Ki a lelkét
Szent tüzeit elemészti -
Folyton-folyvást mondogatja:
Jaj a jó-hír -
Fényessége célhoz érjen -
Jaj az útról le ne térjen!
Magát emeli magasra
Hogy a tűztől meg ne égjen -
Így szánja kelletlen szolga
Cselédsorsát
Étlen szomjan
Száraz Uzsora kamatra.
_________________
NTK HS
versemet azoknak ajánlom, akik szeretik a kódolt kifejezést, az asszociáció játékait - lehet, hogy arabeszkeknek tűnnek a sorok, annak ellenére, hogy szándékom szerint, Voltaire szellemét idéztem meg...
AN-CEL-AN ARC-DAC ÁTHALLÁSOK
tanúságtevő fejek fölött
hömpölygött tova a JEL
atomerőre gyúlva: lám
az ismeretlen - ily közel
fékezhetetlen
erkölcsre inteni
míg füstöl az égalja?
ó mily Emberi!
amint a húsvéti nép alja
még mindig a botrányt akarja menteni?
ám a kód: behemót betlehemi heg -
gyehennás vágy, - derű és harmónia
a hit isteni sine qua non-ja
a vén Európa szenvedés ikonja
a fehér-ördög szülő-anyja
(S. P. a stigma, mely a rejtélyt feloldja)
amíg a költészet köd-fantomja felfalja
a kódolt korall vérfoltokat
és a Gésák könnyeit majd felissza a nap -
mondd csak Melissza!
miért harcolsz az ifjúság lóerejével?
Téged már nem üldöz
múltad bűne, réme,
de engem a bilincses
balszerencse öröksége
még mindig lenyűgöz:
a Walpurgis sokkos éje
mohó kárpótlások és vérem hiú reménye:
az ihletett költészet szikéje
körülem zizeg -
Bújócska!
vigyázz - vigyázz!
mérgezett rovásaid alatt
az agyafúrt szegletkő meghasad
és az ártatlanok való-vére
bárány-botrány: kiált az égre
mert a bűnbak életben maradt
íme a stigma:
a szenvedés szentkép profán bére -
mammon kárpótlás -megváltatlan jelkép:
méltatlan áldozat...
_________________
NTK HS
Ez nem vers, nem is költészet, csak zaklatott kérdések halmaza.
Pörös nyelvek, sáros utak... Sehol egy elhullott szirom, csak amerre én elfutok ver virágot a lábnyomom.
Te nem látod, csak én érzem, mert egyetlen sors az enyém, hiába hívsz sorstalanságot ( bár az volt a jól megírt regény) a holokauszt borzalma, réme az örök időket járja át, de ki törődi messzi időkből Spartakusz kinzó bánatát? S ki érzi át saját borzalmát az ígéretes ég alatt, bár kínja gyötrőbb, a talált mítosz feloldozást valahol ad.
KI érzi át a szenvedések borzalmát túl a kereszten? Az emner fia példa lett, de túl ezen ki látja át a kíngyötrelmek hatalmas ívét, az eleve elégetést, a "boszorkányok" jajkiáltását, méhük, lelkük szénégetését, és nyolcadik Henrik
gászbeszédét lehullott asszonyfejek fölött.
István a szent testet darabolt, és bűnös férje mellé asszonyt temetett élve. Kegyetlen volt, de országteremtő... ( kérem Krisztust, hogy lelkét megértse)
Mért kell hinnem, hogy csak Jézus szenvedett szőrnyű kínokat, mikor a tömeg szívverésén törtek karóba álmokat.
A történelem bugyrában égve
magamba hajtom a fejem, s csak
annyit mondok szkeptikusan,
ne kábíts édes Istenem.
csillogó Szemszáj szájában a bíbor „sákra mentora” – kapdos felfelé – elszáll a pillanat édes mámora, ám legott sodor Mismás egy mást elé – egy huncutlány lágyék ágymosolyt – kamu dicsőség Ráchelé!
Ó te tudatlan éj! sötét a macska-lét iszapos zátonya: kőpohárban gyöngyözik a fecsegés édeskés mákonya – oly profán a vágy mit erényövbe a vezeklés belefojt:
Teliszáj felsikolt:
„vízen a Holdbéli csónakos!”
behatolt –
és a méhesben tombol
a kétes(k)éjes Telehold
reménytelen jelenkorban
száll a ritmus jambusokban
és mert most sincs minden rendben
szövetséget köt rossz kedvem
egy-egy marék vadkenderrel
leszáll a köd és hömpölyög
már valék csöndben, mint a rög –
ím a szabadság phallosza
pusztítsd magad, tedd a rosszat!
balga-balga - mint a stigma -
a bűn médiuma: sperma
A precesszió serényen visszaránt
Még ellenáll – ám tágul már a láthatár
Az értelem szerényen ellebeg
Reményem keresztjét alig moccantva meg –
Volt mi van és lesz mi lett:
Letört kettős kőkereszt –
Szegény hazám szétdúlt karám!
Derült az ég s a holdvilág akár a Nap
Ezt elpuskáztad Trianon Te gnóm alak:
SILBAK! Tőlem mit kérsz? Nem áldozat –
Absztrakt a kín – üres palack!
Mert mi jó? Az változatlan jó marad –
Egy szónak is száz vége van
Júdás-pénz a szó a csók de nincs harag
(E-mail a bűn fiainak)
Csak körös-körül szakadatlan sózd magad!
Megolvad a kő a talpam alatt,
május méze a számra tapad.
Tralla-la, be szép az élet,
ha nem kivülről,de belülről nézed.
Vilja, te villja, Te szép és csodás...
lapockádon lassan kinő a szárnyad,
állsz mozdulatlan márványszoborként,
miközben táncot jár körötted az árnyad.
Mennél merengve valaki felé,
de várat megtartani be vagy falazva.
Megolvad a kő a talpad alatt,
a homlokod viszont be van havazva.
Igazán érdekes ez a kaleidoszkop, amely az elmúlt napokban rajzolódott a topik lapjain, ehhez a sokszínűséghez szeretnék könnyed, franciás hangulatban írt versekkel csatlakozni, feledtetve a túlkomoly valóságot...
GOGO
Szeretőm sikolt, rúg, üt rajtam
Jéggel, hóval tele az ajkam
Amikor mondanám: nem ezt akartam -
Szemembe a sós könny belefagy
Ha eleped súgva ajakad:
"De jó, Te jó! Te kedves nőfaló!
Tán veled a csók is jó marad...
Mert nincs jobb szó, szív szaggató -
Ha szerelmes vagy, védd magad!"
*
II. Gogo szonettje
Titkaim a sárba lehullván
Dideregve őrlik a verset
Új kínok növik a Legendát
Kővé vált szeretőm mellett -
Kedvesem rikolt, vág, üt rajtam
Direkte megveti a verset
Mikor mondanám: nem ezt akartam
Mit vad, vemhes szerelme ellett -
De hiszen tudjátok a törvényt?
Nem mi szüljük meg a szerelmet:
Az veszít, aki jobban szeret -
Herceg! tudod, mi az igazság?
Ha szenvedsz, kinevet a világ -
Leköpi, mit tegnap még kedvelt.
Május vége lobog.
Már elvirágzott minden tulipán,
Pirosak, sárgák, feketék.
Szélkakas nyikorog.
Repülnék át a szerelem kapuján,
De lehúznak az ólomlepkék.
Május vége zokog.
Fehérben pompázik a cseresznyefád:
Mennyasszony ruhába mégsem Te bújsz.
Májusi eső aranyat ér: könny csurog,
Hisz' nem szólongat szép szád,
A hívó szóra elfordulsz…
Május vége omlik.
Oltalmat nem lelek,
Szíved is régen kihűlt kemence.
Forró nyár jön, s elmúlik,
Izzadságban ébredek,
Napestig fogva tart ez álomkelepce.
Május vége gyászol.
A bokrok, a rét, a fáradt orgona.
Remeg a levegő s kezemben a képed.
Még hűvös az éj, talán fázol,
S helyettem a felkelő tűzkarika
Melegít majd téged...
Mondd, Kedves,
Mondd, akit szeretek -
Mint anyját a gyermek -
Mindenki más helyett - engedd
Szelíden köszöntselek!
Mondd! Mondd:
Most és mindörökké:
Szerető kedves - Tiéd legyek
A világ nevet
Minden asszony elégedett
Fiatal lányok csókolóznak
Ajtót mutatva a múltnak -
Gyöngyvirág és rózsa alkony
Hajnalig táncolnak virágos parton -
Ma májusi-fákon
A kert asszonyai csókokat keresnek, lopnak -
Papnői, illattal terhes ligeteknek - múltnak...
Szerelem születik a csillag éjben
Álom kerget éji fényfolyón
A kertek alján május ringat
Harmatozva, illatárban
Éji lázban lángolón -
Ma haranggömb az Ég.
Mennydörög - ég, szűzi szívek felett
Bilincs és seb - tűzkövek szikrái pattognak.
Az aranybarna rózsa alkonyatban
Ifjú vágy gyúl ezüst-esőben
Hullva lángol szakadatlan;
Erőtlen Harangláb mered a táj felett
Újszülött hangok gyöngyöznek a csendben
Szürke kövek közt
Erdőtlen árkok, szakadékai futnak -
Minden jeltelen; nyoma sincs az útnak.
Engedj érző szívekben születni vérző könnycsepp;
Engedd korsó csendembe rejteni arcomat;
Minden nap megbántok valakit; valamit;
Télben a havat, ha kivirágzik;
A tavasz könnyeket, ha szivárvány leng felhőm felett;
Engedd, hogy csókoljanak;
Engedd, hogy szeressem:
A forrásban a fehér követ,
A vakság hamuját
A meddő perceket -
De a szerelmet ne vedd el tőlem soha
....................................
Mert minden nap megbánok valamit,
Engedd, hogy beszívjam illatodat
Édes mostoha!
Engedd, hogy a nőt tőlem csak a csók tartsa vissza -
Fogja körül és övezze gyönyör
Amíg kék-fehér lován a férfi
Hercegi patyolat-palástját letépi
Szeretni fognak a szüzek...
Míg szerelem születik
Álmodón, mikor gyorsabban ver a szív, a vér
Mélyebben csillagzik szemedben a fény
Amikor vonagló ajakad szerelmét akarja
Akkor fogadj magadhoz édes mostoha!
Tudom e kívánság csak kicsi dal-folyam
Amolyan félszeg férfi tréfa;
Óhaj és hosszú sóhaj,
Mint illő köszöntő szerelmi óda.
_________________
NTK HS
Milyen felemás érzések között élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk mint a kő
egyenesen és egyértelmüen.
Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.
Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafényénél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.
EGYETLEN OLVASMÁNYOM
Az istenek színevesztett szalónját,
a fakó ülőkékre és
törtkarú székekre helyezett
gesztusokat,
a lombok meg a zápor és a szél
együttesét,
az istenek és a köztünk ernyedő
fonal irányát olvasom,
a megoldás becsvágya és
kényszere nélkül,
mint legelső
és legutolsó
egyetlen olvasmányomat.
Ugye megengedhető, hogy az öröm hivatalos megnyilvánulásai mellett én is idehozzam tréfás alkalmi versemet?
Ingyen kaptam, ingyen adom hát, a Mester nagyszerű intelme szerint -és szívesen elismerem - a szonettformát, helyenként meg kellett sértenem önmagukat magyarázó szavak beiktatása okán, másrészt az elkötelező személyességet az általánosban megágyazva, máshová helyezvén a hangsúlyt, nem élhettem a dícséret, és az öröm megnyilvánulásaival sem, örömködjön helyettem más, mondhatnánk, amire láthatni is elég példát, általunk is, fizetett politikusoktól, de a játékos elmék számára nyitva hagytam a lehetőséget a megszemélyesítésre és az önnálló ítéletre, akik bizonyosan tudják az igazság szokásait, és már jelekből is tudják, mit kaptak pénzükért cserébe...
STIGMA
(a kifakult címer)
Elvesztve zászlók ősi színeit -
Mondd testvér, mit kapnak cserébe most?
Alamizsnát vet a kéklő égbolt
És a mustár-sárga kikerics?
Vagy tán a tulipán sárgasága csillagzik?
Kéklő mezőben elkerekedve -
Mondják is, köröttük nevetve:
Neve sincs , jámbor népek laknak itt.
Hazátlan - múltat eltemetve
Tál lencséért feledni készek -
Oly kezesek - únió-"pónilót" cseréltek!
Előre köszönnek mindenkinek.
"Megszólal szívemben egy elveszett dal"
misztikus kék álmok akkordjaival.
Egyik oldalon lobog a hajam,
a másik oldalon drótkeritések
rozsdája között bomlik az igézet
semmivé.
A magasságos egek semmit se szólnak,
csak rámhajólnak, s hiába jajdulok,
nem nyitja fel kapuját a titok,
a legfőbb, nagy ismeretlen érték...
csak a kísértés szárnyai lengenek
mint ismeretlen , baljós tengerek.
Nem látom a partot.
A világítótorony ködbevész, a térképen
nincsenek jelek. Hánykódom hajómmal
a végtelen vizén...
Nem tudom ki vagyok és ki legyek.
Európé dobol szívemen, lázasan kéri,
hogy daloljam át helyette is
a mindenség ködét,
az egyetlen igaz érték dallamát.
Szárnyal a dal, de süket a világ,
lelkem a semmi hidege járja át.
Köszönöm a biztató szavakat, hálásan megosztom most Veletek azokat a sorokat és gondolatokat, amelyek kialakították a nomogenézis mítoszát bennem, a dogon legendától, - kultúránk mai napig tartó küldetéséig...és ezzel bevallom azt is, hogy többre tartom az emberi létet, egy porszem sodródásánál, a végtelen idő óceánban.
A DOGON LEGENDA
Láthatjuk, az érlelődő időben
Különös jelenségek halmozódnak,
A rég-múlt cserepei rendeződnek,
Értelmet nyerve helyükre tolódnak.
Génjeimben érzem már a változást,
Nincs is messze tán a végső megoldás,
Mikor minden-titkok árnya elmerül,
És Dogon legendájára fény derül.
A Titkos Föld-laboratóriumban,
Minő kozmikus programok futnak itt?
Vagy tán tízezer éves vén barkochba,
Míg ősi titkok ajtaja kinyílik?
Nagyszerű parabola: sötét izzás,
Fekete fény, mérhetetlen valóság,
Hegedűszó és templom orgonája,
Vagy diszkrét tréfa groteszk koronája?
"Palack-posta, üzenet a tengeren?
Vagy, mint virágpor bőségben? Szertelen
Szellem ujjnyoma - virtuóz Idegen
Játéka süket hangszeren - csak legyen?"
Ne legyen illúziónk! Hideg kövön
Vajúdik az értelem, és nem öröm
Mustrálni rokonságunk dőreségét,
És tudni azt, bizony kell még segítség.
Megértjük egyszer: mi volt a Genezis?
A lázas mocsarakból ki emelt fel?
És mit köszönhetünk magunknak, mégis?
E régi titkot most hát kiterítem.
Afrikában, egy parányi dzsungel nép
Hagyományt őriz, a múlt emlékeként:
Földre látogattak csillag-űrhajók,
Tudást osztva - mondják - elhozták a Jót.
Jönnek újra, tudásunk, ha egyesül,
S nem leszünk magunkban többé egyedül,
Jönnek új hajók és csillagemberek,
Ha a Földön mindenütt már béke lesz.
„Szétosztott tudás” a titkok kulcsa ez,
S egyesítés - fejlődésünk csúcsa lesz.
Mint ősi írás, oly tömör e jóslat,
Mely megragadja mélységes valónkat
Hogy születhetett a dogon legenda?
Hisz’ e nép, mint tudjuk, analfabéta.
Ki tanított? és milyen tudás része ez?
Melyet e nép, soha, meg sem érthetett?
"Palack-posta? Üzenet a tengeren?
Vagy, mint virágpor bőségben? Szertelen
Szellem ujjnyoma: virtuóz idegen
Játéka süket hangszeren: csak legyen?"
Csak azt feledném, azt a franciát, kit
hajnalfele a szállásunk előtt
a hátsó udvar sűrüjében láttam
lopódzani, hogy szinte földbe nőtt.
Körülkutatva éppen visszanézett,
s hogy végre biztos rejteket talált:
övé lehet a zsákmánya egészen!
Akármi lesz is, nem mozdul odább.
S már ette is, már falta is a répát,
mit úgy lophatott rongyai alatt.
Nyers marharépát evett, de a torkán
még alig ért le, jött is a falat;
és undorral és gyönyörrel a nyelvén
az édes étel úgy találkozott,
mint telhetetlen testi mámorukban
a boldogok és boldogtalanok!
Csak azt a testet, reszkető lapockát,
a csupa bőr és csupa csont kezet,
a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra
és úgy adott, hogy maga is evett!
Az egymás ellen keserülő szervek
reménytelen és dühödt szégyenét,
amint a végső összetartozást is
önönmaguktól kell, hogy elvegyék!
Az állatian makogó örömről
a suta lábát ahogy lemaradt,
és semmisülten kuporgott a testnek
vad gyönyöre és gyötrelme alatt!
A pillantását, - azt feledném egyszer!
Ha fuldokolva is, de falt tovább,
és egyre még, és mindegy már akármit,
csak enni bármit, ezt-azt, önmagát!
Minek folytassam? - Őrök jöttek érte;
a szomszéd fogolytáborból szökött.
S én bolyongok, mint akkor is a kertben
az itthoni kert árnyai között.
A jegyzetembe nézek és idézem:
"Csak azt feledném, azt a franciát..."
S a fülemből, a szememből, a számból
a heves emlék forrón rámkiált:
"Éhes vagyok!" - És egyszeriben érzem
a halhatatlan éhséget, amit
a nyomorult már réges-rég nem érez,
se földi táplálék nem csillapít.
Belőlem él! És egyre éhesebben!
És egyre kevesebb vagyok neki!
Ki el lett volna bármi eleségen:
most már a szívemet követeli.
Sötéten hátat forditasz,
kisikló homlokodra
a csillagöves éjszakát
kezem hiába fonja.
Nyakad köré ezüst pihék
szelíd pilléi gyűlnek,
bizalmasan belém tapadsz,
nevetsz, - vadúl megütlek!
Sugárzó párkányon futunk,
elgáncsolom a lábad,
fölugrasz és szemembe kapsz,
sebezhetetlen állat!
Elszűkül arcod, hátra buksz,
vadul zuhanni kezdesz,
az éjszaka trapézain
röpűlsz tovább, emelkedsz
a rebbenő való fölé!
Kegyetlen, néma torna,
mégcsak nem is kiálthatok,
követlek szívdobogva,
merészen ellököm magam,
megkaplak és ledoblak,
elterülünk hálóiban
a rengő csillagoknak!
Most kényszerítlek, válaszolj,
mióta tart e hajsza?
Megalvadt szememben az éj.
Ki kezdte és akarta?
Mi lesz velem, s mi lesz veled?
Vigasztalan szeretlek!
Ülünk az ég korlátain,
mint elitélt fegyencek.
Gyémánt tükröm éles fényei közt
Egy árnyék karcolja arcom -
Friss vízzel hűsít egy tenyér
Amint beragyog fényed az ablakon.
Korsóm csendjébe rejtem száz dalom -
Vagyok életes szegetlen kenyér -
Ünnepre fény -
S magamnak is áldozat, sors szeszély.
A feledés házában élek - ereszén
Madaram tollait tépkedem
Ahol a rég várt vendég helyén
Kikoplalt koldus a szerelem.
Érosz hajerdejében szikrák pattognak
A keblek, a száj még dalolva piheg;
Vöröset lát a szem, a szívben vágy fakad
De fejünk felett már pusztulás lebeg -
Homok hangja van a szélmozdulatoknak:
Ott neszez körülöttünk a minden -
Nézz az égre, - Nézz szemembe! Jöjj a fényre most!
Úgy változik szívünk mélye, mint a Hold.
A szerelem házának menhelyén
Fénytollait tépi a tűzmadár
De szárnyába metsz egy sötét árnyék -
Éjfekete, titkos karjába zár.
Ím a végzet!
Herceg! Keresd a rendületlent!
A tükörképet, s magadat is - egy életen át -
Ne higgy a köveknek, napnak, csillagoknak!
Ne higgy vajákos festett szép-szavaknak!
Lábad előtt hever, de otthont nem ád:
Ha koldus vagy(?) megtagad és pár garassal -
Elkerget küszöbéről a világ.
_________________
NTK HS
Ilyenkor, így összeveszés után
oly új vagy nekem és még annyira
újra szép
és meglátok rajtad mindent újra,
a testedet, a tested zenéjét,
és lépteid dalát, ahogy felém
jössz a kis ucca sarkán...
és a szájad újra oly piros és
a fogaid is újra csillogók,
s a szemeid is újra bámulom,
a szemeid, amelyeket láttam
farsangi reggel felém kacagni
és késő őszi estén, pilláin
remegő könnyel
és láttam a kéjtől félig lehunyva
kifényesedni...
és most újra látom, hogy hív a szemed
és felém zenél várón a tested,
felém, akit nem várnak és nem vártak
soha, sehol és én sem várok, mert
egyszer hívtak és én nem mentem és
azóta megfogott egy átok...
*****************************
Szakítottunk.
Te véresre csókoltad a számat
és lihegve kértél, hogy maradjak.
Nem maradok.
Menj be szépen, én meg elindulok
a mérföldkövek között a sárban.
Mit nézel?
A hófehér éjek után ugy-e
könnyező, foltos olvadás szakadt.
Hallod?
A vézna fákban a nyarat
siratják most korhadt, téli szentek.
Ne sírj.
A könnytől csúnya lesz a szemed
és nem bírom folytatni, ha könnyezel.
Hallod-e?
Szél szánkázik zúgva a dombokon
és itt teelőtted fodros a sár.
Megértettél?
Sár. Sár és Gyűlölet van az alján
minden csillogó, nagy szerelemnek.
Most menj.
Érzem, hogy imádlak és gyűlöllek
és ezért most itthagylak az úton.
Kedvesem.
Nagyon, nagyon szerettelek és hogyha
találkozunk, talán újra kezdem.
Menj már.
Jólesik a dicséret danczer, de kár lenne ezt a
topicot két hangra szűkíteni:)
Kedvenc verseim sohasem a sajátjaim,s azok közül igazán keveset mutattam meg.
Kezdem Annával, akinek szívesen lettem volna a barátnője, de az idő nem adott rá lehetőséget.
ANNA AHMATOVA
HÁZ A HÓBAN
Bolyongunk egyre, kéz a kézben,
nem tudunk elszakadni még.
Szótlan tűnődsz. Nem szólok én sem.
Sötétedik az esti ég.
Hallgatunk, templomba betérve,
keresztelőt, nászéneket.
És nem nézünk egymás szemébe...
Velünk minden másképp esett.
Aztán a havas temető vonz.
Ülünk. Könnyűl lélegzetünk...
Egy házikót a hóba rajzolsz.-
Abban mindig együtt leszünk.
Égig érő sudár alak,
a főnciai ég alatt,
állt a mindenség közepén,
s lába elé borult a fény.
Koronája maga a Nap,
ragyogott büszke homlokán,
Zeusz szeme is elvakult:
Ó gyönyörű, királyi-lány!
A vágy verejtékében fürdött,
testét kiverte a só,
a gerjedelme oly erős volt:
cserepet tört száján a szó,
ahogy kimondta: Európé,
enyém leszel,mert elrabollak,
s rohant felé megbokrosodva,
ahogy a vad bikák loholnak.
Szarván csillagok sisteregtek,
(sikoltva menekült a Hold),
s partján a forró tengereknek,
Kréta szigetén valahol,
lágy homok ágyon,a part ölén
vad nászba lobbant át a fény.
És Európé felmagasodván
most is ragyog az ég alatt,
csak ruháját rongyolja a szél.
Homlokán az idő szakadéka
egyre mélyül,s már nem zenél
lábainál a legfőbb Isten.
Nyugatról hordja a port a szél,
flitterek csillognak a szemétben,
s a barna tenger koszos levében
haldokolnak a delfinek.
Ellehetetlenült dallamok
foszlányai az arcomon,
a pók irdatlan tekintete
íriszem tájait kémleli...
Messze mögöttünk
csattog a világ,
pucéran habzik és üvölt.
A fény levében fő a Föld,
pedig az ég hideg.
Rinog a harsány karnevál,
senki se kérdi meg
útja merre tart.
Tekintetem elszívta már,
a háló arcomra fagy.
Ki ölni nem tud, bár lenne kit,
az legyen áldozat.
GROTESZK
Az éjszaka, mint nyájas komorna
feltálalja a vitamindús Holdat.
A képernyőn át megkapom részemet,
csak kérdezzem meg gyógyszerészemet:-)
Röhögésbe csap át a fájdalom.
Tegnap még hites, fehér dalom
belsejéből a megcsonkított igék
kihullanak. Már nincs több alkalom.
Poharamból a pezsgőtablettaként
szétolvadó holdat kortyolom.
