antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
A húsvéttól pünkösdig terjedő 50 (Cselekedetek 2,1) nap alatti vasárnapok jelentős része április hónapjára esik, vagy az egyházi szóhasználat szerinti Szent György havára. Ezek a vasárnapok szintén ökumenikus latin elnevezésűek valamennyi keresztyén felekezet irodalmában. Egymás után így következnek egy-egy bibliai vers első szavának a mintájára:
„Quasi–modo–geniti” = „Mint most született csecsemők a tiszta hamisíthatatlan tej után vágyakozzatok, hogy azon üdvösségre növekedjetek” (1Péter 2, 2); „Misericordias Domini” = „Az Úr kegyelmével telve a föld” (Zsoltárok 33, 5); „Jubilate” = Imádkozzatok, vagy „az imádság vasárnapja” (dies rogationum). Bod Péter szerint ez az „Imádkozzatok” ünnep eredetileg húsvét harmadnapjára esett mint a „könyörgés és böjt” ideje a nyomorúságban, de mert „a húsvét örömmel meg nem állhatott, azért… általtették az áldozó csütörtök előtt való vasárnapra”.
Száll a lepke, dong a dongó, A madárdal nem búsongó, Nem hallatszik bús panasz; Daltól hangos hegy, völgy, halom, Falu végén zúg a malom: Itt van, itt van a tavasz!
Ember, állat jó kedvébe, Fagyos télnek vége, vége, De szép megint a világ! Hol bús avar volt ősz óta, Fölcsendül a madámóta, S nyílik a sok szép virág.
Akármerre járjak, nézzek, Mindenütt szép a természet, Szóval ki nem mondható; Szemnek, szívnek vidítója, Óh, áldott az alkotója, Isten, a Mindenható!
A kék mennybolt mosolygása, A fényes nap ragyogása, Langyos eső, meleg szél; Virágillat, madárének: Hirdetője erejének, Minden őróla beszél!
Gyermek, ha jársz kint a réten, Kezed kulcsold össze szépen, S a mennyboltra feltekints! Ne feledd, hogy Nála nélkül Erdő, mező meg nem szépül - Sem ég, sem föld, semmi sincs!
A kertemben két fa áll dús virágruhában: az őszibarackfám halvány rózsaszínben, a kajszibarackfám meg pompás fehérben, mint valami hercegi menyasszony.
A többi fa is mind rügyezik, bimbódzik. A földből erő és élet hajt fölfelé. Gyönge kis sápadtzöld levelek bújnak ki a rög alól és szétterjesztik a napon remegő vállukat. Élni és lélegzeni óhajt minden. Mert a fa is lélegzik és érzés van benne. A virágzó szép barackfáim is lélegzenek, éreznek, sóhajtanak, remegnek; mintha tudnák, hogy a pompájuk szép és hogy a nap őket nézi.
Mily kedves a napfény!
Mily gyönyörű az élet!
A virágokat méhek döngicsélik körül. Ringatódznak a levegőben virág alatt, virág felett. Bele-beleszállnak a virág mélyébe. Egy-két pillanatra elnémulva fürödnek a finom, sárga virágporban, aztán édes zengéssel emelkednek újra ki, szállanak új bokrétára.
Ezek Varga Ádámnak a méhei.
Varga Ádám tudós és jeles ember, mert csizmadia. A méheket is ő fogta, és megbabonázta úgy, hogy tőle már máshoz nem mennek. Március első szerdáján föltette a nagy kerek okuláréját, és kiment a méhesbe. Valami vörösposztót terített a kas elé. S kinyitotta a kis kasajtót.
- Atya, Fiú, Szentlélek nevében induljatok, rakodjatok, minden mézet behordjatok!
És a kis méhek Varga Ádámnak a szavára elő is bújtak a lyukon. Megdörzsölték álmos kis szemüket. Tántorogtak. Jóízűen nyújtózkodtak. Aztán zim-zum, fölrepültek a vörös posztóról, körülmuzsikálták egynehányszor a kast és megindultak egyenkint, hármankint, tizenkint, szét a virágos világba, az ezüstös fűzbárkák közé, patakpartra, rétországba, erdők végtelenségébe. Valahányszor hazatértek, mindig megújságolták az őröknek meg a királynénak, hogy az ibolya késik az idén, de a kökény meg a fűz több mézport ád, mint máskor. És bizonyára megújságolták az én barackfáimat is.
Szeretem a méhek muzsikáját. Óh a kis együgyű munkások milyen jó kedvvel és mennyi buzgalommal szedik a mézet!
Kinek szedik?
Maguknak.
Ki eszi meg?
Varga Ádám csizmadia meg a teremtés többi koronája.
Mennyi igyekvés van ezekben a kis szárnyas bogarakban! Mennyi gond az nekik, hogy merre, hol keressék a frissen nyílt virágot? Milyen sietéssel ereszkednek egy-egy most nyílott, mézzel telt virágcsoportra, és cipelik haza mély, lassú repüléssel az édes kis terhüket, egy-egy századrésznyi picinyét egy csepp méznek. Talán az egész napi munkája sem több egynek-egynek egy csöppenet méznél, s napszállat után a kasnak minden népe elfáradtan hajlik pihenő alvásra.
De szeretem a munkájukat nézni és a muzsikájukat hallgatni! Ahogy körüllengik az én virágzó fáimat, azt gondolom, templomban vagyok: a két fa két menyasszony, s a méhek Istennek apró muzsikusai. Fölülről lemosolyog a nap nyájas világa, és a méla csöndben ezernyi fűszál hallgatja velem a méheknek hullámzó méla szent zenéjét.
Ekkor még én is zongoráztam..:)) S minő véletlen, ő is Márta..:))
Várnai Zseni
Csodák csodája
Tavasszal mindig arra gondolok, hogy a fűszálak milyen boldogok: újjászületnek, és a bogarak, azok is mindig újra zsonganak, a madárdal is mindig ugyanaz, újjáteremti őket a tavasz.
A tél nekik csak álom, semmi más, minden tavasz csodás megújhodás, a fajta él, s örökre megmarad, a föld őrzi az életmagvakat, s a nap kikelti, minden újra él: fű, fa, virág, bogár és falevél.
Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok, innám a fényt, ameddig rámragyog, a nap felé fordítnám arcomat, s feledném minden búmat, harcomat, élném időmet, amíg élhetem, hiszen csupán egy perc az életem.
Az, ami volt, már elmúlt, már nem él, hol volt, hol nem volt, elvitte a szél, s a holnapom? Azt meg kell érni még, csillag mécsem ki tudja meddig ég?! de most, de most e tündöklő sugár még rámragyog, s ölel az illatár!
Bár volna rá szavam vagy hangjegyem, hogy éreztessem, ahogy érezem ez illatot, e fényt, e nagy zenét, e tavaszi varázslat ihletét, mely mindig új és mindig ugyanaz: csodák csodája: létezés… tavasz!
Lehullott rólad minden kis levél, Minden szirom, virág; – Sírás nélkül nem nézhettem reád… Olyan szomorú volt a búcsúzás!
És íme most, hogy itt a kikelet, Illatos rüggyel telve ágaid Bimbód is új fakad, Felveszed újra dísz-palástodat És úgy igézed vágyó szívemet.
Oh, köszönöm neked!
Jöhet ezután százszor is az ősz, Az én szememnek nem hull már a könnye: Tavaszi rózsa, megtanultam tőled, Hogy nem búcsúzunk senkitől És semmitől és sohasem örökre!
Laci te, hallod-e? Jer ide, jer, ha mondom, rontom-bontom, ülj meg itten az ölemben, De ne moccanj, mert különben meg talállak csípni, igy ni! Ugye fáj? Hát ne kiabálj. Szájadat betedd, s nyisd ki füledet, nyisd ki ezt a kis kaput; majd meglátod, hogy mi fut rajta át fejedbe… Egy kis tarka lepke. Tarka lepke, kis mese, szállj be Laci fejibe. Volt egy ember, nagybajúszos. Mit csinált? Elment a kúthoz. De nem volt víz a vederbe’, kapta magát, telemerte. És vajon minek merítette meg azt a vedret? Tán a kertet kéne meglocsolnia? Vagy ihatnék?… Nem biz a. Telt vederrel a kezében, a mezőre ballag szépen, ott megállt és körülnézett; ejnye vajon mit szemlélhet? Tán a fényes délibábot? Hisz olyat már sokat látott Vagy a szomszéd falu tornyát? Hisz azon meg nem sokat lát… Vagy tán azt az embert, Ki amott a kendert áztatóba hordja? Arra sincsen gondja Mire van hát? Ebugattát! Már csak megmondom, mi végett nézi át a mezőséget, a vizet mért hozta ki? Ürgét akar önteni. Ninini: ott az ürge, hű, mi fürge, mint szalad! Pillanat, s odabenn van, benn a lyukban. A mi emberünk se’ rest, odanyargal egyenest, a lyuk mellé, s beleönté a veder vizet; torkig tele lett. A szegény kis ürge egy darabig türte, hanem aztán csak kimászott. Még az inge is átázott. A lyuk száján nyakon csipték, nyakon csipték, hazavitték. S mostan… Itt van… Karjaimban, mert e fürge pajkos ürge te vagy, Laci, te bizony!
Kemény talpamra tapadt idő, mivel márványkőre lépek - és sárba. Ha nem markolsz meg, ki dönti el, hogy hány percig maradok árva? Tövis nő rajtam - ilyen a türelem. Huszonhárom évnek vagy ára s itt cseng körbe kivájt fülemen, hogy nemsokára, nemsokára.
Én megutállak, ha hamisat szólsz el, a csöndért cserébe add ide szavad és elhiszlek, mert nincs más módszer, hogy általam hagyd jóvá magad. Fehéren s némán lebegsz e tudatban, mint erdőben a zsibbadt pára, mit eddig neked sohasem mutattam, majd nemsokára, nemsokára.
Kinyílsz szobámban, mint szélben a könyvek s mesélni vagy képes, hogy holnap sem szabad semmit megköszönjek, ha érett vágyakat szakítok rólad. Melletted fogok sétálni az utcán és lemaradok - fordulj értem hátra. Szelíd leszek, ha te vigyázni tudsz rám már nemsokára, nemsokára
a látás útjának szíve az élesség, a tapintás útjának szíve a közelség, a hallgatás útjának szíve az elmélyedés, a beszéd útjának szíve a megnevezés, az érzés útjának szíve a melegség, a gondolkodás útjának szíve a megértés, a cselekvés útjának szíve a felismerés, a választás útjának szíve a lehetőség, az emlékezés útjának szíve a vágyódás, a változás útjának szíve a részvétel, a remény útjának szíve a várakozás, az álom útjának szíve a teljesség, a búcsú útjának szíve a készenlét, az elmúlás útjának szíve a megadás.
Héj te, ravasz Ámor! miket fel nem találsz? Egyfelől nem győzvén, másutt is praktikálsz! Van-e olly rejteke az asszonyi nemnek, Amellyben nem nyílnék rés a szerelemnek? Dorottya, kit a láng ama baldakintól Nem érhetett vala, ment maradt e kíntól. Azért kevés népét ismét serkengette, Az elszéledteket újabb rendbe szedte. Fellobban villogóbb tűzzel a harc langja, Verdesi a padlást a csatázók hangja, Szék, asztal zörömböl, a dob, trombita zeng, Csizmától, cipőtől a pádimentom reng. - Legelőbb is Rózsi, a legszebb amazon, Ecsével szembeállt, s erőt is vett azon: Már szinte életét el is fogyasztotta, Kiált Ecse: Pardon! s a kardját nyújtotta. De Johanna, kinek rózsákba mártatott Orcája született hajnalszínt mutatott, Johanna ujonnan Ecsét megtámadta: De orcáját Ecse addig cirolgatta, Míg mind elenyészett a Johanna vére, S hajnalszíne maradt az Ecse kezére. Iromba lett a szép cerussza s míniom,55 Ollyan lett a rózsa, mint a sásliliom. - Így halnak el gyakran egy orcafogásra Sokan, kik rászoktak a képmázolásra, Azok, akik nappal angyali bálványok, Éjtszaka lüdércek s merő boszorkányok.
A vírgonc Belinda szokott tréfájával Bordács úrhoz szalad vigyorgó orcával, "Mossziő! az Úr is csak kan-életet él: Mire nézte most is a fársángot? s nem fél, Hogy hadifoglyommá teszem, megköttetem S győző-hintóm előtt kevélyen vitetem?" Ekkor olly bájoló szemekkel tekintett Az úrra, mind Vénus, mikor Márssal csínt tett, Az úr mosolyogván a nagy bajúsz alól, "Eredj, te kis pajzán! - a lyánkának így szóll, - Tudod, már sok ízben ellenem pártoltál, Faludat prédáltam, ismét meghódoltál. Kardom most sem tompa, ha tompa, megfenem: Hogy mersz, pajkos madár, felkelni ellenem?" Így szóllott, és magát a nimfa megadta, Tudván, édes iga nyögni őalatta.
55. CERUSSA, tesz fejér festéket, fejér kendőzőtt; miniom pedig egy neme a piros festéknek. A jóféle orcafestő piros színnek a neve carmin.
Tudjuk, hogy játék kell a gyermekeknek; Midőn a népek gyermekek valának, Magoknak cifra ragyogó játékszert, Bibor karszéket, s koronát csináltak, S rányomták ezt egy fajankó fejére, S felülteték e fajankót a székre.
S itt a királyság, ezek a királyok, S ők, ahol ülnek, ahol fejök szédül, Azt gondolják a kábító magasban, Hogy uralkodnak isten kegyelmébül. Csalatkozásban éltek, jó királyok, Nem uraink, csak bábjaink valátok.
De nagykorú lett a világ, s a férfi Nem gondol többé gyermekjátékával. Le hát a biborszékekről, királyok, És fejetekről le a koronával! Ha nem teszitek azt le fejetekrül, Leütjük, s majd a fej is vele gördül.
Így lesz s nem máskép. A bárd, mely Lajosnak Párizs piacán lecsapott nyakára, Első villáma volt a zivatarnak, Mely rátok készül, s kitör nemsokára; Igen, maholnap meglesz érkezése, Nem én vagyok már első mennydörgése!
Egy rengeteg lesz a föld kereksége, S e rengetegben vadak a királyok, Kergetjük őket, és fegyvereinket Szilaj gyönyörrel sütögetjük rájok, S vérökkel fogjuk ezt az égre írni, Hogy nem gyermek már a világ, de férfi!
Április első napján egyszerre tíz gyerekem maradt el az iskolából. Elmaradt a kis Tabi Jóska is. A Jóska egy pisze orrú, tüskés hajú, kedves kis vidám kölyök. Azért sajnálom, mert csak most kezdte megérteni, hogy a betűk mire valók a világon. Ha még három napig bejár, a jövő ősszel már olvasni fog, ha pedig most lemarad, úgy elfelejti a betűket, mintha sohase látott volna egyet se.
A többi kilenc gyerekért elküldtem, Tabi Jóskáért meg elmentem magam.
- Jó napot, Tabiné - mondom az udvarra belépve -, már csak eljöttem magam, hogy megnézzem micsoda baj esett maguknál?
Tabiné éppen a vásznait rakta elő, hogy kiterítse a napra. Látszott az arcán meg a szemén, hogy meglepte a látogatásom. Fekete szemű asszony, de jámbor és félénk, mint akinek kék a szeme.
- Nincs nálunk semmi baj - feleli fölkelve a vászon mellől -, tessék besétálni.
- Már hogyne volna baj - mondom az udvaron maradva -, a Jóska gyerek bizonyosan beteg, ne is tagadja.
- Dehogy beteg - mondja az asszony mosolyogva -, olyan az, mint a fürj.
- No, csak ne tagadja, lelkem, beteg az, ha nem eresztették ma az iskolába. Maga okos asszony, Tabiné, maga tudja, hogy jobb kincset nem hagyhat a fiának, mint a sok szép tudást, meg az emberséget, amit az iskolában tanul. Hát csak hadd lássam azt a gyereket, mi a baja?
Tabiné erre még pirosabbá válik. A kezét dörzsöli, a fejét szégyenlősen oldalt hajlítja:
- Hát bizony, lelkem tanító uram, elküldtem ma Jóskát liba-legeltetni.
S mentegetődzve tette hozzá:
- Nincs több gyermekem, tanító úr, aztán a libáimnak most már legelő kell.
- Hát tudom én azt, szegény Tabiné, hogy ahány liba, kétszerannyi forint ősszel, és hogy maguknak kell az adóra, de látja, lelkem, most már csak egy hét, aztán meglesz a vizsgálat. A Jóska gyerek esze meg éppen most indult kinyílásnak, mint ahogy a rózsa kinyílik, angyalom; aztán ha most kifogja az iskolából, visszahúzódik a gyerek esze, mint a csigabiga, lelkem, aztán elő se jön megint egy esztendeig. Szívesen látom, galambom, a vizsgálaton.
Délután már megint ott ült a kis pisze, elevenszemű gyerek is az iskolában. A haja úgy állott, mint egy csomó zsindelyszeg, és meg volt mosdatva, mint valami királyfi. Az arcáról komoly büszkeség sugárzott. Hogyisne: maga a tanító kívánta őt vissza a libalegelőről.
Április, ó, Április, Minden csínyre friss! Faun-bokáju, vad suhanc, Újra itt suhansz! Vásott cigánykereked Porozza a tereket, Repül a szemét, Levegőbe parazsat Hintegetsz és darazsat, Illatot s zenét!
Némely ingó és rügyes Ág végére már Küldöd: kússzék az ügyes - Katicabogár, Mint árbócra egy piros, Pettyes zubbonyú, Fürge lábú és csinos Kis matrózfiú! Kémleli a láthatárt: Mennyi fény! Mi az? S zümmög zengő, napba tárt Szárnyakkal: tavasz!
Szunnyad még a tél-mező, Fáradt, vén paraszt, Fűszakálla csendbe nő, Megcibálod azt, Majd meg méznél illatosb Szellőfésüvel Fésülöd, s szólsz: hé, de most, Lomha szolga, fel! Szundikálás volt elég, Vár az új robot, Mit álmodtál, vén cseléd, Krumplit vagy zabot?
S reszket s kacag a liget, Cserje meg bozót, Gyenge bőrü testüket Úgy csiklándozod; Minden erdő egy bolond Hejehuja-hely, Nincsen még seholse lomb, Csak virágkehely: Izzad még a levelek Vajudó rügye, S a szirom már lepereg: Csókos szél vigye...
S átsuhansz a városon, Bérházak felett, Felragyog sugároson Sok vak emelet: Reszkető, bibor varázs, Vén kémény fala, Lányszemszínű kék parázs A szelíd pala. Mély, sötét udvar felett Négyszögű egen Táncos lábad emeled, Mint halk szőnyegen.
S padlásablakot, kitört Sarkon fordulót, Villogtatsz, mint zsebtükört Pajkos nebulók: Zsupsz! a földre hull a fény! S ím a szenny alól Nyűtt hang sír, tán a szegény Por maga dalol? Vak lap-árus: eleven Bús utca-szemét Sütkérez a melegen, S nyitja holt szemét...
Április, ó, Április! Míg tánccal suhansz, Látogass meg engem is, Víg örök suhanc, Hisz egy régi kikelet Furcsa reggelén Együtt érkeztem veled Földi útra én: Szólt arany szimfónia Napfény-húrokon, S bölcsőmnél te, fény fia, Álltál, víg rokon!
Április-testvérem, ó! Hol van az a kor? Ifjuságom hervadó Kankalin-csokor, Elpártoltam tőled én, Nem veszed zokon? Hej, beteg s fanyar legény A régi rokon: Ha a tavaszt élvezi, Nézvén langy egét, Bánatát is felveszi, Mint szemüvegét...
Április, ó, Április! Símogass, vezess! Hadd legyek ma újra kis Jó öcséd, kezes, Hadd feküdjem tarka fák Alján inni fényt, Míg arcomba szöcske vág, Zöld parittyaként, Míg szememre patyolat Szirom lengve jön, S kis selyem-sátra alatt Megbúvik a könny...
Ó, tán akkor, míg a méz Színű nap lehull, Bordám közül a nehéz Szív is elgurul, Imbolyog még, menni fél, Majd gyáván, sután, Bíbor labda, útra kél Tűnő nap után: Táncol, ugrik, fellebeg, Enyhén száll tova, Felfogják a fellegek, S nem fáj már soha...
Jó reggelt, szép vasárnapot kívánok Mindenkinek!:-)
Szabó Lőrinc
Hajnali burleszk
Fürödtél már a langyos levegőben, zöld ég alatt, zöld füvön hemperegve? Hát most fürödsz. Nézd, egész elveszünk a virágok közt, ahogy hemperegve ölelkezünk a langyos levegőben!
Szép vagy! szép, te! Olyan szép, mint a hajnal! Íz vagy, méz vagy, pipacs és szarkaláb. Éhes vagyok. Mondd, csacsikám, mi lenne, ha megőrülne ez a sok virág s hozzánk bújna csókolózni a hajnal?
A hajnal!… Óh, nem láttam soha szebbet az égre vágtató arany lovaknál! Tudsz görögűl? Vigyázz, berúgsz a fénytől, s ha most egy percig nem leszel magadnál, elvesztjük a legjobbat, édesebbet!
Igy ni. Ez már más. Rózsaujju szépség! Nyujtsuk a percet soká, így, nagyon. Te vagy az őrült virág… Nem, a Hajnal, az vagy… Légy büszke: jőjj, hadd csókolom klasszikus keble örök szőkeségét!…
Ez esetre a harc nagyobb tüzet kapott. Felzendűlt mind a két népség s összecsapott. Csatáztak a mérész dámák az ifjakkal Szerelem mérgébe mártott szemnyilakkal, De a kézszorítás és sóhajtás heve Sok szépek szívében nagy pusztítást teve. Sok gavallér pénzt is adott a spionnak S kitudta bibéjét a szép kisasszonnak: Mellyért az amazon hullott is a harcon, Koccant a csákány is a keblen és arcon.
Már a gavallérság jóval is innen járt, Hogy Dorottya arra veté az okulárt. A legszebb szárny vesztét a baldakinjából Meglátja s a közép-sereg derekából Négy erős csoportot kikűld sietséggel, Hogy a győzött félnek légyen segítséggel. Kik is kiszegezett pagnéttal kiálltak, S tűjökkel eleven sorompót53 csináltak. Azonnal Boriska, ezek komendántja, A gavallérokat olly mérgesen bántja, Hogy perlő nyelvének s éles szablyájának Ellene ők tovább már nem állhatának. - Egy főkötő-spádé vala a markába, Amellyel úgy szúra Lajcsi nadrágába, Hogy amint sok tréfás társaságban hallik, Még most is meglátszik puliderjén a lik.
Ezalatt a harcnak legjobb divatjában Ámor, ki sohasem nyughatik magában, Elméjét egy hadi fortélyon hánytatta; A kis szerelmeket mind öszvehívatta, Kénkövet, kanócot ásóval, kapával S a hamar-szerelem friss puskaporával Adott a kezekbe, hogy azzal menjenek A házba, megmondván, mitévők légyenek. Megértvén Ámornak e parancsolatját Az apró minőrök,54 a szála padlatját Mindjárt mesterséges mína alá vették, A dámák ruhája alját felvetették. Ah! e sebes tűzláng hányat felpörköle, Hányat ejtett sebbe, hányat meg is öle! Sokan, igen sokan, mintegy fél-halottak, A főldre s az urak ölébe hullottak. A rúgó salétrom minden észt és csontot Saját forgójából kihányt, széjjelrontott, S a láthatatlan láng gyújtván a velőket, Édes csiklandással emésztette őket.
53. Spanyol SOROMPÓnak nevezik a hadi mesterségben azokat a hegyes, vasazott karókból készített és forgatható palánkokat, mellyeket a gyalogság elibe szoktak hányni, hogy a lovas nép el ne gázolhassa azt. Németül spanische Reiter.
54. MINŐRÖK a tábornál azok, kik minát ásnak, vagyis akik a puskaport földlyukakba rejtvén, azzal az ellenséget vagy annak valamelly épűletjét felvettetik.
A rét a patak mentén tele van már sárga, fényes levelű virággal. A gólyavirág az. Mikor a gólyavirág megjelenik, már akkor várjuk a gólyát. Az igazi tavaszt a gólya hozza meg. Tavaly már József napkor virított a gólyavirág, és néhány nap múlva rá megérkezett a gólya. Az idén csak gyümölcsoltókor láttam az első gólyavirágot a Tuli gyerek kalapján. De késett is a gólya.
- Valami bajba kerülhetett - vélekedett Fodor András.
Mert csak egy gólyapár lakik nálunk, és az a Fodor Andrásék házán lakik. Gólyameggondolás szerint Fodor András a legbecsületesebb ember a faluban, és a vadász a leggonoszabb. Ha Fodorék járnak a réten, a gólya nem is repül föl a vízből, csak éppen, hogy rájok tekint, de ha a vadász megy arra, bármilyen messze is jár az őtőle, ijedten kanyarodik föl a magasba. Az nem is jó ember: villámlani tud meg mennydörögni.
Hát egy napon hallom ám a veres Gál gyerek hangját, amint kiabálja az ablakom alatt:
- A gólya! A gólya!
Hát csakugyan itt a gólya. A nyakát meg a lábát hosszan elnyújtva, lassan és méltósággal kereng a magasban. Egyre alább-alább ereszkedik, és leszáll egyenesen a Fodorék házára. Megáll ott a fészke szélén, és elégedetten, vidáman kelepel.
A szomszédok összefutnak. A szép Szabó Magda is kiáll a konyhaajtóba. A tenyerét a szeméhez tartja: nézi mosolyogva a gólyát. A gólya lengő ugrásokkal jár ide-oda a fészke körül.
- Hát a feleséged hol marad, hej! - kiáltja fel hozzá a bakter.
- Az később jön - magyarázza Fodor András -, később jön az asszonyokkal.
És míg a gólya a fészkének örülve ugrál a háztetőn, a gyerekek lenn az udvaron féllábon táncolva éneklik:
Gólya, gólya, gilice! Mitől véres a lábad? Török gyerek megvágta, Magyar gyerek gyógyítja.
A napfény szelíden árad alá a felhők közül. A faluban mintha ünnep volna. Még az öreg nagyszakállú, vak koldusunk is megáll a kocsiút közepén. Nyugodt és méltóságos arcával a gólya felé fordul, és a kezét a füléhez emeli, hogy jobban hallja a kelepelést.
Mikor a nagy corpus a szálába kijött, Már az avantgárda Carneválra ütött, A pajzán freycorság őtet megtámadta, Ki kezét, ki haját s köntösét rángatta. Lármás csivogással mind rá kezdtek esni, Maga vólt s oltalmat nem tudott keresni. Így jár az a szegény bagolyfi is éppen, Ki elhagyja enyhős odvát délközépen. Mihelytt a madarak látják, körűlveszik, Akármerre fordúl, meg nem menekeszik; Míg a kányák űzik, a csókák csácsognak, Cseveg a sok veréb, a varjak kárognak. Csúfolja, csipkedi, rángatja mindnyája, Tele a tollával mindeniknek szája.
Már a nagy sereg is a csatapiarcot Magának foglalván, elkezdte a harcot. A bal szárnyon álló könnyű nép sok szűzzel A mátrikulára ütött kemény tűzzel. Hímen felkiáltott: "Urak! ne hagyjátok! Most a mátrikulát mindjárt nem látjátok." Ezt a gavallérok hallván, odamennek, Hogy segítségére legyenek Hímennek. De már akkor körbe fogta a lyánycsoport, Verték a széjjelhányt székek között a port. Szörnyű a zaj s lárma. Ezek megragadják Híment és a könyvet, amazok nem hagyják: Most ezek hányják el a széktől azokat; Majd azok nyomják el onnan a lyányokat. Fillisnek már a könyv éppen kezében volt: Kiáltott a sereg, a győzőnek tapsolt: De alig csípte meg Károly egy keveset, Elejté a könyvet, s a' lábára esett. Odaugrott Károly, a prédát már hozta: De Rozinka őtet agyoncsiklandozta.
Másfelől az ifjak, e szép harc neszére, Indúlni akartak Hímen védelmére: De a könnyű sereg jobb szárnyával Márta Kirukkolt, s előlök az útat elzárta. Keresztűl próbálnak az ifjak rontani: De ennyi szép ellen ki tudna állani? Egyedűl maga vólt olly gavallér Albert, Hogy annyi amazon ellen indúlni mert. Thrézi ellentállott: de egy pillantása A szép szűz szívében halálsebet ása. Visszapillantott rá haldokló kedvese, S a sebhedt bajnok is a főldre leese.
Ma délután a babiloni rabságról magyaráztam az iskolámban. Nem tudom, mi szükség van arra, hogy Baloghék, Szabóék, Pöhölyék, Gálék meg egyéb örökösen falusi emberek ismerjék a régi zsidóknak hányódásait. A nagyméltóságú miniszter úr akarja ezt, meg a nagyságos tanfelügyelő úr, meg a tisztelendő esperes úr. Jobban szerettem volna a rodostói rabságról vagy március tizenötödikéről beszélni, mert éppen évforduló nap van; de azt nem akarja a nagyméltóságú miniszter úr, sem a nagyságos tanfelügyelő úr, sem a főtisztelendő esperes úr.
Így hát a babiloni rabságról beszéltem. A gyermekek keresztbefont karral ültek. A padokról lelógott a sok kis mezítelen láb. A szemek nyitva és egynémelyik buzgó hallgatónak a szája is.
Egyszer csak beereszkedik az ablakon a napnak egy széles, fényes sugara, mint egy kifeszített sárga selyemszőnyeg. A gyermekek arca felderül. Mind arra fordítja a fejét. Kibámulnak a kéklő, fényes levegőbe.
Az egyik Gál gyerek megrezzen:
- Fecske!
Csakugyan egy fecske röpdös az ablak előtt, aztán egy második.
Az én fecskéim.
- Pihenjünk - mondottam a gyerekeknek.
(Ez más szóval annyit tesz: mozoghattok, beszélgethettek.)
S kinyitottam az ablakot.
A fecskék ide-oda kerengve kiáltozták:
- Csivis! csivis!
Ami fecskenyelven bizonyosan annyit jelent, hogy:
- Jónapot kívánok!
A sok gyerek keresztbe tette mellén a kezét és a fecskék felé hajlongva énekelték:
Ragyogó rügyre ült le most a nap s nevetve szamárfület mutogat. Madárfi erre eltátja csőrét, hunyorg feléje a nevető rét s a bárány is csodálkozik. Csoda, hogy nem billen ki száján fogsora.
*
Ragyogó rügyön álldogál a nap, indulni kész, arany fején kalap. Fiatal felhő bontja fönt övét s langyos kis esőt csorgat szerteszét, a rügy kibomlik tőle és a nap pörögve hull le és továbbszalad.
