Nem kakaó-koncert, de hasonló...

 

A már említett május 27-i szereplésről (Várdai és Ólafsson; Wigmore Hall, London) június 1-jén

az alábbi kritika jelent meg, A túlságosan sok az elégséges címmel.

.

.

Az ismert történet szerint, egy ünnepelt orosz táncosnőtől megkérdezte valaki, vajon mit akart kifejezni egy bizonyos táncával. Kissé ingerült válasza ez volt: "Gondolja meg: ha bármennyi szóval el tudnám mondani, próbálkoznék az igen nehéz tánccal megtenni?"

Hasonló a helyzet az élet valamennyi nagyszerű érzésére. A költő Rilke például azt mondta a szerelemről: egy embernek szeretni egy másikat, a legnehezebb feladat, a végső, az utolsó erőpróba és bizonyíték. Ez maga a munka, amire a többi csupán előkészület. Ezt a szeretetet nem lehet szavakkal kifejezni. Valódi bánat, súlyos bűn, igazi boldogság, bénító félelem stb., semmit sem lehet meghatározni a szavak korlátolt lehetőségével. A zene is, hasonlóan a tánchoz, mindazokat az érzelmi utazásokat mesélheti el, és teheti érthetővé számunkra a bukásokat és a szárnyalásokat, az elégést, az elcsúfulást és a sodródásokat, miként a levelek teszik egymás után, és erről sosem közölnek semmit.

Bár matinén voltunk, a koncert olyannak hatott, mint a régmúlt idők egy esti előadása. Akár Eszterházy vagy Liszt is a teremben lehetett volna. Várdai páratlan szenvedéllyel és intenzitással játszott. Hangszere úgy énekelt, mintha több cselló szólt volna, játékában szinte zenekari hangzást produkált, hihetetlen érettséggel, józansággal és elmélyültséggel. Játékában egyensúlyban volt a férfias energia a nőies cselló melegségével és bársonyosságával. Elegáns és meggyőző volt, tele testes hangokkal, de kellő figyelemmel a vidám magasabb hangokra is, miáltal elragadó játékosságot és a ritmus energikusságát érezhettük ki előadásából.

Vikingur Ólafsson játékfelfogása racionálisabb volt, ellensúlyozva Várdai drámai viharzását, emiatt rendkívüli volt az összhatás a Bartók- és Brahms-darabban. A Beethoven-szonátában mindketten abszolút tökéletesek voltak. 

.

Magam is játszottam Beethoven e-moll szonátáját, így ismerve a legérzékenyebb részeit, mondhatom - egy egészen rendkívüli és nagyon élvezhető előadást hallottunk, bár Ólafsson az utolsó tétel kezdetétől inkább a saját virtuózitására és művészetére összpontosított, a csellószólamhoz való empatikus kapcsolódás helyett. A két hangszer persze teljesen más karakterű, de azért ennek a finálénak a témamegközelítésében több teret kellett volna hagyni a csellónak a dallam kibontakoztatására, e helyett a zongorista újjai alól kontrollálatlanul ömlöttek a hangok. Az utolsó tétel kivételével előadásuk Starker János és Sebők György felvételére emlékeztetett.
.
Az előadás felejthetetlen, ahol végig érezhettük az előadók szeretetét minden hanghoz és engedtessék meg egy utolsó idézet, Blaise Pascaltól: "Ha nem tudsz tobzódva szeretni, nem szeretsz eléggé"  - és ebben a szellemben kell muzsikálni.
.