A Pevek – korábban Hírtelevízió, majd Kavkaz – nevű, történelem iránt érdeklődő júzernek nyitom ezt a szaktopicot, azzal a céllal, hogy kellő teret kaphasson az 50. szélességi körtől északra vegetáló kis népecskék (nyenyecek, manysik, hantik stb.) elmélyült tanulmányozására.
A manysikkal semmiféle ethnogetikai rokonság nincs és nem is volt.
Arról van szó, hogy a vaskori szkíta-magyarok délkeletre, a szibériai őslakos manysik pedig dél-keletre vándoroltak éppen amikor keresztezték egymás útját.
A szkíta terjeszkedés mindig valamely erőforrás irányába történt, a manysiké pedig feltehetően a vadászati életmód miatt volt. Etnogenetikai útkövetés szerint.
Annyiban nem topikrombolás, hogy a manysik-hantik tényleg erőteljesen mongolidok. Valószínűleg ez tévesztette meg a sztyeppei népek (így a valódi ugorok) történetében kevésbé jártas olvtársat.
Érdemes megemlíteni e "szókincsbeli gazdagsággal" kapcsolatban azt a gyakran felhozódó legendát, hogy az eszkimóknak több mint száz szava van a hó megjelölésére... A hiedelem a neves, német-zsidó származású (és identitású) kultúrantropológushoz, Franz Boashoz nyúlik vissza. Ő állapította meg Az észak-amerikai indiánok kézikönyve c., 1911-ben megjelent könyvében, hogy a víz szóra használt különböző angol formulákhoz hasonlóan az eszkimóknak is egymástól független gyökerű szavaik vannak a hó megnevezésére. Egy amatőr nyelvésznél, Benjamin Lee Whorfnál ebből hamarosan hét szó lett, majd a másodkézből vett számadatok egyre emelkedtek, míg végül négyszáz körül állapodtak meg...
That old chestnut about Eskimos having 100 words for snow? Not true. Linguists have been trying to dispel this myth for decades and date it back to the introduction to The Handbook of North American Indians, published in 1911 by German American anthropologist Franz Boas (1858-1942). Boas pointed out that, like English has separate roots for words about water (liquid, lake, rain, dew...), Eskimo has separate roots for snow-related words:
aput - snow on the ground
gana - falling snow
piqsirpoq - drifting snow
qimuqsuq - snowdrift
The passage was misinterpreted and inflated by amateur American linguist Benjamin Lee Whorf (1897-1941), whose article was quoted, reprinted, and further embellished. Whorf's 7 snow terms became 9, then 50, then 100, then 200...even after anthropologist Laura Martin tried to set the record straight in 1982. Geoffrey K. Pullam makes another attempt to suppress the oft-repeated "factoid." Steven J. Derose points out several "counting" issues, including the fact that Eskimo is not a single language, but a term that encompasses 2 major cultural groups: Inuit and Aleut. Anthony C. Woodbury tallies up the snow-related lexemes in the Inuit language, Yu'pik. David Mendosa reprints a satirical list of the "100 words" that includes entries like "tliyel - snow that has been marked by wolves, hiryla - now in beards, and klin - remembered snow. And again Geoffrey K. Pullam gets the last word by stating that because Inuit has multiple, recursively addable derivational suffixes for word formation, the words that Eskimos can apply to snow is actually infinite.
Steven Pinker pszichológus 1994-ben megjelent, The Language Instinct című könyvében bebizonyította, hogy a történet a sokszáz eszkimó havas szóról nem más, mint mese. A legenda fejlődését Laura Martin antropológus dokumentálta. Eszerint 1911-ben egy Franz Boas nevű antropológus megállapította, hogy az eszkimóknak négy szavuk (aput, gana, piqsirpoq és qimuqsuq) is van a hó fogalmára. Az antropológus ezzel azt akarta bizonyítani, hogy még a primitívnek mondott nyelvek is milyen komplexek. A példát előszeretettel felhasználták érveléseik során a relativista nyelvészek is, akik ily módon rámutattak, hogy minden nyelv másképp értelmezi a világot, ezért nem összevethető más nyelvekkel. Boas tanítványainak publikációiban ez a szám előbb hétre nőtt, idővel aztán elérte a százat, majd a kétszázat – egy extrém esetben pedig a négyszázat is.
Megkerülve azt a definíciós hibát, hogy olyan, hogy egységes eszkimó nyelv nincs, elmondható: a valóságban az eszkimóknak nincs több szavuk a hóra, mint akármelyik más nyelvnek. A The Dictionary of the West Greenlandic Eskimo Language (C. W. Schultz-Lorentzen, Copenhagan: Reitzels, 1927) szótárban kettő szerepel: a qanik a levegőben lévő hópehelyre, illetve az aput a földön lévő hóra. Az általános hóra Sergio Benvenuto (Városi legendák, 2004) szerint a grönlandi eszkimók az aputot, a kanadaiak az aputit, az alaszkaiak pedig az apunt használják. Ha nagyon kell, a nyelvészek akár tucatnyi további szót is össze tudnak gyűjteni, mint azt tették a The Yup’ik Eskimo Dictionary (Steven A. Jacobson, Fairbanks: University of Alaska, 1984) igen nagylelkű szerkesztői, akik 24 szót gyűjtöttek össze. A pontos szám megállapítása azonban nemcsak a többféle dialektus miatt nehézkes: az eszkimók poliszintetikus nyelvet beszélnek, ami azt jelenti, hogy a mondattagokat, olykor egész mondatokat egyetlen hosszú szóba tömörítik.
A 24 tehát a felső határ, közel ennyit pedig akár az angolból is összegyűjthetünk, mint azt tette Geoffrey K. Pullum professzor a The Great Eskimo Vocabulary Hoax and Other Irreverent Essays on the Study of Language című könyvében: snow, sleet, slush, blizzard, avalanche, hail, hardpack, powder, flurry, dusting, snizzling, rime, ice, frost, hoarfrost, snowball, iceball, cornice.
A Die Zeit Stimmts rovata szerint az Alpok hegyvidékein lakók közel húsz szót használnak a hideg csapadék formáira, többek között a Locker-, a Wild-, a Neu- és a Pappschnee, a filzige Schnee, az Oberflächenreif, a Firn, a Sulz, a Pulver- és a Faulschnee szavakat.
Az 1999-es Magyar szókincstár szerint a magyar nyelvben a havazás főnévre 9 (hóesés, hószakadás, hóhullás, hószitálás, hószállingózás, hózápor, hózivatar, hóvihar, hóförgeteg), a havazik igére 9 (szállingózik, hulldogál, harmatozik, szitál, permetez, pilinkézik, pilinkél, pelyhedzik, havazkál), a hó szóra pedig 3 (hópehely, hópihe, hókristály) formát használhatunk, és akkor még nem beszéltünk a hideg csapadékok fent említett más formáiról, mint például a latyak, a lavina és a jég egyéb összetételeiről.
Bartos Tibor magyar szótárában (Egymást magyarázó szavak és fordulatok tára, 2002) az alábbi szavak szerepelnek a hóra: pillehó, pele (Gyergyó), hópelyhek, hópihék, pilinke, porhó, tűhó, dara, havas eső, havazás, hóesés, hófúvás, hóvihar, hóförgeteg, hótorlasz, hóakadály, átfúvások.
Darázsfészekbe nyúlunk – szisszentek föl többen is, amikor megtudták, hogy a finnugor elmélet cáfolatairól és azok politikai vetületéről készülünk írni. Pontosabban arról, hogy miért kap újra és újra politikai felhangokat egy tudományos kérdés, miért érzik sokan a nemzet elleni támadásnak a nyelvi rokonság hangoztatását, és miért keresnek alternatív „ősöket”, ahol csak lehet.
Tavaly nyáron a Szőcs Géza kulturális államtitkár által meghirdetett Julianus-program adott némi reményt az ellenzőknek. A program keretében ugyanis genetikai vizsgálatokkal kutatnák a magyarság eredetét, így „tesztelve” a finnugor elméletet. „Anakronisztikusnak tartom, hogy a nemzeti tudatot még ma is egy szerencsétlen – mert kizárólagos – finnugrista elmélet dogmái közé próbálják beszorítani” – nyilatkozta az államtitkár a HVG-nek, nem túl hízelgő fényben tüntetve fel a nyelvrokonságot igazoló teóriát. „Nem valószínű, hogy a közeljövőben beépülnek az oktatásba népünk őstörténetének a finnugortól eltérő elméletei” – jelentette viszont ki a Magyar Hírlapnak Gloviczki Zoltán közoktatásért felelős helyettes államtitkár december végén, ami már azt is jelezte, hogy a közoktatást is elérték a program keltette hullámok. És még egy hír: miközben nálunk heves tiltakozások kísérik még ma is az elméletet, az idei Európa Kulturális Fővárosa címét betöltő finnországi Turku szervezői kijelentették: nem kívánnak konkurálni a kevesebb pénzből gazdálkodó másik fővárossal, az észt Tallinnal, inkább a művészeti és nyelvi – finnugor! – rokonságot szeretnék hangsúlyozni.
De vajon miért büszkék ők arra, amire mi nem?
– Mélységes nemzeti sértettség és megbántottság táplálja ma is az ellenérzéseket – magyarázza Honti László nyelvész, akinek szerkesztésében tavaly egy tanulmánykötet (A nyelvrokonságról) jelent meg a Tinta Kiadó gondozásában. A szerző tudománytörténeti háttérbe helyezve ismerteti a dilettáns nézeteket, főleg az utóbbi évtizedekben tomboló képtelenségek amorf halmazát. Mint mondja, az első nagyobb tiltakozáshullám még a XIX. századi magyar nemesség felől érkezett, akik nem tudták elviselni, hogy a lappokkal, egy rénterelő, halászó néppel kerülnénk (nyelvi) rokonságba. A halzsírszagú rokonság meglehetősen dehonesztálónak tűnt. Nem beszélve a vogulokról és osztyákokról, akik európai szemmel nézve nemigen dicsekedhettek Adonisz-alkattal. A legfőbb érv épp ebben rejlett: nézzék csak meg őket, hát így nézünk mi ki? – mondták és mondják még ma is felháborodottan. Az ellenérzések a millenniumi ünnepségek idején még inkább kiéleződtek.
– Akkoriban Magyarország volt a világ egyik legdinamikusabban fejlődő országa. Buzgott bennünk a tetterő, hiszen akkortájt épült fel fél Budapest, és mindenkit áthatott ezeréves múlt büszkesége – magyarázza Fodor István nyelvész. Ekkor jutott el a finnugor elmélet a köznéphez és vele a döbbenet. Velünk összevetve ugyanis Finnország csupán Oroszország egyik gyarmatának tűnt, egy jobbára éhező, szegény néppel. A sors iróniája, hogy Finnország azóta szédületes fejlődési pályát írt le, és mindezt a maga erejéből. Tudnia kellene ezt minden mai tiltakozónak, aki mobiltelefont tart a kezében, a finn fejlődés egyik szimbólumát. A rokonság, veti fel Fodor, ma már inkább nekik lehetne kényelmetlen.
S hogy miért lettek szimpatikusabbak a hunok? Egyrészt, mert keveset tudunk róluk, és a réseket könnyebben kitölti a legenda. Másrészt egy harcos, hódító, nagy hatalmú nép fiai inkább megmozgatták a romantikus képzeletet, s táplálják mind a mai napig. Egy mostanában a szerkesztőségünkbe is eljutott levélben egy Kijevben talált régészeti leletről adnak hírt ismeretlenek. Eszerint az Árpád nagyapja alapította, építette szabír-magyar városban a hatvanas években 9000 darab rovásírással teleírt pergamenpapírt találtak. A kutató régész, Armatov akadémikus az egészet elküldte futárral a Magyar Tudományos Akadémiának, így a legenda, arra gondolva, hogy„mi” vagyunk a megfejtésében illetékesek. Csakhogy a tudóst végül Szibériába száműzték, a pergamenek pedig szőrén-szálán eltűntek...
S bár Finnországban is akadnak ellenzői az elméletnek, a magyarországiéhoz fogható heves tiltakozás ismeretlen. Mint ahogy az is, hogy ezt egy politikai irányzat is felkarolja, márpedig nálunk jobbára ez történik: a szélsőjobb tereli egy akolba a minél dicsőségesebb múlt után „kutatókat”. A DNS-vizsgálatok pedig nem alkalmasak arra, hogy egyszer s mindenkorra tisztázzák a kérdést. Az ellenzők tipikus hibája ugyanis, hogy a nyelvi rokonságot összemossák a biológiai és kulturális rokonsággal, holott ezeknek nincs közük egymáshoz. Ráadásul az elmúlt ezer év már eltüntette a genetikai állományok közti különbséget: ma már nincs magyar vagy fi nn típus, mindannyian európai népek vagyunk. Talán csak Raskó István genetikus vizsgálódásai vezethetnek eredményre, aki a honfoglaló magyarok csontjaiból nyer ki DNS-mintákat. Ezeket kellene összevetni a korabeli népek maradványaival, csakhogy az ilyen leletek nagyon ritkák, és a művelet roppant költséges.
– A tudomány hajlamos hatalommá válni, és hatalmi rendszerével megfélemlíteni az ellenzőit – magyarázza Czakó Gábor író, aki nem tagadja a finnugor rokonságot, csupán azt kifogásolja, hogy az elmélet nem foglalkozik a magyar nyelv eredeti természetével, vagy ha igen, akkor nem megfelelően. Vagyis nem magyarázza meg kimerítően a magyar nyelv belső szerkezetét. Szerinte a némiképp eltorzult fi nnugor elmélet miatt fordulhat elő, hogy az iskolai nyelvtant sok tanuló elutasítja, mert nem egyezik ösztönös nyelvérzékével. S mivel a gondolkodás a nyelvre épül, nem csoda, ha később ők lesznek az elmélet legfőbb ellenzői. A legnagyobb problémát az író abban látja, hogy nem folyik széles körű tudományos vita a nyelvrokonság kérdéséről, s ha van is egy-két tanácskozás (négyévente finnugor kongreszszust rendeznek például), az többnyire belterjes vagy ellenséges a bírálókkal szemben. Példaként a saját esetét hozza fel, mikor is Hunfalvy Pálról, az elmélet XIX. századi legfőbb terjesztőjéről írt szövegében 18 pontban sorolta föl a „hunfalvizmus” tévedéseit az anyanyelvvel szemben, ám a vitában résztvevők jobbára a szerző gyalázásával törődtek. Nem mellékes az sem, teszi hozzá, hogy az elmélet iránti ellenszenv onnan is fakad, hogy Hunfalvy Bach-huszárként tevékenykedett...
Hm...Csak megjegyzem, hogy a mai franciàban az "affinité" rokonlelküséget jelent; amikor vérségi kapcsolat nélkül egy hullàmhosszon van egymàssal két személy, egyformàn gondolkodnak. Eredetileg pedig (mint làthatò a szövegben is) sògorsàgot, hàzassàg révén létrejött rokonsàgot jelent.
Furcsa, hogy ezt a kifejezést a nyelvekre àtültetve, hogyan csinàltak belôle "közös eredetet", közös szàrmazàst jelentô értelmet ???
A finnugristák által oly gyakran hangoztatott halzsíros jelző Fábián Pál Soporon- és Győr környéki plébánostól adatolható legkorábban. Az említett egyházfi és Hunfalvy azon ügyködtek, hogyan lehetne egy kizárólagos "finnugor" teóriát lenyomni a nemzet torkán. A következőket olvassuk a plébános Hunfalvyhoz intézett, 1857. szept. 24-én kelt levelében: "Nyelvtanunk megjelentével a finnizmus nálunk új stadiumba fog lépni … De ezentúl, legalább kis időre, szabadulni fogok a sok hivatalos irástól. Azután hozzálátok, mert szeretnék a közelgő tél folyamán a finn szépköltészetről közönségünk számára valamit írni, hogy az a halzsíros népet sajátságos szépköltészeténél fogva megkedvelje. Lefordítom majd nyelvünkre a Lyhy historia ‘s maantiede-t is, hogy országuk ‘s történetükkel is közelebbről megismerkedhessék, mint az eddig lehetséges vala. De ez utóbbira nézve óhajtanám, ha valami jó térképét adhatnók Finnlandnak."
Szíj Enikő
A halzsíros finnugor rokonság és Fábián István (1857)
In: Ladányi–Dér–Hattyár szerk.: "...még onnét is eljutni túlra..." – Nyelvészeti és irodalmi tanulmányok Horváth Katalin tiszteletére; Tinta, Bp., 2004, 289.
"Mythologiánk alapvető szentírásául a finn Kalevalát fogadtam el" – ismeri be a szerző. Később ugyan nagy kegyesen hozzáteszi, hogy "vannak mythologiánkban is, mint a nyelvben, nyomok, melyek török-tatár eredetre vezethetők vissza", összefoglalója mégis a finnugrisztika elvadulásának iskolapéldája...
Oroszországi tapasztalatairól rendkívül alapos művet hagyott ránk Giles Fletcher angol utazó. Címe: Of the Russe Common Wealth (London, 1591., reprint: 1966.) Könyvében az orosz exportról is ír. A legfontosabb exportcikknek a mézet, viaszt, faggyút és a prémet nevezi. Értesülései szerint a méz mordvinföldről, a kadomi cseremiszektől, Rjazany, Murom és Kazany vidékéről érkezik. A mordvinokat és a cseremiszeket a tatárok közé sorolja. (A "finnugor" és török népek keverése hasonló küllemük, öltözködésük és szokásaik miatt ebben a korban általános volt. Zalánkeméni Kakas István pl. Kazanyt a cseremisz tatárok fővárosának nevezi.) A mordvinokról azt írja Fletcher, hogy a tatárok közül ők a legvadabbak. Ez az információ a 10. századi muszlim utazók hírei között bukkan föl először, s a következő évszázadokban is rendre találkozhatunk vele. Nyilvánvaló, hogy ez a környező népek véleményeként került a híradásokba. Még arról is értesülünk, hogy a mordvinok egyistenhívők, de legfőbb istenük mellett tisztelik az élőlények szellemeit is. Az elhunytak emlékére lovat áldoznak. A feltorolt ló bőrét a sírra helyezik.
Fletcher a komi-zürjéneket permjákoknak nevezi. Ír a szamojédokról is. Népnevüknek az oroszok körében élő naiv magyarázatát is közli: a szamojéd önevőt jelent. Információi szerint az obdorszki területen, az Ob torkolatának közelében található a Zlata baba nevű bálvány – egy asszony, karján gyermekkel –, amelynek közelében összegyűlnek az obdorszki szamojédok, hogy a halászat, a vadászat vagy a távoli utak sikeréért fohászkodjanak hozzá. Az obdorszki szamojédok rénszarvasbőrbe öltözöttek, fekete hajúak, a férfiak a természet által szakálltalanok, ezért az idegen nehezen különbözteti meg a férfiakat a nőktől. Vándorló életmódot folytatnak, nincsenek házaik, termőföldjeik. Közösségeiket a papok vagy sámánok vezetik (Papa or Priest). A Zlata babát más szerzők vogul-osztyák bálványoknak tartják, így elképzelhető, hogy a Fletchernél szereplő obdorszki nyenyecek valójában manysik és hantik. E népek összekeverése nem ritka a korai forrásokban.
Fletcher művének sorsa is nagyon tanulságos: a könyv kinyomtatott példányait az angol kereskedők moszkvai társasága (Muscovy Company) igyekezett eltüntetni, attól félvén, hogy ha az oroszok kezébe jut, akkor vérig sértődnek birodalmuk nem túl hízelgő leírásán. És valóban: a 257 év múlva, 1848-ban elkészült első orosz fordítást a cári cenzúra betiltotta, a könyvet elkobozták.
Trever és Lukonyin könyve (Сасанидское серебро; Moszkva, 1987) az Ermitázs szászánida ezüstjeit veszi számba. Az 50 darabos gyűjtemény 27 tárgya származik a permi finnugorok – komik, udmurtok – földjéről. További 6 darabról szintén föltehető, hogy finnugor kézben volt: Nyugat-Szibériából és Baskíriából, tehát az egykori Magna Hungaria területéről származnak. E gyűjteményen kívül további példányok vannak finnugor, sőt szamojéd területekről is a helyi múzeumokban.
A "finnugor" tájakról származó szasszanida edények lelőkörülményei egységesek: nem települések és nem temetők régészeti feltárása során kerültek elő, hanem véletlenszerűen, kis mélységből, ásó, kapa, eke stb. által kifordítva. Esetenként több tárgyat is találtak együtt, nemcsak szászánida, de bizánci importból származókat is. Ezek alapján fölmerülhet, hogy a történelem viharai elől földbe rejtett kincsekről van szó. Egyéb körülmények – az edényeken látható utólagos bekarcolások (egyelőre értelmezhetetlen vonalrendszerek, mitikus lények) és néprajzi megfigyelések azonban arra engednek következtetni, hogy ezek nem magánszorgalmúlag összegyűjtött, elrejtett és elfeledett kincsek, hanem az egykori szent ligetekben a közösségi szertartások során használt tárgyak, előkerülési helyük pedig az egykori szent ligetek területével azonos. E témakörrel többször foglalkozott Fodor István (legutóbb részletesen itt: Prémkereskedelem, művészet, hitvilág – Kereskedelem és hatása őseink korában; in: Tradicionális kereskedelem és migráció az Alföldön – Az Arany János Múzeum Közleményei XI., Nagykőrös, 2008, 127–92.). Megállapításai szerint a szibériai erdőlakók prémexportjuk ellenértékeként kapták ezeket az edényeket. Sámánszertartásaik során azért használták őket, mert hiedelemrendszerük elemeit látták a szászánida edényeken ábrázolt mitologikus témájú jelenetekben. Az ősiráni eredetű dualisztikus világszemlélet, a Nap és a Hold tisztelete talán már a bronzkorban beépült a finnugor mitológiába, amikor régészetileg bizonyíthatóan erős kapcsolatok alakultak ki az erdőövezetben élő primitívek és a sztyeppövezetből északabbra települő ősiráni csoportok között.
Nekem az affinitás hallatán először a "vonzódás" fogalom ugrik be. Ha ezen az alapon indulunk el, az csak annyit jelent: valamiben esetleg egymás jellegét "próbálom átültetni". (nem nyelvtani hiba amit írtam)
Kandra Kabos
Kállay Ferenc