antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
A vad tavasz zuhanyát érzed-e, érzed-e zúdulni, kedves? Gyere ki a szőllőbe - virágos fákkal habzik a hegy Gyík surran a szurdékban, amerre az ember megy A rög szinte él, a nap szinte nedves -
Most könnyű vagyok, úgy-e könnyű? Lásd, tudom a babonát; Szentgyörgy előtt piros pillangót fogni jó! Érzed hogy árad a szél mint egy tavaszi nagy folyó jó, jó, meleg, párnás, sűrű - Gyerünk a napon át!
Nézd eleven mappa a táj a napba, minden útja tiszta rajz! Még föl nem vette a nyári zöldet, csiraváró meztelen. Hallod a zenét a mandolafán, mint kivirágzott hangszeren? Zsong, zsong, zsong, zsong - mézillat, érzed? pille száll és méhe rajz.
Létrán egy bácsi hernyózza a fát mint naptárakban régi kép A hónapok előtt, olyan - mellette gyerek és kutya vig. Karókat a földön suhancok sorban guggolva hegyezik. Iszalaggal a vincellér kötözi a venyigét -
Jó, jó, jó így szétnézni szabadon! így ülni a napban a tanya előtt ahonnan látni a vonatot hogy cammog a róna felett s a várost, s a széles utcán mászni az apró embereket, s vidám munka hálójában hegyoldalt és tetőt -
Ó, borok anyja, drága hegy, mámor anyja, munka! Zuhanj csak, jövendő szüret tüzeivel nedves nap zuhanya, boldog előleg! felejteni, kedves, e kábulásban, milyen ősz leshet a tavaszunkra!
Nem nézem én az ibolyát Kakukra én nem hallgatok, S nem jóslom ebből a tavaszt, - Ez már igen kopott dolog. Falunkban a zsidógyerek Rongykérő sípja hangozik, Ez legbizonyosabb jele, Hogy az idő tavaszodik.
Nem szedek én kikericset, A gólyákat sem bámulom, Én a tavaszt egészen új Költői pontról jósolom. Fölöstökömre a biró Már nem pálinkát, bort iszik, Ez legbizonyosabb jele, Hogy az idő tavaszodik.
Fecskékre és a zöld mező Virágira nem ügyelek, A legelőre kimenő Tehéncsordának nem hiszek. Itáliából a goróf Magyar honába költözik: Ez legbizonyosabb jele, Hogy nálunk is tavaszodik.
Öt vén dáma leűl a toalettéhez, Apollónka pennát dug a fél füléhez, A Schreibkalenderből 58a bőjtnél kiszakaszt Egy tiszta levelet, kétfelé hajtja azt; A gyászos íráshoz készűl keseregve. Dorottya elkezdi diktálni heregve: - "Én, alább is megért kisasszony, Dorottya, Letelvén világi életem robotja, Egyébként ép s csendes elmével diktálom, Csak hogy az ifjakat szeretem s útálom. Én, mondom, e nemes megyében születtem, S eredetet régi törzsök-házból vettem. De amellynek bennem magva fog szakadni: Jószágomról tehát rendelést kell adni. - Elsőbben is hagyok kétezer szuverént A bécsi bolondok házának aszerént, Hogy fundussok légyen az ollyan szűzeknek, Kik kosarat adván magok kérőjöknek, Mint szokott, örökös pártába sűltenek: Ezek a bolondok házában éljenek! Másodszor: testálok a szűlők házára Kilencezer tallért, az ollyak számára, Akik csúnyák lévén, vőlegényt nem kapnak, S természeti tüzök miatt félre-csapnak. Harmadszor: keresett jószágomnak felén Egy jó fundációt állítok Pentelén, Mellyből esztendőnként megtartván a számát, Férjhez kiadjanak tizenkét vén dámát, Felén egy Vesztális templom építtessék, Mellyben húsz vén szűznek lakás rendeltessék, De úgy, hogy mindnyája járjon főkötővel, Mert igen éktelen járni leányfővel. Továbbá, ha ama költő jó kedvébe, Aki most itt múlat ebb' a vármegyébe, Leírná a dámák mellett tett harcomat S hattyúi szárnyain zengné halálomat, Minthogy, amint mondják, eddig minden nagyok Üresen bocsáták:59néki fundust hagyok. Lencseni60kertemet mezei házammal, Minden bankóimat az egész smulkommal Adják néki: ebből holtig elverselhet S Beócián Parnasz hegyeit emelhet. De a buffánomat61 mégis Orsolyának, A két mopszot pedig adja ki Mártának. Végre a széjjeltört baldakin fájából S vőlegényt nem esmért nyoszolyám aljából Egy castrum doloris 62készűljön számomra, De nevem ne messék kőbe a síromra; Netám az útazók, kik ott szájonganak, Még hóltom után is lyánnak csúfoljanak. - Testem pedig a két pázsimhoz63temessék, S legalább porom is férjfi porhoz essék. - Ezen testamentom végrehajtójának REBEKÁT..." E szók még a száján valának: - Amidőn Rebeka, ki az elszélledett Népet rendbe szedte, s ott kinn verekedett, Triumfált sereggel, örvendő lármával Béjött a Fársánggal s a mátrikulával. Alig pillantá meg Dorottya félfelől, Azonnal olly édes öröm lepte belől, Hogy elfelejtkezvén minden fájdalmáról, Életről, halálról leugrott ágyáról. "Itt vagy! - s pedig fogva! élek már, így szólla, Hol a könyv? - majd gondot viselek én rólla. Élek már! már több írt ne is kössetek rám: Mindjárt felőltözöm; hol van, hol a ruhám?" Igaz, hogy Dorottya mindjárt megújjúla, Ruháját rávette, tapsolt s meggyógyula.
58. SCHREIBKALENDERNEK vagy írókalendárjomnak hívják a németek a negyedrétű árkusra nyomtatott kalendárjomot.
59. EDDIG MINDEN NAGYOK ÜRESSEN BOCSÁTÁK. - Ha mások ezt mondják, nem jól mondják: mert példának okáért nagyméltóságú gróf Széchényi Ferenc ő excellentiája egy presentben is 100 rf., a grófnő ő excellentiája egy ódámért külön 50 rf., ismét méltóságos Gr. Festetics György ő nagysága a hadi oskoláról írott ódámért 100 rf., más ízben 25 rf., ismét 30 rf., ismét 40 rf. méltóságos gróf Erdődi Zsigmondné ő nagysága 5 vagy 6 sor versemért 12 aranyat, tekintetes nemes Fráter István úr 50 rf. adtak, hogy most másokat ne említsek. Méltatlan panasz az, hogy nemzetünkben Maecenások nincsenek; vagynak igen is, csak az íróink vagy importunusok ne légyenek, vagy sordidusok.
Principibus placuisse viris, non ultima laus est.
HORATIUS
[Mert nem utolsó dísz, odafent ha tetszik a munkánk.
Horatius: Epistolae I. 17.35.]
60. LENCSEN egy puszta Somogyban, Nagybajom mellett.
61. A BUFFÁN, magyarúl far-dagály, talám a módinak minden bolondsági között legképtelenebb bolondság vala! Ez már kiment a szokásból; de a MOPSZOK vagy a dámáknak ölbeli kis kutyáik mégis a gráciák szolgálatjában vagynak.
62. CASTRUM DOLORIS nevet visel a nagy emberek halálára felállíttatni szokott gyászalkotmány, mellyben a meghóltnak érdemei szoktak példázatokban előadódni.
63. PÁZSI, franciául page, ollyan nemes gyerkőc, akit a nagyobb udvaroknál nevelnek.
Nem láttalak egy hétig, kis rügyek, és közben milyen nagyra nőttetek! hüvelyknyire! ... Kilombosodtatok és ezer könnyű és friss fodrotok halványzöld lángként repdesi körül a gallyakat és táncol és örül.
De szépek vagytok, tavaszi rügyek, de bátrak vagytok! Nem kérdezitek, mi vár rátok - ha itt az ideje, mint a barna földből a rét füve, a barna ágból kicsaptok ti is, akármilyen hideg az április.
Bölcsek vagytok ti, szárnybontó rügyek, bölcsebbek, mint én, egészségesek ... Egy hónapja nem láttuk a napot, mégis hittetek és kibújtatok, hajtott a szent önzés, küzdöttetek, győzni akartatok és győztetek!
Győztetek, hívő rügyek s levelek, irígyelhetem erényeteket: bolond idő járt rám is, április, hosszú, naptalan, de én e komisz tavaszban, mely oly zord és fénytelen, hitetlen voltam és reménytelen.
Az voltam, fáradt, gyáva és beteg, utáltam már az egész életet s ez kellett, ez a büszke változás, szemeimben ez a csodálkozás, ez kellett, hogy megváltsam magamat és megérthessem a példátokat,
hős példátokat, parányi rügyek ...
Egy hét alatt de nagyra nőttetek! Zöld zászlaitok felrepültek a bokrok, fák és hegyek csúcsaira s hiába ez a gyilkos április, reményt hirdettek, reményt nekem is!
Szép napot, kellemes hetet kívánok Mindenkinek!:-)
Tóth Árpád
A TAVASZI SUGÁR...
A tavaszi sugár aranyburokba fonta A zsenge bokrokat, s a bimbók reszkető Selyemgubóiból zománcos fényü pompa, Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.
A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén A park-őrző, borús csillámu rácsvasak Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén, Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad.
Egy lány jött az uton, virággal, sok virággal, Mellettem elsuhant, illatja megcsapott, Egy-testvér volt talán a fénnyel és a fákkal, Eltűnt. Szivem zenélt. Merengve álltam ott.
Bús voltam vagy derűs? ki tudja. Ama ritka Kelyhű percek közül ragyogva volt ez egy, Melyben pezsegve forr kedv és bú drága titka, Mint mélyen csillogó, nektár-izű elegy.
Olyan perc volt, midőn a vaskos testi érzet Kitágul... rezg, s ha kinyúlik a kéz, A Nap arany almáját a tenyeredben érzed...
Sumaya. Mikippen az vitéz Dorotthia Soc Zűecnec hallatlan kefserűsighire az faidalmos halálval kűzkődnéc, és hogi mikippen ochódnéc főll, miert hogi Carnevallal egietemben az Matriculla Sácmánra yutván; mell is tűzvel megh igettetic vala az Carneval penigh megh zabadól vala, meliecnec utánna vődd eződben Kegies Olvasó az Vin Gergőnec bezidit, és a' zépp Venus Iften Azonnac is mikint történéc az ő ala-zálláfa ickes Ritmusocval elődben adattatnac.
Mind rátódúla már kíváncsi vágyással A dámáknak nagyja, apraja rakással Oporra, hogy őtet mindjárt megcsókolja; De a gavallérság őket meggátolja. Az ifjak hatszeres Karéba57állának S Opornak eleven sáncot csinálának. Már egy dámának sincs, akármerre térjen, Sem résse, sem módja, hogy Oporhoz férjen. Néha erőszakkal rohantak ostromra, Néha rimánkodtak, sírtak, - de potomra. És mivel a karén által nem törthettek, Szégyennel, bosszúval hátrálni kezdettek. Mint vert had, egyenként kiki visszatére Felsűlt kívánsággal a tábor helyére. Ahol már összetört baldakinja mellett Megsebhedt marsaljok csak alig lehellett.
"Hitetlen nép! - így nyög Dorottya nékiek - Hát a vitézeknek így kell-é tenniek? El kell-é hagyniok kiszabott rendjeket, A fegyvert, a zászlót, a fővezérjeket? Gyarló nép! egy ravasz ellenség szavára Úgy kellett rohanni a férjfi csókjára? Phi! szégyen! gyalázat! gyáva teremtvények, Kikból így űzhetnek csúfot a legények! De lám hívságtokért megvan a jutalom: Od' a szép becsűlet, od' a diadalom. Helyébe csak szégyent, kudarcot kaptatok, S ím, félhóltan fekszem én is miattatok."
A szégyen és bosszú őket eltőltötte, Lesütött orcával álltak körűlötte, Dámaszokás szerént sírtak haragjokban, Átkozván magokat és Oport magokban. S fájlalván hűséges vezérjeknek estét, Hószín karjaikra felvevék kék testét. Bévivék szomorún az oldalszobába, Ahol helyheztették puha nyoszolyába, Vígasztaló szóval, kávéval éleszték, Szederjes sebeit kötözni is kezdték. - De néki nem lévén többé bizodalma, Elnyomván testének, lelkének fájdalma: "Gyalázatban - úgymond - tovább miért élek? Inkább becsűlettel hal meg a nagy lélek. Ti, kik okoztátok rajtam e csúfságot, Hogy tukmálhatjátok énrám e világot?" E szókra sebéről tépvén a falstromot, Meg is tette mindjárt a testamentomot.
57. CARRÉ tesz itten különösen négy szegeletre álló s egy bizonyos helyet békerítő katonacsoportot.
Oh ne mondjátok nekem, hogy Hajnallik hazánk felett! Látom én: az ő számára Sző a sors szemfödelet. S kérni istent nem merem, hogy Nemzetem gyógyítsa fel, Mert e nemzet, elhigyétek, Életet nem érdemel.
Figyelemmel átforgattam A történet lapjait, S fontolóra vette lelkem, Amit e hon végbevitt. S mit találtam ott fölírva Századok bötűivel? Azt találtam, hogy e nemzet Életet nem érdemel.
Jóra termett nép honában Egy a szív, az akarat, A közérdek mellett minden Különérdek elmarad. Itten oltárt minden ember Ön bálványaért emel - És az ilyen önző nemzet Életet nem érdemel.
Voltak egyesek közöttünk! Tiszta, hű, nagy szellemek, Akik mindent, amit tettek, A hazáért tettenek. Hány volt köztök, kiket a hon, Maga a hon veszte el! És az ily hálátlan nemzet Életet nem érdemel.
Más hazában híven őrzik Mindazt, ami nemzeti; Ősi kincsét a magyar nép Megveti és elveti, A magyar magyarnak lenni Elfeled vagy szégyenel - És az ily elkorcsult nemzet Életet nem érdemel...
Oh de mért elősorolnom E szegény hon vétkeit? Lesz-e sors, oh lesz-e isten, Aki minket megsegit? A nagy isten szent kegyéből Jő-e megváltási jel? Lesz-e még e nemzet olyan, Hogy halált nem érdemel?
Tavasz van gyermekek! A hegyi szélben érzitek-é ezer éves szagát? - Őrült leány, virággal az ölében, vén koldusoknak is vad csókot ád. Légy boldog, régi holt, dédunokád egy könnyes csókból most fogamzik éppen, légy boldog, csontmagány, szép hóvirág nyílik ki koponyád szemüregében. S, boldog fiuk, hófoltos erdőszélre rohanjatok ki, mint az ördögök, pirult orcátok nyomjátok a szélbe! Mind édesebbek e tavasz-körök, melyek reánkgyürüznek évről-évre, az ős nyárból, mely valahol örök!
Szervusz Bajkálifóka, szép vasárnap délutánt Neked!:-)
Csukás István
Áprilisi köszöntő
Huszonöt év köszöntése nem érdemel nagy cicomát e vers, nincs márványba vésve a dátum s bölcsőm rengése, tisztelőn mégis összevágd te szél, a rügyek bocskorát!
Borzas hónap vadóc fia címekben nem vagyok szerény nem szabad meghatódni a siker előtt s szabódni, ha nyakadba hull, hisz a napfény besüt nadrágod fenekén!
Fontoskodók, álszerények, lerí képetekről a vád: Hogy született, attól részeg! Huszonöt év, rád felnézek, s most tisztelegve összevágd te szél, a rügyek bocskorát!
Egy újj stratagémát gondolt ki magának, Mellyel minden truppot zűrzavarba tégyen, S Dorottya, a vezér, tehetetlen légyen. Annyi sok hatalmas szemmel és szablyával Szemköztt állván, így szólt felséges orcával: "Halandó angyalok! kedvelt, szép ellenség! Kiket bennünk ural minden érzékenség, Kik bírván szívünket a természet jussán, Törvényt szabtok nekünk szégségtek trónussán, Hogy ellenkezhetnénk tovább tivéletek? Itt a kéz! itt a szív! csak hogy békéljetek. Tudjuk, miért vagytok haragban erántunk; Mert véletek nagyon hidegképpen bántunk: Nohát ezen vétkünk jóvátételére Én mint a fársángi tábor fővezére, Még ma egy kisasszonyt kívánok elvenni; S tudom, vitézim is mind így fognak tenni - De én annak adom cserébe szívemet, Aki legelőször megcsókol engemet."
Édes kotlós anyjok egy kotyogására Hogy fut a sok csirke egy szem gabonára: Minden kisasszonyok akként tódúlának Legelső csókjára Opor orcájának. - Senki sem űgyelt már zászlóra vagy sorra: Isten hozzád jó rend! hajde mind Oporra! Szintúgy rúgták egymás cipellője sarkát, Tapodták, hasgatták egymás sleppje farkát; Az elsők hátrálták az utólmenőket, A hátulsók visszahúzták az elsőket; Lármáztak, zajgottak, porfelleget vertek, Asztalt, széket, bőgőt, cimbalmot levertek. Tört a pohár, palack, tányér, táca csörgött: Ugattak a pudlik; ajtó, ablak zörgött. Ifjúként szaladtak még a vénlantok is. Sem hadnagy, sem svardom, sem rend. Sőt magok is A baldakint tartó szűzek elfutának, S keze, lába kitört marsal Dorottyának.
Tudom: mint boldogítod férjedet; De szinte kívánnám, hogy azt ne tedd, Ne olyan nagy mértékben legalább. A fájdalomnak csalogánya ő S mióta boldog, hangja ritkán jő... Gyötörd, hogy halljuk édesbús dalát.
Szervusz Bajkálifóka, szép napot, kellemes hétvégét Neked!:-)
Révai Miklós
A kikeletről
A tarcsai savanyú víznél
Víg tavasz, a kerek esztendő szebb része derűl fel, S új pompájával tér mezeinkre kiszáll. Újúl a nagy föld, mindent a lágy meleg éleszt, S könnyű szellőnek lengedezése nevel. A rothadt gyökerek gyönyörűn ifjadva kihajtnak, Zöld fűvel a nyirkos rét mosolyodva frisűl. Gyenge virágokkal kezdnek kiesűlni határink, És a bimbózó ág leveleknek ered. A friss csergeteg is szabadabb forrásra felenged, Szép kövecses feneket tiszta folyása mutat. A hasadó hajnal pirosabban fejti ki keblét, S vidítóbb nedvvel gyöngyei hullnak alá. Ami csak él, most minden örűl, öreg és piciny állat: Új elevenséggel minden örömbe merűl. A nyers ifjúság, a zöld pázsitra kikapván, Víg, eleven, játszó, fris keze, lába futós. Még az öreg nép is, megaludt bár vére, felújul: Víg fiait nézvén víg mosolyodva mulat. Gondos akolba szorúlt juhnyáj, s jászolra lezárott Csorda, szabad kényén most legelőre kijár. Fecske sereg kis agyag fészkét rakogatja csevegve, S ház fedelét gólyák már kerepelve ülik. Mindenféle madár, öröm új éneknek eredvén, Hol szép zöldellő ágra, hol égbe repes. Csak nekem itt egyedűl, ó! csak nekem árva szegénynek, A bús aggodalom szívem epesztve öli. Hervadozik képem kikelet természete ellen: Elfogyok, újúlást nem veszen élet-erőm. Itt vagy-e már? Érez testem bomlása, keservem Eltörlője, halál! s elviszel úgye tehát? Nyílnak már örök életnek szép ajtai, látom, S ott benn jobb kikelet jobb örömünkre derűl.
Oly későn jön majd, hogyha eljön egyszer, Olyan későn és oly magánosan, Hogy ráismerni még az este sem mer És az út se, amelyen átoson... Oly későn jön majd és magánosan.
A lámpát én addigra már eloltom És míg elborít búsan a setét, Magányom mélyén az álomba fojtom A várakozás keserű hevét, Amíg elborít búsan a setét.
S mikor szememben már kérdés se rebben És minden emlék fénye kialudt, Tán éppen akkor gondol rám a csendben, Kit lassan-lassan hoz felém az út... Mikor már minden emlék kialudt.
Talán az ajtómon is bekopogtat, Nevét nem mondja, szótlanul belép, A bánat addig már félholtra koptat S már nem várom senki jövetelét, Mikor az ajtón szótlanul belép.
Ugy jön a csendes esti pillanatban, Mint elkésett, régvárt illúzió, A szerelemről mond majd gondolatban Bűvös szókat, miket hallgatni jó, Mint elkésett, régvárt illúzió.
Lehet, hogy majd felébreszt a sötétben Szava, mely lágyabb lesz, mint a homály, És ott maradnánk halkan, szótlan, tétlen, Hogy kik is voltunk, azt se tudva már Körülöttünk hallgatna a homály...
Félretévén azoknak rossz és unalmas szokásokat, kik még a világos, nyilvánvaló igazságról is örömest patvarkodnak, szükség, hogy ki-ki megvallja, hogy nincs oly kemény és irtóztató tél, melynek alkalmatlanságit helyre ne hozná, el nem felejtetné a gyönyörű tavasznak kellemetes vidámsága. Nem látod itt gyászban a magas egeket, sem béfödött orcával; mert eloszolván az ártalmas setét gőz, vidámon, tisztán tűnik szemünkbe azoknak tekintete, és mindenütt tetszeti azoknak vidámságát, világosságát; a szeleknek szertelen dühössége szokott barlangiba szorul, és a könnyen, édesdeden fuvalló szellők kerülnek elöl. Megfutamodván amaz ősz és hóval hintett szakállos, komor hideg, mind a havat, mind a jeget utána folatja, és helyt ád ama gyönyörű ábrázatú ifjúnak, a tavasznak, ki mind az erdőket, mind a kerteket, mind a hegyeket, mind a völgyeket zöldelő füvekkel, kékes hyacinthussal, különb-különbféle tulipányokkal, rózsákkal, liliomokkal ékesíti, vidámítja.
Kedves keresztények! Ha a nagyot kicsinyhez szabad hasonlítani, úgy tetszik, hasonló dolgot ád előnkbe szerelmes Megváltónk feltámadása; mert megszűnvén a szörnyű kínoknak rettenetes tele, a szép örömök gyönyörű tavasza tűnik szemünkbe, mely is eloszlatván a zsidóság kegyetlenséginek iszonyú fellegét, téres tekintetet nyit a feltámodt igazság napjának szemlélésére, és amaz orcát metsző hideg szelek, avagyis káromlások helyett, szép gyenge szellőt, azaz allelujával való zengedezést támaszt és indít; szalad kaszájával a halvány halál, mert visszatérvén Krisztusnak lelke a koporsóban nyugovó testébe, talpra áll, és ahol a tövises iszonyúságnál, keserves kínoknak mérgénél, vérrel folyó patakoknál egyéb nem láttatott, ott már a dicsősségnek és vidámságnak gyönyörű rózsái, tulipányi mosolognak, a gyönyörűségnek pataki csörgedeznek. Feltámadott Krisztus, nincs itt; nincs a nagypénteki siralmas állapotjában; nincs a keserves kínok örvényében; nincs a véres veres tengernek forrásában. Nem illik-e tehát, hogy mi is félretévén minden szomorúságot, vigaszságunk napjának ruhájába öltözzünk, s vígan énekeljünk, mondván: Alleluja, hála légyen az Istennek?
1. Királyi mulatság erdőkben sétálni, Árnyékos utczáin fel s alá járkálni, Fülemile éneklésén, Gyönge szellők legyezésén Örömét nevelni, Kedve szerint élni.
2. Az ócsó nyulakat bokorbul kiverni, Fiatal madárkák fészkét felkeverni, Hegyet-völgyet megkerülni, Friss források mellett ülni, Ebédre megtérni, Jó lakáshoz férni.
3. A sötét gondokat magos szegre tenni, Feladott étkekbül jóizüen enni, Enni, meg nem csömörleni, Közbe vigan beszélleni Friss borokat inni, A vizet dicsirni.
4. Eszem-iszom után könyökére dülni, Egy fél órácskáig álomba merülni; Könnyü testtel felserkenni, Holmi dolgán általmenni, Nagy labdát ugratni, Játékkal mulatni.
5. Diana udvarát megint látogatni, Ernyős sátoriban mint regvel mulatni, A kakukkal szerencséjét Megpróbálni jövendőjét, Hegyek ellen állni, Ekhóval tréfálni.
6. Pintyőke sirását, galambnak nyögését, A játékos rigók hangos fütyülését, Gerliczéknek busulásit, Társak után bujdosásit Szemre, fülre venni, Más gonddal nem lenni.
7. Erdőkbül kimenni mezők térségére, A lenyugvó napnak nézni szekerére, Pásztor után sétálgatni, Musicáját meghallgatni, Corydon dudáját, Mopsus furugláját.
8. Görbe trombitákat otthon fuvattatni, Vacsora után is nyugtig igy mulatni: Ugy-e pajtás, megpróbáltad, A mint mondám, ugy találtad: Királyi mulatság, Ártatlan bolondság.
Jer, kies tavasz! bocsássál Éltető lehelletet, Hogy kihalt mezőnkbe lássál Újra vídám életet. Száz zefir köszönti csókkal Rózsaszínű lábadat, A kiomlott nárcisokkal Bársonyozván útadat. Száz dryás mond a hegyekbe Néked áldó éneket, Hármas ekhó zeng ezekbe Innepedre verseket. Nyájasabb etéziákkal Nyílik a nap reggele, Tőlti édes balzsamával Szűz virágidat tele. Zengedeznek énekelve Pándion leányai, Rajta víg örömbe telve Zúgnak a fák gallyai. Sok szerelmest kis nyilával Vérez a Vénus fia: Érzi ezt hív Dafnisával A mosolygó Lídia.
Mikor életed elmúlt percei kísértenek, s a lelked, óceán örvényeiben fuldokol. Hallod füledben önmagad, szavak rejtenek, benned a lélek a mában, vádol és okol... majd megremeg.
Mikor életed múltja, erős bilincsbe zár, s a lelked, szíved béklyói közt tévelyeg. Szemedben boldog mosoly ül, de mögötte kín, amelytől minden érző szív, a fájdalomtól... megremeg.
Még él az az egykor volt édes pillanat, melyben érzed illatom, hol könny nem pereg. Hallom halk sóhajod, hallom hangodat, amelytől mindig ég a láng, s belé a szív... megremeg.
Még él bennünk a lesz, a volt, a van-jelen, de már elmúlt percek mögé bújik a vágy, az értelem. Még csatát nyer a szív a gyarló test felett, itt már nem segít a szó, csak te + én, a lelked itt velem...
