szolgálatot az Úristennek; mert hiszen mivé lenne a világ szerzetesek nélkül?! Hogy ezt a parancsát közöljem gyóntatómmal, s mondjam meg neki, hogy Ő kéreti, ne legyen ellene és ne akadályozzon engem a terv véghezvitelében.

 

                     Ez a látomás akkora hatást tett reám, s az Úr szavai úgy megrendítettek, hogy egy pillanatig sem tudtam kételkedni a jelenés valódiságában. A dolog rendkívül nehezemre esett, mert részben már akkor előreláttam, hogy mennyi gondot és megpróbáltatást fog reám hozni. Hozzá én olyan boldogan megvoltam a magam zárdájában! Hiszen igaz, hogy ilyen gondolatok engem azelőtt is foglalkoztattak, no de azért szó sem volt részemről valami eltökélt szándékról, s nem is álmodtam volna, hogy tényleg úgy kelljen lennie. Itt ellenben megkaptam a határozott parancsot. Mivel tehát éreztem, hogy nagy nehézségek előtt állok, sokáig nem tudtam, hogy mit tegyek. Az Úr azonban ismételten és sokszor beszélt nekem róla; annyi okot és érvet hozott föl mellette; s oly világosan megértette velem, hogy ez az Ő akarata: hogy végre is nem mertem tovább halasztani, s írásban közöltem a történteket a gyóntatómmal. Ő nem merte ugyan határozottan azt mondani, hogy hagyjam abba, azt azonban belátta, hogy emberileg beszélve a terv egyáltalában nem ésszerű. Mert hiszen annak az úriasszonynak, aki a kivitelére vállalkozott, csak igen kevés, sőt majdnem semmi anyagi eszközei sem voltak az ilyesmihez. Azt mondta, beszéljem meg a dolgot a tartományi főnökömmel, s tartsam magam ahhoz, amit ő fog nekem mondani.[1] Nekem nem lévén szokásom, hogy a rendfőnökömmel beszéljek ezekről a látomásokról, az az úriasszony, aki a zárda alapítására vállalkozott, tárgyalt vele, s a tartományi főnök, aki lelkes híve a szerzetesi fegyelemnek, őszinte jóindulattal fogadta az eszmét, megígérte, hogy minden tekintetben segítségére lesz, s hogy ő majd azt a zárdát a saját joghatósága alá fogadja. Azután megbeszélték az évi járadék ügyét. Már akkor megegyeztünk abban, még pedig sok mindenféle okból, hogy a nővérek száma ne legyen benne több tizenháromnál.[2] Mielőtt azonban bármit is tettünk volna, megírtuk az egész dolgot annak a szent Alcantarai Péter testvérnek, aki azt felelte rá, hogy semmi áron ne álljunk el a tervtől, s kifejtette nézeteit az egészre vonatkozólag.[3]

 

                    Alig terjedt el a híre a városban ennek a tervnek, máris akkora üldözés szakadt a nyakunkba, hogy azt rövidesen le sem lehetne írni. Csípős megjegyzések; gúnyos nevetés, hogy ostobaság az egész; hogy miért nem tudok nyugodtan megülni a zárdámban, és így tovább. Az én jó segítő társamnak pedig úgy neki estek, hogy egészen elbúsulta magát. Én nem tudtam, mitévő legyek, mert úgy láttam, hogy részben igazuk van. Mikor azután így, nagy szomorúan, Istenhez, imádkoztam Ő Szent Felsége elkezdett engem vigasztalni és bátorítani. Azt mondta nekem, hogy ebből láthatom, mit szenvedtek a szent rendalapítók; hogy sokkal több üldözésben lesz még részem, mint amennyit el tudnék képzelni; hogy ne törődjünk az egésszel, azonkívül pedig még üzent egyet-mást a segítőtársamnak. Amin pedig legjobban elcsodálkoztam, az volt, hogy mindketten egyszerre megvigasztalódtunk a történtek miatt, s készek voltunk bátran szembeszállni összes ellenfeleinkkel.

 

                   Tény az, hogy az összes imádságos emberek, de meg, egy szóval, az egész város lakosai között nem akadt egy sem, aki akkoriban ne lett volna ellenünk, s ne tartotta volna tervünket a

 

----------------------------------------------------------

 

[1]  Ez a rendfőnök nem De-Salazár Angelus, hanem Fernandez Gergely atya volt, a kasztíliai rendtartomány provinciálisa 1559-től 1531-ig. (P. Silverio, Obras. I. 269.)

[2]  Ezen szám tekintetében a szentanya megállapodása nem volt végleges. 1561. dec. 30-án fivéréhez intézett levelében azt mondja, hogy a nővérek száma 15 lesz.

[3]  Nem sokkal utóbb Alcantarai Szent Péter külön eljött Ávilába, hogy segítségére legyen Szent Teréziának a zárdaalapításra vonatkozó pápai engedély megszerzésében. Az ő eszméje volt, hogy ezt az engedélyt De-Ulloa Guiomár és édesanyja, Guzman Aldonza úrnők számára kérjék s a pápai brévében csakugyan ők ketten szerepelnek mint alapítók.