Gyémánt tükröm éles fényei közt
Egy árnyék karcolja arcom -
Friss vízzel hűsít egy tenyér
Amint beragyog fényed az ablakon.
Korsóm csendjébe rejtem száz dalom -
Vagyok életes szegetlen kenyér -
Ünnepre fény -
S magamnak is áldozat, sors szeszély.
A feledés házában élek - ereszén
Madaram tollait tépkedem
Ahol a rég várt vendég helyén
Kikoplalt koldus a szerelem.
Érosz hajerdejében szikrák pattognak
A keblek, a száj még dalolva piheg;
Vöröset lát a szem, a szívben vágy fakad
De fejünk felett már pusztulás lebeg -
Homok hangja van a szélmozdulatoknak:
Ott neszez körülöttünk a minden -
Nézz az égre, - Nézz szemembe! Jöjj a fényre most!
Úgy változik szívünk mélye, mint a Hold.
A szerelem házának menhelyén
Fénytollait tépi a tűzmadár
De szárnyába metsz egy sötét árnyék -
Éjfekete, titkos karjába zár.
Ím a végzet!
Herceg! Keresd a rendületlent!
A tükörképet, s magadat is - egy életen át -
Ne higgy a köveknek, napnak, csillagoknak!
Ne higgy vajákos festett szép-szavaknak!
Lábad előtt hever, de otthont nem ád:
Ha koldus vagy(?) megtagad és pár garassal -
Elkerget küszöbéről a világ.
_________________
NTK HS
Ilyenkor, így összeveszés után
oly új vagy nekem és még annyira
újra szép
és meglátok rajtad mindent újra,
a testedet, a tested zenéjét,
és lépteid dalát, ahogy felém
jössz a kis ucca sarkán...
és a szájad újra oly piros és
a fogaid is újra csillogók,
s a szemeid is újra bámulom,
a szemeid, amelyeket láttam
farsangi reggel felém kacagni
és késő őszi estén, pilláin
remegő könnyel
és láttam a kéjtől félig lehunyva
kifényesedni...
és most újra látom, hogy hív a szemed
és felém zenél várón a tested,
felém, akit nem várnak és nem vártak
soha, sehol és én sem várok, mert
egyszer hívtak és én nem mentem és
azóta megfogott egy átok...
*****************************
Szakítottunk.
Te véresre csókoltad a számat
és lihegve kértél, hogy maradjak.
Nem maradok.
Menj be szépen, én meg elindulok
a mérföldkövek között a sárban.
Mit nézel?
A hófehér éjek után ugy-e
könnyező, foltos olvadás szakadt.
Hallod?
A vézna fákban a nyarat
siratják most korhadt, téli szentek.
Ne sírj.
A könnytől csúnya lesz a szemed
és nem bírom folytatni, ha könnyezel.
Hallod-e?
Szél szánkázik zúgva a dombokon
és itt teelőtted fodros a sár.
Megértettél?
Sár. Sár és Gyűlölet van az alján
minden csillogó, nagy szerelemnek.
Most menj.
Érzem, hogy imádlak és gyűlöllek
és ezért most itthagylak az úton.
Kedvesem.
Nagyon, nagyon szerettelek és hogyha
találkozunk, talán újra kezdem.
Menj már.
Jólesik a dicséret danczer, de kár lenne ezt a
topicot két hangra szűkíteni:)
Kedvenc verseim sohasem a sajátjaim,s azok közül igazán keveset mutattam meg.
Kezdem Annával, akinek szívesen lettem volna a barátnője, de az idő nem adott rá lehetőséget.
ANNA AHMATOVA
HÁZ A HÓBAN
Bolyongunk egyre, kéz a kézben,
nem tudunk elszakadni még.
Szótlan tűnődsz. Nem szólok én sem.
Sötétedik az esti ég.
Hallgatunk, templomba betérve,
keresztelőt, nászéneket.
És nem nézünk egymás szemébe...
Velünk minden másképp esett.
Aztán a havas temető vonz.
Ülünk. Könnyűl lélegzetünk...
Egy házikót a hóba rajzolsz.-
Abban mindig együtt leszünk.
Égig érő sudár alak,
a főnciai ég alatt,
állt a mindenség közepén,
s lába elé borult a fény.
Koronája maga a Nap,
ragyogott büszke homlokán,
Zeusz szeme is elvakult:
Ó gyönyörű, királyi-lány!
A vágy verejtékében fürdött,
testét kiverte a só,
a gerjedelme oly erős volt:
cserepet tört száján a szó,
ahogy kimondta: Európé,
enyém leszel,mert elrabollak,
s rohant felé megbokrosodva,
ahogy a vad bikák loholnak.
Szarván csillagok sisteregtek,
(sikoltva menekült a Hold),
s partján a forró tengereknek,
Kréta szigetén valahol,
lágy homok ágyon,a part ölén
vad nászba lobbant át a fény.
És Európé felmagasodván
most is ragyog az ég alatt,
csak ruháját rongyolja a szél.
Homlokán az idő szakadéka
egyre mélyül,s már nem zenél
lábainál a legfőbb Isten.
Nyugatról hordja a port a szél,
flitterek csillognak a szemétben,
s a barna tenger koszos levében
haldokolnak a delfinek.
Ellehetetlenült dallamok
foszlányai az arcomon,
a pók irdatlan tekintete
íriszem tájait kémleli...
Messze mögöttünk
csattog a világ,
pucéran habzik és üvölt.
A fény levében fő a Föld,
pedig az ég hideg.
Rinog a harsány karnevál,
senki se kérdi meg
útja merre tart.
Tekintetem elszívta már,
a háló arcomra fagy.
Ki ölni nem tud, bár lenne kit,
az legyen áldozat.
GROTESZK
Az éjszaka, mint nyájas komorna
feltálalja a vitamindús Holdat.
A képernyőn át megkapom részemet,
csak kérdezzem meg gyógyszerészemet:-)
Röhögésbe csap át a fájdalom.
Tegnap még hites, fehér dalom
belsejéből a megcsonkított igék
kihullanak. Már nincs több alkalom.
Poharamból a pezsgőtablettaként
szétolvadó holdat kortyolom.
minden minden – a minden
drótháló a szívemen – a semmi
tág világ – fehér ing a fényben –
nem lehet elfeledni káprázatát…
ott hevertek a szfinxek a dombokon
didergő hőségben hallgatagon –
szépségét mosolyát
a semmi értelme vette körül
halott tárgyak szolgáltak díszletül –
régvolt, mikor a tengerek között
még a kékebb volt felül – a kék felett
öreglett az idő, míg felbukkant a zöld
mikor virágba borult a napkelet
és letépte fátyolát a föld
már az enyészet lépett hozzánk közelebb
megértettem mindent mert égetett a Nap
és hullámzott lábam alatt
a bársony sivatag
ahogy a barna tenger felett lebegtem
éreztem, mily határtalan a szellem
a semmi tükre szúrt szemembe
mindent megértettem:
amikor meghalt az élet
és győzött az enyészet
és csak peregtek a sárga homokszemek
a végtelen lomha tenger
sárga lágy hulláma
megölte a kéket
véget ért az idő álma
de a halott élt és mégsem változott
mikor kisimultak arcán a ráncok
néma szája a csendnek áldozott
de szeme új életért kiáltott.
Az Idő homály, végtelen homály...
Vissza-előre hiába nézed,
sohasem látod, de erősen érzed,
ahogy a látható teret bűvöli
előre lengve akár a szél.
Ha a te időd az enyémmel beszél
az az érintés igézete...
a hamuszínű égen kigyullad a fény,
lila táncot járnak a kényes orgonák,
s a pogány erdők ősfái között
megtorpan az idő, megáll a világ.
Csak ajkad szélén világít a szó,
s míg puhán hozzám simul a jelen,
észre sem veszem ,hogy csúszik el
az idő, mint izzadság a tenyeremen.
xxx
Kőbevésett arcok tág tekintetén
valaha volt élet illan át,
s egy pillanatig érzem letűnt világok,
kihalt valóságok idő-illatát.
x
Kegyes ajándék, hogy föl nem foghatom
a közelgő múlás édes földszagát,
mert rövid életem látomásait
múlt és jövő sejtelme járja át.
xx
Halálra születtünk, eljön a végső óra,
de akkor is lesz erőnk hinni még
a következő percben,
amikor a lélek
körülnéz a kertben,
s még egyszer utoljára
felsóhajt az ég.
Ha sorsunk mélységes kútjába nézek,
megragadja lelkem fájó igézet,
mert küzdelem vár ránk és örök élet.
Szellemfények ragyogják be misszióm,
foglyul ejtem majd a négy dimenziót,
a Földet és a vén Időt bejárom,
s ha jószerencse lesz hű társaságom,
a szellem útját vakon megtalálom.
A képzeletem álomparipákon
elragad, s repít túl a láthatáron.
Százmilliárd idegsejt lázadása
örvénybe húz – bősége, áradása.
Agyhullámok és mikro-áramkörök,
tudás és tudatalatti ösztönök
kutatják az emlékeket, tényeket,-
a jéghegyeket, a tenger-mélyeket,
s felidézik majd a tükörképeket.
Megidézik majd az őstörténetet,
világunk lombikjában - a géneket,
s életünk keletkezését - művedet.
Meglátom majd Nagy-időnk metronómja,
mint vágott rendet, ha ütött az óra.
A világban nem történhetett soha
semmi nélküled, mi elvégeztetett,
Téged követ, akár a fényt az árnyék,
mit láthatunk, csak talány és ajándék.
Értetek sírtam Babilon vizeinél.
Kerestem nyomaitokat
Tao-Teh-King és Gaia gyermekeként,
hallgattam alkonyi órákon, mit mond a szél,
kutattam a tiszta szellemek:
Platón, Henóch és Jézus üzenetét, -
vándoroltam, és láttam,
láttam, míg elfogyott az út alattam,
palack postámat ma tengerre bocsátom ezért,
és szélbe kiáltom - az ember reményét:
A láthatatlan (Tao) és a látható
tulajdonképpen egyetlen
felséges élettenger
Kedvescheim - egy kis időutazásra hívlak benneteket, a mítoszok aranyöbleibe, ahol a jólismert naturalizmus talán nem hiányzik kis ideig meztelen érdekeivel, erőszakos hatalmaskodásával.
A NAP FIAI
Vannak helyek a Földön, ahol szeret
a Nap, és gyógyító sugara alatt
az emberi géniusz szárnyakat kap,
és szíve tudja, mit akar, ha keres -
ahol újjászülethet, azt a helyet -
testvéreket talál lelkes társakat,
erejét érzi - nevet, ha elakad -
legyint: józan földön áll és nem lebeg,
nem kerget dőre, éretlen álmokat,
a mesekönyvből sem tép ki lapokat.
Jó-sorsa harc, remény, vállalt áldozat:
követi hitét, teremtő értelmét,
szépségét, igazát, a forrás helyét,
ahol Szövőszéken jár a Mindenség.
*
NAP ÉS ÉJ
(részlet a Nomogenezis hajónaplójából...)
Helénák és ifjú helóták
Játszottak álmomban,
És ciprusok meneteltek
A völgy peremén a Nap felé:
Hajladoztak a szélben,
Kapaszkodtak az utak mentén,
Mindig magasabbra,
Ahol kitárul a katlan,
A liget felett ott állt a szentély.
Micsoda látvánnyal jött el a hajnal?
Könnyű párákból kitakarta magát
a lágyszavú tenger, s halk csobogással
ébresztgette főnix madarát.
A szentély ligetében, a tölgyek alatt,
az árnyak mögül már kihasadt a Nap.
Kapujában várt rá sugárzón Szapphó,
s mély-tüzű hangján gordonka szólt:
Evoé Héliosz,
Evoé Aphrodité!
Kilép a papnő égszínkék palástban,
babér-cserjét font koszorús hajába,
érző kezében szárnyal, zendül a lant,
és felhangzik isteni ajkán a dal -
Felriadtam,
szememben álomtalanított emlék,
képe még megidéz,
borzongás fut végig rajtam,
megigéz a képzelet:
egyszer mindezt már megéltem,
már mindez megtörtént.
Fekete sörények lobogtak,
pusztai ifjú harcosok
gyönyörű, szelíd asszonyokkal
hajladoztak a vágytól:
foguk, testük összekoccant.
Mézszínű sörények
lángoltak a Napban,
káprázatok visszfénye,
s az idő igézete ellobbant.
Nézem a márvány vizes fényeit,
a repedéseket a falakon,
a kővilág megőrzi kincseit,
titkait, s a nyári, görög alkony
emlékeivel rám-nevet, vakon.
Pellionról suttog sejtelemmel,
s varázslatot lehel a messzi ég:
a fehér sziklákon habzó tenger
a ciprusok közt őrzi a szentélyt,
s benne Éj-királynő hármas lelkét.
Babér ligetekben szerelmesen
vágtat a lejtőkön borzongó szél,
és kentaur csapatok lihegnek
a nimfa-vágyak holdas éjjelén,
ölelkeznek a szent liget ölén,
szüzek lovagolnak, sikong a szél,
táncol a Hold, és víztükrén a fény
a nimfa papnők tavasz ünnepén.
A liget felett a sziklafokon,
közel az éghez, sok évszázadon,
e helyről hullottak le a mélybe
a fényből távozók, ha kerek volt,
már önként mentek, ha hívott a hold.
Izzó éjszakák után, a józan
víz felől, a fülledt szigetekre
párákat hajt a jókedvű hajnal,
harmat ül a balzsamos füvekre,
rálehel az alvó ligetekre,
ünnepi fénnyel köszönti a reggelt.
A sziget felett a sziklapadon,
közel az éghez, sok-sok hajnalon,
kedvelt helyén várta a reggelt,
s szemlélte az ég fényeit Platón,
meghallgatta, mit üzen Pellion,
s miről mesél a lázadó tenger.
Itt fenn, a visszhang nélküli csendben,
néha, tanúk nélkül vallott a szél:
Törvényeket feltörni nem lehet,
ki ennyit tud csak, az is elveszett.
Az ember ősi ösztönök rabja,
szíve vágyak erdejébe zárja -
Jól tudta Platón: dodona beszéd
a világ megértéséhez kevés.
A világ, és benne az ember:
végtelen utazás, időtenger -
törvénye - szakadatlan körforgás,
harmónia, örök megújulás.
Jól tudta a halhatatlan Mester,
mint vezeti nagy útján az embert
szíve-vágya, és józan szelleme,
csak a sors csalóka játékszere,
míg az ösztön hálójának foglya,
lelkét a félelem ostromolja,
hogy lesújt rá a sors-tragédia.
Sugárzó látomások hajnalán,
horgonyát vesztve, Hellasz szelleme
a megértés forrásához repítette -
a tiszta ész határon túli földjére,
hol az Ideák, álmok visszfénye,
vagy őskultúrák hullámverése,
Atlantiszát megidézte.
Ismerte a Mester: Áment, Ámont,
Föníciát, Sineárt, Akkádot,
Perzsiát, Judeát és Pelliont,
s az egész görög mondavilágot,
de mely égbe vitte képzelete?
hol az égi várost felfedezte?
Akadémián hirdette Platón:
jobb elszenvedni, mint cselekedni
rosszat, igazságtalanságokat,
az igazság álma: paradoxon,
de szerzett-tudás - a tapasztalat
egyesítés, drága terhe alatt -
az ész erejét majd felhalmozza:
az észigazság paradoxona,
és az égi város gondolata
az embert végül felszabadítja.
A márványoszlopok közt e szavak
háromezer éve visszhangzanak:
ha izzó éjszakák után a reggel
fátyolt bont az ezüst ligetekben,
ha rézszínű sörények
lángolnak a napban,
ha káprázatok igézete,
és az idő ígérete fellobban...
Még nem volt mindenre jó szavunk,
de ős-kelet, a tenger hullámain
minden nap megszülte a szelet,
még az Égbolt ezer titka suttogott,
de Ámon-Ré, Nanna, Marduk, Nap és Hold,
égi fényjelek, csillagok, istenek,
éj-sötét, világosság, fény, nyár és tél,
a mítoszok bűbájos nyelvén értelmet kapott.
A testvérem már átköltözött,
suhog mint fény a fák között,
rózsát nyit ágon, ágközön...
ha odaérek tán rámköszön.
Átölel majd és megcirógat,
fülembe édes dalt dalolgat.
De jó lesz akkor énnekem
a végső álmot ha meglelem.
Tekintetébe olvadok,
s aki voltam, már nem vagyok.
Légi könnyű léptű leszek,
mint égen a szelid fellegek,
s olyan jó, mint az angyalok,
ha az leszek, ki nem vagyok.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
PROFIL
Ez itt a profil,az arculat
élekkel kialakított
díszítő tagozata,
a széthasított játék
keresztmetszete.
VÉLETLEN
Véletlenül rátaláltam.
A találat nem stabilis,
ezért a nagy folyamatban
van is, no meg nincsen is.
Túl a szükségszerűségen,
mi önmagában létező,
fejbekólint a véletlen,
a szabálytalan tényező.
EXPLICIT
Az explicit olyan függvény
amelyben a változó,
függőségben kifejezve
függetlennel mondható (el)
Az explicite exponált
fölfedezés arra jó, hogy
az exponens elmondja
azt, mi expozició.
xxx
Ajánlás:
Herceg, bocsásd meg énnekem
ha játékba törik énekem.
A bánat ellen vétkezem,
míg asztalodhoz érkezem.
Megengeded, hogy leüljek,
tekintetedben elmerüljek,
büszkeségedben megenyhüljek,
fényességedben felderüljek?
Oly régóta úton vagyok
kisértek ködök és fagyok,
s bár mindig nyarat álmodok,
virágokra nem várhatok.
Adj ennem majd ha megjövök,
és innom is mert elszáradok.
Kandallód meleg tűzfényénél,
hadd legyek az, ki nem vagyok.
Kedvescheim -
mit tagadjam jól esett a bíztatás -
de mint tükör, tudom, hogy a sugárzás a sugaraktól ered, és ez a része mindannyiunkat illet - megmutatják szofisztikált lényeteket, és azon túli művész érzékenységet - örülök a szép estének és köszönöm...
Zsongva-nevetve remegtek a fákon a drága gyümölcsök.
Mint ódon páncélingen mikor átüt a sejlőn
meg-megcsillámló szövedéke a finom aranynak:
borzongó lombok közül úgy kacarásztak elő a
napsugarak. -- Mikor elbúcsúztam egy évre tetőled,
roskadtan vajúdó s már szőkés hajkoronájú
régi gyümölcsös: künn a mezőn készült puha ágy a
megszületendő, ring-izmú élet-erőnek.
S ez az igézet gyújtja szememben a fényt, amikor most
járom a megvacogó-fogú, dért váró-fejű várost.
Nyári napok heve, érett élet-illatú fények
elszálló emléke bizserg tüzelő ereimben;
minden elmúlt, s minden eztán elsuhanó nyár
csorgó méze ízét-aromáját ízleli nyelvem.
Míg sétálok, rám mosolyogsz, ősz. Rám mosolyogsz a
sarkon a gesztenyeárus síró tűzparazsából,
rám mosolyogsz az esőből; és ha megállok a hídon:
ellocsogod, minden titkod kibeszéled a szürkés-
sárga habokból; és a szelekből hogyha fülembe
súgsz nagy pajkosan illetlen szavakat, ugye, akkor
el ne csodálkozzál, amikor zavaromban az arcom
is kipirul tőlük. -- S ha a Fellegvárra fölérek:
sárgálló levelek tömegét küldöd föl utánam,
mik titkos szövegét mikívülünk senki sem érti.
Sok leveledre, ha későn is, de küldöm a választ.
Halld meg hát: szeretem bágyadt meleged ragyogását,
mely a nyári remények dús kiteljesedését
hozza magával; és szeretem hűvös nyugalommal
elvánszorgó napjaidat, mert széllel-esővel
késztik az embereket, hogy egy kissé melegebben
nézzenek egymásra; szeretem, ha a ködsüvegekkel
ellátott havasokra telepszel, s nézed a távolt:
van vajon-é sok időd még itten időzni minálunk:
jő-e a tél már, és elkerget, s hóborította
országában átveszi-é az uralmat, avagy még
hagyja, hogy elkészítsd egy évre előre lakásod:
béleljed bíbor szőlőkkel, aranysugarakkal...
... Vége a sétának, búcsúzom hát, s hallom, amint te
is búcsúzol: hosszú, hömpölygő verssorokat súgsz.
-- Engem várnak a tantermek, könyvtárak aranyló
könyvekkel, mikben, mint hogyha megárad a széles
Duna: olyan méltósággal hullámzik, ezernyi
színben csillámlik anyanyelvem; avagy csobogósan
szökdel, mint ha a Ciblesről nevetőn lekanyargó
kis patakok gyors habja után futamodva, megállni
nem is akarna, amíg meg nem pillantja a tengert...
-- Nos, a viszontlátásra, öreg. S ha te is búcsúzol majd:
küldd minél hamarabb szép unokád: a Tavaszt!
Nézd Uram, a sötét ég alatt
mágust jelez megint az éjszaka.
Láthatatlan láng lobban át a téren,
a szív tanácstalan, féljen, vagy ne féljen?
(Megcsap a mámor édes illata.)
Éjfélkor mindig felszisszen az ajtó,
még kint a fűzfa hangosan zokog.
Éjfélkor az ablak fekete medrében
fölbukkan a Hold, és sápadt angyalok
suttogják a dalt, a kimondhatatlant.
Tétován nézek az ajtó felé...
a Mágust beengednem nem szabad,
mert vele beömlik a szobámba az ég,
s a várakozás csendje megszakad.
Beömlik őrült csillagáradattal,
és szilánkokra töri a szívem.
Segíts megőrizni óvatos magányom,
s vigyázd a könnyem. Uram, légy velem!
Olyan magasra tettétek a mércét, hogy J.A. és P.J. után itt saját lírai verssel ringbe szállni, szinte szerénytelenség...talán ezért hajlott emerre, amarra a szó, néha kópésan...a legszebb versek árnyékában: ó szegény kis szonett...!
Anno 2004 május 1
(behajtja adóját a sors)
Vén lucskos Tél szülte e tavaszt
Hányaveti groteszk mosolyok közt
Madaras füttyögése rigózott -
Egyedül és igazán szavak(?)
Csak testiség a testről - zavart
Homályos létekkel megölt szellem
Szül bajra bajt - Ecce homo: minden
Emberség monológja igaz -
Tél-tavasz helyett a pénz beszél -
Más okból vagyunk a világon - Erdély...
Hol mindig megjön a könnyű szél...
De megszólal még a régi nóta:
Dobban a szív élet-vágy adója
S behajtja reményét rajtunk minden óra...
_________________
NTK HS
Tűrhetetlen, hogy ebbe a verses topicba még nem írtam be az egyik legkedveschebb versemet :-)
(mert az összes többibe már legalább egyszer igen :-)
Áldott szédület
A fény homályt, az árnyak mélye fényt szül,
szorong a száj, remegve egyre szédül,
mint szélhimbálta, imbolygó virágban
a léha szív, és mintha súlyos áram
érintené, alél a test, s a szem már
a drága szempár csak mereng a csöndben,
mint ismeretlen tengerfenéknek alján
két gyöngyszem.
Két árva gyöngy, amely csodál s csodás,
míg oldja-bontja zászlóját a láz,
hogy mint a szél, a szálló angyalok,
sehol se, mégis mindenütt vagyok,
hogy szinte már szeráfi lendülettel
csak szárnyalok, mint száll az illó ihlet,
mint angyalok, kik parttalan terekben
keringnek.
S már nem lehetne könnyed metszeten
se lágyabb, mint most lágy a szám s kezem,
az idegekben érlődő halál
árnyalja kezem tartását s a szám.
S oly lágy az ív is, mellyel mélyre hajtom
ájult fejem, s hagyom, hogy égi láz
égessen át, hogy csontomig lehasson
a varázs.
A drága, drága révülés, amelyben
mi fájt és mart és sajgott, elfelejtem,
hogy társtalan, hogy csupa seb vagyok,
mint csillagok közt hulló csillagok!
Csak mély verése ér most, mint a tenger,
a mély örömnek, nincs szívemben jajszó,
ha sírok is, mint sír a tengerekkel
a kagyló.
Csak zümmögöm nevednek halk zenéjét,
és máris részeg tőled minden érzék,
kit oly hiába, nyugtalan kerestem,
hozzám találsz az áldott szédületben,
hogy többé semmi – ugye – nem szakít szét?
mint rím a rímbe lelkünk úgy hatol
egymásba, egymásnak felelve, mint két
tiszta sor!
Nem, kedves Elionor, Te kifejezetten szépeket hoztál, örülünk neked! Sajnos én elég ritkán jutok hozzá, hogy beírjak valamit. Néha csend van itt, néha mozgalmas az élet. Köszönjük, hogy megosztod velünk gondolataidat!
Kedves a figyelmed, s az is örömmel tölt el, hogy
szimpatikusnak találod némely gondolatomat.
Elég szokatlan:)
Úgy érzem már is "túldaloltam " magam, de olyan jó
érzés verskedvelők között lenni, mert amúgy
Az ajtó mögött véget ér az út.
A láthatatlan idő álomlátásai
felszállnak, mint a köd.
Nincs több készülődés
a paraván mögött.
A sóhaj éle fölszabja a szám,
álmaim haván az utolsó
vércsepp kipattan.
Maszatos minden, mint a téli ég,
szürke hófelhő ül a háztetőn,
pirosra színezni,lángom erőtlen.
Ülök az ágy szélén magammal
viselősen, és nem látom
mi lesz az elpergő időben,
mikor kondul fejemre harang.
Nyárban lakom, nyári hóesésben,
arcom fölborul akár a mesékben
az indulat. Nem tudom miért
és mivégre éltem, pénzt
és szerelmet kölcsön sose kértem,
de ez nem érdem.
Mégis, mi az érdem?
Ezt megtudni vajon lesz e még eröm?
x
Az emberben a legszebb a vers,
amikor fölsóhajt a lélek,
amikor túlcsordul az ének
a tudat szikár határain.
Ha elmondod az elmondhatatlant,
a teremtés üdve a Tiéd,
s akkor sem hazug a beszéd
ha egyetlen hangja sem igaz.
A bánat kékje, a derű oktarinja...
Mintha a Hold az éjszakából inna
s részegen csillagnak álmodná magát,
mintha a mélység önmagát telítve
hitetni tudná a hegyek magasát.
