Ez a fórumot Testaccio Rabja az alábbi sorokkal indította 2002. februárjában:
Ki szereti nálam jobban Rómát? A rómaiakon kívül ki ismeri nálam jobban Rómát? És kit gyötör nálam jobban az, hogy mégsem ismerem igazán? Ki vágyik nálam jobban Rómába? Ki akarja mindenét pénzzé tenni, hogy hosszabb időre mehessen? Ki ír könyvet Rómáról Vagy ha nem ír, ki beszél magában állandóan Rómáról? Ki őrült bele Rómába nálam jobban? Ki indul mindennap hajnalban? Kinek van kedve nálam is Róma-őrültebb lenni? Ki írna ide Rómáról? (Háromnapos turisták kíméljenek, bár a jobb kérdésekre nekik is felelek.)
Szeretnék ennek szellemében itt csak történelemről, épületekről és szobrokról, kertekről és szökőkutakról mesélni, és hallgatni mások élményeit.
Természetesen egy utazásnál fontosak a gyakorlati tanácsok is, ezért indítottunk egy másik fórumot Utazási tanácsok Rómába utazóknak címmel, ahol felteheted kérdéseidet közlekedéssel, szállással, belépőjegyekkel és hasonlókkal kapcsolatban.
Segítségedre lehet ebben a kereső is, illetve a fórummal szorosan összekapcsolódó http://roma-szenvedely.eu/ oldal, ahol rengeteg infót találsz.
Tartsd tiszteletben a topiklakók kérését, és szívesen látunk mindkét fórumon:)
Igen, az első képeden vannak az eredeti nagy kövek..., és én akkor, amikor arra jártunk, erre nem figyelve fényképeztem le azon a helyen, ami a negyedik képeden van, ennyi a történet:-)
És persze, hogy elolvastam az első szótól az utolsóig, mindent elolvasok, ami ebben a témában nekem fontos, és főleg, hogy emlékeket ébresztenek. Igaz, Rómában nem az az emlék volt a legkellemesebb és legemlékezetesebb, de talán szokatlan, talán más sem figyel fel erre, a szép fasor és a többi eltereli az útról a figyelmet, pedig tán a kő ott a legfontosabb, hiszen azokat koptatták anno a rómaiak.
Neked is köszönöm, ha elolvastad, amit írtam, de sajnos nem világos, hogy mit írtál a Via Appiaval kapcsolatban...
"Via Appiás képeidnél tán a negyediknél leültettem a férjemet egy kőre és lefényképeztem..., nem tudtam, mi a gondja, míg el nem mondta, hogy mit sem ér a kép a mai utcakövekkel, ő az eredeti római kövek mellett akar pózolni...!:-) Jogos volt, de szép nagyon az a részlet is!:-)"
Mármint az egyik helyen, ami az én fényképeimen is van, fotóztad le a férjedet, de ő az eredetiek mellett szerette volna? Miért, azok a nagy kövek (amik hébe-hóba vannak) nem az eredetiek? Mert én abban a hitben voltam :(
Jaj, dehogy titkos, csak szerintem nem üti meg az itteni mércét. Úgy értem nem egy akkora durranás, de az egy-két rossz tapasztalat mellet "kiragyogott a karból."
Ez volt az, egyébként, a Piazza del Popolo környékén egy mellékutcában.
Igyekszem, igyekszem. :) Hát még én hogy szeretnék ilyen hosszú beszámolókat írni! Mert az ugye azt jelenti, hogy... Bár amennyi aprót beszórtam a Trevibe, nem esélytelen.
Amióta tudom, hogy Rómát egyszer meg fogom látogatni, szinte a leginkább vágyott programom a Via Appia Antica volt, a bicikli a mi fejünkben is megfordult, de letettünk róla,mert túl későn érkeztünk oda. De nem is ezért írok, a Via Appiás képeidnél tán a negyediknél leültettem a férjemet egy kőre és lefényképeztem..., nem tudtam, mi a gondja, míg el nem mondta, hogy mit sem ér a kép a mai utcakövekkel, ő az eredeti római kövek mellett akar pózolni...!:-) Jogos volt, de szép nagyon az a részlet is!:-)
Köszönöm a beszámolót, jó kis olvasmány volt, elismerésem a beletett munkáért és időért. Ügyesek voltatok, szép "kűrt" futottatok, jól oldottátok meg a váratlan helyzeteket is. Talán a végére kissé elfáradtatok, ami persze érthető is.
Többször felmerült már itt is a Bazilika vizitjét árnyaló számos negatívum.
Tudom, bármit írok nem vigasztal. A túl sok esemény, és heti rendszeres vagy különleges mise- egyéb szertartási igény miatt gondolom, sok megoldás nincs: vagy bezárják az események idejére, vagy megosztják. Mivel senki nem örülne, ha ott derülne ki, hogy esemény miatt zárva a Bazilika, -ami persze igaz lehetne az év szinte minden napjára,- ezért megosztják. Aminek az az eredménye, hogy gyakran csak éppen valamennyit láthatunk belőle.
Láttam már a teret székek nélkül, és végigültem már a kápolnákat.
A nyári szünet után az olaszoknál hírtelen besűrűsödött az élet, nincs ez másként a Katolikus Egyház székhelyén sem. Nagy eseménysorozat zajlik éppen, a Vatican a családok fontosságát felismerve fő témaként hangsúlyozza különböző összejövetelen.
Szeptember 28-án vasárnap pl. a Nagypapák ünnepe alkalmából egyszerre lehetett látni megint a két szentatyát, és számos híres olasz művész élőben fellépett, közöttük a nem régen megnősült Andrea Bocelli is.
Bár én később indultam, mint Ti, így tudtam róla, és terveztem is, de sajnos lemaradtam, mert a Musei Vaticani útvesztőiből harmadszor sem sikerült ésszerű rövidítéssel időben kijutnom. Később pedig már kevés volt az időm, mert 16.00ra foglalásom volt Róma harmdik legnagyobb katakombájának meglátogatásához. Így első olyan utam volt, amikor a Tér és a Bazilika is kimaradt.
A Musei Vaticani "védelmében". Különböző korokban, különböző izlések szerint, és egyáltalán nem múzeumnak, vagy tömegek számára készültek az épületek, és azokat összekötő lépcsők, folyosók....
Eddig legalább kétszer pattantunk le a Szent Péter Bazilikáról és környékéről. Ma este hazarepülünk. Semmi nem mentette meg a férjemet a reggel 6 órás keléstől. Fölösleges volt.
Gyorsan összekaptuk magunkat, házinéninek hagytam egy levelet a konyhaasztalon, negyed nyolckor már a táskákat pakoltuk a biztonsági szalagra. A gyors bejutás felett örömünk hamar elszállt. Némi reményre ugyan okot adott, hogy csak néhányan álltak a Piéta előtt, annak azonban már kevésbé örültem, hogy a vadásztávcsövet itthon hagytuk. Értem én a biztonságot, csak nem szeretem. De tényleg, valóban húsz méterről kell nézni ezt a szobrot? Nem hagytam feldühíteni magam (mivel elméletileg tudtam róla), próbáltam a műre koncentrálni. Néhány pillanat múlva döbbenetes fájdalmat éreztem. Egyszer kétszer volt már ilyen – színházban főleg – katarzisnak hívják. Csak ezért érte meg bemenni.
Elszakadva a szobortól csapom föl a könyvet, részletes alaprajzzal, hosszú magyarázatokkal, még az ókulámat is elhoztam, indulnék valamerre, kordonok mindenhol. Kicsit jobban körbenézek: minden oltárnál van valaki. A pap, aki előttünk jött be a kapun, már „játszóruhában” áll és a vele érkező néhány embernek misézik. Mögöttem csoportok érkeznek, sárga szalag, lila zászló, rózsaszín kisvirág, miegymás; papok, egyik kezükben ruhazsák, másikban a letakart serleg jönnek-mennek; mennék erre, nem lehet, mennék arra, nem lehet, lengyel, német csoport halad a neki kijelölt helyre, fogalmam sincs mi történik. Kezdem elveszíteni a türelmemet, erről nem tudtam, nem olvastam soha, hamisnak érzem az egészet, szakralitásnak nyoma nincs, csönd és áhítat még mutatóban sem; rózsafüzért morzsoló apácákat vártam, üldögélő, bámészkodó, imádkozó (!) embereket, ehelyett izgatottan toporgó csoportokkal és „fellépésre” készülő papokkal találkoztam. Amikor sokadik próbálkozásomat az őr azzal verte vissza, hogy „only confession”, kijöttem. Ez egy szubjektív beszámoló. Nem tudom mit láttam, bizonyára van magyarázata. Bizonyára én mentem rosszkor. Kilenc nap alatt legalább háromszor. De azért halkan megkérdem: van valaki, aki látta már a teret székek, emelvények és postakocsi nélkül? Tudta már valaki végigülni a kápolnákat? Tudott már valaki imádkozni? Mindegy, pipa megvan, a visszamenésen elgondolkodom.
Ajándékvásárlási céllal elszaladtunk a piacra, jelképes kajacsomag összeállítás, hazamentünk, gyorsan összepakoltunk és újra elindultunk.
Elmetróztunk a Terminiig, hátulról támadtuk a S. M. Maggioret, majd végre a bejárathoz keveredtünk. Hosszan néztük a homlokzatot, különösen vágyakozva az erkélyt, láttunk fönt embereket, megnyugodtunk. Talán az egyik legszebb templom volt. Aprólékosan tanulmányoztam a mozaikokat (már amennyit láttam belőlük), a férjem is sokáig küzdött, hogy csináljon néhány értékelhető fotót. Kifelé menet vettük észre, hogy három vezetett túra is van, mi a loggiát választottuk. Ez volt utazásunk második vezetett túrája. Nagyon megérte a fejenként 5 eurot. Közelről láthattuk a freskókat, kivittek a tetőre, így a harangtornyot is, megmutatták, hogy a félig nyitott ablakokon hogyan lehet belesni a templomba (a mozaikok végre szemmagasságba esnek), majd a Pápák terme következett, ahol kinyitva a hatalmas szekrényeket, gyönyörű miseruhákat (meg ne kérdezzétek kiét, de híres, azt tudom), nagyon ritka és régi könyveket, kottákat láttunk. Meg a Bernini-féle lépcsőt, amiről elmondták, hogy építészetileg mitől olyan különleges, de csak nyomokban értettem. Ettől függetlenül nagyon élveztem. Körülbelül fél órás volt, a végén kicsit hajtani kellett, mert többen mentek a másik két vezetésre is. Ez a templom nagyon jót tett a lelkemnek.
Még egy félig-meddig kötelezőnk maradt: a Piazza del Popolo. Metró, kis séta, éhség, étteremvadászat. A Város kegyes volt, az egyik legjobb hely jutott búcsúzóul. Kedves pincérek, jó kaja, jó ár. Komfortérzetünket maximalizálva fölsétáltunk a Pincióra és elnyújtott búcsúzkodásba kezdtünk. Nagyon szerettem volna sétálni, sokat, mindenfelé, de kötött az idő, legurultunk a Spanyol lépcsőig. Gyümölcstől roskadozó barackfák között. Új programhoz már kevés időnk volt, haza menni még nem akartunk. A férjemnek isteni ötlete támadt. 117-es cirkolare, búcsúzzunk egyet busszal is. Nem kellett sokat várni, megjelent a kis elektromos járgány, fölpattantunk és utoljára, még egyszer körbementünk vele. Elköszöntünk mindentől és hazaindultunk. Éppen sütiidő volt, meg esett is, úgyhogy a sarki bárban majszolgatva kivártuk míg eláll az eső. Otthon felkaptuk a motyót és elindultunk a reptérre.
Anagnináig metró. Ilyen tömeget még nem láttam. Gyakorlatilag kidudorodott a szerelvény oldala. Intim együtt lét volt, mindenki mindenkinek a mindenében benne. Szerencsésen megérkeztünk, szerencsétlenkedve megtaláltuk a reptéri buszt és mindinkább csöndesedve haladtunk Ciampinora. De a Város nem enged. Persze megint oldalról támadtunk, kihagyva a chek-in-t, így a tranzitban vettem észre, hogy még mindig cipeljük a poggyászt. Kordonon kienged, poggyász felad, beszállókártya sípol, hülye turista, menjen. Végső meglepetésként három kollégával futottunk össze, élménykavarodás, aztán már csak egy nyugodt repülés, satufékes landolással.
Fényképek már alig, minden kártya betelt, meg a szív is.
Köszönöm annak, aki elolvasta, és azoknak is, akik nélkül ez az út nem jöhetett volna létre.
Ha a második képre vonatkozott a "gladiátor múzeum" feltevésed, részben jó a tipped:
Szerintem ez a kép az idén megnyitott, és a hét mindennapján aktuálisan 8 € (5+3 kiállítás miatt) belépő fejében látogatható Stadio di Domiziano. Róma réteges építkezését az utcaszint nagy különbségét is jól példázza. Leegyszerűsítve a Piazza Navona volt kb. a küzdőtér, az itteni romok pedig a lelátó-és egyéb gazdasági épületek maradványai.
Nem akarom a szíved sajdítani, de van még valami ott neked a linkelt hsz-ben. ;) - valamelyik következőre...
Sajnálom, hogy ezt a napot szomorkásan sikerült megélni, de tetszik, hogy nem a Várost okolod. Meg különben is minden olyan szép sima ügy volt eddig... nem is Róma lenne, ha némi dacos kis fricska elmaradna. :)
A mai napra tervezet útvonal távolról sem hasonlított ahhoz, amit bejártunk. Az előző napok improvizatív hozzáállása gyümölcsözőnek bizonyult, a listán majdnem minden mellett ott virított a pipa, ahol meg nem, az sajnos végleg kimaradt (St. Lorenzo).
Kicsit szégyelltük magunkat, hogy a Cipro melletti szállásról még nem sikerült eljutni a Bazilikáig, így arra indultunk. Már messziről gyanús lett valami. Rosszat sejtve kérdeztem meg a férjem, milyen nap van. Igen, az audiencia. Amiről tudok ugye, de mégse. Egyre kedvetlenebbül haladtunk, de ha már ott vagyunk… Kicsit ácsingóztunk, megkérdeztem egy rendőrt, hogy mikor nyit a Bazilika és tovább álltunk. Nem voltak jó érzéseim a dologgal kapcsolatban.
A San Salvatore in Lauro felé vettük az irányt, mi másért, mint a kolostorért, de éppen a Máltaiak ruhasegélyre várakozó emberei közé keveredtünk. A férjem támadott ugyan egyet oldalról, de elégedetlen voltam az eredménnyel. Toporogtam egy kicsit és egy kedvesnek tűnő úriembertől a legbájosabb szempilla-rebesgetésemmel megkérdeztem, nem osonhatnánk-e be. Mosolyogva válaszolt, hogy itt a főnöke, aki nem szereti, de adjam oda gépemet, majd ő csinál képet. Egy-két szót váltottunk még, majd búcsúzóul a kezembe nyomott egy névjegykártyát és mutatta, a szomszéd házban van kiadó szobája, ha legközelebb jövünk, keressük.
(Bóklászás közben – sajnos már nem emlékszem hol, de a San Salvatore in Lauro és a St. Ivo között – Gladiátor múzeumba botlottunk. Gyerekkel szerintem jó lehet. Ha valaki tudja, kérem pontosítson.)
Elhaladtunk a zárt St. Ivo mellett. Kezemben a könyv, olvasom a vonatkozó részt és tényleg. Furcsa, izgalmas homlokzat, gyönyörű tornyocska.
Ma végre megadtuk a módját. Tervszerűen látogattuk meg a Pantheont. Döbbenetes. Az egyik legmélyebb élményem. Sok ember ide, selfiező turisták oda, nem foglalkoztam vele. Csak álltam és bámultam.
A férjem néhány napja nyaggatott már a Campo dei Fiori miatt, igaza van, kötelező gyakorlat. Ő kíváncsi, én túl akartam lenni. Most már tudom, butaság, több figyelmet érdemelt volna, hisz este, amikor arra kavarodtunk egészen más arcát mutatta. Prekoncepció nélkül visszamenős.
Kettő körül vissza akartunk érni a Bazilikához, már majdnem ott voltunk, amikor benéztem – az egyébként teljesen felállványozott – S. Spirito in Sassia oldalkapuján. Elég közhelyes, de földbe gyökerezett a lábam. Sorompó, morcos őr, nem volt könnyű dolgunk. A jól bevált recept, köszön, mosolyog, kézzel-lábbal kérdez – mehetünk, de no foto. Szerettünk volna fölslisszolni az emeletre, hogy közelről is megnézzük a freskókat, de a szemfüles portás-szerűség elég egyértelműen visszaparancsolt. „Bosszúból” a férjem lőtt két képet az utcáról. Olyanok is lettek.
Máig nem tudom, miért gondoltam, hogy van értelme visszamenni? Mindenki, aki eddig az audiencián volt, most a Bazilikába akart menni. Azóta tudom, hogy az elrettentő sor, amely valóban végigkígyózott az egész téren, gyorsan haladt, de akkor egyszerűen sarkon fordultam volna. Persze magamra voltam dühös, hogy elfelejtettem, szerda van. Gyakorlati haszna volt a dolognak: a telepített Vatikáni postán semmi perc alatt föladtuk a képeslapokat.
Menekülőre fogtuk és a hiányok pótlásába kezdtünk. Látni akartam hogyan „rontották el” a Michelangelo által tervezett Santa Maria degli Angelit, tartoztam magamnak Szent Terézzel, mindkettőnknek a Tritone-nal, a férjemnek pedig a Kapucinus Kriptával.
Tudtam, fölösleges úgy tenni, mintha mindig tudnám mit nézek, így leginkább az útikönyvre támaszkodtam. Beazonosítottuk, hogy lehetett az eredeti (M. féle) bejárat, ahhoz képest mi történt, ámuldoztunk a méreteken, majd Szent Terézhez indultunk. A templom előtt „megcsodáltuk” a Mózeses szökőkutat, neki is van szarvacskája ugyanis és nagyon jót szórakoztunk a könyv megfogalmazásán, amely a művészi hiányosságokra hívja fel a figyelmet.
Szent Terézzel kapcsolatos alapélményem, hogy nem látom. Bizonyára a templomi környezet és a díszítőfunkció ezt kívánja, a múzeumlátogatói igény meg mást. Értelemszerűen nem kérhetem rajta számon, hogy az amúgy is felfelé néző szobor miért van fejmagasság felett? Egy szóval: amit láttam – nekem – kicsit „túl barokk”, amire meg kíváncsi lettem volna azt nem láttam.
A Barberinin álló szökőkútnak adóztunk néhány perccel, eddig mindig csak rohanvást kacsintottunk rá. Elolvastam mit nézek, de haladni akartam, mert éreztem kicsit fáradok.
A Kapucinus Kripta a leg… Nem találom a szót, hogy milyen élményem volt. Akkor közhelyesen: kiverte a biztosítékot. Van ugyan egy nagy, talán még érdekes múzeumrész is, de az egy Caravaggio-n kívül nagyjából nem lassítottam sehol, annyira kíváncsi voltam. Amit láttam, az viszont elborzasztott. Nem azért, mert érzékeny vagyok, nem undort vagy félelemet éreztem, hanem felháborodást. Először Nitsch jutott eszembe, képzőművészeti alkotásként tekintettem rá. Mivel a könyvemben semmit nem találtam, visszamentem, hogy elolvassam a történetét. Akkor már derengett valami, ettől azonban nem javult a helyzet. Ha nem mint képzőművészeti alkotásként nézem, akkor mondjuk kriptaként. Ezt is vártam egyébként, egy katakombához hasonló élményt, némi sokkoló felhanggal. Kétszer körbejártam az egészet, annyira nem hagyott nyugodni, de a véleményem nem változott. Maradjunk abban, nem az én ízlésemnek való. Ragozhatnám még órákig, vitatkozni is tudnánk róla, de annyit nem ér – szerintem.
A Kriptát a férjem emlegette állandóan, most behajtottam rajta egy tartozást, irány a Trevi. Sorostól, pallóstól, állványostól. Beálltunk, tenyérbe az összes aprót, haladtunk, néztünk, dobtam. Jobb kézzel, bal váll fölött. Remélem hasznos volt. (Az viszont igaz, hogy soha többet nem leszünk ilyen közel a szobrokhoz)
Céltalanul (vagy maximum étteremvadászat miatt) bolyongtunk, amikor észrevettünk valamit. Mondom a férjemnek, Te is úgy látod, hogy ez valami? Igen, ő is és ő se tudja. Lázas lapozgatás, nem találjuk. Jobbra palota, benne morcos őr, igen, kintről lehet fotózni; köszön, mosolyog, mi ez? Tempo di Adriano. A Város ajándékai. Kikeres, kiolvas, visszafordul, őr már mosolyog.
Hosszú nap volt, rossz kezdéssel, csalódást okozó Navona Notte-val, és a híres esővel. Szomorúan aludtam el, ez volt az utolsó itt alvós esténk.
Igen, Subaugustanál bérlünk lakást, onnan kb 500 méter a Parco degli Acquedotti. Azt is nagyon-nagyon várom. Rögtön első délután, kilihegve magunkat az utazás után, oda szeretnék menni, annyira kézenfekvő választás.
Az Appia Anticát már többször láttam, de most is nagyon vártam. Főként, hogy ott foglaltam szállást. Térképeztem serényen, olyan progikat terveztem, ami a külvárosi szállásról jól elérhető, és eddig csak szerettem volna, de nem jutottam el. Ez utóbbi így is maradt, mert utolsó pillanatban lemondtam a Domitilla melletti hotelt, és egy Lucio Sestio metróközeli másik külvárosi szobát foglaltam. Innen viszont a Via Lemonia és a Vízvezetékek kb. 10 perces sétával érhetők el. Ti is közel lesztek, reggeli és esti levezető programnak is nagyon klassz szerintem.
Kívánságlistás helyeim így nem hogy fogytak volna, újabb részletekkel szaporodtak.
Nem nagyon tudtam mit válaszolni annak az első Rómás utastársnak, aki hazafelé megkérdezte, máshová is utazom, és amúgy van még mit néznem Rómában?....? Nem tudom, hogy kellett volna-e, de nem kezdtem el felsorolni a helyeket, melyekről nem csak ő nem hallott, hanem az útikönyvek is ritkán említik. Azt hiszem, van akit jobb meghagyni édes boldogító naívságában.
Hmmm, elvileg őrségváltás van minden nap 15 órakor. Ezek szerint nincs? Jó lenne valami biztos infó, mert tervezem. Láttam már ugyan (októberben, hétköznap 15.00 órakor), de nagyon jó emlékeim vannak róla és megnézném újra.
Eljött végre a nap, amelyre a férjem már az utazás eleje óta készült. Bringatúra a Via Appián. A reggel kisebb nézeteltéréssel kezdődött, a logisztikán huzakodtunk. Én a metro, metro, 118-as buszt javasoltam, ő ragaszkodott a Colli Albani, gyalog verzióhoz. Az ő napja volt, így mentünk. Amikor kiszállva a metróból jeleztem, hogy körülbelül 3 kilométeres séta vár ránk, kicsit elkerekedett a szeme, de nem szólt semmit... Én persze puffogtam magamban, jobb' szerettem volna bringázni, de aztán mégsem bántam meg. A Caffarella völgyön (völgynek hívják azt egyáltalán?) átsétálva közelítettünk a főbejárathoz. Iszonyú hangulatos volt. Sétáló, kocogó, futó, pihenő emberek, véget nem érő füves területek és "bokrosok" váltogatták egymást. Amikor aztán megpillantottam a saját kézzel összerakott szabadtéri konditermet, teljesen elgyengültem. Mivel magam is valami hasonló sportot űzök, nem bírtam ki, besündörögtem a "terembe", megkérdeztem, hogy fotózhatok-e. Élénken bólogattak, úgy éreztem büszkék voltak és egyben meghatottak is.
Előzetes olvasmányaimból rémlett valami mondat a legelésző birkákról, de az információt haszontalannak ítéltem, mert mit is keresnének az állatok a szabadidőpark közepén. Persze megint tévedtem. A sűrű bokrosból kihallatszó erőteljes bégetés széles vigyorra késztetett.
Körülbelül egy óra alatt értünk a főbejárathoz, a kellően eldugott infopontnál béreltünk bringát, szereztünk térképet, majd nekiindultunk. Tisztán látszott, hogy a Callixtus-t lekéssük, pontban 12-kor, záráskor értünk oda. Mindegy, kávézni jó volt. (Cscs - automata a jobb oldali épület mögött.) Továbbgurultunk a Szent Sebestyénbe. Húsz percet kellett várnunk az angol nyelvű vezetés kezdetéig, pont elég volt, hogy megnézzük a templomot. Be kell valljam - mértékkel ugyan, de - kedvelem a szervezett vezetéseket. Ha nem lenne ilyen gyenge az angolom, még jobban élveztem volna. Meglepően vegyes társaság jött össze, Skandinávia, Németország, Kanada és személyünkben Magyarország képviseltette magát. Nem tudom igaz-e, valahol olvastam, aki egy katakombát látott, mindet látta. Akivel később beszéltem, azt mondta nem igaz. A Callixtus a legjobb. Ezt most nem tudom eldönteni, mindenesetre a "műfaj" meggyőzött. Visszamenős. A három nagyon régi, "eredeti" barlangtól (nem tudom pontosan hogy hívják őket, de tudjátok miről beszélek) mindketten elámultunk. A túra a templomban ért véget, amit előtte már láttunk, de elkerülte a figyelmünket egy szobor. Közel sem biztos, hogy jól értettem, de egy Bernini készítette portréról van szó (belépés után jobb oldalon), melyet a művész 82 éves korában faragott. Ez másolat, mivel az eredeti Kínában van... (Ha hülyeséget írtam, javítsatok légyszi, tényleg nem tudom jól értettem / emlékszem-e.)
Szerettem volna már rendesebben bicajozni, de ez még mindig váratott magára, mert Cecilia Metella síremléke is csak néhány pedálváltásra van. Ez sem az a beszalad, kiszalad látványosság, annál is inkább, mivel - számomra - pont olyan mennyiségben vannak, romok, töredékek, rajzok, képek, amennyit még kellő kíváncsisággal kellő mélységben tudok befogadni.
Innen már folyamatosan kerekezhető az út, szerintem buli, bár közel nem vagyok jó bringás, de kis odafigyeléssel remekül lehet haladni. Nem egy országúti verseny, az epekövektől is megszabadít, ezzel együtt nagy élmény volt.
Az infopontos hölgy - aki végtelenül kedves volt, telerajzolta a térképet, útvonaljavaslatot tett - szólt, hogy a Quintili csak az Appia Nuovaról van nyitva és nagy forgalomra kell számítani. Tartottam a dologtól, de nem volt választásunk. Ehhez képest minden attrocitás és dudaszó nélkül érkeztünk a Villához. (Sokat lendített a dolgon, hogy - az egyébként kötelező - határozott kézmozdulattal mindig jeleztük merre kívánunk kanyarodni. Szerintem annyira meglepődtek, hogy elfelejtettek letolni minket.) Az valami hatalmas! Sejtettem, hogy amit két oldalról is jól látható, nem lehet kicsi, de ez minden elképzelésemet fölülmúlta. Be kell valljam, kissé elrettentettek a méretek, időkeretünk is volt (bringát 6-ra vissza), tehát - kizárólag magunkhoz képest - kicsit felületesen néztük végig. Úgy gondolom még 20 perc hiányzott. Főleg, hogy egy kisebb múzeum is van a terület elején, pont nem sok, nem kevés, ott is bámészkodtam volna. Elfáradtunk, na. Várt ránk egy kis Appia Nuovás szakasz, inkább csipkedtünk magunkat. Jól tettük, mert visszafelé is meg-megálltunk, muszáj volt, olyan szép. Hat előtt pár perccel leadtuk a bringákat (a honlap információi pontosak, minden úgy van és annyiba kerül, mint ott szerepel), majd kilépve megláttam a 118-as. Annyira megörültem neki, hogy felugrottunk. Persze nem a jó irányt választottuk, de mindegy volt, hisz "cirkolare". Cirkuláltunk egyet, nem esett rosszul az üldögélés, de előbb-utóbb csak leszálltunk a Piramisnál.
Többször lepattantunk már a Testaccio-projektről, most nem hagytuk magunkat. Addig kóvályogtunk, amíg nem találtunk valamit. Ez a valami éppen egy sarki pizzas volt, nem eget rengető választékkal, de remek hangulattal.
Korán volt még, egy asztalnál ültek csak. Elénk csapták a kötelező csomagolópapírt meg az étlapot és pincér sietett vissza kvaterkázni. A bejárat előtt libasorban székek, azon a - természetesen nem fogyasztó - környékbeli lakók, mellettük ácsingózva az éppen nem dolgozó pincérek, konyhai személyzet és megy a duma. Ja, itt láttuk azt a megoldást is, hogy étlappal együtt elénk raktak egy nyomtatott blankettát meg egy tollat, hogy szépen írogassuk be, miből mennyit kérünk. Kicsit elbizonytalanodtam, hogy ezt most tényleg, így? Nem akartam hülyének tűnni, inkább nem írtunk semmit. Hiba volt. Írásban kell leadni a rendelést. Kevesen voltunk, úgyhogy a pincér nem szólt, megírta ő. Nagyon élveztem az egész helyzetet. Úgy tűnt, mellesleg visznek egy éttermet, mellesleg kiszolgálják az embereket, akik leülnek, de mindennél fontosabb a társadalmi élet. Mégsem rossz érzés volt, hanem természetes. Természetesen léteztek saját közegükben és természetesen fordultak a vendéghez, ha dolog volt vele. Becsületükre legyen mondva, ahogy telt az étterem, úgy fogytak a fehér ruhások a sarokról. Mindenki a konyhában dolgozott. A pizza rendben volt, de nem eget rengető. Nem is azért mentünk.
Az előzetes tervek alapján nem sokat vártam a mai naptól, meg kell mondjam a "kihagynám" kategóriába raktam. Nagyot tévedtem ismét.
Jó kis írás volt ez ismét. Tetszik, hogy az érdeklődés mellett (szerintem) szeretettel, és alázattal közelíted meg a helyeket.
Az Il Palazzetto közönségét nézve, ez szerintem egy szimpla nyitvatartás, leginkább irányított csoportos turistának gondolom a közönséget. Még egy szimpla fogadáson is elegancia jellemzi az asztalokat, a vendégekről nem is beszélve.
Kaptam egy levelet, reggel olvastam. Többek között egy kérdést intézett hozzám írója. Mi fogott meg ennyire Rómában?
Azt hiszem, ha abból az 1500 körüli beírásomból nem derült ki, akkor ezt passzolni fogom. :)
Csak egy nagyon laza, eleje vége fix programot terveztem mára, nagyon jól tettem, az egyik legsikerültebb nap kerekedett belőle. Katonai tematika keretezte a napot, az ágyúlövéstől az őrségváltásig kellett valahogy elverni az időt. Nem volt nehéz.
Valahogy hátulról támadtunk a Giannicolot, átbuszoztunk sok túristamentes területen és nagyon korán odaértünk. Szájtátás és fényképezés váltogatta egymást, míg a férjem apróra feldolgozta a környéket, én elhevertem az ágyú fölötti mellvéden. (Azóta próbálom eldönteni, honnan tetszett leginkább a kilátás, innen vagy a Pincióról.)
Szerencsém volt, pont lenéztem, amikor kitolták a céleszközt. Még el is kaptam a pillanatot. Furcsa, mert legalább háromnegyed órát árválkodik a placcon, mire újra elkezdenek matatni körülötte.
Lassan gyülekeztek az emberek, nem voltak sokan, meg el is oszlottak, mert ki fentről, ki lentről nézte. A dokumentálás jól sikerült, bár, mint az alant látszik, a durranás hangja nem elhanyagolható és akármennyire is készülünk rá, váratlanul ér.
Rövid az attrakció, utána gyorsan szétspriccelt mindenki, mi a Paola felé vettük az irányt. Végig A nagy szépség járt a fejemben, nagyon kíváncsi voltam a látványra. Azt nem mondom, hogy csalódást okozott, de azért az operatőri munka csodákra képes.
Tudtam, hogy a St. Pietro in Montorio zárva lesz, de a Tempiettora mindenképpen szerettem volna egy pillantást vetni, még ha csak rácson keresztül is. Bájos. Utálom ezt a szót, de valahogy ide kívánkozott.
Lassan gurultunk a Trastevere felé, és hála az okostelefonnak egy "igazi", eldugott kis részen bukkantunk ki, ahol legalább három percig csak a helyiekkel találkoztunk. Aztán persze a szokásos, túristák, túristák, túristák. A Santa Maria Trastevere előtt üldögéltünk egy kicsit a szökőkút lépcsőin, én bele-belekukkantottam a mellettem ülő rajzolók füzeteibe, olvasgattuk a könyvet, kávéztunk egyet, majd bementünk. Azt hiszem, a mozaikok a gyengéim. Nagyon szerettem ezt a templomot, kívülről és belülről egyaránt. Ettől persze még kíváncsibb lettem a Santa Cecililiára, viszont tudtam, hogy zárva lesz.
Sajnáltam a dolgot, de a Város kárpótolt. A S. Giovanni Battista dei Genovesi esélytelen, akár hogy csűröm-csavarom, zárva lesz - gondoltam. Ám egyszer csak egy Cinecitta feliratú kocsit vettem észre, gyanúsan sok kábelköteggel a környékén. Keresem a végüket, látom, valami szépséges "udvarban" végződnek. Értelemszerűen nem tudtam hol vagyunk, de akkor megláttam a táblát. Halkan óvakodtunk befelé, integet már egy ember, hogy nem lehet, nem lehet, aztán alázatos, kedves mosolyom csak elbűvölte, úgyhogy szóval tartottam, amíg férjem lőtt a géppel egyet-kettőt. Ha igaz, egy kosztümös, olasz filmet forgattak, a jelmezekből ítélve apáca-vonal is lehet benne.
Nagyon feldobott a Várostól kapott ajándék, de kolostor-éhségemet nem csillapította eléggé, ezért megkerestük a Regina Margheritát. Mivel közintézmény, minden gond nélkül bejutottunk. Valóban nem illeszkedünk a "tájba", de próbáltunk diszkréten ámuldozni és nem zavarni a betegeket, akik a régebbi kolostorrészben pihentek. A hátsó udvart is megtaláltuk, a San Cosimatot is, csak üldögéltünk és ámuldoztunk. Rögtön bekerült a kedvencek közé.
Gondolom a 8-as villamosra szállhattunk fel, mert következő emlékem a Piazza Colonna. Azt hiszem a mai nap sikerének titka a tervezetlenség volt. Mentünk amerre láttunk, fölcsaptunk Ürögdyt, megnéztük mit nézünk és hagytuk, hogy hasson. A Palazzo Montecitorio előtt is álldogáltam egy kicsit, valamiért nagyon megfogott az oldalbejárat feletti két dombormű. Nem értek a művészetekhez, de már megtanultam nem foglalkozni vele. Szóval, nem tudom szép-e vagy "értéktelen", nekem mindenesetre bejött.
A mai nap a meglepetések jegyében zajlott. Persze, fejemben a térkép, de amikor egy oldalsó utcáról kilépve megpillantottam a Pantheont, elakadt a lélegzetem egy pillanatra. Valahogy mellbevágó volt a kép: a Pantheon, a szökőkút, az elektromos gitáron játszó zenész, a körben kávézó emberek, és a lépcsőn pihegő túristák. Minden eklektikussága ellenére homogénnek és ami a legmeglepőbb harmonikusnak tűnt. Máig nem tudom miért. Az jutott eszembe: minden isten temploma. Ahol minden mindennel, mindenki mindenkivel megfér. Hosszan ültünk mi is a kútlépcsőn, de nem akartunk bemenni. Éreztük, meg kell adni a módját. Nem elkapkodni, nem berohanni.
S. M. Sopra Minerva. Nem tudom, le merjem-e írni. Nekem ez a szobor nem tetszett. Mentségemül szolgáljon, nem értek hozzá. De a Mester eddig elkényeztetett. Nem kellett "érteni" hozzá, mert rájuk néztem és beszéltek hozzám. Érzelmeket váltottak ki és nem tudtam levenni róluk a szemem. Most, itt ezt nem éreztem. Nálam jobban nem sajnálja senki.
Már majdnem tovább kóvályogtunk, amikor eszembe jutott, Quirinalé. Akkor se lett volna baj, ha elfelejtem. Lehet, hogy én emlékszem rosszul, de azt hittem minden nap 6-kor csinnadrattás őrségváltás van. Nos, nem. Kijött négy legény, váltottak, azt annyi. Amikor négy-öt ember lézengett a téren, gyanút fogtam. A végén megkérdeztem a rendőrt, mikor van a nagy esemény. Csak vasárnap. Majd legközelebb.
Úgy látszik nagyon fel voltunk pörögve, mert még mindig rajtunk volt a mehetnénk. A Palazzo Barberini előtt találtuk magunkat. Volt még időnk, így bementünk, kis kert, lépcső, nagy kert, épület, volt bámészkodás rendesen.
Kicsit szégyelltük magunkat, hogy már a hatodik napon járunk, de a "kötelezőkből" még alig-alig teljesítettünk valamit, ezért úgy döntöttünk, pipálunk egyet, legyen akkor Spanyol lépcső. Hosszú ideig tartott az út, mert akárhányszor belestem egy kapualjba, mindig be is kellett mennem. Végtelen türelmű férjem halkan megjegyezte, hogy talán mindegyikbe mégsem kéne...
Szeretem a helyszínen tanulmányozni az útikönyvet. Leülni, olvasni, megnézni, folytatni. Fokozottan érvényes ez a túlzott népszerűségnek örvendő látványosságokra. Lehet, hogy a Spanyol lépcső ilyen-olyan-amolyan, tömeg van, nem ér ennyit, lufi az egész, de ha mint építészeti alkotást nézem (mármint olvasok róla), formáját, kialakítását, arányait, a templommal (jelenleg felújítás alatt), kúttal alkotott összképét, az ismert házakkal az alján, akkor valóban van benne valami... Lenről és föntről egyaránt hosszan megbámultuk, és hogy még egy keretet adjunk a mai napnak, a Palazetto (azt hiszem így hívják, valami puccos hely a lépcső tetejétől balra) teraszán zajló esküvői fogadást nézve ismét A nagy szépség jutott eszembe.
.."a Laterani előtt fölszálltunk valamire, ami gyanúsan nem arra ment, amerre még jó lett volna, üldögéltünk rajta, hátha, de nem... A Pigneto negyedben szálltunk le, ahol nagyon vicces, de egy ócskapiacba botlottunk."
Ha jól gondolom, akkor a 81/810 busz valamelyikén utaztatok, és a Porta Maggiore közelében lévő piachoz jutottatok. Vicces, hogy ezen a napon 1/2 5-körül jártam a piacnál én is. :)
Escher nagyon bejön az olaszoknak, nyitás óta hatalmas sor van. Nagyon élvezetes a beszámoló továbbra is várom.
