Mi van akkor, ha ezt az egész gerjesztett hangulatot "egyes csoportok" úgy fogják felhasználni, hogy direkt megjátszák Armageddont. Tehát nem igazi Armageddonra gondolok, hanem egy színelőadásra, melynek célja például a 7 milliárd embernek a "legális" lecsökkentése pl. 2 milliárdra. A HAARP segítségével pl. az "égre" fel fognak valamit vetíteni, valami különös jelet, vagy pl. egy arcot, aztán szintén a HAARP segítségével az emberek annyira lebénulnak, hogy még gondokozni sem fognak tudni. Szerintem a technika egy ilyen cirkusz kivitelezéséhez már adott.
Kétségtelen vannak riasztó jelenségek, de a rendszer tehetelenségi erejét senki sem ismeri, ezért tartom felelőtlenségnek, egyenes népbutításnak a "világvége" jövendölésket, amik arra bizonyára jók lesznek, hogy tömegeket fordítsanak el az Istentől.
Az 1000 körüli világvégevárás csak az akkori keresztény világra terjedhetett ki. De most annál sokkal több van. Ha csak azt ökológiai válságot veszed, meg azt a tényt, hogy maholnap 7 milliárd ember lesz a földön, már ezzel kapcsolatban is borzasztóak az előrejelzések. Például bebizonyosodott az eddigi pénzrendszerek (kamatmechanizmus stb.) fenntarthatatlansága. Minden európai ország el van adósodva és nem kis mértékben. Szó szerint minden a csőd szélén áll. A legtöbb eddigi un. civilizációs vívmányról (jogszolgáltatásról, egészségügyről, demokratikus játékszabályokról, vallási intézményekről, stb.) éppen most derül ki, hogy működésképtelenek. Civilizációs vívmány az, hogy az embert (vagy öreget) nem hagyják éhségben vagy betegségben felfordulni. Civilizációs vívmány az is, hogy a tolvajoknak nem vágják le a kezét, hanem az adófizetők pénzén a börtönbe etetik. Ez mint fokozatosan becsődöl. Egyébként JT nem azt mondják, hogy "világvége", hanem azt hogy a "világi rendszer vége" (koniec systému vecí). Mi más ez, mint a rendszerek csődje??
i.u. 1000 elott nagyobb volt a világvége várás Európában, annyira, hogy gazdasági válságot (éhinség, nyomor ...) okozott az abból fakadó tétlenség. Míg most csak egyes csoportok tagjai vélik látni a "világvégét", a nagy tobbség jó mulat rajta. A bárkába való belépés feltétele a Krisztusban való hiten alapul, nem pedig valamilyen vallási csoporthoz való tartozáson. Amúgy meg JT-inek nem kell annyira nagy jelentőséget tulajdonítani, nagyon kis szeletet képvislenek a vallási tengerben (Babilonban), hogy konkurenciának lehessen oket tekinteni. Babilonról jut eszembe valami olyasmi, hogy fussatok ki belole én népem.
Áhhhh..... ez már a sokadik alkalom hogy elküldöm a hozzászólásomat és elvész, és nyílik egy popup üres hozzászólással... most újra kell írnom... !#&@{%...
"Józsika itt azt bizonygatta, hogy a földön nem lesz 1000 éves paradicsomi állapot. Ebben az írásban pedig ennek az ellenkezője van." - Amit én állítottam, az a precíz és hivatalos katolikus válasz erre a felvetésre. Ez a honlap egy rajongó, vallásoskodó zsinati-karizmatikus irányzatú valami, amely egy megtűrt irányzatnak számít, és nem több. Ilyenkor érdemes tudasoítani, amit már írtam neked párszor: a katolikus tanítóhivatal nem mondja meg mindenre kiterjedően mit kell hinni, hanem csak kereteket jelöl ki, amik között van helye bizonyos mértékű jogos véleménykülönbségnek is. Az eszkatológiára ez fokozottan igaz, noha ez a honlap szerintem bőven túl van ezeket a kereteken. A Jel 20. fejezetének értelmezése kapcsán elvetjük a kilializmust, de lehetőségként állíthatjuk bizonyos részét. Schütz így írta:
"...még jobban megközelítjük ennek a nehéz helynek értelmét, és pozitív méltatásban tudjuk részesíteni a kinyilatkoztatás légkörében csodás szívóssággal kitartó chiliazmus igaz magvát, ha az Egyháznak, mint az evangélium világhatalmi képviseletének történetében két szakaszt különböztetünk meg: az egyiket jellemzi a küzdelem az egész vonalon, Krisztus-ellenes irányokkal és tényezőkkel; előképe a harcias Dávid király. Jelenleg még ebben vagyunk. A másikat jellemzi az Egyháznak fölülkerekedése a pogányok és az istentelen hatalmakkal szemben, szellem-erkölcsi felsőbbségének békés élvezete; amikor is a sátán ép az evangélium történeti diadala miatt meg van kötve. Ebben a békeszakban, melynek előképe Salamon, a béke-fejedelem, teljesen kibontakozik majd az evangélium, úgy amint a tízparancsolat és a Hegyi Beszéd ideális programjában benne van (halálbüntetés, háború megszűnése, nagy egyszerűség, áldozatkészség, intenzív Krisztus-szolgálát stb.). Ennyi a jogosult elem a spirituálisok reményében. De nem több..."
Tehát lehetősként, és nem bizonyosságként állíthatjuk, hogy még a Második Eljövetel előtt lesz egyfajta aranykora az Egyháznak, de ez nem egy külön üdvtörténeti szakasz lesz, nem a Jel20 nyers, betű szerinti beteljesedése, stb. Ehhez kapcsolódik még az ún. 'Great Catholic Monarch' várása egyes katolikusoknál.
Ezt a "mindjárt itt a vég" szöveget már évszázadokkal, évezredekkel is elsütötték a rajongó szekták, nem modern kori találmány. Itt az a lényeg, hogy a normális, józan, higgadt keresztény szkeptikus az ilyen rajongó szekták szenzációs állításaival szemben, és elveti a szélsőséges véleményeket. Globális problémák persze vannak (mikor nem voltak?), de nem ezek azok a "jelek", amelyről a Szentírás szól, azok nem csupán ilyenek lesznek, és nem is annyira ezek. Ezért érdemes higgadtan olvasni az eszkatologikus szövegeket, és nem hagyni, hogy magával ragadjon a naiv enthuziazmus.
"Nekem úgy tűnik, mintha szabálytalanul egyre inkább le akarnák előzni JT-it." - Ezt most komolyan gondolod?? Szerinted minden "világvégéző" szekta pont JT-t akarná túllicitálni?? Micsoda egocentrikus hozzáállás ez.
A Jel 20-ról itt van még egy alternatív vélemény:
„A Jelenések könyvének olvasása nagy felkészültséget igényel, legfőképpen azért, mert egy sajátos műfajban (apokaliptika) íródott. A szöveg értelmezésének egyik kulcsa az, hogy ne keverjük össze a műfajokat: ez nem jóslat (a szónak prófétikus értelmében), nem is történeti leírás, hanem egy képekben gazdag, allegorikus-szimbolikus teológiai tanítás a végső dolgokról. Ebből következik az is, hogy a szöveg szó szerinti értelmezése súlyos hitbeli eltévelyedéshez vezet, aminek áldozatul este a II. század khiliasztáitól kezdve a középkori fiorei Joachimon és ferences karizmatikus ágazatán keresztül a mai Jehova Tanúiig igen sokan akkor, amikor konkrét történelmi időhöz, évszámhoz akarták kötni a Jelenések könyvének ezt a szakaszát (20. fej.). Épp az apokaliptika helyes értelmezése okán az ilyen kísérleteket az egyház soha nem fogadta el, még akkor sem, amikor pl. az első ezredforduló kapcsán emiatt igen nagy nyomás nehezedett II. Szilveszter pápára - ő tüntetőlegesen visszautasított minden ilyen olvasatot, s amikor a világvégét várva özönlöttek az emberek Rómába, ő pont az ezredik évben tüntetőleg elhagyta az Örök Várost, és Ravennába költözött.
Röviden: a szakasz valóban tud a nagy összecsapásról (Krisztus és a Antikrisztus), és tud a vég előtt beálló békeidőről, az "ezer éves uralomról", amely azonban nem egy fizikai időben mért ezer éves történelmi időszakot takar (ez nem lenne összhangban Jézusnak a Máté evangéliumában adott, végidőről szóló tanításával sem), hanem azt hangsúlyozza, amit Jézus így fogalmazott meg: Ne féljetek, én legyőztem a világot. Az „ezer” éves uralom Jézus második eljövetelének jele akar lenni. A hangsúly nem a történelmi korszakon van, hanem azon a tényen, amelyet már az ószövetségi messiási próféciák is hangsúlyoznak: az Úrjövet (parúszia) hatalmas isteni erőmegnyilvánulás lesz, amely harchoz is vezet, de végül békét, teljességet, nyugalmat szül (ezért énekeljük a karácsony meghirdetésekor minden évben: Jézus akkor született a földre, amikor "egész földünkön béke volt").
Ilyen fényben kell hát az egész Jelenések könyvét olvasni - különben olyan hibákba esünk, mint az elmúlt kétezer év során túl sok keresztény.”
Én meg más ellentmondást vettem észre. Józsika itt azt bizonygatta, hogy a földön nem lesz 1000 éves paradicsomi állapot. Ebben az írásban pedig ennek az ellenkezője van.
Igen, a "hamarosan" elég relatív időpont, de ennek ellenére nagyon valószínűnek tartom, hogy most már tényleg rövid időn belül (maximum 1-2 év) óriási változások állnak be. Erről nemcsak JT beszélnek, hanem már a csapból is valamiféle világösszeomlás, globális válság folyik. Nekem úgy tűnik, mintha szabálytalanul egyre inkább le akarnák előzni JT-it. Szinte valamiféle verseny folyik, hogy ki tud nagyobbat mondani és ki tudja jobban bizonygatni, hogy mennyire küszöbön van a vég. Ennyire világméretű végvárás szerintem a világtörténelemben még nem volt. Nem gondolod, hogy mégiscsak keresni kéne valami "bárkát"?
Beleolvastam, találtam is benne egy kis ellentmondást, egyik helyen azt írja, hogy csak a katolikus egyházon belul lehetséges az udvozulés, a másik helyen, meg hogy a tobbi egyházban is vannak gyermekei. A pár hónapot és a hamarosat meg valahogy nem tudom elhinni (bár nem bánnám), volt már erre példa a Bibliában is, hogy a hamarosanból elég hosszú idő kerekedett.
Persze a földön még van lehetőség (legalábbis az ember szemszögéből) megtérésre, egészen a halál pillanatáig. De azt látni egy emberen, hogy tényleg önként átadta magát a gonoszságnak. Magam is nem egy ilyen embert láttam. Elég csak ellátogatni egy börtönbe, és megnézni az ott lévő elítélteket - nagyon sok ilyet látni közülük. Ezt persze csak Isten tudja objektívan megítélni, ő a szívek és a vesék vizsgálója. Amit a körülményekről írsz, az a mi rendszerünkben nem jelent problémát, hiszen a katolikus hit azt is vallja, hogy az ítéletnél Isten figyelmbe veszi az egyén összes körülményeit, beszámítja azokat. Schützől idéztem már, hogy: "Senki sem kerül a kárhozatra pusztán azért, mert szerencsétlen volt idő előtt vagy a kereszténységen kívül születni, istentelen környezetben fölnőni, korán vagy pap nélkül meghalni. A külön-ítélet teljességgel összeegyezteti a gondviselés objektív útjait és az ítélet alá kerülő halandónak erkölcsi beszámíthatóságát."
Tehát a pokol tudat azért nem okoz lelkiismereti problémát, mert elég hinnünk abban, hogy Isten az abszolút igazságosság, és ő nálunk jobban tudja, hogy ki mit érdemel, és bizonyosan csak olyanokat fog örök kárhozatra ítélni, akik csakugyan megérdemlik azt. És valóban voltak a világban olyan gonoszságok, akik láttán még a józan emberi elme is úgy gondolja, hogy "hogyha nincs pokol, akkor nincsen igazság".
"A bűntetésnek két célja van. Az első a javítás, a gyógyítás. A másik pedig a többiek elrettentése." - Épp most másoltam be, hogy létezik megtorló büntetés is:
"Nem lehet tehát értelmetlennek nevezni a pokol büntetését, mégha nem is tud már bűnbánatot kiváltani, mert kétféle büntetés van: gyógyító jellegű (poena medicinalis) és megtorló jellegű (poena vindictiva). Az első arra való, hogy a bűntől visszariasszon (a pokolban ez már nem aktuális), a második célja viszont az igazság, a szeretet, a jóság és egyéb értékek abszolút jellegének biztosítása. „Aki ezeket az értékeket szabadon és véglegesen visszautasítja, annak sorsa felkiáltójel lesz: ezek az értékek nem relativizálhatók” (Előd István)."
"A megtorló jellegű büntetést (poena vindicativa) az államok is alkalmazzák: ilyen az életfogytiglani börtön és a kivégzés. Ezt azért teszik, hogy a közösségre káros és a megtérés szempontjából reménytelen egyéneket elkülönítsék, ártó hatásukat a többiektől távol tartsák. Istent nem ilyen cél vezethette, amikor a poklot megalkotta, hanem az igazság, a szeretet, az igazságosság és egyéb értékek abszolút jellegének biztosítása. Aki ugyanis ezeket az értékeket szabad akarattal véglegesen elutasítja, annak sorsa felkiáltó jel: örökké hirdeti, hogy ezek az értékek nem relativizálhatók, vagyis érvényük független a mi akaratunktól, az Isten által megszabott értékrendet nem lehet büntetés nélkül felforgatni. Ennek a ténynek következtében Isten abszolút hatalmát és sértetlenségét is hirdetik a kárhozottak, pusztán azzal, hogy ilyen sorsra jutottak. Nem mintha Isten erre rászorulna, hiszen dicsősége akkor is teljes volna, ha azt senki el nem ismerné. Éppen ezért bosszúvágy vagy hatalmának megmutatása sem vezetheti Istent, csakis az, hogy meglegyen az erkölcsi rend szankciója: a jó megkapja jutalmát, a gonoszság pedig a büntetését. Ezt a mindenható és szent Isten léte követeli meg, továbbá a bűnben való megátalkodottság immanens logikája. Ugyanez a logika eredményezi, hogy a kárhozottak léte, akaratuk ellenére is, Isten hatalmát és az erkölcsi rend komolyságát hirdeti.”
Valamint: "A bűn mint Isten-sértés bizonyos értelemben végtelen, amennyiben t. i. a végtelen fölségnek megsértése; s mivel a megfelelő büntetés nem lehet intenzive végtelen (a befogadó alany végessége miatt), extenzív fokban kell végtelennek lennie, vagyis öröknek." De inkább olvasd végig figyelmesen EZT (meg a lentieket is)... :-)
"Jézusnak van pár nagyon erőteljes figyelmeztetése, amelynek nem olyan hangulata van, miszerint: ha vétkezel, legfeljebb örökre megsemmisülsz." - Ez meglehetősen durva eufemizmus :-) Konkrétan és szó szerint örökkön-örökké tartó fájdalmas büntetésről van szó. Nézd csak meg:
Mt 8,12 – „az ország fiait pedig kivetik a külső sötétségbe. Ott sírás és fogcsikorgatás lesz.”
Mt 25,41 – „Ezután a balján állókhoz is szól: Távozzatok színem elől, ti átkozottak, az örök tűzre, amely a sátánnak és angyalainak készült.”
Mt 25,46 – „Ezek örök büntetésre mennek, az igazak meg örök életre.”
Mt 3,12; Lk 3,16-17 – A pelyva olthatatlan tűzzel fog égni.
Mk 9,43-49 – „Jobb csonkán bemenned az életre, mint két kézzel a kárhozatra jutni, az olthatatlan tűzre.”
Lk 13,28 – „Lesz sírás és fogcsikorgatás, amikor Ábrahámot, Izsákot, Jákobot és a prófétákat mind az Isten országában látjátok, magatokat meg kirekesztve.”
Róm 2,6-9 – „Mindenkit, aki gonoszat művel, utolér a kín és a gyötrelem”
2Tessz 1,6-9 – „lobogó tűzzel megbünteti azokat, akik Istent nem ismernek és Urunk Jézus evangéliumának nem engedelmeskednek. Örök kárhozattal fognak bűnhődni: eltaszítva az Úr színe elől és távol fönséges hatalmától”
Jel 14,11 – „Gyötrelmének füstje felszáll örökkön-örökké, és nem találnak nyugtot sem éjjel, sem nappal, mert leborultak a vadállat és képmása előtt, s viselték nevének bélyegét.”
Jel 14,10 – „Kénköves tűzben fog gyötrődni”
Jel 20,10.15 – „A sátánt, aki félrevezette őket, kénköves, tüzes tóba vetették - itt fog gyötrődni a vadállattal és a hamis prófétával éjjel-nappal, örökkön-örökké… Aki nem volt beírva az élet könyvébe, azt a tüzes tóba vetették.”
Jel 21,8 – „A gyávák, hitetlenek, gonoszok, gyilkosok, kicsapongók, csalók, bálványimádók és hazugok mind a lánggal égő kénköves tóba kerülnek.”
Az elméleted azon csúszik el, hogy ha ilyen távol lenne Jézus tanításának értelem szerinti jelentése a Te (és az ŐT) szerinti "valóságtól", akkor bizony a Bibliában mininim figyelmeztetésnek kéne arra nézve lenni, hogy ez csak egyén szemszögéből fog örökkévalóságnak tűnne, valójában nem is az. Mellesleg amire te gondolsz, az "ideiglenes pokol", az meg egy külön kategória, az a katolikus teológiában az a tisztítótűz (purgatorium), amely feloldja azt az ellentmondást, hogy mi van azokkal, akik túl jók a pokolhoz, de túl rosszak a mennyhez. Az emberek túlnyomó többsége valószínűleg ebben a kategóriába tartozik. Tehát nem lehet elég nyomatékosan hangsúlyozni, hogy "csak az lesz kárhozat fia, aki a döntés idejének végéig megmaradt az Isten-ellenesség szándékában és állapotában".
"Olyan igenis van, még ezen a földön is, hogy valaki olyan szinten megátalkodik a gonoszságban, hogy szó szerint undorodik mindentől ami igaz, jó és szép..."
Én ebben nem hiszek. Ha eseteg létezik is ilyen ember, akkor csak bizonyos nézőpontból tűnik ilyennek. Ha valami időgépen visszamennénk ennek a gonosz embernek a múltjába, akkor biztosan fel lehetne deríteni, hogy mik voltak azok a külső hatások (rossz nevelés, kínzás, valamiféle genetikai gyengeség illetve ezek kombinációja), aminek következtében lelkileg ennyire eltorzult. Mint ahogy a sántaság az testi betegség, ugyanúgy szerintem az un. gonoszság is valamiféle lelki betegség. Céltévesztettség. A bűntetésnek két célja van. Az első a javítás, a gyógyítás. A másik pedig a többiek elrettentése. Ezért szükséges a földön a szigorú ítélet. De Isten országában, ahol már egy darab potenciális gonosz sem lesz, akkor minek kell egyáltalán elrettenteni valakit? Hiszen félelem sem lesz többé, sem bűn, akkor meg mire jó az örök elrettentés? Kinek használ? Valamiféle képzelt igazságosság-elvnek???
Ezeken a kérdéseken én is sokat töprengtem, mert tudom, hogy mi JT azt állítjuk, hogy nincs örök gyötrelem-hely (vagy állapot), ugyanakkor Jézusnak van pár nagyon erőteljes figyelmeztetése, amelynek nem olyan hangulata van, miszerint: ha vétkezel, legfeljebb örökre megsemmisülsz. Szerintem ezt az ellentétet úgy lehet feloldani, hogy figyelembe vesszük az egyén szubjektív időérzékét. Még gyerekkoromban olvastam egy mesekönyvet, Aladin csodalámpája címűt, ebben volt egy elbeszélés, amikor egy uralkodó egy pillanatra belemártotta a vízbe a fejét, rögtön kihúzta, de abban a pillanatban, amikor belemártotta, a szubjektív időérzéke máshogy kezdett dolgozni és egy másodperc alatt egy egész életet álmodott. Hogy a kecske is jólakjon és a káposzta is megmaradjon, el lehet képzelni azt, hogy a "gonosz ember" (ha egyáltalán van ilyen) halála előtt pár tizedmásodperccel az ember szubjektív időérzéke úgy kezd működni, hogy egy másodpercet 100 ezer évként fog érzékelni. Maximum így tudom elképzelni az un. poklot, ami azonban egyszer úgyis végetér, és akkor az ember egyszerűen meghal. Hogy az ember szubjektíve mit él át, ez úgysem látható, nem bizonyítható sem pro, sem kontra, sőt lényegében JT tanításával sem áll szembe, ugyanis mi objektív dolgokról beszélünk (pl. hogy nincs pokol), nem pedig egy szubjektív "álomvilágról". Egyébként elképzelésem valószínűleg a modern neurológiával is összhangban lenne - mert a fene tudja, hogy a neuronok meg az elektronok milyen furcsa dolgokat produkálnak az agyban a meghalás pillanatában. Hiszen még egy kikapcsolt régi szoci TV képe is a kikapcsolás pillanatában, az önindukció következtében, szétugrik. Ha egy ilyen ócskavas is ilyesmit produkál, mennyivel inkább produkálhat különlegesen csoda dolgokat az emberi agy ?!
Olyan igenis van, még ezen a földön is, hogy valaki olyan szinten megátalkodik a gonoszságban, hogy szó szerint undorodik mindentől ami igaz, jó és szép. A kárhozottak tulajdonképpen azok, akik megátalkodnak az Isten-ellenességükben, tulajdonképpen "beléjük sül", hogy gyűlölik Istent. Nagy Szent Gergely azt mondja: A kárhozottak, ha a földön élnének, örökké vétkeznének. Vagy olyan hasonlat is van, hogy ha egy kárhozott a mennybe jutna, ő azt is pokolnak érezné, hiszen aki gyűlöli Istent, annak Isten jelenléte nem boldogság, hanem szenvedés - valahogy úgy, ahogy borzasztó lenne egy olyan emberrel összezárva lenni, akit ki nem állhatsz. (Ez persze csak analógia, ilyenkor kell tudatosítani, hogy ezek nem fizikai helyek*) Persze, ez nem túl gyakori eset, ezért áll fenn a probléma, amit lentebb írtam.
* Szoktuk mondani a mennyre, hogy "fent", a pokolre meg, hogy a "lent". Ezek a szavak azonban minden kétséget kizáróan nem irányt akarnak kifejezni, amerre a mennyet és a poklot keresni kell. Sokkal inkább azért használjuk ezeket a kifejezéseket, mert igazodunk az általános lélektani törvényszerűséghez, mely óhatatlanul így önti nyelvi formába a jobb és rosszabb dolgokat: pl. magasröptű, emelkedett, de alantas, alsóbbrendű, aljas.
Az "elmebetegség" nem jó szó idő. Inkább azt kell figyelembe venni, hogy az ember nem csak értelmi, hanem érzelmi lény. Egy nagyon jó hasonlatot olvastam nemrég erről. Képzeljünk el egy vakon (és reménytelenül) szerelmes embert. Neki az értelme nem szűnik meg, valószínűleg célszerűen is tud cselekedni, azonban annyiban elhomályosult az értelme, hogy még egy nyilvánvalaón reménytelen szerelemért is képes hosszú időkig epekedni, csak azon jár az esze stb. Valami ehhez hasonló jellemzi a bukott angyalokat és a kárhozott embereket is: "megszállottá" válnak az Isten-ellenességben, hiába látják, hogy harcuk reménytelen, egyszerűen mégsem képesek ebből a "tanulságot" levonni.
Mellesleg amit te JT-tanításként emlegetsz, egyrészt nem JT tanítás (hiszen ők ezt így nem tanítják, ezt csak te gondoltad tovább így), az sem oldja meg a kérdést, hiszen Sátán így is "elmebeteg" lesz. Ha valaki meg akar szűnni, az bizony elmebeteg, hiszen a létezés ténye metafizikailag önmagában jó. Annyiban helyes a példád, hogy a Sátán csakugyan gyűlöl létezni, és ezt a katolikusok is így tanítják: ezért is szenved. Ez egyébként a kárhozottakra is igaz, a Bibliában benne is van róluk, hogy "keresni fogják a halált, de nem találják, meghalni kívánnak, de a halál elfut előlük" (Jel 9:6). Isten nem semmisít meg semmit abból, amit alkotott, hiszen a létezés ténye önmagában metafizikai jó, és Isten nem tesz rosszat. Olyan ez, minthogy a börtönben a verekedő rabot nem kivégezzük, hanem magánzárkába zárjuk, és ott már nem árthat senkinek. Az őrültet gumiszobába zárjuk, ott aztán "kitombolhatja" magát. Mellesleg ez a tézised logikátlan: ha a Sátán csak meg akart volna semmisülni (ami lehetetlen, hiszen a tisztán szellemi lény megismerésével összeférhetetlen az ilyen), egyszerűen megkérhette volna rá az Istent, biztos inkább teljesítette volna a kérdésed, hogy ilyen hülyeség meg a JT-s értelemben vett "fogadásuk" (amiről a Biblia nem ír, ezt az ŐT találta ki) miatt évezredes hercehurcába kezdjen. A JT istenkép végletesen pogányos, antrompomorf, naív és mesebeli.
A pokol nem úgy hely, mint a földi helyek, melyek léteznek, függetlenül attól, hogy van-e ott valaki vagy sem, hanem úgy, mint az egy állapotban lévők gyűjtőhelye. A pokolnál tehát elsődleges az állapot-jelleg. Ezért, ha kárhozat nincs, pokol sincs; ám ez fordítva is igaz. A pokol kérdésében tehát az állapoton van a hangsúly, hiszen a bukott angyalok mint testetlen lények nem is igényelnék a pokol kiterjedtségét. Ám a Biblia az angyalok és az emberek poklát azonos helyként mutatja be: „Távozzatok színem elől, ti átkozottak, az örök tűzre, amely a Sátánnak és angyalainak készült” (Mt 25,41). Isten tehát csak abban az értelemben „készítette” a poklot, hogy az erkölcsi törvényeket úgy alkotta meg, hogy áthágásuk magában hordja a büntetést is.
"Le kell számolni azzal a középkori elképzeléssel, hogy Isten kétfajta örökkévalóságot teremtett: a jóknak a mennyországot, ahol minden szép és jó, a rosszaknak pedig a poklot, ami egy nagy kínzókamra, s mi egy életen át retteghetünk amiatt, hogy vajon melyikbe is fogunk kerülni. A megkeresztelt ember predesztinálva van az üdvösségre, de reális választása ennek az üdvösségnek a tudatos elutasítása, eljátszása. Isten nem teremtett poklot; az a szabad akarattal rendelkező teremtmény: az angyal és az ember szabad választása, az Isten nélküli élet folytatása egy örökkévalóságon át. A kárhozat a bűnben való tudatos és szándékos megmaradás, vagyis a bűnbánat teljes hiánya." (Barsi Balázs)
MIÉRT BÜNTET ISTEN ÖRÖK KÁRHOZATTAL?
Válasz:
Isten azért büntet örök kárhozattal, mert igazságos. Aki Őt elutasítja, azt Ő is elutasítja.
Magyarázat:
Isten szuverén fölsége megköveteli, hogy a teremtményekkel szemben minden vonatkozásban Övé legyen az utolsó szó, és törvényei feltétlenül érvényesüljenek. Senkinek sem lehet Istennel szemben igaza, senki sem játszhatja ki Őt. „De ha Isten végre is kénytelen volna a mennyei hajlékba befogadni a bűnöst, vagy irgalomból, vagy mert unja a folytonos huzakodását, akkor a bűnös diadalmaskodnék Isten fölött; meg nem törten, büszkén lépné át annak a mennyországnak a küszöbét, melyért meg nem fáradott, és ülne le annak a királynak fejedelmi asztalához, akivel szemben csak megvetés és lázadás élt és él a lelkében” (Schütz Antal). — „Ha kegyelmet kap az istentelen, nem tanul tisztességet. Az igazak földjén is gonoszságot művel, s nem törődik az Úr fölségével” (Iz 26,10).
Isten bölcsessége is megköveteli, hogy szent igazsága teljes kibontakozásában diadalmaskodjék. Isten nem pusztítja el a gonosztevőt, még ha sokak szerint ez irgalmasabb is volna. Nem, az Isten elleni lázadásnak nem lehet az az elintézési módja, hogy Isten a bűnöst hagyja a semmibe menekülni, hogy legyen alkalma kisiklani az igazságszolgáltatás elől, és örökre elkerülni az Isten előtti meghódolást. Így nem jönne napvilágra Isten fölsége és abszolút hatalma. Csak a földi zsarnokok végeztetik ki a felségsértőket. Istenhez azonban az illik, hogy térdre kényszerítse őket alázatos hódolat vagy remegő félelem alakjában.
Isten szentsége is igényli, hogy a jó és a rossz különbsége megfellebbezhetetlenül és eltörölhetetlenül kifejezésre jusson. Nem történne-e igazságtalanság, ha végső soron Sztálin és Hitler örök sorsa megegyezne Teréz anyáéval és Szt. Edith Steinével? A gyöngéden szerető Isten, az abszolút hatalom, a végtelen bölcsesség és szeretet „alkotta” meg tehát a poklot, amint Dante biztos teológiai érzékkel és zseniálisan állapítja meg pokol kapujának feliratán: „Énrajtam jutsz a kínnal telt hazába, / énrajtam át oda, hol nincs vigasság, / rajtam a kárhozott nép városába. / Nagy Alkotóm vezette az igazság: / Isten Hatalma emelt égi kénnyel, / az ős Szeretet és a fő Okosság. / Én nem vagyok egykorú semmi lénnyel, / csupán örökkel s én örökkön állok, / Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” (Dante /Babits fordítás/ „Pokol” III. 1)
Ne feledjük, Isten nem leli örömét a kárhozottak szenvedésében, csak megengedi a kárhozatot; amiképpen a bűnben sem leli kedvét, csak megengedi azt. Nem bosszúvágy vagy hatalomfitogtatás vezeti tehát az Istent, amikor a pokollal büntet. A pokol egyetlen célt szolgál, hogy meglegyen az erkölcsi rend megfelelő következménye, szankciója: a jó megkapja jutalmát, a rossz pedig büntetését. Nem lehet tehát értelmetlennek nevezni a pokol büntetését, mégha nem is tud már bűnbánatot kiváltani, mert kétféle büntetés van: gyógyító jellegű (poena medicinalis) és megtorló jellegű (poena vindictiva). Az első arra való, hogy a bűntől visszariasszon (a pokolban ez már nem aktuális), a második célja viszont az igazság, a szeretet, a jóság és egyéb értékek abszolút jellegének biztosítása. „Aki ezeket az értékeket szabadon és véglegesen visszautasítja, annak sorsa felkiáltójel lesz: ezek az értékek nem relativizálhatók” (Előd István).
Ezért nem csoda, ha a gazdagabb életű pogány vallások és az ókori filozófusok is rásejtettek az örök kárhozat belső logikájára és szükségszerű létezésére.
A szentatyák álláspontja e kérdésben teljesen egységes, és mind a pokol létét, mind örök fennállását illetően igen határozott. A görög és latin atyák, főleg Szt. Iréneusz, Római Szt. Kelemen, Nagy Szt. Gergely és Szt. Ágoston éles szavakkal bírálták az ún. „irgalmasokat” (misericordes - pl. Origenész), akik Isten irgalmára hivatkozva azt tanították, hogy a kárhozat is megszűnik egyszer.
Igazolás
Aki Istent elveti, azt Isten is elveti: „Ha tűrünk vele, uralkodni is fogunk vele. Ha azonban megtagadjuk, Ő is megtagad minket” (2 Tim 2,12). A pokol az isteni igazságosság bizonysága és eszköze: „Amikor Urunk Jézus eljön hatalmas angyalseregével a mennyből, s lobogó tűzzel megbünteti azokat, akik Istent nem ismernek és Urunk Jézus evangéliumának nem engedelmeskednek” (2 Tessz 1,7).
„Isten nem akarja csak úgy koldusadományként az ölünkbe hullatni az üdvösséget, hanem azt akarja, hogy az ő kegyelmeinek segítségével mi is dolgozzunk meg érte keményen. Aki meggondolja, mit jelent az; örök és végtelen boldogságot nyerni odatúl, az az életnek semmiféle erkölcsi harcát, áldozatát, törődését nem tarthatja túlságosan magas árnak érte.
Az örök tűz büntetése csakugyan az egész hittannak legmegrázóbb, legsúlyosabb tétele, amely csak úgy érthető meg, ha szem előtt tartjuk a következőket;
Isten nemcsak végtelenül irgalmas, hanem végtelenül szent és igazságos is, tehát végtelenül kell utálnia s annak esetén büntetnie is a bűnt,
Isten senkit sem kényszerít arra, hogy elkárhozzék, sőt minden embernek ad elégséges kegyelmi erőt arra, hogy a kísértéseket legyőzze, esetleg elkövetett bűneit bűnbánattal jóvátegye, az ő kegyelmét újra elnyerje s így üdvözüljön. Isten senkit sem kényszerít a bűnre, mint ahogy ezt Kálvin tanította, hanem mindenkit az igazság ismeretére s az üdvösségre akar vezetni. (1 Tim. 2, 4,) Aki tehát elkárhozik, az mind a saját hibájából kárhozik el.
Az örök büntetéstől annyira fél az ember, hogy szívesen elhiszi, ha annak ellenkezőjét akarják bizonyítani. Részvétre és segítésre kész hajlamaink is rokonszenveznek a tagadással. Nem csoda tehát, hogy az ókereszténységben még jónevű hittudósok egyike-másika is hitelt adott az origenizmusnak, figyelmen kívül hagyva a Biblia félreérthetetlen tanítását (lásd 127. §. 1. 1. pontot). És nem csodálkozhatunk, ha a ma embere is különféle formákban veti fel a kérdést: hogyan sújthat örök büntetéssel valakit Isten, aki maga a szeretet és irgalom?
Általánosságban azt kell válaszolnunk, hogy a pokol azért végnélküli, mert a súlyos bűnben meghalt ember bűne is végnélküli, hiszen azt megbánni és jóvátenni nem lehet. A pokol örökkévalósága nem annyira Istenen múlik, mint inkább azon az emberen, aki a soha jóvá nem tehető sértésben konokul megmarad élete utolsó pillanatáig. Voltaképpen nem utólag, megtorlásképpen rója ki Isten az emberre, hanem azt éli meg ott a teremtmény, amit maga szabadon választott.
De miért nem akadályozza meg Isten, hogy bűnében megátalkodva haljon meg az ember?
Mert Isten kegyelme sohasem hat kényszerítő erővel, nem szünteti meg a személyes szabadságot. Az ember szuverenitását, vagyis önrendelkezését tiszteletben tartja Isten akkor is, ha saját vesztünket okozzuk vele.
Miért nem érvényesülhet a személyes szabadság a másvilágon, miért nem eszközölheti ki ott a megtérést és megbocsátást?
A metafizikai értelemben vett szabadság (vagyis a jó és rossz közti választás szabadsága mint képesség) hozzátartozik természetünkhöz, azért ez a másvilágon is megmarad. Az ún. egzisztenciális szabadság olyan formájához azonban, hogy azzal üdvösségre beszámítható tetteket vigyen véghez valaki, a metafizikai szabadságon kívül a kegyelem is nélkülözhetetlenül szükséges, -- mint ahogy a kegyelemtan bizonyítja. A kárhozottak azonban már nem kapnak kegyelmet, ennek következtében képtelenek a megtérést eszközlő üdvös cselekedetekre. Hogy miért nem kapnak kegyelmet a kárhozottak, nem tudjuk. A kegyelmi rend Istennek teljesen ingyenes ajándéka evilágon is. Kifürkészhetetlen akarata szerint ezt az ajándékot csak olyanok kaphatják meg a másvilágon, akik az evilágon számtalanszor felkínált kegyelmet nem utasították vissza, illetve nem ilyen visszautasítás állapotában távoztak a világból. ,,Mily kifürkészhetetlenek Isten szándékai, mily megfoghatatlanok útjai! Vajon ki látta az Úr gondolatait, s tanácsot ki adott neki?'' -- írja Szent Pál, amikor erről elmélkedik (Róm 11,33-34).
A kegyelem titkát nem tudjuk megérteni, de a jelen esetben némileg talán megközelíthetjük, ha arra gondolunk, hogy a megátalkodottsággal együtt jár, hogy az ilyen ember nem hajlandó belátni saját hibáját, tehát hiába kapna további kegyelmet, nem működne közre vele. A megátalkodást az hozza létre, hogy a maga ura akar lenni az ember, nem akar felelősséggel tartozni senkinek, és nem akar más boldogságot, mint amit maga megszerezhet magának.
Nem ellenkezik-e Isten igazságosságával, hogy örökké büntessen egy pillanatnyi bűnért vagy akár hosszú bűnös életért, amely az örökkévalósághoz képest arasznyinak sem mondható?
Bűn és bűnhődés közt tartam tekintetében nem kell fennállni egyenlőségnek. Így van ez a földi igazságszolgáltatásban is: percek alatt lejátszódó gyilkosságért életfogytiglani büntetés járhat. Ezt mutatja az életben érvényesülő immanens következetesség is: pár percnyi gyilkosságnak vagy öngyilkosságnak soha jóvá nem tehető következménye, hogy meghal az áldozat; pillanatnyi baleset vagy fertőzés egész életre nyomorékká tehet valakit stb. Ha tekintetbe vesszük a felkínált kegyelmeket és a megtérésnek az élet utolsó percében felkínált lehetőségét, akkor nem látjuk pillanatnyinak az örök büntetés okát. Véletlenül senki sem kárhozik el, a kárhozat csak a tudatos és szabad akaratú szembefordulásban való megátalkodottságnak lehet következménye. Tragédiának sem lehet felfogni a kárhozatot, mert tragédiáról ott beszélhetünk, ahol jószándékú igyekezete ellenére éri az embert a csapás.
Arra is kell gondolnunk, hogy az Egyház mindig tanította a kárhozat lehetőségét, de csak a sátán és angyalai elkárhozását mondotta biztosnak, senki másét nem. A hittudósok nagy része Júdás elkárhozását is kétségbevonhatónak tartja. Még a láthatóan megátalkodott elhunytról sem tudhatjuk, hogy megátalkodottságának okai mennyiben voltak szabad akaratúak, és hogy élete utolsó pillanatában, részünkről nem észlelhető formában nem kapta-e meg a megtért lator kegyelmét. Isten igazságossága nem kérlelhetetlen gépiesség formájában, hanem irgalmasságával karöltve működik.
Aki viszont teljes szabadsággal elutasítja az irgalmat, és véglegesen az Istentől való távollétet választja, azzal szemben éppen az igazságosság erénye kívánja meg, hogy akarata szerint járjon el Isten. Régi elv: volenti non fit iniuria = aki azt kapta, amit akart, azzal szemben nem történik igazságtalanság.
Hogyan engedheti meg magának a végtelen Szeretet, hogy kedvét lelje egyesek örök kínlódásában? Istennek nem telik kedve a kínokban, ő csak megengedi a kárhozatot, amint a bűnben sem telik kedve, azt is csak megengedi. Láttuk már, hogy a pokol voltaképpen nem Isten műve, hanem a megátalkodottságra képes emberé.
Isten bőséges jelét adta irántunk való szeretetének a megtestesüléssel, megváltással, kegyelemadományozásokkal, Egyházzal és mindazokkal az eszközökkel és alkalmakkal, amelyekkel hívogatja és megtartja az igazakat, és szüntelenül megtérésre szólítja fel a bűnösöket. Ennek a szeretetnek határtalansága azokkal szemben mutatkozik meg, akik üdvözülnek. De éppen irántuk való szeretete kívánja meg azt is, hogy ne legyen azonos sorsa annak az embernek, aki teljes tudatossággal és áldozatok árán őt választotta, és annak, aki teljes tudatossággal elutasította. Ugyanezt kívánja Istennek az örök értékek iránt való szeretete is: a pokol vitathatatlanul hirdeti, hogy az értékek az ember tetszésétől vagy nemtetszésétől független érvénnyel bírnak.
Van-e értelme a kárhozatnak akkor, ha a kárhozott képtelen már a megtérésre?
Kétféle büntetés van: gyógyító és megtorló jellegű.
A gyógyító jellegű büntetés (poena medicialis) azt szolgálja, hogy a bűnös magába szálljon és teljesen megváltoztassa érzületét és magatartását.
A megtorló jellegű büntetést (poena vindicativa) az államok is alkalmazzák: ilyen az életfogytiglani börtön és a kivégzés. Ezt azért teszik, hogy a közösségre káros és a megtérés szempontjából reménytelen egyéneket elkülönítsék, ártó hatásukat a többiektől távol tartsák. Istent nem ilyen cél vezethette, amikor a poklot megalkotta, hanem az igazság, a szeretet, az igazságosság és egyéb értékek abszolút jellegének biztosítása. Aki ugyanis ezeket az értékeket szabad akarattal véglegesen elutasítja, annak sorsa felkiáltó jel: örökké hirdeti, hogy ezek az értékek nem relativizálhatók, vagyis érvényük független a mi akaratunktól, az Isten által megszabott értékrendet nem lehet büntetés nélkül felforgatni. Ennek a ténynek következtében Isten abszolút hatalmát és sértetlenségét is hirdetik a kárhozottak, pusztán azzal, hogy ilyen sorsra jutottak. Nem mintha Isten erre rászorulna, hiszen dicsősége akkor is teljes volna, ha azt senki el nem ismerné. Éppen ezért bosszúvágy vagy hatalmának megmutatása sem vezetheti Istent, csakis az, hogy meglegyen az erkölcsi rend szankciója: a jó megkapja jutalmát, a gonoszság pedig a büntetését. Ezt a mindenható és szent Isten léte követeli meg, továbbá a bűnben való megátalkodottság immanens logikája. Ugyanez a logika eredményezi, hogy a kárhozottak léte, akaratuk ellenére is, Isten hatalmát és az erkölcsi rend komolyságát hirdeti.”
Talán annyiban igazad van, hogy nem tanácsos ezeket a spekulációkat nagyon erőltetni, hiszen ezekre a kérdésekre nem tudunk teljes bizonyosságú válaszokat adni, hiszen benne van a Bibliában, hogy:
"Hiszen az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok - mondja az Úr. Igen, amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, az én gondolataim - a ti gondolataitoknál." (Izajás 55:8-9)
Tehát úgyse érthetjük meg Isten egészen pontosan mit és miért csinált, ahogyan a közmondás tartja Isten útjai kifürkészhetetlenek.
De az, hogy nem értjük pontosan, hogy hogyan és miért, ez még nem ok arra, hogy megtagadjunk olyan igazságokat, amelyek a kinyilatkoztatásban egyértelműen benne lévő és logikailag feltétlenül következő gondolatokat tagadjunk. Az előre rendelés Isten titka, és az, hogy mi nem tudunk mindenre választ adni, az még nem ok arra, hogy tagadjuk. Mellesleg a te okfejtésedre elég idéznem Szent Pált, aki így felel meg a hozzád hasonló panaszra:
„…Mit mondjunk tehát? Igazságtalan az Isten? Szó sincs róla! Hiszen így szól Mózeshez: „Könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok.” Ezért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. Mert így szól az Írás a fáraóhoz: „Éppen azért emeltelek trónra, hogy megmutassam rajtad hatalmamat, és hogy hirdessék nevemet az egész földön.” Ezért tehát akin akar, megkönyörül, akit pedig akar, megkeményít. Azt mondod erre nekem: „Akkor miért hibáztat mégis? Hiszen ki állhat ellene akaratának?” Ugyan ki vagy te, ember, hogy perbe szállsz az Istennel? Mondhatja-e alkotójának az alkotás: „Miért formáltál engem ilyenre?” Nincs-e hatalma a fazekasnak az agyagon, hogy ugyanabból az agyagból az egyik edényt nemes célra, a másikat pedig közönségesre formálja? Isten pedig nem haragját akarta-e megmutatni és hatalmát megláttatni, és nem ezért hordozta-e türelemmel a harag eszközeit, amelyek pusztulásra készültek? Vajon nem azért is, hogy megismertesse dicsőségének gazdagságát az irgalom eszközein, amelyeket dicsőségre készített, amilyenekké minket is elhívott, nemcsak a zsidók, hanem a többi nép közül is?...” (Rm 9:14-24)
Ezen gondolkodj el! Amúgy meg az előre rendelés katolikus értelmezése kapcsán (ha érdekel), nézd meg EZT, EZT, EZT és EZT - biztos találsz köztük olyan választ, amiben megnyugodhatsz :-)
Mellesleg az indokolás, amit kárhoztattál nem "szabálytalan", hisze amikor predestinációról beszélünk, akkor mindig az isteni nézőpontból nézzük: számára meg nincs előbb vagy utóbb, nincs időbeliség - így akár elvileg elmondható lenne az is, hogy Isten afféle szuperszámítógépként előre kiszámolta az összes cselekvési lehetőséget, és ezért bizonyos dolgokat máshogy csinált. Ezt mondja a molinizmus, azonban a hagyományos katolikus álláspont nem ezt vallja.
Ez a kérdés egyébként hasonló a következő kérdéshez: ha azt mondjuk, hogy Isten minden egyes nemzésnél teremt egy lelket, akkor ha ez a nemzés parázna kapcsolat eredménye, akkor bizonyos értelemben Isten egy bűnös aktusnál közreműködik. Hogy lehet ez? A válasz az, hogy Isten hozott egy "szabályt", melyszerint ha egy ember nemződik, akkor - mivel hogy az ember testi-lelki lény - enélkül nem lenne ember! - hozzá teremt egy lelket, így gondoskodik az emberi nem szaporodásáról. Az már nem Isten "hibája", hogyha az emberek adott esetben parázna kapcsolatban élnek e "lehetőségge". Istennek van egy törvénye, amely általános és kötelező erejű. Olyan ez, mintha egy király hoz egy törvényt, melyszerint bizonyos bűncselekményt elkövet valaki, akkor ki kell végezni - ez akkor is kötelező, ha a király fia követi el ezt a bűncselekményt. Istennél is így van ez: áll az a szabály, hogy a nemzéskor lelket teremt, tekintet nélkül arra, hogy az az ember elkárhozik-e vagy sem.
Persze Istent nem érte meglepetésként, hogy lesznek elkárhozó emberek is, ő így "lőtte be" a világ működését. Hogy miért? Ez az amit nem érthetünk meg teljesen, csak megsejthetjük, erre adnak támpontot pl. az olyan kijelentések, amiket itt, ebben a hozzászólásban már idéztem - másrészt meg a maga nevében misztérium. Megint csak ott tartunk, amiről már beszéltünk, hogyaszongya Isten előre látása nem befolyásolja-e szabad tetteinket. Elvileg azt kell válaszolnunk, hogy nem, különben nem lehetne szabad akaratról beszélni. Hogy azonban ez az előre látás hogyan egyeztethetô össze a szabadsággal, arra a kérdésre -- mint láttuk - más elmélettel válaszolnak a tomisták és mással a molinisták.A tomista-molinista vita előtt általában olyan válaszokat adtak, amelyek az isteni tudást az isteni akarástól elkülönítve szemlélik. Ha Isten előre tudását önmagában szemléljük, akkor nem lehet befolyással az emberek tetteire. Szent Jeromos ezt írja: Nem azért fog bekövetkezni valami a jövőben, mert Isten előre tudja, hogy az bekövetkezik; hanem azért tudja Isten előre, mert be fog következni. Hasonlóképpen nyilatkozik Origenész, Euszébiusz, Epifániusz, Khrüszosztomosz, Augusztinusz stb. Modern hasonlat: ránézek az órámra és megállapítom, hogy egy vonat fél óra múlva befut a Keleti pályaudvarra; nem azért fut be, mert tudom, hanem azért tudom, mert befut. Szent Ágoston mondja, hogy amint visszaemlékezéseink nem másítják meg és nem befolyásolják a múltban történteket, éppúgy Isten előre tudása nem befolyásolja a jövőben bekövetkezőket.
Persze ez a megoldás azonban csak addig áll helyt, míg merőben az isteni tudásra vagyunk tekintettel, elvonatkoztatva az isteni akarástól. Valójában azonban Isten nem merőben szemlélődő szerepet visz a jövendő dolgokkal szemben; hiszen azoknak nincs az ő akaratától független olyan létük, amely determinálná az isteni értelmet.Isten nem utólag mérlegeli tetteinket, azok indítékait és az értük járó felelősséget. Mindezt előre látta, és minden úgy történt, ahogy látta. Tudásában a dolgok és cselekedetek teljes oksággal, értékrenddel, kölcsönhatással szerepelnek.
"A Szent Tamás alapelveire hivatkozó ún. tomista iskola felfogása szerint szabad tudással (scientia libera), mert örök elhatározásában szemléli azokat.
Ez az elmélet azonban nem látszik eléggé biztosítani a teremtmények akaratának szabadságát. Mert ha Isten öröktől fogva elhatározta szabad tetteinket és feltételesen jövőbeli, azaz fél-jövő tetteinket, hogyan lehet akkor ezekkel kapcsolatban emberi szabadságról beszélni? A tomisták azt válaszolják, hogy a végtelen első ok egészen másként működik, mint a természetben tapasztalható másodlagos okok: meg tudja tenni, hogy szabadságunk megmarad az ő fizikai hatása ellenére is. Elképzelni ezt nem tudjuk, mert a véges és a végtelen ok együttműködésének elképzelése feltételezné, hogy a végtelen Istent teljesen ismerjük, ez viszont lehetetlenség. Az elmélet igazsága azonban logikusan következik abból, hogy Isten mindennek első oka. Itt tehát olyan logikai levezetésről van szó, mint pl. az elméleti fizikában; ahol bizonyos törvényeket csak képlet formájában lehet felírni, elképzeltetni, ábrázolni azonban nem lehetséges. A molinisták a közbülső tudás (scientia media) feltételezésével keresik a megoldást. Szerintük Isten ezzel a tudásával teljesen ismeri akaratunkat, tudja, hogy azt bizonyos motívumok hogyan befolyásolják és befolyásolnák, azért abszolút biztossággal ismeri, hogyan fogunk viselkedni, vagy hogyan viselkednénk -- még szabad akaratú döntés esetén is -- a legkülönfélébb körülmények között. Ez az ismerete logikailag (nem időbelileg, hiszen időbeli elsőbbség nem lehet Istenben) előbbre való, mint elhatározása, amely utóbbit az így megismerthez szab hozzá. A molinizmus ellenfelei szerint ez az elképzelés veszélyezteti Istennek világfölötti abszolút uralmát, hiszen rajta kívül álló adatokhoz köti ismeretét. A molinisták válasza: a világ fölötti uralmát azzal biztosítja Isten, hogy a sokféle lehetőség közül ő maga teljes szabadsággal választotta ki és alkotta meg ilyennek ezt a világrendet, amelyben látszólag az ember előre látott választása befolyásolja az ő elhatározását. Nehezebben válaszolnak a molinisták arra az ellenvetésre, hogy hogyan tudja Isten előre azokat a szabad akaratú döntéseket, amelyeknek csak a jövőben lesz léte, öröktől fogva nem léteznek. A régebbi molinisták különféle létezési módok feltételezésével próbálkoztak, az elmélet több mai képviselője azonban beismeri, hogy erre az ellenvetésre nem lehet kielégítő választ adni; éppen ezért a közbülső tudást pusztán tudományos hipotézisnek, tehát bizonyíthatatlan feltételezésnek kell tartanunk. Ez a hipotézis viszont kielégítő magyarázattal szolgál abban a kérdésben, amelyet a tomizmus nem tud kielégítően magyarázni, -- mondják ezek a molinisták, továbbá arra is hivatkoznak, hogy minden tudományban vannak bizonyíthatatlan hipotézisek."
Semmiképp sem jó ez a hasonlat, hiszen figyelmen kívül hagyja azon katolikus lélek-definíciót, amely (többek között) éppen ebben haladja meg a platonizmust: ha végigolvastad volna a tanulmányt, láthatnád, hogy alaposan kimutatja, hogy a katolikus anima separata-értelmezést nem lehet Platónból levezetni.
A ruha hasonlat már csak azért sem helytálló, mert az reinkarnáció előtt nyitná meg a kaput: ha a test csak a lélek ruhája, akkor többféle ruhát (testet) is felölthet. Márpedig ez bölcseletileg nem tartható: egy lélek egy testhez van rendelve, a kettő szoros egységet alkot. Olyan mintha belenyomod a tenyeredet a nedves betonba, és megköt úgy: az csak a te tenyered lenyomata lesz, csak az fog beleilleni, ugyanúgy a lélek csak a saját testéhez tud tartozni. A KEK így fogalmaz:
"A lélek és a test egysége olyan mély, hogy a lelket a test "formájának" kell tekinteni; azaz az anyagból alkotott test a szellemi lélek miatt emberi és élő test; a szellem és az anyag az emberben nem két egyesült természet, hanem egységük egyetlen természetet alkot."
De idézek egy barátomat, aki foglalkozott ezzel bővebben:
"...Kit tekintettek a középkorban élő embernek? Itt jön be az "anima forma corporis" elv. Mit is tanít tévedhetetlenül Egyházunk az emberről? Három egyetemes zsinaton született ezzel kapcsolatban tévedhetetlen dogma:
1. Az ún. "reális trichotomizmus" kárhoztatása. A Konstantinápolyi (IV.) Általános, Egyetemleges és Szentséges Zsinat (869.) elvette azt az újplatonikus-origenista tant, hogy egymástól realiter különböző három féle lélek van:
szellemi
lelki
testi.
Így az ember "testből, lélekből és szellemből áll" tézis nem tartható. Ezek a funkciók csak virtualiter különböznek, egy azon emberi lélek megnyilvánulásai a szellemi, a lelki és a testi funkciók.
2. Vienne-i Általános, Egyetemleges és Szentséges Zsinat (1312.)
„Substantia animae rationalis seu intellectiva sit forma corporis humani per se et essentialiter.”
„Az értelmes vagy eszes lélek állaga önmagától és lényegileg az emberi test alakja.”
szellemi állagú emberi lélek => substantia incompleta
anyagi állagú emberi test => substantia incompleta
szellemi-anyagi ember => substantia completa
test és lélek => metafizikai különbözőség + metafizikai egymásrautaltság
forma substantialis => állagadó alak
substantia incompleta => hiányos alak
Az ember egysége-különbözősége – test és lélek hylemorphista szintézise.
Ezzel a szélsőségesen monista és szélsőségesen dualista emberképeket kárhoztatták: objektív idelaista irányzat szélsőséges - platonikus - dualizmusa:
a test a lélek börtöne, az csak köntös, így lélekvándorlás is lehetséges;
ezt a hermneutikus-gnószticista herezisen alapuló bölcseleti emberképet vallotta tkp. Teilhard de Chardin és Henri de Lubac, őket nem a fejlődéselmélet miatt kárhoztatta a tanítóhivatal! Ezt az emberképet az induktív természettudományos bizonyítékok nem támasztják alá.
a tanítóhivatal fönntartja a világ, az élet és az ember külön teremtését, mert "a létben szakadékok vannak, ősszüleink léte nem mesebeszéd" (Barsi Balázs)
3. Lateráni (V.) Általános, Egyetemleges és Szentséges Zsinat (1513.)
A reneszánszban elterjedő újplatonikus herezis kárhoztatása a "transzhumán szellem" mítoszának kárhoztatása, amit "averroizmus"-nak jelölt meg a zsinat.
Ez föltételezte, hogy van egy általános "Emberi Szellem", amely minden emberi egyedben benne leledzik, s az ember intellektuális, eszes tulajdonságát ez adja, ez csak örökkévaló benne.
Ezekből látható, hogy az ember vegetatív funkcióit is az egyedi, szellemi, eszes lelke látja el. Ezért nem gyilkolhatók le mindenféle ideológia nevében a szellemi vagy testi fogyatékosok, mert bennük is teljes szellemi léke van, mégha ez nem is tud megjelenni a testi-agyi torzulásaik miatt."
OK, ebben az esetben durván mondva felulírja valójában kiegészíti vagy betolti. Akkor maradjunk az Ószovetségnél, lényegében a Jelenések csak igazolja az Ezékiel 18:20-ban leírottakat :
"A mely lélek vétkezik, annak kell meghalni; a fiú ne viselje az apa vétkét, se az apa ne viselje a fiú vétkét; az igazon legyen az ő igazsága, és a gonoszon az ő gonoszsága."
Tehát az a tanús állítás, hogy az óvilágban elpusztított ártatlan csecsemők, orokre ki lettek torolve a létből, az ellentétben áll az Ezekielnek mondott isteni kijelentéssel.
És még valamit. Ezek a gonosz lelkek végtelen ideig nem léteztek, majd megteremtettek az örök szenvedésre? Azt nem tudom felfogni, hogy miért ne lehetne ezeket a gonosz lelkeket végül (mondjuk 100 milliárd év után, amikor már "eleget" szenvedtek), visszahelyezni a nemlétezés alapállapotába?? Ha a szerető Isten képes volt a nemlétezőből létezőt csinálni, akkor miért nem akar egy létezőből nemlétezőt csinálni????
És egyébként ki az a gonosz lélek? Szerinted van olyan gonosz, aki direkt nem akar a mennyei boldogság állapotába kerülni és tudatosan szembeszáll Istennel? Szerintem ez nem gonosz, hanem elmebeteg. Főleg akkor, ha felfogja, hogy örök szenvedést választ. Mert JT is tanítják, Sátán szembeszállt Istennel, a mi tanításunkban Sátánnak még nem kell teljesen elmebetegnek lennie, lehet, hogy csak nem akar tovább létezni. De a ti teológiátokban Sátán csak egy tökéletesen elmebeteg lény lehet, aki tudatosan akar örök ideig szenvedni, ami egy újabb paradoxon.
Ezek szerint tehát kétféle lelkek léteznek. Akik örökké boldogok akarnak lenni, meg olyanok, akik örökké akarnak szenvedni. De az is lehet, hogy akik örökké akarnak szenvedni, azok a mennyekben szenvednének és jobban érzik magukat a pokolban? Akkor meg relatív az egész. No, ez kicsit kezd humoros lenni, de én csak tovább gondolom a dolgokat.
Már meg ne haragudj, de ez a válaszod egy csomó ellentmondást tartalmaz:
Isten "teremtési elhatározásában nem vezettethette magát azoktól, akik tudatosan az ő ellenségei közé szegődnek; nem jutalmazhatta éppen a gonoszokat azzal, hogy csupa meg nem érdemelt kíméletből meg se teremtse őket. Ő embereket teremtett s az emberekre bízta, üdvözülni akarnak-e, vagy sem. Aki aztán a kárhozatot választja, magára vessen s ne az Istenre."
:-)
Komolyan mondom, ez a szabálytalan indoklás iskolapéldája !!
Persze hogy nem vezethette magát azoktól, akik tudatosan az Ő ellenségei közé szegődtek, hiszen ezen gonosz lelkek a megteremtésük pillanata előtt még nem is léteztek, még el sem szegődtek az Ő ellenségei közé, és ha nem lettek volna megteremtve, akkor nem is szegődhettek volna el soha.
Az indoklás másik része már valamivel jobb:
"Ha azt kérdezzük, miért akarta Isten a létnek ilyen rendjét, hol ezek üdvözülnek és amazok elkárhoznak? A thomisták felelete: Mert Isten a létnek ezt a rendjét előttünk kifürkészhetetlen okokból alkalmasnak találta arra, hogy változatosságával, kegyelmének és egyben kemény igazságosságának érvényesítésével hirdesse az ő dicsőségét."
mivel legalább az van benne leírva, hogy NEM TUDJUK.
"a test a lélek börtöne, afféle ruhája azt a platonizmus vallja, azonban a katolikus teológia nem ezt vallja, hanem azt, hogy a kettő szoros egységet alkot, és a testen kívüli lélek állapota nem egy "rendes" állapot, hanem egy vis maior ..."
Akármilyen egységet is alkot, de a katolikus teológia mégiscsak elképzelhetőnek tartja azt, hogy az ember test nélkül létezzen. Igaz, hogy hozzáteszitek, hogy nem rendes állapot, de a meztelenül járkáló ember állapota sem rendes állapot, úgyhogy az a hasonlat, amit alkalmaztam, t.i. hogy a meztelen test a lélek, a ruha pedig a fizikai test, mintenképpen jó.
Nincs ellentmondás az Ó- és Újszövetség között abban az értelemben, ahogy azt Markion és a markioniták értették, és Isten sem változik: azonban van fokozatos kinyilatkoztatás, az üdvrend továbbfejlődése, és az is, hogy Isten bizonyos momentumoknál más-más tulajdonságát hangsúlyozza. Ezeket persze embernek olykor nehéz összeegyeztetni, de nem lehetetlen, erre való a teológia :)
"nem lehet olyami, hogy egy darab lélek végtelen ideig nem létezett, majd végtelen ideig fog létezni." - Már miért is ne lehetne? Hiszen az angyalokkal is így van: időbeli kezdetük van, de soha nem szűnnek meg immr létezni. Elolvashatnád ITT, hogy Szent Tamás milyen logikai úton bizonyítja a lélek romolhatatlanságát. Ja, és egy fontos momentum:
"A megigazultak részesülhetnek Isten örök és végtelen életében, de csakis analóg értelemben, hiszen végességük folytán képtelenek a végtelen tökéletesség befogadására. A kegyelemtől nyert befogadóképességük szerint kapnak ugyan Isten életéből, de sohasem élhetik meg annak végtelen tökéletességét. Az üdvözültek és az angyalok örökkévalóságát aevum-nak mondja a teológia, szembe állítva Isten aeternitas-ával. A világ és az ember tehát csak korlátozott mértékben részesedhetik az ő örökkévalóságában, mert ő nem semmisít meg semmit abból, amit alkotott. Az embert kifejezetten meghívta saját életközösségébe, de az ember csak teremtményi módon hordozza majd ezt az el nem múló létet. Az ember ott is a véges létezők egymásutániságában fog élni."
Amit te felhozol, arra megvan a válasz, és szerintem helytelen a gondolatmeneted, akkor amikor egyfajta korlátolt, emberi nézetet akarsz Istenen számon kérni:
Isten "teremtési elhatározásában nem vezettethette magát azoktól, akik tudatosan az ő ellenségei közé szegődnek; nem jutalmazhatta éppen a gonoszokat azzal, hogy csupa meg nem érdemelt kíméletből meg se teremtse őket. Ő embereket teremtett s az emberekre bízta, üdvözülni akarnak-e, vagy sem. Aki aztán a kárhozatot választja, magára vessen s ne az Istenre."
"Ha azt kérdezzük, miért akarta Isten a létnek ilyen rendjét, hol ezek üdvözülnek és amazok elkárhoznak? A thomisták felelete: Mert Isten a létnek ezt a rendjét előttünk kifürkészhetetlen okokból alkalmasnak találta arra, hogy változatosságával, kegyelmének és egyben kemény igazságosságának érvényesítésével hirdesse az ő dicsőségét."
A JT rendszer tehát egy torz igényt akar ráerőszakolni Istenre és az ő üdvtervére, és azzal kontárkodik, bibliai kifejezések jelentését meghamisítja, kontextusából kiszakítja, stb.
"amely lélek vétkezik, az meghal" - Még JT szempontból sem arról szól, tehát ez öngól, nem tagadja az anima separata-t: "Ha itt a „lélek” szó alatt az embert magát értjük, akkor természetesen, mivel a test halandó. Ez 18:4 "amely lélek" hebraizmus, jelentése: "aki" - vagyis itt ennyi van csak: "Nézd, minden élet az enyém: az apa élete éppúgy az enyém, mint a fiú élete. Aki vétkezik, az hal meg!" Amikor a Bibliában arról van szó, hogy a „lélek" meghal (például 4Móz 23,10; lKir 19,14), az mindig az egész embert (szélesebb értelem), de sohasem a lelket, mint az ember teremtésbeli elemét (szűkebb értelem) jelenti. Ez különösen az olyan helyekre vonatkozik, mint Ez 18,4, amelyet szívesen vesz elő az Őrtorony Társulat (például: „Érveljünk az írásokból, 249. o.). Ha ott azt mondja a próféta, hogy „annak a léleknek kell meghalnia, amelyik vetkezik", ezen nyilvánvalóan az ember szellemi-testi egységében értendő, mert egy elszigetelt lélek sem vetkezni, sem meghalni nem tudna. A halandóság olyan tulajdonság, amely az Újszövetségben csak a földi testre vonatkozóan használatos (Róm 6,12; 8,11; 1Kor 15,53k; 2Kor 4,11; 5,4). Hiszen a földi test a látható és múlandó szférájába tartozik (2Kor 4,18). Az új test azonban, amelyben a személyes folyamatosságában tovább létező ember az utolsó napi feltámadáskor részesül, halhatatlan (1Kor 15,35-54; 2Kor 5,1-10; Fii 3,21; vö. Ronsdorf 1992,114k).'"
Az "örök élet" kifejezésről meg az előbb mutattam ki, hogy nem azonos az örök létezéssel, magyarul attól, hogy valaki nem kapja meg az örök élet ajándékát (ami a mennyországgal szinonima), attól még örökké fog létezni, legfeljebb nem Isten színelátásában.
Én nem úgy gondolom, hogy az új verzió teljesen felülírja a régit, hanem úgy, hogy megszüntetve megőrzi, úgy, ahogy pl. az eisteini világképe a newtonit. Sőt abban is hiszek, hogy a Biblia első öt könyve elolvasása után kialakuló istenkép (vagy világkép) nem lehet 180 fokos eltérésben azzal az istenképpen, amit az egész Biblia elolvasása után nyerünk. Márcsak azért sem, mert többszáz év volt a Tóra befejezése és a Biblia egészének a befejezése között. Persze finomulás, tökéletesedés, árnyaltság lehet. De alapvető változás nem. Szerintem az Ószövetség a mag, amiben már benne van az egész fa. Sokan azt mondják, hogy az Ószövetség istenképe a bosszúálló haragvó Isten, az Újszövetségé pedig a megbocsátó, jóságos Isten. Ez hülyeség. Isten változatlan. Hogy engedhetné meg Isten azt, hogy Szavának első öt könyve után teljesen más következtetést vonjunk le, mint a Jelenések könyve után? Ha elolvasom az Ószövetséget, akkor sok dolgot tökéletesen megértek belőle, sok dolgot pedig csak homályosan vagy sehogyan. Amit azonban tökéletesen értek, azt nem lehet felülírni az Újszövetséggel. Ami homályos, azt lehet az Újszövetségen keresztül megvilágosítani, de ami stabil, ami kialakult, ahhoz már nem kell semmit hozzátenni. Azért nem szeretem, hogy ha beidézek valami világos dolgot Mózes első könyvéből, és replikaként valaki a Jelenések könyvére hivatkozik. Ez olyan, mintha egy diáknak aki megértette az egyszeregyet, differenciálszámítással kezdenéd szédíteni.
Ott a "halál" szó nem a fizikai halálra vonatkozik, hanem a lelki halálra, az Istentől való elszakadásra, a kegyelem elvesztésére.
"Amely napon vétkezel, meghalsz" - Amikor vétkezel, megvonom tőled a kegyelmemet, az örök életet, és majd meg fogsz halni.
Amikor a Sátán azt mondja, hogy "bizony nem haltok meg", akkor azt mondja: "Nyugodtan vétkezzetek, Isten úgyse fogja beváltani a fenyegését (csak blöffölt)". Erről már írtam ITT, esetleg idézd fel :-)
Az, hogy az embernek a testi halála utáni továbblétet tulajdonítunk az nem szünteti meg a halál krizísét. Az egyik ok EZ, amit beidéztem múltkor (elolvastad?) - vagyis még aki most, a halála után egyből a mennybe kerül lélek szerint, az sem "blicceli át" a halált. A másik ok pedig az, hogy mint az előző hozzászólásomban kifejtettem Ádám nem kerülhetett "jó" helyre a halála után, legjobb esetben is csak a limbus patrumba, amely noha a pokolnál jobb volt, de mégis ez egy örömtelen bús lét volt, a reménytelenségé - hiszen ki tudta ott akkor évezredekig, hogy lesz megváltás, főleg rájuk kiterjesztve?
Ide tartozik az is, hogy azt, hogy a test a lélek börtöne, afféle ruhája azt a platonizmus vallja, azonban a katolikus teológia nem ezt vallja, hanem azt, hogy a kettő szoros egységet alkot, és a testen kívüli lélek állapota nem egy "rendes" állapot, hanem egy vis maior, de bővebben ugye akkor ITT.
Kedves Józsika. Azt már többször írtam, hogy a lelkeknek szerintem nem lehet örök létezésük. Pontosabban kifejezve: nem lehet olyami, hogy egy darab lélek végtelen ideig nem létezett, majd végtelen ideig fog létezni. Ilyesmiben nem tudok hinni. Abban még hamarább, hogy lényegében minden lélek végtelen idő óta létezik, csak elfelejti azt, amit időről időre átél. De ennek sincs semmi bibliai alapja. Abban pedig végkép nem tudok hinni, hogy Isten, aki szerinted képtelen a történéseket nem előrelátni, megteremt a semmiből egy halhatatlan lelket úgy, hogy a megteremtés pillanatában biztosan tudja, hogy ez a lélek a pokolra fog kerülni. Akkor mi a fenének teremti? JT tanításában (axiómarendszerében illetve bibliaértelmezésében) az a szép, hogy ilyen hajmeresztő dolgok fel sem merülnek benne. Az embernek nincs halhatatlan lelke, tehát amely lélek vétkezik, az meghal. De Istentől ajándékba kaphat örök életet. Ha nem kap örök életet, az sem akkora tragédia, elvégre azon nemlétező emberekért sem ejtünk könnyet, akik azért nem születtek meg, mert nem azt a nőt vettük feleségül, akinek régebben udvaroltunk, hanem egy másikat.
Nem, ez csak Isten igazságosságának (ami lényéhez tartozik) következetes számon kérése. Aki valóban poklot érdemel, annak az igazságosság alapján pokol jár, nem kevesebb, nem megsemmisülés. Viszont akit nincs terhelve halálos személyes bűnökkel, bűnükkel való megátalkodottságban, pl. egy 4 éves gyermek, akinek a szülei nem szolgálnak a hű és bölcs brooklyni központnak, annak viszont meg azért igazságtalan az armageddoni mészárlás, mert ő meg nem érdemli azt az igazságosság szerint.
Egyébként az abortusz tiltása csak azon a logikai elven követketes, ha vallod, hogy egy magzatnak lelke van. Mert ha nincs, ha az ember csak anyag, ha a tudata nem több elektromos jelnél az idegsejtek között, akkor semmiféle természetjogi akadálya nem lenne egy magzat megölésének. Így noha tiltják az abortuszt, valójában nem tudják természetjogilag meginodkolni abban a rendszerben, ahol tagadják, hogy az embernek szellemi lelke van. Az ilyen tiltás csak biblicista-fundamentalista tengelyben hatásos: "Isten megtiltotta, mert csak!" Valójában Isten nem tilt dolgokat ilyen "mert csak" alapon, mindennek van természetjogi indoka, legfeljebb nem mindig érthető automatikusan.
Isten lehet, hogy az ókorbna megölt ártatlan gyermekeket is, azonban itt kettő dolgot kell hangsúlyozni.
1. Ez az Ószövetségben történt és ott mindennek pedagógiai szerepe van, hogy fokozatosan, az adott fejlettségi fázishoz képest valamivel jobbat szemléltessen. Pl. a "szemet szemért" haladó elv volt ott egy olyan környezetben, ahol egy kivájt szemért egy egész törzset írtottak ki. Másrészt meg Isten az Ószövetségben elsősorban az ő egyetlenségét és abszolút szuverenitását hangsúlyozza ki.
2. Az is biztos, hogy a jóhiszemű pogányok végső soron nincsenek eleve kizárva az üdvösségből. Így nézve a testi halál ténye semmiség.
Hogy hogy kell értelmezni a Bibliában, az Újszövetség fényénél az olyan kijelentéseket, mint "boldog, aki megragadja és sziklához veri csecsemőidet"? Nos, ezek az ún. átokzsoltárok, amelyekről kérlek szépen, olvasd el EZT.
"A zsidók haragjukat kiterjesztik a gyerekekre is, hogy felnővén ne származzék tőlük rossz. Figyeld meg: ahogy a babyloniak is kegyetlenül bántak a zsidó gyermekekkel, úgy a próféta is hasonló büntetést jövendöl nekik. De nem ilyen az Új Szövetség: mi, mint a szelíd és emberszerető Jézus Krisztus tanítványai, azt a parancsot kaptuk, hogy szeressük az ellenségeinket és imádkozzunk a nekünk rosszat tevőkért. Babylon sziklához vert csecsemői atyáink tanítása szerint a rossz magvait és a szenvedély gondolatait jelentik, amelyeket Jézus ima üdvözítő szavain kell széttörni, - mert a szikla – Jézus Krisztus, - hogy ne növekedjék bennünk a rossz és ne feketítse be a lélek tündöklő jóságát, és ne váljék olyan cselekvéssé, amely ellenkezik a minket szerető alázatos és szelíd Urunk, Jézus Krisztus parancsolataival (Theodorétosz, Aranyszájú Szent János, Nagy Szent Vazul, Nil Szorszkij, Dorotheosz abba)."
"A számkivetettek számára Jeruzsálem nemcsak földi hazájuk, hanem a szent város, az Isten székhelye. Ezért az ellene elkövetett gaztettet az Isten ellen elkövetett véteknek is érezték, amely bosszút kíván. A zsoltáros a ,,szemet szemért'' törvénye alapján beszél (vö. 108. zs.), amely az antik világban Keleten hasonló feltételek mellett szokásos volt. Édomnak Jeruzsálem elleni gyűlöletérôl a próféták gyakran panaszkodnak és szörnyű pusztulással fenyegetik; vö. Iz. 34, 5-15; Jer. 49, 7-22, Ez. 25, 12-14; Ám. 1, 11-12 stb. odasújtja: az elfoglalt városokban a gyermekeknek ilyen kegyetlen módon való megölése azoknál a népeknél gyakori volt, vö 2Kir. 8, 12; Oz. 10, 14; Náh. 3, 10. A zsoltáros azoknak a dolgoknak a leírásával, amelyek az elfoglalt városban történni szoktak, a város kiirtását jelzi."
"Az utolsó mondat képletesen annyit tesz: Boldog lesz, ki téged legyőz. A gyermekek szétzúzása a köveken, az akkori kegyetlen hadiszokás szerint (Ézs 13,16. Kir. II. 8,12.) itt átalán a harc, megtámadás helyett vétetik."
Az, hogy Isten nem változik, az az ő lényére vonatkozik, nem pedig arra, hogy az üdvtörténet minden egyes pillanatában ugyanazt a tulajdonságát emeli ki. Az Újszövetségben azt hangsúlyozza, hogy "bár szuverén és abszolút Úr vagyok, mégsem foglak titeket "mert megtehetek" alapon szadizni, hanem aki elfogadja a kegyelmemet, annak eltörlöm bűneit és örök életet adok neki".
"Azok a csecsemők, akiket az ókorban Isten parancsára megöltek, megölésük után hová kerültek? A pokolba? A tisztítótűzbe? Vagy egyenesen a menyországba?" - Az ószövetségi, a kereszténység előtti idők elhunytaira gondolsz?. Krisztus megváltása előtt az ég be volt zárva; ekkor az elhunytak még mind az alvilágban (a Seolban) voltak együtt (vö. pl. Jób 30,23) egy örömtelen, bús létben, még akkor is, ha örök üdvre voltak kiválasztva. Ők bár külön voltak a pokolra ítéltektől (vö. Ez 32,17-32), de ez a hely - mint pokol tornáca -, nem volt az öröm helye, hanem a néma szomorúságé, ahol még Istent sem dicsőítették. Ez tehát teljesen különbözik a mennytől, amit csak Krisztus nyitott meg kereszthalála által. Ekkor vált örömmé a halál, és ekkortól dicsőítik az Istent a meghalt szentek, és ekkortól tudnak közbenjárni értünk. Az ószövetségi időszakban minden halott lelke a Seolba, vagyis az alvilágba került. Ezt úgy határozhatjuk meg, hogy azon halottak állapota, akik Isten színelátásától meg vannak fosztva, így az ószövetségi időben még senki sem juthatott a mennybe. A régi bibliafordítások sajnos tévesen pokolnak fordították a seolt/hádészt, pedig nem (feltétlenül) az. A Seol az ószövetségi időszakban két "fakkra" volt osztható:
a) az igazaké: ezt nevezzük paradicsomnak, Ábrahám kebelének, limbus patrumnak.
b) a gonoszoké: ezt nevezhetjük kárhozatnak, gyehennának, pokolnak, stb.
Az apostoli hitvallás tartalmazza azt a kitételt, hogy Krisztus halála után "alászállt a poklokra". Ez egyébként összecseng Ef 4:8-10 versekkel. Természetesen ez magyarul félrevezető, hiszen itt a „poklok” nem a pokolt, a kárhozat helyét jelenti, hanem a Krisztus előtt meghalt – mind a jó, mind a rossz – embereknek az állapota. Jézus isteni személyével egyesült emberi lelke elment ezekhez az igazakhoz (akik a Ábrahám kebelén voltak), akik várták a Megváltót, hogy végre megláthassák Istent. Krisztus, miután halálával legyőzte a halált és az ördögöt, „akinél a halál hatalma volt” (Zsid 2,14), kiszabadította a Megváltóra váró igazakat és megnyitotta számukra a menny kapuját.
Így elmondható, hogy az a "szekció" került át a mennybe, és így az igazak innentől ide kerülnek, és nem a Seolba.
