Keresés

Nekem ezt a régebbi versemet juttatta eszembe az élet körforgását méltóképp érzékeltető versed.
Fogadd szeretettel.

Nyarak után

Akácillatú nyarak után
beragyog hozzám a téli hold.
Házamra könnyharmat csepereg.
s üres, mi nemrég teli volt.
Szállnak már szavak szárnyán
rímes emlékek, ködös álmok,
én nem lebeghetek velük,
tudom, s új tavaszra várok.
Lengeti hajam ziláló szél,
s csak hiányaim markolom.
Felsír talpam alatt a jég,
míg őrangyalom kezét fogom.

off
Kerestelek már többször is, de hiába. Egyrészt, mert rég írtál a Kedvesch-be, másrészt buta voltam, ékezettel írtam a neved a keresőbe...
Majd még jövök :-)
on

Nagy László: Télvégi mozaik

Hócsorda torkát déli sugár
késelte, gyorsan dagad az ár,

indul habosan lejtő iránt,
ugrat farsangos öreg cigányt.

Barackfa ágát nyomja a hold,
bagoly kinyitja szemét, rikolt.

Szelek pengetnek léckapukat,
vörhenyes rókát kutya ugat.

Újszülött csikó szalmán zihál,
szivárvány-burkot rugdos, feláll.

Hívja, vezeti anyás delej,
bársonyorrára spriccel a tej.

Kivilágított ablakon túl
csipkés menyasszony irul-pirul.

Elsiratja a síp, hegedű,
füstpáva röpdös, lila begyű.

Násznépre mámor száll, a fehér
asszony szívére férfi-tenyér.

Síp, dob, hegedű, mulassatok,
zúgnak teremtő sugallatok.

Köszönöm a felkiáltó jeleket :))
elteszem magamnak emlékbe a 174 és 175 sz. h.sz-t
Az elfogó vadászat hasonló megnyilatkozása jutott eszembe, PS: Helység kalapácsa verséből...
"Megvan!... ahá megvan!" rikkanta,
S komoly orczájára derű jött:
Mint kiderűl példának okáért
a föld, mikor a nap
létépi magáról
a felhők hamuszín ponyváját...

mit tagadjam felvillanyoztak a természetes szavak,
hiszek nekik...

ÉLETKÖR A NAP KAPUJÁBAN

A hótiszta ifjú vágy, ha lázforró
Testéről tépi szűzi fátyolát
Mint oly leány, ki reszket, szenvedéllyel -
Ha szerelmes férfi ereje járja át...

Tündöklő virág vetkőzi így szirmait
Ha a forró szél borzolja lágyan
És tán vele az Ég is halni készül
Ha hulló csillagok közt repülhet által;

Ájultan csókol, szép teste alig piheg:
Szerelmének áldozva dús ölét
Súlyos keble pucéran megremeg
Amint magához vonja kedvesét.

Óh szerencsés ifjú férfi; Te szerelmes,
Mosollyal tépetten hullsz ölébe -
Virágba borult kert lesz szerelmed
Kit boldog kertész nevelt tökélyre.

Velünk a nyár, az ősz halálos kört repül,
Boldog órák dalolnak felettünk
De ha eljön hírnöke a télnek
Szívünkben az élet elszenderül.

Mert a dermedt jégvilág, ha lázas
Testünkre vonja téli fátyolát:
Kihűl szívünkben a vágy, s már halni készül
Tavasz, nyár, és az édes ifjúság
A múltat, észrevétlen, csendben lépi át.
_________________
NTK HS

Megvagy végre!!! :-)

Gratulálok! Egyetértve dolna-val, én is csak azt mondhatnom: mind tartalmilag, mind formailag lenyűgözött!

Szégyen

És most, hogy elégett
Az utolsó árnyképem is,
Most, hogy a kitépett
Szívem a kezemben dobog,

Ez voltam,
Ez én vagyok.

Időmet már eloltottam,
Most végre meghalok.

Most, hogy a rám aggatott súlyt
Nem veszi le többé senki,
Most, hogy csakazértis szúrt,
Ideje már lepihenni.

Ilyen voltam,
Ilyen lettem.

Félve osontam,
De repülve szerettem.

Most hogy mindennek vége már
S az első hó is leesett (nem álom!)
Azt hittem, hogy szóltál,
De az ágyamon hűlt helyed találom.

Messze jártam,
Megérkeztem.

Eleget vártam,
Óceánon és égen.

Elvesztettem az egyetlen kincsem,
Elkárhozott lélekként élhetek,
Most már senkim sincsen,
Most már senkiért se félhetek…

Sosem volt hitem.
Bíztam a szerencsében.

Kibillent az ütem
S legyűrt a véletlen.

És most, hogy elvérzett
Lelkemnek immár nincs kihez szólnia,
A szégyentől megremegett,
S legyűrheti a Nosztalgia Himnusza.

Szendrei:

Nem hagyom abba

Lassan leszáll a köd
Ellepi az agyam
Körbe fog és a szemembe száll
A hideg, ahogy átjár lassan
Érzem a testem fel az égbe száll

Csak forog minden és
Fekszem csendben
Magával húz a sötét
Hátra dőlve csak szívom lassan
Érzem, hogy bennem ég
És ne kérj arra
Én nem hagyom abba
Nem hagyom abba még

Forró lángok égetnek engem
A semmiből valami tör felém
A falhoz állva a földön fekve
Egy furcsa érzés hasít belém
És ne kérj meg arra
Én nem hagyom abba
Nem hagyom abba még

Tárd ki a karod
Hunyd be a szemed
Hallgasd, hogy süvít a szél
Mikor magával sodor
Fel a felhők közé
Aztán lassan véget ér

Csak fekszem
Csak fekszem csendben
A testem őrült lángban ég
Hátra dőlve csak szívom lassan
Nem hagyom abba
Nem hagyom abba még

Nem, nem hagyom abba
Amíg hallom, hogy süvít a szél
Mikor magával sodor
Fel a felhők közé
Lassan véget ér.

KÖLTEMÉNY

A figyelem tengelyén a szavak
A lélek hevében megolvadnak

Szinte felszisszen az olvadék
Mint a tűz dolgozik az ember-ész

Formálódik a szó – a vers anyag
A kész szövegből kiég a salak

Kigyúl a vakító energia
Mi más ez, mint sistergő mágia?

A salak nélkül készült gondolat
Napnál fénylőbb költői áldozat!

NTK HS

Szabó Lőrinc: Ma minden léggömb égbe szökik

Tavasz: borzong lelke a sárnak
s a szem már keresi a fecskét –
Átvilágít rajtam a nap
s oly kiváncsian járok az utcán,
mint idegen országban a vendég.

Egy kis csalás csak, érthetetlen –
Kék, arany, sárga és piros:
néha minden összezavarodik
s alázatosan borúl elém
gőgös szeretőm, a tilos.

Egy kis remény – s mennyi Szép ugrik elő
a percek bozótjából, riadtan!
A hiányzó pénz lompos jelene is
rózsapárává ittasúl
e tovakéklő alkonyatban.

Remény – és a lelkem is vacog!
Glóriafény cseng át a városon –
Ilyen boldog még sohse voltam,
ilyen könnyü még sohse voltam:
ez az én első tavaszom!

Ma valami bolond öröm ér!
Ma biztosan megölel valaki!
Ma minden léggömb égbe szökik
s a tengerek zátonyaiból
kiakadnak a horgonyok fogai!

Ma a feltámadás napja van!
Lehajolt az Isten keze értem:
boldog iszonyat felhőkig emel
s én idegenül nézem, hogy mozog
lélektelen testem a térben.

ÓDA A SZABADSÁGHOZ
(Hommage Hamvas Béla)

Már szabad vagyok – megváltottam
A Nap tüzét, az életet:
Az ébredésért mindent adtam
Ami emberé lehetett –

Rontás, hamisság nem igézhet
Fényből építek várakat –
Erők próbája létezésem
Csak nap érlel így magvakat –

Köszöntnek, kik újjászülettek:
A csend, a nap, az estharang
Ajándékai új szüretnek
Ha virágok közt a lét megfogant –

Szabad vagyok e szövetségben
Sugárzó titkok közt vétkezem
Szétosztva szívem –
Napra-nap fénylő szobrodat vésem
Szép és igaz vagy szerelmem –

Rendet vág a vers a dadogó beszéden
Szétosztva az ébredés hangjait:
Lágy esték tűnnek át az éjen
Fellobbantva a bűn rongyait –

Istenem!
Legelső igédet idézem:
Legyen miénk a szabadság!
Jó és szép nem vált meg egészen
Ha nem ragyog szemünkben gyertyaláng –

Már szabad vagyok – megváltottam
A nap tüzét, az életet –
Az ébredésért, mindent oda adtam
Ami csak emberré tehet...

NTK HS

Szabó Lőrinc: A tél rajzai

A tél rajzolt. Száz fehér-fekete
vázlatán a bokrok szerkezete
s a nagy fák sok törékeny ág-boga
oly gyönyörű volt, hó és zuzmara
olyan dús dísz, hogy szemem-szám elállt.
Próbáltam utánozni a csodát,
a gondos művészetet, amivel
szépségeiket fedeztette fel;
de a ceruzám ügyetlen maradt.
Hány árnyalatot, hány új vonalat
kapott egy dőlt kerítés! És milyen
tisztán mutatta, mily érzékenyen
a hó a cinkék s varjak lábnyomát,
s ahol meggyűlt, a szél örvényeit!
Szép volt a táj, a szó, hogy: „Havazik!”,
még ünnep, s volt szenünk, fűteni, fánk,
mégis borzadtam tőle: emberek
fagytak meg télen s éhes verebek.

Szavak hálójában

Szavakat keresek,
szavakra nem találok,
szavak sivatagában
bukdácsolva botorkálok,
minden szót sivárnak érzek,
kérdek, kérlelek, várok, féltek;
állok egyhelyben elakadva
szavak erdejében, gondolatok
elágazó szálfái között
keresgélek, találgatok,
alig élek, alig látok,
ki nem mondott tévedések
árnyékában , fába vésett
jelek erdejében; gondok
felhői közt szállok,
kapaszkodnék, bújnék,
simulnék, menekülnék,
talán megszólalnék,
ha végre magamra találok.

Szabó Lőrinc: Március a körúton

Az idő
langyosodik,
a felhő
rongyosodik,
itt is, ott
is lyukakat
éget már
rajta a nap
s bár közben
zúg az eső,
mindnyájan
tudjuk, ez ő,
ez már az
új hatalom,
a legszebb
forradalom,
mely gyógyít
és kicserél
s mindennek
jó, ami él:

az áldott,
drága tavasz
vonúl most
a sugaras
körúton
és a kofa
standjáról
kék ibolya
integet
és kikerícs
s a nárcisz
is kivirít,
és oly jó
ez a csodás,
párába-
szőtt ragyogás,
hogy szinte
szédülök és
mint mikor
angyali szép
jelenést
lát a gyerek,
karácsony-
fát: nevetek,
s köröttem
már remegő
gyöngyzene
csak az eső
s ég és föld
éneke mint
a vér friss
üteme ring
s egyszerre
semmi se fáj,
hisz meghalt,
meg, a halál,
és nincsen
szomoruság
és boldog
lett a világ,
mindenki
gazdagodott
és a nők
fiatalok, –

pedig csak
az az egész,
hogy nézem
az eget, és
az idő
langyosodik,
a veréb
hangosodik,
a felhőn
kék lyukakat
szakítva
perzsel a nap –
s én kezdem jól érezni magamat.

Téli elégia

Énekeim – életem hű csillagai:
Szerelem – édes ölelés
Sírva fogant panaszkönnyek
Alkohol mámor és feledés...

Óh!
Életem fái -
Ha közelít a gyümölcstelen tél
Hullok majd magam a rőt avarra
Ha emlékezem
Hiába várok új tavaszra
Szívetek üres
Hiába nyílik ajkam halk panaszra
Száraz ágakat zörget a szél

Itt állok időtől ostromolva
Köröttem olcsó, talmi pompa
Ott fent a mogorva, tompa hold
Csak vár az út fölé hajolva.

Minden búcsúzik –
Kapaszkodva egy felhőfodorba
Hiába kiáltanék reménytelen
Minden próbatétel megbukott
Halk hegedűszó az éjszakában
Értem zokog, mert búcsúzom.

S velem halódik a szerelem
Értem sír epedve a téli hold
S tarlott ágakon az angyalok
Talán nekem gyújtanak ma csillagot

Meglapulok hát s visszanyelem könnyem
Furcsa szerelem, rád emlékezem -

NTK HS

Szabó Lőrinc: Képzelt utazások

Jégcsap-agyarait a szürke tél,
vén rozmár, játszatja a napban,
s nyár gyermeke, én, boldog habokon
szállok
Nápolyban, fényben, alkonyatban.

A tél fentről már mozgolódik,
zöld jéghegyek úsznak szivemre.
Délről pálmák lányserege jön
és csókjait
küldi Itália kék szerelme.

Észak és Dél csap össze bennem,
jéghegyek és lángkoszorús nap.
Telemben – óh, forró fény-zenekar! –
dús hajnalok
vad, nyári ütegei zúgnak.

Mosolyogva nézem magamat:
én vagyok Észak, én vagyok a Dél;
testemben a világ piroslik: élek,
s az élet
testében a lélek én vagyok: a vér:

a képzeletem vagyok: égi csaták,
vágyam s ábrándom mind igazság:
mosolyom óriás egét
józan s irígy
csalódások el nem takarják:

minden vagyok: ugató jéghegyeken
úszom, rozmár-sereg a napban,
s füttyszóval kisérem a fény dalait
szivemben,
e tündöklő nápolyi alkonyatban.

köszönöm kedves szavaidat, kellemesen érint, hogy tetszik eme kifejezés...

Az idegen

a rakparton ülök bámészkodva
friss még a reggel – olajos hideggel
dereng a fátyolos ég...
halk, kósza halszagú szellő leng
ma közel jött a messzeség – a kék
lágy tónusokkal old palaszürkét,
lassan terjed a zaj,
palackzöld ködök alatt
nyílik a rózsaujjú hajnal –
jő borzongó, konok hullámok között
baljós vad robajjal –
megcsillant a Nap
az ezüsthídon egy sugarat
és a szürke ég alatt
vásznakat szaggat a szél...

elutazásról ábrándozom
óh, távoli vidékek távlatokba tűnő vonala
távoli Kanada...
álomfolyók paradicsoma:
datolya pálmák, szelíd gesztenyék függönye
Ninivei olajfák ligete, Hesperidák kertje...
azúrkék tavak, egek, hófedte csúcsok ígézete
elragadták a szívemet!

száradó hálók integetnek a szélben -
érzem az emlékezés szédületében
ódon városok hívogató öbleit
látom a hullámtörő fehér szalagján
a freccsenő víz gyémánt cseppjeit –

ezer életem múlott el így a parton
egy pillanat alatt
hajótörött képzetem támolyog velem

az emlékezés ködének révületében

messzi tájak, tengerek -
rikoltó sirályhangok
ébrednek lelkemben hirtelen
felzúgnak énekeim
amint a mólón át nesztelen
a világító torony mellett
a forrongó hullámok felett
percnyi pontosan
ma is újjászületik a Nap nekem
s felködlik szerelmem...örök Nauszikaá...
Kirké, Kalüpszó...Ithaka...Alexandria
mennyi boldog óra horgonya tépte szívemet újra
amint méltósággal folytatta útját velem
az egyszervolt lét Odisszeia
_________________
NTK HS

Tartalmilag és formailag is gyönyörű!

Táncos Gábor
Vártam már...

Vártam már, jelezte jöttét
és így érkezett füstszagú házam
örök vendége egy este hozzám.
Eszméltem és tudtam, csak ő lehet,
ahogy megüli a levegőt s a fényeket
és néz, hogy szobám a szemében forog
én pedig apró ködökbe markolok,
mert elszédít a tánca s összetör,
ha nem hagy el, ha tovább gyötör.
Hogy ki volt ő?
Csak egy érzés, mint a remény
mint a féltés, de neve nincs
hisz nem is kell úgysem hiszi
senki el, hogy létezik.

Somogyváry Gyula: Csillagok alatt

Lenéznek rám az égi csillagok.

Ők látnak téged. Csendes ablakod
üvegjén át most mosolyogva néznek
s tudom: becéznek.

Milyen jó a csillagoknak!

A lelkembe is beragyognak
s elhozzák nékem a te képed
-áthidalják a messzeséget-
s homályán át az ájszakának
látlak.

Szerelmet tanulok

mondd
Kicsim!
mondd, suttogd:
Te vagy nékem
nyár és szerelem:
ölelj át egészen!
sóhajtom miként a hold;
nyár éji csóktól részegen
szerelmes vággyal követlek én
hallom bizsegve fülemben egyre
mint félszeg diák, ha nöi keblet csókol
iskolát, bukást, már mindent elfeledve;
elfulladva szótól, vágytól elepedve:
ha vágy dobol lobogva lüktetö szívén;
nap ragyog felette, vagy szerelmes éj -
Te vagy titkom, gyönyör odisszeám
és ajkad is szerelmet igér -
ölelj nevess, amíg csak élsz!
virág vagy - éledö fény
az izzó hold alatt
életem egén -
meghódolok
szerelmet
csókol
ok
_________________
NTK HS

Edgar Allan Poe

Külön

(fordította: Tellér Gyula)


Gyermekkoromtól fogva nem
Olyan vagyok, mint más. Szemem
Nem úgy lát, nem közös kutak
Habja bennem az indulat.
Nem közös forrásból ered
Bánatom. Gyújtva szívemet
Más fokra izzik örömöm.
S ha szeretek: azt is külön.
Ott -- gyermekkoromban -- a vad
Élet hajnalán: ott fakadt
Ez a varázs -- a jó s hamis
Mélyekből --, mely kötöz ma is:
Forrásból lett, gyors patakból,
Sziklahegyen rőt falakból,
Napból, mely lekörözött
Oszi aranyfény között,
Villámból az ég alatt,
Amint elszállt, elszaladt,
Dörejből, vihar ha forrt,
S fellegből, mely olyan volt
(Bár kéklettek az egek)
Szemre, mint egy szörnyeteg.

Szabó Lőrinc:

A szomorú tavaszhoz

A napnak, ha kibúvik,
már melege van,
járunk a tavaszban,
hegynek visz utam;
a tavasz didereg még,
rejtekezik,
de fölverjük tar
lugasait,
s megyünk, szaladunk
völgynek le, megint föl:
örülni tanulok
a gyerekeimtől.

A kicsi, a nagy
itt van velem,
vágják a sarat
istentelen,
szájuk egy percre
nem állna be,
érzik, oda már
a tél ereje
s hogy bár a táj még
pusztaság,
szürkén is itt van
az új világ.

Igazatok van,
gyerekek,
felejtsük a szép
halált, a telet:
a föld maszatos most,
porhanyó,
csak sár födi, piszkos
rongytakaró,
de jobb ez a sár, mint
a büszke palást,
mely födte fehéren
a pusztulást.

A nap tüze egyre
melegebb,
futkos, viháncol
a két gyerek:
hol az a tavasz? mért
szégyenkezik?
Minden bokorban
azt keresik,
itt vannak, ott és
mindenütt,
Isten se bírna
már velük.

S az Ördögormon
a csárda felett
én is kiáltok:
– Jőjj, kikelet!
Hozzád jöttem ki,
jőjj, kis, csupasz,
szomorú tündér,
szürke tavasz!
Repülj, gyere, kísérj
völgynek le, megint föl:
tanulj meg örülni
a gyerekeimtől!

Kardos Csongor

A CSEND KÖPENYÉBEN

A ködös est megállt a határban
levett kalapjával a kezében. Messze a templom halk tornya fölött
varjak kondultak a szürke, saras égen.

Süppedő, lassan olvadó hóban,
mint szomorú Turgenyev-regényben,
leomló, bő köpenyemben jártam
gyász-földön, borongva sarjadó vetésen.

És mint padláson sötétet s régi
fényképek emlékét őrző láda,
vállamra tette kezét s átölelt
a csend, a magány és távollét országa.

Reményik Sándor:

Emmaus felé
Árkosy Lajosnénak

A harangok oly kábítóan zúgtak,
A nép oly kábítóan feketéllett.
Baldachin alatt a Szentség haladt…
Jeruzsálem! – gondoltam azalatt –
S gondoltam: inkább Emmausba térek.
Emmausra most száll az alkonyat,
S a távol hegyek olyan csoda-kékek.

Indultam a városból kifele.
S hogy egyre tisztább, kékebb lett az ég:
Gondoltam, hogy ez már az Ő ege.
S hogy álmosabb lett a harang szava,
Mintha víz alól borongana fel,
Vagy véghetetlen ködből hangzana:
Gondoltam, hogy ez már az Ő szava.

Emmaus felé üdébb lett a táj.
Kis virágokat láttam állani.
Kis ibolyákat vándor-utam szélén:
Gondoltam: ím, az Ő virágai!

Álmában gügyögött egy-egy madár,
Hogy az erdőre értem, hallgatag;
Gondoltam: ím, az Ő madarai,
Hogy szerette az égi madarat!

Delej futott a barna fákon által,
Égremeresztett csontos ujjaik
Mintha megteltek volna már virággal. –
Tudtam: e percben Ő beszélt a fákkal.

Borongott messziről a mély harang,
S a mély avarban lassan elalélt,
De én úgy álltam ott künn boldogan,
Mint aki látta Őt – és célhoz ért.

Nem tudtam, hogy ilyen nehéz megkülönböztetni egy nagybetűt egy kisbetűtől. Én gyakran járok mind a két topicon, de soha nem okozott gondot,hogy melyikbe mit írjak,mert értem a köztük lévő különbséget.

- ilyen nickkel nem kell durvulni, hanem visszaolvasni, és ha van ötlet, azt elmondani emberül - még megteheted? - megbotlottál az árnyékodban -
ám, ha más indítékod van, azt is elmondhatod, itt erre van lehetőség, és meglásd nem fog senki minősíteni...de csak a magad nevében, ha kérhetem...

Omnibus est nomen, sed idem non omnibus omen...:-)
(Cicero, Philippikák, XII. 3,7.)