Szeretlek. Csak így, ilyen köznapian, ilyen egyszerűen, ha úgy tetszik semmitmondóan, hisz a legtöbb levélben így írják: szeretettel, és ez nem súlyosabb, mint a kérdés: mi újság, hogy vagy és effélék. Pedig milyen kevés ember iránt vagyunk szeretettel, mennyi közöny, rosszallás, idegenség, gyanakvás, harag, meg nem értés, mennyi odvas, rossz indulat fűz bennünket egymáshoz, kis és nagy közösségünk zárt rendszerében. Milyen kevesen figyelnek szavainkra, ha azt mondjuk: elvtársam, kedves barátom, egyetlen szerelmem, mikor mit ír elő a konvenciónk, miközben szavaink tartalma rég kihullott, és ezt nem kéri tőlünk senki számon hisz megszoktuk. Őszinte részvétem, szívből gratulálok, és a szeretlek, ha egyáltalán kiejtjük, nem több közhely szavaink egyikénél, ami kéznél van, mint a papírzsebkendő vagy a golyóstoll. De hát én szeretlek, salakmentesen, forráttisztán, őrzöm hangod emlékezetem kazettájában, és őrzi testem kezed simítását, őrzi pulzusom felgyorsult ritmusa, a visszapergetett filmszalagon, az egyszerit, a megismételhetetlent, az egymásra talált test ünnepét, az egymást dajkáló lélek hétköznapjait. Szeretlek és folytathatnám: szeretlek, mint.... és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat, jól hangzó, kevésbé kopott, de így mondom pőrén, dísztelen, vedd vallomásnak vagy tényközlésnek, akár messze vagy, akár a szomszéd szobában, akármi volt, van, vagy lesz velünk, igémet hírdetem, vállalom, vissza nem vonom: szeretlek!
Minden Versjedvelőnek Sikerekben Gazdag, Boldog Újesztendőt kívánok! :-)
A szép éjszaka Johann Wolfgang Goethe
Most a kunyhóból kiléptem, kedvesemtől távozom, halkan dobban tompa léptem, körben mély, sötét vadon. Luna kél tölgyből, bozótból, jöttét szellő hirdeti, nyírfák lombja földre bókol, édes tömjént hint neki.
Hogy csodálom ezt a széles, hűvös nyári éjszakát! Mindaz, amint élni édes, szívünk mélyét járja át. Bírhatatlan gyönyör árad; mégis, égi boltozat, tartsd meg száz ily éjszakádat egyért, mit a kedves ad.
Csak halkan. Fogd kezem. Ülj le mellém ide, ez órjás fa alá, melynek lombsátorában A hold cirógató fénye fehérlik lágyan, Míg elfullad a szél végső lehellete.
Süsd le szemed. Csak ülj. Ne gondolj semmire. Álmodj. Fürtünk bagoly súrolja a homályban.. Hadd fusson örvtelen, amerre vonja vágya, az illanó gyönyör s a szív múló heve.
Remélni is feledj. Csak csendesen, szelíden, hogy folytathassa majd a szíved és a szívem e csöndet és a nap derűs enyészetét;
Hallgassunk. Meg ne törd ez éji békességet; nem jó zavarni, ha becsukta már szemét, a vad Természetet, e néma Istenséget.
utadba jön - nem is kerested. útjára megy - hiába nem ereszted. mindegy - csak tűrd szótlan panasszal! mindegy - üvölts, ha az vigasztal! mindegy - harapd némán a nyelved! mindegy - párnád ököllel verjed, vagy görcsösen szorítsd a szádra! hiszel? - most istent káromolhatsz! hitetlen vagy? - hitet tanulhatsz! legyintenél - az is hiába, s hiába vágyol a halálra. hát élj, s tanuld meg elfogadni, hogy nem tud ennél többet adni.
Lebegek az éj csendjén, rettegek minden neszén, Nem akarok ébredni nincs miért hiába szeretném, nem él már csak a remény, Talán lesz még szép napom, mikor újra minden ragyog, mikor újra melletted vagyok, s érzem hogy szárnyalhatok, Bár tudom lassan meghalok, csak jönne mihamarább a halál, a megváltás, könnyebb lenne az elmúlás...
Nélküled... Olyan lassan telnek a percek, amikor nem vagy velem. Lapozom a múltat, hátha megjelensz, kilépsz az ajtón, elindulsz az úton, mert tudom, hogy láthatatlan erők vonzanak. Várok, mit is tehetnék, pedig szívesebben ölelnélek, érezném arcod bársonyát, s magamat veled. De nem lehet, hiába rajzol a képzelet, elmúlik ez a nap is nélküled...
Éjjel minden sötét és sivár, csak egy-két csillag van az égen, Olyan már nem lesz többé, mint akkor ott felettünk ragyogott az ég... A napok jönnek s mennek, nem várok már másra csak egy pillanatra, percre... Talán emlékszel rá, én nem feledem soha, mert nekem örök emlék, s álom vagy míg élek... 2008. 08.12. 10:09:21
Őszintén szólva fogalmam sincs, jó helyre írom-e azt, amit most írok. Azt hiszem, átmásolom majd abba a topicba is, ahol a szerelemről kell írni szépeket. Sokkal inkább tisztában vagyok viszont azzal, hogy miért írom, amit írok:hátha olvassa az a személy. Létező, vagy nem létező nőnek szól, egy hipotetikus szerelemnek, akivel még nem találkoztam, de az is lehet, hogy már elmentünk egymás mellett, talán ismertük is egymást. Így aztán szólhat ez B.N.-nek, S.B.-nek, vagy I.A.-nak is, úgy, mint egy ismeretlen nőnek is. Lehet bocsánatkérés, vagy magyarázat, esetleg használati útmutató, de mentségként nem kívánom használni.
"Szerettem egy lányt, aki (talán) viszontszeretett (volna), ám el kellett őt hagynom. Miért? Nem tudom. Olyan volt ez, mintha fegyveresek köre övezné, akik lándzsáikat kifelé fordítanák. Bármikor közeledtem is, lándzsahegyeknek ütköztem, megsebesültem, vissza kellett fordulnom. Szenvedtem így sokat. A lány ebben nem volt hibás? Azt hiszem, nem, sőt tudom is. Az iménti hasonlat nem teljes, engem is fegyveresek vettek körül, akik lándzsáikat befelé, vagyis ellenem fordították. Mihelyt a lány felé közelítettem, először is az én fegyvereseim lándzsáiba akadtam, és már innen sem juthattam tovább. Talán a lány fegyvereseiig nem is hatolhattam sosem előre, és ha mégis, hát már vérezve az én lándzsásaim döféseitől, önkívületben.
Egyedül maradt a lány? Nem, elhatolt hozzá egy másik férfi, könnyen s akadálytalanul. Magam, erőfeszítéseimtől kimerülve, oly közönnyel néztem, mintha én lennék a levegő, melyen át arcaik az első csókban összeértek."
Már nem akarlak meghódítani, álmomban látott kép vagy, és én nem kereslek ébren, majd ha tudlak, nem kereslek. Nem kívánlak, és nem akarok a testedhez érni, mohó markolással és cirógatással. Tévedés, hogy megszerettelek, nem megszerezni, nem birtokolni akarlak, nem, nem, inkább a semmi. A halálos közömbösség. A csend, mint sikoly. Így akartad, akarjuk akkor így. Meggyógyulok. Kiírlak. Magamból. Csak rám ne nézz.
Sok ideje már, hogy rólad álmodom, s Zengő hangodat a fülemben hallom. Ezernyi kétség sem férhet hozzá: Reményt a szívembe egyedül te hoztál. Ezer meg ezer csillag ég szemedben, Tüzes istenek lakoznak testedben. Lelked tisztasága, szíved aranya az Egész világot bearanyozza; Különleges lényed maga a csoda! Veled igazán csodálatos az élet, hiszen Őrületes szenvedély árad belőled. Lehet, hogy csak ábránd vagy? Néha azt hiszem. Ennyire tökéletes a valóság nem lehet. Gondolatban mindig veled vagyok, s Édes csókjaidról ábrándozok. Nyugtalan a lelkem, ha nem vagy velem, Egyetlen éltetőm, hogy boldog légy mellettem. Mindörökre tied a szívem!
Belépek s rögtön magával ragad a hangulat Apró fények pislákolnak, cigarettafüst keveredik parfümmel Emberek motyognak, alig hallom hangjukat Bársonyos fotelek hívogatnak, halk zene lüktet
Leülök, figyelem a nőket, férfiakat Kúszik a szőnyegről az égig érő paszuly a plafonig Forró fehér csokoládé a csészéből egyre apad S elkalandozva utazok régi korokig
S nem ül velem szembe senki. S ki ült, Az iránt lelkem kihűlt És bágyadtan szórják rám színes lampionok fényeik S szememre hányja a zongora bolond kényeim
Nem figyelek rájuk A lámpára csavarodó indákba fojtom félelmeim S ők is rám csavarodva húznak lefele, lábamtól egészen fejemig
Bűn volt vagy bűn volt elhagyni? Ki vetné szememre hangulataim? Vergődni nyugodt, kellemes mellett vagy lázadni izgalmas ismeretlenért? Tanácsot a holdfénytől ezer nemzedék kért
A Holdfény süket, néma, áltató Segítség egyedül legbelülről várható Az ember szíve is igen csapodár Könnyen megtéveszti édes illat, hízelgő szavak s a láz.
Kellesz nekem, mint napfény kell a fáknak, Tikkadt virágnak, mint a víz szeme. Úgy, mint a test kell kóbor furcsa láznak, Mint dalra vágyó fülnek kell: zene.
Vágyom rád, mint vándor vágy a fényre, Sötét fű után, ha eső, szél veri. S ezer ház súgja délibábnak: térj be, S ezer tenyér nyújt hűs vizet neki.
Úgy nézek rád, mint víz-csepp néz az égre Irigylő vággyal vén felhőkre lát, És hogyha feljut, titkon, lopva, félve Anyjában nézi vágyva önmagát.
Kellesz nekem, mint bűnnek kell az este, Mint vad csikónak fékező hurok, Ezernyi vágyam téged vár keresve, S ha egyszer eltűnsz, veled pusztulok.
Az vagy nekem, mint testnek a kenyér S tavaszi zápor fűszere a földnek; Lelkem miattad örök harcban él, Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg; Csupa fény és boldogság büszke elmém, Majd fél: az idő ellop, eltemet; Csak az enyém légy, néha azt szeretném, Majd, hogy a világ lássa kincsemet; Arcod varázsa csordultig betölt S egy pillantásodért is sorvadok; Nincs más, nem is akarok más gyönyört, Csak amit tőled kaptam s még kapok. Koldus-szegény királyi gazdagon, Részeg vagyok és mindig szomjazom.
Csak még egyszer még egyszer, ha újból, újra látnálak, mint kútba csobbanó kis gyümölcs - élő üzenet, mindent elmondanék én, a szememmel, szemed sugarának Nem szólnék, csak nézném, szép arcod rezdüléseit nesztelen letérdepelnék előtted, lélek temploma gyönyörű szerelem.
Szeretném elmondani végre egyszer, mi vagy nekem. Megcsöndesedtem, nem verekszem többé, várom türelmesen, hogy gazdag terveit betöltse életemmel a szerelem.
Fáj a hiány szivemben, restelem, hogy ember így vagyok, hogy lelkemen és testemen a csonkaság sajog de rendelés ez, jogerős itélet, nem lázadok.
Nem lázadok, csak mentem magamat, ahogy lehet, csak illő társamat fürkészem a hiú magány helyett, aki ölében és kezében ajándékot számomra rejteget.
Szeretném elmondani végre, végre, mi vagy nekem hát így terelt hálóm elébe a gondos szerelem, hogy fönnakadva gyönge szálain, maradj velem.
Tőled már a viharok elszaladtak; szelid verő fényezte békés vonalát utadnak, a nyugalom, e fő erő lengett lényed körül, mint sérthetetlen levegő
Szél támad, és elvinni készül, emelgeti a szoknyád, beteg vagyok a rettegéstül, zokogva borulok rád: úgy őrizlek, mint gyáva börtönőr szökni-akaró foglyát.
Ijesztenélek a világgal: mi lesz, ha nem véd az én hűségem? kis virágos ággal, mi lesz veled? károdra tennéd. Ijesztenélek, s panaszkodom inkább: romjaimon tekints szét!
Szél támad, és elvinni készül nyomaidon bedől az is, mi eddig ép volt, s meg nem épül többé se ég, se föld, mindenfelől a hiány szakad rám, te óvsz mindenfelől.
Szeretném elmondani végre egyszer, mi vagy nekem, most, amikor már húzódol, menekszel, s nehéz fejem horgadva várja: koszorúzza meg már a szerelem.
"Amikor két ember meghatározhatatlan időre összekapcsolódik és belső kommentár nélkül képesek érezni kapcsolódásukat és egymás reakcióit, akkor éppoly könnyedén, ahogy lélegzenek, a testük szent táncba kezd...
Elragadja őket az áradó, erőfeszítés-mentes, egyre duzzadó hullám, a soha véget nem érő hullámzás, amelyben pontosan azt teszik egymással, amit kell..."
Nem tudom mi lett volna, ha a nagy ölelésbe maradunk önfeledten, mintha Te meg Én hazaérkeztünk volna valahová, sorsunk vad és mostoha, másra késztet? Lehet, hogy felmelegedtünk volna egy kicsit, s e nem lazuló egyesülésből, esetleg virágok, madarak születtek volna, vagy tiszta vágyak, lelki szerelemre látszatra Öregebb vagyok egy ifjú hölgynél de a védák szerint a léleknek nincs kora, és most itt állok szakadt aurával mert engedtelek utadra s a búcsú véget ért, mielőtt elkezdődött Volna szánkban oldódni a nektár, a betiltott alma-lé és hagytuk futni meg nem fogant utódainkat akik, lehet orcánkra hasonlítottak volna De ez csak egy köznapi ölelésnek indult, ki hitte hogy időtlen versbe menthető ez is, de jó mondanád, mit sem sejtve, hogy magányom Homok tengerén én
Állok melletted, ahogyan máskor más mellett nem, és annyira szeretnélek szeretni, nem is tudod, nem is tudom, érzem, érzem. Most úgy teszel, mintha, azután mégsem, és én nem nézek Rád, közömbös leszek, mostantól az akarok lenni és nem akarok a szádhoz érni, mint régen, mint tegnap. Mint egy perce még.
