Keresés

Gyurcsányra jobban illett volna, mert ő még ráadásul fordítva is ült a lovon:DDDD

jav. a szonett képlete szerint:" A nádasok biztos otthonába"

És íme a parafrátis:

Adventi tüntetés: 2014.  

Hajléktalan koldus ázik éhesen,

Fázik az utca és lázong a nép –

Megöli szívemet a szürkeség,

Ahogy átfut a való a lényemen.

Az út szélén heroint szív egy delnő, 

Míg posztol, pénzes-palira várva?

Majd elsiet egy gyors numerára:

Pokol tornácán gőzölög a fertő.

Milyen félelmetes itt a puszta lét?

Szívszorító a didergő élet –

Nyoma sincs karácsony ünnepének –

Rablóként fenyeget, a téli sötét:

Mond! Eljöhet e még mennyből az angyal,

Ha így várja a nép megbomlott aggyal?

A tél ígérete

Már fázik a szántás ázott földeken,

Kopár az erdő és halott a rét –

Szendereg szívemen a szürkeség,

Ahogy átüt az alkony a fényeken.

A tó fölött kacsákat hajt a felhő -

Haza siet mind a vízre szállva -

A parti nádas biztos otthonába,

Hol várja őket a mocsaras fertő –

Milyen félelmetes, itt a puszta lét?

Szívszorító a didergő élet –

Nyoma sincs a nyár ígéretének –

Mikor rablóként fenyeget a sötét:

A Teremtésből, elköltözött Isten –

És most elárvult idegen az ember.

Gnosztikus kör-tükör

A teljes, nem teremtett énem

Vándorútra indult –

Megkeresni vétkem,

Mi végre lettem én szittya-hun?

Kerestem-kutattam az Istent -

Hol teremt világot?

A Föld fölé Napot?

És a hatnapos munka után –

Paradox eredmény -

Vásárnapi szegényt és gazdagot –

Irdatlan agyhomályba értem,

És pentaton csak szólt az ének,

Körös-körül rokoni népek -

Mind Fia Hunornak -Magyarnak –

FEHÉR LÓ Turának, Irának,

Kárpát medencének –

Minő ellentmondás?

Szólt a hang: Jin és Jang!

Nem azonos Istennel a fény -

Lucifer a fél elem jele –

Isten rossz hasonlatának,

Rosszabbik démoni éj fele -

Míg világbíró hun Atilla,

Nimródi Öreg-isten fia,

Ős-napúr királyi ostora –

Sár-csillag, sugárzó magúra

Ha lép, a Föld is reszket vele?

Csak ő tudja mindig egymaga,

Felfogni Isten fájó ragyogását -

Fészket rak a gyöngynek –

Erénye létnek, Teremtésnek

Az önismeret gyémánt kertje –

Az értelem hétfokú hangja,

A teremtő fuga akkordja–

Körös hun mágikus,

Nyolcágú, sár-arany csillaga,

Isten arc-azonos önképe,

Benne van igéje, mag lénye:

Tükör szelencéje, -

Benne és általa

Felragyog az ember dicsfénye:

Páros üdvössége,

A szerelem napja –

Az Istenhez nyíló csatorna:

Csak rajta valósul a remény

Végzete, temploma –

A Születés Boldog asszonya, 

Ha megérik újra

Az ihlet beteljesedése:

A nem teremtett őslét csókja:

Az élet én-kezdete s vége -

Akiért a harang szól

Trianon szindróma

Ki halandó? Az Ég szavát ne költse -

Mint fantom nő, s tüntet az utca hangja -

Nem érti, mi vonja ördögi pörbe?

Miközben átdühöng az élet rajta?

Nincs semmi méltóbb, bármi tiszteletre,

Mintha gyermek szól így: Drága édesanyám -

Ám szebb példázat a hűség szelleme,

Mely épít, és nem ront a szülő hazán.

Nincs több vigasz, mint magyarnak maradni:

Balsorsos-kor ármányai fölött,

Mikor a poklok összefognak, halni

Mártíriumot, a nemzetek között.

Népek Krisztusa szétdúlt Magyarország:

Ma érted szól, minden, hű szívdobbanás!

A majom titkos küldetése

Az újabb világháború küszöbén,
A semmi képe tovább rajzolódik, 
Gnóm arcáról, azt hittük, uralkodó -
Él frissen -, emléke csirázik bennem:

Majom király volt a Habsburg misszió. 

Még én is cipeltem a vélt keresztet, 
Ám vakablak azóta minden ideál, 
Kit a történelem szélnek eresztett? 
Nem lesz király, az utolsó után - 
Betelt az Átok, feldőlt a pohár. 

Most Gellért árnya hull a holdvilágra,
Mint sebzett madár égi röpte, száll 
Repesve, egymagában ágról-ágra - 
Szája véres, a bosszú megsebezte, 
S lökte a hióbhír éj-verembe - 

2
Egy ifjú pap állt házunk udvarában, 
Száján oly édesen szólt a lélek, 
Hisz rabja volt az idő pápaságban, 
A láng-bigott hit igézetének. 
Aki Isten országát látta nőni, 
Felhőként égő hazánk fái felett, 
Nem önmagát, és egyháza romjait, -
S mert zörögtek ott a csontok szüntelen, 
Keresni indult poklok papi árnyait. 

És ez az Egyház ad erőt? 
Rabló, új vandálok ellen? 
Minden elpusztul: zeném, virágaim, hitem, 
Mint kékje vesztett ég, ha megfakul, 

Az istenember képe végleg porba hull.

Újvilág vandáljai ante portas!
És jön majd maga a részeg halál, 
Újra jön az Antikrisztus rémuralma? 
És a szentszék milyen szertartást kínál? 

Pusztult Dante, Mózart, Jeanne D’Arc, 
Radnóti, Petőfi és annyi más -
Ám, hiába volt a szenvedés, halál? 
Ha nem javult meg mégsem a világ.

Hol a trubadúr? 
Aki látta Róma pusztulását, 
A vakító szégyen tetanusz lázait? 
Ahol az ember-lét pokol, 
Esztelen kárhozat, és vad szadisztikum. 
3
Kereszttől keresztig árad a lélek: 
Apró vércsepp kövek kövesednek 
Kálvárián Jelet róva, fel a Hegynek -
Az infernóban új világ született: 
A bűnbak megismerte a fegyvert –

A máglyát, a jézusi szerepet,

A titkos szabadkőműves jeleket -

Novus ordó seclorum: Új világrend -

Truman, árnya hullt a Földre:

És két  várost borított tűzözönbe -

Stigma lett Emberárulása, a trend:

A tébolyodott, majom új ragálya,

Atomhalált hozott a világra.
 
Azóta együtt él bennünk minden, 
Istenáldás, és bűnös szellem, 

Fekete mágia és Lucifer,
A mea culpa és a kegyelem -
Rajtunk is múlik, ki jön fel a fényre, 
Kinek lesz erénye, reménye, újjászületése, 

A végtelen szenvedés tengerén -
Ha végül eljön közénk a Fény, 
A feltámadás Jézus-ünnepén.

Az igazi nagy alkotások attól örök érvényűek, hogy ha nem írják át, csak idézik a verset, akkor is arra gondol az emberek java része. 

Hogy tetszik ez a vers? Nekem nagyon. A Klub Rádión hallottam először.

ld. 
https://www.facebook.com/klubradioert/posts/303907332980861 

"Viktor király, Magyar király 
Léptet fakó lován: 
Hadd látom, úgymond, mennyit ér 
A Magyar tartomány. 
Van-e ott folyó és földje jó? 
Legelőin fű kövér? 
Használt-e a megöntözés: 
A pártos honfivér? 
S a nép, az istenadta nép, 
Ha oly boldog-e rajt' 
Mint akarom, s mint a barom, 
Melyet igába hajt? 
Felség! valóban koronád 
Legszebb gyémántja e-hon: 
Földet, folyót, legelni jót, 
Hegy-völgyet benne lelsz. 
S a nép, az istenadta nép 
Oly boldog rajta, Úram! 
Kunyhói mind hallgatva, mint 
Megannyi puszta sír. - 
Viktor király, angol király 
Léptet fakó lován: 
Körötte csend amerre ment, 
És néma tartomány. 
Pest s Buda a vár neve, 
Hol aznap este szállt; 
Schmitt, a vár ura, 
Vendégli a királyt. 
Vadat s halat, s mi jó falat 
Szem-szájnak ingere, 
Sürgő csoport, száz szolga hord, 
Hogy nézni is nehéz; 
S mind, amiket e szép sziget 
Ételt italt terem; 
S mind, ami bor pezsegve forr 
Túl messzi Tokajon. 
Ti urak, ti urak! hát senki sem 
Koccint értem pohárt? 
Ti urak, ti urak!... ti firkász ebek! 
Ne éljen Orbán? 
Vadat és halat, s mi az ég alatt 
Szem-szájnak kellemes, 
Azt látok én: de ördög itt 
Belül minden nemes. 
Ti urak, ti urak, hitvány ebek! 
Ne éljen Viktorod? 
Hol van, ki zengje tetteim - 
Elő egy firkász, a bárd! 
Egymásra néz a sok vitéz, 
A vendég magyar urak; 
Orcáikon, mint félelem, 
Sápadt el a harag. 
Szó bennszakad, hang fennakad, 
Lehelet megszegik. - 
Ajtó megöl fehér galamb, 
Ősz bárd emelkedik. 
Itt van, király, ki tetteidet 
Elzengi, mond az agg; 
S fegyver csörög, haló hörög 
Amint húrjába csap. 
"Fegyver csörög, haló hörög 
A nap vértóba száll, 
Vérszagra gyűl az éji vad: 
A Te csürhéd az, 
Te tetted ezt, király! 
Levágva népünk ezrei, 
Halomba mint kereszt,"Viktor király, Magyar király 
Léptet fakó lován: 
Hadd látom, úgymond, mennyit ér 
A Magyar tartomány. 
Van-e ott folyó és földje jó? 
Legelőin fű kövér? 
Használt-e a megöntözés: 
A pártos honfivér? 
S a nép, az istenadta nép, 
Ha oly boldog-e rajt' 
Mint akarom, s mint a barom, 
Melyet igába hajt? 
Felség! valóban koronád 
Legszebb gyémántja e-hon: 
Földet, folyót, legelni jót, 
Hegy-völgyet benne lelsz. 
S a nép, az istenadta nép 
Oly boldog rajta, Úram! 
Kunyhói mind hallgatva, mint 
Megannyi puszta sír. - 
Viktor király, angol király 
Léptet fakó lován: 
Körötte csend amerre ment, 
És néma tartomány. 
Pest s Buda a vár neve, 
Hol aznap este szállt; 
Schmitt, a vár ura, 
Vendégli a királyt. 
Vadat s halat, s mi jó falat 
Szem-szájnak ingere, 
Sürgő csoport, száz szolga hord, 
Hogy nézni is nehéz; 
S mind, amiket e szép sziget 
Ételt italt terem; 
S mind, ami bor pezsegve forr 
Túl messzi Tokajon. 
Ti urak, ti urak! hát senki sem 
Koccint értem pohárt? 
Ti urak, ti urak!... ti firkász ebek! 
Ne éljen Orbán? 
Vadat és halat, s mi az ég alatt 
Szem-szájnak kellemes, 
Azt látok én: de ördög itt 
Belül minden nemes. 
Ti urak, ti urak, hitvány ebek! 
Ne éljen Viktorod? 
Hol van, ki zengje tetteim - 
Elő egy firkász, a bárd! 
Egymásra néz a sok vitéz, 
A vendég magyar urak; 
Orcáikon, mint félelem, 
Sápadt el a harag. 
Szó bennszakad, hang fennakad, 
Lehelet megszegik. - 
Ajtó megöl fehér galamb, 
Ősz bárd emelkedik. 
Itt van, király, ki tetteidet 
Elzengi, mond az agg; 
S fegyver csörög, haló hörög 
Amint húrjába csap. 
"Fegyver csörög, haló hörög 
A nap vértóba száll, 
Vérszagra gyűl az éji vad: 
A Te csürhéd az, 
Te tetted ezt, király! 
Levágva népünk ezrei, 
Halomba mint kereszt, 
Hogy sírva tallóz aki él: 
Király, te tetted ezt!" 
Máglyára! el! igen kemény - 
Parancsol Viktorunk - 
Ha! lágyabb ének kell nekünk; 
S belép egy ifjú bárd. 
"Ah! lágyan kél az esti szél 
a Parlament felé; 
Szüzek siralma, özvegyek 
Panasza nyög belé. 
Ne szülj rabot, te szűz! anya 
Ne szoptass csecsemőt!..." 
S int a király. S elérte még 
A máglyára menőt. 
De vakmerőn s hívatlanul 
Előáll harmadik; 
Kobzán a dal magára vall, 
Ez ige hallatik: 
"Elhullt csatában a derék - 
No halld meg, Viktorunk: 
Neved ki diccsel ejtené, 
Nem él oly firkász bárd 
a balnak oldalán. 
"Emléke sír a lanton még - 
No halld meg, Eduárd: 
Átok fejedre minden dal, 
Melyet zeng a bárd." 
Meglátom én! - S parancsot ád 
Király rettenetest: 
Máglyára, ki ellenszegül, 
Minden mihasznát ki 
nem reánk szavazott! 
Szolgái szétszáguldanak, 
Ország-szerint, tova. 
Pest Budán így esett 
A híres lakoma. - 
S Orbán király, angol király"Viktor király, Magyar király 
Léptet fakó lován: 
Hadd látom, úgymond, mennyit ér 
A Magyar tartomány. 
Van-e ott folyó és földje jó? 
Legelőin fű kövér? 
Használt-e a megöntözés: 
A pártos honfivér? 
S a nép, az istenadta nép, 
Ha oly boldog-e rajt' 
Mint akarom, s mint a barom, 
Melyet igába hajt? 
Felség! valóban koronád 
Legszebb gyémántja e-hon: 
Földet, folyót, legelni jót, 
Hegy-völgyet benne lelsz. 
S a nép, az istenadta nép 
Oly boldog rajta, Úram! 
Kunyhói mind hallgatva, mint 
Megannyi puszta sír. - 
Viktor király, angol király 
Léptet fakó lován: 
Körötte csend amerre ment, 
És néma tartomány. 
Pest s Buda a vár neve, 
Hol aznap este szállt; 
Schmitt, a vár ura, 
Vendégli a királyt. 
Vadat s halat, s mi jó falat 
Szem-szájnak ingere, 
Sürgő csoport, száz szolga hord, 
Hogy nézni is nehéz; 
S mind, amiket e szép sziget 
Ételt italt terem; 
S mind, ami bor pezsegve forr 
Túl messzi Tokajon. 
Ti urak, ti urak! hát senki sem 
Koccint értem pohárt? 
Ti urak, ti urak!... ti firkász ebek! 
Ne éljen Orbán? 
Vadat és halat, s mi az ég alatt 
Szem-szájnak kellemes, 
Azt látok én: de ördög itt 
Belül minden nemes. 
Ti urak, ti urak, hitvány ebek! 
Ne éljen Viktorod? 
Hol van, ki zengje tetteim - 
Elő egy firkász, a bárd! 
Egymásra néz a sok vitéz, 
A vendég magyar urak; 
Orcáikon, mint félelem, 
Sápadt el a harag. 
Szó bennszakad, hang fennakad, 
Lehelet megszegik. - 
Ajtó megöl fehér galamb, 
Ősz bárd emelkedik. 
Itt van, király, ki tetteidet 
Elzengi, mond az agg; 
S fegyver csörög, haló hörög 
Amint húrjába csap. 
"Fegyver csörög, haló hörög 
A nap vértóba száll, 
Vérszagra gyűl az éji vad: 
A Te csürhéd az, 
Te tetted ezt, király! 
Levágva népünk ezrei, 
Halomba mint kereszt, 
Hogy sírva tallóz aki él: 
Király, te tetted ezt!" 
Máglyára! el! igen kemény - 
Parancsol Viktorunk - 
Ha! lágyabb ének kell nekünk; 
S belép egy ifjú bárd. 
"Ah! lágyan kél az esti szél 
a Parlament felé; 
Szüzek siralma, özvegyek 
Panasza nyög belé. 
Ne szülj rabot, te szűz! anya 
Ne szoptass csecsemőt!..." 
S int a király. S elérte még 
A máglyára menőt. 
De vakmerőn s hívatlanul 
Előáll harmadik; 
Kobzán a dal magára vall, 
Ez ige hallatik: 
"Elhullt csatában a derék - 
No halld meg, Viktorunk: 
Neved ki diccsel ejtené, 
Nem él oly firkász bárd 
a balnak oldalán. 
"Emléke sír a lanton még - 
No halld meg, Eduárd: 
Átok fejedre minden dal, 
Melyet zeng a bárd." 
Meglátom én! - S parancsot ád 
Király rettenetest: 
Máglyára, ki ellenszegül, 
Minden mihasznát ki 
nem reánk szavazott! 
Szolgái szétszáguldanak, 
Ország-szerint, tova. 
Pest Budán így esett 
A híres lakoma. - 
S Orbán király, angol király 
Vágtat fakó lován; 
Körötte ég földszint az ég: 
A Magyar tartomány. 
Ötszáz, bizony, dalolva ment 
Lángsírba a sok bárd: 
De egy se' bírta mondani 
Hogy: éljen Viktorunk! - 
Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal 
London utcáin ez?... 
Felköttetem a Háznak elnökét, 
Ha bosszant bármi nesz! 
Áll néma csend: légy szárnya bent, 
Se künn, nem hallatik: 
"Fejére szól, ki szót emel! 
Király nem halhatik." 
Ha, ha! elő síp, dob, zene! 
Harsogjon harsona: 
Fülembe zúgja átkait 
A pesti lakoma... 
De túl zenén, túl síp-dobon, 
Riadó kürtön át: 
Ötszáz énekli hangosan 
A vértanúk dalát." 
* 
Vágtat fakó lován; 
Körötte ég földszint az ég: 
A Magyar tartomány. 
Ötszáz, bizony, dalolva ment 
Lángsírba a sok bárd: 
De egy se' bírta mondani 
Hogy: éljen Viktorunk! - 
Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal 
London utcáin ez?... 
Felköttetem a Háznak elnökét, 
Ha bosszant bármi nesz! 
Áll néma csend: légy szárnya bent, 
Se künn, nem hallatik: 
"Fejére szól, ki szót emel! 
Király nem halhatik." 
Ha, ha! elő síp, dob, zene! 
Harsogjon harsona: 
Fülembe zúgja átkait 
A pesti lakoma... 
De túl zenén, túl síp-dobon, 
Riadó kürtön át: 
Ötszáz énekli hangosan 
A vértanúk dalát." 
* 
Hogy sírva tallóz aki él: 
Király, te tetted ezt!" 
Máglyára! el! igen kemény - 
Parancsol Viktorunk - 
Ha! lágyabb ének kell nekünk; 
S belép egy ifjú bárd. 
"Ah! lágyan kél az esti szél 
a Parlament felé; 
Szüzek siralma, özvegyek 
Panasza nyög belé. 
Ne szülj rabot, te szűz! anya 
Ne szoptass csecsemőt!..." 
S int a király. S elérte még 
A máglyára menőt. 
De vakmerőn s hívatlanul 
Előáll harmadik; 
Kobzán a dal magára vall, 
Ez ige hallatik: 
"Elhullt csatában a derék - 
No halld meg, Viktorunk: 
Neved ki diccsel ejtené, 
Nem él oly firkász bárd 
a balnak oldalán. 
"Emléke sír a lanton még - 
No halld meg, Eduárd: 
Átok fejedre minden dal, 
Melyet zeng a bárd." 
Meglátom én! - S parancsot ád 
Király rettenetest: 
Máglyára, ki ellenszegül, 
Minden mihasznát ki 
nem reánk szavazott! 
Szolgái szétszáguldanak, 
Ország-szerint, tova. 
Pest Budán így esett 
A híres lakoma. - 
S Orbán király, angol király 
Vágtat fakó lován; 
Körötte ég földszint az ég: 
A Magyar tartomány. 
Ötszáz, bizony, dalolva ment 
Lángsírba a sok bárd: 
De egy se' bírta mondani 
Hogy: éljen Viktorunk! - 
Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal 
London utcáin ez?... 
Felköttetem a Háznak elnökét, 
Ha bosszant bármi nesz! 
Áll néma csend: légy szárnya bent, 
Se künn, nem hallatik: 
"Fejére szól, ki szót emel! 
Király nem halhatik." 
Ha, ha! elő síp, dob, zene! 
Harsogjon harsona: 
Fülembe zúgja átkait 
A pesti lakoma... 
De túl zenén, túl síp-dobon, 
Riadó kürtön át: 
Ötszáz énekli hangosan 
A vértanúk dalát." 
*

Lehull a lepel 

SZISZ’ EMLÉKÉRE

   Dübörög a változás,
"minden fáj, mi gondolatot ébreszt",
akkor hát: hadd fájjon az igazság!
Garabonciás diák! 
Mondjunk el Jézus lepléért

hamar egy imát!
(mielőtt a szó elolvad, mint a hó)

   De ne a voltért
ünnepeljük a tegnapi változást,
nem kell, mit a feledés
már kétszer is átszitált!
Hanem mi itt dadog, dobol,
fáj az ajtó mögött valahol -
Ám az mégsem a makacs pokol, 
csak a kiskakas kukorékol harmadszor.

   Okos szemében száz, új dolog,
a küszöb felett rád nevet,
beszól jövőd az ablakon,
öledbe ejtve a harmatos holnapot,
harmadnapon.

   Ásó-kapa nagyharang - mondja
ismeretlen ismerősöm - neki nincs gondja -
Állunk ünnep-arccal hideglelősen,
kagylós éj tűnik tova,
hova fut sietősen ismerősöm - ki tudja?

   Pokol-harang üt őszülő fejemre,
az évek négynegyedében: tél, nyár,
és a gazdag ősz is jön már - tavasz
fiak négyszelű kottáira zenél a szenvedély, -
Nem rég csókba-tört asszonyszeszély
harapta ajakamat éjeken át!
És most fiam áll előttem dalra fakadva -
Szememben sósak a könnyek -
Mindig van közöttünk egy,
kinek pénz, hatalom, üzlet,
másnak a tövises sorsa... egyre megy.

   Lüktetéstől teli érkupát ürítek,
szívem olvas a sötét jajvetésben,
vak ábránd a tegnapi remény,
tipródva járok a barna víz színén,
nem tagadom meg vádló szemetek,
nem tagadom a szivárvány könnyeket,
némán állok anyám sírja mellett -
Élete kudarc - a sors fintora, 
hiába szenvedtem volna?

   Akárhány sorsa-zúzott költőember
igéit vesztve,
hever a porban haldokolva -

   Szívem olvas a véres jajvetésben,
könnyezve járok a vízen lázadozva,
torkom szorítják halott énekek,
a talp alatti csendben felzokognak
kárpótolatlan, sors-törött életek.

   Magára hagyott, halva-született remények
az utolsó forradalom után -
Hamis szelek jártak ott a téli vár fokán,
ki hallgatta mit beszélnek?
Már üresek a ketrecek, cellák, barakkok,
egy sem volt igaz, ki hangosan szólhatott -
Áruló mind, akit idegen érdekek vezetnek!

   Ivoir szemű szellemek
(ma) iszamós emlék-hullámverésben
tajtéktúró fövenyen temetnek,
az ollóvágott nád alatti csendben a rák,
fénytől-, reménytől magtalan magának rág.

   Zúzós kagyló éj süvít,
fából rótt ladikok felett,
vízlepte, halotti földeken üröm, és jaj!
káka, hínár, békalencse - ingovány
a szerencse, ahol mindig közel a baj.

   A mocsarak alján elkésett finánc a nyár,
örömtelen, megrontott életekre megfájt,
hervadt, tiszavirág évek
számtalan sokasága vár -

   Körülvesz az árva, árva- 
árva napraforgók sárga szomorúsága,
de ha jön a változás,
majd kitakar a sás,
és a sárból a magtisztító,
ifjúi székely lobogás talpra ránt!

(Szisz’: Szilágyi Domokos erdélyi költő)

Rosszkedvünk tele

Látod? Nehéz bilincs a keserűség –

A lucskos fagyban minden halott -

Szilánkokra hasadozott az ég

Ijedten bezárulnak az ablakok

Fölénk magasodik a Tél -

Gyertyásan csilingelnek a jégcsapok

Üveget vág a jeges böjti szél

Otthonért sírnak a hajléktalanok.

Havas fák közt repül a szánunk

Jégbilincsek koppannak a havon

Kicsúfolt álmok haldokolnak

Európa közepén álmodik a nyomor. 

Nehéz bilincs a keserűség

A dolog-házban minden rabot

Robot-alázatra tanít az ég –

Hazudni tanítanak a csillagok

Tolvajok közt ellopott jövőnk sírdogál

Szaturnusz tombol elvakultan

Mélyben a pokol tornáca vár

Látod így élünk mi, kifosztva árván,

Hazátlan, gyalázva – ős Budán.  

Ne sírj Palesztina

Van-e még szívünkig ható igazság?

Vár-e még reményt csírázó jóság?

Lesz-e tavaszi újjászületés?

Gyermek kacaj – hol bombák hullanak?

Requiem egy patakért

Titkos erek táplálják?

vagy elszívják erejét?

Sötétlő, távoli hegyről jön,

vagy egy tisztás bokrai közt

kikutathatod tán születése helyét?

Csak olyan, mint nyugtalan álom,

mely felszínre tör és élni akar,

csendesen, olykor, mint búvó patak,

majd rohamra lendül  sziklafalak

kőmedrében tajtékot kavar.

Sóhajos erdők sűrű magányát

felveri játékos csobogása,

megitatja a nárciszokat,

a megriadó őzsutákat, -

vadvizeket nevel áradása.

Névtelenül, elhozza magával

az élet áldott kristályvízét,

partjait vesztve a völgyek alján,

a nyaraló madárvilág elé,

tocsogókba teríti szét.

Illatos rétek kísérik el útján,

rovarok felhőzik, zsongják körül,

tarka pillangók és villanó fecskék

csókja círmolja tükrös testét –

szelíd ölén a lét elszenderül.

Régi tanyák odaülnek mellé,

meghallgatni, mit üzen az erdő,

álmot is sző majd halk susogása,

ha eljön az idő esti gondolája,

s áldott nyugalomra hív a Teremtő.

Holnap már vége a Tündérvilágnak,

ligetekben búcsúznak az árnyak,

holnap elszökik pataktól az erdő,

a sátoros nyárból, a virágos mező -

az alkonyi álmok holnap messze járnak.

Holnap megkezdődik vesszőfutása,

rabul ejti vízét az ember világa,

eltakarják rácsok felette az eget,

elnyeli létét a városrengeteg -

az élet-vizét beton alá zárva,

majd börtöne lesz önnön kalodája…

Az örökkévalóság kertje

( Ősi kultúrák nyomai)

Kínai Laoce Tao Te Kingje,

az ablak nélküli világ ritka kincse,

mintha Jézus bölcsessége lenne,

könyve – a megszületett tiszta gondolat,

most már az idő végezetéig

mindörökre velünk marad.

Ámde, megelőzött Téged

aki ura volt a Térnek,

a Mester, aki ajándékot adott a szemnek,

kertet álmodott,

keretet teremtett az öröklétnek –

időfészket, otthont

a szellemi újjászületésnek.

A tó ura –

                           az örökkévalóság udvara befogad,

a boltívek, fülkék számlálatlan sora –

a sárkányok városa hajlékot ad,

menedéket,

a kert szellemét kereső

áldott gyermekének.

Tao -Te lebilincsel, és fogva tart

a tér-idő kihasított pixele.

Az időporszem zizzenése, halk nesze,

az álomi világ üzenete.

A szépség és gondolat születésének helye,

a teremtett látvány, mint tűnő szivárvány –

nem csak a képzelet játékszere;

A maradandóság kezdete,                                                                                              

A szemlélődő ember égre tárt ablaka,

ahol a felsőbbrendű énnel ismerkedhet.

Nem az abraka-dabra hívó szava,

nem a teremtés bűvészinasa

kápráztat el varázslata eszközeivel,

körülvesz a megszakított idő lebegése,

a jin-jangba merülő tér, a vízben megkettőzve,

a szépség szentélye, teremtett szigete:

a titkok átszellemült kínai kertje:

a paradicsomi lét édeni üzenete –

Egyszerre látod és érzékeled magadat

és az utat, mely magával ragad,

és ha Tao szava szólít,

szellemed feltámad – utat nyit,

teret ad egy másik világnak.

Távol kerül az ösztönök Bábele,

elnyugszik a szív, a zaklatott elme,

magába merül a szellem tündöklő tengere:

Tao menedéke

az átszellemült titkok kínai kertje,

ahol a képzelet ikonjai tanítanak téged,

ahol belső akaratlan csendben

ma is tanítványok ülnek rendben.

A szemlélődő lelkében zajlik az erő tesztje,

mozdulatlan hull az idő permetje,

mossa a köveket a lágy eső,

minden pillanatban

idegen, és mégis ismerős,

kettős tükörképek léphetnek elő…

Kínaiak tanítója bölcs Lao,

mit szólított lelkedből elő Mestered –

mire tanított a jó Tao?

Feng Shui, Jin-jang, víz és kő,

jég és hó, hideg és forró,

nyár és ősz: lebegő idő,

és mindenütt Tao, az örökkévaló.

Szentélye a titokzatos kert,

ahol a képzelet néha elcselleng,

A Tó képeket csalogat elő,

testetlen harmóniát,

A szellő meglebben

és megroppan egy ág,

villan a fény,

és megérint valami különös varázs.

Miniatürizált díszletek:

zsugorított fák, víz és füvek,

kifinomodott vonalak,

egy hasadék, egy pad, ablak, halak,

és víz – bármerre néz

(hiába keresi helyét)

a szem hiába kutatja a szél rejtekhelyét.

Mindenütt tükröt lát,

rejtett harmóniát, formát,

és meglepetés minden lépés:

új felfedezés.

Nem a virágok, ligetek, karcsú fák,

nyírt füvek  figyelmeztetnek,

delel: megállt az idő –

itt együtt van képzelet,

látvány, gondolat,

színek vonalak és művészet tanítanak.

Minden beavatott tudja:

az első lépés kapuja

soha nem nézhet nyugatra.

Csak ha hideg naptüzek égnek

a szemlélődő szemekben

és a rideg dombok felett,

    látomás bíbor alkonya dereng.

A Nap és a Föld holdja

egymást váltogatja,

az időóra tiktakja,

az alkonyi és hajnali séta,

a rituális tea,

mind-mind az időt darabolja,

 alakítja az ég,

a feszültség fullánkját kioltva,

míg felfénylik a nap kapuja…

Itt nem faragott kövek néznek szembe,

hanem, amit az idő rontott,

alakított, rakott egybe –

Itt századokon át költők, remeték éltek,

(akik nem rímeket mértek,

mércéit az egybeesésnek)

akik nevet adtak a fénynek,

árnyaknak, tavaszi szélnek,

formát a zenének, emberi beszédnek,

szavakat az erénynek és bölcsességnek,

selymet az ecsetnek, nádnak,

halhatatlan üzenetet küldenek a mának.

Te, aki ura vagy az időnek,

és Te, aki ura a térnek,

örök ajándékot adtatok – kínai bölcsek –

az emberiségnek.

Laoce!  köszönet és hála,

a tisztelet

felírta nevedet az örökkévalóság falára.

Laoce: bölcsek bölcse – Nap szülötte,

nem halványuló fényt hoztál

küldöttként közénk a Földre.

//www.youtube.com/watch?v=tlgX_98UWUA&list=UUYXLALqsJzjildkDHSNuOnw

ÖNZŐ FAJ

Önző faj -
pénz és hatalom van veled
Önző faj -
e kettő a te istened!
Önző faj -
mohó vágyad elvesz mindent
Önző faj -
majd megtudod, hogy milyen lent!
Önző faj -
nézd,a sírgödröd már nyitva
Önző faj! -
ez lesz a fejfádra írva!
Önző faj -
nem sirat meg téged senki
Önző faj -
sosem tudtál Ember lenni!

TÖRÖK ZSOLT

Arany Laci honlapján találtam a létélmény rovatban, a körülhatárolt fajtáról írt verset.

Csatolok egy illő képet értékeinkből.

PÁLOS ÁLDÁS 

Imrich  Zoltánnak

A világok változnak,
Az idő rombol, felemel és eltemet, -

Mit megőriz az emlékezet: pusztulás, rettenet,

Özönvíz! Elsüllyedt mocsári árnyak,

Emlékező, uszadék fák, gátak,

Aranykori idő-parti, dárdák:

Nimrud, Jézus, Máni, Atilla és Árpád

Történelmi királyi prédák!

Micsoda mustra?

Csak az élet őrzi a Teremtő édeni álmát, -

Mikor meglopták bizalmát,

(Akik ma is a világot butítják?)

És megrontották a Teremtés ajándékát, -

Akkor szűnt meg a halhatatlanság –

Ám megmaradt a pálos kötés,

Isten és a Nap fiai között,

Akivel Nimrud Király szövetséget kötött.

Elveszett, vagy eltörött az ősi minta?

Ki tudja, mi volt Jézus-, Nimrud-király, szkíta titka?

„Aki ragaszkodik életéhez, elveszíti azt”,

De aki lelkében őrzi a fénymag ragyogását,

Birtokolja az élet áldomását, titkos hatalmát,

Napját, lángját, rangját, égi mágiáját, -

Nimrud Király Szentkoronáját.

Jöjjetek székely-magyar testvérek!

Kössünk újra Pálos szövetséget,

Amely megőrzi az ősi örökséget,

A legnagyobb kincset: A magyar Áldást,

A beavató Szentkoronát, Országalmát -

A Nimrud lelkes, turul szállást!

Íme, az Isten tudás rejtett hatalma,

Ami csak Nimruddal teremthetett

Aranykori Székely-magyar birodalmat.

Boldogasszony anyánk áldott népe,

A világegyetem első keresztsége:

Soha nem lehet más hátországa,

Háttársa, és mennyországa,

Csak a székely-magyar testvériség

Szülőföldi igazsága.

Máni testvérünk volt a fényhozó:

Parakléta: Jézus 13. apostola,

A pálosok főpapja,

A Pártus birodalom fénymagja:

Náluk van a forrás,

Amely megszenteli,

És szívünkbe oltja a Magyar Élet Áldást.

Gyermekei Boldogasszony anyánknak,

Őrizzétek a pálos lángot,

Amely Özséb lelkében lobogott -

És Árva Vince fénymagja is kivirágzott -

Vegyétek fel a Jézusi keresztet,

A szeretet terhét,

Amelyet a pálos atyák,

A névtelen turul szentek,

Romolhatatlan testükben őriznek,

És ez a hűség, megtartja a nemzetet.

Íme, itt az óra és a Turulszállás,

Amely magyarföldi: Égi  Áldás:

Megszenteli a Pálos közösséget:

Mondjuk hát egy akarattal: Isten-Isten:

Magyar hűségben: Pálos szerrel-tettel:

Háromszor is, Igen-igen, igen,

Székely-magyar testvéreim: Úgy legyen!

EU Világvége szőttes

1

Szendén pillog a pénzes Geréb, 
Most rasszizmusról fecseg, 
Trianon bűnét elfeledve,
Rabolt földekért eped - 
2
Járkálj csak halálra ítélt - 
Nyomor és gazság téged éltet - 
Makulátlan itt a szegény, 
De igazságot kitől kérhet? 
3

Véren vett kincs az eszme, 
Nincs egyezség, nincsen alku, 
Csak heted íziglen gyűlölet - 
Károg sírunk felett a varjú.  
4
Vakoló testvér* lett a gaz, 

Ha kérdik, tévútra mutat, 
Port szórna könnyező szemekbe, 

S az aranyért pokolra menne. 

5

Eben gubát cserélt a múlt,  
Hazug megrontónk bűnre tanít, 

Minden mi jó volt, porba hullt: 

A Föld elpusztítja fiait.

6

Nincs már kiút, nincs bocsánat,

Csak a szombat, ami fájhat.

Kátyúba ragadt életünk,

Elvesztjük, amit szeretünk,

7

És íme, itt a vasárnap: 
Meghasonlottak a csillagok, 

Az istenek könnyben áznak, 
Szégyenem, hogy tanúja vagyok!

Teremtő Uram – Atyám

Rainer Maria Rilke
A kilencedik elégia parafrázisa

Motto:

Kalapácsok közt sikolt agyunk,
szívünk, akár a nyelv is

A fogunk közt, vérzik, szakad,

de mégis, mégis, talán
a megtisztult ember az úr dicsérete marad.

Századokon át,

Hamisan prófétáltak a nevedben, és égtek a máglyák!

Népeket áldoztak a halálnak templomi óriások:

Trianon, Hirosíma!  Stigmás valóságok: vakoló cézárok,

Titkos társaságok, sátáni tervek veteménye -

Mindez csak azért, mert Jézust nem mentetted meg,

És győ/zött a Jú/dás szö/vetség/ gyűlölet népe./ 5

Nem mentetted meg a Mestert, a Tanítót,

Bár megtehetted volna, hisz rád bízta életét és népét –

De meghasonlott, látván az árulás üszkét –

Amely a bűn világát lobbatotta lángra –

Mindent tudva-látva,

Óh mondd Uram, van-e oly Atya, aki elhagyja gyermekét?

És nem pusztul vele?

Apropo, és mint lett József-ács története?

Uram, ugye tudod, hogy akkor majd meghalt a remény?

Az isten fia: Jézus keresztjén?

Jézus volt a stigma , a Jel,

És ama baljós emlék örökkön él a szívekben –

Hogy harmadnapon feltámadt és felment a mennyekbe –

És ott ül az Atyja jobbja felől, - azóta

Rád gondol minden mostohagyermek szeretet híján –

Az égen a felhőket kutatja egyedül, zokogva, némán,

És nem tudja, hogy csak egyút vezet hozzád -

A szeretet szűk ösvényén, időtlen időkön át -

Minden merő posztulátum és képmutatás.

Minden hiába!

Nem volt, nem jön isteni gondviselés a világba!

Minő jel lehetne az isteni/ lét bizonyossága

Gyermekeidnek egy életen át erős vár! 

De az igen és nem között ugye nincsen semmi,

Ami tetszene Neked Mindenható Atyám –

A langyosat kiköpi az Isten, tanítja az vigasz,

És csak a halál útját választja minden áldozat?

Hiszen az élet nem bizonyosság az isteni hithez,

A világ nem fogadja be a békét, csak az ihlet, - a vétket,

Bár lehet, süketen és vakon, komoran születhet -

Hiába keresztezik platóni paradoxonok utam,

Az egyutat választom Hozzád Nagyuram.

Hogy meglássam fény-arcodat az út végén

ahol a szíved pitvarában fogannak, a székely szentek,

akiknek nem hal meg a szíve-lelke,

mert őrzik a teremtés élő egeit,

a szeretet Nimrud gyermekei, -

mert minden nap köszöntenek Téged

a Nap kapujában Áldást kérve –

mikor felzúg a hajnali fényorgona kékje: Béke,

szíveken átüt a felhők korona éke,

mikor kondul a falusi érces öreg harang a tájban,

s benne a lágy hegedű védtelen éneke a szélben.

Mindenhez közel, már árad a lelkem,

És megérint otthonod, a végtelen szellem -

Most mégis csak dadogok, mert méltatlan vagyok hozzád Nagyuram,

Elakad a szavam előtted, hiszen ismered a valómat:

Melyet a balsors kalapált merésszé, hogy színedet lássam

Bocsásd meg Nagyuram, hogy hozzád intéztem szavam,

Mit az útszélén szedegettem elszórt bölcs leletekben –

Amit tudok, csak az ihlet fuvoláján játszva mondhatom el,

Nem hagyok örökséget az embereknek,

Csak a pünkösdi áldást és néhány,  verses strófát -

Vissza az ős gyökerekhez - ahol eleink hazát teremtettek.

Itt az Idő már, int a java, sava-borsa a szónak.
hirdesd. Így soha még nem hullott szét az emberi szép,

Fajtalan hidra emészti erőnk, férgek közt rothad a lét!

Világhatalomra törne a pénz, mert semmi nem elég!

Már minden egész: töredék! Eltörték az élet gerincét!

Szívünk akár egy húsdarab, zakatol,

A dal, a meztelen vágy pőre önzésén sarabol, sibol,  de az szív

Még emlékszik a megrendült imára,

ahogyan köszöntötte a gyermek szüleit reggel –

és  betegségből szabadulván

az Úrnak ajánlotta kincseit az ember.

Századokon át
hulltak a mélybe a le nem írható vétkek –

öklüket rázzták a megtévedt nemzedékek –

dogmák mételye rágja szívünket,

fekete mágia, rontás, bank-kamat, hamispénz és lidérc

feledteti búcsújáró ünnepeinket -

átélhető dolgainkat kilugozza az érdek  -, mert
nincs ami pótolná őket, élet helyett bábszínházban élünk..

ész nélküli test csak amivé vedlünk,

férgek közti cselekvés túlélői vagyunk – félünk -
Orweli tervek vakoló mesterei szívják a vérünk –

szétroncsolt népeket kreál a titkos gépezet,

a pusztulás sikátoraiban förtelem,

nyomor, bűn és árulás tenyészete nő –

Szemben a félelmes denaturált jövő,

Közelit a luciferi embertelen hatalom,

Az isten nélküli önkény sátán földje birodalom,

Ahol a média gőg klónozza a rabszolgaságot…

Hogy létrehozzák a degenerált fogyasztó, állat-embert.

Íme a végzet, amelynek Nostradamus is papja volt,

Ember, embernek lesz farkasa, oly háború jön,

Mely a megoszt és elsodor emberiséget,

családot, népeket -

Eljön az ítélet, amikor Isten helyett,

a vérgőzös emberi téboly felszámolja önmagát!

Testvér, mondj értük egy imát!

Kalapácsok közt sikolt agyunk,
szívünk, akár a nyelv is

A fogunk közt, vérzik, szakad,

de mégis, mégis, talán
a megtisztult ember az úr dicsérete marad.

Már alig élhető ez a Föld, az óra közel,

Nem halogatja magát az idő, változni kell!

Nincs haladék, zakatol a szív, dübörög a táj

Dadogna a nyelv: jaj-veszélyt mormol a száj!

A jövő, segítségért kiált, ki mentené magát,

Könyörögve mondana egy hálaimát,

Ám senki se várja tétlen már a csodát,

Tudja, irgalom Istene nélkül nincsen kigázolás!

Megszállásunk juileumára
Csoóri Sándor: Dünnyögő parafrázis

Az első versek - majd a börtön évek.
A véres hóban vergődő madár,
Kezeden - arcodon az idő jelei, -
Halál járta út, mely karjaiba zár.
A csönd. A tél. A világ-egyedülség.
Az ember emésztő dühe maga ellen.
A fölingerelt eszmék, mint a tüskék,
Hűség karmai Tebenned és énbennem.

Cion sírásója támadt a magyarnak,  

Kigúnyolják szomorú történelmét.
Uram, adj megnyugvást a megtagadottnak,
Ne oltsa el hitét a keserűség.
Égre csap már az árulás illata,
Megcsúfol a rontás Júdás szava -
Hiába múltak el a börtön évek,
Tort ülhet feletted ellenséged?

Béklyóban jársz ma is a börtön udvarán,
A mammoniták mázas, vörös alkonyán –

FOHÁSZ

Rab Zsuzsa: Add meg parafrázisa

Kegyelmes Úr add meg nekünk a mesét,

Tisztán, az Óperencián is túl, -

Ne feledjük soha atyáink szellemét,

Ha már köröttünk minden porba hull.

Kegyelmes Isten add meg, add meg, add meg,

Mindhalálig szabadságban élni,

Mert ország tolvajok már készülődnek

Nemzetünkre testvérharcot mérni.

Kegyelmes, Egyetlen, Öreg Isten,

Ne ítéld el hűtlen gyermekeid,

Akik, bagóért, lencséért, ezüstért,

Dobra verték a korona kincseit.

Földünket akarja a sisere had,

Kegyelmes Úr, ne engedd a fiad, -

Mint egykor Jézust, az olajfák hegyén,

Hogy elvérezzen az ütések alatt,

Kegyelmes Isten áld meg áld meg áld meg –

Boldogasszony anyánk áld meg népedet,

Hogy háttársa legyen minden magyar,

A megértés és hűség szellemének,

Az isteni terv

Elmúlik ninden, az utolsó esély:

Csak a szívben ihletett gondolat,

Melyet nem ismer hatalom, tekintély –

Amit becsvágy sző az éj alatt.

Tehát mindenek felett csak az érdek,

Mi az öntudattal szembe nézhet?

Vagy mégis van egy, halvány reménysugár,

Mi a közönségesnek felette áll?

A művészet, oly kincs, olyan ajándék,

Mely úgy születhet, mint gyermekjáték –

Mikor jókedvében Isten felnevet,

Mert játszani látja Ádám fiát,

Kit egykor jókedvében teremtett,

Hogy szeresse Évát, élete párját - 

SZENT-IVÁN ÉJI NÁSZ

Ezüst lámpást gyújt az esti Hold,

Titkokat súgva nekem:

"Rejtsd ölembe forró homlokod,

Ha főnix-láng ég a szíveden!"

Veled hoz édes nyár-illatot

A balzsamos, esti szél -

Vágyaink egén is átragyog,

Elcsábít e tündér tünemény.

Csillag-nász ring a holdas égen,

Kitárul a szív, a tér, -

Vigyáznak ránk az égi fények,

Szent-Iván világ-nagy éjjelén.

Tombol a tengernyi, nyári éj, -

Révülnek a csillagok,

Szíveink felett a nyár mesél -

Reményt hoz nekünk és balzsamot

Kézzel ellenőrzött EU 2014.

Hommáge Karinthy Fr.

Talán, ha május éjszakákon, 

A holdas éj szegélye feldereng? 

Mi ketten új hazátlanok: 

Együtt nézünk át a mérteken? 

Halihó, visszavág a gárda! 

Halihó, legyűr a némaság! 

Nincs értelem, csak sértő sarcra égés -

Nincs félelem csak gettó lázadás. 

Mi nem remegve, nem bárálva égünk,

Mi nem szerezhetünk japánosan: 

Csak halk, halálos, választási estén, 

Ketten szavazunk az észre: Te meg én 

FATALITÉ

Imre Flóra: Enigma parafrázisa

Hióbot neveltél, önemésztő vámot? 

Zúgó nászvihar, ha jött, gonddal telt az ágyad, 

S fájó Szerelmet is akarván, mindhiába, 

Hívtad tetemre a vásott valóságot?    

Hisz’ néki őrizted titokban a csókod, 

És amikor végre szárnyra kelt a sólymod: 

Szívedrőll reptetted, fel a magos ég felé 

Hozza, el vágyott szerelmed a lábad elé - 

Talán, úgy küldted el, hogy vissza sose jöjjön 

Hiób hírrel, félve, boldog szenvedéllyel, 

Talányokkal zaklatott a nyári éjjel,

S mikor a hajnal, emléket kavart hogy öljön,

Egyetlen toll hullott alá a Földre, 

Balzsamos hírt hozott minden, epedő könnyre.

Nirwana: https://www.youtube.com/watch?v=liHvyOeXjNk

Így szól Szemúr mesét az Ég

Gilgames 47-48 (Zakar A.)

Mami anyánk, teremts halálból embert!

A Föld, s az Ég között a Lamga ikrek,

Mami parancsra várva, csontig égtek.

„Egy istent kell előbb megölni érte,

Ti hét, hatalmas, tündér istenasszony:

Élet teremtők, hív a véres alkony.”

És ömlött a vér Uzuma kék egén –

A vér a földre hullt, sarából este

Ötlött formát, az isten-ember teste.

S Enki szólt: Midőn a Nap az égre hág,

Ébredjen életre Ég s a Föld világ –

Köszöntsön Éden hajnalt, a szűzi vágy!

Tilmun a bőség vízét onnan issza,

Enlilnek dalban mondott köszönetet,

Dalt szült az Ég, – csak ennyi volt a titka.

Originalqszi

Útvesztő parafa

Kihúzták a dugót
A zöld üvegből!!!

Lelke árad szerteszét,

Kinyitva milliók sok szemét:)))

Ólomnak látszott, kihúzhatatlan!!

Pedig puha parafa volt, "ártalmatlan"!!

Kék színű áleget varázsolt,

És mindent harácsolt:(((

Minden földi lét, mi bűn

Átszúrja mint szőttest a tű,

Lélek mérgezés, szentség árulás,

Maga az ördög és álruhás:((((

AZ ÉLET SZENT

Karafiáth Orsolya Útvesztő parafra

Van még tovább, hiába védenéd,

A szentségárulót, kit bankár képvisel?

A puszta szó lejárt, már véget ért

A lélek mérgezés, újra hinni kell!

Mert mi bűn, azt mindig szűz keresztez?

És ki tudja? lesz e szent fogantatás?  

Ifjú pap, a nászban is eretnek,  

Mert szentnek tudja a szerelmes imát.

A teljességben minden földi lét,

Csak szerelmi küzdelem és bajvívás,

Az égre nézve, mégis szűz a kék:

Vágy nem tudja mi a papi hivatás.

Szenteld hát magadat ölelésnek,

Ne jónak, rossznak, égi széptevésnek.

Alkonyi szonett

M. R. Rilke: Este (parafra)

Várja az asszony éji nász ruháját, 

Mit terhes ágy sziréne hoz elé, 

Hiába nézed eltűnő alakját, 

Itthagy a táj, úszik az ég felé. 

Elfogy a Nap: varázsa, éjbe hullva, 

Már nem oly forró, mint ifjúi nász, 

Mikor tavaszvágy hívja dalra gyúlva, 

Holdnővér egy költővel éjszakáz. 

Körös-körül tündér maják kacagnak: 

Ámulva kérded, hol voltak tegnap? 

Jaj! Feledd el, kit tetemre hívtak! 

Szobor, vízpart, szép nő mind rádköszönnek, 

Már hiába, nyoma sincs örömnek, 

Feledni kell, mert elfogytak a könnyek!