József Attila: Hajnali vers kedvesemnek (NTK HS szilveszteri parafrázisa)
A csöndes hajnali égről szelíden száll a Hold Sugára; mintha valami holdbéli tájra szórná eltévedt fényeit...sóhajt a Hajnal –
Mint elkésett utazó, ismeretlen útja felé tántorog az idő…saruja alatt recseg-ropog a világ –
A rózsásujjú halkan, daloló kedvvel madarakat köszönt.
Ám a Hold Sugára a színek e fönséges fölfakadásában is némán, halványan ballag, mint szilveszter-éji munkás, ki az éjszaka forgatagában otthona felé igyekszik, szerettei körébe.
Az istenes Napfény viruló orcája boldog mosollyal üdvözli, szellő zilálja szőke fürtjeit; éppen most lépett ki az aurora boreálisz hajnali fürdőjéből - aranyos alakját még fény-fátyol födi, de - íme, köntösét ledobja, és pajkos örömmel futkároz a mennyei pázsiton.
Földanyánk életre ébredt virágos kertjében most összeölelkeznek: Napfény és Hold Sugára.
Szerelmük boldogsága itt motoz nyugtalan szívem körül - mily furcsa, hogy a két égi vándor az élet ébredésén így egymásra talált!
De nézd csak - Hold Sugára varázslatos ezüst öltözéke elszürkül, ajka még vértelenebb lett, a Napfény meg felölti káprázatos öltözetét, - most még egyszer megcsókolják egymást, és búcsút intenek, mert el kell válniuk -
Sorsuk akarta így. A SORS!
Szívemben a kérdések erdeje zendül...
Szilveszter éjszakáján -
Mi történik velünk ma és holnap…minden életet felfalnak az emberi tervek, ha az „emberé az élet - az Apokalypszis lovasai közelednek?” – sötét árnyak suhannak el szívem felett...
Ám lelkem sötét aggodalmaiból, a Napfény, az aranyló nyárfák dús lombján keresztül a diadalmas élet hozsannáját szűri, Hold Sugára pedig sápadt homlokkal keresi az éjszakai varázslatok tegnapi útját, mely néki rendeltetett.
Az éjszaka csodái után, a Hajnal szűzi csókjával mondanak istenhozzádot egymásnak, mert ösvényük elágazik…valami visszafordíthatatlan erő kényszeríti a változást újra és újra…
De ugye kedvesem, mi soha nem hagyjuk el egymást?
Elzengett az őszi boros ének.
Megfülledt már hüse a pincének.
Szél s viz csap a csupasz szőllőtőre.
Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
elomlik és puha sárrá rothad,
mint mezitlen teste egy halottnak.
Este van már, sietnek az esték
álnokul mint a tolvaj öregség
mely lábhegyen közeledik, halkan,
míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Leesett a hó a silány földre,
talán csak hogy csúfságát befödje.
Most oly fehér mint szobánkban este
fekhelyünk, ha készen vár megvetve,
puha dunnánk, makulátlan párnánk:
s mintha a saját ágyunkon járnánk,
mint a pajkos gyerekek, ha még nem
akaródzik lefeküdni szépen,
sétálnak az ágy tetején, ringva,
mig jó anyjuk egyszer meg nem unja
s rájuk nem zeng: "Paplan alá! Hajjcsi!"
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Már az év, mint homokóra, fordul:
elfogy az ó, most kezd fogyni az új,
s mint unt homokját a homokóra,
hagyja gondját az ó év az ujra.
Mennyi munka maradt végezetlen!
S a gyönyörök fája megszedetlen...
Türelmetlen ver a szivünk strázsát,
mint az őr ha tudja már váltását.
Idegesen nyitunk száz fiókot.
Bucsuizzel izgatnak a csókok.
Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Olvad a hó, tavasz akar lenni.
Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
Pehely vagyok, olvadok a hóval,
mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
Mire a madarak visszatérnek,
szikkad a föld, hire sincs a télnek...
Csak az én telem nem ily mulandó.
Csak az én halálom nem halandó.
Akit egyszer én eleresztettem,
az a madár vissza sohse reppen.
Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Barátaim egyenkint elhagytak,
akikkel jót tettem, megtagadtak;
akiket szerettem, nem szeretnek,
akikért ragyogtam, eltemetnek.
Ami betüt ágam irt a porba,
a tavasz sárvize elsodorja.
Száradt tőke, unt tavalyi vendég:
nekem már a tavasz is ellenség!
Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
mint a letört karóra a rózsák,
rémült szemem csókkal eltakarni...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Kedves T.Társak!
Azt ígértem, hogy nem gondnokolok, de úgy látom, hogy a jó ügyet szolgálni kell, hogy megőrízzük a topik alakuló auráját. A világ tele van feszültségekkel, ugyanakkor azt szeretném, ha a nyitott ajtón a művészetekkel átszűrve, semmint trivialitásokban jelenne meg az élet.Elsorolni is felesleges, hogy a koantól, a haikuig - novella részlettől egy bölcs mondásig, a világ bármely részéről érkező különböző stílusu versek széles spektrumai mind szívesen látott és várt olvasmányok - de azt kérem, hogy az itt megjelenő művek, különösen a hozott holmik legyenek válogatottak a minőségüket tekintve. Nem szeretném felsorolni, hogy mi az, amit nem látnék szívesen - de a közönségességnek, tömegterméknek, és a tömegigénynek készült gyors szövegeknek, azt hiszem, hogy a ritka kivételtől eltekintve nincs itt fogadó készsége. Hangsúlyozottan jóhiszeműek és befogadóak vagyunk, bizonyosan nem teljesen egyforma az izlésünk, a magunk belső zsűrije a garancia, hogy a szép kezdet után a topik szinvonala megmaradjon.
Köszönöm - a megszólalás sorrendjében: Gyöngyvirág, Tenton és Dolna egészen különleges beköszöntőjét, amelyek útjára indították a topikot, - hasonló szépeket kívánok magunknak a további úton, kérve kedves alkotó hozzájárulásotokat, mindannyiunk örömére, - tisztelettel és szeretettel: könyvműves
Rajczi-Juhász Miklós / MIND1 együttes: Tél
(dalszöveg)
Ellenem harcol a szél
A fákon megfagy a dér
Találkozunk majd,
Ha a tél véget ér...
A fákon megfagy a dér,
Összeszűkül a tér
A jelen már csak emlék
És a múltról mesél.
Csak egy lövés bele a testbe
Nézed a Holdat, a hátadon fekve;
Csak egy lövés - üvölteni kéne,
De már hiába...
Csak egy lövés bele a testbe
Nézed a Holdat, a hátadon fekve:
Csak egy lövés - üvölteni kéne
De már hiába, hisz mindennek vége.
Lassan felkel a Nap,
Megüljük a lovakat,
Ne zavarjátok a tovahaladó
Volt hadat!
Itt mindenki szép,
És mindenki él,
A fákon csillog a dér
Átölelsz, de fázom:
Beköszönt a tél!
Csak egy lövés bele a testbe
Nézed a Holdat, a hátadon fekve;
Csak egy lövés üvölteni kéne,
De már hiába...
Csak egy lövés bele a testbe
Nézed a Holdat, a hátadon fekve:
De már hiába, hisz mindennek vége.
Még mindig tart a tél,
És ellenem harcol a szél
És a felhőkön túl a Nap
Nyugovóra tér.
Ébren vagyok-e már
Vagy álmodom ezt még,
Vagy lehet hogy már tényleg,
Tényleg itt a vég?
Csak egy lövés bele a testbe
Nézed a Holdat, a hátadon fekve;
Csak egy lövés üvölteni kéne,
De már hiába...
Csak egy lövés bele a testbe
Nézed a Holdat, a hátadon fekve:
De már hiába, hisz mindennek vége.
Melyiket a sok közül?
Kit?
Hisz oly sokan vannak,
Az átkozott istenit!
Kivel tovább?
Vagy senkit? Arccal a falnak
Fordulva jövőmet vetítik.
Hogyan kezdjem?
Miért érdemes?
Hiszen nagy a kísértés:
Mindenki másképp érdekes.
Miért pont itt és most?
És mire ez a remegés? Tán mert
Szeret itt - és elhagy ott?
Önérzet?
Hiúság?
Ugyan már…
Elavult kategóriák.
Önvédelem? Lázadás?
Lettem aki voltál:
Némán szúró rózsaág.
Kinek a szeme?
Kinek az álma?
A véletlen uralma alatt
Egyszer megtörik fényed varázsa.
Hol leszel akkor?
Hol leszek én?
Mivé válik Ikarus Szerelme?
Kedves Dolna!
Örömmel köszöntelek körünkben.
Legyenek a megszólalások igazak és mint mondád, léleksimogatóak - legyünk gazdagok szelíd reményeinkkel a művészetek százszínű birodalmában. Nagy lélekkel ne engedjünk a szürkeségnek! Vendégeink társaságában megidézett géniuszok szólhatnak hozzánk.
Örömmel olvaslak itt, jöjj gyakran, itt figyelmes hallgatókra lelsz!
Kedves T.Társak!
Kicsit még Szisz' SZILÁGYI DOMOKOSRA emlékezem, egy régebbi versemmel, aki megérdemli megkülönböztetett figyelmünket, de tudom, hogy ez a visszapillantás, bár igaz, a jelen reményei tükrében, a tragédia meghaladott reflexiója és figyelmeztető gesztusa csupán.
Egyetértek, és örülök annak a kibontakozó szellemiségnek amelyet találó gondolatok vázoltak fel előző megszólalásokban, de nem tudom elhalgattatni a felébredő kérdést sem, megéljük-e a "bukott angyal" főnixi átváltozását?
Létezhet-e ily' csoda? Itt, mintha ez a reménység csollant volna meg a téli ködben?
Mennyböl az angyal (NTK HS)
Belehajítom magamat a mába;
Hulljak csak, hadd hulljak sorstalan!
Körülvesz a nap sárga szomorúsága:
Mert magányos vagyok, társtalan;
Mosolyogj: a holnap rosszabb lesz!
Kondul a csend és amint hasad;
Eljön a mennyböl az angyal
És az örökmécses öröklétig
Most már mindhalálig bukott angyal
Örökével velem marad.
" Csak az istenek pihennek,
nékik jut az élvezet,
s tettek adnak életünknek
gyönyörködni lényeget."
Kívánok az induló- feltehetően léleksimogató -antológia összeállításához sok sikert!
Somogyváry Gyula:
Téli kaptár
Pihen a raj.- Ott kint a tél üvölthet,
csonttá fagyaszthat erdőt, vizet, földet:
itt nem árthat dere, fagya mégse,
mert egyetlen, nagy, forró ölelésbe'
pihen a raj.
Így, összefogva végig,
a királynőtől az apró kis cselédig.
egymást ölelve álmodik a nép:
egymásnak adva szíve melegét.
Be nagy tanítás, én jó Istenem!
Világ-bölcsesség, világ-értelem.
E szorgos hadból csöppnyi sem vesz el,
mert életére ezer szív ügyel,
s bár dermedezhet minden, ami él,
mert fagymarkával fojtogat a tél ,
s mindent befedhet roppant hóesés:
itt élet van, mert győz az ölelés.
Így múlik el minden ami szép:
Az elsőt csak a második s a többit
A perc az órát – sok csillagév...
Lásd! Itt a Földön mindent félre löknek
Ezért a szíved legyen mint a jég!
„Akárhová csak szabadulni innét!”
Arcomba vág az önző rémület
De fogva tart szívem – hát nem lehet
Bolyongok Danteként az alvilágban
Mégsem vesztegettem el az éveket...
Krőzus vagyok – üveg órák Krőzusa
Körülzár az őrült kavalkád
Földre ránt az ember-milliónyi érdek
De mind hiába koldul harmóniát
Nem fáj csalódás: ezen rég túl vagyok
Hidakat vert bennem Tél és jégmagány
Ha tavasz jön a régi szép tavaszra
Már fogva tart valami új talány
Friss szellő fújdogál a Tó körül
Már izzadnak a fák, a gyökerek
Jézus szól? – nevemet hallom héberül:
„Kövesd a Gyermeket s az Öreget!”
„Siess a folyón át a fák közé!”
Veled lesz Hénok és a kis Noé
Bátyád vár ott a Nap és Anyád a Hold
De távolabb vigyázz! Vágy les rád valahol...
Menj! Siess – már a földet szántják az egek
A bárkában túlélheted...
De az óperencián túl - megparancsolom -
Kezdjetek emberibb életet!
Kedves Tenton!
Szép köszöntődet a jelenlévő, és mint mondtad, a reménybeli nemes társaság nevében megköszönöm - és arra kérlek, hogy látogass el hozzánk minél gyakrabban, örömmel, és szeretettel várunk...
Kissé már elkéstem, de születésnapi topicindító gyanánt hadd csatlakozzam Tóth Árpád szavaival e nemes Társasághoz:
"Múlt és jövő közt kik középen álltok,
s kiket az ünnep, mint ez ezüst halom,
Emel magasra, honnan messzi láttok,
Boldog látványt kíván néktek dalom,
Szép volt a múlt, várjon ragyogva rátok
Még szebb a jövő, még dúsabb jutalom,
S ezek között, bár szerény fény gyanánt ég,
Szeretetünk is hadd legyen ajándék."
IDILL
hogy pazarolják magukat a rózsák?
az este int és szinte már betoppan
lugas virágok közt kiművelt órák
lám, lágy sugarat szórnak két marokkal
még a csíz is elhadarja énekét
már-már elcsuklik a virtuóz madár
faluhosszat mérges kutyák ugatnak
bábszínházat játszik az egész határ -
ami utána jön és nem marasztal?
az ősz, a tél, a köd rideg fagyokkal
és a szél is, most dérrel bélelt hóval
fúj ködöt ránk talányos torz vigyorral -
Köszönöm én is. :-) Mi már szerintem ismerhetjük egymást onnan a másik, nagy betűs (Kedvesch versek) topicból.
Íme a következő (ez a mai termés):
"Lábnyomok a hóban
Ez az első tél nélküled:
Szállnak a sűrű hópihék,
Lábnyom előttem:
talán a tied?
Amerre a szem ellát
– szürkeség,
Amit a szív érez
– jéghideg.
Ezek még csak az első napok,
A többi majd nyáron elég;
Befagynak az emlékek,
Mint csüngő jégcsapok,
S az űrbe zuhan a szakadék,
Felettem fakó fellegek…
Kezem kénes krátert érint,
Hótömbök szakadnak a mélybe;
Egy ismerős illat megrémít:
Elfutnék előlem
A semmibe fúló ködfelhőbe,
Messzire, ahol fagyos szél sivít.
Ez az utolsó tél nélküled
Vár a végtelen pusztaság.
Végetértek a mézeshetek:
Utamon elkísérnek a fűzfák,
S én búcsúzom tőled:
- ég Veled!"
Köszöntelek, és köszönöm a hozzászólásokat.
Szóval nem is Zeusz, hanem annak ősi archaikus elődje nevében ajánlod, hogy figyeljünk a Pegázusra, mert rugós a paripa?
De a második megnyilvánulásod - Dózsa tüzes trónja a biblikus történettel és a szentelt vizzel - egyszerűen bámulatba ejtett. Persze "Domi" a kedvencem, és ez még csak növeli örömemet.
Köszöntök minden új vendéget, és megnyilvánuló jószándékú szereplést. Amint a bevezetőben is, most is úgy gondolom, hogy a művek a leglényegesebbek - beszéljenek és valljanak azok alkotóikról és az őket érdeklő kérdésekről. Nem zárkózva el a reflexióktól, azt gondolom azonban, hogy egy-egy szakmai kérdés szükebb megbeszélése elsősorban a levelezés körében szerencsésebb, - én szeretném az angolokkal egyetértve hangsulyozni, akik számára nincsenek kényes kérdések, nem számít, ha törik a kristály, amig itt a jó közérzet és kedély lesz a mindennapos tapasztalat.
hoztam egy kis szenteltvizet mindenféle átok ellen (+) úgy látom a tűz ellen éppen jó lesz...
SZILÁGYI DOMOKOS
Másfél Krisztus
DÓZSA - 500
Egyetek feleim, fiaim,
engem, a keresztest,
engem, a másfél Krisztust,
fiaim, feleim, egyetek,
királyotokul,
mert igazi királyukat föleszik a népek!
A másikat kenyér s bor képében,
kenyér s bor képében a Másikat –
engem hús-vér szerint!
Vérem vedeljétek –
nem ócska szőlőlé:
embervér, átömlesztés-képes!
Királyotok, Székely György
átömlesztett vére
italotokul ötszáz éven át!
Benne a hatóanyagok,
melyek félezer esztendeig
állják a halált.
Én Székely György, kisnemes úr,
királyotok!
Egyetlen király,
ki nem maga zabálta föl alattvalóit.
A történelem nagy lakomája.
Íze ínyünkön ma is.
Háromfertály, Krisztus-urunk,
reménységünk nemzetközi
egysége!
Vedd zsoltárunk, himnuszunk,
mai
fiakul jövendőnk kóstolgatói,
őseink kannibálja!
(1970)
Kedves Gyöngyvirág!
Köszönöm gondolataidat, és javaslataidat.
Köszönöm szép biztatásodat.
Számomra nagyon érdekes javaslatot tettél a névválasztással kapcsolatban, - nem tagadom nekem is megfordult a fejemben néhány ötlet- ilyenek, mint - miénk a tér, irodalmi kávéház, könyvműves ház, szabad művészetek otthona, taverna a művészetekhez, "kis kedves" irodalmi szalon - Utolsó visszatérés, no13, stb...
és nem döntöttem el, nyitva hagytam a kérdést, arra gondoltam döntsük el együtt - ezért várom javaslataitokat postacímemre. A beérkezett javaslatokat időről időre itt a topikban a javaslatot tevő nevével, vagy kívánsága szerint anélkül, feltüntetem, és ha erre megérett a helyzet, kiválasztjuk az áhított nevet. Amig ez megtörténik a topik természetesen non stop nyitva tart, és mint az előzőekben megfogalmazódott, produkcióval kell fizetni, hiszen a vendég mindig szórakozni szeretne, amig töri a kristályt és tapsra vár...
Igen, minden nap írok egy verset – legalább egy strófát – írok és nem sírok hogy meg sem jelenhetek.
Titusszal mondom – van rá jó okom hogy elégedett legyek.
Egyetlen napot el nem vesztegetek – bár nem hajt szenvedély, indulat, mégse’ szeszély, vagy akarat vezeti tollamat –nem közönséges becsvágy tüze tüzel és gyújt alám, nem ám! nem titok, különös társaság csábít el – nem más!
Lám az ösztönöm jó úton jár – ahogy mondja a sváb: minden napra egy tojás – a népi bölcsesség kváder köve: a „strófa tojás-tégla későbbi jó dolgok javára lesz” Íme eszméim szimbóluma – a szignál, új irány, új kezdetek fundamentuma: téglára rakok újabb téglát, így építek "kristálypalotát”.
Mi dönti el lesz-e fény ma? Jön-e vendég a „kék szalonba”? Mert a házi-rendben nincs szabály a vendégnép csak ki-be jár és töri a kristályt – van aki jön, int és megy tovább, ám a régi ismerősök itt maradnak – amíg tetszik – ismerik a régi szokást: mesével fizetnek ráadást, ha a vendég népség tapsra vár.
Ám vannak meghitt alkonyok, mikor vad fantomok árnya lebeg a víz felett – csend öleli a fák derekát –
köd lopakodik a bokrok közt –
mindent beföd – megroppan egy ág – hullámzik a csillagos ég
feltűnik a Göncöl szekér
megkötözött fátyol-szalagokkal sarkában a táncoló Holddal – a Tejúton hulló csillagokkal játszik a mámoros éj...
Messze még a hajnal – ma telihold és napforduló van – a palota gyémánt-traverzén megolvadt holdfény ezüstje csorog...
Az oszlopok veretén búgó opálüveg korongok, orgona-koronák ragyognak – fent az árnyék nélküli Holdnak felesel a szikrázó ég!
Ki lesz ma a vendég?
Kit hoz közénk ma az emlék?
Egyre telik a fény – a palota tetején, az üveg teraszon kéklő szivárványt szór a kristály-törmelék –
szárnyak suhannak, csillog a levegő: fénytéglás oszlopok omlanak, csillag-port sodor a szél az ózon óceán felé!
Hajlik, hajlik
görbül már a tér
ráncok gyűrődnek köldökén
szakadó szalagok, fénykévék, kötelek bomlanak, fordul a határtalan gyémánt tengelyén.
Izzik a Dél-keresztje: közelít felénk, jön már küllős szekerén –
vágtat az idő végtelen tengerén – a FÉNY hercege...
Felfénylik tekintete, árad jóindulata, kilép elénk – megérint keze
gazdag jutalmat adva: lábamhoz lehullik két talentuma.
Szívembe béke költözik,
érzem amint elporlad: életem salakja
Kedves Könyvműves! Talán találóbb lenne a rovat címe, ha benne rejlene mindaz, amit oly szépen megfogalmaztál elvárásaidról:
"Szeretném az irodalmi kávéházak inspiráló fényeit, pezsgő hangulatát megidézni - ahol bárki felléphet a színpadra, és előadhatja saját, vagy hozott darabját - és nem kell arra számítania, hogy kezébe adják kalapját és kitessékelik, csupán azért, mert nem kötött nyakkendőt, vagy mert nem tud franciául kérni magyar tokajit."
Talán zárójelben lehetne a cím mellett: irodalmi kávéház.
A téli témához kapcsolódva hoztam egy verset biztatónak...
Kozma László
Vetni kell!
A világ fagyba zárva, a tél dere befogta
Fehér palástban indul, és magot szór a hóba.
Nem fél – kérdezem tőle – hogy kárba vész a munka?
Az idő eljött – így szól – nem hagy az Úr magunkra.
A föld karunkra vár még, vetetlen nem maradhat
Zöldülő tiszta szándék, mit őriznek a magvak.
Azt hiszed, fagy csupán, jeges halálba dermed?
Én ezt látom: a tavaszt szomjazzák a lelkek.
Hát vetni kell szüntelen, viharban, hóesésben,
Tiszta szót, mint a búzát, töretlen, jó reményben.
Mert nem veszhet el semmi, hulljon bár dermedt rögre,
Kihajt, ha Ő akarja, s virágzik mindörökre.
A fagy-bilincs felenged, kiszabadul a lélek,
Piros csipkebokorban pünkösdi lángok égnek.
És megy tovább a réten, felhőkig magasodva,
Fehér palástja lebben, és magot szór a hóba.
A fákon glóriás fagyöngy fibulák
Áttetsző jégszemek csüngenek
Pszeudo cukormáz – téli varázs
A lyukas ég zúzmarát permetez.
Visszautasítja a hamis könnyeket
De én látom a hegyek sörénye felett
Az áttetsző sereget:
Kétszázezren menetelnek.
Szél terít gubát a legelőre
Vigyáz a rendre a csend őre
A folyó partján a jég
Mint szűz karján a gyöngy
Pattog, csörög, még fel-fel
Csillan a megfagyott göröngy
A föld felett köd füstölög
Ropognak a fák gyökerek – a folyó
Mint óriás-kígyó új medret keres.
Búg, Szeret, Don, Cherszon
Végállomás az a fogolytábor
Megsemmisítő tudás –
Nem fakó fellángolás ad
Örökérvényű feleletet –
A gyűlölet televénye felett
Egy halott sirály kereng –
Mit keres? Kit keres?
Elfeledett, ismeretlen neveket?
A foglyok tömegsírja felett
A hóbuckák között síró porhó zizeg
A halottak énekelnek – már ötven éve
Szent Gellért viszi a keresztet
Megfagyott mocsarakban bolyonganak
Míg a III. évezredben végre
Halottak napján az Úr kegyelme
Elbocsátja a fantom sereget.
Kedves T.T. Társak, - egy ötlet csupán ez az újévi témakezdés - egy-egy nyomasztóan súlyos, és emiatt nehezen illeszthető téma indokolja, hogy zártabb közegban, elkülönülten maradjanak versek - reflexiók -
Legyen ez kedvesch versek topic kamara műhelye, a színházi világból ismert minta szerinti specialitásokkal.
Most a szomorú téli történeti aktualitás indokolja tehát megnyitását, de felteszem, hogy a változékonyságot sem kizárva, nem lesz jellemző sem az öncélú ötletelés, sem pedig valamely megnyomorító eszmeiség -inkább a téma szelleme, mintsem a mohó akarat szárnyaljon itt - Szívesen látott vendég mindig nindenütt a minőség, a bravur - talán jobb lenne, ha több lenne a vers, de aminek nem örülnék, az mindössze annyi, hogy ha eluralkodna az üzengetés, a mindennapi közönségesség szürkesége, és a személyeskedés ellenségeskedése. A politika maradjon a ruhatárban.
Egy székely mondás jut gyakorta eszembe életünk viszontagságos tempójára tekintettel: "Bolond vagyok, rohanok!"
Hát ne rohanjunk és ne hagyjuk elrontani hangulatunkat, örömünket!
Szeretném az irodalmi kávéházak inspiráló fényeit, pezsgő hangulatát megidézni - ahol bárki felléphet a színpadra, és előadhatja saját, vagy hozott darabját - és nem kell arra számítania, hogy kezébe adják kalapját és kitessékelik, csupán azért, mert nem kötött nyakkendőt, vagy mert nem tud franciául kérni magyar tokajit. A művészeteken nevelkedett érzékeny alkotók és a művészeteket pártfogolók megformálják a maguk elvárásait anélkül, hogy a nyitott klubélet szabadsága a legkisebb mértékben is sérülne - talán létre hozhatunk együtt egy helyet, amely ezt a szabad szellemiséget mutatja fel, a szabad művészetek társulását,SZMT,(szabad művészek tavernája?) anélkül, hogy "iskolamester gondnokolna" felette. Tegyünk próbát, mire megyünk egy új lehetőséggel együtt? Amikor magunk szerkesztjük érdeklődésünk helyszínét!
Mértéket és arányosságot kellene teremteni a szereplés terjedelmében és a témák esztétikájának tekintetében...teret hagyva a művek és alkotóik számára...hogy megkiséreljék az idő legyőzését.
Az emlékek útján
osztrogorzsszki kitörés
Don: 1943 –
Már a gondok nyűgét eltemettem
A karzatok felett koppant a zár
Vér dobol itt benn, zihál a testem
Vállamra ül egy roppant nagy madár.
Lám a kínok nyűge rám telepszik
És marja csőre majd a májamat
Már várnak rám új rémkelepcék
Hiába építettem várakat.
Zuhanva omlik két talentumom
Kopár kövekre pattan szét a táj
Örvénylő csillagfényes fórumom
Ma oly süket, mint Gorgó, néma száj.
Tombol a tél, az idő kicsorbult:
Mennyi hó? – sarjad a jég-rianás –
Robban a Don is, jajra csikordul
Bádog-kemény száj: roham! – támadás!
Harcra biztat, sápadt kitartásra
Már nincs remény – de egy sem földije –
Szégyenét a hómező kaszása
Hatalmas csontkezével törli le.
A végső bajra készül a lélek –
E fehér árban vesztettünk hazát?
Kapkodva nézel, döbbenten kérded:
Ki élte túl a vad kigázolást?
Tombol a Tél – az idő kicsordul
Mennyi Hó – reccsen a csönd-rianás
Robban a Don is – jajra csikordul
A megfagyott, bádog-kemény száj:
Jaj! Ki éli túl a Vég rohamát?!
