Mi is az első gyerek 22 éves korában váltunk el (ill. költöztünk szét), mondjuk már olyan 20 éves kora körültől tudtam, hogy el fogunk, szóval legyen 20.
Akkor voltunk 23 éves házasok, és voltunk együtt 29 éve.
Vicces, mert napra pontosan az összejövésünk 31. évfordulóján költözött el férjem, ami amúgy a születésnapja is volt egyben. Végre szabadult. :) - És ezzel én is.
De szerintem Vili csak azért írta, mert a hozott példáidban írta valaki, hogy 3 éves korig ne váljanak el.
"Magyarország az ötven éven felüliek párkapcsolatának ingatagságát jelző egyik listán a harmadik helyen áll a svédek és a norvégok mögött. A másikon, ahol könnyebben egybevethetővé tették a nemzetközi adatokat, kicsit módosult a sorrend, ezen a franciákat és a svédeket megelőzve az élen állunk. Akár így, akár úgy, Magyarország az 50 éven felülieknél a válások, szétmenések terén Európa legrosszabb helyzetű országai közé tartozik."
I"gen, az ötvenes évek jellemzően a gyerekek kirepülésének időszaka, a házaspároknak több idejük lesz egymásra, mert már nincs szükség a gyerekneveléssel kapcsolatos tennivalókra."
Aztán hirtelen nem tudnak egymással mit kezdeni amikor a gyerekek felnőttek....
Jó, ha szemét lennék azt mondanám, hogy az első gyerek 3 éves korában még mi sem váltunk el. :)))
A ti helyzetetek nagyon más, azért nem sok ember lesz szülő 50 évesen. Nekem 50 éves koromra három nagykorú gyerekem lesz, érted, más a szitu, ti kb. akkor házasodtatok össze, amikor én elváltam, még az életem jó nagy része előttem volt. És nem azért váltunk el, mert annyira kegyetlen a gyerek első 3 éve. :)))) Azért a kicsivel már egy bejáratott rutinnal haladtunk, nem ez volt az oka a válásnak, hanem teljesen más.
(Az első gyerekkel mondjuk jóval nehezebb volt az első három év, mint a kicsivel, meg hát ott neki már lett 2 tesója is közben. :)) Egy csomó problémája volt amin át kellett küzdeni magunkat, a kicsivel nem volt semmi ilyen. )
Asszem régebben írtam ide, hogy manapság nagyot változott a válási statisztika, a legnagyobb arányban a 20+ éves házasságok bomlanak fel.
na de ezt külön, nehogy félreérthető legyek, szerintem ti soha nem fogtok elválni. :)
Ezt, hogy nekem traumát okozott, én sehol nem írtam, szerintem. Nekem rossz volt (de ez nem trauma szintű rossz), ezért másképpen csináltam.
"Az a gyerek, akit szeretnek, törődnek vele, az nem fog attól traumatizálódni, hogy nem fogják a kezét 10 évesen elalváskor"
Miért ragaszkodsz ehhez a traumatizálódás dologhoz? Egyébként is nagyon sarkos a példa, 10 évesről már csak olyanoknál van szó, akiket te hozol be példának.
Van egy olyan kör, akik irányítottan csinálják másképpen, mint ahogy te elképzeled - véleményem szerint ilyen voltam én.
És vannak, akik nem tudják uralni a helyzetet valami miatt. Ezek azok, akiket hozol.
Az a gyerek, akit szeretnek, törődnek vele, igenis simán félhet, vagy utálhat egyedül elaludni (nem gondolom, hogy ezt ilyen sommásan ki lehet jelenteni, ahogy te teszed, de az a része igaz, hogy nem traumatizálódni fog azért), még jobb példa a barátnőm kislánya, aki fél éves koráig simán aludt egyedül, de akkor rádöbbent, hogy ő ezt nem akarja, nem tudom, mi történt a fejében, de onnantól csatak izzadtra üvöltötte magát, ha le akarták tenni, pedig mindent megpróbáltak, hogy aludjon, egyedül, stb, és addig aludt is.
Nem arról van szó, hogy az ember ragaszkodjon egy helyzethez, ami neki kényelmetlen, hanem arról, hogy részben sokaknak nem kényelmetlen, ami neked az, más sokaknak meg esetleg nem sikerül másképp csinálni, csak kényelmetlenül, de az se tragédia, túl lehet élni, az életkor előrehaladtával abban is könnyebb lesz, amit nem sikerül úgy csinálni, ahogy szeretné az ember.
Amúgy tényleg megrendítő volt a holokauszt beszámoló, közben fényképeket is mutogatott, és végig olyan higgadtan, tárgyilagosan beszélt, ettől még drámaibb lett az egész. A háború előtti időszakról is beszél, hogy mennyire simán elfogadták az emberek a zsidó törvényeket is, hogy zsidó nem járhat még elemi iskolába sem, nem ülhet buszra, vonatra, nem mehet moziba, színházba, parkba, uszodába, nem lehet tanár, orvos, jogász, elvesztette az állampolgárságát, nem tarthatott állatot, nem lehetett autója, vagy biciklije.
És valahol érthetetlen, hogy az ember ennyire gonosz tud lenni.
Nyomot hagy a kapcsolaton, nyilván, na de azért lehet tudni, mivel jár a dolog.
Mondjuk én mélyen elhataroztam, de komolyan, hogy felé se nézek annak a másik fórumnak :)amúgy nem vagy szararc, éz szeretem, hogy itt vagy. Lehet más a véleményed ;)
Szerintem, szigorúan szerintem Kleminek nem az okozott traumát, hogy nem aludtak vele, hanem az, ahogy AMÚGY bántak vele. Az a gyerek, akit szeretnek, törődnek vele, az nem fog attól traumatizálódni, hogy nem fogják a kezét 10 évesen elalváskor, meg nincsen ringatva altatáskor 1 évesen. Ő tévesen fordítja aztán át a saját problémáit a saját gyerekeire, amivel aztán majd másféle problémákat okoz. De mivel ő amúgy szereti a gyerekeit és törődik velük, a gyerekei szépen túl fognak ezeken lendülni. Mert hibátlan szülő nincsen.
Nekem talán azért könnyebb a dolog, mert nekem nincsenek ilyen traumáim a saját szüleimmel kapcsolatban, így semmit sem akartam görcsösen másképpen csinálni, mint ők, még akkor sem, ha most, felnőttként nem mindennel értek egyet abból amit ők csináltak, de hát az én gyerekeim meg majd pár dolgokkal abból nem fognak egyetérteni amit én csináltam. :)
Nekem amúgy ovis koromból, főleg az előttről semmilyen emlékem nincsen, egyedül az alvásra emlékszem az oviból, hogy néztem a plafont és nagyon unatkoztam, de ennyi. Iskolás koromból már vannak saját élményeim, előtte nem.
Van, amikor úgy jó az embernek (pl. nekem semmi gondom nem volt az altatással), és van, amikor ez terhére van, de nem tudja másképp csinálni. A VV által hozott példák erre példák. Ezek az anyák max azt tudnák mondani, hogy "nekem nagy szívás volt - te próbáld valahogy másképp, ha neked összejön, ha meg nem jön össze, hát akkor végig kell csinálni..."
Szerintem azt jelenti , hogy valamit addig mondogatsz/magyarázol valakinek , míg az rögzül nála , és a végén úgy hiszi , hogy eredetileg azt ő gondolta úgy .
Úgy érzed, hogy beléd kötöttem? Nem állt szándékomban pedig. És ahogy visszaolvasom, szerintem most nem is értettelek félre téged, mert tényleg pont azt írtad, hogy nem kell oktatni meg riogatni a kismamákat. Szerintem meg nem oktatás és nem riogatás leírni a saját tapasztalatokat egy zárt csoportban, még akkor se, ha esetleg nem találkozik az anyaságról alkotott társadalmi elvárásokkal. Sőt! Éppen akkor fontos leírni, amikor nem egy hamis képet sugall, hanem valódi érzéseket és tapasztalatokat.
"Mert hát tessék, itt is erről olvashatsz, hogy a gyerek lelkében örök életére traumákat okozol"
Ezt írtam volna? Szerintem én csak azt írtam, hogy minden gyerek más, más válik be náluk, másra hajlandóak, más a vele foglalkozó szülő is, és egyáltalán nem biztos, hogy csak az a helyes, hogy a gyereket küldjük el aludni azt' jóva', mi meg éljük a _saját_ _felnőtt_ _életünket_. Több helyes út van, az egyik ezek közül az, ha ott van valaki a gyerekkel.
"és hát Klemi is félt, és milyen rossz volt neki, hogy nem fogták a kezét."
Igen, én féltem, és örültem volna, ha foglalkoznak ezzel. De nem mondtam, hogy örök életemre traumát okoztak, csak azt, hogy ebből a gyerekkori élményből adódóan másképp álltam hozzá az altatáshoz, eleve nem volt célom, hogy elküldjem őket aludni, és ezt a döntést ma sem látom rossznak.
Viszont az meg már a másik oldal, hogy nem vesszük számításba, hogy esetleg nem hülyeségből meg mártírságból hurcolja valaki a 20 kilós gyerekét, hanem nem tudja keresztülvinni az akaratát, és nincs ötlete, és egyszerűen elviseli ezt a helyzetet, mert nem volt sikeres a változtatásban.
És én is mondhatnám, hogy tessék, itt is arról olvashatsz, hogy ha nem csinálod helyesen, akkor majd kiürül a párkapcsolatod, elváltok, a gyereknek is ártasz, stb - ez pont ugyanannyira nyomasztó és megterhelő, és pont ugyanannyira prüszkölök tőle.
Egyébként nem marad minden így, mert elmúlnak ezek az évek, és a legtöbb embernél később szép lesz az emlék.
Fejezd már be ezt a szararcozást, ez nem beszélgetés így, de még csak nem is vita. Senki nem bántott, erőszakosan húzod magadra ezeket.
Mi pl. egy proli suliba jártunk, a legprolibb osztályba, az összes bukott gyerek, más iskolából kicsapott gyerek, roma gyerek stb. mind a mi osztályunkba került, hogy a két elitosztályt ne tarkítsák szégyenfoltok. :) És több olyan osztálytársam is volt, aki nálunk megjavult, pedig előtte még az intézet is felmerült. Egy jó tanárnál viselkednek a gyerekek, és nem azért, mert szigorú lett volna, hanem mert amikor szigorú volt, akkor is igazságos és akkor is érezte az ember, hogy szereti benne a gyereket. És ezért mi is szerettük és többnyire viselkedtünk. :)
Lehet, hogy ha módotok lett volna iskolát váltani vele, másképp alakul. Ha az óvodát szerette, a sulit meg nem, ott akkor nem csak a te gyereked a hibás.
Erről a traumáról jutott eszembe, egy ismerősöm mesélte, hogy a 40-es öccse azért nem látogatja az anyjukat, mert gyerekkorában valamikor nem sütött neki palacsintát... és ezt komolyan gondolta, nem poénból mondta.
Igaz , romlik a memóriám , de ennyire még nem vagyok hülye .
Nekem tényleg jó volt akkor . Addig , míg a fiam nem lett iskolás . Na én onnantól kezdve voltam úgy , hogy ha előre tudom , egy gyerekem lett volna csak . Iszonyat mérget/idegbajt éltem át a kölökkel . Se iskolába járni , se tanulni nem akart . Előtte meg úgy kellett hazakönyörögni az oviból .
de az is lehet, hogy így beképzelem utólag, hogy ez "trauma".
Az biztos, hogy hirtelen kellett besuvasztani, ki se engedtek, látogatás nuku, a kertből az ablakon át, állítólag utána rekedtem be "örökre"(mármint megváltozott a hangom) az ordítástól.
na mindegy, csak eszembe jutott a kézzel fogva altatásról :)
Az első háromnál nyilván nem tudtam visszamenni, de a harmadik 2 éves korában visszamentem, aztán a negyedik meghalt akkor újra, és az ötödik 2,5 éves korában újra. Ott vissza akartam menni korábban már, de ex nem engedte, mert, hogy túl anyás a gyerek és traumatizálnál. (Mert nyilván az, hogy ő lelépett az nem.:))
