Gárdonyi Géza

 

Az én Falum

 

Első kötet

MÁRCIUSTÓL DECEMBERIG

 

GÓLYÁK, MÉHEK, KISLIBÁK

 

(folytatás)

 

Április első napján egyszerre tíz gyerekem maradt el az iskolából. Elmaradt a kis Tabi Jóska is. A Jóska egy pisze orrú, tüskés hajú, kedves kis vidám kölyök. Azért sajnálom, mert csak most kezdte megérteni, hogy a betűk mire valók a világon. Ha még három napig bejár, a jövő ősszel már olvasni fog, ha pedig most lemarad, úgy elfelejti a betűket, mintha sohase látott volna egyet se.

 

A többi kilenc gyerekért elküldtem, Tabi Jóskáért meg elmentem magam.

 

- Jó napot, Tabiné - mondom az udvarra belépve -, már csak eljöttem magam, hogy megnézzem micsoda baj esett maguknál?

 

Tabiné éppen a vásznait rakta elő, hogy kiterítse a napra. Látszott az arcán meg a szemén, hogy meglepte a látogatásom. Fekete szemű asszony, de jámbor és félénk, mint akinek kék a szeme.

 

- Nincs nálunk semmi baj - feleli fölkelve a vászon mellől -, tessék besétálni.

 

- Már hogyne volna baj - mondom az udvaron maradva -, a Jóska gyerek bizonyosan beteg, ne is tagadja.

 

- Dehogy beteg - mondja az asszony mosolyogva -, olyan az, mint a fürj.

 

- No, csak ne tagadja, lelkem, beteg az, ha nem eresztették ma az iskolába. Maga okos asszony, Tabiné, maga tudja, hogy jobb kincset nem hagyhat a fiának, mint a sok szép tudást, meg az emberséget, amit az iskolában tanul. Hát csak hadd lássam azt a gyereket, mi a baja?

 

Tabiné erre még pirosabbá válik. A kezét dörzsöli, a fejét szégyenlősen oldalt hajlítja:

 

- Hát bizony, lelkem tanító uram, elküldtem ma Jóskát liba-legeltetni.

 

S mentegetődzve tette hozzá:

 

- Nincs több gyermekem, tanító úr, aztán a libáimnak most már legelő kell.

 

- Hát tudom én azt, szegény Tabiné, hogy ahány liba, kétszerannyi forint ősszel, és hogy maguknak kell az adóra, de látja, lelkem, most már csak egy hét, aztán meglesz a vizsgálat. A Jóska gyerek esze meg éppen most indult kinyílásnak, mint ahogy a rózsa kinyílik, angyalom; aztán ha most kifogja az iskolából, visszahúzódik a gyerek esze, mint a csigabiga, lelkem, aztán elő se jön megint egy esztendeig. Szívesen látom, galambom, a vizsgálaton.

 

Délután már megint ott ült a kis pisze, elevenszemű gyerek is az iskolában. A haja úgy állott, mint egy csomó zsindelyszeg, és meg volt mosdatva, mint valami királyfi. Az arcáról komoly büszkeség sugárzott. Hogyisne: maga a tanító kívánta őt vissza a libalegelőről.

*