termettek a semmiből a mai ukrán és dél-orosz sztyeppéken és a történelem színpadán? Szerencsére nem mindenki hisz a hús-vér szereplőkre ráerőszakolt fantasztikus mendemondákban. A lakatlan pusztákon való gondviselésszerű megjelenés tézisét a mélyrehatóbb történeti elemzések halomra döntötték. Kiderült, hogy a szkíták emlékanyaga a Hettita Birodalom etnikumainak hagyatékával mutat szinte a végletekig menő hasonlóságot. Csakhogy a hettiták állítólag „kihaltak”, köddé váltak. Előbb az ún. tengeri népek Kr. e. XIII. századi támadásai züllesztik szét a birodalom államgépezetét, majd Kr. e. 717-re utolsó támaszpontjukat, Karkemiš városát is beveszi II. Šarru-Kenu asszír király. Valóban így történt? És mi következett azután? A topic erre és a hasonló kérdésekre keresi a választ. A már létező Kik voltak a szkíták? rovat tágabban értelmezett szkítaságával szemben azonban – elkerülve számos félreértést – ezúttal csak a „valódi” szkítákra koncentrálunk, azokra, akik előbb Anatóliában, majd a Kr. e. XIII. századtól Kelet-Európa pusztaságain éltek. Elképzelhető, hogy közülük is csupán a „basziléioi”, azaz „királyi” csoport volt azonos a korábbi kis-ázsiai birodalomszervező hatti néppel. A többi sztyeppei szkíta közösséget talán a hajdani birodalom behódolt vagy csatlakozó népei és a helyben talált őslakosság adták.
Kul Oba kurgán, Krím-félsziget, Kercs mellett
Kr. e. IV. sz.
Pétervár, Ermitázs
Barry Cunliffe szerk.: The Oxford Illustrated History of Prehistoric Europe; Oxford University Press, 2001, 420. o.
A Krím-félszigeten, a Kercs városától a Teodoszija felé vezető út mellett fekvő Hamuhalom – tatárul Kul-Oba – hatalmas kőgúláját 1830-ban bontani kezdte az orosz katonaság. Vagy 4000 köbméter megmunkált (!) követ ki is termeltek, amikor Pavel Alekszejevics Dubrux rábukkant a hatalmas sírkamrába vezető folyosóra. Maga a sírkamra egy 5 x 4 méteres helyiség volt, gyönyörűen csiszolt mészkőtömbökből megépítve és lepadlózva. Teljesen érintetlennek tűnt. A sírboltba három halottat temettek. A fő halott, egy 193 cm körüli testmagasságú férfi, fa állványon elhelyezett koporsóban feküdt. Fején csúcsos baslyk, rávarrott aranylemezekkel gazdagon díszítve, a nyakában hat szálból fonott 460 grammos arany nyakperec, lovagló szkítákkal a végükön. A csuklókon és a bokákon arany perecek. Mellette kard, aranyborítású kardhüvelyben, nyíltartó tegez (gorythosz), ugyancsak díszített aranylemez borítással, aranyozott bronz lábvért. A kard mellett korbácsnyél aranyszalag borítása, aranyfoglalatos fenőkő. Volt még a sírban a fő halott mellett egy 700 grammos aranycsésze. A szkíta király bal oldalán, tehát tőle nyugatra feküdt a királynő holtteste cédrusfából készített festett és elefántcsont lemezekkel díszített szarkofágban. A nő fején elektronból készített diadém volt, halántéka mellett két súlyos, Athéné képével díszített arany csüngő hevert, bár volt még két pár arany fülbevaló is a sírban. Nyakában nyaklánc és egy 473 gramm súlyú nyakék, karján arany karperecek. A bal karja mellett heverő bronz tükör nyelét ugyancsak aranylemez borította. A királyné lábánál lelték meg a szkíta régészeti anyag talán legismertebb darabját, a világhírű elektron edényt, rajta nagyszerű ábrázolásokkal. Ezek a csodálatos élethűséggel elkészített jelenetek nemcsak a szkíta férfiviselet egyik legfontosabb dokumentumai, hanem egykor nyílván valamit jelentettek is. Vannak, akik a szkíták eredetmondáját vélik látni bennük, elsősorban persze görög szemüvegen át. Úgy gondoljak, hogy a görög Heraklész volna a diadémos fejedelem, az ő attributumai, az oroszlánbőr és a buzogány azonban hiányoznak. A királyné egykori ruháját borító számos aranylemezen kívül is találtak szkítákat ábrázoló lemezeket, többek között egy ivókürtöt (rythont) tartó két férfit életre keltő lemezt, egymással háttal álló, nyilazó szkítákat ábrázoló lemezt, egy szkíta lovast elénk állító lemezt etc. A rythonos szkíták nyilvánvalóan vérszerződők. A sírkamra déli fala mellett egy megölt lovászlegény teteme feküdt, feje mögött lókoponyával és lólábcsontokkal (erre figyeljünk, mert ez a magyarok egyik jellemzője is!). Volt itt még lábvért, bronz sisak, számos bronz nyílcsúcs, vas lándzsacsúcsok, három díszített ezüst tál, egy füles kehely (kíliksz) és két ivókürt. A sírkamra bejárata mellett nagy rézüstök álltak, valamint bortároló cserép amfórák. A teljesen sértetlen sírkamrát a feltárás napján őrzés nélkül hagyták, noha a leletek jelentős része még a sírkamrában volt. A sírrablók mindent elvittek még azon az éjszakán. Később csak egy arany oroszlánfejes nyakperec és egy 266 gramm súlyú arany szarvas került be a szentpétervári cári kincstári gyűjteménybe. A kul-obai aranyszarvast egyesek ugyancsak görög munkának tartják (PAI felirat is szerepel rajta), de ez nagyon sajátságos kiképzésű. Az agancs kosszarvakban végződik, a szarvas nyaka alatt egy vadászkutya, a farok és a lábak ragadozó madár tagjai, a hátsó combon szárnyas griff, a hasán nyúl és oroszlán figurája. 1875-ben Ljucsenkó orosz régész ásatást végzett a lelőhelyen, sikertelenül. Azóta senki sem vizsgálta, pedig még sok meglepetést tartogathat ez a kétségtelenül különös földrajzi helyen feltárt szkíta királysír. Kercs ugyanis a Boszporuszi Királyság földje volt, ezért még arra is gondoltak, hogy talán valójában I. Pairiszádész (Kr. e. 349–311) boszporuszi király sírjáról van szó.
A sztyeppei nomadizmusról írtam egy Zoroastro nevű kötözködőnek a Kik voltak a szkíták? topic 9881. hsz.-ában:
Szépen idézed tőlem a következőt az Indogermánok voltak-e a szkíták? topic 15. hozzászólásából: „Nomádok pl. azok a szamaras népek, akik napról napra, hétről hétre másutt ütik fel a vityillójukat a családostul való vándorolgatás során. Az, ha valaki a téli szállásból átköltözik a tavasziba egyszer az adott esztendőben, az én megközelítésemben nem nomadizálás.” Aztán hozzáteszed, hogy Glatz Ferenc elméletét fogadod el. Én pedig hozzátenném, hogy felőlem a Pentagon elnöke is lehetett volna ez a Glatz, attól még a magyar őstörténetben és ált. a sztyeppei népek történetében nem szakember... Bár tudományszervezőnek meg reprezentatív figurának lehet, hogy nem utolsó. Egyáltalán nincs összhangban a forrásokkal, amit ír, ezt az ócska filozófiai maszlagot, amit idéztél tőle, személy szerint meg nem enném. A szkíták állatainak hatalmas legelőkre volt szüksége, és ezt időnként (tél, tavasz) váltogatni kellett. Ez nem jelenti azt, hogy szüntelen vándorlás volt az életük, mindössze annyit tesz, hogy áthajtották a ménest, a csordát egyik legelőről a másikra, majd a megfelelő időben vissza. Senki nem tagadja, hogy túlsúlyos volt a gazdaságukban az állattartás, de ez még nem nomadizálás.
Glatz: „Az Iránból származó lótenyésztés és vasművesség a döntő elem az életmódban.”
Amikor őstörténetről olvasgattam, még a Palegawra-kultúrkör (a Natúfival kb. egyidős) leleteihez kötötték – igen bizonytalanul és homályosan – az equidák első háziasítását. Később a Göran Burenhult főszerkesztette Kőkori világ c. könyvben (Officina Nova–Magyar Könyvklub, Bp., 1998) láttam valami hamisítványízű lóábrázolást zablával az európai paleolitikumból (!).
A vasművességet nem tudom, mennyiben jogos iráni eredetűként meghatározni. Kezdetben főleg ékszerek készültek vasból (meteorvas, gyepvas), amíg a hettiták rá nem jöttek a tömegtermelés nyitjára.
Glatz: „A mozgó életforma határozza meg közösségi szervezetüket.”
Tény, hogy az összes többi korabeli társadalomnál mobilisabbak voltak. Erről Padányi igen jól ír véleményem szerint, és azt hiszem, te sem vitatod, hogy hadi sikereiket is elsősorban hallatlan mozgékonyságuknak, sebességüknek köszönhették.
Glatz: „Napi életelemük a legelőkért vívott harc a szomszéd népekkel.”
Ezen az alapon leírhatta volna, hogy a rómaiak napi életeleme a leendő Mare Nostrumért vívott szakadatlan harc volt, ennélfogva tipikusan hajós népnek tekintendők. (Olcsó játék, trehány porhintés hülyegyerekeknek…)
Glatz: „Vérségi-rokonsági alapon szerveződő társadalmi rendben élnek, ahol a családok nemzetségeket, a nemzetségek törzseket alkotnak …Isteneik (Istenképzetteik) a természethez kötődnek.”
Hmm… Milyen éleslátó megint ez a Glatz, ezek a vonások mintha körülbelül 2623 népre volnának még jellemzőek…
„Az általad hivatkozott népek csak lovasnomád állattenyésztők voltak.”
Hol marad a másság tisztelete először is…? Másrészt mondtam már, hogy nem állt rendelkezésre a megfelelő mennyiségű kő a sztyeppén. (De korábban a hattik-szkithák is kőből emelték városaikat!) Idéztem azt is, hogy Egyiptomban meg a téglához hiányzott a megfelelő alapanyag. Ilyesmiből, hogy kinek mennyire voltak meg a megfelelő nyersanyag-lelőhelyei, nem szabad a civilizáció fokára következtetni.
De említsünk a „nomadizmus” gyökereiről konkrétumokat is. Kr. e. 2500 körül fejlődik ki a Fekete-tenger északi partvidékein az ún. gödörsíros vagy más néven kurgán-műveltség, az első olyan kultúra, ahol az állattenyésztés egyre jobban tért hódítva túlsúlyba kerül a földművelés rovására. Ez az állattartásra való koncentráció néhány száz éven belül a környező területeken is uralkodóvá lesz, így nyugat felé a Cucuteni–Tripolje-műveltségnél, sőt a Kárpát medencében úgyszintén. Délkelet felé hasonló változásokat mutat a Kr. e. III. évezred második felére a korai transzkaukáziai műveltség (fejlődésének III. szakaszában). A Tripolje-műveltség területén megjelennek az első zablák, és – ezt Glatznak sikerült eltalálni – a ló és a juh tenyésztésének aránya növekszik meg ugrásszerűen a sertés és a szarvasmarha rovására. A sztyepp felé történő terjeszkedés említett módjának pedig roppant prózai okai voltak: Elő-Ázsia élelemtermelésre való áttéréssel szüntelenül növekvő népessége ezt a vidéket is elérte, ám a kötött talaj megművelése a technika korabeli színvonalán még kevéssé volt kivihető. Hérodotosz korára persze nagyot változott a helyzet, ám a Kr. e. III. évezredben a Kaukázustól északra a földeket csak közvetlenül a folyók oldalában, ezek lazább szerkezetű partjain tudták feltörni. Vagyis egy nagy humbug olyasmit emlegetni, hogy például a szkithák nem ismerték a földművelést, vagy hogy épp csak kezdték eltanulni a görögöktől.
Szkíta fokos bronz feje
Kr. e. V. sz. környéke
6,7 x 12,1 x 4,1 cm
Ez sztyeppei szkíta, de egy korábbi évszázadokból való anatóliai szkíta baltáról is közöltem ott képet
Sztyeppei hatti portrék
Szkíta csörgők
Szkíta arany fésű
Hettita lovasroham a sztyeppén
Szkíta uralkodó
Szittyák
Hatti arany szarvas
Szkíta embertípusok Kavkaz szerint
Szkíta szarvas
Szittya arany szarvas
Vérszerződő felek
Hettita lovast ábrázoló aranylemez, Kul Oba
Mitológiai állatalakok aranylemezen, Kul Oba
Arany nőalak, Kul Oba
Szarvast formázó arany pajzsdísz, Kul Oba
Arany sárkány, Kul Oba
Kul Oba, azaz Hamuhalom...
Lovast ábrázoló urartui bronz öv
Szkíta fokos bronz feje
Kr. e. V. sz. környéke
6,7 x 12,1 x 4,1 cm
Ez sztyeppei szkíta, de egy korábbi évszázadokból való anatóliai szkíta baltáról is közöltem ott képet
