A 20. században pontosan ezért a zeneszerzők keveselni kezdték a kotta adta lehetőségeket és ezért születtek új lejegyzési módok. Ferencsik mondta: a maiak már olyan kottákat írnak, amihez ugyanolyan méretű használati utasítást adnak és bár ő tiszteli a fiatalok kísérleteit, de már nem fog újra megtanulni kottát olvasni.

(Egyébként te nem tudod a zene irányát pontosan meghatározni? Akkor valóban nincs értelme a beszélgetésnek.) De pont Barenboim idézett gondolatai is mutatják, hogy az a három sem jellemzi olyan exaktúl.

Megint csak Mahlerre tudok hivatkozni: meg is néztem a partitúráit, valóban le van írva bennük a megfelelő szólamok elé, hogy a szeparált zenekar számára szólnak vagy pedig "távolból hangzóan". Erre vonatkozóan egy érdekes anekdota Klemperertől:

"A második mű, melyet vezényelt, Mahler II. szimfóniája. volt, és nekem jutott az a meg-tiszteltetés, hogy a színfalak mögötti zenekart vezényelhettem. Ez a feladat rendkívül kényes volt, a műnek ez a része tele van tempóváltoztatással, és ezért minden erőmet össze kellett szednem. Mahler jelen volt a főpróbán. Mikor odamentem hozzá és meg-kérdeztem, hogy kielégítő volt-e a külső zenekar, azt mondta: Nem. Szörnyű volt, rettenetesen hangos.
Merészeltem megemlíteni, hogy a partitúrában fortissimo van. Igen — válaszolta —, de távolból hangzóan.
Ezt megszívíeltem, és minthogy muzsikusaimmal nem tudtam távolabb menni, halkabban játszattam őket."