elmegy az inkvizícióhoz és följelent engem. Nekem ez nagyon tetszett, s jót nevettem rajta. Ebben a tekintetben ugyanis sohasem féltem semmitől; annyira biztos voltam magamról hit dolgában, hogy az Egyháznak legcsekélyebb szertartásáért, vagy a Szentírásnak akármelyik igazságáért - ha valaki azt mondta volna, hogy ellene teszek - kész lettem volna ezer halált is elszenvedni. Azt feleltem tehát nekik, hogy efelől nyugodtan alhatnak, mert ugyancsak rosszul állna a lelkem, ha volna benne valami, ami miatt az inkvizíciótól kellene félnem. S ha volna okom azt gondolni, hogy lappang bennem ilyesmi, én magam keresném föl az inkvizíciót. Ha följelentenek, az se baj, az Úr majd megszabadít, s nekem csak hasznom lesz belőle.

 

                Mindezt megbeszéltem azzal a domonkosrendi atyával, aki annyira tudós ember volt, hogy teljesen megnyugodhattam ítéletén. Elmondtam neki ezen alkalommal olyan világosan, ahogy csak tudtam, összes látomásaimat, belső imámnak módszerét és azokat a nagy kegyelmeket, amelyekkel az Úr elárasztott, s kértem, vizsgálja meg mindezt figyelemmel, s mondja meg nekem, vajon van-e benne valami, ami ellenkezik a szentírással, s hogy mit gondol az egészről. ő nagyon megnyugtatott, s nézetem szerint ez a közlés neki is lelki javára szolgált. Mert bár addig is igen jó szerzetes volt, attól kezdve sokkal buzgóbban gyakorolta a belső imát; s hogy ezt annál zavartalanabbul megtehesse, elvonult rendjének egy félreeső, magányos kolostorába, s két esztendeig maradt ott. A két év elteltével azonban, szívének nagy fájdalmára, az engedelmesség másfelé hívta, mert hát reá, mint afféle kiváló férfiúra, másutt volt szükség.

 

               Ami engem illet, bár távozása nekem rendkívül rosszul esett, mert hiszen nagy szükségem volt reá, de azért nem beszéltem le róla. Tudtam ugyanis, hogy mekkora haszna lesz belőle. Mert mikor nagyon szomorkodtam afölött, hogy el akar menni, az Úr azt mondta nekem, hogy vigasztalódjam, s ne bántson a dolog, mert nagyon jó hívásnak engedelmeskedik. Ott a magányban a lelke akkorát fejlődött, s úgy előrehaladt a lelki élet útján, hogy - amint ő maga mondta, mikor megérkezett - nem adta volna semmiért a világon azt az ott töltött két esztendőt.

 

                Megjegyzendő, hogy nekem magamnak is ezt kellett mondanom; mert míg azelőtt csak a tudománya révén nyugtatott és vigasztalt meg, most már saját tapasztalatai alapján tudta velem ugyanezt megtenni, mert bőségesen szerzett ilyeneket a szellemi, természetfölötti dolgok tekintetében. Az Úristen pedig pontosan akkor hozta őt vissza körünkbe, mikor látta, hogy szükség van az ő támogatására ezen zárda ügyében, amelynek megalapításán Ő Szent Felsége kívánságára dolgoztunk.

 

                  Én tehát csendben maradtam, és sem nem avatkoztam többé ebbe a dologba, sem nem beszéltem róla; s az Úr ezen egész idő alatt nem is mondta nekem soha, hogy tegyek e tekintetben valamit. Nem tudom, hogy miért, de nem tudtam - kiverni a fejemből azt a meggyőződést, hogy az alapítás végre is meg fog valósulni. Ezen idő alatt a jezsuitáknak itteni házfőnökét másfelé helyezték át, s Ő Szent Felsége egy másikat hozott ide, egy nagyon is lelki életet élő, erélyes, értelmes és tudós embert, még pedig éppen akkor, amikor a legnagyobb szorultságban voltam.[1] Az én gyóntatóm ugyanis alá volt vetve házfőnökének, rendjében pedig a legnagyobb fokban ki

 

-------------------------------------------------------------

 

[1]  Az a rektor, akit elhelyeztek Ávilából, Vazquez Dénes atya volt. Az ávilai kollégium élén másfél évig állt. Néhány évig Borgia Szent Ferencnek volt gyóntatója és szóciusa. Később nagy hibába esett: a spanyol jezsuitákat igyekezett elszakítani a rend egységétől, s ezen cél megvalósítására ármánykodott az udvarnál és a pápai széknél. Hibáját belátva, nyilvánosan tett érte eleget. 1589-ben halt meg Toledóban. Utóda, Salazár Gáspár, előzőleg a király nővérének, Janka hercegnőnek udvari hitszónoka, 1561 végén lett az ávilai kollégium rektora és kilenc hónapig kormányozta azt. Alatta a rendháznak nehézségei támadtak az új püspökkel, De-Mendóza Alváróval, s a békesség kedvéért elöljárói Salazár atyát elhelyezték onnan, úgy hogy a szentanya, mikor Tolédóból visszatért, már nem találta őt Ávilában. Ez a körülmény azonban nem szüntette meg azt a belső barátságot, amely kettőjük közt szövődött, s amelynek hatása alatt Salazár atya később egy ideig komolyan foglalkozott azzal a tervvel, hogy átlép a kármelita rendbe. Alcalában halt meg 1593-ban, 64 éves korában.