A Kr. e. XIII. században rejtélyes új nép tűnt fel a Volga és a Duna közötti térségben. Kevéssé látszik hihetőnek, hogy az említett szkíta közösség légüres térben, ősnemződés útján keletkezett volna, mégis, némely modern szerző – a régészeti leleteknek, a történeti, nyelvi adatoknak fittyet hányva – szinte ezt sugallja. Kik voltak ők, akiknek nevét az ókori görögök nyomán aztán még seregnyi hasonló életmódot folytató, lovas harcmodort űző etnikumra alkalmazták? Csak úgy hipp-hopp ott termettek a semmiből a mai ukrán és dél-orosz sztyeppéken és a történelem színpadán? Szerencsére nem mindenki hisz a hús-vér szereplőkre ráerőszakolt fantasztikus mendemondákban. A lakatlan pusztákon való gondviselésszerű megjelenés tézisét a mélyrehatóbb történeti elemzések halomra döntötték. Kiderült, hogy a szkíták emlékanyaga a Hettita Birodalom etnikumainak hagyatékával mutat szinte a végletekig menő hasonlóságot. Csakhogy a hettiták állítólag „kihaltak”, köddé váltak. Előbb az ún. tengeri népek Kr. e. XIII. századi támadásai züllesztik szét a birodalom államgépezetét, majd Kr. e. 717-re utolsó támaszpontjukat, Karkemiš városát is beveszi II. Šarru-Kenu asszír király. Valóban így történt? És mi következett azután? A topic erre és a hasonló kérdésekre keresi a választ. A már létező Kik voltak a szkíták? rovat tágabban értelmezett szkítaságával szemben azonban – elkerülve számos félreértést – ezúttal csak a „valódi” szkítákra koncentrálunk, azokra, akik előbb Anatóliában, majd a Kr. e. XIII. századtól Kelet-Európa pusztaságain éltek. Elképzelhető, hogy közülük is csupán a „basziléioi”, azaz „királyi” csoport volt azonos a korábbi kis-ázsiai birodalomszervező hatti néppel. A többi sztyeppei szkíta közösséget talán a hajdani birodalom behódolt vagy csatlakozó népei és a helyben talált őslakosság adták.
A Wikipedia szerint is a világ_legrégibb fennmaradt_bolyhos_szőnyege_a_pazürüki:
The earliest surviving pile carpet in the world is called the "Pazyryk Carpet". It is usually dated to the 5th century BC. It was excavated by Sergei Ivanovich Rudenko in 1949 from a Siberian burial ground where it had been preserved in ice in the valley of Pazyryk. The origin of this carpet is debated. It has been proposed to be a product of either the Iranian Scythians or the Persian Achaemenids. This carpet is 200 x 183 cm (6'6" x 6'0") and has 360,000 knots/m².
The_oldest_known_carpet_in_the_world_found_in_Pazyryk,_Altai_Mountains_of_Central_AsiaA_legrégibb_ismert_csomózott_(knotted)_szőnyeg_a_pazyryki:
Russian archaeologists Rudenko and Griaznov in 1949 discovered the oldest known "knotted" carpet in the Pazyryk valley, about 5000 feet up on the Altai Mountains in Siberia. Dating back to the fifth century BCE The Pazyryk carpet is of rare beauty and woven with great technical skill. It was found preserved in the frozen tombs of Scythian chiefs, which were 2400 to 2500 years old, it is now kept in the Hermitage Museum of Leningrad. Another rug found in the same area, dates back to the first century BCE.
A_legkorábbi_csomózott_szőnyegecske/takaró_a_pazürüki:
The earliest surviving knotted rug, the Pazyryk carpet, was found by Soviet archaeologists in 1949 in the Altai mountains near the intersection of the present day borders of China, Mongolia and Russia. The rug was covered by ice in a burial chamber and had been preserved that way for more than 2,500 years.
A_világ_legrégibb_csomózott_szőnyege_a_pazürüki:
The survival of the earliest knotted rug, the Pazirik (Pazyryk) carpet, is owed to the Siberian ice in the Altai mountains near the outer Mongolian border in a region called Pazirik.
The Pazirik was discovered by Soviet archaeologist S.I. Rudenko in 1949, was covered by ice in a burial chamber of a regional governor and had been preserved that way for over 2500 years. It was thought to have been made in Persia around the 5th century BC.
The Pazirik carpet is of unknown origin, measuring roughly 6 by 5 feet (2xl.83 meters), woven with the Turkish knot. The design is of a dominant tilework central motif surrounded by borders featuring rows of elk and horsemen. It is now at the Hermitage museum in St. Petersburg, Russia.
Az_eleddig_ismert_legkorábbi_szőnyeget_1949-ben_Pazürükben_találták:
Der oben abgebildetet Pazyryk (benannt nach dem Fundort im sibirischen Pazyryk-Tal) ist der älteste bisher gefundene Teppich. Er wurde 1949 in einem Hügelgrab entdeckt und ist 2500 Jahre alt.
A_legrégibb_pokróc,_amelyet_valaha_találtakThe_Pazyryk_Carpet_is_the_eldest_known_knotted_wool,_probably_Persian,_carpetUrsprung_der_Teppichknüpfkunst:
Bis in die fünfziger Jahre des 20. Jahrhunderts galt die vorherrschende Lehrmeinung, geknüpfte Teppiche hätten sich aus einfachen nomadischen Verhältnissen etwa um die Zeit Christi Geburt entwickelt. Die bis dahin ältesten bekannten Funde stammten aus dem 3. bis 6. Jahrhundert n. Chr. und wurde von Sir Aurel Stein und der deutschen Turfanexpedition in den Städten der beiden ostturkestanischen Züge der großen Seidenstraße entdeckt (Die Expedition fand in den Jahren 1913 - 1915 in der Gegend der Oase Turfan und Lou-Lan, heute in der chinesischen Provinz Sinkiang Uighur, statt). Man nimmt an, daß sich die Kunst des Teppichknüpfens ursprünglich als Weiterentwicklung der Webtechnik mit dem Ziel entwickelt hat, Fellähnliche Strukturen zu erzielen und somit Gewebe herstellen zu können, die sich besser zur Isolierung auf kaltem Untergrund eignen.
Zwischen diesen Fragmenten und den ältesten aus Vorderasien erhaltenen Teppichen klafft eine Lücke von mehr als 600 Jahren.
Auch die Analyse literarischer Quellen konnte kein vollständigeres Bild herstellen. So stammen die ersten Berichte arabischer und persischer Autoren aus dem 8. bis 14. Jahrhundert und geben darüber hinaus wenig Informationen über Aussehen und Technik.
Griechische Quellen berichten von den "weichen Teppichen" der Babylonier und Perser, machen aber ebenfalls keine Aussagen über Aussehen und Machart der zitierten Arbeiten. Somit blieb die Deutung solcher Quellen der Phantasie überlassen.
Dies änderte sich jedoch schlagartig, als ein solcher Teppich 1949 im Pazyryk Tal im Altai Gebirge von einem russischer Forscher (Prof. S. Rudenko) gefunden wurde. Das Stück konnte auf das 5. Jahrhundert vor Christus datiert werden und war als Grabbeigabe eines skythischen Königs in dessen Grab gefunden worden. Die Meinungen über die genaue Herkunft des Teppichs gehen weit auseinander.
Am wahrscheinlichsten ist aus heutiger Sicht folgende Hypothese: Nach der Auflösung des Königreiches von Urartru, das ein bedeutender Zeitgenosse von Assyrien im Zweistromland war, um das Jahr 590 vor Christus, vermischten sich versprengte Volksstämme mit den Skythen und bildeten die Nation der Armenier. Der Teppich stammte vermutlich aus Sakis, der Hauptstadt der Skythen und wurde dort von Armeniern geknüpft.
Das Stück weist eine Feinheit von 360.000 symmetrischen Knoten pro Quadratmeter bei einer ursprünglichen Gesamtgröße von ca. 183 x 198 cm auf und zweigt auf umlaufenden Friesen Hirsche und Reiter, im Innenfeld hingegen kreuzähnliche Ornamente.
Aus diesen Erläuterungen ergeben sich nun vor allem zwei Fragen: Wurde die Orientalische Knüpftechnik zweimal entdeckt? Welche Entwicklungszeit ging der hohen technischen Perfektion des Pazyryk-Teppichs voraus?
Die erste Frage bleibt zunächst offen und ist in Zukunft wohl nur durch weitere archäologische Forschung zu beantworten. Zur zweiten Frage kann man sagen, daß es eine Entwicklungszeit von vermutlich mehreren hundert Jahren gegeben haben muß, um den hohen Standard des Pazyryk zu erreichen.
Der Pazyryk-Teppich gilt bis heute als der älteste geknüpfte Teppich der Welt und ist in der Eremitage in St. Petersburg ausgestellt.
Stb., stb.
Ezzel_szemben_mi_a_nemez?
A legősibb textilanyag, amit gyapjúból erős gyúrással, víz segítségével, „nemezeléssel” kapunk. A nemez szó iráni (perzsa) eredetű, és jelentése: ’ver’, a nemezt készítésénél ugyanis összedöngölik, összeverik, illetve kallálják (összegyúrják).
Hazája Közép- és Belső-Ázsia [na, vajon hogy lehetne akkor iráni eredetű? – II. Kuri-galzu], de ismerték Anatóliától a Balkánon át egészen Európának azon részéig, ahol juhtenyésztéssel foglalkoztak. Ázsia legelőin kevés a fa, viszont gyapjú van elegendő mennyiségben. A nomád életformához igazodó anyagot kellett találni, ami könnyen mozdítható, szállítható, tartós, és kevés szerszámra van szükség előállításához. Ez a nemez. Ahol még az állattenyésztés és a nomád életforma valamilyen módon fennmaradt, ott még ma is készülnek ezzel a technikával használati tárgyak.
A nomád népek életének szerves része a nemezkészítés. Szertartásaikban igen fontos helyet foglal el a nemez. A nemeznek mágikus erőt tulajdonítottak. Nemezből kivágott és kivarrt istenek óvták a jurta lakóit, melyeket a jurták falain felfüggesztve találunk. Úgy tartották, a nemezen alvás erőt ad. A sámánkultusszal kapcsolatos tárgyak szintén nemezből készültek. Nemezből készült nemezidolok vigyázták életüket, fohászkodtak hozzájuk. Az Altáj lábainál, Pazürükben 1993-ban feltártak egy temetkezési helyet. Itt találtak négy nemezből készült hattyút, melyek valószínűleg mágikus szimbólumok voltak. [A híres, 1949-ben talált szőnyeget tehát itt nem említik – II. Kuri-galzu.] A törzsfőket nemezen emelték magasba megválasztásukkor, és a menyasszonyok is nemezszőnyegen ültek a szertartás alatt. Ha valaki hosszú útra indult, nemezszőnyegre ültették, hogy utazása során szerencsével járjon. A fehér nemez a legértékesebb, a tisztelet jele volt.
Belső-Ázsiában mindig az asszonyok feladata volt a nemezkészítés. Minden évben a megfelelő időben, még ma is ők készítik családjaik számára a szükséges nemeztakarókat. A készítés technikája mit sem változott az idők folyamán, mintakincsükben helyi sajátosságok, hagyományok érvényesülnek. Az asszonyok őrzik a nemez szellemiségét, és adják tovább még ma is lányaiknak a nemezkészítés tudományát. A kisebb lánygyermekek anyjuk mellett megtanulják a nemezkészítés minden mozzanatát, és 8-10 éves korukban már ők is el tudnak készíteni egy kisebb takarót. Mire férjhez mennek, addigra maguk készítik el a hozományukat képező nemeztakarókat is.
A takarók kalákában készülnek, rokonok, szomszédok jönnek segíteni. Igen nehéz munka egy takaró elkészítése, jól jön minden segítő kéz. Évente 5-6 nemez készül családonként. A gyapjút maguk készítik elő nemezeléshez. A nemezek általában kétoldalasak. A kevésbé mintás oldalt használják hétköznapokon, a díszesebb oldalt ünnepnapokon. Ezeket a takarókat vagy az ágyak letakarásához, vagy a földre szőnyegnek használták. [Tehát egyazon nemeztakaró funkciója más és más lehetett, mint ahogy a csomózott szőnyegeké is – II. Kuri-galzu.] A legősibb minta a Nap és a Hold volt, de mindenkinek megvolt a maga mintája, ami a hagyományokon alapult. A fehér színű nemez a legritkább és a legértékesebb. Leggyakoribb színek a narancssárga, a vörös és a barna voltak.
Törökországban mesteremberek, a kececik készítik a nemezt, többnyire megrendelés alapján. A nemezkészítés hagyománya apáról fiúra száll. Kizárólag férfiak dolgoznak ezekben a műhelyekben, és néhol még archaikus eszközöket használnak a gyapjú előkészítése során.
Elsősorban takarókat, szőnyegeket, izzasztókat (nyereg alá való takarókat) készítenek, de mellény, kalap cipőbetét is készül nemezből. A híres konyai táncoló dervisek jellegzetes magas süvege is nemezből készül. Mivel Törökországban még mindig foglalkoznak juhtenyésztéssel, és mert a török emberek igen hagyománytisztelők, még napjainkban is találunk nemezkészítő műhelyeket, mestereket, bár számuk fokozatosan csökken.
Szóval szerinted a nemezt csomózták.
Vagy a nemezt takarták be a csomózott szőnyeggel, azért nemeztakaró?
Vagy hogy értsük már megint, amit mondtál?
A Szarmata nevű hozzászóló írja a Kik voltak a szkíták? 11574. hozzászólásában:
„Kisbarátom, ezeknek a nyílhegyeknek annyi közük van a szkítákhoz, mint neked! Kicsit még nézz utánna, nehogy egy újabb ökörségbe belefussál... Az egyik legjelegzetesebb szkíta lelet épp a nyílhegyeik. Szép háromélű,nem köpüs, és legtöbbször bronz, de néha vasból is... Magyarán szólva pont nem ilyenek...”
A szokásos magabiztos kijelentés a sztyeppei szkítákról és hagyatékuk anatóliai kapcsolatairól.
Nézzük meg, van-e valamilyen alapja.
Részlet Mészáros Gyula alapvető jelentőségű könyvéből
(Kelet-Európa néptörténete II – Chattiak és skythák; Litterarum ac Scientiarum Reg. Universitatis Hung. Francisco-Josephinae, Sectio Geographico-Historica, tom. V., fasc. 1., a Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem Barátainak Egyesülete kiadása az egyetem és a Rothermere Alap támogatásával, Szeged, 1938):
A Dél-Oroszországba áttelepült skythák új hazájukban ezt anemes fémet új bányavidékekről szerezték: Thráciából és Közép-Ázsiából. A hozzájuk közelebb eső Ural hegység nemesfémgazdagsága előttük még nem tárult fel.
Új szerszámanyaggal együtt új formák tűntek fel. A skytha sírmellékletek anyagában különösképpen jellemző erre a kultúrkörre a (nagyrészt köpűs) háromszegletű nyílhegy, mely folytatólag kb. a Kr. előtti II. századig nagyon kemény bronzötvözetből készült1.
A forrásterület itt is Kis-Ázsia volt. Köpűs válfaja Kappadókiában (Alişar romhelyen, a jozgadi vilajetben) már a bronzkori rétegben megvolt2. Használták Babylonban3, majd Assyriában a Kr. előtti X. század körül4. Ugyancsak köpűs válfaja bronzból ismeretes volt Talyš (a Kaspi-tenger délnyugati partvidékén) vaskori rétegében is5. Az első vaskori települők nyomdokain innen Kis-Ázsia felől került legelőször a Kaukázus északi szakaszára. Háromszegletű köpűs alakja bronzból a Terek völgyéből (Čečna)6, vasból készítve pedig a kobáni sírmezőről7 ismeretes.
1 Max Ebert: Südrußland im Altertum; Kurt Schröder, Bonn–Leipzig, 1921, 90
2 Számos példánya van meg az Ankarai Néprajzi Múzeumban, a chicagói Oriental Institute alişari ásatásának anyagában.
3 Hans Bonnet: Die Waffen der Völker des Alten Orients; Johann Conrad Hinrichs’sche Buchhandlung, Leipzig, 1926, 166
4 W. Andrae szíves közlése szerint. Az ide vonatkozó ásatási anyag az isztambuli Āsār i ’Atīka Múzeum keleti osztályán őriztetik.
5 Jacques de Morgan: La préhistoire orientale – L’Asie Mineure; Geuthner, Paris, 1927, III, 291
6 Rudolf Virchow: Das Gräberfeld von Koban im Lande der Osseten, Kaukasus; Asher, Berlin, 1883, 89, fig. 32, 4
Idézzük csak fel, mit írt Kemenczei Tibor régész (akinek a szkíta kutatás a szakterülete!) a História c. folyóirat 2003/7. számában:
"A Belső-Ázsiában, az Ujak folyó völgyében, a mongol határ közelében fekvő Arzsan falunál (Tuva Köztársaság) emelkedő kurgánok egyikének 2000–2001-ben történt ásatása az ázsiai szkíta kultúra korai emlékeit hozta a napvilágra. A 75 méter átmérőjű, 2 méter magas földhalom alatt facölöpökből épített, kőtömbökkel fedett sírkamrában nyugvó férfi és női csontváz mellett 5700, összesen mintegy 20 kg súlyú aranytárgy feküdt. Közöttük vannak az eltemetettek ruházatát ékesítő szarvas, párduc, vadkan alakú aranylemezek, két, plasztikus párducfigurákkal borított nyakék, szarvasszobrocskában végződő hajtű, sasfej végű tegezcsatok. Az ötvösremekek a Kr. e. VII. századból származnak, s a belső-ázsiai állatstílusú művészet korai szakaszának jellemző jegyeit viselik magukon.
Arzsan falunál már korábban, 1971–74 között is feltártak egy kurgánt. A 110 méter átmérőjű, terméskövekkel fedett halom alatt lévő, cölöpökből összeácsolt sírépítmény központi kamrájában a 160 lóval együtt eltemetett férfi és nő csontváza mellett többek között állatalakos bronz rúdvégeket, bronz- és agancszablákat, kantárszíjdíszeket és egy összegömbölyödő párducot ábrázoló nagy bronzkorongot találtak. [...]
Az innen származó lószerszámzattal megegyező típusú agancs szíjelosztók, bronzzablák a Kárpát-medencében is előkerültek (Biharugra, Maroscsapó, Velem-Szentvid). Ezek nyilvánvalóan nem a több ezer kilométer távolságban fekvő Belső-Ázsiából kerültek lelőhelyükre. A lovasnomádok ebben a korban a Kárpátokig húzódó sztyeppei övezetben azonos típusú lószerszámzatot használtak. [...]
A sztyeppei és alföldi leletek hasonlóságának magyarázatára két elmélet született. Az egyik szerint a Kr. e. IX–VIII. század folyamán a Fekete-tenger mellékéről származó lovas népcsoport telepedett meg a Tisza vidéken, míg a másik vélemény szerint az alföldi keleti típusú tárgyak csak a két terület közti kereskedelmi kapcsolatok emlékei."
Viszont Ilon Gábor régész írásában láttuk, hogy Velem-Szentvid kifejezetten szkíta (hatti) telep volt egy időben a nyugatra vezető kereskedelmi út mentén! Hozzá képest a szomszédos Sé község szkítái, a régészeti anyagból következtetve, alárendelt helyzetben voltak.
Kul Oba kurgán, Krím-félsziget, Kercs mellett
Kr. e. IV. sz.
Pétervár, Ermitázs
Barry Cunliffe szerk.: The Oxford Illustrated History of Prehistoric Europe; Oxford University Press, 2001, 420. o.
A Krím-félszigeten, a Kercs városától a Teodoszija felé vezető út mellett fekvő Hamuhalom – tatárul Kul-Oba – hatalmas kőgúláját 1830-ban bontani kezdte az orosz katonaság. Vagy 4000 köbméter megmunkált (!) követ ki is termeltek, amikor Pavel Alekszejevics Dubrux rábukkant a hatalmas sírkamrába vezető folyosóra. Maga a sírkamra egy 5 x 4 méteres helyiség volt, gyönyörűen csiszolt mészkőtömbökből megépítve és lepadlózva. Teljesen érintetlennek tűnt. A sírboltba három halottat temettek. A fő halott, egy 193 cm körüli testmagasságú férfi, fa állványon elhelyezett koporsóban feküdt. Fején csúcsos baslyk, rávarrott aranylemezekkel gazdagon díszítve, a nyakában hat szálból fonott 460 grammos arany nyakperec, lovagló szkítákkal a végükön. A csuklókon és a bokákon arany perecek. Mellette kard, aranyborítású kardhüvelyben, nyíltartó tegez (gorythosz), ugyancsak díszített aranylemez borítással, aranyozott bronz lábvért. A kard mellett korbácsnyél aranyszalag borítása, aranyfoglalatos fenőkő. Volt még a sírban a fő halott mellett egy 700 grammos aranycsésze. A szkíta király bal oldalán, tehát tőle nyugatra feküdt a királynő holtteste cédrusfából készített festett és elefántcsont lemezekkel díszített szarkofágban. A nő fején elektronból készített diadém volt, halántéka mellett két súlyos, Athéné képével díszített arany csüngő hevert, bár volt még két pár arany fülbevaló is a sírban. Nyakában nyaklánc és egy 473 gramm súlyú nyakék, karján arany karperecek. A bal karja mellett heverő bronz tükör nyelét ugyancsak aranylemez borította. A királyné lábánál lelték meg a szkíta régészeti anyag talán legismertebb darabját, a világhírű elektron edényt, rajta nagyszerű ábrázolásokkal. Ezek a csodálatos élethűséggel elkészített jelenetek nemcsak a szkíta férfiviselet egyik legfontosabb dokumentumai, hanem egykor nyílván valamit jelentettek is. Vannak, akik a szkíták eredetmondáját vélik látni bennük, elsősorban persze görög szemüvegen át. Úgy gondoljak, hogy a görög Heraklész volna a diadémos fejedelem, az ő attributumai, az oroszlánbőr és a buzogány azonban hiányoznak. A királyné egykori ruháját borító számos aranylemezen kívül is találtak szkítákat ábrázoló lemezeket, többek között egy ivókürtöt (rythont) tartó két férfit életre keltő lemezt, egymással háttal álló, nyilazó szkítákat ábrázoló lemezt, egy szkíta lovast elénk állító lemezt etc. A rythonos szkíták nyilvánvalóan vérszerződők. A sírkamra déli fala mellett egy megölt lovászlegény teteme feküdt, feje mögött lókoponyával és lólábcsontokkal (erre figyeljünk, mert ez a magyarok egyik jellemzője is!). Volt itt még lábvért, bronz sisak, számos bronz nyílcsúcs, vas lándzsacsúcsok, három díszített ezüst tál, egy füles kehely (kíliksz) és két ivókürt. A sírkamra bejárata mellett nagy rézüstök álltak, valamint bortároló cserép amfórák. A teljesen sértetlen sírkamrát a feltárás napján őrzés nélkül hagyták, noha a leletek jelentős része még a sírkamrában volt. A sírrablók mindent elvittek még azon az éjszakán. Később csak egy arany oroszlánfejes nyakperec és egy 266 gramm súlyú arany szarvas került be a szentpétervári cári kincstári gyűjteménybe. A kul-obai aranyszarvast egyesek ugyancsak görög munkának tartják (PAI felirat is szerepel rajta), de ez nagyon sajátságos kiképzésű. Az agancs kosszarvakban végződik, a szarvas nyaka alatt egy vadászkutya, a farok és a lábak ragadozó madár tagjai, a hátsó combon szárnyas griff, a hasán nyúl és oroszlán figurája. 1875-ben Ljucsenkó orosz régész ásatást végzett a lelőhelyen, sikertelenül. Azóta senki sem vizsgálta, pedig még sok meglepetést tartogathat ez a kétségtelenül különös földrajzi helyen feltárt szkíta királysír. Kercs ugyanis a Boszporuszi Királyság földje volt, ezért még arra is gondoltak, hogy talán valójában I. Pairiszádész (Kr. e. 349–311) boszporuszi király sírjáról van szó.
A sztyeppei nomadizmusról írtam egy Zoroastro nevű kötözködőnek a Kik voltak a szkíták? topic 9881. hsz.-ában:
Szépen idézed tőlem a következőt az Indogermánok voltak-e a szkíták? topic 15. hozzászólásából: „Nomádok pl. azok a szamaras népek, akik napról napra, hétről hétre másutt ütik fel a vityillójukat a családostul való vándorolgatás során. Az, ha valaki a téli szállásból átköltözik a tavasziba egyszer az adott esztendőben, az én megközelítésemben nem nomadizálás.” Aztán hozzáteszed, hogy Glatz Ferenc elméletét fogadod el. Én pedig hozzátenném, hogy felőlem a Pentagon elnöke is lehetett volna ez a Glatz, attól még a magyar őstörténetben és ált. a sztyeppei népek történetében nem szakember... Bár tudományszervezőnek meg reprezentatív figurának lehet, hogy nem utolsó. Egyáltalán nincs összhangban a forrásokkal, amit ír, ezt az ócska filozófiai maszlagot, amit idéztél tőle, személy szerint meg nem enném. A szkíták állatainak hatalmas legelőkre volt szüksége, és ezt időnként (tél, tavasz) váltogatni kellett. Ez nem jelenti azt, hogy szüntelen vándorlás volt az életük, mindössze annyit tesz, hogy áthajtották a ménest, a csordát egyik legelőről a másikra, majd a megfelelő időben vissza. Senki nem tagadja, hogy túlsúlyos volt a gazdaságukban az állattartás, de ez még nem nomadizálás.
Glatz: „Az Iránból származó lótenyésztés és vasművesség a döntő elem az életmódban.”
Amikor őstörténetről olvasgattam, még a Palegawra-kultúrkör (a Natúfival kb. egyidős) leleteihez kötötték – igen bizonytalanul és homályosan – az equidák első háziasítását. Később a Göran Burenhult főszerkesztette Kőkori világ c. könyvben (Officina Nova–Magyar Könyvklub, Bp., 1998) láttam valami hamisítványízű lóábrázolást zablával az európai paleolitikumból (!).
A vasművességet nem tudom, mennyiben jogos iráni eredetűként meghatározni. Kezdetben főleg ékszerek készültek vasból (meteorvas, gyepvas), amíg a hettiták rá nem jöttek a tömegtermelés nyitjára.
Glatz: „A mozgó életforma határozza meg közösségi szervezetüket.”
Tény, hogy az összes többi korabeli társadalomnál mobilisabbak voltak. Erről Padányi igen jól ír véleményem szerint, és azt hiszem, te sem vitatod, hogy hadi sikereiket is elsősorban hallatlan mozgékonyságuknak, sebességüknek köszönhették.
Glatz: „Napi életelemük a legelőkért vívott harc a szomszéd népekkel.”
Ezen az alapon leírhatta volna, hogy a rómaiak napi életeleme a leendő Mare Nostrumért vívott szakadatlan harc volt, ennélfogva tipikusan hajós népnek tekintendők. (Olcsó játék, trehány porhintés hülyegyerekeknek…)
Glatz: „Vérségi-rokonsági alapon szerveződő társadalmi rendben élnek, ahol a családok nemzetségeket, a nemzetségek törzseket alkotnak …Isteneik (Istenképzetteik) a természethez kötődnek.”
Hmm… Milyen éleslátó megint ez a Glatz, ezek a vonások mintha körülbelül 2623 népre volnának még jellemzőek…
„Az általad hivatkozott népek csak lovasnomád állattenyésztők voltak.”
Hol marad a másság tisztelete először is…? Másrészt mondtam már, hogy nem állt rendelkezésre a megfelelő mennyiségű kő a sztyeppén. (De korábban a hattik-szkithák is kőből emelték városaikat!) Idéztem azt is, hogy Egyiptomban meg a téglához hiányzott a megfelelő alapanyag. Ilyesmiből, hogy kinek mennyire voltak meg a megfelelő nyersanyag-lelőhelyei, nem szabad a civilizáció fokára következtetni.
De említsünk a „nomadizmus” gyökereiről konkrétumokat is. Kr. e. 2500 körül fejlődik ki a Fekete-tenger északi partvidékein az ún. gödörsíros vagy más néven kurgán-műveltség, az első olyan kultúra, ahol az állattenyésztés egyre jobban tért hódítva túlsúlyba kerül a földművelés rovására. Ez az állattartásra való koncentráció néhány száz éven belül a környező területeken is uralkodóvá lesz, így nyugat felé a Cucuteni–Tripolje-műveltségnél, sőt a Kárpát medencében úgyszintén. Délkelet felé hasonló változásokat mutat a Kr. e. III. évezred második felére a korai transzkaukáziai műveltség (fejlődésének III. szakaszában). A Tripolje-műveltség területén megjelennek az első zablák, és – ezt Glatznak sikerült eltalálni – a ló és a juh tenyésztésének aránya növekszik meg ugrásszerűen a sertés és a szarvasmarha rovására. A sztyepp felé történő terjeszkedés említett módjának pedig roppant prózai okai voltak: Elő-Ázsia élelemtermelésre való áttéréssel szüntelenül növekvő népessége ezt a vidéket is elérte, ám a kötött talaj megművelése a technika korabeli színvonalán még kevéssé volt kivihető. Hérodotosz korára persze nagyot változott a helyzet, ám a Kr. e. III. évezredben a Kaukázustól északra a földeket csak közvetlenül a folyók oldalában, ezek lazább szerkezetű partjain tudták feltörni. Vagyis egy nagy humbug olyasmit emlegetni, hogy például a szkithák nem ismerték a földművelést, vagy hogy épp csak kezdték eltanulni a görögöktől.
Csak tudnám miért okoskodtok, ha még a nemezt se tudjátok megkülönböztetni a szőnyegtől! :DDDDDDDDD
Sztyeppei szkíta nyílhegyek
Sztyeppei hatti nyílhegyek
Asszír nyílhegyek
Koronás szkíta király és lovagja
Szkíta koronás fők
Sztyeppei hatti portrék
Szkíta csörgők
Szkíta arany fésű
Hettita lovasroham a sztyeppén
Szkíta uralkodó
Szittyák
Hatti arany szarvas
Szkíta embertípusok Kavkaz szerint
Szkíta szarvas
Szittya arany szarvas
Vérszerződő felek
Hettita lovast ábrázoló aranylemez, Kul Oba
Mitológiai állatalakok aranylemezen, Kul Oba
Arany nőalak, Kul Oba
Szarvast formázó arany pajzsdísz, Kul Oba
Arany sárkány, Kul Oba
Kul Oba, azaz Hamuhalom...
