Keresés

jav.: ...  jól fejlett...

„Egyfelől Lenin azt írja, h ennek a kereskedelemnek az élénkítéséhez még a spekulatív, kapitalista kereskedés is (kapitalizmusnak közvetlenül államkapitalizmussá változtatása nélkül is) használható, másfelől ezen spekulatív, kapitalista kereskedést büntetni rendeli…”

Nem ezen kapitalista kereskedést rendeli büntetni, sőt még csak nem is azon kapitalista kereskedést.

Lenin világosan fogalmaz, s a még nagyobb világosság kedvéért magam kövérítettem ki tegnapelőtt a szövegében 4 azaz négy (magyar nyelvre lefordított) sajátos kifejezést: „a spekulációt nem lehet megkülönböztetni a »szabályszerű« kereskedelemtől, ha a spekulációt politikai-gazdasági értelemben vesszük. A kereskedelem szabadsága kapitalizmus, a kapitalizmus spekuláció, nevetséges efölött szemet hunyni.

Tehát mi a teendő? Mondjuk ki, hogy büntetlenséget biztosítunk a spekulációnak?

Nem. A spekulációról szóló valamennyi [a szovjetek, a Népbiztosok Tanácsa által alkotott, ún. „hadikommunista” – Gy. úr] törvényt felül kell vizsgálni és át kell dolgozni, s ki kell mondani, hogy mindenféle lopás és az állami ellenőrzésnek, felügyeletnek, nyilvántartásnak mindennemű közvetlen vagy közvetett, nyílt vagy leplezett megkerülése büntetendő (s a valóságban az előző gyakorlatnál sokkal nagyobb szigorral üldözendő).”

Tehát. Lenin – mint minden értelmes ember – megkülönbözteti egymástól a spekuláció fogalmának két jelentését. Az egyiket hasznosnak, a másikat üldözendőnek tartja. Hasznos a „szabályszerű” spekuláció, s amely nem más, mint az államilag, társadalmilag szabályozott, különféle statisztikai, pénzügyi, tőzsde- és egyéb felügyeletek, állami, államközi szabványok, versenyhivatalok satöbbik által kontrollált, sőt korlátozott, „politikai-gazdasági értelemben vett” spekuláció, míg viszont üldözendő az a nyerészkedés, amely az „állami ellenőrzés, felügyelet, nyilvántartás mindennemű közvetlen vagy közvetett, nyílt vagy leplezett megkerülésére” irányul. Plusz a lopás.

Egyébként pedig ez ma is mindenütt (már ahol nagyjából kapitalizmus van) alapnorma.

Tanulság: először olvasni (legalább enyhe értelemmel), majd – esetleg – azután megpróbálni föltárni a Nagy Baszom Ellentmondást („ellentmondásos vélekedést”) a gonosz és ostoba Lenin filozófiájában. Ha ugyanis nem ebben a sorrendben fortyan föl a nemzeti-polgári tudomány, akkor a lelkes nemzeti-polgári fórumozó könnyen Heller Ágnesék sorsára juthat, s amely sors – lássuk be! – intellektuálisan nem túl dicső rendeltetés.

Amúgy egyetlen szóval sem állítottam, hogy Lenin a kapitalizmus apologétája volna, hanem épp az ellenkezőjét állítottam! Csak hát az efféle paradoxonok már túl bonyolultak ahhoz, hogy a gyúcsány-óbányon élesre tompult nemzeti-polgári elmék is követni tudják azok furcsa fonalát. Tehát szerintem nemigen érdemes itt Lenin böcsületes, bogárosan jó magyaros megcáfolásával erőlködni. Lehet persze, de nem érdemes.

„Magassága azt gondolja talán, h ezen kizárólag a kereskedelemre vonatkozó (mivel a termelésről ugyi szó sincs) ellentmondásos vélekedés inkább jelenti a rendszer ontológiai bukását, mint az '56 -os fegyveres felkelés a szocializmus  ellen?”

Magasságom célozott rá korábban, úgy tűnik, nem elég határozottan, ezért most egy vonásnyival árnyaltabban fogalmazok: magasságom finoman, légiesen, kecsesen szarja le, hogy mi bukik, hol bukik, mikor bukik, hogyan bukik meg, úgy általában is, míg ontológiailag különösen. Ha tehát Bogár professzoréknak ötvenhatban bukik a szocializmus, akkor bukjon ötvenhatban, bukjon ötvenhétben, ötvennyolcban… magasságomnak teljesen mindegy, bukjon, ahogy a vendég parancsolja! Vagyis mindezzel érdemes volna (szerintem) Bogár professzoréknak valahol másutt fórumozni, mondjuk ott, ahol a kedves fórumozók még a „megbukott”, a „lételméletileg”, illetve a „szocializmus” fogalmakat sem ismerik, míg a többit végképp nem. Csak a „termelést”. Arról viszont Lenin nem ír. Na most, a magam kedves magassága azzal foglalkoznék legszívesebben, amit Lenin ír. Ha szabad így fogalmaznom. S ha ez kevés, akkor csak ismételni tudom magasságomat: tanácsos odamenni fórumozni, akár Bogár professzorral, akár nélküle, ahol Leninnél jóval több található terminológiailag (már a fórumozási tudomány jelenlegi állása szerint is). Magyarán: a „termelés” problémája részemről nem lesz megvitatva. Sem itt, sem másutt.

De azért nem kell elkeseredni, mert van szellemi alternatíva. Például Sziklai professzor szerint Heller Ágnes „interpretáció”-ja „önálló kritikai analízis. »Nem tudtam kibékülni azzal« – olvassuk [ti. Hellernél – Gy. úr] –, »hogy Marx a ’termelőerők fejlődésében’, azaz végső soron a technológiában és annak kezelésében látta a történelmi haladás független változóját. Bár marxistának vallottam magamat, ezt az elméletet igyekeztem nagy ívben elkerülni.« Heller Marx-analízise – folytatja Sziklai – gondolkodásának »radikális originalitásáról« tanúskodik. A termelés marxi paradigmája számára problematikus lett, és elméletileg is lényegesnek tartotta a szükségletek és az érdekek megkülönböztetését, amely már az 1957-es egyetemi jegyzeteiben, »szemben a Csernisevszkij-könyvvel, szintén fontossá vált«. Könyvében tehát alternatívát kínált, mivel szerinte Marx igazi paradigmája nem a termelés, hanem a szükségletek paradigmája volt.”

Hát persze, hogy „szemben a Csernisevszkij-könyvvel”, hiszen a „radikális originalitással gondolkodó” „filozófuszseni” maga írja 1959-ben a „tisztelt Központi Bizottsághoz” címzett levelének végén: „Szivesen megirnám pl. etika jegyzetem önbirálatát, ha erre szükség mutatkoznék”.

Ugye?! Ahogy a tisztelt Szükség elvtárs parancsolja. Sőt, amerre a filozófiai utat mutatja: „Kérem az elvtársakat arra, hogy segitsenek hibáim kijavitásában”.

Heller tehát valóban radikálisan originális, tudniillik ilyen levelet Sziklai professzor, Bogár professzor nemigen volt képes prezentálni, legalábbis eddig, mondjuk így: Heller előtt. Míg Heller nyomán könnyen  előkerülhetnek hasonlóan radikális szellemi segélykiáltások, melyek viszont messze nem originálisak értelemszerűen, hiszen Heller Ágnes az originális egyedül. S én pontosan ezért mondom mintegy ismételten: Sziklai professzorék, Heller professzorék, Bogár professzorék vegyék csak elő nyugodtan szuverén originalitásukat, nem szégyen az!, s polemizáljanak a „termelés”-ről, „a termelés marxi paradigmájáról”, vitázzanak radikálisan, originálisan! Egymással. Nagyon fontos: vita közben mindenképp „különböztessék” meg „elméletileg” (sőt szocialista-kapitalista „lételméletileg” is) az „érdeket” a „szükséglettől”, merthogy e nélkül nem lehet semminő filozófia „radikálisan originális”.

Esetleg a házi kacsa bölcselete, amely kacsa viszont – mint tudjuk – originálisan szégyelli magát. A lúdtalpa miatt.

Szvsz Hruscsovnak szólhattak 53-ban, hogy Sztálinnak sem tetszett volna, mert ő mégiscsak pópának tanult:DD

Ének a kuglimezőn

Mint tudjuk, Ormos Mária akadémikus történész. Széchenyi-, középkereszt-csillag- s még számtalan díjas tudósprofesszor. Aki szerint a magyar nép már 1953-ban teljes (de minimum kétharmados) társadalmi egységet mutatott, vagyis az egységesen föllélegző nemzet egységes kebeléből egységesen szakadt ki az össznemzeti sóhaj: „végre, végre, vége már, nem kell többé a kuglifej csúnya tojásfejét bámulnunk, helyette nézhetjük Nagy Imre rendes magyar arcát – s ez már maga a Mennyország!”. Tegyük hozzá: Ormos Mária Pulitzer-díjas entellektüel, nyilván azért kapott újságírói díjat (is), mert állhatatosan terjeszti az efféle gennyes-gilvásan rasszista nyalánkságait.

Egyébként a szakmára nézve is szégyen Ormos Mária idézett kijelentése. Ha történetesen történész volnék, bizony, szamuráji szenvedéllyel szúrnám szökön magam (banzai!), képtelen volnék elviselni generált fizikai fájdalom nélkül, hogy a céhemben egyáltalán megmaradhat ilyen „mester”, ráadásul kitüntetésekkel elhalmozva, válltól vagináig, rendes magyar felszőrzettől rendes magyar alszőrzetig ordózva.

Kérem, bármely dilettáns újságíró, műsorvezető (Hajas Henrik, vagy bárki) állíthatja (ti. épp azért, mert dilettáns), hogy a közvélemény szemében leváltották Rákosit 1953 nyarán, ilyet bárki mondhat, egyedül a történész nem, s különösen nem az a szakember, aki felnőtt fejjel, pártag „entellektüelként” élte át a tárgyalt időszakot.

Rákosit valóban „leváltották”. Hruscsovék. Sub rosa értelemszerűen! Rákosit valóban megfosztották hatalmának egy (nem csekély) részétől, ami viszont éppen nem azt jelenti, hogy Rákosi „kuglifejét” tüntették volna el a színtérről. Sőt! Rákosi 1953-ban „önkritikát gyakorol”, amelyről viszont Gerő Ernőn és Farkas Mihályon kívül egyedül Ormos Mária tudott, ő pedig – fegyelmezett párttag lévén – nem mondta el senkinek. Ez történelmi tény. Rákosi (hatalma-jelenléte) a közvélemény szemében jottányit sem változott. Mérvadó elemzők állítják: az 1953-as kormány-program későbbi bukásának egyik döntő oka az a kommunikációs hiba, mely szerint az előterjesztést nem Nagy Imre, hanem úgymond „a Párt programjaként” ismerte meg az ország. Egyébként ezt állították a sztálinisták is, ellenkező előjellel: „nem kellett volna a Pártnak fölvállalnia az ellenforradalmi programot” stb., ugyanis a „Pártnak” (mely a közvélemény szemében továbbra is a valódi főhatalom) „Kuglifej” elvtárs maradt a vezetője. Magyarán: a történelemprofesszor mai értékítéletét vetíti vissza, s láttatja azt történelmi tényként a televízió nézőivel. Ráadásul Ormos ítélete bárgyún leegyszerűsítő, megkockáztatom, teljes húgyagyúságra vall: Rákosi gonosz, ergo csúnya, Nagy Imre jó, ergo ő az esztétikus.

Hogyne, a mesében, a rút boszorkány, az iszonyú sárkány, illetve a szép, bátor, leleményes magyar királyfi történetében.

Tehát plusz még egy nagy Pulitzer-díjat a történésznek! Vizuál-Pulitzer-díjat!

Vegyük a tények esztétikai vonatkozásait, illetve vegyük az esztétikai mozzanatokat mint tényeket!

Rákosiról is (mint bárkiről) készültek jobb, készültek gyöngébb, sikerületlenebb fotók, s nyilván a jobbak jelentek meg a sajtóban. Rákosinak „tipikusan”, „átlagosan” ilyen volt a feje:

Szép? Csúnya? Milyen?

Valamilyen.

A Pulitzer-díjas stiliszta „kuglifej”-nek, „tojásfej”-nek nevezi; pulitzerileg (publicisztikailag) helytelenül, ti. az egyik szóösszetétel tökfejet, a másik értelmiségit jelent, vagyis a helyes kifejezés: golyófej. Illetve, hogy Ormos Mária is örüljön, mondjuk így: nem gój-jófely! Esetleg (további urbánus-entellektüel-női ízlés szerint) seggig érő homlok, vagy pedig: a bőrhajú zsarnok maceszgombóccal fésülködik, vs. egyszerűen csak: egy kopasz zsidó.

Na most, a Rákosiról készült propaganda-kép így fest:

Ezt a fényképet már Hajas Henrik is kommentálta a tévében, szó szerint idézem: „Jézusmáriám! Rákosi a búzakalásszal!”

Hát igen, lehet szűzmáriázni, jézusmáriázni, úristenezni, s ami ugye különösen hiteles egy katolikusan világszép média-vicsorgó szájából (vö. „nevét hiába fel ne vedd”), ugyanakkor ne feledjük: Hajas Henrik annakidején idülten lambadázott a tévében! Forró Tamással együtt lambadázott, mintegy duplikált Gyurcsányként, ráadásul a nagynyilvánosság előtt (Gyurcsány legalább fél/privátim vonaglott anno macsó miniszterelnökként). Nota bene Hajas Henrik okádék-pezsgő-szín közszolgálati egyen-zakóban lambadázott, nem hazudok, magam láttam: tánc közben obligát médiaszukát nyálazgatott, két műbőr-stúdiófotel közé tolulva riszálta hájas valagát (vesd össze), noha az is igaz, búzakalász nem volt a kezében. Mindegy, a lényeg, hogy Hajas Henrik is rendes magyar arc, rendes-magyarosan-esztétikus médiaszereplő, így joggal gúnyolódhat, vihoghat Rákosi Mátyás kalászos fényképén, ám mindennek – furcsamód – még sincs jelentősége, ugyanis az idézett Rákosi-fotó esztétikailag, sajnos, telitalálat. Művészi erejű alkotás (egy magyar Riefensthal készíthette, hiszen mint tudjuk, a német filmrendező is „levágta” Hitler fejének fölső részét stb.), ezáltal a mű propagandaértéke: maximális. A képen az ősi magyar föld szülötte, a magyar nép hű fia (egyszersmind édesapja) látható; plebejus államférfi; ki értéssel, gyöngéden, szeretettel tekint a magyar földben termett: magyar-dolgos, magyar-paraszti kéz vetette, magyar napsugár érlelte magyar búzakalászra. Mármost az öntudatosan rózsadombi, pökhendisen újlipótvárosi Hajas Henrikek (s a még náluk is hajasabb Ormos Máriák), jó szokásuk szrerint, vihoghatnak-gúnyolódhatnak annyit, amennyi épp a rendes magyar-bőr-ábrázatukra ráfér, ti. ezzel csak azt bizonyítják (újfent), hogy mindenoldalúan tehetségtelenek. Dilettánsak. Ön-Pulitzer-díjasok. Nem a teljesítményükre, hanem az ún. „sikereikre” büszkék, s ami azért van, mert a sikereiket nem az intellektuális képességük, hanem a gátlástalanságuk determinálja. Jobbára. Némelyeknél (pl. Heller Ágnesnél) teljes mértékben. Kérdezem, mikor mondta bármelyikük is: „igazam volt”!? Ki tud ilyet idézni, bármelyiküktől? Senki. Ezek az emberek ugyanis a „tévedés jogából” élnek. Büszkék rá, hogy soha nincs igazuk, nem is törekednek igazságok megfogalmazására (arra sem, hogy igazat mondjanak), hanem ún. „relatív igazságok”, „saját igazságok” dagasztásával kábítják, majd tüntetik ki – egymást. Anno a „kommunista” párt „holdudvarában”, ma jobbára a „liberálisok” között.

Joggal vetődik föl a kérdés: Ormos Mária 1951-ben miért tolakodott az MDP-be? Egyértelmű a válasz: akkoriban ugyanis a Rákosinak még volt haja. Dúsan lobogó lobonca. Mely hajkorona 1952-ben kihullott, mind egy szálig, így aztán 1953-ban Ormos Mária is együtt tapsolt, együtt éljenzett a megkönnyebbült magyar néptömegekkel: „Hurrá, éljen, eltűnt a kuglifej, s rendes magyar arc került a helyébe!”.

Világos, de vajon melyik arc a három közül? 

A baloldali Nagy Imre, a jobboldali Donáth. A középső: Péter Gábor. Neki van a legtöbb haja. A bajusz secko jedno!

Ez pedig a deli-sudár Rajk László, híresen vonzó férfi. Nem volt bajusza, ennek ellenére kinyírták a „csúnya tojásfejek” (1949-ben), míg Ormos Máriának, sajnos, csak két év multával sikerült bekönyökölnie magát abba a Pártba, amelyben akkorra már jó fejlett tirannusnak számított a rusnya Rákosi.

Döntő kérdés: vajon miért éppen Ormos Máriának tetszett a „csúnya tojásfej”, ti. Ormoson kívül senkinek sem tetszett?!

Én tudom a választ. Írok is majd róla egy elragadóan szexista-mélylélektani elemzést.

Így igaz!:) Egyetlen olyan kategória létezik a mai világban, amelyre semilyen szabály nem vonatkozik!:( Ez a pénz világa:( Ott csak az számít, hogy ki tudja jobban átverni a másikat! Tipikus keleti mentalitás:(

„szabályozott” spekuláció irányítsa a gazdaságot.

Abban a pejoratív értelemben, ahogy az idézetben szerepel, a „spekuláció” pontosan a szabályok elkerülését, a lopást jelenti. A nagy géniusz éppen a kör négyszögesítését akarja itt feltalálni, a szabályozott szabályelkerülést. Bravó! Aki a szabályokat betartva kereskedik, az nem spekulál – mán a jelzett értelemben – hanem kalkulál. A spekuláns abban hisz v. abban bízik, hogy az ellenőrzési rendszer tökéletlenségét kihasználva megúszhatja büntetés nélkül a szabályszegést és ez a kockázatvállalása pedig busás haszonhoz juttatja majd az ügyletei révén. A nagy géniusz ettől a spekulánsi attitűdtől várná a mezőgazdaság és az ipar kereskedelmi forgalmának fellendülését, miközben pontosan ezt az attitűdöt ajánlja büntetni a szabályozással. Hisz a „szabályozás” egyenlő a büntetéssel. Skizofrén logika!

Bogár profról persze lehet ilyet-olyat mondani, de egy valamit biztos nem: azt hogy unalmas. Míg Heller – túl az irritáción – valóban unalmas. Hallotta valaha Hellert viccelni, egy poént elsütni? (Én még soha.)

„mindent működésbe kell hozni, hogy az ipar és a mezőgazdaság közötti forgalmat, ha törik, ha szakad, fölélénkítsük.”

Persze felmerül a kérdés, h miért nem volt élénk 1921 -ben ez a forgalom? Talán a tiszta kommunizmusban törvényileg tilos lett volna a kereskedelem? És ez miért csak ipar-mezőgazdaság relációban okozott problémát, ipar-ipar és mezőgazdaság-mezőgazdaság relációkban miért nem?
Egyfelől Lenin azt írja, h ennek a kereskedelemnek az élénkítéséhez még a spekulatív, kapitalista kereskedés is (kapitalizmusnak közvetlenül államkapitalizmussá változtatása nélkül is) használható, másfelől ezen spekulatív, kapitalista kereskedést büntetni rendeli (mindenféle lopás és az állami ellenőrzésnek, felügyeletnek, nyilvántartásnak mindennemű közvetlen vagy közvetett, nyílt vagy leplezett megkerülése büntetendő ). Na most akkor a képlet egyszerű: vagy igénybe veszi a kapitalista kereskedést az élénkítéshez, vagy bünteti. A kettő együtt nem megy – nem kell lenini géniusznak lenni hozzá, h ezt belássuk, és ezen az sem változtat, ha napjában tízszer vizsgálnak felül minden törvényt. 

Magassága azt gondolja talán, h ezen kizárólag a kereskedelemre vonatkozó (mivel a termelésről ugyi szó sincs) ellentmondásos vélekedés inkább jelenti a rendszer ontológiai bukását, mint az '56 -os fegyveres felkelés a szocializmus  ellen?

jav.: ... kellett... 

Zsüti-filozófia

„A napokban egy fórumon feltették Bogár Lászlónak a frappáns kérdést, h szerinte az Orbán kormány a rendszerváltás utolsó kormánya vagy egy új rendszer első kormánya. 
Erre Bogár azt felelte (nem szó szerint, de lényegileg) h a rendszer lételméletileg megbukott, de különböző formákban még sokáig fennállhat. Ezt ahhoz hasonlította, hogy '56-ban a szocialista rendszer is megbukott lételméleti értelemben, de mégis évtizedekig fennállt még a későbbiekben. És ezen időszak alatt különböző arcait mutatta, a terrortól a legvidámabb barakk létig.”

Ugye?! Frappáns kérdésre frappáns válasz. Vagyis Bogár professzor frappáns jövendölése pontosan annyit ér, amennyit a frappáns hasonlat. Mindkettő (frappánsan) lényegi tájékozatlanságról, intellektuális bárdolatlanságról árulkodik. Bogár professzor szerint „a szocialista rendszer” 1956-ban „bukott meg lételméleti értelemben”. Vagyis teljesen nyilvánvaló: Bogár professzor „csupán” azt nem tudja, hogy (1) vasziszdasz „szocialista rendszer”, illetve (2) hu de fakisz „lételméleti értelemben vett bukás”? Különös tekintettel 1956-ra.

Bogár professzor nem tudja. Merthogy tájékozatlan. Mégpedig olyannyira, hogy a szimpla tájékozatlanság nála (is) par excellence tudatlanságot determinál.

Bogár professzor nem tudja, mit ír például Lenin az adott problémáról. Ami persze nem baj, csupán mosolyogtató, ugyanis az aktív nem tudás révén óhatatlanul föltalálódik (professzorilag) a cocialista lukban a lételméleti cső; tehát még csak nem is a csőben a lyuk, hanem amennyire lehet, totál összekuszálódva az egész!

Szerintem minden aggály nélkül kimondható: Bogár professzor lényegileg ugyanazon primitív gátlástalanságba, illetve idiotizmusba hajló műveletlenséggel „zsonglőrködik” (szélhámoskodik) különféle értelmezetlen, definiálatlan fogalmak révén (vakítva ezzel az obligát parasztot), miként teszi azt bármely harmadosztályú professzor, pl. az itt többször is megidézett, Heller nevű szélhámos-professzor. Aki ugyebár – Mészáros Tamás örökzöld kifejezésével – „a társadalom krémjéhez” tartozik. Tudniillik a Mészáros-féle óbersuttyók szerint a krém attól krém (vö. a zseni attól zseni, az originális attól unikális stb.), hogy nem kell ismernie értekezésének, hivatkozásának tárgyát. Az esetek többségében egyáltalán nem. Ha például Leninről, illetve a szocializmusról beszél a „krém”, nem muszáj tudnia, hogy konkrétan mit ír Lenin a szocializmusról, ezt nem kell tudniuk a professzoroknak, és persze nem is tudják. Élnek a lehetőséggel. Ilyen egyszerű. Épp elegendő egy jókorát üvölteni a médiába: „Lenin gonosz”, „a szocializmus ötvenhatban lételméletileg megbukott”; ennyi bőven elég, ugyanis a tudatlan a tudatlan szájából mindent benyal. A vak vezérürük a világtalan birkatársadalom krémje, már amennyiben a vezérkosok de jure nem tolvajok, márpedig nem azok, ti. a rendőrség is fölmentette őket.

Na most, tényszerűen a következő a helyzet: Lenin nem 1956-ban, hanem 1921-ben írja: „mindent működésbe kell hozni, hogy az ipar és a mezőgazdaság közötti forgalmat, ha törik, ha szakad, fölélénkítsük. Aki ezen a téren a legnagyobb eredményeket éri el, még ha a magángazdasági kapitalizmus útján is, sőt még ha szövetkezetek nélkül is, ennek a kapitalizmusnak közvetlenül államkapitalizmussá változtatása nélkül is, az többet használ Oroszországban a szocialista építésnek, mint az, aki a kommunizmus tisztaságáról fog »elmélkedni«, aki az államkapitalizmus és a szövetkezetek számára szabályokat, utasításokat fog írni, de a gyakorlatban nem mozdítja elő a cserét […] A »szabályszerű« kereskedelmet, amely nem vonja ki magát az állami ellenőrzés alól, támogatnunk kell, fejlesztése előnyös számunkra. Ámde a spekulációt nem lehet [kiemelés – Lenin] megkülönböztetni a »szabályszerű« kereskedelemtől, ha a spekulációt politikai-gazdasági értelemben vesszük [kiemelés Gy. úr]. A kereskedelem szabadsága kapitalizmus, a kapitalizmus spekuláció, nevetséges efölött szemet hunyni.

Tehát mi a teendő? Mondjuk ki, hogy büntetlenséget biztosítunk a spekulációnak?

Nem. A spekulációról szóló valamennyi [kiemelés – Gy. úr] törvényt felül kell vizsgálni és át kell dolgozni, s ki kell mondani, hogy mindenféle lopás és az állami ellenőrzésnek, felügyeletnek, nyilvántartásnak [kiemelés – Lenin] mindennemű közvetlen vagy közvetett, nyílt vagy leplezett megkerülése [kiemelés – Lenin] büntetendő (s a valóságban az előző gyakorlatnál sokkal nagyobb szigorral üldözendő). A kérdésnek csakis ilyen fölvetésével (…) érjük el azt, hogy a kapitalizmusnak bizonyos fokig elkerülhetetlen és számunkra szükséges fejlődését az államkapitalizmus medrébe tereljük”.

Írta Lenin. Nem 1956-ban, hanem 1921-ben!

Vagyis Lenin nem handabandázik „lételméleti megbukásról”, nem teoretizál arról, hogy elméletileg „átugorhatók-e történelmi fejlődési szakaszok” stb., még kevésbé arról, hogy általában jó-e, általában rossz-e a kapitalizmus, általában hová vezet stb., hanem viszont ezt kérdezi a maga keresetlen, ám zseniális egyszerűségével: „mi a teendő?”, mégpedig itt és most; konkrétan Oroszországban, konkrétan 1921-ben. A válasz: kapitalizmus. „Magángazdasági kapitalizmus”. „Ha törik, ha szakad”. Akár „még szövetkezetek nélkül is”!

Miért? Mert egyrészt Lenint nem az érdekli, hogy ő is jó nagyokat süketelhessen gonoszról, lételméletről, miegyebekről, másrészt: Lenin tehetséges, ergo néki nem kellet összevissza hadoválnia ahhoz, hogy valamelyest figyeljenek rá.

Lenin még azt sem mondja, hogy „megbukott a szocializmus”. Pedig tudta, hogy „megbukott”. Míg ezt Bogár professzor, Heller professzor ötvenhatban sem tudták, ők ugyanis csak most tudják, hogy ők ezt már 1956-ban is tudták.

Lenin viszont nem professzor (értsd: nem hülye), számára teljességgel érdektelen, hogy mi bukott meg, mi nem (ami „megbukott” az le van kakilva, értelemszerűen!), hanem viszont Lenin így teszi föl a legendás kérdést: Что делать? Mi legyen? Mert nem ez az értelmes fölvetés: „mi volna jó, ha jó volna?”, hanem hogy mi az, ami szükséges, illetve mi lehetséges? E kettőből keveredik ki aztán a híresen konkrét „teendő”.

Amíg Lenin úgy vélte, reális alternatíva a szocializmus közvetlen, rapid „előállítása”, addig nyilván ő is a szocializmussal foglalkozott, majd hirtelen, egy a doktriner füleknek merőben szokatlan, sőt azokat kifejezetten sértő (fülsértő) ötlettel állt elő: „A spekulációról szóló valamennyi törvényt felül kell vizsgálni és át kell dolgozni”.

Tehát: valamennyit!

Vagyis Lenin nem azon filózgat mezohülyén, hogy „lételméletileg” mi bukott meg, mi nem bukott meg, hanem világosan kimondja: módosítani kell a törvényeket, mégpedig úgy, hogy azok révén, a megcélzott kapitalista szisztémában, ne a „szabálytalan” kereskedelem, ne a „vadkapitalista” káosz uralkodjék, hanem a „szabályozott” spekuláció irányítsa a gazdaságot. És egyáltalán nem azért, merthogy a kapitalizmus jó, sőt még csak azért sem, merthogy „ezidáig nem találtak ki a kapitalizmusnál jobbat” stb., hanem azért, mert itt és most ez a realitás.

Én pedig pontosan ezért tartom Lenint gigászi intellektusnak (majdnem akkorának, mint amekkora kedves szerénységem!), továbbá ezért tartom Bogár professzort is, Heller professzort is s persze a többit is mind (a „radikális baloldali” Tojás Gáspár Miklóssal együtt!) unalmas, primitív álértelmiséginek.

Sőt nyugodtan kijelenthetjük: Lenin több mint zseni (annyira azért persze nem, mint amennyire én vagyok), Lenin tudománya máig hatón érvényes, amennyiben így fogalmaz: „Aki ezen a téren a legnagyobb eredményeket éri el, még ha a magángazdasági kapitalizmus útján is… az többet használ Oroszországban a szocialista építésnek, mint az, aki a kommunizmus tisztaságáról fog »elmélkedni«…”.

Mutatis mutandis: aki szakszerűen, a mindenkori realitás figyelembevételével alkot (módosít) törvényeket, jogszabályokat stb., az messze többet használ Szent Hazájának, mint aki a „nemzeti kapitalizmus”, vs. „liberalizmus” tisztaságáról, illetve a „lételméletileg megbukott szocializmus” s a „[globál]kapitalizmus” szörnyűségességéről „elmélkedik”.

Olvassunk Lenint! És – paradoxmód – nem is föltétlenül azért, mert mintha direkt hasznosítható dolgokat tudhatnánk meg tőle (Homéroszt sem, Dantét sem ezért olvassuk), hanem „csak” azért, hogy ne maradjon pohos az agyvelőnk; ne úgy bámuljunk bele a vakvilágba, miként teszi azt a mészárosi „társadalom krémje”, benne a mártír Heller professzor s vele (szemben) a szintén frappáns Bogár professzor. Aki ugye „ahhoz hasonlította, hogy '56-ban a szocialista rendszer is megbukott lételméleti értelemben”.

A szocialista rendszer is megbukott. A kapitalista rendszer is megbukott. „Lételméleti értelemben”. Jó. És? Az utóbbi mikor? Azért indokolt a kérdés, mert ha a „szocialista rendszer” ötvenhatban „bukott” meg, akkor nyilván a kapitalizmus „lételméleti” „bukásának” is van behatárolt ideje. Legalábbis Bogár professzor „hasonlítása” szerint. Bogár professzor mit hasonlít „ahhoz”, mely évet hasonlítja ’56-hoz? Tehát hogy egészen világos legyen a kérdés: mikor bukott meg a kapitalizmus? 2009-2010-ben? Kizárt. Az ominózus bankcsődöknél jóval nagyobb válságokat is átélt már a kapitalizmus.

Magyarán: arról van szó, hogy intellektuálisan értéktelenek az efféle, puffasztott lózungok: „megbukott”, „lételméleti értelemben”, „még nem találtak nála ki jobbat”, „a történelem vége” stb. Ilyesmit vagy a borbírt hit, vagy a szellemi szélhámosság mondat az „értelmiségivel”. Sőt sokszor – furcsamódon – a kettő együtt hat; jól látható: Bogár professzor, Heller professzor bornírt is, szélhámos is egyszerre. Míg Vásárhelyi Mária csak korlátolt. Ő hittel hiszi: ha a kapitalizmus liberális, akkor a kapitalizmus jó. Akkor jó, ha liberális. Márpedig az a fontos, hogy jó legyen! Ami liberális. A többi nem érdekes. Na most, a szegény kapitalizmus azért nem képes liberálisan jónak mutatkozni, mert a „közgazdasági analfabéta lakosság” nem engedi kibontakozni nagyszerű alaptermészetét: a szabadságot. Vásárhelyi tehát nem szélhámos, nem törekszik szofisztikáltságra, Vásárhelyi leplezetlenül ingerült, kendőzetlenül brutális, szerinte a nép „analfabéta”, „infantilis”, „együgyű”, „bornírt és korlátolt”. Ha nem volna ilyen, akkor minden jó volna. Főként a kapitalizmus.

Az egyik „entellektüel” baltával, a másik máguspálcával hadonászik. Ennyi a különbség közöttük. „Lételméletileg”. Ugyanis az ember – általában – képtelen elfogadni azt az epikuroszi, marxi, madáchi, József Attila-i „lételméleti” axiómát, mely szerint a világ alapállapota nem a lét, hanem a „nemlét”. A semmi. A halál. Az ember a halálra mint állandóra „kapja ráadásként” az egyetlen életet. Magyarán: az élet után a semmi következik. Nem „mások élete”, „az emberiség jövője” stb., hanem a nihil. És ez az, ami egyrészt elképzelhetetlen (ti. valaminek lennie kell!, égi országnak, föltámadásnak, reinkarnációnak vagy bárminek), másrészt elfogadhatatlan (még a pokol is elviselhetőbb a semminél!), s nemcsak a Bogár Lászlók, a Heller Ágnesek, a Vásárhelyi Máriák, hanem gyakorlatilag mindenki számára.

Egyébként az „optimista lételmélet” valójában nem több, mint az egészen profán (mondjuk így: darwini) létösztön kvázi intellektuális humánvariánsa. Minden élőlény „tudja” (a növény is), hogy a fajt fönn kell tartani. Ezért aztán például a szukakutya könyörtelenül (Heller szerint szégyenkezve) elmarja a párzani igyekvő, ám gyönge (a faj fönntartására) alkalmatlan hímet. Ez történik a létben.

Vagyis intellektuálisan az ember nem több az állatnál, hiszen az ember sem tudja elképzelni, hogy ne legyen jövő, illetve a jövőben ne legyen valami. Ezért állítja: nem jó az, ami van, „megbukott”, de – hálistennek – csak „lételméletileg”, mert olyan nincs, gyerekek, hogy a kapitalizmus (halála) után ne jöjjön valami! Tehát – paradoxmód – ez a jámbor, vallásos hidegrázás pergeti ki az emberből a fentebb olvasható „lételméleti” derűlátását. Muszáj-optimizmus. Amelyből már nem utópiák születnek, ti. az utópista nem szükségképpen hülye. Az értelmes utópista nem az örökkévalóságban hisz, hanem azt mondja: ami most van – függetlenül a világ végességétől vs. végtelenségétől – nem jó. Legyen helyette más! Ami jó. Míg viszont a Bogár professzorok ezt állítják: semmi sem jó, minden „megbukott”, de csak „lételméletileg”, s ami azt jelenti, hogy gőzünk nincs, mi volna jobb, vagyis mindebben az a legszörnyűbb, hogy még utópiánk sincs. Ezért gyártunk frappáns „lételméleti” magyarázatokat.

Mondják a professzorok (magukban).

Persze ez sem új. Évezredes „megoldás”, klasszikus magyarázat voltaképpen mindenre az isteni gondviselés (például), illetve reneszánszát éli a Virág elvtársi bölcseletet: az a gyanús, ami nem gyanús – ami megbukott, valójában nem bukott meg (csak „lételméletileg”), mert valami azért van is, lesz is; higgyünk benne; az ezerszer áldott és átkozott kapitalizmus helyén nem lehet lyuk!

Lehet. És lesz is.

Bogár professzor azért látszik ennyire ostobának, mert gyakorlatilag nincs más választása, ennél ugyanis csak ostobább lehetne. Szíve szerint az volna, de mostanra már nyilvánvalóvá vált (még számára is), hogy igen kacagtató Bibóék, Fekete Gyulák, Bíró Zoltánék, Csoóriék, Csurkáék (egykori) utópiája, mely szerint a „forgolódó” tőkés birodalmak (az USA, Oroszország, Kína, India, Nagy-Britannia stb.) végre belátják: a kapitalista rendszer lételméleti értelemben megbukott, így aztán a globális birodalmak föloszlanak számtalan lokális, egyenlő kis Kert-Magyarországra, s a „globalizmus” tudatos fölszámolásával, a „nemzeti kapitalizmusok” kialakulásával (egy immáron tiszta: nemzeti-piaci-egyensúlyi rendszer működése révén) beáll a végső-idilli állapot.

Igen, csakhogy ebben már Bogár László sem hisz igazán (esetleg szeretne hinni benne), így hát filozófiatörténetileg bízvást kimondható: Bogár professzor „lételméleti” bölcseletének intellektuális alapjait Zsüti professzor vetette meg anno, még a szocializmus hajnalán (a zeneszerző ismeretlen), Hollós Ilona is, Koncz Zsuzsa is szépen elénekelte, s amely filozófia Bogár professzornál így hangzik: „a rendszer lételméletileg megbukott, de különböző formákban még sokáig fennállhat”, míg ugyanennek az eredeti, klasszikus változata így:

Bárhogy lesz, úgy lesz,
A jövőt nem sejthetem,
A sors ezer rejtelem, 
Ahogy lesz, úgy lesz!
Bárhogy lesz, úgy lesz.

jav.: Bogár professzor...

„Erre Bogár azt felelte (nem szó szerint, de lényegileg)… Lehetséges forgatókönyv a jövőre nézve, hogy a [globál]kapitalizmus romjain nem egy gyökeresen új rendszer születik...”

Akkor hát magam is lényegileg mondom: amíg Bognár professzor nem érti meg, hogy „[globál]kapitalizmus” épp úgy (vagyis lényegileg) nincs, mint ahogyan „[lokál]kapitalizmus” sincs (lényegileg), ti. a kapitalizmus alaptermészeténél fogva (vagyis lényegileg) „globál”; szóval, míg ezt nem érti meg a professzor, addig nagyjából ekkora, illetve még ennél is nagyobb marhaságokat fog beszélni.

Üldözött irodalomtanárok

Mi a történész dolga? Mi a történelemtanár feladata? Mit szeretne megtudni az olvasó, mikor a történész könyvét lapozza?

Szívesen megmondom. Azt szeretné megtudni, például, hogy: mi történt. Az mikor történt. Hol történt, hogyan történt, ki volt a történelmi szereplő, milyen volt a szereplő (tényszerűen), mit mondott, hol mondta, kinek mondta, mit tett, mit nem tett és így tovább. Vagy nem így van? Netán azt szeretnénk megtudni, ha a történészt olvassuk, s nem például Katona Józsefet, Arany Jánost, Jókait, Gárdonyit, Mikszáthot, Móriczot, Mórát, Kosztolányit, Déryt, Illyést, Szabó Magdát, Cseres Tibort, Ottlikot, Feleki Lászlót, Hegedüs Gézát, Örkényt, Örsit, Koestlert, Dobozyt, Nemeskürthyt, Gyurkót, Kardos G.-t, Kertész Imrét, Spirót, Komoróczyt, Moldovát, Bereményit, illetve ízlés szerint: Illés Bélát, Hollós Korvint, Berkesit, Ungvárit… hogy mi az „elképzelhető”, mi a „nagyon valószínű” a szerző véleménye szerint?

Őszintén szólva, én nem ezt akarom megtudni! Különösen nem egy negyedrangú stilisztától, illetve ötödrangú, mondjuk így: erkölcsi-szellemi vakaréktól. Kérem, az a történész, aki nem (csak) tényt közöl (pl. mások dokumentált álláspontját stb.), hanem gyakorta az ő saját véleményével is előtolakszik, legkevesebb tanuljon meg fogalmazni! Valamennyire. Minimum közepesen. Vagyishogy ismerje, értse azokat a kifejezéseket, szavakat, mondatokat, amelyeket nagybecsű tudóskedvében az érdeklődő közönség elé tár!

Ormos Mária: „Elképzelhető, sőt nagyon is valószínű, hogy Sztálin eredetileg hitt valami elemi igazságosságban, a hozzá hasonló nyomorultak felszabadításának, emberi élethez juttatásának szükségességében”.

„Elemi igazságosság”. Milyen az? Rájövünk majd, ám előtte álljon itt egy elemi igazság: Ormos Mária kutyaütő stiliszta. Aki persze nem a szégyenlős kutyát üti-veri, azt ugyanis a másik bula-stiliszta műveli originálisan, hanem a metaforikus ebet.

Alapkérdés (ez is az elemi igazságot célozza): miért nem „szegény emberekről” beszél a tudósprofesszor? A „nyomorultak” helyett. Hugó Viktornak képzeli magát? Esetleg írhatott volna „elnyomottakat”. „Kizsákmányoltakat”, különös tekintettel arra, hogy egykor tagja volt a „kommunista” párt központi bizottságának, sőt legbefolyásosabb döntéshozó testületének is. Vagy: „kisemmizetteket”. Vagy: „proletárokat”, ha már mindenáron gyalázkodni akar.

Egyébként Ormos Mária nem véletlenül kotorta elő (silányka szókészletéből) a legdehonesztálóbb fogalmat, nem véletlenül emleget „nyomorultakat” az általa „gonosztevőnek” és „minden téren dilettánsnak” minősített Sztálinnal direkt kontextusban. Ez egyáltalán nem véletlen. Mert pl. a „valami” határozatlan névmás lekicsinylő használatával is azt sugallja, hogy „valami elemi igazságosságban” csak egy dilettáns hihet (ti. az Ormos-féle entellektüelek kizárólag a „relatív igazságokban” hisznek – újabban), illetve (az Ormos-Heller-Vásárhelyi-féle „liberális” krédó szerint) aki nyomorba született, az vagy maradjon nyomorult élete végéig, vagy törje át sorsának betonfalát individuálisan, a saját erejéből. Hiszen például maga Vásárhelyi Mária is ezt tette: a Rózsadombra született, s onnan egészen a szemlőhegyi Gyurcsány-pártig zúdult föl –mentálisan is, egzisztenciálisan is. Mintegy egyenes vonalúan. Minden kitérő nélkül. Rózsadombról a Rózsadombra. És pontosan ezért átkozza, sőt olykor gyalázza a szegény embereket. Miközben Ormos a debreceni „rózsadombra” született, így aztán nem véletlenül írja róla a Wikipédia: „1951-ben belépett a Magyar Dolgozók Pártjába”, majd: „1952-ben szerzett tanári diplomát”.

Ez is elemi igazság.

És az is, hogy Ormos Mária nem 1947-ben lépett be, például a Kommunista Pártba, esetleg a szociáldemokraták közé (vagy bárhová), ha már oly hevesen lüktetett történelmi vénájában a forró, vörös forradalmi vér (ne feledjük, Heller „négyévesen” már kész „filozófus”!), hanem 1951-ben. A Rajk per után. Zöld Sándor ebben az évben irtja ki a családját (Magda Goebbelshez hasonlóan, nagymamástul mindenestül), 1951-ben módosítják az első ötéves tervet, duplázzák meg a beruházási költségeket (nyilván az életszínvonal, a mezőgazdaság stb. rovására). Persze, legyünk igazságosak: ezt a történelmi összefüggést egy végzős történész (értsd: kommersz egyetemista kispicsa) nem láthatta. A kistörténész nem tudhatta 1951-ben, hogy mi történik körülötte 1951-ben. És éppen azért, merthogy kommersz volt. Világéletében.

1951 az az esztendő, amikor a nők, főként a falusi lányok, asszonyok (tehát ne legyen félreértés, nem a „rózsadombi” egyetemisták!) „emancipációja” (értsd: téesz-traktorokra ültetése, illetve városi munkáskaszárnyákba terelése, intenzív ipari kizsigerelése) elkezdődött (vö. Bacsó: Te, rongyos élet). 1951 az újabb koncepciós perek éve. Ekkor ítélik el Kádárt, Donáthot, Losonczyt, néhány hónappal korábban Marosát, s amit egy „rózsadombi” kishurkának megint csak nem muszáj tudnia, mégis szimbolikusnak tartom: ha az „ötvenes évek” „sötét” korszak, akkor abban az ’51-es év a legsötétebb. Történelmi tény. Elemi igazság. Míg viszont Ormos Mária pontosan 1951-ben lépett be… Hová is? Forradalmi pártba? Politikai pártba? Nyilvánvalóan nem. Hanem egy olyan „állampártba”, melynek főfunkciója 1951-re már nyilvánvalóvá válhatott, még tán’ egy egyetemista kiscunci számára is, s amely kettős funkció nem egyéb, mint a brutális (munkahelyi, iskolai) elnyomás egyrészről, illetve a súlytalan emberek, az obligát karrieristák felszínre emelése másrészről. Határozott meggyőződésem: Ormos Mária nem ennek ellenére lépett be az MDP-be (1951-ben, majd szerzett diplomát 1952-ben), hanem éppen ezért. Ormos Mária nem Angi Vera volt 1951-ben, hanem egy fostos kis karrierista. Csúszómászó. Így aztán óhatatlanul lett belőle jókora szarházi. Vagyis olyan bölcsész-szakíró, aki a szegény, szenvedő, nincstelen, nélkülöző, szerencsétlen sorsú, keserves, sivár, sanyarú, gyötrelmes életű, mélybe zuhant, kínok közt tengődő, vergődő, eltiport, kizsákmányolt, üldözött, kitaszított, pária, proletár, ágrólszakadt embereket (hogy csak néhányat említsek a magyar nyelvben rendelkezésre álló jelzők, kifejezések közül!) szükségképpen nevezi „nyomorultaknak”. Nem elnyomottaknak, nyomorgóknak, megnyomorítottaknak, hanem gonosz(tevő) nyomorultaknak.

Csupán lapszus volna? Csupán arról van szó, hogy az elitizmusára pökhendi entellektüel momentán nem találta a megfelelő kifejezést? Nem találta. Mert nem is kereste. Pontosan azt írta le, ami öntudatlanul bűzlött elő fekélyes lelke mélyéről.

Tegnap Gerő András (szintén „zenész”) „értelmiségellenes támadásról” hörgött a tévében, mondván: nemcsak a filozófusokat, hanem az egész értelmiséget igyekezett lejáratni a populista kormány. Na most, magam sem látom ezt másként, vagyis szerintem sem „támadni” kéne ezeket az embereket, hanem – minden különösebb fakszni nélkül – akkorát rúgni a seggükbe, hogy visszarepüljenek egészen az általános iskoláig. Vagy az elemi szintű felnőttoktatásig.

Tehát fogadjuk el: Ormos Mária könyvében „csupán” szánalmas fogalmazásbeli csököttség érhető tetten, ti. a szerző történész-szakíró (értsd: szakbarbár), nem pedig kényes irodalmár! Magyarból kétharmad. Az persze igaz, Ormos gimnáziumi irodalomtanár (is), mármint a képesítése szerint, a debreceni bölcsészegyetemen szerzett pedagógusi diplomát; pedig akkor még nem is a Kósa volt a polgármester; ám legyünk (elemi) igazságosak: más egyetemekről se kerülnek ki különb irodalomtanárok, nem szólva arról, hogy Ormos Mária sem a saját dolgozatát hivatott leosztályozni. Amúgy persze színjelest adna magának. Külön dicsérettel. Ha viszont nem ő maga értékeli magát kitűnőre (mert ugye szerény, mint a kórság), akkor majd a másik elitértelmiségi. Például a Gerő. Akit viszont nem támadott meg a Budai. Hogy miért? Ki tudja… Vagy azért, mert nem tartja értelmiséginek, vagy pedig azért, merthogy én sem tartom értelmiséginek. A Hellert sem. A Gerőt sem. A Budait sem. Nos, ha mindezt figyelembe vesszük, jól tesszük, ám akkor is marad a kérdés: mivel magyarázható, hogy Ormos Mária például Rákosinak már nem is az ominózus gonoszságáról, hanem – egészen primitív rasszizmussal – randa-zsidó ábrázatáról, nem „rendes magyar arcáról”, „kuglifejéről”, majd (néhány héttel később) „csúnya tojásfejéről” beszél a szintén idióta ATV kamerái előtt (szerkesztett műsorban)? Nota bene az ATV-ben nem üldözik az „értelmiséget”. Hanem beszéltetik.

Ez mivel magyarázható?

Megmondom. Legközelebb…

Előtte még annyit, nemrég előtártam itt egy nagy világbölcsességet (melynek nyomán már magam is elámulok magamon, pedig régen megszokhattam volna: egyszerűen zseni vagyok), szóval, az elemi igazság szerint: az ostoba embernek nemcsak a híve, követője, hanem a „vitapartnere”, ellenlábasa is szükségképpen ostoba.

Ormos Mária az ATV-ben: „A magyarok [Trianon előtt] nem tudták kezelni a nemzetiségi kérdést, ez teljesen világos”.

Mi ebben a „teljesen világos”? Mi az, hogy „a magyarok”? Mi az, hogy „nem tudták kezelni”? Tolulnak a nézőben a kérdések, ám ezúttal nem az akadémikus professzor lebutult szövege az érdekes, hanem az ellenlábasának (egy Szakács Árpád nevű debatternek) pengés reflexiója: „Bezzeg az angolok, franciák, oroszok stb. tudták kezelni a nemzetiségi kérdéseket, nem is vacakoltak parlamenti beszédekkel meg törvényekkel a probléma »megoldása« során. Csak hát erről már nem esett szó [az ATV Tabu c. műsorában], mint ahogy az sem merült fel, hogy az elmúlt kilenc évtizedben, a mai napig hogyan bánnak a szomszéd államok a magyarokkal”.

Ennyi. Egyetlen betűvel sem több. Ezzel lett megcáfolva az állítás, mely szerint „a magyarok nem tudták kezelni a nemzetiségi kérdést”.

Miért nem igaz, hogy a magyarok nem tudták kezelni a nemzetiségi kérdést? Mert „az angolok, franciák, oroszok stb.” sem tudták kezelni a nemzetiségi kérdést. Továbbá: „hogy az elmúlt kilenc évtizedben, a mai napig” mostohán „bánnak a szomszéd államok a magyarokkal”.

(Vesd össze: miért nem lopik a Gyurcsány? Mert az Orbán is lopik!)

Szabadmadarat tolláról, szabadelvű tudóst „magyar” ellenlábasáról.

Gyurica úr 2012.05.29 10:58:10 © (329)
A kapitalizmussal szemben csak elvi alternatíva létezik.
@

És nem szemben?
A napokban egy fórumon feltették Bogár Lászlónak a frappáns kérdést, h szerinte az Orbán kormány a rendszerváltás utolsó kormánya vagy egy új rendszer első kormánya.
Erre Bogár azt felelte (nem szó szerint, de lényegileg) h a rendszer lételméletileg megbukott, de különböző formákban még sokáig fennállhat. Ezt ahhoz hasonlította, hogy '56-ban a szocialista rendszer is megbukott lételméleti értelemben, de mégis évtizedekig fennállt még a későbbiekben. És ezen időszak alatt különböző arcait mutatta, a terrortól a legvidámabb barakk létig.
Lehetséges forgatókönyv a jövőre nézve, hogy a [globál]kapitalizmus romjain nem egy gyökeresen új rendszer születik, hanem még nagyon sokáig ezen romok közt fogunk vergődni. Azaz a különböző alternatívák nem a rendszerrel szemben, hanem azon belül érvényesülnek.

Gyurica úr 2012.05.29 10:58:10 © (329)
A kapitalizmussal szemben csak elvi alternatíva létezik.
@

Érdemes a metakommunikációra figyelni, ahogy ingerültté válik a hangja, gesztusai, mimikája amikor a szocializmus humánumát megtartó racionális hatékonyságról zagyvál, majd a szinte esti mesélősre váltó intonáció a magyarázó kontextusba helyezéshez:
„...hát ez egy történelmileg új feladat” - na ezt pl. szépen mondta! Profánul így hangzik: eddig Moszkva ülepét nyaltuk, de mostantól a Világbank és a Valutaalap ülepét fogjuk. Ez itten az új feladat történelmileg.

Fogjatok össze magatokkal!

Vagy: kapjátok össze magatokat! Vagy: szarjátok össze magatokat!

Ez a három lehetőség van. Én többet nem látok.

Kuncze Gábor azt mondta tegnap a tévében, hogy az ország két oldalra szakadt, és hogy ez a két oldal folyvást harcol egymással, nincs köztük párbeszéd. (Azért nem tettem idézőjelbe a szöveget, mert lehetséges, hogy Kuncze nem pont ebben a sorrendben, ám pontosan ezeket a szavakat használta és pontosan ebben az értelemben. Illetve lehet, hogy a „harcol” szó helyett „veszekedést” mondott, nem emlékszem rá, de momentán nem ez a döntő.)

Kuncze Gábornak igaza van. Csak épp a torka véres annak, amit állít. Mert (1) az ország nem szakadt, (2) nem oldalakra, (3) nem kettőre, és persze (4) a Kuncze által pedzegetett „értelemben” nincs szükség párbeszédre, pontosabban: nem párbeszédre van szükség. A többi stimmel.

Az ország nem szakadt, hanem tagolódott. Nem két részre, hanem olyan három „csoportra”, melyek közül kettő a csoport, s az is inkább csak megközelítőleg, hozzávetőlegesen, tehát: messze nem oldalakról van szó, ti. a harmadik tag kizárólag a közvéleménykutatók által használt paraméterek szerint csoport: „a táblázaton ez az oszlop a pártot nem választók csoportja” stb.

Tehát az egyik „csoportba” azok tartoznak, akik figyelnek a politikára, s tántoríthatatlanul állnak a „baloldalon”, míg a másik „csoport” tagjai, szintén tántoríthatatlanul, a „jobboldalon”.

Kuncze a „baloldalon” áll.

Ami persze nem baj, a gond ugyanis ott kezdődik, hogy: Kuncze elvárja. Hogy mit vár el konkrétan? Fogalma nincs róla. Demokrataként elvárja.

Döntő kérdés: Kuncze meg akarja buktatni a kormányt? Nem akarja megbuktatni. Legalábbis nem mondta. Jó. De akkor miért álljak mellé? Vagy ellene. Miért? L’art pour l’art? Vagy azért, hogy Kuncze fontoskodó lelkének jól essék: eggyel többen kavarnak mellette? Kuncze mit akar? Akar valamit? Egyébként Kálmán Olga is ezt kérdezte tőle. Kuncze nem mondta meg. Illetve „ügyesen” tudatta (jobb kezével a bal füle tövét vakargatván), voltaképpen nem akar semmit. Csupán véleménye van. Kuncze-véleménye. Jó, ezt is értem, csak viszont: ezért álljak mellé? Ennyiért? Hogy „párbeszédet” folytatassak Kunczéékkal? Vagy az ellen-Kunczékkal? Miért? Minek?

Ha senki nem akarja átvenni a kormányzást, akkor nem foglalkozom senkivel. Mindezt természetesen metaforikusan mondom első szám első személyben, ti. én, a magam konkrét részéről, akkor sem válogatok a politikai „irányzatok” között, ha éppen (ciklikusan) eljött a kormányváltás ideje. Ugyanis a kapitalizmusnak nincs gyakorlati alternatívája. A pártok, koalíciók, diktátorok satöbbik kampányaik során (majd a kampányok utáni kampányaikban) ugyanazon jót vs. rosszat öntik nyakon az egymáséitól alig-alig eltérő ideológiai trurtymóikkal. Sőt például a „középbal” és a „középjobb” szinte csak annyiban különböznek (nálunk), amennyiben a képviselőik jobban gyűlölik egymást, mint a szélsőségek személyes megjelenítőit. Mesterházy, Schiffer képes együttműködni Vonával, míg a Gyurcsánnyal kevésbé (Schiffer egyáltalán nem), a Szilivel még kevésbé, nem szólva arról, hogy pl. Szili és Semjén között sincs személyes érintkezés (csak tudnám, mi a különbség kettejük között, túl azon persze, hogy semmi). És hosszan folytathatnám.

A kapitalizmussal szemben csak elvi alternatíva létezik. Én viszont részint öreg, részint szkeptikus vagyok ahhoz, hogy forradalmár lehetnék. Ezért nem politizálok. (A forradalom csak az olyan fürge ifjaknak való, mint amilyen pl. Tojás Gáspár Miklós.) Amitől persze még elmehetnék szavazni, és el is mennék (nem vagyok bigott), hiszen lehet valamicske értelme a kormányváltásnak is. Elvileg. Míg gyakorlatilag, hic et nunc semmi.

Az érdemi politikai kérdés ez: Orbán miként veszi majd tudomásul (előbb-utóbb), hogy nem a „zsidó nagytőke”, hanem a tőkelogika diktál. Ez az egyetlen érdemi, ugyanakkor – számomra – teljesen mellékes kérdés. Nem érdekel a matolcsy-orbáni metamorfózis módja (ti. a ténye nem kétséges), leegyszerűsítve: mindez pusztán ízlés dolga. Nem foglalkozom vele. Akinek az „ortodoxia” tetszik, legyen „ortodox”, míg aki „unortodox”, az tőlem nyugodtan riszálhatja „unortodoxként” felcsúti valagát, nem zavar. És már csak azért sem, mert meg vagyok róla győződve: az esztétikai, kulturális, ideológiai (vallási vs. szekularizációs) stb. alapirányultságot is a tőkelogika határozza meg. Történelmileg az egész világon. Így talán még Alcsúton is a kokakólát issza meghatározóan Mária népe, és nem annyira a keresztény kumiszt. Teljesen nyilvánvaló: az objektív tőke-eszkalációnak (s minden szubjektív hordalékának) be fog hódolni (Japán, India, Kína után) – horribile dictu – az iszlám is. Majd tessék megnézni!

Beszéljünk világosan! Kuncze a következőt „ajánlja” nekem, mint állampolgárnak – se többet, se kevesebbet! –, álljak melléjük, merthogy ők nem zsidóznak. És viszont azok meg zsidóznak. Ennyi. Aminek persze még volna is valami értelme, dacára annak, hogy semmi értelme, ti. nem igazi alternatíva, amely nem kínál pozitívumot (leszámítva azt a már-már cinizmusba rohadó hipokrita dogmát, mely szerint jogom van szabadon nyomorulttá válni), tehát kétségtelen: az is „valami” (értsd: semmi), hogy ezek legalább nem zsidóznak.

Így a probléma (mondjuk inkább szerényebben: a problémám) a következő (túl azon, amit fentebb említettem, hogy attól még nem állok melléd, ha te nem akarsz a Dunába lövetni, ezt megköszönöm nyilván, illő tisztelettel, de ettől még nem leszek a követőd), szóval, a gondom az, hogy pozitíve a Kunczéék is taszítanak. Mert, amiként Bayer Zsolték nem érzik bűnnek a zsidózást (sőt ők valójában zsidózásnak sem érzik, amit csinálnak), éppúgy vélik abszolúte jogosnak, ízlésesnek, méltányosnak, progresszívnek Kunczéék, Ormosék, Vásárhelyiék, Ungváriék, Kertész Ákosék… azt, amit ők csinálnak. Tehát ismételten a magukat, „genetikainak talán túlzás lenne mondani, inkább fogalmazzunk úgy, hogy” tradicionálisan, kulturálisan, szellemileg fölsőbb rendűeknek érző, valló, hirdető emberek talmi gőgjére, pökhendi gúnyolódásaira, mocskolódásaira, sértegetéseire, olykor egészen durva gyalázkodásaira gondolok.

Kunczéék utálatos emberek. Számtalan példa van rá. Kunczéék annyira taszítóak, annyira kiállhatatlanok, hogy bizony magam is antiszemita volnék, ha bennem nem szublimálná az utálatot a kritikai hajlandóság. Míg viszont jól látható: másokban a primer ellenszenv gyűlöletté tokosodik. Magyarán: nekem pszichésen nincs szükségem arra, hogy antiszemita legyek, mert ki tudom írni magamból az indulatot anélkül – s ez a lényeg! –, hogy közben zsidóznom kéne. Na most, ez nem pusztán intellektuális készség, képesség (az is, nyilván), hanem döntően alapmentalitás, lelki beállítottság kérdése, s amely attitűd nem egyéb, mint ama sokszor (gyakorlatilag mindenki által) elátkozott kritikai magatartás.

Triste válasz | 2005.08.19 13:50:49 © (650)

Ein Gespenst ugyanazt a tüzet okádja mindenkire.

Előzmény: Don Alfonso (647)

Igen ám, csakhogy én pontosan ezért nem vagyok antiszemita! Méghozzá egyedül én! Az antiszemitizmus lényege ugyanis, mentálisan, a primitív gyűlölet. Amelynek egyetlen valós alternatívája létezik: a könyörtelen kritika, s benne elsősorban a kérlelhetetlen önkontroll, önfegyelem, önkritika. Sajnos.

Triste válasz | 2006.01.13 13:54:51 © (2385)

Ebben a kérdéskörben sajnos egyet kell értsek az általam nagyon rühellt Ein Gespenst-tel.

Előzmény: babarczyeszter (2373)

Triste válasz | 2005.11.29 15:30:53 (2067)

Az index kirívóan gátlástalan figurája - Ein Gespenst, aki az index garázdájaként szenvtelenül, harag nélkül, de irgalmatlanul vert aggastyánt, kisgyermeket vagy éppen terhes anyát…

©

Hát igen. Pontosan ez a groteszk fintora a dolognak! Valójában csak az nem antiszemita, aki potenciálisan sem antiszemita, más szóval: az az ember, aki ugyan utál (hiszen bőven van mit utálnia), ámde nem rühell, nem gyűlöl, s különösen nem elvakultan. És ki az, aki nem gyűlöl? A kritikus. A „gátlástalan”, „garázda”, „szenvtelen”, „harag nélküli”, „irgalmatlan” kritikus. Aki egyébként azt állítja, hogy az antiszemitizmus attribútuma, tartalma nem a zsidóellenes gyűlölet (az a formája), hanem: a gyűlölet mint olyan. Vagyishogy az, aki tartózkodón, szelíden (ám kritikátlanul) „nem okádja a tüzet” (a zsidókra), az ugyan nem gyakorló antiszemita, viszont – elemző kritika híján – potenciálisan mégiscsak az; tudniillik még zsidók is lehetnek par excellence, gyakorló antiszemiták, Sándor Györgytől, Szilágyi Györgyön, Vámos Györgyön át le, egészen Babarczy Eszterig.

Lehet gyűlölet nélkül élni? Nem lehet. Csak nagyon speciális esetben. Tehát messze nem az a döntő, hogy valaki par excellence antiszemita-e vagy sem, méghozzá olyannyira, hogy megítélésem szerint pl. Ormos Mária József Attila-i értelemben vett őspatkány-attitűdje jóval kártékonyabb a kétségtelenül brutálisabb, ám nyílt (így behatárolható s elvileg fékezhető) „gyűlöletbeszédnél”. Ormos nagyobb kártevő, ti. nem arról van szó, hogy „az egyik hülyeség következik a másikból, a másik az egyikből” stb., hanem arról van szó, hogy az „alap-őspatkányok”, bizony, az Ormos Máriák szövegei.

A nyílt, brutális zsidózás a parlamentben az idén hangzott el, majd lényegében szó nélkül maradt a zsidóság ismételt gyilkossá nyilvánítása. Sőt azóta az ún. „baloldal”, ha lehet, még szorosabbra fűzte a politikai szövetséget a barbár-zsidózókkal (miközben Vásárhelyi Máriáék pártja jól megsértődött, merthogy egy „adminisztrációs hiba” folytán kihagyták őket az MSZP-LMP-Jobbik ad hoc koalícióból). Hogyan lehetséges ez, miért lehetséges ez? Azért lehetséges, mert Ormos Máriáék (s persze a Csoóriék is, ők valamivel előbb, de nem sokkal korábban) olyan társadalmi közhangulatot teremtettek, amelyben (mint langyos húslevesben a bacilus) vígan tenyészhet az immár egészen brutális baromság. Például Ormos Mária ezt a szövegét még a kilencvenes években közölte: „Elképzelhető, sőt nagyon is valószínű, hogy Sztálin eredetileg hitt valami elemi igazságosságban, a hozzá hasonló nyomorultak felszabadításának, emberi élethez juttatásának szükségességében”.

Hogy ez miért (mennyiben) ős-patkányszöveg?

Már ma meg akartam írni, csak a Kuncze tegnap este (Kálmán Olga műsorában) közbepofázott. Nem mondta persze, de erősen sugallta: ne harcoljak (vs. veszekedjek), hanem folytassak velük „párbeszédet”. Nos, a konkrét kunczei fölvetésre az általában vett állampolgári válaszom így hangzik metaforikusan: lófaszt! Párbeszédeljetek egymással!

Ezt tehát sürgősen meg kellett mondanom, s ezért a mai (rövid) kitérő.

jav.: De talán nem is originális!

Heller Mária, Ormos Ágnes

Heller Ágnes zsenialitása szerint „Nincs uralkodás az uralkodó nélkül, és festmény festő nélkül, tirannia tirannosz nélkül, gonoszság gonosz nélkül. Gondolkozzunk például a festőről! Mondjuk, beszélgetünk egy zseniális festővel, aki a saját festményeiről csak banalitásokat tud mondani. Következtethetünk-e ebből arra, hogy a festészet mint olyan banális? Vagy szükségünk van-e arra, hogy igazoljuk, hogy miután festményei zseniálisak, maga a festő is egy mélyen gondolkozó ember, mint azt Arendt számos ellenlábasa Eichmann esetében tette?”

Zseniális filozófiai kérdésfölvetés. Mintegy Heller-zseniális (ami azt jelenti, hogy a világon semmi értelme), sőt kongeniális (erről bővebben alább).

Kezdjük ismét annak leszögezésével, hogy Heller még a legócskább közhelyeket is el tudja rontani. Ebben valóban egyedülálló. Sok szánalmaska sznobot ismerek, de olyat, aki ily röhejesen erőlködve volna eredetieskedő, Helleren kívül, egyet sem.

Közhely: a háziállat nem olyan, mint a vadállat. Míg e vérszegény banalitásnál Heller egyetlen parányi kummával sem tud többet mondani az állatról, ám fecseg róla megállíthatatlanul, hiszen ő épp azért „originális” „filozófuszseni”, hogy erőnek erejével csináljon magából jókora hülyét. Vagyis ezért nem elégedhet meg annak megállapításával, hogy a háziállat nem vadállat, ezért értekezik a háziállat „szocializációjáról”. Míg Almási professzor szerint több minden „jellemzi Heller gondolkozásmódjának radikális originalitását: olyan kilátóból fogalmaz, ahonnan minden kerekebbnek, igazabbnak látszik. A szégyenről ír dolgozatot – aktuálisat és általánosat – amiből az marad meg az ember fejében, hogy mekkora katartikus szerepe van. Megint olyan fordulat, amit ő hozott be a filozófiába. Persze tudnék említeni mélyebb-fontosabb felfedezéseket is. Például a kanti imperatívuszok megfejését [sic.], az individuális és társadalmi etika találkozáspontjáról, e kegyetlen mércéről, amit megint csak ő villantott bele a filozófiai tudatba”.

Világos. Heller a „szégyenről ír dolgozatot”, mialatt belevillantja „a filozófiai tudatba” a „kanti imperatívuszok megfejését”, valószínűleg: megfejtését – bár itt valóban inkább a megfejésnek volna valami értelme, ti. Heller szerint (Filozófiám története, 27. o.) Kantot ő „soha nem fogja igazán érteni”. S ami egy filozófus esetében valóban originális. A „radikális” mozzanat pedig az lehet a helleri „originalitásban” (gondolom én), hogy a szerző ellentmondást nem tűrő modorban „villantja bele a filozófiai tudatba” azt a dolgot, amelyet még saját megvallása szerint sem ért. Egyébként ez az egyetlen dolog, amelyben Heller nem téved, mármint hogy: korábban sem értette, ma sem érti és „soha nem is fogja érteni” Kantot. „Igazán”.

Tehát. A szégyen, a háziállatok és Kant. Nézzük, miként sűrűsödnek ezek össze Heller zseniális filozófiájában: „Még A szégyen hatalma című, ausztráliai emigrációban írott könyvemet is azzal zártam, hogy a modern ember számára a megfelelő etika a sztoikus-epikureus erkölcs. Filozófiai szempontból Kantot tartottam akkor, ahogy máig is a modern etika csúcsteljesítményének [azt a Kantot, akinek a szövegeit „soha nem fogja igazán érteni” – Gy. úr], de ami az ember gyakorlati életvitelét illeti, jobban bíztam a tisztességes ember életélvezetében”.

Jó. És hogyan életélvez a tisztességes ember? Nyilván úgy, hogy sztoikusan-epikureusan (értsd: jó étvággyal) elfogyasztja a szégyenlősen affektusos háziállatot, tudniillik „a legtöbb affektus megfigyelhető az ösztönleépülésben előrehaladt magasabb rendű emlősállatoknál is. De a szégyen kivétel. Csak az embernél és az ember környezetében élő »szocializált« háziállatok, mindenekelőtt a kutya esetében figyelhető meg”.

Vannak háziállatok? Vannak. Melyek tulajdonságai sok mindenben különböznek a vadállatok tulajdonságaitól. Idáig érthető. Ám a zseni épp attól zseni, hogy nem elégszik meg a közhellyel, s főként akkor nem, ha „radikális originalitást” várnak tőle nyálzó falka-haverjai. Heller is ezért villantja bele a tudatba, hogy az „ember környezetében élnek »szocializált« háziállatok”.

Na most, itt vagy arról van szó, hogy a zseni egyszerűen nem tudja: a domesztikált állat = háziállat = „szocializált” állat, vagy arról van szó, hogy vannak olyan háziállatok, melyeket külön is szocializálunk (melyek ezek?, a macskák?, az aranyhörcsögök?), vagy arról van szó, hogy a zseni semmit nem tud, sőt valójában nem is érdekli semmi (ez a legvalószínűbb), hanem csak villantani akar egy nagyot, egy mélyen originálisat a filozófiába (noha csupán durrangatnia sikerül kicsiket, Almási professzor hívő orra alá), mindenesetre idézőjelbe teszi a „szocializált” szót. „Hülye, aki hülyeségre gondol” – s így kész is a radikálisan originális, zseniális gondolat: a tarajos kakas szégyelli magát a tyúkólban, mert az ember környezetében szocializálódik.

Szellemi trükk? Nem. Meggyőződésem: Heller nem Cipolla. Hanem egy szimpla városi-paraszt.

Közhely: uralom nincs uralkodó nélkül, vagyis a helleri megállapítás intellektuális értéke nulla, olyan, mintha azt mondanánk, nincs éltető levegő oxigén nélkül, ámde – miként fentebb céloztam rá – Heller még egy vacak banalitást is képes elrontani, ezt írja: „nincs uralkodás az uralkodó nélkül”.

Van uralkodás az uralkodó nélkül.

Míg a „filozófuszseni” abból, hogy nincs uralkodás uralkodó nélkül, arra következtet (originálisan), hogy nincs gonoszság gonosz nélkül.

Hogy mi ebben az unikális? Egyszerű: Heller talán az egyetlen, aki még Illyés (banális) versét sem érti, Szophoklészt, Shakespeare-t, Marxot, Sántát, János apostolt + Karinthyt, Fábrit, Rónay-t, Szász Pétert, József Attilát, Ranschburgot… pedig végképp nem (nem is ismeri őket), így aztán kénytelen a saját (bornírt) közhelyeit variálgatni orrba-szájba. Idézőjelbe teszi a „szocializált” szót, minek révén könyörtelenül villan bele az intenzív filozófiai gondolkozásba. Nota bene nemcsak a háziállatok szégyenéről, hanem a „festőről” is: „Gondolkozzunk például a festőről! Mondjuk, beszélgetünk egy zseniális festővel, aki a saját festményeiről csak banalitásokat tud mondani”.

Mondjuk. Beszélgetünk a festővel. És? Akkor mi van? Mondjuk, kiderül: a festő „a saját festményeiről csak banalitásokat tud mondani”. És? Semmi. Vagyis (jobb híján) marad Heller költői kérdése: „Következtethetünk-e ebből arra, hogy a festészet mint olyan banális?”

Nem következtethetünk. És? Mi következik ebből? A filozófuszseni szerint az, hogy gonosz nélkül nincs gonoszság. S hogyan következik ez a banalitikus festőből? Akárhogyan. Zseniálisan. Radikális originalitással.

Tessék elhinni: a hülyeség nem szükségképpen radikális! De talán nem originális! S mindezt azért mondom, mert Heller szövegei nem csupán Hellert, hanem – világnézeti, politikai beállítódásra való tekintet nélkül, vagyis: intellektuálisan – a teljes magyar szellemi elitet jellemzi (néhány mocskospiszkos komonista kivételével, vagyis azok kivételével, akik manapság nemigen szólalnak meg).

Ez a fej ugyebár Ormos Mária szerint „kuglifej”:

Míg Heller szerint: „beszélgetünk egy zseniális festővel”.

Rendben van. Beszélgetünk. Majd, ha megállapítottuk, hogy a „festő zseniális” (és nem zseni, ti. Hellernél – originálisan – nem a mű zseniális, hanem az alkotó!), továbbá, ha megállapítottuk, hogy valamely zseniális festőnek büdös a szája (például), vagy „csúnya tojásfeje” van (vö. a fenti képpel), nem szólva arról, hogy a festő minden este leissza magát az originális filozófusok szellemi szintjéig (vö. sárgaföld), belevizel a gyerek iskolatáskájába stb., nos, ha mindezt megállapítottuk, akkor mire következtethetünk belőle? Először is arra, hogy a „festészet mint olyan nem banális”. Majd ebből – logikusan – arra a helleri tételre, mely szerint: „a gonosz dolgok forrása a gonosz”. És ami nyilvánvalóan nem igaz, ezt pszichológiai vizsgálatok bizonyítják, melyek közül már csak a Milgram-kísérlet is halomra dönti Arendt és Heller minden „zseniális” (értsd: primitíven idióta) spekulációját az absztrakt „Gonosz” bölcseleti létezéséről. A másik pedig még a Milgram-próbánál is ismertebb „kísérlet”, s amely nem más, mint Jézus, Pilátus, Barabás és a nép laboratóriumi tevékenysége. Jánosnál is, Karinthynál is fényesen igazolódik: Hellerék állításának értéke egyenlő a nullával; szakszerűbben fogalmazva: hamis tétel. Ugyanis a gonosznak nem a gonosz a forrása, hanem épp ellenkezőleg: a jó, illetve a jónak különféle – specifikusabbnál specifikusabb – akarásai. Egyébként nagyjából erről szól a teljes világirodalom. Aiszkhülosztól Kertész Imréig.

Heller: „szükségünk van-e arra, hogy igazoljuk, hogy miután festményei zseniálisak, maga a festő is egy mélyen gondolkozó ember, mint azt Arendt számos ellenlábasa Eichmann esetében tette?”

Nos, ha valóban ezt tették az ellenlábasok, akkor ők is meggyőzően demonstrálták: az ostobának nemcsak a követője, hanem az ellenlábasa is ostoba. Tehát ne legyen félreértés: én nem vitázom Heller Ágnessel, hanem azt bizonyítom, hogy Heller szövegi vitathatatlanok. Mert nincs bennük semmi.

Vas Istvánék írják a Planta-dalban:

Jobb a műnap, mint a nap,

anyagnál a műanyag,

fogsornál a műfogsor,

doktornál a műdoktor,

nemzetnél a műnemzet…

Míg Heller „radikálisan originális filozófiájának” planta-esszenciája: Eichmann. Műargumentum. Ez az intellektuális ultima ratio, ti. innentől már végképp nem mer senki vitába szállni a „zsenivel”. Aki szerint a „Gonosz”: axióma. Nem szorul bizonyításra. Milyen alapon? Eichmanni alapon: „szükségünk van-e arra, hogy igazoljuk, hogy miután festményei zseniálisak, maga a festő is egy mélyen gondolkozó ember, mint azt Arendt számos ellenlábasa Eichmann esetében tette?”.

Le van írva az aduász: Eichmann!

Vagyis innen, aki nem ért egyet Heller Ágnessel, antiszemita (és nyilván hülye is, mert nem érti, az eichmannozás: zseniális filozófia).

„Eichmann a vádlottak padján, Jeruzsálemben nem kísért meg senkit, de ebből nem következik, hogy Hitler nem kísértett meg senkit, vagy hogy Sztálin nem kísértett meg senkit.”

Tehát a bizonyítandó tétel: Hitler és Sztálin gonosz. Ez abból következik, hogy Eichmann „Jeruzsálemben nem kísértett meg senkit”, illetve abból, hogy „ebből nem következik, hogy Hitler nem kísértett meg senkit, vagy hogy Sztálin nem kísértett meg senkit”. Kész. Be van bizonyítva: „a gonosz dolgok forrása a gonosz”. És „Szükségünk van-e arra, hogy [ezt] igazoljuk”? Nincs rá szükségünk, mert „a festő is egy mélyen gondolkozó ember”, nadeviszont: Eichmann gonosz.

És aki erre azt mondja, hogy úgy baromság, ahogyan van, az ugyebár antiszemita. Nagy valószínűséggel. De für alle Fälle mondjuk ki (esetleg sugalljuk) róla. Teljes bizonyossággal. És persze higgyük is el! Miért? Mert Heller önmagát „zsidó páriává” kiáltja ki (olykor „pária zsidóvá”, ahogy épp eszébe jut), illetve Hellert az akoltársai (nem kevésbé az ellen-akolban bégető kontra-birkák) filozófiazsenivé ütötték.

Félreértés ne essék, nem a dedós-játékukat akarom én elvenni tőlük (ha akarnám, se tehetném), csupán azt mondom: ez ma már igen-igen veszélyes játék: azokból az emberekből is előcsalhatja a szörnyeteget, akikről eleddig Vásárhelyiék gondolni sem merték volna, hogy: „hát még ők is” a Gonosz befolyása alatt állnak.

„Eichmann a vádlottak padján, Jeruzsálemben nem kísért meg senkit, de ebből nem következik, hogy Hitler nem kísértett meg senkit, vagy hogy Sztálin nem kísértett meg senkit.”

Ezzel a „filozófuszseni” nem egyebet állít, minthogy Hitler uralma előtt nem volt antiszemitizmus (zsidópogrom stb.), ti. Hitler abszolút démonikussága nem kontrollált. Miért nem? Mert azt, hogy pontosan mi történt a haláltáborokban, nemhogy a „Gonosz” által „megkísértett” Hitler révén megigézett német nép, de még az áldozatok sem tudták igazán, ez csak később derült ki mindenki számára egészen világosan. Illetve épp arról van szó, hogy később se mindenki számára, és pontosan ez olvasható Kertész Imre regényében, s amellyel szemben a tipikus helleri „ellenérv”: „ebből nem következik, hogy Hitler nem kísértett meg senkit, vagy hogy Sztálin nem kísértett meg senkit”.

Akkor mi következik belőle?

Magam is megkísértettem már több embert, sőt szinte mindenki megkísértett már valakit, ám ebből semmiképpen sem következik (pontosabban: nem ebből következik), hogy bárki gonosz volna (akár én, akár az általam megkísértett halandó). Az ellenkezője sem következik belőle.

Ormos Mária egyik ismert könyvének utolsó fejezetében összeveti Hitler és Sztálin „útját”, „világát”, „képét”, „alkatát”, történelmi szerepét. Ezt írja: „A két »gonosztevő« útja a háború idején más-más világba vezetett. 1939-től kezdve a Hitler-kép a világban egyre sötétedett, Sztálin viszont 1941 után mindjobban felmagasztosult. 1943-tól kezdve Hitlert hiába biztatták,  ő már nem mert a németek elé lépni, a nagyvilágban pedig maga lett a démon, a rém. Sztálin ugyanakkor magas piedesztálra került a honfitársak nagy többségének a szemében, mivel ő lett a győztes hadvezér, a birodalom megvédője és megnagyobbítója, a diplomácia tévedhetetlen nagymestere, akit a világ nagyjai elfogadtak.”

Tehát a „Gonosz”, a „gonosztevő” 1939-ig Ormos Mária szerint is nagy hatással, olykor démonikus hatással volt (nyilván Goebbels, Riefensthal és mások segítségével), nemcsak a németek tízmillióira, hanem még ivarérett polgári demokratikus nagypolitikusokra is. Chaplin valószínűleg ezért igyekezett Hitlert bagatellizálni; azért ábrázolja a Diktátorban pojácánák, s nem démonnak, mert – paradoxmód – Hitler csábereje döntően abban áll (a film szerint és szerintem is), hogy a diktátor azonos a csetlő-botló kisemberrel, illetve annyiban hiteles démon, amennyiben – paradoxmód – különbözik is a kisembertől: képesnek mutatkozik arra, hogy kivezesse a népet a káoszból, de mindenekelőtt: akarja a megoldást! Ez a döntő: az akarat (diadala), és ezt Riefensthal éppoly zseniálisan ismerte föl, mint Chaplin (ellenkező „kameraállásból” nézve természetesen).

Ezt a művész-entellektüel már akkor látta, amikor a mezei entellektüel még jócskán Hitler (pontosabban: a Hitler-jelenség) hatása alatt ámuldozott; még Ormos Mária szerint is, ti. az idézett szövege erre utal. Miközben az Ormos Máriák, Vásárhelyi Máriák, Heller Ágnesek, Ungvári Tamások… ma sem értik, amit egyébként tudnak. Legalábbis Ormos Mária tudja. Sőt a többiek is tudják. Csak nem értik. Mert, ha értenék, nem neveznék gőgösen „korlátoltnak, analfabétának” a „lakosságot”, nem mocskolnák (gyakorta), nem gyaláznák (olykor, mint pl. Vásárhelyi) azt a kisembert, akinek egyszersmind igényelnék a megértését (gazdasági megszorítások idején), sőt elvárnák a támogatását is az épp aktuálisan horgadó „Gonosszal” szemben. Vagyis a népet (a kisembert) alapvetően a válság, a (relatív) nyomor szédíti a „Gonosz”, a Démon karmai közé, miközben a bicskanyitogatón, bikacsök-keményítőn ripők Ormos Ágnesek, Heller Máriák is taszítanak egyet a tántorgókon sicher ist sicher.

A születetten ostoba, ám születetten pökhendi tudósprofesszor írja a könyvében: Hitler és Sztálin „nélkülözték a gazdasági és pénzügyi ismeret alapjait és számos más olyan ismeretet, amely egy állam vezetéséhez elengedhetetlen”.

Jó, akkor most talán tekintsünk is el attól, hogy Ormos Mária teljességgel nélkülözi azt az elemi tudást, amely viszont a történész-értelmiségi számára elengedhetetlen, ti. közhely: az államvezetőnek nem közgazdasági, pénzügyi, műszaki, katonai, jogi, egészségügyi, pedagógiai, művészeti, településfejlesztési, természetvédelmi stb. szakismeretekkel kell rendelkeznie, hanem olyan speciális képességgel, amely révén fölismeri, hogy ki (lehet) az, aki adott pillanatban, adott körülmények között a leghatékonyabban tevékenykedhet az államfő irányítása alatt álló társadalom javára. Napóleon nem volt jogász (gyakorlatilag nem tudott írni, „entellektüel” tanárai „idiótának” nyilvánították), a Code Napoléonnak mégis majdnem akkor hatása van a világon, mint Ormos Mária valamely entellektüel bonmot-jának (pl. a „csúnya tojásfejről”). Churchill nem hadvezér. Clemenceau még csak katona sem. Truman iskolázatlan parasztgyerek, művészi ambíciókkal, miközben a nevéhez fűződik az egyik leghíresebb (s talán leghatásosabb) gazdaságpolitikai doktrína. És a végtelenségig sorolhatnám. De nem teszem, ti. ez is akkora közhely, hogy nekem szakad le tőle a pofám, Ormos Mária helyett szégyenkezvén (mint a szocializált kisliba) az olvasóközönség előtt.

Ami viszont a lényeg: olvastam Sztálin-szövegeket, olvastam Ormos Mária-szövegeket (nem egyet, nem kettőt), így hát voltam szíves megállapítani: Sztálin intellektus (a maga brutális módján, persze nem oly fényes intellektus, mint Lenin például, de nyilvánvalóan értelmiségi), míg Ormos Mária nem több (ilyen értelemben), mint egy egészen egyszerűcske urbánus Heller-paraszt. Kongeniálisak. Vagy kongenitálisak? Mindegy, a lényeg, hogy ők diplomás, szellemi foglalkozású dolgozók. Akadémikusok. Ám ami messze nem jelenti, hogy ne volna mindkettő kongeniális barbár. Esetenként. Értsd: gyakorta. Szinte mindig. Szellemileg is, morálisan is. Például Ormos professzor rögvest, a következő mondatában, ahogy azt professzorilag kell: elegánsan cáfolja önmagát: „Mindketten [ti. Hitler és Sztálin] nélkülözték a gazdasági és pénzügyi ismeret alapjait és számos más olyan ismeretet, amely egy állam vezetéséhez elengedhetetlen. E téren azonban Hitler, aki a német apparátust szinte teljes egészében felhasználhatta, lényegesen kellemesebb helyzetben volt. Nemcsak Schacht, de a profik százai álltak rendelkezésre minden tekintetben, míg a bolsevik vezető csapat(ok) tagjai eredetileg úgyszólván minden téren dilettánsok voltak”.

Igen? Dilettánsok voltak? Nem inkább dilettánsak? Minden téren? Stilárisan is? Nyelvhelyességileg is? Elhiszem. De mi az, hogy „eredetileg”? Amikor kellett, már nem voltak dilettánsak? Soksak.

Tehát. Vagy arról van szó, hogy a Szovjetunió Sztálin, illetve „a bolsevik vezető csapat(ok) tagjainak” totál dilettáns (katonai, műszaki stb.) irányítása alatt egyszerűen összeomlott (például 1941 és 1953 között), vagy arról van szó, hogy a dilettáns Sztálin mégiscsak értett – valamicskét – az államirányításhoz. Vagyis pontosan ahhoz, amihez értenie kellett – államférfiként.

A tudóstörténész szerint ugyebár az első opció az érvényes: Sztálin 1941 után elfuserálta az országot. Világos. Ám még így is marad a kérdés: Ormos Mária, e vásárhelyisen köpködő „von Haus aus entellektüel”, vajon miért állítja ugyanazon könyvének ugyanazon lapján, hogy: „Sztálin 1941 után mindjobban felmagasztosult” a világközvélemény szemében? Mint államvezető! Mert, ha valóban „fölmagasztosult”, akkor valamihez mégiscsak értett ez az „úgyszólván minden téren dilettáns” bolsevik (a többi bolsevikkal együtt). Vagy nem?

A mi biztos: a gennyes hipokrízis, a neofita gyűlölet, antikomenista gyűlölködés messze nem elegendő ahhoz, hogy az „értelmiségi” ne csupán a saját, illetve a különféle (irányokban üvöltöző) falkatagok szemében legyen valódi tekintély. Hanem az enyémben is például.

Kérdés: nem azok-e a dilettánsok (itt o-val) valójában, akik szerint „a gonosz forrása a gonosz” (filozófiailag), s akik egyszersmind azt állítják (szaktudományosan), hogy a két „gonosz”, a két „gonosztevő” közül az egyik veszített démonikusságából, míg a másik – ugyanakkor! – „fölmagasztosult” a polgári-liberális közvélemény szemében?

Ami persze minden további nélkül elképzelhető, és már csak azért is, merthogy így történt, ám ez esetben kizárt, hogy a gonosznak a Gonosz a forrása. Tehát vagy arról van szó, hogy a gonosznak a történelem a forrása, vagy pedig arról, hogy egyáltalán nincs Gonosz (mint olyan), hanem „csak” gonosztevők vannak, s akik mindahányan történelmileg determináltak.

Így hát a fenti szövegelemzés alapján (is) kimondható: Heller Ágnes a „filozófusok” (értsd: a filozófiában kavargató kékharisnyák) között a legdilettánsabb (legdilettánsasosabb) történész, míg Ormos Mária a történészek között a leghülyébb, legkártékonyabban moralizáló „filozófus”. Ezt írja például: „Elképzelhető, sőt nagyon is valószínű, hogy Sztálin eredetileg hitt valami elemi igazságosságban, a hozzá hasonló nyomorultak felszabadításának, emberi élethez juttatásának szükségességében”.

Hogy ez miért patkányszöveg? Miért süllyeszti Ormos Máriát részint a Landeszman rabbik, részint Bayer Zsoltok, részint a Zsiga Marcell-lek intellektuális és morális nívója alá? Erről írok legközelebb…

jav.: ... jól látható: ...

A valóság nehéz nyomait követve
önnönmagadra, eredetedre
tekints alá itt!

Heller Ágnesnek sikerült alátekintenie. Önmagára. Le. Egészen mélyen. Bár, az is igaz, ha Heller önmagára tekint, akkor nem alá, hanem horizontálisan tekint, ő ugyanis eredetében egyazon szellemi síkon leledzik. Heller, mint tudjuk, már négyévesen kész filozófus. Csak akkor ezt még nem tudta, miként lényegileg azóta sem tud semmit, legalábbis saját vallomása szerint: „Most jöttem rá, hogy egész életemben Auschwitzot és a Gulagot akartam megérteni”.

Erre most jött rá. Idáig nem tudta. Hogy mit akart megérteni. Mert ilyen a „filozófuszseni”.

Sóhajthat keservest, mondjuk, egy pudvás átlag-öregasszony: „most jöttem rá, hogy valójában az Ödönkét szerettem egész életemben”! Jó, de mi köze ennek a filozófiához?

Másik alapkérdés: Heller miért egyedül igyekezett megérteni Auschwitzot, miért nem kért segítséget, mért nem kérdezte meg egy férfitől, például Hermanntól: „Pista, mondd már el nekem, mi ez az egész?!”. Mert, amennyire ismerem Hermannt, főként a TIT-ben kifejtett (alap)ismeretterjesztő munkásságát, nyugodt lélekkel kijelenthető: a férfi szívesen válaszolt volna a kérdésre. És szükség is lett volna rá (némi szellemi eligazításra), Heller ugyanis – magától – még annyit sem értett meg („egész életében”), hogy ha helyteleníti Auschwitz „relativizálását”, akkor legalább neki nem kéne „Auschwitzot” „relativizálnia” (für alle Fälle), nem kéne összevissza kevergetnie azt pl. a „gulag” fogalmával. Persze a Magyar Narancs is bőszülten hörög, mondván: a Terror Házában szánalmasan „relativizálnak” a rosszak és a szánalmasak: „A legszánalmasabb e téren a hullák mennyiségének számháborúja… Az efféle összehasonlítgatás káros voltát legjobban az mutatja, hogy – akarva, akaratlan – felmentést kap a révén bárki, aki már nem a szenvedések, hanem a gyűlölködés történetét írja”.

Mármost a „gyűlölködés története” mentálisan a primitivizálással kezdődik. Nem a Magyar Naranccsal, s még csak nem is Hellerrel, ti. a „nagyasszony” maga is szedte valahonnan zseniális filozófiáját, így Hellerék „csupán” a permanens lepusztultság-állapot posztmodern megtestesülései, egy-egy mondatuk egy-egy pillanatfelvétel a szellemtörténetről, valamely „unikális” megállapításukkal egyszerre tekintenek önmaguk alá is, fölé is. Olykor pedig bele, egyenesen a tudás legközepébe: „A Gulag egy politikai mítosz – a totális társadalom metaforája. S ennyiben a Gulag-metafora a nácizmust is magába foglalja – a holocaust kivételével”.

Hoppá! Itt két „originális” dolgot állít hirtelen a „filozófia nagyasszonya”: (1) a sztálini rendszer par excellence náci rezsim, illetve (2) Heller (szövege) szerint a par excellence nácizmus nem szükségképpen vezet Auschwitzhoz. Ezt állítja a zseni, tessék elolvasni! Mert vagy nem tudja, hogy a sztálini rendszer (mint par excellence náci szisztéma) nem torkollott Auschwitzba, noha lett volna rá idő fennállásának cca. hét évtizede során, vagy azt hiszi, hogy létezik náci modell Auschwitz nélkül is. (Hack Péter szerint már a kommersz náci-beszéd is uszítás, „Auschwitzhoz” vezet.)

Itt tehát jól láthat: a „filozófuszseninek” gőze nincs arról, mi a különbség a nácizmus és a fasizmus között, nyilvánvaló, Heller is a „faszicsta komonyizmusról” akart volna valamit hadoválni (a sok hasonló fazon közt elvegyülve és kiválva), ám még így is szánalmas maradt, ti. attól, hogy valami hasonlít a fasizmusra, még nem szükségképpen az. Csak akkor fasizmus a dolog, ha egészében is, részeiben is azonos a fasizmussal.

A kérdés egyszerű: a Sztálin nevével fémjelzett történelmi képződmény (amelyet egyébként Hellerék kommunizmusnak neveznek) fasizmus, vagy sem? Egyszerű a kérdés, egyszerű a válasz. Illetve egyszerű volna. Csak tudni kéne hozzá, egyrészt, hogy mi a fasizmus (s nem keverni azt a szegény nácizmussal például), másrészt ismerni kellene az ún. sztálinizmus történetét. Méghozzá igen behatóan. Ilyen egyszerű: tudni, ismerni. Amivel szemben viszont Heller tudatlan is, korlátolt is. Ezért történik meg mindegyre, hogy a fecsegő Heller Ágnes csak a maga által fölvetett hamis kérdésekre képes (hamisan) „válaszolni”. Például: „a Gulag-metafora a nácizmust is magába foglalja – a holocaust kivételével”.

Mit jelent ez? Azt mindenképpen jelenti, hogy a „Gulag metafora” (amelyről egyébként szintén nem tudni, micsoda) több, mint „nácizmus” (értsd: fasizmus), hiszen azt „magába foglalja”, s nyilván nem a „holocaust”-tal több, merthogy azt viszont nem „foglalja magába”. Hanem? Akkor mi az, amivel több? Valami pozitívummal? Negatívummal?

Az autentikus válasz: Heller Ágnesnek egyetlen mondatát sem szabad komolyan venni. Még akkor sem (sőt akkor a kevésbé!), ha történetesen Hannah Arendt-re hivatkozik: „Talán Arendt volt az első…”

Ő volt az első. Jó, akkor hadd kérdezzem meg: a tudós-akadémikus, az „originális” és „unikális” professzor-nagyasszony vajon miért nem tudja, hogy végül is ki volt az első!? Arendt? Nem Arendt? (Arra persze Heller biztosan tökéletesen emlékszik, hogy amúgy a Béluska volt-e az első, vagy a Tamáska a szomszéd lépcsőházból, s hogy akkor éppen melyik bugyi volt rajta stb., az ilyesmit a nők nagyon meg tudják jegyezni.) És a tudományban? Tessék nekem elhinni, ez a filozófusi szakma egyik alapkérdése: valamely gondolat, tézis stb. honnan származik!? Ugyanis ennek ismerete nélkül nemhogy filozófus, de még filozófiatanár sem lehet valaki. Különösen akkor, ha a büszke „nagyasszony” még saját „originális” „filozófiájának” kulcsfogalmát, illetve annak eredetét, történetét sem ismeri (vö. „Filozófiám története”). Merthogy akkor mit ismer? Lényegében semmit. Talánkodik: „Talán Arendt volt az első, de ha nem az első, akkor is egyike az elsőknek, aki a holocaust, majd pedig a Gulág tényével szembesülve a gonosz ősrégi metafizikai és morálfilozófiai rejtélyét kezdte firtatni”.

Arendt „firtatni” kezdte a „rejtélyt”. Nem megfejteni, hanem feszegetni. Igen ám, csakhogy firtatni mindenki tud, ahhoz nem kell filozófusi diploma, sőt még közpénzből szétosztogatott milliárdok sem kellenek hozzá. Kérem, nem az a lopás lényegileg, ha jogot sértve herdál az állam, a politikus (ez lehet utólagos jogszabályalkotás kérdése is, lehet „oszt jónapot” kérdése is), hanem az a történelemfilozófiai értelemben vett lopás, ha nyilvánvaló dilettánsok, here-értelmiségiek zsebeit tömködik tele cinikusan a dolgozók, az adófizetők pénzével.

Már, hogy – Magyar Bálinték szerint – egy „filozófiazseninek” nem muszáj ismernie az anyanyelvét? Nem muszáj. Nem baj, hogyha a magyar nem megy neki, ám akkor írjon azon a nyelven, amelyet ismer, s fizessék azok, akik profitálnak a zsenialitásából! Mert az igaz, hogy a filozófia nem szépirodalom, ám a dolognak épp ez a furcsa sajátossága: a filozófiában a nyelv, a szó a legfontosabb eszköz, mégpedig azért, mert minden filozófiai fogalomnak (viszonylag) egyértelmű jelentéssel kell bírnia. Különben nem filozófiáról, hanem művészetről beszélünk, illetve olyan bölcseletről, amely művészi alakzatban (mint koherens egészben) jelenik meg.

Heller viszont nem Goethe, nem József Attila, csupán egy puffadt Csintalan Sándor, egy nyamvadt Faragó Vilmos által ostobán rajongott „filozófuszseni”. Nagyon nem ugyanaz, lássuk be!

Heller nem művészként, hanem szimpla dilettánsként keveri pl. a „kíváncsiskodás”, „kérdezősködés”, illetve a „gondolkodás” fogalmait, így aztán szükségképpen kutyulja a gulágot a nácizmussal, Auschwitzot a holokauszttal (egyébként ebben nincs egyedül), Sztálint Hitlerrel és így tovább, hogy legvégül a Magyar Narancsban Ara-Kovács Attila tökön döfje magát humanista ingerültségében, ő persze nem Hellerék, hanem csak a Schmidt Máriáék miatt, ti. az a helyzet, hogy még a Magyar Narancs sem ért ebből az egészből gyakorlatilag semmit.

Megfigyeltem, a legboborjánabb emberek alapjellemzője az a határozott meggyőződés, illetve annak még határozottabb hirdetése, hogy ők már messze túl vannak a logikán, a gondolkodáson (annak szükségességén), ők már régen túlléptek az értelem kocsmáján. És pontosan ezért alélnak el a fölfújt álzsenitől, ezért csapnak le a liberális és antiliberális pulykák (Almásiék, Ungváriék, Hankissék, Csintalanék) minden Heller-takonyra, ezért tartják e szimpla kékharisnyát a filozófiatudomány géniuszának (Hankissék hazaáruló zseninek). Merthogy a zsenik ugyebár nem gondolkodnak. Miért nem gondolkodnak? Mert zsenik. Hülyeség, amit Heller ír pl. a röstelkedő tengerimalacról? Nem hülyeség! Miért? Mert Heller zseni. Heller azért nem téved (írjon bármekkora és bármennyire nyilvánvaló baromságot), mert zseni. Mennél nagyobb marhaságot beszél, annál nyilvánvalóbb, hogy zseni. Miért? Merthogy Heller: zseni.

És nem inkább „meztelen” a zseni? – kérdezhetnénk. Nem meztelen! Nem és nem! Ráadásul épp elég az a kiszolgáltatott férfiszemnek, ha „csak” a hímkirály meztelen.

Képzeljük el, mi volna itt, ha a királynő is „új ruhában” jelenne meg! Vagy ami még ijesztőbb: baby-dollban.

Végül is mindegy, ti. maga a „filozófia” így hangzik: „A Stauffenberg család kiirtása, a politikai ellenfelek megkínzása, bebörtönzése a hitleri Németországban is a Gulag-mítoszhoz tartozik. Ez a politikai mítosz erőteljes, de nem bonyolult. A Gulagra küldték – többek között – azokat, akik másokat küldtek a Gulagra, akik viszont megint másokat küldtek vagy küldtek volna a Gulagra, ha előbb nem őket küldik oda. A későbbi DDR gyilkosok is koncentrációs táborokban senyvedtek, Kádár János is ült börtönben. A politikai szimbólumot fel kell fejteni, értelmezni, itt nem elég tudni és elgondolni”.

Ha viszont nem elég, s ha a filozófus ezért nem gondolkodik, hanem élből „fölfejteget” (ezt nyilván nem a főzőtanfolyamon, hanem a varrótanfolyamon tanulta a filozófus), akkor óhatatlanul jut oda, hogy kizárólag olyasmit igyekszik megfejteni („fölfejteni”), ami számára is érthető (legalábbis amiről azt hiszi, hogy érthető). Hisz’ aminek a magyarázata teljességgel elképzelhetetlen a „filozófuszseni” számára, azt ugyebár elég csak „tudni és elgondolni”. Na most, mindez a „filozófuszsenik” hablaty-nyelvéről magyarra fordítva így hangzik: „hát ez aztán már végképp fölfoghatatlan, erre már nincs magyarázat, itt már az Ősgonosz modern gonoszsága érhető tetten”. Ez a helleri érzület lényege, s amely szubsztancia eredeti helleri szavakkal kifejezve így hangzik: „A holocaust… nem politikai szimbólum, nem politikai mítosz. Itt, hogy Kertészhez térjek vissza megint, a bűnösök vannak az egyik oldalon, az ártatlan áldozatok a másikon. A jó és a gonosz élesen kettéválik. Káin megöli Ábelt, Heródes kardélre hányatja a betlehemi újszülötteket”.

Rendben van, de hogy jön ide éppen Káin? Ő adagolta be a Zyklon B-t?

Nem szólva arról, hogy Kertész regénye épp az ellenkezőjét bizonyítja annak, amit Heller állít („a jó és a gonosz élesen kettéválik”), az író már a regény címével az olvasó szájába rágja: a műnek semmi köze semminő dogmához, doktrínához. Spiró „létfilozófiának” nevezi a Sorstalanságot, márpedig a létről való bölcselkedés nem azonos a „jó és a gonosz éles kettéválasztásával”.

Nem variálom hosszan (ma már közhelyek garmadájáról van szó), csupán néhány mondatot idézek a regényből: „Akkor még Lajos bácsi félrehívott, s pár komolyabb szót is váltott velem: a többi közt intett, ne feledjem, hogy a munkahelyen nem csupán magamat, hanem a zsidók egész közösségét képviselem, s hogy így miattuk is vigyáznom kell a magaviseletemre, mivel ebből most már őrájuk, mindőjükre nézve vonnak le ítéletet. Csakugyan, erre nem is gondoltam volna. De hát beláttam, persze, igaza lehet”.

Vagyis Heller azt állítja (mikor egyazon mondaton belül, egyazon vonatkozásban hivatkozik Kertészre és Heródesre), hogy a „Gonosz” tömeggyilkossága előtt a (kiirtandó) zsidóság nem tett egyebet, mint tisztelettudó, készséges „magaviseletre” intette önmagát a nyilvánvaló („élesen” megkülönböztetett) gyilkosaival (Heródesékkel) szemben. És lehet, hogy így történt, ám, hogy ennek Kertészhez nincs köze, az egészen biztos.

Heller: „a holocaust nem politikai szimbólum”. Ez is elképzelhető. De akkor megint csak azt mondom: nem Kertészre kell hivatkozni, ugyanis amit Gyula bácsi mond Köves Gyurinak, színtisztán politika. És pontosan ez az Auschwitz-jelenség megfejtésének, megértésének kulcsmozzanata, vagyis: nem a „Gonosz” (még kevésbé annak „éles kettéválasztása a jótól”), hanem az eszmélet nélküli megadás, az öntudatlan önfeladás léte, menekvő elszenvedése a valódi magyarázat. Igen röstellem a dolgot, de – Heller miatt – muszáj ócska közhelyeket sorjáznom. Auschwitz, a kertészi lényeget tekintve, semmiben sem különbözik az élet egyéb (jó és rossz) jelenségeitől.

Mi vezet Auschwitzhoz? Ez a kérdés. A regény válasza: olyan út, amely bármihez vezethet. Milyen ez az út? Definiálhatatlan. Kertésszel szólva: sorstalan. Vagyis legjobb esetben is csak az út két széle látható (valamennyire), az eleje már kevésbé, míg a vége semmiképpen sem. A sors legvégét (minden előre megszívlelendő tanulságával együtt) csak Lengyel László láthatja – „fordított Cassandraként” (©Toj.G.M).

A szophoklészi értelemben vett sorsnak van ismert (illetve megismerendő) eleje, közepe, vége (Oidipusz király), míg a kertészi sorstalanságban nem firtatjuk a sorsot, eleve vakon botorkálunk benne, esetleg a következő lépést ismerjük, de általában azt sem. Megyünk, ahová visznek. Olykor marhavagonokból összekapcsolt vonatszerelvényeken.

Auschwitz „csak” annyiban specifikus, amiként Kertész láttatja: a morálnak Auschwitzhoz nincs köze, Auschwitz túl van az erkölcsön. Intellektuálisan pedig abszolút közhely. Tehát nem a „gonosz a banális” (miként Arendt és Heller állítják), hanem a „jó és a gonosz” „éles” (értsd: primitív) szembeállítása az üres, terméketlen banalitás, vagyis tökéletesen igaza van Kertész Imrének: Auschwitz autentikusan (Kertésznél: „valóságosan”) csak az „esztétikai [értsd: művészi] képzelet” révén közelíthető meg. Mely tételével az író nyilván vitatja Spiró állítását, méghozzá teljes joggal. Spiró a művészet fölé emeli a „létfilozófiát”, s ami nem azért borzalom, mert Spiró művész, hanem azért, mert nem a filozófia, hanem a művészet (pontosabban: a műalkotás) jeleníti meg a „világegészt”. Az auschwitzi „világegészt” is. Tehát teljesen nyilvánvaló: Kertésznek van igaza. Megérdemelte a Nobel-díjat, noha azoknak, akik odaítélték neki, fogalmuk nincs, miért érdemelte meg, mint ahogyan Spiró sem érti valójában, mi a művészet, mi a filozófia.

Sánta Ötödik pecsétje is, Fábri Ötödik pecsétje is adekvát megközelítése Auschwitznak. Tekintve, hogy mindkettő „A műalkotás”.

Heller: „A jó és a gonosz élesen kettéválik. Káin megöli Ábelt, Heródes kardélre hányatja a betlehemi újszülötteket”.

Az „originális filozófuszseni” azért maszatol Káinnal, Ábellel, Heródessel, mert tudni nem tudja, de (talán) sejti: valójában tehetségtelen, dilettáns, talán maga is érzi: olykor egészen nagy baromságokat beszél. Például azt állítja, hogy a „gulág-jelenség” azért „politikai szimbólum”, mert abban nem csak bűnösök és csak ártatlanok vannak, hanem ott mindenki bűnös is, ártatlan is (ezt írja, pl. Kádár, a „DDR” kapcsán, tessék elolvasni!), miközben a „holokauszt jelenség” nem „politikai szimbólum”, ugyanis a „holokauszt jelenség”-ben az ember vagy csak bűnös, vagy csak ártatlan. Legyünk pontosak: Heller a „csak” szót nem használja (ti. épp ez jelzi, hogy intellektuálisan bizonytalan), helyette így fogalmaz: „a jó és a gonosz élesen kettéválik”.

Vagyishogy például Horthy nem gonosz, s nem azért, mert nem az, hanem mert politikus; vagy amiként a velőtrázón hülye Tóta W. Árpád mondta a tévében: „sokszínű személyiség”. Tóta W. szerint Horthy nem monoton zsidófaló, ti. anno egyazon zsugapartiban színesült Golbinner Manóval (vagy ki a nyúlbánattal), sőt Horthy még „a pesti zsidóságot is megmentette”, pedig akár a Dunába is lövethette volna mind, bizony! Így aztán most Őfőméltósága nem „válik élesen ketté”. Jó, és akkor én erre mit mondjak? Ha nem válik ketté, akkor nem válik ketté. Akkor szobrot neki! Mindenhol. Pesten is! Ott dugják az emlékművet Tóta W. seggébe! Majd öntsenek utána két vödör Trinát alapozót, plusz sárgát is (hogy még színesebb legyen a Kormányzó emléke), nyomják rá a Teddy-hengert, végül a piktorlétrát. Keresztbe. Élesen váljon benne ketté a létra szára, hogy aztán így legyen érdemes onnan kihúzni!

„A holocaust nem politikai szimbólum, nem politikai mítosz” – állítja Heller Ágnes, vagyishogy szerinte az a „mítosz” (itt értsd: hiedelem, babona, megalapozatlan állítás), hogy meghatározó politikusok (Pius, Churchill, Roosevelt…) tudtak a haláltáborokról. Ez „mítosz” (Heller szerint), nem igaz (Heller szerint), a politikának nincs köze a „holocaust”-hoz (Heller szerint), illetve ha a politikusok tudtak is az elgázosításokról, nem tehettek ellene semmit. Vagy pl. az is babona Heller (szövege) szerint, hogy a magyarországi vidéki zsidóságot gyakorlatilag minden lakossági ellenállás nélkül deportálták 1944-ben, s hogy amihez a politikának szintén nincs köze.

Tehát, Heller (illetve helyette valamely Hellert-nedvezgető szellemi pöcs, név szerint: Almási, Faragó, Ungvári, Sziklai…) vagy bebizonyítja, hogy Magyarországon megszerveződött a deportálásokkal szemben, ha nem is teljes, de legalább egy „kritikus nagyságú” politikai ellenállás, vagy pedig bebizonyítják, hogy (gyakorlatilag) a magyar vidéki lakosság egésze gonosz. Mert csakis így igazolható, hogy a „holocaust”-hoz a politikának nincs köze. Sőt, ha már itt tartunk, Faragóék akár azt is bebizonyíthatják, hogy Heródes nem politikus. Megnézném! Mondjuk, itt, ezen a fórumon. Tessék nekem elhinni: nem szégyen az, ha valaki bizonyítani is tudja, amit állít!

Tegyük föl, Heller nem a valós, hanem a mitikus Heródesről beszél! Akkor viszont vagy azt kell bizonyítani, hogy az alábbi Máté-idézet nem a Bibliában olvasható, vagy azt, hogy Máté evangélista hülye (vs. hazudik), vagy pedig, hogy az arendt-i „Gonosz” nem fölháborító, hanem épp ellenkezőleg, a „Gonosz” az, aki joggal háborodik föl: „Ekkor Heródes látván, hogy a bölcsek megcsúfolták őt, szerfölött felháborodék, és kiküldvén, megölette Bethlehemben és annak környékén minden gyermeket, két esztendőstől és azon alól, az idő szerint, a melyet szorgalmasan tudakolt a bölcsektől”.

Tehát. Ha nem a politikus, hanem a bibliai Heródes az autentikus metafora, akkor Auschwitz magyarázata logikusan ez: a tradicionálisan pökhendi „zsidó bölcsek” (jelesül Heller és Landeszman, de Ungvári is, Németh Sándor is, Tojás Gáspár Miklós is, Kertész Ákos is, Ormos Mária is, Vásárhelyi Mária is…) „megcsúfolják” azokat, kiket ők maguknál (illetve a „zsidónál” mint olyannál) szellemileg (Heller, Kertész Á. erkölcsileg is) alacsonyabb rendűeknek tekintenek, majd mire a „megcsúfoltak” „szerfölött felháborodának”, s a „környékén minden gyermeket [és felnőttet – Gy. úr], két esztendőstől és azon alól” megölének, „megöletének”.

Nem én mondom, az a Biblia írja, amelyre Heller egyetértőn hivatkozik. Plusz zsenifilozófiailag.

Továbbá azt tessenek bebizonyítani, hogy Heródes eleve gonosz, nem a megcsúfoltatás által válik gonosszá (ti. ez Arendt és Heller alapállítása), vagy pedig azt, hogy a „megcsúfoltatást” mindenki eltűri, csak a gonosz nem! Két okból kell ezt bizonyítaniuk Faragóéknak (Heller helyett), mindenekelőtt azért, mert ők azok, akik nagyon „originálisan” „okosnak” tartják az „Ágit”, nem én (sőt én kifejezetten butának tartom az öregasszonyt), illetve azért, mert Heller a „Gonosz”-t kizárólagosnak tételezi a jóval szemben: „a jó és a gonosz élesen kettéválik”. Magyarán: Heródes kizárólag gonoszságból állhat bosszút „megcsúfoltatásáért”. Na, ezt tessenek bebizonyítani! 

A valóság nehéz nyomait követve
önnönmagadra, eredetedre
tekints alá itt!

Heller szerint: „Ha ismerjük a történetet, már meg is értjük, ha gondolkozunk rajta, akkor tudjuk, mit tegyünk és mit ne tegyünk, mit szabad és mit tilos tennünk”.

A filozófuszseni szerint nem akkor ismerjük a történetet, ha értjük, hanem akkor értjük, ha ismerjük. Esküszöm: ilyen törpebogyó-aggyal még nem találkoztam!

Heller ismeri önmagát, eredetét, történetét. Mégsem tudja, „mit szabad és mit tilos tennie”, nem tudja, hogy például semmiképpen sem szabadna filozofálnia; vagyis immár a közismert clemenceau-i parafrázissal élve: Auschwitz sokkal komolyabb dolog annál, semhogy az értelmezését Hellerékre bízhatnánk…

jav.: ... a politika révén.

Gyurica úr válasz | 2012.05.22 10:11:42 © (319)

Hernádi Judit mesélte a tévében nemrég: egy veszprémi vendégszereplése után odalépett hozzá Eperjes Károly, „megölelte, megcsókolta”, s ezt mondta színészkollégájának: „visszavárunk titeket”.

Mesélte Hernádi. Miközben maga is ledöbbent saját történetének hallatán, hüledezve kérdezte a szintén hüledező Bajortól, Hajdutól, Gálvölgyitől: „de kik azok a ti?, hiszen kollégák vagyunk!, kik az ők, és kik vagyunk mi?”. Kérdezte Hernádi Judit. A válasz: totális csönd. A Heti Hetes történetében (szerintem) ez volt az egyetlen igazán drámai pillanat.

©

Közben eszembe jutott, Gálvölgyi meg tudott szólalni. Ezt válaszolta: Azért mondják, Jucus, hogy „ti”, azért ölelnek, azért csókolnak, mert akár le is lövethetnének. Ezt mondta Gálvölgyi a tévében. És amennyire én tudom (márpedig én jól tudom!), a bonmot ©-ja Boncz Gézáé. Ő persze Leninre vonatkoztatta. Tévesen. Kétszeresen is tévesen, ti. Lenin személyisége messze nem indokolja az állítást. Talán még Sztáliné sem. Azért mondom, hogy talán, mert Sztálin „személyiségét” csak Krausz-Béládi révén ismerem, márpedig ők maguk közlik könyvükben – nyilván hosszas és gondos kutatómunka után –, hogy Sztálin személyiségének, illetve a rendszer szükségszerű, véletlenszerű mozzanatainak megnyugtató, kimerítő analízise „túlmutat egy népszerű könyv keretein és feladatain”.  Magyarán: hogy milyen volt Sztálin (illetve a sztálini rendszer) valójában, csak az tudhatja, aki nem „népszerű könyveket” olvas. Jó. Akkor viszont nem pontosan értem, mi a tudós faszomnak kell „népszerű” könyveket írni, kiadni!? Minek? Hogy az olvasó gyönge féligazságokat tudjon meg belőlük?

Egyébként: a semmi is változhat.

Béládi László és Krausz Tamás írtak egy viszonylag jó könyvet a nyolcvanas évek közepén, amely műben a szerzők közel úgy beszélnek Sztálinról, ahogy a történésznek beszélni illik: ekkor ez történt, akkor az történt, Sztálin ezt mondta a kommunizmusról, Gyilasz azt írta Sztálinról és így tovább; noha vannak a könyvben „népszerű” minősítések is, de jobbára tárgyi, történészi kontextusba ágyazottan, tehát még nem gyomorforgató módon (persze gyomra válogatja). Aztán, az ezredforduló táján (1999-ben), a hajdani álkommunista álforradalmárból (pártállami hivatalnokból) egy álbaloldali liberális-kapitalista párt még álbaloldalibb aktivistájává horgadt Krausz Tamás újra kiadta a „népszerű” munkát, de már nem Béládival, hanem a kopaszgúnyoló-rasszista Ormos Máriával egyazon kötetben virítva, s olyan mondatokkal (új tudományos fölfedezésekkel, „legfrissebb kutatási eredményekkel”) megspékelve, melyeknek a tudományhoz már egyáltalán nincs közük. Csak az áldott „népszerűséghez”. Krausz bizonyos mondatai nem többek, tisztesség ne essék szólván, mint egy valódi „liberális patkány” hipokrita körmeinek nyüves lenyomatai. Az Ormossal közösen kiadott kötetben Krausz már expressis verbis cinikusnak minősíti Sztálint. Ámdeviszont! Itt jön a „népszerűségbe” ágyazott tudományosság: „A cinikus Sztálinnak csak látszólag mond ellent, hogy a főtitkár hitt abban, amit csinált, meggyőződéses ember volt”.

József Attila-i parafrázissal: aki hülye, az a leghülyébb. Versus: ha valaki hülye, akkor az, bizony, nagyon hülye.

A „cinikus Sztálinnak” legföljebb a nem cinikus Lenin (Trockij, Krupszkája, Allilujeva...) mondhatott (és mondott is) ellent. Tehát, Krausz vagy gyökér stiliszta (amennyiben amúgy híven törekszik szegénykém differenciálni a különféle történelmi jelenségek között, vagyis amennyiben nem a „cinikus Sztálinról”, hanem Sztálin kvázi cinizmusáról próbál habogni valamit), vagy pedig arról van szó, hogy Sztálint immár alapvetően cinikusnak tartja a szerző, merthogy ő is igyekszik harcosan megfelelni, részben a „liberális patkányoknak”, részben könyvestársa esztétikai igényeinek.

Nem totál „tojásfej”, ez igaz, ám, lássuk be, egy Ormos Máriának ennyi séró édeskevés. Ezért muszáj kategorikusan kijelenti: Sztálin cinikus, s itt már lejtős-szappanos deszkán ül ormos-liberálisan üdvözülve a „népszerűsítő” tudóstörténész. Azt állítja a szerencsétlen, hogy a cinizmusnak a meggyőződés csak látszólag mond ellent. Hogyne. Miként a dús hajkoronának a csúnya kopaszság. Mígnem három lappal odébb ezt írja a népszerű közszereplő: „Sztálin hívő ember volt”. Ja. Meggyőződéses hívő. Egyszersmind cinikus. Ti. a meggyőződésesség a hívőségnek csak látszólag mond ellent, miként a hit (és a meggyőződés) a cinizmusnak; legalábbis egy „népszerű” tudományos munkában. Krausz szerint „Sztálin élete végéig nem tudott szabadulni felesége öngyilkosságának emlékétől”. És hogy miért? Mert ennek „csak látszólag mond ellent” az a történészi tényállítás, mely szerint „Sztálin cinikus”.

Szerintem Krausz is szükségképpen „fejlődött” egészen idáig (ne röstelljük, mondjuk ki: az intellektuális és morális infernó legaljára) 1988 és 1999 között. De nyugodtan jellemezhetük a neves tudóst – némi malíciával – az ő szavait, kifejezéseit használva: a fél-állampárti Krausz Tamásból lényegileg egy neofita pszeudoliberális protopatkány lett a hősi demokratizálódás, kapitalizálódás során. Legalábbis a szövegei erre utalnak (személyesen nem ismerem, amúgy biztosan nagyszerű ember).

Mindegy. Azzal kezdtem, hogy Bonc Géza legendás bonmot-jának („akár főbe is lövethetné”) Leninhez nincs köze. Ugyanakkor a kifejlett sztálini (értsd: anti-lenini) struktúrára (a pravoszláv gyökerű etatista, paternalista rendszerre) már sokkal inkább érvényes e poénos (vagy inkább csak poénkodó, pongyolasága miatt szellemtelen) megközelítés, ugyanis a sztálinit megelőző struktúra merőben más. Sztálin valóban Vezér (oroszosan: Gazda), egy kiépült, betokosodott pártállami szisztéma sajátos Rettegett Ivánja.  

Miközben Szilágyi Ákos szerint „Nem kizárt, hogy – mint Leonyid Kozlov feltételezi – Eisenstein »korunk vezető alakján« nem Sztálint, hanem saját mesterét és tanítóját, az avantgárd színjátszás nem sokkal azelőtt letartóztatott és kivégzett nagy huszadik századi alakját, Vszevolod Mejerholdot értette és Iván alakjához éppen Mejerhold tragikusan fölfogott személyisége szolgáltatta a pszichológiai modellt.”

Tegyük hozzá: Ormos Mária szerint Szilágyi Ákos is már-már rákosisan kopasz zsidó (szó szerint idézve a professzorasszonyt: „nem rendes magyar arc”), így aztán teljességgel olvashatatlan, és persze joggal, ti. még annyi haja sincs a nyomorultnak, mint amennyi Krausz Tamás fejének két oldalán bongyorodik büszkén, magyarosan, már-már pusztaszeri eréllyel. Szilágyi hamisítatlanul „csúnya tojásfej”. „Kuglifej”.

Na most, ilyen a szép magyar ember, minden tekintetben, de főként tudományos alapon ítélve:

Vigyorog, mint a tök. Srégen vigyorog. Hajas Henrik. Frizurás médiabuldózer.

Ha viszont – föltéve, de meg nem engedve! – nem azt nézzük, hogy kinek hány szál haja van az intellektuális közéletben, hanem a szöveget vesszük alapul (eléggé el nem ítélhető módon), akkor a fenti Szilágyi Ákos-idézet nyomán bízvást megállapítható: a valóságban könnyen összecsúszhatnak a különféle „tragikusan” (s nem tragikusan) „fölfogott személyiségek szolgáltatta pszichológiai modellek”. Ám van itt egy meghatározó különbség. Például Lenin és Sztálin között, ti. Lenin nem Vezér (németül: Führer), hanem egy tipikusan avantgárd-humanista eszmei-politikai törekvés vezető személyisége, méghozzá elsősorban intellektuálisan, másodsorban politikailag. A valódi kommunisták nem a szimpla morál, hanem a szó Ancsel Éva-i értelmében vett (vagyis az erkölcsöt részint értelmileg, részint „tovább”: az észt ihletileg meghaladó) éthosz jegyében döntenek, cselekednek (vö. A. É.: Írás az éthoszról, J. A.: Ars poetica). Lenin így fogalmaz: „Sztálin túlságosan goromba, és ez a fogyatékosság, amely teljes mértékben elviselhető körünkben és a kommunisták közötti érintkezésben, tűrhetetlenné válik a főtitkár tisztségében. Ezért javaslom az elvtársaknak, gondolkozzanak azon, hogyan kellene Sztálint erről a posztról áthelyezni”.

Két dolog különösen érdekes ebben a szövegben. Mindenekelőtt az, hogy Boncz Géza nyilvánvalóan téved (már amennyiben gondolkozott a szállóigévé vált poénján), mert, ha Lenin valóban főbe lövetheti a kis pionírt, akkor főbe lövetheti (legkevesebb leválthatja) Sztálint is. De nem tette, merthogy nem tehette meg! Krausz-Béládi: „Tudnivaló, hogy Lenin soha egyetlen ellenfelét sem »semmisítette meg«”. Így van (azzal a megjegyzéssel, hogy Krausz félreérti Sztálin kijelentését a „megsemmisítésről”). Határozott meggyőződésem: Hannah Arendt sem, de még talán a nagy Almási professzor még nagyobb „Ágikája” sem tudja bizonyítani Krauszék állításának ellenkezőjét. Lenin egyetlen riválisát sem „semmisítette meg”. És nemcsak személyes okból (Leninben nem volt diktátori hajlandóság), hanem döntően azért, mert a hatalmi struktúra olyan volt, amelyben még egy Lenin is maximum „javasolhatott”. Akkoriben még Sztálin is. Aki ugye, jóval később, épp azért igyekezett „totalizálni” a hatalmát, hogy neki már ne nagyon kelljen levelekkel bíbelődnie, javaslatokkal, brosúrákkal győzködnie az „elvtársakat”, hanem (adott esetben) kirúghassa, vagy éppen lelövethesse akadékoskodó ellenfelét.

Lenin már a húszas évek elején látta: valamiféle személyi diktatúra, sőt zsarnokság épül ki Oroszországban, jórészt Sztálin kezei által, a behódolásra nagyon is alkalmas, óhitű-pravoszláv talajon, s ezért írta végrendeletében, hogy egyrészt korlátozni kell Sztálin ambícióit, másrészt muszáj olyan strukturális változtatásokat végrehajtani a párt és az ország irányításában, amelyek lehetetlenné teszik, hogy bárki „mérhetetlen hatalmat összpontosítson a kezében”. Ismétlem: szó szerint, tényszerűen ez volt Lenin álláspontja. Szöges ellentétben azzal, amit például Heller, vagy például Boncz Géza állít.

Lenin kardinális kijelentése, mely szerint a „durvaság teljes mértékben elviselhető a kommunisták közötti érintkezésben”, nyilvánvalóan arra utal, hogy a kommunista nem hipokrita, nem nyájaskodó lakáj, nem udvari bolond stb., sőt még csak nem is alkot „népszerű” tudóskönyveket.

Másként fogalmazva: Lenin számára teljesen világos, a kommunista csak okos lehet. Szükségképpen. Léteznek persze rendes, jó szándékú, jó lelkű emberek, hovatovább kedvesek, őszintén tisztelettudók meg minden, csakhogy azok – sajnos – nem lehetnek kommunisták. És éppen azért nem – groteszkmód –, merthogy nem gorombák. Tudniillik a kommunizmus az igazsággal azonos, az igazság viszont maximálisan „goromba” szerzet (a nyáladzó „relatív igazság kivételével” persze), vagyis Lenin ezért használja szövegében a „teljes mértékben” szintagmát. Lenin szerint „egymás közt” csak gorombák lehetünk, méghozzá „teljes mértékben”, ugyanis „egymás közt” nem vagyunk tekintettel semmi egyébre, kizárólag az igazságra, márpedig az igazságnál, mint tudjuk, nincs könyörtelenebb dolog. Még az isten is lehet könyörületes. Jehova kivételével, de mint a Jób-könyvből ismeretes, ez sem ilyen egyértelmű, voltaképpen még Jehova is megbocsátó („csak” a logikája kifürkészhetetlen). Míg az igazság rendíthetetlen, hajthatatlan. Mondja Lenin, majd hozzáteszi: a kommunizmus eo ipso gorombasága viszont teljeséggel tűrhetetlen, ha az kifelé is hat valami módon, például a politikai révén.

Nem tudom, említettem-e már, Ungvári professzor mondta a tévében: „Heller Ági… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!”.

Ezúttal tekintsünk el attól, hogy a professzor úr anno biztosan nem olvasta el a könyvet (szerintem azóta se!), sőt még arra sem méltatta az ő „Ági”-ját, hogy legalább a mű címét megjegyezze; így hát most inkább abba kössünk bele, ami nem a borítón, hanem belül, a lapokon olvasható! Például: „A kommunista párt… totalitárius szerkezetű. A párt totalizálja az államot, majd az állam a társadalmat. (Az utóbbi nem mindenhol történik meg.) Írtam az úgynevezett »feed back«-ről (a besúgók rendszeréről, melynek tagjai a megrendelők szája íze szerint jelentenek), a hatalom nyelvéről, továbbá a kikényszerített konszenzusról”.

Közbevetőleg jegyezzük meg: Hellert senki nem kényszerítette „konszenzusra”, ti. Hellernek a központi bizottsághoz írt leveléből világosan kiderül: önként jelentkezett spiclinek. Lukácsra dolgozni. Ugyanis egy harmadrangú középiskolai tanár kommerciális „meakulpáját” nem közvetlenül a központi bizottsághoz címezi, hanem oda, ahová való, például a munkahelyi, vagy a területi pártszervezet vezetőségéhez. Míg viszont Heller a legmagasabb grémiumhoz fordul (betűhíven idézem): „Kérem az elvtársakat arra, hogy segitsenek hibáim kijavitásában. Tudom, hogy anélkül, hogy a párt aktuális ideologiai harcaiban részt vennék marxista filozofus nem lehetek. Szeretném, ha megmondanák, mivel tehetnék bizonyosságot – nap napi pártmunkámon kivül – elhatározásom őszinteségéről. /Szivesen megirnám pl. etika jegyzetem önbirálatát, ha erre szükség mutatkoznék./”

Nem tudom, említettem-e már, én a magam részéről nem túl sokra (értsd: semmire sem) tartom Heller Ágnes eszét, értelmét, ám akkora aránytévesztés, mely szerint az ország legfölső döntéshozó szerve adjon útmutatást egy harmadosztályú gimnáziumi tanerőnek arra, hogy az miként fogalmazza át „etika jegyzetét”, szóval, ekkora mértékvesztés még egy olyan vérbuta professzor esetében sem képzelhető el, mint amilyen mondjuk Heller Ágnes. Vagyis itt másról van szó. A központi bizottságot nem Heller (még kevésbé az ő etikai jegyzete) érdekel(het)te, értelemszerűen, hanem viszont Lukács. 1959-ben. Később már Lukács se nagyon. A hatalom számára fontosabb volt, majd egyre fontosabbá vált: Kodály, Illyés, később Jancsóék, Fábriék, egy-egy Hernann, Ancsel, Hegedüs Géza, Benedek István, Moldova, Csurka, Major, Vitray, Szinetár, Kazimir, Komlós, Hofi, végül Gombár, Bihari, Lengyel, sőt Zoránék, Szörényiék, Presserék is fontosabbak voltak szellemileg, mint pl. Heller Ágnes. A hatalom számára. És nyilván azért, merthogy mindenki számára fontosabbak voltak. Hellert kommersz spicliként használták (többedmagával), olyan besúgóként, aki végül a Filozófiám története című könyvében Ungvári professzor elé löttyinti zseniális filozófiáját: „Majd rátértem a morálra és a pszichológiára. Itt köszönt vissza a régi kérdés, az én elmaradt írásom Lenin etikájáról. Lenin, írtam, utilitariánus [itt nyilván „utilitárius”-t szeretett volna kizseniskedni magából a „filozófiazseni” – Gy. úr] szempontból vonta vissza a felvilágosodást. A terror szükséges, alkalmazni kell, mondta, de nem volt annyira jakobinus, hogy ezt erénynek nevezze” (138).

Kössünk bele?

Heller minden mondatában, nem kettő, nem három, hanem jóval több bárgyún vicsorgó ostobaság lapul, illetve a „filozófus” végig (szinte minden könyvoldalon) korhadt mellét döngeti porladó, salétromos féltéglával, üres koponyáját kongatja mogyorónyi ökölben végződő vézna karjaival; többször, több helyütt beszéltem erről; ezúttal csupán annyit: a valóságban még a „jakobinus” sem tekinti a terrort erénynek. Például Georg Büchnernél is a nép kiáltja: „Halljuk a Messiást, aki válogatni és ítélni küldetett, ő győz a gonoszokon a fegyver erejével. Az ő szeme válogatásra, a keze ítéletre termett”. Mire Robespierre: „Szegény, erényes nép! Te megteszed, amit meg kell tenned, föláldozod ellenségeidet. Nagy vagy, ó, nép! Villámcsapás vagy, és mennydörgés vagy. De nép, vigyázz, nehogy saját testedet égesse meg a villám, nehogy dühödben magadat pusztítsd. Téged csak a saját erőd buktathat el, ezt tudják ellenségeid. Törvényhozóid őrködnek, irányítják a kezedet, az ő szemük csalhatatlan, a te kezed kikerülhetetlen. Gyertek a jakobinusokhoz! Testvéreitek tárt karokkal fogadnak, ellenségeink fölött vértörvényszéket ülünk”.

Vagyis Heller valószínűleg itt keveredett el (ha olvasta egyáltalán a művet), csakhogy, teljesen világos: nem a „terror alkalmazása” az erény! Sőt ellenkezőleg: a terror (lehet) „dühödt önpusztítás” is. Ezzel szemben a „szegény nép” az „erényes”, s a nép akaratából következik a muszáj-herkulesi (pontosabban: muszáj-messiási) „vértörvényszék” szava. Vagyis teljesen logikus, hogy a jakobinusok híres-hírhedt vezetője később így beszél önmagáról: „Robespierre, ez a véres Messiás a két lator, Couthon és Collot közt a maga Kálvária-hegyén áldozatot mutat be, de őt nem áldozzák fel. Lábainál mint Mária és Magdolna állnak a guillotine apácái. Saint-Just Szent Jánosként a kebelén pihen, és ő adja tudtul a Konventnek a Mester apokaliptikus kinyilatkoztatásait; a fejét úgy hordja, mint egy monstranciát”. Majd szintén Robespierre Robespierre-ről: „Igen, véres Messiás, aki áldozatot mutat be, de őt nem áldozzák fel. – Ő a vérével váltotta meg őket, és én megváltom őket a saját vérükkel. Ő vétkesekké tette őket, és én magamra veszem a bűnt. Ő a fájdalom gyönyörét élvezte, én a hóhér gyötrelmét. Ki tagadta meg inkább önmagát, ő vagy én? És mégis, van valami őrültség ebben a gondolatban. Miért mindig csak az az egy jár az eszünkben? Hiszen az Emberfiát mindnyájunkban keresztre feszítik, mindnyájan véres verejtékben gyötrődünk a gethsemáni kertben, de senki sem váltja meg a másikat a sebeivel”.

Na most, ne tessenek megijedni, nem fogom itt szanaszét szálazni Büchner szövegét, s már csak azért sem, merthogy az önmagáért beszél. Aki tud olvasni (vagyis aki „nem halt bele” még agyilag kivagyisan talmi „műveltségébe”), az szerintem könnyen megértheti: miként a messianizmus nem erény (hanem attribútum), úgy a messiás sem erényes. Nem is akar az lenni. Jézus sem erényes, az Újszövetség a Tízparancsolat revíziója ilyen értelemben. Továbbá: miként sem az „utilitariánus” alapon, sem az erénnyel vállalt terror nem azonos a „hóhér gyötrelmével”, a „véres verejtékben való gyötrődéssel”, úgy az erény sem azonos a büchneri „őrültség gondolatával”. A jakobinizmus szerint az erény nem a jakobinusok, hanem a nép létezési módja, így Robespierre alapkérdése lényegileg óhatatlan: „Ki tagadta meg inkább önmagát, ő [ti. Jézus] vagy én?”

És ami a legviccesebb az egészben: nemhogy Lenin, de még Sztálin (sőt még Hitler) sem gonosz, legalábbis semmiképp sem abban a primitíven vallásos, teológiai „értelemben”, ahogyan pl. Hannah Arendték, Heller Ágnesék bitorolják a „Gonosz” fogalmát.

Erről írok legközelebb…

Nem rossz összefoglaló....

Fiaim, csak fitogtassatok!

Pozsgay Imre az alábbi mondatokkal „fitogtatja magát” a XX. Század Intézet egyik konferenciáján: „Tudom, megy az idő nagyon, de a [lakiteleki] összejövetel körülményeiről valamit azért el kell mondani, mert ezek azóta is, még a mindennapi politikai vitákban is visszatérnek. Ezek közül külön említem meg a népi nemzeti taktikázás akkori lényegét: mivel eszközeik, nemzetközi ismertségük, szocializációjuk sem alkalmas arra, hogy a világban úgy fitogtassák magukat, hogy az védelmet is jelentsen, ezért  a rendszer keretein belüli lehetőségek kihasználása volt a cél. Nyilván én is ebben voltam eszköz úgy, hogy valamiféle védelmet jelentsek az összejövetel számára, de a mondanivalómra is kíváncsiak voltak. Nos, ebben a környezetben határoztuk el közösen egyrészt, hogy meghívjuk Grósz Károly miniszterelnököt, tudva lévén, hogy úgysem fog eljönni, de azért megtesszük, legyen ez az ő rovásán, másrészt a megye helyi vezetőit. Romhány Pál volt akkor a megyei első titkár és Gajdócsi István a tanácselnök. Meghívni az összejövetelre? Kit ne? Ez volt az igazi nagy kérdés. Az előbb említettek közül Grósz Károly sumákolva nyilván [kiemelés – Gy. úr] elszaladt Kádárhoz tanakodni, mi legyen ezzel.  Tény az, hogy üdvözletét küldte. Romhány Pál volt akkor a megyei első titkár és Gajdócsi István a tanácselnök. Meghívni az összejövetelre? Kit ne? Ez volt az igazi nagy kérdés. Az előbb említettek közül Grósz Károly sumákolva nyilván elszaladt Kádárhoz tanakodni, mi legyen ezzel. Tény az, hogy üdvözletét küldte. Ezek után Romhány Pál nem merte vállalni a részvételt, Gajdócsi, a szabadabb szelleméről ismert politikai funkcionárius eljött, ott volt, ilyen a helyzet, de az igazi vita tárgya az volt, kit ne? Ebben akkor mi, az előbb említett hatok [Bíró Zoltán, Csoóri, Csurka, Fekete Gyula, Für Lajos, Pozsgay] végül is teljesen egyetértettünk, hogy kapjon meghívást az úgynevezett demokratikus ellenzék is, de a kemény maghoz tartozók ne, mert azzal magunkra vonjuk a rendőri felügyeletet. Afelől nem volt kétségünk, hogy a rendőrség szimata ott lesz, de az, hogy hivatalosan rendőri felügyeletet gyakoroljanak az összejövetel fölött, ezt nem lehet vállalni, tehát akik ilyen felügyelet alatt álltak, ne legyenek résztvevői az összejövetelnek. Ez volt az akkori alapgondolatunk. Így kapott meghívást Konrád György, Vásárhelyi Miklós, hogy csak a legprominensebbeket említsem. Ezek közül Konrád György elfogadta, föl is szólalt, szinte együttműködő hangnemben [kiemelés – Gy. úr]. Vásárhelyi Miklós pedig szolidáris volt a többiekkel, így aztán az igazi kiinduló balhé, már bocsánat a kifejezésért, ezzel indult el Lakitelek körül, hogy egy kirekesztő csoport megkapta rögtön a bélyeget, satöbbi, egy kirekesztő csoport akar a nemzeten uralkodni, ezek akarnak majd ezt-azt mondani, ez volt a hangulat.”

Tehát „igazi kiinduló balhé” volt a találkozó előtt. Sőt még „satöbbi” is volt! Némelyek erősen balhéztak, stigmáztak, mondván: „egy kirekesztő csoport akar a nemzeten uralkodni”. Már, hogy személy szerint kik balhéztak? Nem derül ki Pozsgay zavaros szövegéből, szemantikailag lehettek ezek is, lehettek azok is. Mindenesetre valakik nagyon balhéztak, merthogy kirekesztettnek érezték magukat. Pedig hát egyáltalán nem voltak kirekesztve. Csak nem hívták meg őket Lakitelekre, s ami nem kirekesztés, gyerekek, nehogy félreértés legyen már, hanem viszont: nem meghívás!

Tehát a lényeg: a hősiesen szervezkedő „hatok” halált megvető bátorsággal, nagy titokban, Lakitelek előtt híven tanakodtak, kit hívjanak meg az összejövetelre, kit ne. Az eredeti elképzelés az volt, hogy mindenkit meghívnak. Természetesen Kádár és a „hivatalos” rendőrség kivételével. A „szimatokat” ugyanis nem kellett külön meghívni, azok mentek maguktól. Vagyis a szervezésről gyakorlatilag mindenki tudott, de nem ám úgy, hogy kiszimatolta a szimat az ő roppant szimatjával, hanem eleve szóltak a szervezők mindenkinek, sőt meg is hívtak mindenkit. Megyei párttitkárt, tanácselnököt, Litván-faló miniszterelnököt, akit csak elértek… igen ám, viszont a Grósz sumák volt. Ez a gond! Sumákul „szaladt” a Kádárhoz, sumákul beköpte a főtitkárnak az abszolúte nyílt szervezkedést. Beköpte a mocsok a Kádárnál. Ti. a Grósz annyira sumák volt, hogy Pozsgay a mai napig nem tudja biztosan, elszaladt-e a Kádárhoz, vagy sem – „nyilván elszaladt”. Míg viszont Pozsgay (aki már akkor tökös besenyő legény) nem szaladt el a Grószhoz, hanem viszont kurucosan nyílt tekintettel, kitárt, domború mellel, lobogó hajjal hívta meg a miniszterelnököt a konferenciára. Hát igen, ez a nagy különbség a két ember között. Állítja Pozsgay. Én pedig elmesélem, hogyan volt valójában. Csurkáék eldöntötték, szólnak a Népfront főtitkárának, tudjon a dologról, sőt talán el is jöhetne. Mire a politikus ezt válaszolta: megyek, de értesítenünk kell róla a miniszterelnököt, aki nyilván szól majd a Kádárnak (ez a „szolgálati út”), s ha a főnökség áldását adja rá, akkor akár beszédet is mondhatok. Természetesen nem voltam jelen Pozsgayék, Csoóriék smúzolásán (csak úgy tűnik, mintha ott lettem volna), nem tudhatom, pontosan mi hangzott el, hogyan hangzott el, ám lényegileg így történt, ez egészen biztos. Ugyanis nem történhetett másként.

Aki olvasta a nevezetes „vígszínházi beszédet”, pontosan tudja: Grósz már 1985-ben hevesen támadta Kádárt, ti. a több oldalról is inkriminált kijelentés, „fenyegetés”, csak látszólag irányult Litván György(ék) ellen, az valójában, lényegi tendenciáját tekintve, anti-Kádár szöveg. Grósz nem elvi (sztálinista vs. reformista) alapon lépett föl Kádárral szemben (1985-ben), hanem puszta hatalmi pragmatizmussal. A Beszélő ezt írja: „Grósz Károly a főváros felszabadulásának negyvenedik évfordulóján tartott vígszínházi beszédében egy cikkre (Litván György: Kik csinálták az ötvenes éveket, ÉS, 1985. január 25.) utalva vállalja a folyamatosságot az 50-es évek politikájával”.

Persze. Ahogyan Beszélő Móricka képzeli a „folyamatosságot”.

Kétségtelen, Grósz igyekezett maga mellé állítani a korhadt sztalinista tovarisokat (a Vígszínházban), ám tette ezt alapvetően Kádárral szemben, illetve kizárólag azért, hogy később, mikor már félreállította Kádárt, s így többé nincs szüksége a rákosista vénekre, simán seggbe rúgja őket. És a megfelelő pillanatban; már, amennyiben addig el nem haláloznak szépen, ahogyan kell, ti. ha közben kipusztulnak a múmiák, annál jobb, eggyel kevesebb a gond.

Pozsgay: „Tény az, hogy [Grósz] üdvözletét küldte” Lakitelekre.

Tény. Miként az is tény (csak a vak nem látja), hogy Grósz ugyanúgy használta Csoóriékat (1987-ben), miként a volt ávósokat (1985-ben), illetve (indirekt módon) Litván Györgyéket is – Kádár ellen. A Pozsgay által említett „üdvözlet” Grósz lakiteleki-vígszinházi beszéde volt. Se több, se kevesebb.

Egyébként, ha már a sumákolás szóba került (Grósz kapcsán), talán arról is érdemes megemlékeznünk, hogy a valódi Nagy Sumák maga Pozsgay volt akkoriban, ráadásul – vicces módon – éppen Grósszal szemben, ti. Pozsgay egyszerűen „lenyúlta” főnöke tervezett nagy dobását 1989 elején. Hiszen, mint tudjuk, Grósz készíttette elő Ormos Máriáékkal (nyilván saját használatra!) azt az (át)értékelést, mely szerint 1956 népfelkelés volt, nem pedig ellenforradalom. Tehát, ha van alattomos, gyáva, sunyi féreg a magyar politikában, akkor az (többek között!) éppen Pozsgay Imre. Grósz görény-machiavellista (ragadozó), Pozsgay patkány-machiavellista. Ez a nagy nemzeti-elvtársi különbség közöttük.

Azért illetem a manust e dagályos jelzővel: patkány, mert a fenti idézetből világosan kiderül: Pozsgay következetes, elvhű antiszemita (nyilván nem barbár zsidófaló, hanem ún. intellektuális szalon-antiszemita, ők maguk így mondják: „népi-nemzeti gondolkodó”), mégis – az utolsó politikai leheletéig – egy „libsi-bibsi” pártban próbált érvényesülni. Gyakorlatilag hülyére taktikázta magát, s mire végül sikerült megalapítania a Nagy Nemzeti Beke Kata Pártot, már sokszorosan késő volt.

Pozsgay erkölcsi-politikai karakterét, emberi minőségét természetesen semmi sem jellemezheti jobban önként tett vallomásánál, saját mondatainál, ezért viszonylag hosszabban idézem, ám még így is érdemes elolvasni: „az igazi csattanója a lakitelki találkozónak az, hogy megalakult egy ellenzéki szervezet, amely nem nevezte magát annak, ez a Magyar Demokrata Fórum. Megalakulásával elindított egy olyan mozgalmat, amely közfigyelmet keltett. Ott a jelenlévők felszólítottak, hogy én a lakitelki nyilatkozatot hozzam nyilvánosságra. Körülbelül úgy válaszoltam, ahogyan a Rakpart Klubban az ellenzéknek, hogy bármilyen mértékben egyetértek, aláírom a lakitelki nyilatkozatot, de ehhez nekem nincs eszközöm, ezt nem tudom megígérni. Ám addig nyugtalanított a dolog, amíg végül egy igazi rendszerhez passzoló formát sikerült kitalálnom, amely ezt az ellenállást képes legyűrni. A Hazafias Népfront főtitkáraként formálisan én voltam a lap [a Magyar Nemzet] gazdája, rá volt írva; a Hazafias Népfront lapja. De hát a világ dolgaiban járatos emberek pontosan tudták, hogy ez szigorúan a Központi Bizottság agit-prop osztályának a cenzúrája alatt működik, mint minden országos napilap. Tehát a trükköt úgy kell alkalmazni, hogy ezt a szervezetet valahogy kikapcsolni a rendszerből, és mégis nyilvánosságra hozni a lakitelki nyilatkozatot. Így történt meg, hogy én végül is az akkori főszerkesztő helyettest, akiben megbíztam ez ügyben, magamhoz hívtam és arra kértem, bár ez műfaji abszurdum, de mégis megkértem, hogy készítsen velem interjút. Az interjút a készítője szokta kérni, nem az alanya, de a műfajokra akkor én nem voltam különösebb tekintettel. Fölajánlottam, hogy adnék egy interjút, ám hogy az ő pozícióját se kockáztassam, és semmiféle hazardírozásba ne menjek bele, közöltem vele, hogy én mit szeretnék ezzel elérni, vállalja-e? Vállalta, ez a lényeg, végül még azt is megterveztük, milyen kérdés lehet az, amellyel valahol be lehet csempészni, idézni a lakitelki nyilatkozatot. Az 5 hasábos cikkből 2 hasábot ez foglalt el. Ekkora idézet kevés van, általában idézgetni egy-egy jó mondást szoktak, de nem egy nyilatkozatot. Tény, hogy én az első betűtől az utolsó betűig egy kérdésre válaszolva, íme ismerjék meg, erről volt szó Lakitelken, ez került bele a Magyar Nemzet november 14-i számába 87-ben [kiemelések – Gyurica úrtól]”.

Vagyis Pozsgay ravaszul „trükközött” a pártállamban (mint valami böszmétlen kormányfő az őszödi beszély előtt), Pozsgay „bármilyen mértékben egyetértett” a „nemzeti demokratikus” nyilatkozattal, ámde „semmiféle hazardírozásba nem ment bele”. Még a Hazáért sem hazardírozunk! Vagyis Pozsgay kétféleképpen kívánt kilábalni a feudalista-pártállami posványból: mindenekelőtt úgy, nagy besenyő fortéllyal, hogy már-már mindenkinél mélyebben gázolt bele, legalábbis idézett vallomása szerint: „egy igazi rendszerhez passzoló formát sikerült kitalálnom”; továbbá Pozsgay úgy volt demokrata, hogy közben boldogan gyakorolta feudalista kényúri előjogait. Még ahhoz sem vette a fáradságot, hogy – miként az a demokráciákban általában szokás – kerülő úton tudassa egy orgánum vezetőjével a szándékát. Nem ő látogatta meg a lap szerkesztőségét (le is esett volna a pártállami karikagyűrű hájas ujjáról), hanem mint hamisítatlan Döbrögi, „magához hívatta” a főszerkesztő-helyettest, majd e politikus-basa, immár „interjúalanyként”, az újságíró „kérdéseit” is előírta. Persze csakis a Demokratikus Haza üdvéért. Így azután a mai napig méltán lehet magára büszke – főként a XX. Század Intézet konferenciáján.

Nos, nagyjából ilyen magyar-fórum-demokrata volt Pozsgay Imre (saját bevallása, mai szavai szerint), s aki egykori elvtársáról most így nyilatkozik: „Grósz Károly sumákolva nyilván elszaladt Kádárhoz tanakodni”.

Míg viszont Pozsgay nem Kádárhoz „szaladt” ugyebár (Kádár őt nem tekintette partnernak), hanem a Magyar Nemzet főszerkesztő-helyettesét rendelte magához, majd megkérdezte tőle: „vállalja-e?”. Sugallva ezzel hű hallgatóinak (Schmidt Máriáéknak), hogy a Magyar Nemzetet anno a főszerkesztő-helyettes szerkesztette, az „interjút” ő közölte le, a „trükkös hazardírozást” egyedül ő „vállalta”, no meg a bátor népfront-partizán.

Grósz szerintem is szólt Kádárnak Lakitelekről, hülye lett volna elhallgatni, hiszen tudta: Kádár 1987 szeptemberében már annyira gyönge, hogy nem képes megakadályozni az összejövetelt (a bólintáshoz van még jártányi ereje), s ami nyilván tovább gyöngíti az „Öreg” hatalmi pozícióját, vagyis Kádár lényegében már 1986-87-ben megbukott. Az 1988-as májusi pártértekezlet csak formalizálta a dolgot.

Politikatörténeti közhely: nyolcvannyolcban (a politikai bizottság megbuktatásakor) is Grósz volt a fő-főmachinátor, miként néhány hónappal korábban, Lakitelek jóváhagyása, illetve a Pozsgay-„interjú” engedélyezése során. Mert – ismétlem – azt a trükkös nokedlit, mely szerint a Magyar Nemzet főszerkesztője nem „szaladt sumákolva” Grószhoz az elkészült „interjúval”, csakis egy trükkös Pozsgay tudta lenyeletni a XX. Század Intézet jámbor prominenseivel: Schmidt Máriával, Tőkéczki Lászlóval, Kapronczay Károllyal s a többi birkával. Tudniillik már egy gyönge-közepes intellektus számára is nyilvánvaló: a lakiteleki ügyben minden résztvevő hivatásos politikus (Pozsgay, Romány, Gajdócsi…), az összes amatőr (kvázi) politikus (Csoóri, Csurka, Lezsák, Bihari, Bíró, Lengyel, Gombár, Konrád…), szóval mindahányan Grósz sakkbábui (illetve Gorbacsov gyalogjai) voltak egy banális hatalom-utódlási harc végjátékában. Gombár még 1989-ben (Kecskeméten) is volt annyira naiv, hogy azt hitte: Pozsgay az ő szavára figyel, nem pedig a szovjet vezér intő ujját lesi lihegve, földig nyúló nyaló nyelvvel. Természetesen Gorbacsov sem vele állt szóba.

Na most, Pozsgay jellemének, szellemi kapacitásának e rövid bemutatása után talán világossá válhat az alábbi mondat valódi tartalma: „Ezek közül Konrád György [a meghívást] elfogadta, föl is szólalt, szinte együttműködő hangnemben [kiemelés – Gy. úr]”.

Freudi memória, mely szerint: Konrád volt az, aki együttműködött. Kikkel is?

A „puha maggal”? A realistán trükköző ellenzékkel? Kérem, velük nem működhetett ilyen értelemben „együtt”, hisz’ éppen azért hívták meg Konrádéket Lakitelere, állítólag, merthogy ők nem tartoztak a „kemény mag”-hoz, Vásárhelyi is, Konrád is realista trükköző volt. Sőt Pozsgay vallomásából kiderül: valójában a „kemény mag”-ot is meghívták. Volna. Grósz a „kemény mag”-ot is üdvözölte. Volna. „Nyilván” Kádár is (a megyei párttitkárról, tanácselnökről nem is szólva), üdvözölték volna mind, ha nincs az az átkozott „hivatalos” rendőrség. Amellyel szemben a Kádár is, a Grósz is tehetetlen volt.

Akkor pedig?! Milyen alapon „működött együtt” Konrád, és kikkel?

Magyarként a magyarokkal? Ellenzékiként az ellenzékiekkel?

Jó, de miért nem Csoóriék működtek együtt Konráddal? Miért nem kölcsönösen működtek, mondjuk így, horribile dictu: egymással? Mi emelte Pozsgayékat, Csurkáékat Konrád fölé? Hogy ők voltak azok, akik már-már elképzelhetetlen vakmerőséggel, hazardírozással hívták ki maguk ellen Grósz Károly lakiteleki üdvözletét?

Hernádi Judit mesélte a tévében nemrég: egy veszprémi vendégszereplése után odalépett hozzá Eperjes Károly, „megölelte, megcsókolta”, s ezt mondta színészkollégájának: „visszavárunk titeket”.

Mesélte Hernádi. Miközben maga is ledöbbent saját történetének hallatán, hüledezve kérdezte a szintén hüledező Bajortól, Hajdutól, Gálvölgyitől: „de kik azok a ti?, hiszen kollégák vagyunk!, kik az ők, és kik vagyunk mi?”. Kérdezte Hernádi Judit. A válasz: totális csönd. A Heti Hetes történetében (szerintem) ez volt az egyetlen igazán drámai pillanat. Nem tudott felelni sem Bajor, sem Gálvölgyi, sem Kern, egyik színészkolléga sem, s persze Jáksó sem, Hajós sem, Farkasházy sem.

Miért? Megmondom: mert vészesen műveletlenek. Nem olvasnak Pozsgay-összest. Ugyanis, ha olvasnának, ők is tudnák: a „ti” azok az emberek (Pozsgayék, Eperjesék szóhasználatában), akiknek a „nemzetközi ismertségük, szocializációjuk alkalmas arra, hogy a világban úgy fitogtassák magukat, hogy az [számukra] védelmet is jelentsen”.

Noha kétségtelen, Pozsgay anno a népi, nemzeti, lakiteleki közegben nem ölelte-csókolta a vele együttműködve fitogtató Konrád Györgyöt, ámde csakis azért, mert Pozsgay már akkor is hívő keresztény, nép-nemzetszaporító csődör-politikus volt. Nem pediglen buzi.

(Bőven megérdemli a nyugdíját.)

Üzenet mélyvörös bőgatyából

Vásárhelyi Mária Mozgó Világ-beli bölcselete szerint „Nálunk… amint ezt számos kutatási eredmény is bizonyítja, a szabadságot a többség fárasztó és terhes nyűgként, a demokráciát pedig körülményes és felesleges játékszabályok gyűjteményeként éli meg”.

Szerintem ez a mondat világítja meg a legjobban, hogy Vásárhelyi Mária mennyire nem érti, mi a történelem. Persze nem is értheti, hiszen nem gondolkodik, hanem ő „kutatási eredményekből” tájékozódik: „amint ezt számos kutatási eredmény is bizonyítja...”.

Mi viszont, ha „csupán” a „józan paraszti eszünkkel” gondolkodunk, már akkor megdöbbenünk a feudális attitűd (hovatovább a sztálinizmus) ily posztmodern fölhördülésének láttán. Sőt szerintem föl is háborodunk rajta.

Vásárhelyi Mária erősen csodálkozik: az emberek „nyűgként élik meg” azt, ami számukra nyűg. Pedig hát a „szabadság” jó dolog, szép dolog. Megéri, hogy érte „részünk” legyen „minden nyomor”. Miért éri meg? Mert a szabadság szép dolog, jó dolog. Mi a szabadság? Vásárhelyiék válasza: a szabadság jó dolog, szép dolog. Noha Petőfi is a szájukba rágja: minimum kétféle szabadás létezik: a „farkasok” szabadsága, illetve a „kutyák” szabadsága. Cesar Millan könyvéből (nota bene nem Heller etológia-könyvéből, merthogy az telivan velőtrázó marhaságokkal, Hellertől legföljebb egy Almási professzor, egy Ungvári professzor tud elbódulni, miután megszaglászta, s nem a könyvet, nyilván, hanem Heller falka-hátsóját, ahogyan illik), szóval, Millan könyvéből világossá válhat bárki számára: a kutya lényegileg nem farkas.

Cesar Millan (s vele számos tudós-etológus) határozottan állítja: az ember bűnt követ el, amikor a kutyát a farkassal keresztezi, mert az így született keverék-állat az emberek között előbb-utóbb „megőrül” (ti. farkas), míg a szabadban, a vadonban elpusztul (ti. kutya).

Vásárhelyi Mária szerint egyetlen (fajta) szabadság létezik, mégpedig az a szabadság, amely 1989-90-ben glóriásodott a magyar társadalom fölé, gyakorlatilag (történelmileg) egyik pillanatról a másikra, s ezen egyetlen szabadság által kéne most hirtelen megmagasztosulnia mindenkinek. Azoknak is, akiknek a szabadság nyomort hozott (vagyis az addigi, a Kádár-rezsimben kivívott relatív, de valós szabadságukat, jólétüket korlátozta, sőt egyesekét meg is szüntette), és azoknak is, akik a Rózsadombon szocializálódtak anyagi boldogságban, egyszersmind szellemi-erkölcsi nyomorban. Mint például a Vásárhelyi-család.

Miért beszélek Vásárhelyiék szellemi-erkölcsi nyomoráról? Mert akár korlátoltak ezek az emberek (miközben jóhiszeműek), akár gonoszak, a végeredmény ugyanaz. Vásárhelyi Mária számára az absztrakt szabadság maradjon konkrét (rózsadombi „kutyaszabadság”), míg pl. a Kelet-Magyarországon nyomorgó ember számára legyen magasztos „farkas-szabadság”. Hogy „átlőve oldaluk”? Ez nem Vásárhelyi Máriának fáj, az ő oldala ugyanis nincs átlőve. Egyébként pedig a rosszindulat általában együtt jár a butasággal, az öntudatlan gonoszság még inkább. Vásárhelyi Mária nem személyes ismerősöm, nincs hozzá közöm, így nem szálazgatom, hogy nála a rosszindulat, vagy az intellektuális roggyantság-e a döntő lelki mozzanat, ráadásul ennek semmi jelentősége, s épp ezért beszélek Vásárhelyi Mária kötőjeles szellemi-erkölcsi romlottságáról.

„Ha nincs kenyeretek, miért nem esztek kalácsot?” Jogos a fölvetés, így azután Vásárhelyi Mária is pontosan ezt kérdi mérgesen a Szent Szabadságból kirekedt együgyű embertársaitól: ha nincs pénzetek ennivalóra, ruhára, fűtésre… miért nem gründoltok közvélemény-kutató káeftét? Jól meg lehet élni belőle, különösen, ha a falkabeliek vannak kormányhatalmon; és ezt ajánlja a népnek – értelemszerűen – a szintén liberális Heller, Vajda, Radnóti Sándor is, ti. a filozófiából szintén jól meg lehet élni; legalábbis a „Rózsadombon”. Akkor pedig?! Miért ne lehetne megoldás ez akár a szabolcsi Penyigén is? Szabadság van, uraim! Vállalkozási szabadság! S ami azt jelenti, hogy ha a nyírmadai szabad polgár valami miatt nem alapíthat Liberális Filozófiai Kft.-t, akkor menjen gombászni. Vagy fejjen kecskét. De semmiképpen se „élje meg a szabadságot fárasztó és terhes nyűgként”!

Mi a különbség Pintér, Parragh, Matolcsy, Zsiga Marcell, Lázár János, illetve Gyurcsány, Vitányi, Vásárhelyi, P. Szűcs, Faragó Vilmos… között?

Annyi, hogy az egyik gonosz (vs. szellemi-erkölcsi nyomorék) társaság az Ómagyarmária Krisztuskereszt, a másik a Szabadság-totem jegyében kérdezi (olykor gyalázkodva, mint Vásárhelyi a Mozgó Világban) a néptől: ha nincs mit enned, mért nem szüretelsz magadnak szarvasgombát? Hiszen azt a Rózsadombon (Vásárhelyiék, Orbánék) naponta fogyasztják. Maga Vásárhelyi így szörnyülködik: hát még annyit sem tud ez a nagyon infantilis, együgyű, „bornírt és korlátolt”, analfabéta nép, hogy a szarvasgomba ehető?! Szabadság van, lehet kecskét fejni! Azt persze, hogy a „bornírt” és a „korlátolt” szó ugyanazt jelenti publicisztikailag, Vásárhelyi Mária éppúgy tudja, mint P. Szűcs Julianna (ha tudná, kijavította volna a kéziratot), de ők legalább annyit tudnak, hogy a szarvasgomba finom. Csak ki kell menni érte a piacra. Illetve akinek nincs pénze rá, az menjen az erdőbe. Mindegy, csak ne legyen már oly szabadságtalanul nyűgös, merthogy idegesíti vele a szegény rózsadombiakat.

Vásárhelyi Máriát részint dühíti, részint riasztja, hogy az emberek nemigen óhajtják elfogadni az ő szellemtelen, ócska doktrínáját (én sem), így hát sokan (egyre többen!) lépnek az „alsó-kutyaszabadság” történelmileg kitaposott útjára. Sőt a „fölső-kutyaszabadságra” vágyó emberek között is vannak ilyenek szép számmal. Például Babarczy Eszter. Aki először így nyilatkozott a közszolgálati televízióban (betűhíven): „én például, ha most elmondom, hogy mit gondolok a Magyar Gárdáról… az egy bohóchadsereg, amit a baloldal arra használ, hogy hiszterizálja a saját közönségét, ugye, a fasiszta, antiszemita veszélyre hivatkozva. Ezt nagyon régóta csinálja a baloldal, én mindig is gyűlöltem… És ettől a Magyar Gárda, és ez a rakás – már elnézést, hogy ezt mondom – idióta… ezek naponta szerepelnek a hírekben. Mint annak idején a Bácsfi Diána, ugye, meg három darab elmebeteg elintézte, hogy napi hír legyen”.

Majd kisvártatva, egy kritikai megjegyzésre válaszolva, így kiáltott föl ezen a fórumon:

babarczyeszter válasz | 2009.03.28 23:35:54 (14705)

Nem szeretném bebizonyítani, hogy "entellektüell" vagyok, mert ez számomra negatív csengésű szó, ilyen mélyre még nem süllyedtem.
Azt meg nem értem, hogy a Gárdát miért ne minősíthetném bohócgárdának. Bár ez a bohócokra talán dehonesztáló. Bohóc az, aki tőle telhetően szórakoztatja a közönségét, de nagy kárt nem csinál. Én a Gárda működését jelenleg ebben a kategóriában látom versenyzőnek. Szerintem kicsit viccesek is, egy rakás megroggyant ember, akiket a helyi polgárőrség sörözőklubjából is kinéznek.

Előzmény: Törölt nick (14679)

Nem érti. Sok mindent nem ért, egyebek közt azt sem, „hogy a Gárdát miért ne minősíthetné bohócgárdának”.

Akkor én elmondom. Mert cca. két hónappal később – ugyanazon elitpublicista! – ezt írja HVG-ben: „Sok jó ismerősöm megrökönyödésére véleményem szerint a magyarok bölcsen választottak, és nemhogy katasztrófa nem várható, de [2009] június 7-én [a Jobbik politikai előretörésével] kezdődött a szebb jövő Magyarországon”.

Míg legutóbb a Jobbik vezére fogalmazott így: „Nem lehet szétverni a Jobbik és a gárda szövetségét! Amíg én vagyok a Jobbik elnöke, addig nem engedjük el a gárda kezét!”.

Vagyis ugyanez, de immár a Babarczy-Vona-elegy prófétai szavaival: a Szebb Jövő nem engedi el az egy rakás megroggyant bohóc kezét. (Gondolom, amikor lelkes kisúttörőkként átkísérik őket a demokratikus zebrán. A túloldalra.)

Repetitito est mater studiorum: ezt a Babarczy Esztert nevezi Almási Miklós akadémikus professzor a Mozgó Világban „originális” gondolkodónak; szó szerint így: „mintha koros guru lenne”.

Az. Kissé túlkoros.

Egyébként Babarczy HVG-s szövege részint személyes gyűlöletről, részint egy sajátos társadalmi állapotról árulkodik. Mint tudjuk, a szerző szintén „rózsadombi”, fölső-kutyaszabadság-párti „entellektüel”, csak most éppen (valami miatt) nem az ő „originális” „érdemeinek” megfelelő dominanciát élvezi a „falkában”, s nyilván ezért írja a Beszélő hasábjain is: „az aszkézisnek helyet kell találni a világon… tekintve irtózatos védtelenségünket, pontosabban azok irtózatos védtelenségét, akik kimerészkednek a szocializáció (vagy a bandafőnök) kijelölte körből és a maguk szakállára kezdenek explorációba”.

Na, itt aztán valóban originálisan, korosgurusan keveredik a „bandában” történt hátrasoroltság a kimerészkedéssel, majd utána annak vizsgálatával („explorációjával”), hogy érdemes lesz-e kimerészkedni a „körből”.

Egy legalább közepesen értelmes mondat megfogalmazására sem képesek ezek az „elitentellektüelek”; miközben jól látható (és nemcsak Babarczynál, hanem Heller, Vásárhelyi, P. Szűcs, Vajda, Radnóti, Kornis, Kertész… esetében is), a szellemi nyomorúság, a tehetségtelenség, tehetetlenség tudata, olykor annak „csupán” érzete, szükségképpen szüli a veszett gyűlöletet.

A „szintén elit” Magyar Narancs írja: „A legszánalmasabb e téren [ti. a „holokauszt tagadása” terén] a hullák mennyiségének számháborúja… Az efféle összehasonlítgatás káros voltát legjobban az mutatja, hogy – akarva, akaratlan – felmentést kap a révén bárki, aki már nem a szenvedések, hanem a gyűlölködés történetét írja”.

Vagyis a szerző képtelen eldönteni, hogy vásárhelyistán szabadság-dogmatista legyen-e, vagy inkább kvázi keresztény Krisztus-dogmatista, ugyanis a szabadságról (mint üres absztrakcióról) papol hevesen a Magyar Narancsban (Vásárhelyi ugyanezt teszi a Mozgó Világban), miközben a szenvedést mereven szembeállítja a gyűlölettel. Tehát vagy buta, műveletlen az illető a végtelenségig, vagy (pluszként) vásárhelyisen dogmatikus: megköveteli minden egyszerű halandótól, hogy az objektív nyomort ne gyűlöletté formálja, hanem krisztusi szenvedéssé szublimálja magában. És joggal, hiszen, ha mindenki élhet az absztrakt Szabadság lehetőségével, akkor az is teljesen nyilvánvaló, hogy mindenki lehet Jézus Krisztus. Csak akarnia kell. Illetve „meg kell ragadnia a lehetőséget”, ti. a „szenvedéstörténet” azért van, hogy mindahányan szenvedő istenné magasztosuljunk. Liberális Jézus Krisztussá. A Rózsadombon. Aki viszont nem a Rózsadombra született (eléggé el nem ítélhető módon), az egyen kalácsot. Frissen fejt kecsketejes szarvasgombával.

Tegyük hozzá: a Magyar Narancs szerint a gyűlölet az, amely a Jó ellen irányul, hiszen a Jó nem gyűlöl. A Jó szenved. Agyrém. Vagy pedig az a hülyeség, amit Kornis Mihály szellentett ki magából ki („mi jobban gyűlölünk titeket, mi ti bennünket”) – ugyanis nincs harmadik lehetőség. Mármost, ha Kornis tudná, mit beszél, nyugodtan kijelenthetnénk: igaza van, mert a szenvedésből szükségképpen következik gyűlölet (azon társadalmak kivételével, melyekben a szenvedésnek – aszkézisnek, fakírságnak... – autonóm kultúrája van), a gyűlöletből pedig kontragyűlölet lesz. Ami persze nem jó, sőt kifejezetten káros „láncreakció”, „ördögi kör” stb., ugyanakkor törvényszerű, vagyis nem lehet ellene primitív doktriner prédikációval hatásosan föllépni. Még a Magyar Narancsban sem!

Az első lépés a megoldás felé a (kárhozott) jelenség okainak megértése volna, vagyishogy a tudatlan, buta publicista hiába papol (szörnyűbbnél szörnyűbb közhelyeket) az újságban, azzal csak olajat lögyböl a parázsra (sőt szerintem ma már a föllobbant tűzre).

Nem állítom, hogy a Vásárhelyi Máriák, Faragó Vilmosok, Almási Miklósok erkölcstelen emberek (Hellert nem sorolom közéjük, hiszen róla kiderült, ami kiderült!), míg abban egészen biztos vagyok (tárgyilag győződtem meg róla), hogy Vásárhelyiék intellektuálisan egyazon szinten bűzlenek az antiszemitákkal. Mire megkérdezheti valaki: akkor miért érzik úgy az antiszemiták, hogy a „libsik”, a „zsidók”, a „zsidóbérencek” „többek”, „jobbak”, „okosabbak” náluk (vesd össze)? Megmondom. Egyáltalán nem azért, merthogy a „libsik” valóban okosabbak volnának, hanem azért, mert annyira alul vannak mindahányan (libsik és nem libsik), hogy ott már teljesen egybekeveredik minden látszat minden valósággal.

Egyébiránt már 1985-ben (a monorierdői találkozón), majd Lakiteleken (1987), a Hősök terén (1989), az Ellenzéki Kerekasztal körül s legvégül a Győztes Pluralista Demokráciában a Kis Jánosok és Csoóri Sándorok, a Vásárhelyi Miklósok és Csurka Istvánok, a P. Szűcs Juliannák és Elek Istvánok, Bencsik Andrások, a Gerő Andrások és Schmidt Máriák, az Ormos Máriák és Tőkéczki Lászlók, a Vásárhelyi Máriák és Lovas Istvánok… együttesen szorították ki a szellemi közéletből, a „demokratikus közgondolkodásból” az Ancsel Évákat, Hermann Istvánokat, Papp Zsoltokat, Szerdahelyi Istvánokat (hogy csak a filozófusokat, esztétákat említsem), illetve ezek szellemiségét, idézhető, idézendő szövegeit, miáltal ügyesen föltornyozták a Pluralista Demokrácia szellemi szemétdombját, végül mindahányan a tetejére hágtak, s ahol most halálosan összeölelkezve ropják közel három évtizedes borderline násztáncukat.

És ennek a folyamatnak az egyik kulcsfigurája Vásárhelyi Mária apukája, ti. a döntő metamorfózis 1985-ben, illetve 1987-ben zajlott le. Ekkor döntötték el Csurkáék, hogy inkább a komonistákkal (illetve azok egy részével) fogódznak össze, de a „zsidókkal” (illetve azok egy részével) semmiképpen! Ezért a „zsidók” jelentékeny súlyú csoportját nem hívták meg Lakitelekre, miközben Vásárhelyi Mária apukája szalonképesnek bizonyult. Vásárhelyi Miklós tudta, hogy már 1987-ben, ha nem is rasszista, de par excellence antiszemita kirekesztés zajlik, pontosan tudta ezt, mégis – nyilván azért, hogy az ellenzéki szövetség valamelyest megmaradjon – sajátos Tamás bátya szerepet vállalt föl 1987-ben. Azért mondok „Tamás bátyá”-t, mert nem csak a bennfentesek, hanem már szinte mindenki számára világos volt annakidején, hogy mit köveszt a lelke mélyén Csoóri, Csurka, Csengey, Fekete Gyula és Lezsák Sándor.

Ám legyünk egészen pontosak, Pozsgay így fogalmaz: Lakitelekre „meghívást kapott Konrád György, Vásárhelyi Miklós, hogy csak a legprominensebbeket említsem. Ezek közül Konrád György elfogadta, föl is szólalt, szinte együttműködő hangnemben. Vásárhelyi Miklós pedig szolidáris volt a többiekkel”. Ti. azokkal, akiket nyíltan „kemény mag”-nak neveztek, sub rosa pedig „zsidók”-nak. Pozsgay szerint persze nem az antiszemitizmus a (részleges) kirekesztés oka, hanem: „az igazi vita tárgya az volt, kit ne [hívjanak Lakitelekre]. Ebben akkor mi, az előbb említett hatok [Bíró Zoltán, Csoóri, Csurka, Fekete Gyula, Für Lajos, Pozsgay] végül is teljesen egyetértettünk, hogy kapjon meghívást az úgynevezett demokratikus ellenzék is, de a kemény maghoz tartozók ne, mert azzal magunkra vonjuk a rendőri felügyeletet. Afelől nem volt kétségünk, hogy a rendőrség szimata ott lesz, de az, hogy hivatalosan rendőri felügyeletet gyakoroljanak az összejövetel fölött, ezt nem lehet vállalni”.

Nem lehet vállalni. Miért nem? Azért jogos a kérdés, mert demokráciát készültek építeni, márpedig a demokráciába mindenki beletartozik. Horribile dictu a „hivatalos” rendőrség is. A titkos rendőrség Pozsgayéktól jelen lehetett (ő maga írja: „nem volt kétségünk, hogy a rendőrség szimata ott lesz”), csak a „hivatalos” rendőrség ne legyen ott. De vajon miért ne? Miért csak a titkos szimat volt tolerálható Lakiteleken? Nos, amíg erre a kérdésre Pozsgaynak nincs válasza (márpedig biztosan nincs, soha nem is lesz!), addig, bizony, indokolt marad az antiszemitizmus gyanúja.

Két „dísz-zsidó” közül az egyik elfogadta Csurkáék, Pozsgayék meghívását, a másik nem. Konrád elment („együttműködő” volt Pozsgayékkel, nota bene nem Csurkáék vele!!!), és persze Vásárhelyi sem azért maradt távol, merthogy ő zsidófalókkal nem ül le egy asztalhoz szabadságról, demokráciáról kvaterkázni, hanem azért, merthogy „szolidáris a többiekkel”. Jó. Elhiszem. Noha ezek az emberek (továbbá a leszármazottaik: a Vásárhelyi Máriák, Bauer Tamások, illetve azok politikai haramiái) ma már még csak nem is szolidárisak (saját magukkal), mert például a parlamentben együtt, egyazon légtérben keresik meg a demokratikusan szabadságos betevő falatra valót a tiszaeszlári vérvádolókkal.

Tetszik, nem teszik, tény: a mostani cinikus-cinkos együttműködés az immár legbornírtabb, vérvádló antiszemitizmussal, bizony, Monorierdőn kezdődött (Donáth égisze alatt), vagyis a mai szennyet – mentálisan – az Eörsi által is istenített donáthizmus kavarta föl, míg alapvetően nyilván a mindenkori világgazdasági válság determinálja. Ha krízis van, még a „demokrácia őshazájában” is lábra kap a radikális náci mozgalom, ennek vagyunk ma élő szemtanúi.

Na most, az egykoron egymást, szinte minden aggály nélkül nyálazgató „elit” tagjainak lelkében mostanság akkora gyűlölet habzik (s persze ma is főként a komenistákkal szemben), hogy csak szörnyűbbnél szörnyűbb banalitásokat képesek egymásra köpködni (közéletiség címén, a „holokauszt”, annak „tagadása”, „relativizálása” kapcsán, így főként a komenistákkal szemben, pl. a fent idézett Magyar Narancs hasábjain), vagyis jól látható: ezek az emberek (az Ormos Máriák, Schmidt Máriák, Heller Ágnesek, Tőkéczki Lászlók, Ara-Kovács Attilák, Bayer Zsoltok…) ma is görcsösen kapaszkodnak egymásba, morálisan éppúgy, mint „intellektuálisan”. És nem is fogják elengedni egymást. Soha!

Eörsi István írja Üzenet mélyvörös levélpapíron című tudományos dolgozatában: „Egy barátném mélyvörös levélpapíron azt üzente, hogy Fodor Gábor, Pető Iván és Vitányi Iván szópárbaja a külügyminiszterrel és Kónya Imrével ahhoz volt hasonlatos, amikor egy férfi meg egy nő leülnek azon vitatkozni, hogy kinek nagyobb a fasza. És a nő nekiáll bizonygatni, hogy az övé bizony jókora, ahelyett, hogy azt mondaná, én nő vagyok, és leírná az ostoba férfi számára, hogy miben áll az ő nősége”.

Írta Eörsi István (az „ostoba férfi”) 1990-ben. Miért mondom, hogy Eörsi „ostoba férfi”? Mert sem ő (sem a barátnéja) nem vette észre (illetve – szerintem – nem akartak tudomást venni arról), hogy az inkriminált fütyiverseny (melynek lényege nem is a vetélkedés valójában, hanem az együttméricskélés) már 1985-ben elkezdődött a nagyfaszúak között. (Én csak nagy balfaszúaknak nevezem őket magamban.) Szintén Eörsi írja: „Donáth nem fogadta el, hogy csak az etatizmus és az erősebb kutya korlátlan jogait biztosító világrend között választhat, és ezért most [ti. 1991-ben] keserű szájízzel kéne éreznie, hogy (majdnem) egyedül maradt.

Majdnem.

Mert még Eörsi szemében is kudarc, sőt szégyen, ha valaki egyedül marad. Marx, Heine, Kierkegaard, Lukács, József Attila, Ladányi Mihály… köpedelem. Éljen a kollektivizmus! És éljen Donáth Ferenc, hiszen (mint tudjuk) csak neki sikerülhetett egybekollektivizálnia Monorierdőn az antiszemita etatistákat „az erősebb kutya korlátlan jogait biztosító világrend” azon odaadó híveivel, akik akkoriban még „reformközgazdászoknak” nevezték magukat. Persze nem állítom, hogy ezt az egészet Donáth csinálta, ugyanakkor tény: a Wikipédia pontosan fogalmaz: „1985-ben ő volt az ellenzéki csoportok képviselőinek részvételével megtartott monori találkozó fő szervezője”. Sőt többen állítják (pl. Lengyel, ha jól rémlik, Gombár is), a lakiteleki találkozó  sem maradt volna „csonka” (hazudjon a „rendőrszimatról” Pozsgay bármit), ha Donáth nem hal meg 1986-ban.

Automatikusan kínálja magát a közhelyes következtetés: amely népnek ilyen elitje van (Donáthostul, mindenestül), az, kérem, meg is érdemli. Ugyanakkor alapvetően torz ez a konklúzió, ti. nem az a kérdés, hogy megérdemli-e a nép a szellemi vezetőit, vagy sem, hanem így hangzik az érdemi állítás: amely társadalom sokáig megtűr maga fölött efféle „elitet”, hosszútávon (s minimum szellemileg) halálra van ítélve.

Ikono-sorrend:

A szöveg-sorrend hiányos, Vásárhelyi Mária tiltakozó cikke nincs meg, kerestem, nem találom. Ám én legalább nagy kedvvel kerestem, szemben Eörsi Istvánnal, aki így „szüli irományát” a Magyar Narancs szülőhasábjain: „Most születő irományommal kedvem ellenére gyarapítom publicisztikai munkásságomat. Nyilván ezért hánytam el valahova Vásárhelyi Máriának a Magyar Hírlapban megjelent jajkiáltását, éppen azt, amelyik írásra késztet. Veszteségemből megpróbálok profitálni. Ha nincs szöveg, akkor idézgetés helyett egy vödröt bocsátok le kedélyem mélyvizébe, és az olvasó igya meg, amit felhúzok onnan”.

Csúnya beszéd! Ízléstelen. Álironikus, ál-önironikus. A szerző kvázi iróniával minősíti le a „vitatott” cikket, mondván, hogy „elhányta” azt, s pontosan ezért kvázi az önirónia is, ti., ha vitázunk, akkor nem „vödrözünk”, illetve „vödrözhetünk” is, persze, ám annak a szakszerű vitához nincs köze, miként a „kedélyünk mélyvizében” való infantilis pancsikolás sem debatteri erény.

Ez bizonyítaná, hogy Eörsi igazságtalanul bántotta meg Vásárhelyi Máriát?

Szerintem nem bizonyítja. Kétségtelen, illetlen beszéd, kifejezetten giccses, de semmiképpen sem bizonyíték Vásárhelyi kategorikus állítására, mely szerint Eörsi durván igazságtalan.

Idézet a cikkből: „Amikor a filmet nyolcévi pihenő után a televízió a forradalom évfordulóján [1996-ban] be akarta mutatni, a kilenc érintett közül öten nem járultak hozzá. Rögvest megjegyzem, ha a dokumentumfilm vagy dokumentumirodalom műfajában az érintettek bármikor megtehetnék ezt, akkor ezek a műfajok csak sugárzó hősöket vonultathatnának fel, mert csak ezek viselik el könnyű lélekkel a róluk formált képet. Aki a kamera elé ül, az vállalja, hogy olyan, amilyen, legalábbis a film előállításának pillanatában. A művészet – és a riporteri dokumentáló munka – abban is különbözik a tudománytól, hogy valamely pillanat igazságától rugaszkodik el. Ez áthatja a művet, és felrója rá készítőjének kézjegyét. Ezért is van az, hogy a mű kizárólag készítőjének szellemi tulajdona. Ha a rendező vágási vagy egyéb trükkök segítségével megcsúfolja beszélgetőtársainak a bizalmát, akkor ezek szakíthatnak vele, esetleg megcáfolhatják, leleplezhetik nyilvánosan, sőt rágalmazási vagy becsületsértési pert is indíthatnak ellene. De szellemi tulajdona felett nem rendelkezhetnek. Az első hibát tehát a televízió követte el, amikor engedélyt kért arra, amihez nem kell engedély.

Kezdetben nem értettem, hogy miért ellenzik az Ötök A snagovi gyerekek sugárzását. Leginkább még azt fogtam fel, hogy a forradalom napját a legszélesebb nyilvánosság előtt nem ezzel a filmmel kell ünnepelni. Talán csakugyan jobb lett volna, ha a televízió nem a forradalom reformkommunista vezérkarának a sztoriját, hanem mondjuk a pesti srácok történetét tervezte volna be erre a napra. Persze róluk is nehéz lenne olyan igaz filmet készíteni, amely az összes résztvevőt kielégítené. Ha majd napvilágot látnak a budapesti felkelők történetei, akkor elálmélkodhatunk azon, hogy mennyire különféle erkölcsiségű embereket fűzött össze a halált megvető bátorság. Igaz viszont, hogy ha a pesti srácokról készülne igaz film, akkor a televízió nem kérne a szereplőktől engedélyt, mert ők ma sem tartoznak a prominensek körébe.”

Mire Vásárhelyi Mária válasza: „Gyakran haragudtam rá igazságtalan és feleslegesen durva véleményeiért, amelyekkel sokszor a hozzá legközelebb állókon ejtett sebet”.

Eörsinek nem mindig van igaza, ám ez nem szükségképpen jelenti, hogy igazságtalan volna bárkivel szemben. Vásárhelyivel szemben is akkor volna igazságtalan, ha esetleges (vagyis a valóságban nem létező!) hatalmi helyzetével visszaélve állítana róla igaztalan dolgot. Tehát, ha Vásárhelyi Mária azt állítja, hogy Eörsi egy kommersz sajtóvitában igazságtalan volt vele szemben, akkor Vásárhelyi nem tesz egyebet, mint nyilvánosan beismeri szellemi védtelenségét, intellektuális alávetettségét. Eörsinek ugyanis ez volt az egyetlen „hatalmi pozíciója”: az értelem, a vitakészség. Vagyis igazságtalan kizárólag a Narancs szerkesztősége lehet Vásárhelyi Máriával szemben, akkor, ha nem ad neki lehetőséget Eörsi állításainak cáfolatára.

Mit tettem volna Vásárhelyi Mária helyében? Megmondom úgy, ahogy van, ízekre szedem Eörsi szövegét. Vagyishogy nem én haragszom ilyenkor, hanem haragudjék az, aki belém kötött. Haragudjék sajátmagára! Ha már egyszer van olyan bátor (mint a cigány lova), hogy nyilvánosan fikázni merészel. Engem!

Tehát, tegyük föl, én vagyok Vásárhelyi Mária, így aztán Vásárhelyi Máriaként idézem Eörsi konkrét állítását: „a filmet… a televízió… be akarta mutatni”, viszont „a kilenc érintett közül öten nem járultak hozzá. Rögvest megjegyzem, ha a dokumentumfilm vagy dokumentumirodalom műfajában az érintettek bármikor megtehetnék ezt, akkor ezek a műfajok csak sugárzó hősöket vonultathatnának fel, mert csak ezek viselik el könnyű lélekkel a róluk formált képet”.

Hamis az állítás. Ugyanis „érintettje” válogatja. Ha valaki azzal a szándékkal ül a kamera elé, hogy olyan hősnek látszódjék, amilyennek magát elképzeli, akkor ezen óhaját respektálni kell. Mármost mindenekelőtt rögzítsük a kulcsszót: megállapodás! Ezen múlik minden, s ez az, amire a magyar szinte képtelen; a világos, egyértelmű, korrekt megállapodásra, illetve annak szigorú, fegyelmezett betartására. Az ígéret (a kézfogás) értéke Magyarországon majdhogynem a nullával egyenlő. Egyebek közt ezért nem köttetnek korrekt megállapodások, minek?, úgysem tartja senki magát az ígéretéhez, már amennyiben a pillanatnyi kénye a szószegést diktálja. Azért nincsenek nálunk gentlemen’s agreementek, mert nincsenek nálunk gentleman-ek.

Tehát az „érintett” (valamely dokumentumfilm szereplője) nyugodtan mondhatja: örömmel adok interjút, Juditkám, de még a megjelenés előtt látni akarom az elkészült alkotást, illetve azzal a föltétellel vállalom, hogy a vetítést bármikor letilthassam.

És akkor vagy lesz dokumentumfilm (interjú stb.), vagy nem.

Vásárhelyiék esetében nyilván nem ez történt, örültek, hogy jaj, juj, jön a kamerás néni, mi is szerepelhetünk a filmen, de jó!… Majd, amikor a moziban mintegy „kívülről” látták-hallották magukat, rádöbbentek: az ember általában is nyomorult (olykor szánalmas, nevetséges), konkrétan pedig: mi is csak emberek vagyunk.

Ez derült ki a filmből – az „érintettek” számára.

Nos?! Ilyenkor mi legyen? Ha már egyszer ez kiderült.

Amennyiben nincs (nem volt) megállapodás, úgy a kulcsszó: belátás.

Eörsi ezt írja: „Az első hibát a televízió követte el, amikor engedélyt kért arra, amihez nem kell engedély”.

Részint igaz, részint nem igaz. Az első hibát a film rendezője követte el, mint rutinos szakember, ugyanis a korrekt megállapodást neki kellett volna kezdeményeznie a tapasztalatlan amatőrökkel szemben. Abban persze igaza van Eörsinek, hogy a már kész dokumentumfilm szereplőitől nem kell engedélyt kérnie a film forgalmazójának (a televíziónak), viszont, ha tudomására jut, hogy a mű valamely interjúalanya tiltakozik, akkor azt méltányolni illik, sőt méltányolni muszáj. Elvileg. Vagyis, megállapodás híján, az „érintett” minden további nélkül megítélheti, a szereplése előnyös-e a maga, illetve az általa képviselt ügy számára, vagy sem. Ez az ő személyiségi joga.

Eörsi: „Kezdetben nem értettem, hogy miért ellenzik az Ötök A snagovi gyerekek sugárzását”.

Nem is kell ezt érteni. Egyszerűen joguk van az ellenzéshez. Mondok egy profán – általában vett – példát (s tehetem ezt már csak azért is, mert Eörsi sem konkrét állítással vitázik a Magyar Narancsban); ha egy nő (vs. hiú férfi) azt látja, hogy a filmen „randa” a feje, hülyén áll a haja, idétlenül nagy a tokája, ezáltal igen-igen röhejesnek látszik stb., akkor kötelező méltányolni a tiltakozását. Ugyanis fontos a Történelem, az Igazság, az Eszme, az Idea, a Politika, ám mindezek a privát személyiségnek – dagályosan: az Emberi Méltóságnak – csak a cselédei, szolgálói lehetnek. Ne az ember legyen alárendelve az Istennek, Eszmének, Ideának, Politikai Igazságnak (az ti. a szektás radikalizmus, jakobinizmus, sztálinizmus… jellemzője), hanem ellenkezőleg: az Ügy legyen alárendelve az emberi személyiségnek, az emberi méltóságnak. Egyébként a gentlemen’s agreement betartása is alapvetően méltóságtudat kérdése. Nagyon nem jó, ha a másik ember szemen köp, ám még annál is rosszabb, ha magam kényszerülök szemen köpni magam.

Eörsi szerint: „Aki a kamera elé ül, az vállalja, hogy olyan, amilyen, legalábbis a film előállításának pillanatában”.

Aki „kamera elé ül”, az nem olyan, amilyen, hanem olyan, amilyennek a kamera mutatja. Aztán a kamera vagy olyannak mutatja, amilyen, vagy (jóval) szebbnek, okosabbnak, vagy (jóval) csúnyábbnak, butábbnak annál, mint amilyen. És ha ezt valaki pontosan tudja, akkor az épp a filmes szakember (jelesül Ember Judit filmrendező).

Eörsi szerint „A művészet – és a riporteri dokumentáló munka – abban is különbözik a tudománytól, hogy valamely pillanat igazságától rugaszkodik el”.

Ezt viszont már nagyon nem értem. Sto eto „pillanat igazsága”? Miért kéne elrugaszkodni a „pillanat igazságától”, már amennyiben jelent valamit ez a szintagma? Eörsi állítása olyan, mintha ezt mondanám: „a hónaljam – és a nutria – abban különbözik a csúnya tojásfejtől, hogy mindkettő a szőrtelenségtől rugaszkodik el”.

A dokumentumfilm lehet művészi erejű, művészi értékű, de semmiképpen sem műalkotás abban az értelemben, hogy a dokumentumfilm szereplője (interjúalanya) nem egy – általa kontrollálhatatlan – rendezői önkifejezéshez adja az arcát (szövegét), hanem olyan dokumentumhoz, amely csakis azt az igazságot rögzíti, amelyet a szereplő (interjúalany) igazságnak gondol. Nagy Anna például lehet nyugodtan csúnya a Pacsirtában. Sőt egy szép színész(nő) számára annál nagyobb a szakmai dicsőség, mennél csúnyábbnak (butábbnak, gonoszabbnak…) látszik a filmen, ráadásul még ez sem ilyen egyszerű. Mert gondoljunk a „Gugyerák-effektus”-ra! Bárdy Györgynek pénzt és dicsőséget hozott a Gugyerák-figura megformálása, ám amely „skatulya” később nagyon megnehezítette a művész drámai-színpadi munkáját. Míg a dokumentumfilm szereplőjét semmi nem kötelezi, sem anyagilag, sem morálisan. Kizárólag egy előzetes megállapodás. Például Vásárhelyi Mária mondhatta ezt is, mielőtt a „kamera elé ült”: „csináld csak, Juditkám, nyugodtan, rád bízom, olyan leszek a képen, amilyen leszek”, s amennyiben ezt mondja az „érintett”, úgy csak abban az esetben jogos az utólagos reklamáció (valamelyest), ha a film totálisan lett elrontva.

Eörsi szerint „A művészet – és a riporteri dokumentáló munka – abban is különbözik a tudománytól, hogy valamely pillanat igazságától rugaszkodik el. Ez áthatja a művet, és felrója rá készítőjének kézjegyét. Ezért is van az, hogy a mű kizárólag készítőjének szellemi tulajdona”.

Igen, csakhogy ez éppen nem így van. Tudniillik pontosan arról van szó, hogy Vásárhelyi Mária „riporteri dokumentáló munkában” vett részt, s amely alkotás eo ipso nem „művészi dokumentáló munka”. Lehet persze művészet is (ha van benne ihlet), míg a funkciója szerint egyáltalán nem az. Ebből következően a riport, az interjú, a dokumentumfilm nem „kizárólag készítőjének szellemi tulajdona”. Csak akkor, ha korrekt megállapodás révén az „érintettek” átadták a művésznek azt a szegény „szellemi tulajdonjogot”. Nem szólva arról, hogy Ember Juditnak a vitatott filmhez alig-alig van köze. Már persze innen, kívülről nézve. Ráadásul régen láttam az alkotást (1989-ben a Közgázon egy „szamizdat” vetítésen), arra emlékszem, hogy különféle emberek, arcok jelentek meg a mozdulatlan kamera előtt, és beszéltek; úgy rémlik: minden művészi-riporteri kérdezgetés nélkül, vagyis (az én emlékemben) a film „szellemi tulajdonjoga” sokkal inkább a szereplőké, mint a rendezőé. Persze tévedhetek, az viszont biztos, hogy a dokumentumfilm éppen attól dokumentumfilm, hogy nem játékfilm, s még csak nem is dokumentarista film. Továbbá: a történelmi dokumentumfilmnek nyilvánvalóan nem a „pillanat igazságát” (értsd: azt, ami az emlékezőből prompt kibukott), ámde nem is a rendező „művészi igazságát”, hanem viszont a történelmi valóságot kell rögzítenie. Ezért történelmi és ezért dokumentumszerű az alkotás.

Mivel nincs meg Vásárhelyi cikke, csak föltételezéseim lehetnek róla, innentől kezdve a szerző föltételezett intellektusról beszélek.

Tehát, ha Vásárhelyi Mária azért tiltatta le a filmet annakidején, mert úgy vélte, a forgatás „pillanatában” (1988-ban) keveset mondott/mondtak el az igazságról, illetve torz módon jelent meg szövegeikben a valóság, akkor rosszul döntött. Mégpedig azért, mert minden további nélkül kiegészíthette volna a történelmi vallomást. Akár a filmben (annak „javított kiadásában”), akár a sajtóban, de még tán’ egy könyvecskét is írhatott volna Snagovról, illetve azzal párhuzamosan: a film készítésének történetéről. Merthogy a intellektusnak ez (volna) a dolga, nem pedig a „böszme” letiltás. Vásárhelyi Mária minden további nélkül elmondhatta (s ha valódi intellektus, el is mondta) volna, hogy az adott pillanatban (1988-ban) – szerinte – miért, mennyiben kerülte meg (esetleg torzította) még ő is az igazságot. A többiekkel együtt. Ennél izgalmasabb dokumentumfilm alig képzelhető el. Ha Vásárhelyi Mária férfi, legyen férfi! Vállalja, hogy korábban fecsegett vs. óvatoskodott, jelezvén: ilyen a történelem, ilyen az ember, változik a változó világban.

Nem tudom, csak föltételezem: Vásárhelyi Mária gyöngén indokolta meg annakidején a letiltást; erre utal, hogy még azt az Eörsi Istvánt sem hatották meg az érvei, aki nem volt eleve az ellensége, mi több: a barátjának nevezte Vásárhelyi „Marcsit”. Nem tudom, csak föltételezem: Vásárhelyi hisztérikusan (privát kénye végett) tiltatta le a filmet. Miközben emberként (civilként) ehhez is joga van! Intellektusként viszont nincs. Na most, különösen rosszul veszi ki magát, ha egy olyan „liberális elitértelmiségi” cirkuszol nyilvánosan (szánalmasan), aki (később) így pökhendiskedik a Mozgó Világban: „a Kádár-rendszer iránti nosztalgia nem csupán a korabeli létbiztonságnak szól, hanem a »gyermekkorba való visszavágyásnak« is, annak az együgyű és gyermeteg felelőtlenségnek, amely megkímélte az egyént a döntés szabadságától és felelősségétől, attól, hogy gondolkodnia kelljen saját sorsáról és a társadalom jövőjéről”.

Nos, Vásárhelyi Mária – „liberális elitértelmiségiként”, az „együgyű és gyermeteg” honpolgárok pellengérre állítójaként – az adott kérdésben maga „kímélte meg az egyént a döntés szabadságától és felelősségétől, attól, hogy gondolkodnia kelljen saját sorsáról és a társadalom jövőjéről”. Konkrétan pedig: hogy gondolkodnunk „kelljen” (lehessen) a történelemről egy fontos dokumentumfilm paradigmái kapcsán. Vagyis a „felelős gondolkodás” apostola, nádpálcás pedellusa szerint: ha a film nem lesarkított, lekerekített, legömbölyített igazságokat fogalmaz meg szájbarágósan, akkor az ne kerüljön a nyilvánosság elé.

Így van? Mert, ha nem ezért tiltatta le a filmet a liberális elitértelmiségi, akkor miért?

Ha pedig nincs a kérdésre érdemi válasz (szerintem semmilyen sem lesz), akkor Vásárhelyi Mária gesztusa elévülhetetlen, megbocsáthatatlan bűn. Hangsúlyozom: abban az esetben, ha nincs a film letiltására emberileg méltányolható ok. Elvileg ugyanis lehet. Csak nem tudunk róla.

Ami biztos: az intellektuális jellegű hiba, hiányosság nem lehet valódi indok, az ugyanis mindenképp korrigálható, sőt a gondolkodásnak, különösen a társadalomról, a történelemről való gondolkodásnak épp a kritika, a permanens korrekció a lényege. Márpedig ahol nincs szöveg (film, esszé stb.), ott kritika sincs, és gondolkodás sincs értelemszerűen. Vagyis ahol nincs szöveg, nincs semmi. A hisztéria intellektuálisan a semmivel egyenlő: „Gyakran haragudtam rá [Eörsire] igazságtalan és feleslegesen durva véleményeiért, amelyekkel sokszor a hozzá legközelebb állókon ejtet sebet”.

Eörsi kritikája nem durva, nem igazságtalan, Eörsi állítása egyszerűen hamis. És ezt el lehetett volna mondani (minden különösebb haragvás, toporzékolás nélkül), lehetett volna a szöveget cáfolni!

Hogyan? Érdemben. Gyurica bácsi megmutatja! Például Eörsi szerint „a [dokumentumfilm, mint] mű kizárólag készítőjének szellemi tulajdona. Ha a rendező vágási vagy egyéb trükkök segítségével megcsúfolja beszélgetőtársainak a bizalmát, akkor ezek szakíthatnak vele, esetleg megcáfolhatják, leleplezhetik nyilvánosan, sőt rágalmazási vagy becsületsértési pert is indíthatnak ellene”.

Míg viszont a leghelyesebb, ha egyszerűen jól tökön rúgják a filmrendezőt (akkor is, ha történetesen nőnemű az illető művész!). Mert – legyünk liberálisak! – semmit sem tiltunk, ami nem emberellenes, állatellenes, fajellenes satöbbiellenes uszítás, miközben ugyebár nem kakilunk egymás étkezőasztalára. Általában. Például. Vagyis ha a rendező geci (Eörsi eufemizmusával: „vágási vagy egyéb trükkök segítségével megcsúfolja beszélgetőtársainak a bizalmát”), akkor mi nem pereskedünk azzal a rendezővel, hanem megadjuk a rendezőnek azt, ami a giciségért méltán kijár. Pofont. Tudniillik az a helyzet, tisztelt Eörsi úr, hogy a bizalommal való visszaélésnél alig-alig van nagyobb bűn. Mert hazudhatok annak, aki gyanúval tekint minden mondatomra, gesztusomra (ergo, ha át tudtam verni, én vagyok az ügyesebb stb.), ám azt az embert becsapni, aki eleve hisz bennem, a szavamban, ígéretemben, a legmocskosabb dolog, ami csak létezik a világon. Szerintem.

Míg a Vásárhelyi Mária által is híven (olykor eszelősen) propagált kapitalista viszonyrendszer paradoxona szerint: az egoista polgár részint megállapodásra ítéltetett (a business lényegi mozzanata az agreement), részint a végső célja a győzelem. Azért harcol, hogy győzzön. A polgár számra a harc nem az emberi méltóság kivívásának, megtartásának eszköze, hanem a szimpla győzelemé. Vagyis az egoista polgár (a sok-sok kisebb-nagyobb Vásárhelyi Mária) ezért képes újra és újra föltápászkodni (a győzelem erős motiváció), miközben ezért bukik el mindegyre, illetve ezért van végső bukásra ítélve. Az öntudatlanul, egoistán harcoló ember egyik legjellemzőbb kudarca, s amely egyszersmind előrevetíti a végső, totális bukás árnyát: Auschwitz. Tudniillik ott is a puszta győzelem a cél, ott is a darwini-természeti érvényesülés az alapmotiváció (vö. Lebensraum), és nem a mitikus „Gonosz” (miként azt Arendt-ék, Hellerék, Vásárhelyiék hiszik). Auschwitzot sok minden jellemzi, míg a méltóság(tudat) biztosan nem.

A Magyar Narancs írja: „Auschwitz egyszerre tagad minden emberi létezést; és persze a szabadságot, ami földi jelenlétünket értelmessé, elviselhetővé teszi. Aki a holokausztot tagadja vagy relativizálja, az nemcsak másoktól tagadja meg a létezés jogát, hanem önmaga létének értelmetlenségét is beismeri”.

Tömény marhaság. (1) Auschwitz nem alternatívája (tagadása), hanem lényegi megjelenítője az emberi létezésnek. Aki nemcsak ismeri, hanem érti is Goethét, Madáchot, József Attilát, ezt pontosan tudja. (2) „Aki a holokausztot tagadja vagy relativizálja” nem von meg senkitől semmit (különösen nem jogot), hanem egyszerűen csak állít valamit. Nem azt állítja (amit Darwin nyomán Madách, József Attila), hogy az emberiség sorsa azonos Auschwitzcal, hanem vagy azt állítja (ha következetes náci), hogy az emberiség boldogulása azonos Auschwitzcal, vagy (ha „csak” fékezett habzású antiszemita), hogy Auschwitz nem szükségszerű velejárója a „zsidóhatalom visszaszorításának”, ám még a legradikálisabb állítás sem jogmegvonás. (3) Az igazi intellektus „önmaga létének értelmetlenségét” nem „beismeri”, hanem megállapítja. Aztán vagy igaza van a szkeptikus intellektusnak (az eminensen, steinmanni eréllyel optimista Vásárhelyi Máriákkal, Ara-Kovács Attilákkal szemben), vagy nincs, ez lehet vita témája; ami viszont biztos: a „beismerésnek” ugyanúgy nincs köze a gondolkodáshoz, mint az optimizmusnak, az emberi lét „értelmében” való jámbor hitnek.

Ismétlem: mindettől persze lehet értelme a létezésnek, csupán arról beszélek, hogy ezt az értelmet nem tudja fölmutatni sem Vásárhelyi Mária, sem Ara-Kovács Attila, így azután a „létbölcseletük” nem több a „holokauszttagadás” puszta tagadásánál, vagyis amit írnak, mondanak a szabadságról, a humanitásról, elhangozhatna bármely alsófalusi liberál-templom primitív prédikációjában.

Túlzás? Lehet, elvileg elfogadom, ám akkor nézzük konkrétan, szó szerint a Magyar Narancs szövegét! A szerző szerint „Auschwitz egyszerre tagad minden emberi létezést; és persze a szabadságot, ami földi jelenlétünket értelmessé, elviselhetővé teszi”.

Értelmessé, vagy elviselhetővé? Tudniillik a két állítás tagadja egymást. Méghozzá lényegileg. Igen, csakhogy ez a liberális prédikátort egyáltalán nem érdekli, ő nem igazságot igyekszik megfogalmazni, hanem primitív zsolozsmát nyögdécsel. Persze nem is tehet mást (túl azon, hogy agyilag sem képes fölérni ésszel a saját dogmáit), hiszen Petőfi óta már biztosan tudható, illetve világosan látható: az absztrakt szabadságfogalom nem jelent semmit.

Végül az Eörsi-idézet záró szakasza: „Kezdetben nem értettem, hogy miért ellenzik az Ötök A snagovi gyerekek sugárzását. Leginkább még azt fogtam fel, hogy a forradalom napját a legszélesebb nyilvánosság előtt nem ezzel a filmmel kell ünnepelni. Talán csakugyan jobb lett volna, ha a televízió nem a forradalom reformkommunista vezérkarának a sztoriját, hanem mondjuk a pesti srácok történetét tervezte volna be erre a napra”.

Ha ez „csakugyan jobb lett volna”, akkor Vásárhelyi Mária helyesen döntött. Legalábbis a „kritikus” Eörsi szerint, noha Eörsi István itt sem „igazságtalan”, „durva” Vásárhelyi Máriával szemben, hanem egyszerűen csak hülye, nem képes eldönteni: akkor most mi is az ő végleges álláspontja a vitatott kérdésben. Miként a „pesti srácokra” vonatkozó véleményét sem érti igazán. Legalábbis „kezdetben”, illetve épp fordítva: „kezdetben” érti, csak utána nem: „Persze róluk is nehéz lenne olyan igaz filmet készíteni, amely az összes résztvevőt kielégítené”.

Nehéz lenne? Akkor miért nem tetszenek erőlködünk egy kissé? Lehetetlen volna? Ha igen, akkor miért nem azt mondja a stiliszta: lehetetlen? Egyébiránt nem „kielégíteni” kell Vásárhelyi Máriát (hát, hacsaknem külön kéri – mondjuk tőlem), hanem méltányolni az akaratát, ismétlem: ha nem volt megállapodás, akkor belátás révén, s ami azt jelenti természetesen, hogy az indokolatlan (abszolúte hisztérikus) akaratot nem méltányoljuk. Például: ha a „érintettnek” az a kifogása, hogy nem az arany, hanem a köves brosstű volt a kiskosztümjére tűzve, amikor a film készült, akkor ugyebár ezt a problémát nem vesszük figyelembe.

Amiben viszont minden gond nélkül egyetérthetünk Eörsi Istvánnal, a következő: „Ha majd napvilágot látnak a budapesti felkelők történetei, akkor elálmélkodhatunk azon, hogy mennyire különféle erkölcsiségű embereket fűzött össze a halált megvető bátorság. Igaz viszont, hogy ha a pesti srácokról készülne igaz film, akkor a televízió nem kérne a szereplőktől engedélyt, mert ők ma sem tartoznak a prominensek [a Rózsadombra „kirekesztett” Vásárhelyi Miklósok és Vásárhelyi Máriák] körébe”.

Tehát, ami a lényeg: ha Eörsi szövegét cáfolod, garantálom, nem fogsz rá haragudni soha. Sem a halála előtt, sem a halála után. 

jav.: ... az embereknek a...

jav.: ... csóválja a tőkét...

Tiborc néni panasza

Markáns felütéssel kezdem: az 1956-os „forradalom és szabadságharc” (helyesen: fölkelés) meghatározó mozzanata egy alávaló hazugság. A „alávaló” jelzőt nem indulattal használom, hanem azért, mert noha a politikában a hazugság nem szükségképpen bitang dolog, ám abban az esetben mindenképpen az, ha a politikus gyáván oltja ki nyomorult hazugságával ártatlan emberek (katonák, civilek, nők, gyerekek…) életét.

Az 1956-os fölkelés meghatározó szégyenbélyege Vásárhelyi Miklósék ismert kijelentése: „a kormány a helyén van”.

Egyébként nagyjából ezzel a Nagy Imre-i mondattal jellemezhető az egész magyar történelem; harmadosztályú szarháziak, „uszító vén marhák” hazugságai nyomán átszellemült félidióták öldösik halomra egymást, értelmetlenül, s a legtöbbször ártatlan emberek tömegei halnak bele az egzaltált „forradalmárok”, „vezérek” különféle mániáiba. És a messze múltból eredező hazugságfolyam természetesen nem állt meg 1956-ban, hömpölygött tovább, egészen 1989. június 16-áig, ismét a Hősök teréig (ahol Vásárhelyi Miklós újra nagyokat hazudott, immáron Orbán, Szűrös, Mécs, Pozsgay „hangján” is), és persze folyik, ömlik a dolog megállíthatatlanul, tovább, egyre tovább… A nagy (magyar) végtelenségig.

József Attila így „röpteti föl” a híres „Költeményt”:

Szólitsd mint méla borjuszáj

a szorgalmas szegényeket –

rágd a szivükbe – nem muszáj

hősnek lenni, ha nem lehet.

Nem muszáj. Míg hősködni kifejezetten tilos! Akkor is, ha lehet, akkor is, ha nem lehet. Horribile dictu még a rózsadombi szegényeknek, illetve a szegény-szegény zöldövezeti mártíroknak is tilos. Tudniillik mondhatjuk: „a kormány a helyén van”, már amennyiben a helyén van, majd évtizedeken, évszázadokon át vitázhatunk azon, hogy helyesen (okosan, politikusan, praktikusan, realistán…) döntött-e a kabinet, mikor (a helyén maradva) vállalta (másokkal is „vállaltatta”) a reménytelen harcot (ugyanis a kilátástalannak tűnő küzdelem nem mindig és nem szükségképpen értelmetlen), vagy pedig föladjuk a direkt ellenállást, ezt is tehetjük, ám akkor nagyon nem illik kukorékolnunk szerteszéjjel, mondván: „a kormány a helyén van”, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy a kormány nincs a helyén. Hanem valahol lapít.

Vásárhelyiék rádiónyilatkozata ártalmas (mert, néhány speciális kivételtől eltekintve, minden lényegi hazugság, hamisság, ármány, csalás, porhintés, fondorlat, álnokság, félrevezetés… mérgező, kártékony), egyszersmind Vásárhelyiék hazugsága különösen pusztító, ugyanis áldozathozatalra bíztatták a tájékozatlan, védtelen lakosságot, míg maguk gyáván elmenekültek.

Nagyon fontos: a menekülés önmagában véve nem gyávaság. Így nyilván Vásárhelyiék sem attól gyávák, hogy ügyesen megpucoltak (vö. József Attila versével), hanem mert – menekülés közben – másokat harcra: áldozathozatalra, gyilkolásra biztattak. Nota bene Vásárhelyiék akkor is gyáváknak minősülnének, ha amúgy lett volna valami értelme a fegyveres ellenállásnak. Mert az igaz, hogy az ország miniszterelnökének a háborúban (a forradalmi miniszterelnöknek a forradalomban) nem az a dolga, hogy a fronton (a barikádon) hősködjék, ám az mindenképp eminens feladata volna, hogy ott legyen, ahol lennie kell, ne pedig a fúrólyukban sunyítva, hogy még a valaga végéből se látszódjék ki egy centiméter sem. Tehát az is tisztességes megoldás, ha közöljük a rádióban: „a kormány emigrációba vonult”, most ott van a helye.

Mészáros Márta (filmje) szerint azok az igazi (ötvenhatos) hősök, és csak azok, akik – valami módon – mártírokká váltak, a műben a mártírság megszemélyesítője Nagy Imre (a „temetetlen halott”). Egyedül ő. Igen ám, csakhogy mártír az az ember is, aki a többieknek sokkal inkább árt, mint használ a vértanúsággal.

Nagy Imre mártír. Vásárhelyi Miklós nem. Mindkettő különösen kártékony szereplője a magyar történelemnek (sokadmagukkal együtt), s természetesen nem azért, mert komonisták, büdös eszdéeszesek meg mit tudom én, micsodák (ti. pl. Mindzsenty is kamuzott!), hanem azért, mert részint rosszul döntöttek, részint ártón hazudtak. Vagyis Nagy Imre nem emelhető Vásárhelyi Miklós fölé, Mészáros Mártának ebben sincs igaza, ti. Nagy Imre sem tiszta áldozat. Mert az igaz ugyan, hogy – egy ponton túl – vállalta (sőt hívta!) a halált, ám amíg Angyal Istvánék, Eörsiék november 4-e után is folytatták a harcot, addig Vásárhelyiéket egy par excellence bűzös patkánykotorékból rángatták elő, onnan, ahová még a támadás előtt bújtak el. Majd külföldön főúri ellátásban részesültek (jó darabig), a Rózsadombon ehhez szoktak hozzá, míg Eörsiék olykor az életük kockáztatásával szervezkedtek Budapesten.

Ezek tények.

Pongrátz is megpattant. Mindzsenty is, Király Béla is futott, mint a nyúl. Sőt Bibó is elmenekült – volna. Ha el tudott volna menekülni, de nem tudott, mert Vásárhelyiék magára hagyták, illetve az Igazi Nyugati Demokráciának sem kellett, így azután fogta magát, és elkezdett írni, de olyan elvi elszántsággal ám, mint akit előtte mocskosul fejbe rúgott a ló. Már november 6-án levelet fogalmazott az Egész Nagy Teremtett Világnak (miként Garas Dezső a Szamárköhögésben), Bibó szó szerint ezt íja: „A szovjet csapatok azzal az indoklással szállták meg Magyarországot, hogy a rendet akarják helyreállítani; valójában az ország elhatározott ellenállási szándéka és a forradalom által teremtett harci kedv folytán az a helyzet [kiemelés – Gy. úr], hogy mindaddig, amíg a szovjet csapatok az országban tartózkodnak, az ország konszolidálása egyszerűen lehetetlen; a legkülönbözőbb pontokon, minden szervezés nélkül heteken, sőt hónapokon át újra és újra fellángolhat a harc mindaddig, amíg itt vannak a szovjet csapatok”.

„Az a helyzet”. Aztán nem ez volt a helyzet. Konszolidálták az országot az idegen haderő segítségével (ez tény), míg a szovjetek beavatkozása nélkül ma is ölnék egymást a magyarok (ez valószínű). Továbbá fölhívom a figyelmet egy tipikusan bibói stílbravúrra. Mert nagy tudós volt ám Bibó István, „rendes magyar arc” (Révésztől Ormoson át Tojás Gáspár Miklósig bezárólag mindenki ezt állítja), csak éppen nem sikerült különbséget tennie a „lehetetlen” és a lehetséges fogalmak között. Ugyanis, ha (egyazon mondaton belül) azt állítom kategorikusan, hogy „az ország konszolidálása egyszerűen lehetetlen”, akkor nem állíthatom (ugyanazon mondaton belül) hipotetikusan, hogy „újra és újra fellángolhat a harc mindaddig, amíg itt vannak a szovjet csapatok”, hanem viszont azt írom a Világnak, méghozzá kategorikusan: „nem szűnik meg a harc addig, amíg itt vannak a szovjet csapatok”. Tudniillik azok éppen azért jöttek ide serényen, hogy megszűnjenek a harcok; vagyishogy ezt akár egy Bibó-kvalitású tojásfej is fölérhette volna ésszel. Így hát arra a történelmi tényre, mely szerint néhány hónap múltán milliós tömeg tüntetett a „muszkavezető kormány” mellett, külön nem is hivatkozom, mert erre tán’ még Kádárék sem számítottak igazán. Tehát Bibó is okostojás volt, de ő legalább „kompromisszumos megoldást” „terjesztett elő” a Világnak („e helyről”), s nem pedig értelmetlen lövöldözésre bujtogatott másokat. Miközben kétségtelen: kell valami jelentős mértékű agyi löket ahhoz, hogy valaki (halandó ember létére) nemzeti, sőt emberiségléptékű történelmi dimenziókban gondolkodjék (méghozzá orákulumként!), konstruáljon nagy ívű „Expozét”, megszólítván vele a Totális Világot: „Magyarország második szovjet megszállása súlyos és előidézőinek szinte megoldhatatlan helyzetet teremtett”.

Szinte. Aztán valahogy csak megoldották.

Vagy például: „A szocializmusnak egypártrendszer útján való fenntartása Magyarországon lehetetlenné vált”.

Állította a Nagy Bibó. A valóság pedig: a „szocializmus” (amely csak Bibóék szerint szocializmus) „többpártrendszer útján” sem maradhatott volna fenn, ti. történelmi tény: mikor megszűnt az „egypártrendszer”, megszűnt a „szocializmus” is. Vagyis miként Marx jelezte, méghozzá megfelelő időben (csak hát a voluntarista Vásárhelyiék nem olvasták, vagy ha olvasták is, alig-alig értették), nem az egyetlen tollvonással megváltoztatható tulajdonviszonyok determinálják a történelmileg kialakult tőkelogikát, hanem épp fordítva történik. És ami Lenin számára 1921 táján abszolúte egyértelművé vált (vö. A terményadóról), míg ezt Bibó doktriner ivadékai (Hellerék, Vásárhelyiék, amott Tojás Gáspár Miklósék, Krausz Tamásék…) a mai napig nem értik. Sem Marxot, sem Lenint. Gyakorlatilag önmagukat sem.

Bibó szerint „Magyarország e pillanatban [november 6-án] a forradalom után az erkölcsi fegyelemnek és közéleti emelkedettségnek olyan állapotában van, amilyenben ezer éve nem volt, s a szovjet csapatok kivonulásának megtörténte és egy politikai és erkölcsi tekintéllyel bíró kormány intézkedései a közrend fenntartására teljességgel elegendők”.

Nos, ezt maga Bibó István garantálta a Világnak. „Expozéjában”. „E helyről”. Vagyis azon az alapon, hogy „Magyarország ezer éve nem volt ilyen állapotban”. Ez a garancia. Ezért vállaljon a Nyugat, a Tőke (esetleg éles) konfrontációt a Szovjetunióval. Mert a magyarok ezer év óta most először… S szavatolja mindezt Tojás Bibó István, aki annak a „politikai és erkölcsi tekintéllyel bíró kormánynak” volt egyik államminisztere, amely forradalmi garnitúrának „az erkölcsi fegyelem és közéleti emelkedettség állapotában” fényesülő ezeréves „forradalmi Magyarország” gyakorlatilag egyetlen fontosabb „intézkedését” sem vette figyelembe. Sem november 3-a előtt, sem utána.

Ez is tény. És ezt a buta proli (szintén államminiszter) észrevette annakidején (úgy október 30-a körül). A tudós értelmiségi nem vette észre.

Vásárhelyiék sem vették észre. Mert, noha elinaltak az országból, az istennek sem voltak hajlandók lemondani.

Ami a lényeg: Bibó sem mártír, ráadásul igen-igen korlátolt entellektüel szegénykém, de ő legalább békésen fontoskodott, senkit nem uszított a halálba. Ezt írja: „Feltevésem szerint ezt a tervezetet a kompromisszum sikere érdekében egyelőre nem kellene nyilvánosságra hozni, e tekintetben azonban teljesen szabad kezet adok a helyzet egyéb adottságait jobban ismerő címzetteknek [ti. a Szovjetuniónak, Amerikának, Angliának, Kínának, Indiának és az ENSZ-nek]”.

Bibó tehát csupán a magyar „helyzet adottságait” ismerte – jobban. Félre. Miközben erkölcsileg helytálló a magatartása, hiszen kompromisszumra törekedett; sub rosa zsarolta (volna) a Szovjetuniót (lásd mint fent), de legalább nyilvánosan nem hergelt senkit, nem szólította föl a már amúgy is kivérzett lakosságot az orosz nagymedve elleni kurucos harcra, háborúra.

Míg Vásárhelyiék döntése – azt akár a jámbor Bibó mókás naivitásával, akár Kádár realitásérzékével vetjük össze – intellektuálisan is, morálisan is menthetetlen.

Petőfi Sándor nem oly nagy tudós, mint Bibó (eléggé el nem ítélhető módon), szerintem mégis inkább Petőfi történelmi helyzetértékelését érdemes megfontolnunk:

A magyar név megint szép lesz,

Méltó régi nagy hiréhez;

Mit rákentek a századok,

Lemossuk a gyalázatot!

Nagyjából ez a magyar mártírság lényege: súrolókefe. Társadalmilag is, egyénileg is. És olykor sikerül lesikálni a „gyalázatot”, olykor nem. Bajcsy-Zsilinszkynek sikerült, Nagy Imrének nem. Angyal Istvánnak sikerült, sőt szerintem Eörsinek is, Heller Ágnesnek nem.

Vásárhelyi Mária: „A szüleim azt a lakást, amelyben éltünk, nem a párttól kapták 1949-ben, hanem a tanácstól igényelték ki. Ezért [kiemelés – Gy. úr] akkor, amikor az apámat börtönbe zárták, tőlünk nem vették el a lakást. Mi ide jöttünk vissza a Rózsadombra”.

Gyanítom, Vásárhelyi Mária érzi, itt valami nagyon nincs rendben, nagyon érzi ezt, ámde nagyon nem tudja.

Pedig egyértelmű: a rózsadombi lakás is alku tárgya volt (miként a Vásárhelyire kirótt „csupán” öt év börtön), hiszen egy óvodás gyerek előtt is világos: nem azért tarthatta meg az „ellenforradalmár” Vásárhelyi-család a zöldövezeti kéglit, merthogy azt még dr. Csörömpei Aranka utalta ki hivatalosan a kerületi tanácsnál, s nem a kedves Golyva elvtársnő intézte el a lakáscserét az MDP apparátusában. Vásárhelyi Mária idézett állítása még rossz viccnek sem elég jó.

Alapvetően két döntési lehetőség kínálkozott 1956 után az ún. „Nagy Imre-csoport” számára; miszerint: egyesek alkut kötöttek az új rezsimmel, mások nem. Akik nem kötöttek alkut (semmilyet), meghaltak. Akik egyezséget kötöttek (valamilyet), életben maradtak. A megegyezések persze nem voltak egyformák, de ez a lényegen nem változtat. A legelső snagovi kiemeltek (így mondták: „leválasztottak”: Lukács, Vas, Szántó) viszonylag olcsón megúszták, míg a perbefogottakat elítélték. S hogy halálra-e vagy sem, nyilván az is alku tárgya volt. Mert kérdezem: mennyivel nagyobb Losonczy „bűne” pl. a Donáthénál? Mennyivel nagyobb Nagy Imréé pl. a Kopácsiénál? Kopácsival személyesen Szerov tábornok közölte: Budapest legmagasabb fájára lesz fölakasztva, de nem azért ám, mert szétosztotta a rendőrség puskáit a gyerekek között, hogy azok lőjék szét a világ legerősebb szárazföldi hadseregét (egyébként ezeket a kölyköket ma „pesti srácoknak” nevezik, valami egészen elképesztő hipokrízissel; korábban Hitlerjugendnek titulálták azt a hős sereget, melynek tagjai híven rohantak a halálba a Vezér hatalmának néhány napos meghosszabbításáért), szóval, Szerov nem ezért akarta Kopácsit fölakasztatni, hanem azért, mert korábban egyszer csúnyán beszélt vele, jaj. Ám Kopácsi mégis életben maradt. Pedig Szerov privát bosszúszomján túl Marosán, Halász, Vida, Tucsek, Hollós, Lajtai, Berecz stb. „forradalmi” logikája szerint, ha senki mást, Kopácsit biztosan ki kellett volna végezni.

Mennyivel volt a Nagy Imrét „taszajgató” (©Révész) Vásárhelyi „ellenforradalmi vétke” kisebb bármely politikusénál? Tény: az ügyészi vádirat, illetve a bírósági ítélet indoklása szerint Szilágyi Józsefnek is az volt a főbűne, hogy Nagy Imrét „taszajgatta”; vagyis: „meggyőzte a miniszterelnököt” arról, hogy határozottabban álljon ki az „ellenforradalom” (vs. „forradalom”) mellett.

Tehát koncepciós perek zajlottak, abban az értelemben, hogy döntően nem az október 23-a és november 4-e közötti, hanem döntően a november 4-e utáni (illetve a még jóval korábbi) állásfoglalások, magatartások, gesztusok alapján ítéltek.

Vásárhelyi Miklós úgy határozott – pl. Lukáccsal, Szántóval, Vas Zoltánnal szemben –, hogy nem köt feltétel nélküli megállapodást, ugyanakkor úgy döntött – pl. Nagy Imrével, Losonczyval, Gimessel, Szilágyival szemben –, hogy életben marad. Ezt persze nem tudom bizonyítani, Vásárhelyi valószínűleg saját magának sem vallotta be, mégis biztos vagyok abban, hogy így történt; és már csak azért is, mert Eörsi világosan leírja: ha akarta volna, őt is szívesen fölakasztják. De nem akarta. Ami nyilván nem azt jelenti, hogy általában mindenki szabadon választhatott, de Vásárhelyiék, ilyen értelemben, kétségkívül a „kiváltságosak” közé tartoztak.

Vásárhelyi Miklóst 5 évre, Eörsi 8 évre ítélték. Hogy is van ez?! Egyébként még Donáth is hamarabb szabadult, közel fél évvel Eörsi előtt, s persze nem is e néhány hónap az érdekes, hanem az a (részint magánemberi, részint hatalmi-politikai) döntés, amely egyaránt határozta meg az ítéletek módját, a büntetések mértékét, illetve az (esetleges) amnesztia időpontját.

Tegyük hozzá: Illyéséket egyáltalán nem bántották, ők aláírták az ENSZ-hez elküldött petíciót.

Oh, buzogj vér! csak buzogj! „Mi nagyon ki voltunk rekesztve az akkori társadalomból. A szüleim azt a lakást, amelyben éltünk, nem a párttól kapták 1949-ben, hanem a tanácstól igényelték ki. Ezért akkor, amikor az apámat börtönbe zárták, tőlünk nem vették el a lakást. Mi ide jöttünk vissza a Rózsadombra, aminek az volt a nagy hátránya, hogy csupa kádárgyerekkel jártam egy iskolába. Az osztálytársaimnak a fele belügyi dolgozók gyermeke volt, akik között kirekesztettnek éreztem magam. Úgy éreztem, hogy létezik egy uralkodó osztály, és az osztálytársaimnak a 80-90%-a odatartozik.’

Ha így volt, akkor el kellett volna cserélni a tanácsi lakást egy másik tanácsi lakásra, például egy ferencvárosira, egy Gát utcaira, ismerem a környéket, ott (a proligyerekek között) Vásárhelyi Mária nem érezte volna magát kirekesztve. Ez egészen biztos.

Tehát a lakáscsere lett volna a megoldás, abba ugyanis a párt nem szólhatott bele. Miként a vérbíróságok döntéseibe se. Ahogy Biszku Béla mondja: „szabad folyást engedtek a törvényes” lakáscseréknek.

Hogy miért gúnyolódom (finoman) Vásárhelyi Máriával? Mert hülyének néz (durván), mint olvasóját, konkrétan pedig az alábbi két mondat miatt ironizálok: „Mi nagyon ki voltunk rekesztve az akkori társadalomból”, ezután jön szövegben szűk 251 karakter (két mondat), majd: „Az osztálytársaimnak a fele belügyi dolgozók gyermeke volt, akik között kirekesztettnek éreztem magam”.

Vagyis Vásárhelyi Mária (freudilag) ma is a „belügyi dolgozók gyermekeivel” azonosítja a társadalmat, s én pontosan ezért mondom, el kellett volna költözniük Kőbányára, Kispestre, Lőrincre (ott anyuka dolgozhatott volna a Fonóban), esetleg Angyalföldre, ahol Vásárhelyi Mária „osztálytársainak a fele” (sőt több is, mint a fele!) azokból az életben maradt „pesti srácokból” állt volna, akiket a rózsadombi úrelvtársak fegyverrel láttak el, szabadságharcra biztattak (én így mondom: részint gyilkolásra uszítottak, részint meghalni küldték őket az utcákra) 1956-ban. Persze nem volt nehéz dolguk, hiszen az egykori „pesti srácok” ma is úgy érzik, ők bizony hős forradalmárok voltak, nem pedig hatalmi nagyjátékosok egyszerű balekjai. Ma is úgy érzik, kezükben tartották az ország sorsát. Ma sem tudják – mert nem akarják tudni! – pedig tény: egyetlen olyan ötvenhatos górét sem ismerünk, aki az utcán, a forradalmi barikádon harcolva halt volna meg. És nemcsak a nagyfejűek, a kiesebbek között sincs ilyen. Vagy van? Egyetlen nevet tessenek mondani! Minden parancsnok (főparancsnok, alegységparancsnok stb.) a gyerekeket küldte a tankok elé. Mártír úgy lett az „uszító vén marhák” közül néhány, hogy a legvégén egymást akasztgatták föl. Miután úgy döntöttek – valahol valakik –, hogy hát akkor most már elég a játékból, gyerekek, „véget vetünk a zenének”, majd washingtoni jóváhagyással gyakorlatilag egyetlen nap alatt nyomták le azt a kisnemzeti fölkelést, amelynek (egyebek közt a fent idézett Bibó nyomán) a mai értékelések szerint is az a legfőbb hozadéka, hogy megteremtette a „nemzet egységét”. Például Demján Sándor és Kövér László között. Például a mártír Nagy Imre szobrának elhelyezését illetően.

Vásárhelyi Mária: „Az osztálytársaimnak a fele belügyi dolgozók gyermeke volt, akik között kirekesztettnek éreztem magam”.

Tessék elhinni: itt mindenki „belügyi dolgozók gyermekének” véli a másikat (Schiffer a Gyurcsányt, Gyurcsány a Mesterházyt, Mesterházy a Schiffert – a többiről már nem is szólva), és persze mindenki marhára kirekesztettnek érzi magát! Ismerjük el: joggal. Tudniillik ezt a fajta (általános) állapotot, illetve annak tüneteit, Epikurosztól Rousseau-n, Fichtén, Hegelen, Kierkegaard-on, Marxon, Nietzschén, Heideggeren, Lukácson, Sartre-on át a Fraknfurti Iskoláig, elidegenedésnek nevezi a filozófia. Míg Vásárhelyi Marcsi apukája (fent idézett Bibó mester nyomán) olyan „pluralista demokráciának”, „többpártrendszernek”, amely képes föloldani a kapitalizmus alapellentmondásait, képes a tőkés viszonyrend humanizálására. Hogy miért? Mert a Helleren okosult vitéz rózsadombi Rózsadomby Vásárhelyi apuka szerint nem a szégyenlős kapitalista kutya csóválja az ő pluralista nagyfarkát, hanem fordítva: a demokrácia csóválja tőkét (hosszú ő-vel!). És ezt ma Lendvai L. Ferenc is így gondolja. Lendvai szerint nem a tőkelogika determinálja a világ politikai mozgását (a különféle demokráciákat és diktatúrákat), hanem ellenkezőleg, Lendvai szerint az emberek a demokratikus gondolkodáshoz való pozitív hozzáállása megnemesíti majd a kapitalizmust is. Ez ti. a hozzáálláson múlik. „Hosszútávon”. Mert „rövidtávon” – sajnos, sajnos – még maga Lendvai professzor is „pesszimista”. De nem is lehet más, hiszen ma „a demokrácia leépítése folyik” hazánkban. Nagyjából ebben egyezett meg Lendvai professzor vasárnap este egy másik (Juszt László nevezetű) marhával az ATV kamerái előtt, abban állapodtak meg, hogy: csak akarni kell. Összefogni a „demokratikus erőknek”. És szép lesz a kapitalizmus, amely nem is kapitalizmus, hanem: piacgazdálkodás. Szép lesz, jó lesz. Legalábbis hosszútávon. Én pedig megnézem majd, amint Lendvai professzor egységfrontba tömörül „a demokratikus értékek védelmében” Ungváry Rudolffal (szintén optimista zenész), s ha mást nem, legalább bebizonyítják: nem a tőkés gazdaság újabb válságszakasza okán terjed Európa-szerte (Norvégiától Görögországig, Franciaországtól Ukrajnáig) a neonáci düh, hanem csak azért, mer a Gyúcsány nem fogik össze a Schifferrel meg a „jobboldal józanabb részével” az „ordas eszmék” ellen.

Hát hogyne, ez a főgond: nem fognak össze!

Egyébként az „ordas eszmék” épp azért terjedhetnek, az „ős patkányok” azért „fertőzhetnek” viszonylag könnyen, a döntő (objektív) okon (a gazdasági válságon) túl persze, mert az Ungváry Rudolfok (szubjektíve) olyan „részegek”, mint a tök. Igaz, a „kedvüket” nem „pezsgőbe ölik”, hanem nyilvános hülye-prédikációkba, ám ami a dolog lényegén jottányit sem változtat: ahol buták az Ungváry Rudolfok, ott buták a nem Ungváry Rudolfok is (némelyek még náluk is korlátoltabbak), így azután dőzsölhet az „ős patkány” kedvére.

Nos, mit mondjak még?! Ki maradt ki? (Faragó Vilmos. Mindegy, őt majd legközelebb…)

Illetve még annyit: talán el kéne cserélnünk a tanácsi lakást egy valamivel szerényebbre. Kissé visszafogottabbra. Megtehetnénk, a párt nem szólna bele – egyik sem!

Stateside tigress a hungári uborkafán

Gyurica úr válasz | 2012.05.12 10:27:12 © (311)

Vásárhelyi Mária gyáva közszereplő volna?

Szerintem nem gyáva.

Hogy akkor miért látszik pipogyának? Erről írok legközelebb…

Előzmény: Gyurica úr (307)

Ha Vásárhelyi Mária gyáva volna, nem hepciáskodna (például) az antiszemitákkal (sem), ha gyáva volna, csöndben meghúzódna, végezné szépen az ő kis háziasszonyi, illetve a munkahelyén az ő még kisebb (kenyérkereső) tevékenységét. (Szerintem ezt kéne tennie.)

Vásárhelyi Mária nem gyáva, de nem is bátor. Legföljebb annyira, mint a cigány lova: nem vak, hanem vakmerő.

Talán ő is tudja, talán nem, s amit – szerintem – immár ki kell mondanunk nyíltan: nemcsak a nemzetközi, hanem a belpolitikai helyzet is fokozódik. Általában. Míg nálunk annyira fölfokozódott, hogy ma már a „nemzeti együttműködés” parlamentjében emlegetik a vérvádat, s amely épületben még mindig nem ciánoztak (sőt még az ablakokat sem nyitották ki, hogy legalább valamelyest kiszellőzzék a dolog), vagyis amely épületbe azóta is minden gátlás nélkül járnak be gyurcsányisták, antigyurcsányisták – magával Gyurcsánnyal az élen! – híven „politizálni”, értsd: rengeteg lóvét keresni. Egyedül a vak ló nem látja: a „magunkfajták” már a spájzon is túlhaladtak. Vagyis (szerintem) illenék nyíltan kimondani: manapság bármikor előfordulhat, hogy nem „csak” a cigányt lövik le vadászpuskával, hanem a zsidót is elkaphatják, s véresre verhetik, fényes nappal, a nyílt utcán. Csak azért, mert zsidó! Listázott zsidó. Mármost ez könnyen megeshet akár Vásárhelyi Máriával is. Tudniillik ő is listázott zsidó. Nem csak Egerben, országosan lajstromozott.

Szerintem.

És Vásárhelyi szerint?

Ha szerinte is így van, akkor Vásárhelyi nem gyáva ember.

Úgy vélem tehát, a leghelyesebb, ha Vásárhelyi Máriára vonatkozóan e tagadó formulát használjuk, ugyanis a „bátorság” fogalmának tartalma egyértelműen pozitív. Legalábbis az Akadémia értelmező szótára így fogalmaz: bátor az, aki „veszélyes helyzetben v. a veszélyes következmények tudatában is félelem nélkül, (legjobb) meggyőződése szerint cselekszik”.

Vagyis Vásárhelyi Mária ezért nem bátor. Merthogy nincs („legjobb”) meggyőződése (a mánia nem azonos a meggyőződéssel), illetve nincs valóságismerete, így nem lehet sem valós veszélyérzete, sem bátorsága értelemszerűen.

Ezt igyekszem bizonyítani.

Vásárhelyi Máriának egyszerűen nem volt bátorsága ahhoz, hogy például ne gyűlölje Eörsi Istvánt. Ám ami nem is gyávaság a szó klasszikus értelmében. Inkább erőtlenségnek, gyöngeségnek nevezném. Vásárhelyi Máriának ahhoz sem volt bátorsága (értsd: ereje), hogy az élő Eörsi Istvánnal csatázzon (haló poraiban inszinuálta az írót), ti. ahhoz sem volt bátorsága, hogy kritikusan nézzen szembe édesapja egykori politikai szerepvállalásával. Ezért tiltatta le (többedmagával), ráadásul alattomosan – vagyis „liberálisként” a liberalizmus legnagyobb szégyenére – azt a dokumentumfilmet, amelynek minden résztvevője önként vállalta a szereplést, s amelynek tisztaságához, manipuláció-mentességéhez nem férhet kétség.

Ismétlem: arról van szó, hogy Vásárhelyi Máriának nem bátorsága, hanem (intellektuális) ereje nincs ahhoz, hogy megvédje az apja becsületét. Noha mindent megtesz (még saját eszméjét is szemen köpi) a papáért, hovatovább Mészáros Mártával is keményen szembeszáll, miközben kétségbeejtő tény, sőt általános törvényszerűség: a puszta ellenállás (lelki kényszere) messze nem bátorság. Maximum nem gyávaságnak minősíthető. Persze ez sem kevés! Minden malícia nélkül állítom: egy szerető – s szeretett – leánygyermeknek pontosan az a dolga, hogy védje az apját, míg az apának, hogy védje a családját, ti. a férfi számára nem az a család, amelybe beleszületett, hanem az, amelyet maga alapít.

Vásárhelyi Mária tigrisként védelmezi azokat, akiket szeret. Ezért nem gyáva. Bátor viszont akkor volna, ha igekötőt is „használna”, ha nem csak védeni, de megvédeni is képes volna a barátait, szeretteit.

A bátorság éltet, a gyávaság dögleszt, míg a „nem gyávaság” nem éltet (legjobb esetben).

Használt-e Vásárhelyi Miklós tekintélyének a „snagoviak”-ról szóló Ember Judit-film letiltatása? Voltaképpen Eörsi is ezt kérdezi Vásárhelyi Máriától: „Marcsi… hogy a fenébe lehetsz te, akár csak egy pillanatig is, egy szellemi termék betiltásának a pártján? Hogy a fenébe kételkedhetsz lassan most már az egész dokumentumfilm-műfaj jogosultságában csak azért, mert egy másról szóló film nem ragyogtatja fel apád specifikus, neked kinyilvánított igazságát?”.

Jó kérdés. Egyetlen okból. Rossz kérdés – több okból. Jó a kérdés – erre utaltam fentebb –, mert aki valóban liberális (nem csupán „szabadelvű” kékharisnyaként riszálja magát a politikában), semminő szellemi termék tiltását nem szorgalmazza (a gazemberségre uszító megnyilvánulások kivételével természetesen). Ugyanakkor elhibázott Eörsi kérdése, ti. egy leánygyermek számára semmi sem lehet fontosabb annál, minthogy a világon minden az ő édesapjának „kinyilvánított, specifikus igazságát ragyogja be”. Hangsúlyozom: minden! Míg a fiúknál merőben más a helyzet. Továbbá rossz a kérdés, ugyanis Vásárhelyi Mária nem „kételkedik az egész dokumentumfilm-műfaj jogosultságában”, sőt semmiben sem kételkedik! Különösen, ha az apjáról van szó. Ha a leány az apját (vs. az anya a gyermekét) védi, tegyen bármit, nincs kétsége afelől, hogy helyesen cselekszik. Végül pedig rossz Eörsi kérdés azért is, mert Vásárhelyi nem „egy szellemi termék betiltásának a pártján” áll (egyáltalán nem áll a pártján!), hanem ő maga a „tiltás”. Magyarán: Vásárhelyi Mária ölni is képes volna az apja becsületéért, „specifikus igazságáért”! Ezért szerintem Vásárhelyi Miklósnak megérte erősen fáradoznia 1953-ban (vagy még ’52-ben, ezt nem tudom), noha valószínű: nem is volt az akkora fáradság, csak nekem tűnik a művelet oly döglesztőnek, s nekem is csak most, a messzi idő-távolból visszatekintve; mindegy, ami a lényeg: egyetlen apa sem kívánhat különb leányt magának Vásárhelyi Máriánál.

Az apaszeretet tartalma a biztonság (biztonságnyújtás), az anyáé az életösztön, a leányé a rajongás. Fiúszeretet nincs (vö. Reginald Rose: Tizenkét dühös ember). Fiúlázadás létezik, lényegileg, s ezt alapmítoszok jelzik az irodalomban. A két legnagyobb fiúlázadó közül látszólag Prométheusz a „tökösebb”, de csak látszólag, hiszen éppen Jézus ember volta jelzi, méghozzá döntően: ő is prométheuszi lázadó, csak valamivel absztraktabb módon, illetve szofisztikáltabban csinálja a dolgot: „ego sum via, veritas et vita”, s ami nem csupán az isteni kizárólagosságnak, hanem az Úr integritásának is teljes kétségbe vonása, lényegében: tagadása. Az „ego” (mint integráló szubjektum) óhatatlanul zár ki minden alternatívát az idézett jézusi hitvallásban.

Arról, hogy nincs fiúszeretet (mint lényeg) Lengyel József is ír (Oldás és kötés), Sarkadi Imre is (Elveszett paradicsom), míg Örkény mindezt egészen elképesztő zsenialitással foglalja össze. A Tóték című kisregény voltaképpen Vásárhelyi Máriáról szól.

„Tóték Varró őrnagy érkezéséig példás családi életet éltek. Mariska nemcsak szerette a férjét, hanem olyannyira maga fölött állónak érezte, hogy a szeme mozgásának engedelmeskedett. Ágika meg, a kamaszlányok hevületével, szinte istenítette. Minden, ami a világon szép, az apja volt; egy fecske elsuhanása, a csokoládé elolvadása a szájban, az a szédülés, amikor egy piros rózsába nézünk: ez mind – és hozzá még sok más – együttvéve ő.”

És ekkor jött híre Varró őrnagy érkezésének, melyet Ágika-Marcsika vitt tovább a faluba.

„Marcsika kora délelőtt indult útnak, s csak délután vetődött haza. Időközben a játékszekér megtelt kölcsönkért holmival, ő maga pedig a közérdeklődés és közirigység középpontjába került. Újra meg újra elmondatták vele a nagy eseményt. Izgalmukban majd szétszedték, minden jóval kínálgatták, valósággal ünnepelték, aminek az lett az eredménye, hogy az őrnagy, akitől kezdetben valósággal borzadt, óráról órára vonzóbbá változott, s egyre jobban hasonlított az apjára. Ugyanolyan magas, ugyanolyan délceg. Szakasztott az apu szép, tempós mozgása. És milyen bátor! És milyen gavallér! Nincs is pénztárcája. A papírpénzt kis gombócokba gyúrva hordja a zsebében; ha fizetni kell, csak odagurít egy golyót. A katonái istenítik, a szovjetek viszont, ha meghallják a nevét, fejvesztetten menekülnek az erdőbe... Egy hős!”

Ne legyen félreértés, nem azt állítom, hogy Vásárhelyi Miklós a „papírpénzt” nem „kis gombócokba gyúrva hordta a zsebében”, s „ha fizetni kellett”, nem „csak egy golyót gurított oda” a pénztárosnak, én ilyet soha nem mondanék, sőt azt is elismerem, hogy Vásárhelyi Miklósnak „szép, tempós a mozgása”. Különösen forradalom és szabadságharc idején. Ez mind igaz! Csupán arra utalok, hogy: Eörsi Istvánnak akkor lett kampec Vásárhelyi Mária liberális lelkében, amikor az ironikus író a „délceg apu” specifikusan kinyilvánított igazságát, tegyük a szívünket a kezünkre, meglehetős malíciával emlegette a nagynyilvánosság előtt! Kész. Ez már megbocsáthatatlan!

Vásárhelyi Mária bizonyítani nyilvánvalóan nem tudja, ám amíg él, kitart „kritikai” álláspontja mellett, mely szerint: „Eörsi sokszor igazságtalanul és durván megbántott” embereket. Míg a valóság az, hogy Eörsi soha nem bántott meg senkit durván, igazságtalanul még kevésbé, Eörsi még annyira sem volt durva, mint én. Vásárhelyi mégis haragudott rá: „haragudtam rá igazságtalan és feleslegesen durva véleményeiért, amelyekkel sokszor a hozzá legközelebb állókon ejtet sebet”. Igen ám, csakhogy a „hozzá legközelebb álló” nem azt jelenti a magyar nyelvben, hogy a közelében sündörgő, ti. csak az állhat hozzám közel, akinek én ezt megengedem. Akit viszont gúnyolok (értsd: a szövegein ironizálok), az dörgölőzhet bármily hevesen és „elvszerűen” (falkaszerűen), nem áll hozzám közel. Még „legközelebb” sem. Ez az „eörsizmus” lényege!

Vásárhelyi Mária képtelen bizonyítani, amit állít, sokszor nem is akarja, így aztán, érvelés helyet, jó nagyokat ömleng: „tudtam, hogy [Eörsi] egy komoly és művelt intellektus, egy független elme, egy megvesztegethetetlen és a vakmerőségig bátor ember”.

Örkénnyel szólva: „szakasztott az apu”.

Sarkadi arról beszél a Körhintában (egyebek közt), hogy a leánynak az apja iránti rajongását egyedül a szerelem (rusztikusabban, ám pontosabban fogalmazva: a párzási ösztön) ütheti fölül.

Ugyanez Örkénynél: „A végén már úgy felhevült Ágika, hogy haza se bírt menni, csak a játékszekeret lökte be a kertajtón. Továbbment, egészen odáig, ahol a műút elkanyarodik, elfogynak a házak, és semmi se zavarja a kilátást a Bábony erdőborította csúcsára és a kies bartalaposi völgyre. Itt a szél is szabadabban fújt. Ágika belefeszítette fölhevült testét és szépen gömbölyödő mellecskéit, és megittasult, tágra nyílt szemmel suttogta maga elé: – Egy katonatiszt! Egy katonatiszt! Egy katonatiszt! Egy katonatiszt!”.

Mint tudjuk, a szuperklasszikusok (Szophoklész, Dante, Shakespeare, József Attila) műveiben közvetlenül, mintegy kézzelfoghatóan jelenik meg az emberi teljesség. „És kiderül, hogy [Oidipusz] önnön gyermekeinek / testvérük és atyjuk egyszerre, s hogy szülő anyjának fia s férje, apjának pedig / gyilkosa s ágy-utódja”.

Majd így sóhajt:

Ó, jaj, jaj! Minden tisztán napvilágra jő.

Oh, napvilág! ma utoljára látlak én.

Ott születtem, hol nem kellett, azt vettem el,

kit nem lehet, s megöltem, akit nem szabad!"

A „megöltem, akit nem szabad”, illetve a „megöltem, akit szerettem” bűntudat között döntő a különbség.

A férfi legyőzi a „Talány szörnyét”, „ama szárnyas csoda-lányt”, ti. a férfi okos, mely okosságával „a várost / szabadít[j]a / okosan”, s amivel újabb, még az eredetinél is szörnyűbb talányt alkot, végül „illő nyomozást” indít önmaga ellen, mellyel lényegileg saját „tűnt” bűnét igyekszik szublimálni. Ugyanez József Attilánál:

Elmondom: Öltem. Nem tudom
kit, talán az apám –
elnéztem, amint vére folyt
egy alvadt éjszakán.

Késsel szúrtam. Nem szinezem,
hisz emberek vagyunk
s mint megdöföttek, hirtelen
majd mi is lerogyunk.

Egyébként a „megdöföttek” (Laiosz és Oidipusz) viszonya Oidipusznak a fiaihoz (más vonatkozásban: a lányaihoz) fűződő kapcsolatát is az emberi teljesség igényével determinálja, vagyis az alábbi sorok a Vásárhelyi-családra éppúgy érvényesek, mint bármely emberi lényre, illetve kapcsolatra:

De menjen már, amerre indult, végzetem!

Fiúgyermekeimmel szinte ne törődj

sokat, Kreon! hisz férfiak, s akárhová

vetődjenek, nem lesz hiányban életük.

De van két szegény leánykám, kiknek soha

nem terítettek eddig asztalt nélkülem.

Soha külön, s ha volt királyi jó falat

ajkam számára, abból nékik is jutott:

vedd őket gondjaidba, s engedd meg nekem

könnyek között utolszor átölelni még!

Ne késsél,

nemes király: ölelve őket azt hiszem,

éppoly enyémek, mint mikor még láttam is.

Szokás az Elektra kapcsán testvérszerelemről beszélni, Babits „véres és szexuális talánynak” nevezi a drámát, szerintem viszont nincs benne semmi talányos, ti. a leánygyermek bátyja iránti szerelmét is lényegileg az apa iránt érzett ősösztönös rajongás motiválja:

előállt fényesen; csodálta őt a nép;

a pályán önmagához méltóan futott

s a győzelem díját kivíva távozott.

És hogy sokat kevés szóval beszéljek el,

sosem láttam még íly erőt, íly tetteket:

csak ezt az egyet halld: amit meghirdetett

a bíró, öttusát vagy kétszeres futást,

a pályadíjat abban mind ő vitte el;

és mind magasztalták, mondták, hogy argoszi

Oresztész ő, a hírneves hellén sereg

toborzójának, Agamemnónnak fia [kiemelés – Gy. úr]

Elektra egyébként mélyen és tudatosan szadista: „gyötröm őket, mert a haltat ennyire tisztelem” (Vásárhelyi a „halt” Eörsit „gyötri” az Élet és Irodalomban), miközben Euripidész így fogalmaz: „Apádon csüngött mindig is szived, leány. / Van így is ez: van gyermek, apjához szitó, / más gyermekek meg inkább csüngnek anyjukon”.

Főként a fiúgyermekek. 

Freud így meditál: „Talán mindannyiunknak az volt megírva a sors könyvében, hogy első nemi eszmélésünk az anyára, első gyűlöletünk és erőszakos kívánságunk az apára irányuljon; legalább is álmaink erről győznek meg”.

Legalább is bennünket, férfiakat. Nincs leány, kinek „első gyűlölete és erőszakos kívánsága az apára irányulna”. A második se. A harmadik se. Tessék egyet mutatni!

Szerb Antal szerint „Antigonéban a szeretet mindenek fölött való parancsa a legfőbb női vonás”. A neves író Antigoné „keresztény” dogmájára hivatkozik, szerinte Szophoklész így „mondja ki a humánum örök jelszavát”: „nem együtt-gyűlölni, együtt-szeretni születtem”.

Nos, ezért nem szabad az „örök”, „abszolút” stb. kifejezésekkel dobálózni!

Eörsi, Auschwitz után, másként fogalmaz Babits híres kérdésre („Költő vagy, csupa szeretet: / szereted-e a legyeket?”) reflektálva: „Költő vagy, csupa szeretet, / Sztálint, Hitlert is szereted?”, illetve szintén Eörsi, de már Karinthy nyomán: a férgeket is szereted?, továbbá: „Mit csináljunk önmagunkkal, ha sem féregevők, sem féregeledelek nem óhajtunk lenni? Kiegészíthető-e a szeretet az aljasság gyűlöletével? Ki formálhat jogot arra, hogy meghúzza az aljasságok körét? Hogyan tehetjük jóvá, ha netántán pontatlanul húztuk meg ezt a kört?”

És amely alapkérdésekre nem valódi válasz a Szerb Antal-i szentencia, mely szerint Antigoné egyszerűcske, pre-keresztény sóhajtása nem más, mint a „humánum örök jelszava”. És már csak azért sem lehet így, mert a jelszó eo ipso nem örök. Hát hiszen épp azért jelszó. Elvileg lehet örökké tartó (gyakorlatilag ki van zárva), ám az örökidő nemcsak „előre”, hanem „visszafelé” is örök.

Az Antigonéban a Kar tulajdonképpen az Ószövetséget idézi, méghozzá pontosan arról énekel, hogy a szeretet nem örök jelenség, de legalábbis nem öröktől fogva létezik (így nyilván nem is tart a végtelenségig):

Boldogok, kiket nem látogat meg életükben sorscsapás,
Mert akiknek isten rázta meg palotáját,
Nemzedékről nemzedékre kúszik házukban a romlás [kiemelés – Gy. úr]
Mint hullám a tengeren,
Hogyha thrák szelek zavarják
S felkavarják, végigfutva rajta, a mélységeket,
Mély örvényből hömpölygetve
Sós és szennyes áradást,
S zúg a szélcsapkodta, hullámverte partok sóhaja.

Nem szólva arról, hogy a szophoklészi „jelszó” egyébként sem azt mutatja, hogy „a legfőbb nőies vonás” a humánum, azt pedig még kevésbé, hogy a humánum „nőies vonás” (nőspecifikum) volna.

Szerb Antal itt szimplán, párolt polgári feminizmussal lelkendezik, tévesen, ti. az Antigonéban is arról van szó, hogy a nő áldozatvállalása lényegileg az apa sorsa által determinált. Az imént idézett szophoklészi kar így folytatja bölcselkedését, mely szerint a „romlás”

Ősidőkből száll a Labdakidák házára szemünk előtt
Holt apákról [kiemelés Gy. úr], kik nem menthették fel ivadékukat,
Szenvedésre szenvedés, így mérte rá valamely isten
És nincsen feloldozás.
Most a legvégső gyökérre,
Mely még Oidipusz házának új derűs tavaszt igért,
Vérszomjas sarlót emelnek
Alvilági istenek,
Tőlük jött e lélekrontó, észt megbontó őrület.

Hogy mindez ócska, szexista demagógia? Lehet. Ám, először is, nem én írtam (hanem Szophoklész), másodszor: fogadjuk el, nem férfispecifikum az apa elleni (szükségszerű, a görögökkel szólva: sorsszerű) lázadás, sőt az is lehet, hogy az anyatigris, a „leánytigris” (sajátosnak tűnő) gesztusai intellektuálisan, racionálisan, logikailag vannak megalapozva, tegyük föl, így van, ám végleg csakis akkor bólinthatunk rá, ha a tétel bizonyítást nyert.

Szerintem viszont így nem lehet bizonyítani:

Ily félelmes vicsorítással sok minden elérhető (a demokratikus uborkafán), ám a szellem, az intellektualitás semmiképp. Nem harcosan érvelünk, hanem értelmesen: racionálisan, logikusan.

Vásárhelyi Mária (made by hungary stateside tigressként, honi-nagyragadozó-kisracionalistaként) így bődült el a Szombat hasábjain, nyau: „A szüleim azt a lakást, amelyben éltünk, nem a párttól kapták 1949-ben, hanem a tanácstól igényelték ki. Ezért [kiemelés – Gy. úr] akkor, amikor az apámat börtönbe zárták, tőlünk nem vették el a lakást. Mi ide jöttünk vissza a Rózsadombra”.

Vagyishogy itt a szemünk előtt jelent meg a Totalitás!

Tudniillik ez vagy az olvasó totális hülyének nézése, ilyen értelemben a totális hübrisz, vagy pediglen az abszolút (leánygyermeki) elvakultság pregnáns lenyomata. Ilyet ugyanis férfiember nem ejt ki a száján, még a legbutábbak közül való sem!

Vásárhelyi tudja?

Nem tudja.

Érzi?

Érzi.

De vajon mit érez?

Örkény szerint „A szovjetek… ha meghallották [Vásárhelyi Miklós] nevét, fejvesztetten menekültek... [mert Vásárhelyi] Egy hős!”, vö. „csapataink harcban állnak”, mindegyik nagy hős a helyén van! A Hősök terén. Tito hősi fúrólyukában hősiesen megbújva.

Mármost Vásárhelyi Mária két dolgot érez ezzel kapcsolatban. Mindkettőről írok majd. Legközelebb…

jav.: ... tőkés körülmények között...