A Pevek – korábban Hírtelevízió, majd Kavkaz – nevű, történelem iránt érdeklődő júzernek nyitom ezt a szaktopicot, azzal a céllal, hogy kellő teret kaphasson az 50. szélességi körtől északra vegetáló kis népecskék (nyenyecek, manysik, hantik stb.) elmélyült tanulmányozására.
Annyiban nem topikrombolás, hogy a manysik-hantik tényleg erőteljesen mongolidok. Valószínűleg ez tévesztette meg a sztyeppei népek (így a valódi ugorok) történetében kevésbé jártas olvtársat.
Érdemes megemlíteni e "szókincsbeli gazdagsággal" kapcsolatban azt a gyakran felhozódó legendát, hogy az eszkimóknak több mint száz szava van a hó megjelölésére... A hiedelem a neves, német-zsidó származású (és identitású) kultúrantropológushoz, Franz Boashoz nyúlik vissza. Ő állapította meg Az észak-amerikai indiánok kézikönyve c., 1911-ben megjelent könyvében, hogy a víz szóra használt különböző angol formulákhoz hasonlóan az eszkimóknak is egymástól független gyökerű szavaik vannak a hó megnevezésére. Egy amatőr nyelvésznél, Benjamin Lee Whorfnál ebből hamarosan hét szó lett, majd a másodkézből vett számadatok egyre emelkedtek, míg végül négyszáz körül állapodtak meg...
That old chestnut about Eskimos having 100 words for snow? Not true. Linguists have been trying to dispel this myth for decades and date it back to the introduction to The Handbook of North American Indians, published in 1911 by German American anthropologist Franz Boas (1858-1942). Boas pointed out that, like English has separate roots for words about water (liquid, lake, rain, dew...), Eskimo has separate roots for snow-related words:
aput - snow on the ground
gana - falling snow
piqsirpoq - drifting snow
qimuqsuq - snowdrift
The passage was misinterpreted and inflated by amateur American linguist Benjamin Lee Whorf (1897-1941), whose article was quoted, reprinted, and further embellished. Whorf's 7 snow terms became 9, then 50, then 100, then 200...even after anthropologist Laura Martin tried to set the record straight in 1982. Geoffrey K. Pullam makes another attempt to suppress the oft-repeated "factoid." Steven J. Derose points out several "counting" issues, including the fact that Eskimo is not a single language, but a term that encompasses 2 major cultural groups: Inuit and Aleut. Anthony C. Woodbury tallies up the snow-related lexemes in the Inuit language, Yu'pik. David Mendosa reprints a satirical list of the "100 words" that includes entries like "tliyel - snow that has been marked by wolves, hiryla - now in beards, and klin - remembered snow. And again Geoffrey K. Pullam gets the last word by stating that because Inuit has multiple, recursively addable derivational suffixes for word formation, the words that Eskimos can apply to snow is actually infinite.
Steven Pinker pszichológus 1994-ben megjelent, The Language Instinct című könyvében bebizonyította, hogy a történet a sokszáz eszkimó havas szóról nem más, mint mese. A legenda fejlődését Laura Martin antropológus dokumentálta. Eszerint 1911-ben egy Franz Boas nevű antropológus megállapította, hogy az eszkimóknak négy szavuk (aput, gana, piqsirpoq és qimuqsuq) is van a hó fogalmára. Az antropológus ezzel azt akarta bizonyítani, hogy még a primitívnek mondott nyelvek is milyen komplexek. A példát előszeretettel felhasználták érveléseik során a relativista nyelvészek is, akik ily módon rámutattak, hogy minden nyelv másképp értelmezi a világot, ezért nem összevethető más nyelvekkel. Boas tanítványainak publikációiban ez a szám előbb hétre nőtt, idővel aztán elérte a százat, majd a kétszázat – egy extrém esetben pedig a négyszázat is.
Megkerülve azt a definíciós hibát, hogy olyan, hogy egységes eszkimó nyelv nincs, elmondható: a valóságban az eszkimóknak nincs több szavuk a hóra, mint akármelyik más nyelvnek. A The Dictionary of the West Greenlandic Eskimo Language (C. W. Schultz-Lorentzen, Copenhagan: Reitzels, 1927) szótárban kettő szerepel: a qanik a levegőben lévő hópehelyre, illetve az aput a földön lévő hóra. Az általános hóra Sergio Benvenuto (Városi legendák, 2004) szerint a grönlandi eszkimók az aputot, a kanadaiak az aputit, az alaszkaiak pedig az apunt használják. Ha nagyon kell, a nyelvészek akár tucatnyi további szót is össze tudnak gyűjteni, mint azt tették a The Yup’ik Eskimo Dictionary (Steven A. Jacobson, Fairbanks: University of Alaska, 1984) igen nagylelkű szerkesztői, akik 24 szót gyűjtöttek össze. A pontos szám megállapítása azonban nemcsak a többféle dialektus miatt nehézkes: az eszkimók poliszintetikus nyelvet beszélnek, ami azt jelenti, hogy a mondattagokat, olykor egész mondatokat egyetlen hosszú szóba tömörítik.
A 24 tehát a felső határ, közel ennyit pedig akár az angolból is összegyűjthetünk, mint azt tette Geoffrey K. Pullum professzor a The Great Eskimo Vocabulary Hoax and Other Irreverent Essays on the Study of Language című könyvében: snow, sleet, slush, blizzard, avalanche, hail, hardpack, powder, flurry, dusting, snizzling, rime, ice, frost, hoarfrost, snowball, iceball, cornice.
A Die Zeit Stimmts rovata szerint az Alpok hegyvidékein lakók közel húsz szót használnak a hideg csapadék formáira, többek között a Locker-, a Wild-, a Neu- és a Pappschnee, a filzige Schnee, az Oberflächenreif, a Firn, a Sulz, a Pulver- és a Faulschnee szavakat.
Az 1999-es Magyar szókincstár szerint a magyar nyelvben a havazás főnévre 9 (hóesés, hószakadás, hóhullás, hószitálás, hószállingózás, hózápor, hózivatar, hóvihar, hóförgeteg), a havazik igére 9 (szállingózik, hulldogál, harmatozik, szitál, permetez, pilinkézik, pilinkél, pelyhedzik, havazkál), a hó szóra pedig 3 (hópehely, hópihe, hókristály) formát használhatunk, és akkor még nem beszéltünk a hideg csapadékok fent említett más formáiról, mint például a latyak, a lavina és a jég egyéb összetételeiről.
Bartos Tibor magyar szótárában (Egymást magyarázó szavak és fordulatok tára, 2002) az alábbi szavak szerepelnek a hóra: pillehó, pele (Gyergyó), hópelyhek, hópihék, pilinke, porhó, tűhó, dara, havas eső, havazás, hóesés, hófúvás, hóvihar, hóförgeteg, hótorlasz, hóakadály, átfúvások.
Darázsfészekbe nyúlunk – szisszentek föl többen is, amikor megtudták, hogy a finnugor elmélet cáfolatairól és azok politikai vetületéről készülünk írni. Pontosabban arról, hogy miért kap újra és újra politikai felhangokat egy tudományos kérdés, miért érzik sokan a nemzet elleni támadásnak a nyelvi rokonság hangoztatását, és miért keresnek alternatív „ősöket”, ahol csak lehet.
Tavaly nyáron a Szőcs Géza kulturális államtitkár által meghirdetett Julianus-program adott némi reményt az ellenzőknek. A program keretében ugyanis genetikai vizsgálatokkal kutatnák a magyarság eredetét, így „tesztelve” a finnugor elméletet. „Anakronisztikusnak tartom, hogy a nemzeti tudatot még ma is egy szerencsétlen – mert kizárólagos – finnugrista elmélet dogmái közé próbálják beszorítani” – nyilatkozta az államtitkár a HVG-nek, nem túl hízelgő fényben tüntetve fel a nyelvrokonságot igazoló teóriát. „Nem valószínű, hogy a közeljövőben beépülnek az oktatásba népünk őstörténetének a finnugortól eltérő elméletei” – jelentette viszont ki a Magyar Hírlapnak Gloviczki Zoltán közoktatásért felelős helyettes államtitkár december végén, ami már azt is jelezte, hogy a közoktatást is elérték a program keltette hullámok. És még egy hír: miközben nálunk heves tiltakozások kísérik még ma is az elméletet, az idei Európa Kulturális Fővárosa címét betöltő finnországi Turku szervezői kijelentették: nem kívánnak konkurálni a kevesebb pénzből gazdálkodó másik fővárossal, az észt Tallinnal, inkább a művészeti és nyelvi – finnugor! – rokonságot szeretnék hangsúlyozni.
De vajon miért büszkék ők arra, amire mi nem?
– Mélységes nemzeti sértettség és megbántottság táplálja ma is az ellenérzéseket – magyarázza Honti László nyelvész, akinek szerkesztésében tavaly egy tanulmánykötet (A nyelvrokonságról) jelent meg a Tinta Kiadó gondozásában. A szerző tudománytörténeti háttérbe helyezve ismerteti a dilettáns nézeteket, főleg az utóbbi évtizedekben tomboló képtelenségek amorf halmazát. Mint mondja, az első nagyobb tiltakozáshullám még a XIX. századi magyar nemesség felől érkezett, akik nem tudták elviselni, hogy a lappokkal, egy rénterelő, halászó néppel kerülnénk (nyelvi) rokonságba. A halzsírszagú rokonság meglehetősen dehonesztálónak tűnt. Nem beszélve a vogulokról és osztyákokról, akik európai szemmel nézve nemigen dicsekedhettek Adonisz-alkattal. A legfőbb érv épp ebben rejlett: nézzék csak meg őket, hát így nézünk mi ki? – mondták és mondják még ma is felháborodottan. Az ellenérzések a millenniumi ünnepségek idején még inkább kiéleződtek.
– Akkoriban Magyarország volt a világ egyik legdinamikusabban fejlődő országa. Buzgott bennünk a tetterő, hiszen akkortájt épült fel fél Budapest, és mindenkit áthatott ezeréves múlt büszkesége – magyarázza Fodor István nyelvész. Ekkor jutott el a finnugor elmélet a köznéphez és vele a döbbenet. Velünk összevetve ugyanis Finnország csupán Oroszország egyik gyarmatának tűnt, egy jobbára éhező, szegény néppel. A sors iróniája, hogy Finnország azóta szédületes fejlődési pályát írt le, és mindezt a maga erejéből. Tudnia kellene ezt minden mai tiltakozónak, aki mobiltelefont tart a kezében, a finn fejlődés egyik szimbólumát. A rokonság, veti fel Fodor, ma már inkább nekik lehetne kényelmetlen.
S hogy miért lettek szimpatikusabbak a hunok? Egyrészt, mert keveset tudunk róluk, és a réseket könnyebben kitölti a legenda. Másrészt egy harcos, hódító, nagy hatalmú nép fiai inkább megmozgatták a romantikus képzeletet, s táplálják mind a mai napig. Egy mostanában a szerkesztőségünkbe is eljutott levélben egy Kijevben talált régészeti leletről adnak hírt ismeretlenek. Eszerint az Árpád nagyapja alapította, építette szabír-magyar városban a hatvanas években 9000 darab rovásírással teleírt pergamenpapírt találtak. A kutató régész, Armatov akadémikus az egészet elküldte futárral a Magyar Tudományos Akadémiának, így a legenda, arra gondolva, hogy„mi” vagyunk a megfejtésében illetékesek. Csakhogy a tudóst végül Szibériába száműzték, a pergamenek pedig szőrén-szálán eltűntek...
S bár Finnországban is akadnak ellenzői az elméletnek, a magyarországiéhoz fogható heves tiltakozás ismeretlen. Mint ahogy az is, hogy ezt egy politikai irányzat is felkarolja, márpedig nálunk jobbára ez történik: a szélsőjobb tereli egy akolba a minél dicsőségesebb múlt után „kutatókat”. A DNS-vizsgálatok pedig nem alkalmasak arra, hogy egyszer s mindenkorra tisztázzák a kérdést. Az ellenzők tipikus hibája ugyanis, hogy a nyelvi rokonságot összemossák a biológiai és kulturális rokonsággal, holott ezeknek nincs közük egymáshoz. Ráadásul az elmúlt ezer év már eltüntette a genetikai állományok közti különbséget: ma már nincs magyar vagy fi nn típus, mindannyian európai népek vagyunk. Talán csak Raskó István genetikus vizsgálódásai vezethetnek eredményre, aki a honfoglaló magyarok csontjaiból nyer ki DNS-mintákat. Ezeket kellene összevetni a korabeli népek maradványaival, csakhogy az ilyen leletek nagyon ritkák, és a művelet roppant költséges.
– A tudomány hajlamos hatalommá válni, és hatalmi rendszerével megfélemlíteni az ellenzőit – magyarázza Czakó Gábor író, aki nem tagadja a finnugor rokonságot, csupán azt kifogásolja, hogy az elmélet nem foglalkozik a magyar nyelv eredeti természetével, vagy ha igen, akkor nem megfelelően. Vagyis nem magyarázza meg kimerítően a magyar nyelv belső szerkezetét. Szerinte a némiképp eltorzult fi nnugor elmélet miatt fordulhat elő, hogy az iskolai nyelvtant sok tanuló elutasítja, mert nem egyezik ösztönös nyelvérzékével. S mivel a gondolkodás a nyelvre épül, nem csoda, ha később ők lesznek az elmélet legfőbb ellenzői. A legnagyobb problémát az író abban látja, hogy nem folyik széles körű tudományos vita a nyelvrokonság kérdéséről, s ha van is egy-két tanácskozás (négyévente finnugor kongreszszust rendeznek például), az többnyire belterjes vagy ellenséges a bírálókkal szemben. Példaként a saját esetét hozza fel, mikor is Hunfalvy Pálról, az elmélet XIX. századi legfőbb terjesztőjéről írt szövegében 18 pontban sorolta föl a „hunfalvizmus” tévedéseit az anyanyelvvel szemben, ám a vitában résztvevők jobbára a szerző gyalázásával törődtek. Nem mellékes az sem, teszi hozzá, hogy az elmélet iránti ellenszenv onnan is fakad, hogy Hunfalvy Bach-huszárként tevékenykedett...
Hm...Csak megjegyzem, hogy a mai franciàban az "affinité" rokonlelküséget jelent; amikor vérségi kapcsolat nélkül egy hullàmhosszon van egymàssal két személy, egyformàn gondolkodnak. Eredetileg pedig (mint làthatò a szövegben is) sògorsàgot, hàzassàg révén létrejött rokonsàgot jelent.
Furcsa, hogy ezt a kifejezést a nyelvekre àtültetve, hogyan csinàltak belôle "közös eredetet", közös szàrmazàst jelentô értelmet ???
A finnugristák által oly gyakran hangoztatott halzsíros jelző Fábián Pál Soporon- és Győr környéki plébánostól adatolható legkorábban. Az említett egyházfi és Hunfalvy azon ügyködtek, hogyan lehetne egy kizárólagos "finnugor" teóriát lenyomni a nemzet torkán. A következőket olvassuk a plébános Hunfalvyhoz intézett, 1857. szept. 24-én kelt levelében: "Nyelvtanunk megjelentével a finnizmus nálunk új stadiumba fog lépni … De ezentúl, legalább kis időre, szabadulni fogok a sok hivatalos irástól. Azután hozzálátok, mert szeretnék a közelgő tél folyamán a finn szépköltészetről közönségünk számára valamit írni, hogy az a halzsíros népet sajátságos szépköltészeténél fogva megkedvelje. Lefordítom majd nyelvünkre a Lyhy historia ‘s maantiede-t is, hogy országuk ‘s történetükkel is közelebbről megismerkedhessék, mint az eddig lehetséges vala. De ez utóbbira nézve óhajtanám, ha valami jó térképét adhatnók Finnlandnak."
Szíj Enikő
A halzsíros finnugor rokonság és Fábián István (1857)
In: Ladányi–Dér–Hattyár szerk.: "...még onnét is eljutni túlra..." – Nyelvészeti és irodalmi tanulmányok Horváth Katalin tiszteletére; Tinta, Bp., 2004, 289.
"Mythologiánk alapvető szentírásául a finn Kalevalát fogadtam el" – ismeri be a szerző. Később ugyan nagy kegyesen hozzáteszi, hogy "vannak mythologiánkban is, mint a nyelvben, nyomok, melyek török-tatár eredetre vezethetők vissza", összefoglalója mégis a finnugrisztika elvadulásának iskolapéldája...
Oroszországi tapasztalatairól rendkívül alapos művet hagyott ránk Giles Fletcher angol utazó. Címe: Of the Russe Common Wealth (London, 1591., reprint: 1966.) Könyvében az orosz exportról is ír. A legfontosabb exportcikknek a mézet, viaszt, faggyút és a prémet nevezi. Értesülései szerint a méz mordvinföldről, a kadomi cseremiszektől, Rjazany, Murom és Kazany vidékéről érkezik. A mordvinokat és a cseremiszeket a tatárok közé sorolja. (A "finnugor" és török népek keverése hasonló küllemük, öltözködésük és szokásaik miatt ebben a korban általános volt. Zalánkeméni Kakas István pl. Kazanyt a cseremisz tatárok fővárosának nevezi.) A mordvinokról azt írja Fletcher, hogy a tatárok közül ők a legvadabbak. Ez az információ a 10. századi muszlim utazók hírei között bukkan föl először, s a következő évszázadokban is rendre találkozhatunk vele. Nyilvánvaló, hogy ez a környező népek véleményeként került a híradásokba. Még arról is értesülünk, hogy a mordvinok egyistenhívők, de legfőbb istenük mellett tisztelik az élőlények szellemeit is. Az elhunytak emlékére lovat áldoznak. A feltorolt ló bőrét a sírra helyezik.
Fletcher a komi-zürjéneket permjákoknak nevezi. Ír a szamojédokról is. Népnevüknek az oroszok körében élő naiv magyarázatát is közli: a szamojéd önevőt jelent. Információi szerint az obdorszki területen, az Ob torkolatának közelében található a Zlata baba nevű bálvány – egy asszony, karján gyermekkel –, amelynek közelében összegyűlnek az obdorszki szamojédok, hogy a halászat, a vadászat vagy a távoli utak sikeréért fohászkodjanak hozzá. Az obdorszki szamojédok rénszarvasbőrbe öltözöttek, fekete hajúak, a férfiak a természet által szakálltalanok, ezért az idegen nehezen különbözteti meg a férfiakat a nőktől. Vándorló életmódot folytatnak, nincsenek házaik, termőföldjeik. Közösségeiket a papok vagy sámánok vezetik (Papa or Priest). A Zlata babát más szerzők vogul-osztyák bálványoknak tartják, így elképzelhető, hogy a Fletchernél szereplő obdorszki nyenyecek valójában manysik és hantik. E népek összekeverése nem ritka a korai forrásokban.
Fletcher művének sorsa is nagyon tanulságos: a könyv kinyomtatott példányait az angol kereskedők moszkvai társasága (Muscovy Company) igyekezett eltüntetni, attól félvén, hogy ha az oroszok kezébe jut, akkor vérig sértődnek birodalmuk nem túl hízelgő leírásán. És valóban: a 257 év múlva, 1848-ban elkészült első orosz fordítást a cári cenzúra betiltotta, a könyvet elkobozták.
Trever és Lukonyin könyve (Сасанидское серебро; Moszkva, 1987) az Ermitázs szászánida ezüstjeit veszi számba. Az 50 darabos gyűjtemény 27 tárgya származik a permi finnugorok – komik, udmurtok – földjéről. További 6 darabról szintén föltehető, hogy finnugor kézben volt: Nyugat-Szibériából és Baskíriából, tehát az egykori Magna Hungaria területéről származnak. E gyűjteményen kívül további példányok vannak finnugor, sőt szamojéd területekről is a helyi múzeumokban.
A "finnugor" tájakról származó szasszanida edények lelőkörülményei egységesek: nem települések és nem temetők régészeti feltárása során kerültek elő, hanem véletlenszerűen, kis mélységből, ásó, kapa, eke stb. által kifordítva. Esetenként több tárgyat is találtak együtt, nemcsak szászánida, de bizánci importból származókat is. Ezek alapján fölmerülhet, hogy a történelem viharai elől földbe rejtett kincsekről van szó. Egyéb körülmények – az edényeken látható utólagos bekarcolások (egyelőre értelmezhetetlen vonalrendszerek, mitikus lények) és néprajzi megfigyelések azonban arra engednek következtetni, hogy ezek nem magánszorgalmúlag összegyűjtött, elrejtett és elfeledett kincsek, hanem az egykori szent ligetekben a közösségi szertartások során használt tárgyak, előkerülési helyük pedig az egykori szent ligetek területével azonos. E témakörrel többször foglalkozott Fodor István (legutóbb részletesen itt: Prémkereskedelem, művészet, hitvilág – Kereskedelem és hatása őseink korában; in: Tradicionális kereskedelem és migráció az Alföldön – Az Arany János Múzeum Közleményei XI., Nagykőrös, 2008, 127–92.). Megállapításai szerint a szibériai erdőlakók prémexportjuk ellenértékeként kapták ezeket az edényeket. Sámánszertartásaik során azért használták őket, mert hiedelemrendszerük elemeit látták a szászánida edényeken ábrázolt mitologikus témájú jelenetekben. Az ősiráni eredetű dualisztikus világszemlélet, a Nap és a Hold tisztelete talán már a bronzkorban beépült a finnugor mitológiába, amikor régészetileg bizonyíthatóan erős kapcsolatok alakultak ki az erdőövezetben élő primitívek és a sztyeppövezetből északabbra települő ősiráni csoportok között.
Nekem az affinitás hallatán először a "vonzódás" fogalom ugrik be. Ha ezen az alapon indulunk el, az csak annyit jelent: valamiben esetleg egymás jellegét "próbálom átültetni". (nem nyelvtani hiba amit írtam)
A közfelfogás szerint magától értetődően mindkét mű egyaránt nyelvünk rokonsági kapcsolódásával foglalkozik. A munkák címét illetően is magyarázatot legfeljebb a Demonstratio idem esse ’azonos’ kitételéhez szoktak fűzni, rámutatva, hogy a magyar és a lapp nyelv Sajnovics értelmezése szerint is régen volt csak azonos, illetve azonos eredetről van csupán szó. Az idem esse tehát valamiféle eiusdem originis formának a hatásos és tömör rövidítése. Gyarmathi munkájának címéből eddig a grammatice demonstrata kapott (joggal) figyelmet, hiszen a szókincs alapú nyelvhasonlítások után úttörő módon a nyelvtani jellemzők rendszeres összevetésével bizonyít.
Az újabb kutatások szerint azonban nem véletlenül került a címbe az affinitas szó sem. Békés Vera „A hiányzó paradigma” című könyvében felhívja a figyelmet arra, hogy Gyarmathi műve a göttingai egyetem szellemi vonzáskörében született. A göttingai tudományos iskola pedig kulcsfogalomként és terminusként kezelte (először a kémiában, majd más tudományterületeken is) az affinitas-t, a szerkezeti, struktúrabeli hasonlóságok kutatását tűzve ki fő célul. A nyelvészetben ez a nyelvek közös szerkezeti vonásainak feltárását jelentette, és e szerkezeti rokonság egyik alesete lehetett a genetikai rokonság — de nem ez utóbbi kiderítése volt a cél. Az Affinitas tehát korai nyelvtipológiai műnek tekinthető. Később, az ún. göttingai paradigma kikerült a tudomány fejlődési vonalából, és a szellemében fogant műveket is utólag az új paradigma szemszögéből értékelték, esetünkben az Affinitast nyelvrokonító műként. (Békés Vera, A hiányzó paradigma. Debrecen, 1997. 198—201.)
A tipológiai értelmezés irányába mutat az is, hogy másfél évszázaddal később, a modern nyelvtipológia kialakulásánál Roman Jakobson éppen a szó francia megfelelőjét, az affinité-t választotta a tipológiai hasonlóság jelölésére, szembeállítva a leszármazási kapcsolatot kifejező parenté szóval. — A helyzetet azonban tovább bonyolítja, hogy az [184]affinitas az areális nyelvészet szakszavaként is felbukkan: „...az egy földrajzi egységben belül jellemző, a folyamatos nyelvi érintkezés során kialakuló, izoglosszával jelölt egyezéseket affinitási jegyeknek nevezzük. Az areális nyelvészet ezeket az affinitási jegyeket deríti fel.” (Hajdú Péter, Preuráli nyelvi kapcsolatok. In: Bartha A. — Czeglédy K.—Róna-Tas A. szerk., Magyar őstörténeti tanulmányok. Bp., 1977. 162). — Az affinitas tehát a nyelvek közt számon tartott háromféle kapcsolat (genetikai, tipológiai, areális) mindegyikének jelölésére számításba került. Látni fogjuk azonban, hogy a Gyarmathi korában uralkodó felfogás és szóhasználat a puszta tipológiai összevetésnek ellentmondani látszik.
A Gyarmathi-féle affinitas tisztázása akkor vált sürgetővé, amikor a latin nyelvű eredeti megjelenésének 200 éves évfordulója tiszteletére elkészült a magyar fordítás. Mindjárt a címlapnál dönteni kellett ugyanis arról, milyen magyar megfelelő kerüljön az affinitas szó helyére. Megnéztük az angol fordításban szereplő megoldást, hiszen Gyarmathi műve 1983 óta angolul is hozzáférhető V. E. Hanzéli kitűnő tolmácsolásában. (Gyarmathi, Grammatical Proof of the Affinity of the Hungarian Language with Languages of Fennic Origin. Translated, annotated and introduced by Victor E. Hanzéli. 1983.) Sajnos, az affinitas értelmezéséhez az angol változat sem jelentett segítséget. Az angol szókincsben ugyanis a grammatikai műszavak szinte teljes egészükben latin eredetűek. Így az angol fordító abban a kényelmes helyzetben volt, hogy a problémás műszavaknál egyszerűen Gyarmathi latin eredetijének angol megfelelőjét használhatta — az olvasóra bízva az értelmezést. Mindjárt a címnél ezzel a megoldással: affinity.
Két eldöntendő kérdéssel kerültünk tehát szembe: 1. Milyen nyelvek közti kapcsolatot jelöl tehát az affinitas Gyarmathinál? Hogyan értelmezték a kortárs és a későbbi olvasók? (Kissé sarkítva: mit írt Gyarmathi és mit olvastak ki belőle?) — 2. Szakszónak tekinthető-e az affinitas vagy csak egy szinonima a többi között?
1. A válaszadáshoz induljunk ki az affinitas szó köznyelvi jelentéseiből a klasszikus latinban, a magyarországi latinságban és Gyarmathi korában. A szó etimológiája: ad + finis, tehát a szomszédban, a határon élő embert jelölte eredetileg, tágabban a szerzett és a vérségi rokonsággal kapcsolódókat is. A klasszikus latin jelentés szerint: Paulus — Festus 10, 15: „affines in agris vicini, sive consanguinitate coniuncti” [a szántóföldeken szomszédok avagy vérrokonsági kapcsolatban állók — a latin idézeteket saját fordításomban közlöm — C. V. Zs.], Modestin. Dig. 38, 10, 4, 3: „affines sunt viri et uxoris cognati” [a férj és a feleség vérrokonai] (Dictionnaire étymologique de la Langue Latine. Histoire des mots par A. Ernout et A. Meillet, Paris, 1959.).
A római jog az öröklés szempontjából megkülönböztetett vérségi és házasság útján szerzett rokonságot, az előbbire a cognatio, illetve az agnatio, az utóbbira az affinitas volt a terminus technicus, tehát éppen a nem genetikai kapcsolatot jelölte. — A magyarországi középkori latinságban az affinitas a házassági rokonságon (propinquitas ex conubio tracta) és vérrokonságon kívül harmadikként a kereszteléssel létrejövő szellemi rokonságot (affinitas spiritualis) is jelentette (Lexicon Latinitatis medii aevi Hungariae. Vol. I. Bp., 1987.).
Gyarmathi korában a nagy latin—magyar szótárak az affinitas címszónál nagyjából egyöntetűen a szerzett rokonságot, a szomszédságot és a vérrokonságot említik, következetesen a szerzett rokonságot a vérségi elé helyezve. A Wagner-szótárban: „Sogorság, rokonság, item o zomo zédság: Verwandtschaft, Vide: Necessitudo, cognatus” (Universae Phraseologiae Latinae Corpus congestum a P. Francisco Wagner ...Editio Tyrnaviensis altera Anno MDCCLXXV.). A Pápai-Páriz-szótárban: „Sógorság, Rokonság” (Dictionarium Latino—Hungaricum ... coactum a Francisco Pariz-Papai Tyrnaviae, MDCCLXII.). Cellariusnál: „Sogorság, rokonság” (Christophori Cellarii, Latinitatis probatae et [185] exercitatae liber memorialis ... edidit Esaias Budai. Debrecini, 1808.). Márton Józsefnél: „1. határos szomszédság, die Granznachbarschaft 2. atyafiság, sógorság, die Verwandtschaft, Schwägerschaft 3. Trop. atyafiság az, az öszveköttetés, hasonlatosság, die Verwandtschaft, Verbindung der Zusammenhang, die Ähnlichkeit” (Josephi Márton, Lexicon trilingve Latino-Hungarico-Germanicum. Pars prima Pestini apud Gustavum Heckenast, 1818.).
Hogy a szó a szerzett rokonságot jelentette elsősorban, jól mutatja az, hogy a melléknévi, illetve a főnevesült forma: affinis magyar megfelelőjeként szinte kizárólag a sógor, szomszéd szerepel. A Páriz-Pápai-szótár a magyar—latin részben a rokonság címszónál az agnatio, proximitas, propinquitas után legutoljára említi az affinitas-t, a rokon-nál pedig fel sem veszi az affinis-t. Figyelmet érdemel, hogy a Márton-szótárban (talán mert a legkésőbbi) már megjelenik a hasonlatosság is az affinitas magyar megfelelőjeként. A szótárak tanúsága szerint tehát közszóként az affinitas jelenthetett genetikai rokonságot is, de elsődlegesen nem ezt. A vérrokonság jellemző szava a cognatio.
Nézzük meg ezek után Gyarmathi munkáját, mit ír a szerző az affinitas-ról! Az előszóban elutasítja, hogy a magyar nép eredetének kérdésében állást foglaljon, ehelyett azt kutatja, vajon van-e a magyar és a finn eredetű nyelvek közt valami affine (i. m. IX). Ugyanakkor elképzelhetőnek tartja, hogy a magyar nyelv a keleti nyelvekkel is affinitas kapcsolatban legyen (i. m. XI), elismerően szólva barátjának, Beregszászinak a könyvéről. (Ueber die Aenlichkeit der Hungarischen Sprachen mit den Morgenländischen. Leipzig, 1796.) Ráadásul Gyarmathi szerint a magyar és a keleti nyelvek affinitasa szintén a szókincs és a szintaxis megfelelésén alapul, és az északi és a keleti kapcsolódás nem zárja ki egymást. Közvetlenül azonban nem definiálja az affinitas-t, és nem szól arról sem, hogy e szó különleges jelentőséggel bírna valamely szempontból. Nézzük meg hát azt, miként használja művében a szót! Kigyűjtöttem a könyv szövegéből a hasonlított nyelvek közti kapcsolatra, illetve az egybevetett nyelvi jelenségekre vonatkozó kifejezéseket.
Meglepő módon a több száz oldalon az affinitas/affinis szó (a címektől eltekintve) összesen négyszer fordul elő, kétszer az előszóban, kétszer pedig egy-egy önálló rész bevezető soraiban (második rész 126, első függelék 220). A szó használata tehát a címekre és a bevezetésekre korlátozódik, az elemző szövegekben nem szerepel. Elgondolkoztató ez a kettősség, különösen, ha tudjuk, hogy a címekre Gyarmathi nagyon is ügyelt (Schlözer javaslatára pl. finn-re javította a mű címében eredetileg szereplő lapp szót. A szöveget viszont biztosan nem fésülte át utólag. Bizonyíték erre, hogy a korrigálatlan, értelemzavaró nyomdahibák tömegén kívül sok a szerkesztetlenség, következetlenség például a különböző részek szóegyeztetéseiben. (A szerkesztetlenség már a kortársaknak is feltűnt, l. Dobrovsky híres recenzióját: Rezension zum Werk S. Gyarmathis Affinitas: Allgemeine Literatur-Zeitung [Jena und Leipzig] Vol. 3., Nos. 214—5, pp. 49—54, 57—9.)
A szövegben a nyelvek közti kapcsolatra leggyakrabban, több mint hússzor a similitudo-t találjuk (i. m. X, 29, 53 stb.), kétszer a nexus-t ’kapcsolat’ és egyszer a commixtio-t ’keveredés’. Van az Affinitasban a nyelvek vérrokonságára utaló kifejezés is (mater dialectus, cognatio linguarum), ezek azonban csak a Bél Mátyástól idézett szövegben (i. m. 229, 301). Gyarmathi szövegében sehol nincs egyértelműen az eredetbeli/rokoni kapcsolatot jelölő szó.
A nyelvi jelenségek hasonló voltát jelölő szavak közt is gyakoriságban messze vezet a similitudo, akár a szókincsről, akár a nyelvtani rendszerről ír a szerző. Pl. similitudo in vocibus (i. m. 57, 61, 94), similitudo vocabulorum (i. m. 13 stb.), illetve similitudo in ipsa paradigmatum formatione (i. m. 28), paradigma simile (i. m. 128), terminationes similes (i. m. 17, 134). A második helyen áll a convenit ’megegyezik’ szó, pl. conveniunt [186] verba significatione (i. m. 26), conveniunt vocabula (i. m. 146, 149, 231 stb.). Mutatóba még néhány szinonima: analogus (i. m. 137, 187), coincidunt ’egybeesnek’ (i. m. 179), accedere ’közel áll’ (i. m. 244, 306) stb.
Az összevetett nyelvi jelenségek is Gyarmathi szóhasználata szerint mind ’hasonlók’, többféle szinonimával kifejezve. Ez azért figyelemre méltó, mert, mint látni fogjuk, a kortársak írásaiban sokszor például két nyelv hasonló szavai közt is cognatio ’vérrokonság’ áll fenn.
Az Affinitas szóhasználata tehát a következőkre mutat: Az affinitas szó csak a kiemelt, „címszószerű” helyeken fordul elő, másutt nem. A műben főleg a similitudo, illetve más, ’hasonlóság’ köznyelvi jelentésű szavak szerepelnek, rokonságra Gyarmathi nem utal. A többféle szó a szövegben stílust élénkítő szinonima, nem pedig kiforrott terminus.
2. Ha feltesszük is, hogy Gyarmathi csupán a nyelvek hasonlóságáról, nem pedig rokonságukról írt, a kortársak mindkettőt kiolvasták belőle. Tanulságos összevetni az Affinitas kortárs említéseit, mondjuk a Demonstratióról írottakkal (mely munka egyértelműen a származási nyelvrokonsággal foglalkozik). Azt tapasztaljuk, hogy a kortársak sem tettek már különbséget, mindkét művet hol a hasonlóság, hol a nyelvrokonság bizonyításaként emlegetik.
A Sajnovicscsal együtt dolgozó jezsuita műhely történész tagja, Palma Ferenc egyenesen arról ír, hogy Sajnovics két nyelv affinitasát bizonyította: „...Sajnovicsius Lapponum linguam Hungaricae affinem reperit.” [Sajnovics a lappok nyelvét a magyarral affinis-nek találta] (Notitia Rerum Hungaricarum. Tyrnaviae, 1770. 415. Idézi Éder Zoltán: Túl a Duna-tájon. Bp., 1999. 61). — A Demonstratióból Öhrling is az affinitast, de még ennél is inkább a vérrokonságot tartja fontosnak: „...linguam Hungaricam et Lapponicam affines potius germanas esse...” [...a magyar és a lapp nyelv affinis sőt, inkább vérrokon...] (De convenientia linguae Lapponicae cum Hungarica 1772. 5). — Porthan szintén a vérrokonságot emeli ki, kiigazítva a szerinte túlzó idem szót: „verba idem esse admodum hyperbolice ... pro cognatione coniungi...” [az azonos szó némileg túlzás... a vérrokonsági kapcsolat helyett...] (Előszó a P. Iuusten-féle Chronicon Episcoporum Finlandiensium kiadásához; Porthan, Opera selecta. Pars prima. Helsingfors, 1859. 41).
Maga Gyarmathi viszont a nyelvi hasonlóság bizonyításának tartja a Demonstratiót is: „Rudbeckum et Sajnovitsium similitudinem hanc subolfecisse notum est ... Sajnovits eam in Demonstratione sua ... adstruere conabatur.” [ismeretes, hogy Rudbeck és Sajnovics megsejtették e hasonlóságot... Sajnovics a Demonstratiojában igyekezett ezt alátámasztani.] (i. m. IX). — Révai hasonlóan: „Sajnovitsii Demonstratio ... de septentrionalium linguarum convenientia cum nostra...” [Sajnovics Demonstratioja ... nyelvünk és az északi nyelvek egyezéséről] (Elaboratior Grammatica Hungarica. Vol. I. Pestini, Typis Mathiae Trattner, MDCCCVI. 51). Az Affinitasról hasonlóképpen vélekedtek. Révai világosan kimondja, hogy a két mű ugyanarról szól: „resumsit idem argumentum, copiosusque tractavit Gyarmathius” [ugyanazt a tárgyat vette fel és bővebben fejtette ki Gyarmathi] (i. m. 51). — A Magyar Könyvház szerint: „Meg-mutattya ebben a’ o zéles tudománnyal irt könyvében, ... és mind az Etimológiából mind a’ Grammaticából bőven meg-bizonyittya az Irója, hogy o zoros atyafiságok vagyon a’ Lappói és a’ Magyar nyelvnek egymás-közt.” (1804. XXI. szakasz: 78).
A. I. Sylvestre de Sacy recenziójának a szavai rávilágítanak a kettősség okára: a kortársak a nyelvek hasonlóságának igazolásában egyúttal a közös eredet, a nyelvrokonság bebizonyítását is látták, így aztán hol az egyik, hol a másik motívumot emelték ki: „pour établir l’identité primitive de deux languages...” „...les traits de ressemblence, qui assignent á ces divers idiômes une méme origine...” [hogy megállapítsa két nyelv [187] eredendő azonosságát ... a hasonlóság jegyei, melyek e különböző nyelvek azonos eredetére utalnak] (ismertetés az Affinitasról, Goettinga, 1799. Magasine encyclopédique ou journal des sciences des lettres et des arts par A. L. Millin, IV. année, Tome sixiéme. Paris, An. VII. 1799. 85—95).
Mindez nem csupán e két (eredetileg esetleg különböző szemléletű) mű értelmezésekor érhető tetten, de általánosan jellemző a kor nyelvhasonlító irodalmának szóhasználatára. Néhány kiragadott cím is jól mutatja ezt:
Öhrling: De convenientia linguae Lapponica cum Hungarica. 1772. Emlékezetes, hogy ennek az előszavában azt írja a szerző, hogy Sajnovits e nyelvek vérségi kapcsolatát derítette ki — márpedig Öhrling munkája Sajnovitsét folytatta a közvélekedés szerint (l. a GGA Gyarmathi-recenzióját Murhard tollából: No. 83. 1798. május 28. 817—29).Rudbeck: Specimen Vsus Linguae Gothicae... addita Analogia Linguae Gothicae cum Sinica nec non Finnonicae cum Vngarica. Vpsalis, 1717. S hogy ezen analogián a szerző a genetikai rokonságot is értette, jól mutatják a 77. lapról való sorok: „Ungaricam & Fennonicam linguas tam propinqua cognatione sibi iunctas deprehenderim, ut consanguineae merito dici queant” [a magyar és a finn nyelvet olyan közeli rokonságban állónak találtam, hogy joggal mondhatók vérrokonnak].
Ihre: Glossarium Suio-Gothicum ... in quo vocabula... ex dialectis cognatis illustrantur 1—2. Uppsala, 1769. A műben Ihre a finneket és a lappokat a magyarral közösen hun eredetűnek tartja, s emiatt „inter linguam Ungaricam & Fennonicam observatur affinitas” [a magyar és a finn nyelv között affinitas figyelhető meg].
Hasonló a helyzet a művek szövegében is. Annak igazolására, hogy nem elszórt, véletlenszerű jelenségről van szó, vallatóra fogtunk egy-egy hosszabb, összefüggő szöveget is. A külföldi latin nyelvű kortárs szakirodalomból Porthannak (aki egyébként jól ismerte a göttingai iskolát) a Juusten-féle püspökkrónika kiadásához írt, már említett Prooemiumát (i. m. 1—55) választottam, melynek középső része mintegy 25 lapon át a finn nyelv rokonságával foglalkozik. Porthan szövege azért is alkalmasnak ígérkezett, mivel latin stílusának egyik fő jellegzetessége épp a szinonimák váltogatása, a variatiora törekvés (Kyösti Kierimo, Observationes de Latinitate Porthanis. Helsinki, 1983. 77). A magyar szerzők közül Révai Elaboratior Grammaticájának I. kötetéből a magyar nyelv rokonságát tárgyaló részt néztem át (i. m. Cap. II. §§ II. Studium linguarum orientalium et septentrionalium nostrae Hungaricae cognatarum. 39—52). Az Affinitas szóhasználatának vizsgálatához hasonlóan külön szerepelnek a nyelvek közti kapcsolatra, illetve a nyelvi jelenségek hasonlóságára vonatkozó kifejezések. — A két, különböző anyanyelvű szerző latin szóhasználata nagyjából megegyezik. Mindkét említett viszony megjelölésére többféle szót használnak, szinonimaként váltogatva, nincsenek tehát egyértelmű, kizárólagos kiforrott terminusok. A szavak köznyelvi jelentése részben ’hasonlóság’, ’egyezés’, részben ’vérrokonság’.
A nyelvek kapcsolatára a cognatio a leggyakoribb. Porthan: „linguarum cognatio in partibus suis simplicioribus” [a nyelvek cognatio-ja egyszerűbb részeiket illetően] (i. m. 34, l. még 41, 42, 43 stb.). Révainál: linguarum cognatio (i. m. 45, 47, 48, 55 stb.). Egy helyütt meg is adja a cognatio kritériumait: „...azok a nyelvek, melyekben nem csupán a szavak ugyanazok, legfeljebb megváltozott kiejtéssel, hanem ragozásuk és képzésük rendszere is hasonló, és hasonló szintaxis is, nyilvánvaló rokonságot mutatnak.” (i. m. 46). Ugyanezen tárgyalt nyelvek kapcsolatáról: convenientia (Porthan i. m. 43 stb., Révai i. m. 55 stb.). Porthan a similitudo-t használja még, gyakran váltogatva akár egy oldalon a cognatio-val (i. m. 41, 45 stb.), Révainál pedig az affinitas a magyar és az északi nyelvek kapcsolatának fő szava (i. m. 7, 36 stb.). — A nyelvi jelenségekre vonatkozóan: similitudo, similis (Révai: similis syntaxis, similis ratio inflectendi i. m. 46, 49 [188] stb.), convenit (i. m. 49 stb.). A szavak két nyelv közti összevetésben: communes (Porthan i. m. 42, 45), congruentes (Révai i. m. 49), conveniunt (Porthan i. m. 45), cognatio, cognatae (Révai i. m. 52, Porthan i. m. 28), affines (Porthan i. m. 45).
A korabeli nyelvészeti gondolkodásban a nyelvek hasonlósága és közös eredete szorosan összefügg, és kölcsönösen feltételezik egymást. Ez a gondolat nemcsak a szóválasztásban tükröződik, de olykor ki is fejtik, és teljesen természetes, magától értetődő dolognak tartják. Porthan így fogalmaz: „Fennicae autem nostrae cum nonnullis linguarum... maior est similitudo, quam ut cognationem earum suspectam habere liceat...” [finn nyelvünknek némely nyelvvel nagyobb a hasonlósága, semhogy vérrokonságukat kétségbe lehetne vonni...] (i. m. 45). Révai szerint: „ea, quae lingua Hungarica habet cum istis (értsd: linguis orientalibus) communia, ex eadem habeat communi origine” [mindazok a dolgok, amelyek a magyar nyelvben közösek a keleti nyelvekkel, a közös eredetükből valók] (i. m. 49). Ganander a Grammatica Lapponicában, mely mű egyébként Sajnovicsnak és Gyarmathinak is egyik fontos forrása volt, azt írja: „...conveniunt, quia hinc ortae sunt. Affirmare ausim (értsd: Fennicam et Aesthonicam) in Lapponica convenire & huic, sicut haec Hebreae origines suas debere. Nam non modo accidentibus Grammaticalibus, sed etiam vocibus perplurimis ... concordant.” [... megegyeznek, mivel egyfelől erednek. Merem állítani, hogy a finn és az észt nyelv a lappal megegyezik, és a lappból származnak, miként az meg a héberből. Hiszen nem csupán grammatikai jellemzőikben, de igen sok szavukban is hasonlítanak.] (Grammatica Lapponica. Holmiae, an. MDCCXLIII. az ajánlás utáni lapszámozatlan előszó 2. lapján).
A nyelvek közti, rokonságot bizonyító hasonlóságnak tehát a korabeli felfogásban két összetevője van: a szókincs lényeges elemeinek (Gyarmathi szavaival: voces characteristicae) és a nyelvtani szerkezetnek az egyezése. A kezdeti, szókincs alapú hasonlítások után ebben a korban a grammatikai jellemzőket tekintették döntőnek a rokonság igazolásában vagy cáfolásában. A grammatikai szerkezet eltérése esetén még akkor sem tartották közös eredetűnek a nyelveket, ha szókincsük javarészt megegyezett. Ilyenkor a szókincsbeli egyezést a szomszédság (vicinitas) vagy a nyelvi érintkezés (commercium) hatásának tulajdonították. A francia enciklopédisták úgy vélték, a francia nehezen származtatható a latinból, mivel szerintük a két nyelv szerkezeti eltérései igen nagyok. Ehelyett egy, már eltűnt szubsztrátumnyelvet tartották a francia ősének, ami a latin szókincset magába szívta volna. Hasonlóan később a szanszkrit és a hindi közt is tagadták egyesek a rokonságot, noha a szókincsük szinte teljesen megegyezik. Még a XIX. század derekán is Schleicher, aki a családfaelméletet kidolgozta, teljesen természetesnek vette, hogy az egy nyelvcsaládba tartozó nyelveknek hasonló a grammatikai felépítése. Fontos azonban, hogy a nyelvek grammatikai szerkezetének összehasonlítása mindig a szókincs hasonlításával kapcsolódott össze, pontosabban ebben a korban a szókincsükben közös elemeket mutató nyelvek esetében hívták perbe a grammatikát.
A választóvonalat ekkoriban nem annyira a genetikai és a tipológiai, hanem inkább a genetikai és az areális jellegű kapcsolat közt húzták meg. A genetikai kapcsolatból szerkezet és szókincs egyezését származtatták, az érintkezésből pedig főleg műveltségszavak átvételét, illetve a szórványos nyelvtani egyezéseket. Példa erre a névszói állítmány kérdése Gyarmathinál a magyar és az oláh nyelv kapcsolatában (i. m. 50), vagy az észt birtokos személyjel eltűnése germán hatásra (i. m. 140).
Kivételesen azonban önálló, mai értelemben vett tipológiai, a szókincset nem érintő összevetésre is akad példa. Verseghy a Proludiumban a nyelvek között kétféle kapcsolatot tart számon. Az egyikben „...a gyökerek meg a képzések és ragozások szótagjai különböznek ugyan, de a szóképzés és a ragozás rendszere, valamint végül a beszéd szerkesztésének módja általában véve csaknem hasonló (similis); az ilyen nyelvek, mint [189] rokonok (affines), és ugyanahhoz a családhoz (ad eandem speciem) tartozók...” (Verseghy Ferenc, Bevezetés a magyar nyelv törvényeibe, amely Adelung rendszere, nemkülönben a keleti nyelvek szelleme, valamint a tiszai és az erdélyi nyelvjárás alapján készült. Pesten, Trattner betűivel és költségén. 1793. Fordította Hegyi Balázs. Szerkesztette és az utószót írta Éder Zoltán. Szolnok, 1999: 67. §.) Ezt mai terminológiával tipológiai hasonlóságnak neveznénk (l. Éder Zoltán utószavát, i. m. 82—4).
A másik esetben a nyelvek szerinte ugyanazon nyelv nyelvjárásai („lingua ... eadem ... in varias tantum dialectos dispescitur...”), ilyenkor a szerkezeti egyezésen túl „maguk a szógyökök, valamint a képzések és ragozások szótagjai csak a rokon magánhangzókat vagy kevés esetben néhány mássalhangzót illetően térnek el egymástól...” (uo.). Nyilvánvalóan itt a nyelvek genetikai rokonságáról van szó, a meghatározás szinte szó szerint egybecseng a korabeli definíciókkal. A dialectus a kor szokásának megfelelően szinkrón és diakrón értelemben egyaránt értendő: jelölhette egyazon nyelv nyelvjárásait, mint például a magyar nyelv erdélyi vagy tiszai nyelvjárását, vagy a leszármazásban rokon nyelveket. (Hasonló szóhasználattal találkozunk például Sajnovics Demonstratiójában is.) Verseghy tehát ebben is megelőzve korát, a többi szerzőtől eltérően különválasztotta a pusztán szerkezeti hasonlóságot a leszármazási kapcsolatra valló szerkezeti és szókincsbeli egyezéstől. Ráadásul a magyar és a héber nyelv kapcsolatát is csupán szerkezeti hasonlóságnak (similitudo) tekintette, ellentétben például Révaival, aki a két nyelvet közös eredetűnek tartva (cognati), grammatikájában lépten-nyomon héber megfelelőkkel veti össze a magyart.
Ezt a felosztást látszik megerősíteni Verseghynek egy évvel később Porthanhoz írt latin nyelvű levele is. (Verseghy Ferenc levele Porthan finn nyelvész professzornak 1794-ből. Hasonmás kiadásban megjelentette a Damjanich Múzeum és a Verseghy Könyvtár. Szolnok, 1987.) A levél bevezetésében Verseghy latin fordításban idézi Dobrovskynak a bécsi Hírmondó c. újság 1794. április 29-i számában közzétett levelét. Ebben Dobrovsky állást foglal a magyar, a finn és a lapp nyelv leszármazásbeli kapcsolata mellett. A Hírmondó eredeti magyar szövege szerint: „Nem lehet kételkedni ezen két nyelvnek atyafiságáról... Sajnovits egybe vetette a’ Lappiai Nyelvet a’ Magyarral, ’s ugyan azon Nyelvnek találta azt; úgy látzik még is, hogy a’ Lappiai Nyelv sokkal inkább külömbözik a’ Magyartól, mint a’ Tseh az Oroz Nyelvtől. Magok a’ tudós Finnok (Finnusok) azt vallják, hogy a’ Lappiai Nyelv még Dialectusok se — lehet az ő nyelveknek. Kivánnám, hogy vallamely tudós erről bővebben értekezne Porthan Profeor Urral...” Verseghy levele erre válaszul született. A latin változatban az atyafiság szót Verseghy affinitas-nak fordítja: „De affinitate harum linguarum nullum amplius dubium superest...”. A Proludiumban viszont a csak szerkezetileg hasonló nyelveket nevezte affines-nek. Ez arra vall, hogy a nyelvek közti kapcsolat fajtáiról világos elgondolásai voltak, de az affinitas-t nem használta szakszóként egyik esetben sem, csupán köznyelvi értelemben. — A levél további részében úgy fogalmaz, hogy azt kell vizsgálni, vajon két nyelv közt „identitas aut similitudo” [azonosság vagy hasonlóság] áll-e fönn. Feltéve, hogy következetes maradt saját, Proludiumbeli rendszeréhez, ez két külön dolgot jelent: a similitudo a pusztán szerkezeti egyezést, az identitas pedig a szerkezeti és szókincsbeli egyezéssel indokolt genetikai rokonságot.
Végezetül visszatérve a dolgozat elején feltett két kérdésre: ami Gyarmathi affinitas-ának a jelentését illeti, maga a mű főként a nyelvek közti similitudo-ról szól, amit csak néhány helyen nevez a szerző affinitas-nak, a leszármazási rokonság kérdését nem érinti. Ám ha a göttingai paradigmának volt is esetleg befolyása Gyarmathi címválasztására, már kortárs értelmezések is biztosan kívül estek ezen. Olvasatukban Gyarmathi a similitudo-val egyúttal a cognatio-t is bizonyította. [190]
A nyelvtudomány történetében pedig egyértelműen a nyelvrokonság igazolásaként vonult be az Affinitas. Így a magyar fordítás címébe is a rokonság szó került. (Gyarmathi Sámuel, A magyar nyelv grammatikailag bizonyított rokonsága a finn eredetű nyelvekkel. Továbbá a tatár és a szláv nyelveknek a magyarral összehasonlított szójegyzékei. A szerző Gyarmathi Sámuel orvosdoktor és a Göttingai Tudós Társaság levelező tagja, valamint a Természetbúvárok Jénai Társaságának tagja. Göttingában Joann Christian Dieterich betűivel. 1799. Latinból magyarra fordította Constantinovitsné Vladár Zsuzsa, Koszorús István. Szerkesztette Szíj Enikő. Bibliotheca Regulyana 3. Tinta Könyvkiadó, Bp., 1999.)
Az affinitas szakszói használatára pedig, szemben egyéb, a göttingai iskola szellemében vizsgált tudományterületekkel, ahol a szónak kiemelt jelentősége volt, nem találtam bizonyítékot, nem utalnak arra a jelek, hogy akár Gyarmathi, akár más korabeli latinul író szerző egyértelmű nyelvészeti terminusként használta volna az affinitas-t. Ehelyett inkább a korra jellemző terminológiai kiforratlanságnak megfelelően egy szinonima a többi között. A kor barokk hatásra egyébként is a szóhasználatban a variatio-t írta elő, nemcsak a szépirodalmi művekben, de a tudományos értekezésekben is. Természetesen a tudomány fejlődése előbb-utóbb kiköveteli a szakszavak használatát, akár nyelvrokonságról, akár szerkezeti hasonlóságról van szó. Ez azonban már jóval a latin nyelvnek a tudományból való kiszorulása után, a nemzeti nyelveken írott tudományos munkákban következett be.
Affinitas: a magyar nyelv grammatikailag bizonyított rokonsága a finn eredetű nyelvekkel
Tinta, Bp., 1999
"Ha Forstert, Batsot, Büttnert, Rüdigert, Plattnert Göttingába tehetném, nem Paradicsomban, hanem mennyországban élnék." (MNy XXV, 1929, 258–62.)
Persze mindez csak délibáb, hiszen a magyar nyelv eredetének kutatása még véletlenül sem került semmilyen más, idegen nyelvészeti irányzatnak az uszályába... Ugyan már!
Jénában például a 84 éves Büttner zúgott éjt nappallá téve Gyarmathi fülébe, aki még a lakását is kitakaríttatta a tiszteletére...
Gyarmathi Sámuel Affinitasát a tudománytörténet a magyar nyelvnek a finnugor nyelvekkel való rokonságát igazoló munkák sorában tartja számon, Sajnovics Demonstratiójával együtt.1 (Gyarmathi Sámuel, Affinitas Lingvae Hvngaricae cvm Lingvis Fennicae Originis Grammatice Demonstrata. Gottingae, 1799.; Sajnovics János, Demonstratio Idioma Ungarorum et Lapponum Idem Esse. Hafniae, MDCCLXX. Recusa Tyrnaviae.)
1 Köszönöm Éder Zoltánnak és Szíj Enikőnek, hogy felhívták a figyelmemet több fontos forrásra.
Horvát István szerint 1788-ban Déván kezdett hozzá magyar nyelvtanának megírásához az eredetileg orvosnak tanult műkedvelő nyelvész. Okoskodva tanító magyar nyelvmesterét Hochmeister Márton adta ki hat évvel később Kolozsvárt és Szebenben, 500 példányban. Gyarmathi ebben a munkájában Ortelius, Otrokócsi Fóris és Kalmár György nézeteit teszi magáévá nyelvünk keleti kapcsolatait illetően, s védelmezi azt azokkal szemben, akik szegényesnek találják. 1796-ban, göttingai tartózkodása alatt került a kezébe Lindahl és Oehrling Lexikon Lapponicuma, melyből saját bevallása szerint csak néhány címszót olvasott el, de hatására mégis levelet intézett a svédekhez az épp arrafelé időző Christian Ludwig Lenz útján, felkeltve érdeklődésüket a magyar–lapp nyelvrokonság iránt. A Literatur-Tidning c. svéd lap hasábjain a következő évben jelent meg egy névtelenül jegyzett cikk, a végén Gyarmathi Stockholmba és Uppsalába küldött levelével.
Mireisz László hoz adatot arról, hogy a magyaroknál - más nélpekzől eltérően hogyan becsülték meg a vásárolt rabszolgát: lóra ültették, kocsit, házat kapott, s csak munkája gyümülcséből adózott urának.
Kandra Kabos
Kállay Ferenc
Gyarmathi Sámuel
Horvát István szerint 1788-ban Déván kezdett hozzá magyar nyelvtanának megírásához az eredetileg orvosnak tanult műkedvelő nyelvész. Okoskodva tanító magyar nyelvmesterét Hochmeister Márton adta ki hat évvel később Kolozsvárt és Szebenben, 500 példányban. Gyarmathi ebben a munkájában Ortelius, Otrokócsi Fóris és Kalmár György nézeteit teszi magáévá nyelvünk keleti kapcsolatait illetően, s védelmezi azt azokkal szemben, akik szegényesnek találják. 1796-ban, göttingai tartózkodása alatt került a kezébe Lindahl és Oehrling Lexikon Lapponicuma, melyből saját bevallása szerint csak néhány címszót olvasott el, de hatására mégis levelet intézett a svédekhez az épp arrafelé időző Christian Ludwig Lenz útján, felkeltve érdeklődésüket a magyar–lapp nyelvrokonság iránt. A Literatur-Tidning c. svéd lap hasábjain a következő évben jelent meg egy névtelenül jegyzett cikk, a végén Gyarmathi Stockholmba és Uppsalába küldött levelével.
M. Nagy Ottó