híréből sem ismert erényt. Az ilyesmi azután nagy szenvedést okoz, mert az Úr maga kelti a szegény kertészben azt a gondolatot, hogy kárba veszett mindaz a vesződség, amelyet a megművelésre és az öntözésre fordított. Ekkor van itt az igazi ideje a gyomlálásnak; ilyenkor kell gyökerestől kitépni holmi apró gazt, akármilyen kicsi legyen is; mert ilyen alkalmakkor látjuk be, mily keveset ér minden szorgalom, ha az Úristen megvonja tőlünk a kegyelemnek vizét. Ekkor becsüljük kevésre a mi semmiségünket, azaz, hogy még a semminél is hitványabb voltunkat. Az ember ilyenkor nagy alázatosságra tesz szert, s virágjai újra kihajtanak.[1]

                  Ó én jó Uram! Én egyetlen kincsem! Nem is tudom száraz szemmel és meghatottság nélkül kimondani, hogy Te, Uram, ily módon akarsz velünk maradni! Aminthogy tényleg velünk is vagy az Oltáriszentségben; mert hiszen ezt valóban hisszük és így is van, olyannyira, hogy egészen jogosan alkalmazhatjuk az előbbi hasonlatot. S ha csak bűneinken nem múlik, mindig élvezhetjük társaságodat, mert hiszen Te jól érzed magadat közöttünk, s magad mondod, hogy gyönyörűséged az emberek fiaival lenned! Ó én jó Uram! Mit jelentsen ez?! Valahányszor hallom e szavakat, mindig nagy vigasztalásomra szolgálnak, s ezt tették már akkor is, amidőn még annyira romlott voltam. Elképzelhető-e emberi lélek, ó Uram, aki, ha már egyszer ekkora kegyelmeket és ajándékokat árasztottál reá, s miután ő megértette, hogy jól érzed magad vele: újra ellened forduljon, s megsértsen ennyi jótétemény, és iránta való szeretetednek annyi bizonyítéka után, amelyben kételkedni sem lehet, mert hiszen világosan látható tetteidből! Sajnos, bizony van ilyen, aki ezt megtette; és pedig nem is egyszer, hanem sokszor, és ez én vagyok. S adja a Te jóságod, Uram, hogy én legyek az egyetlen hálátlan lélek e földön; hogy én legyek az egyedüli, aki képes ekkora gonoszságot elkövetni s ennyire megfeledkezni jótéteményeidről! Mert hiszen a Te végtelen irgalmad máris jóra fordította ezt a rosszat s minél nagyobb volt ez a rossz, annál fényesebben ragyog azzal szemben a Te irgalmasságod. Ó, mennyi okom van énnekem arra, hogy mindörökre énekeljem azt. Esedezem hozzád, Uram, Istenem, add, hogy csakugyan így legyen; hogy vég nélkül zenghessem ezt az éneket, hiszen nekem oly rendkívül nagy kegyelmeket adtál, hogy elcsodálkoznak rajta, akik látnak. Engem pedig sokszor magamon kívül ragadnak, hogy így annál jobban dicsőíthesselek. Mert hiszen magamban maradva, Tenélküled Uram, semmire sem volnék képes; ennek a kertnek virágai hamarosan újra tönkremennének, és ez a nyomorult föld újra szemétdomb lenne, mint volt annak előtte. Ne engedd ezt, Uram, s ne akarjad, hogy elkárhozzék ez a lélek, amelyet annyi fáradság árán szereztél meg s annyiszor újra és újra kimentettél és kiragadtál ama rettenetes sárkány fogai közül.

                Bocsássa meg nekem Kegyelmed,[2] hogy eltértem tárgyamtól, s ne csodálkozzék, mert hiszen azért mégis csak önmagamról írok. Azért teszem, mert nagy hatással van a lelkemre az, amit leírok. S mikor így arról beszélek, hogy mennyivel tartozom az Úrnak, a magam szavának hallatára, lelkem alig tudja abbahagyni Isten dicséretét. Azt hiszem különben, hogy Kegyelmedben ez nem fog visszatetszést szülni, hiszen mi mindketten ugyanazért hálálkodhatunk, ha nem is egyenlő mértékben. Mert, mint Kegyelmed tudja, nekem az Úristen többet bocsátott meg, s így én többel tartozom neki.

----------------------------------------------------

[1]  Rendkívül bölcs tanács arra nézve, hogy miképpen kell fölhasználni a lelki szárazság idejét.

[2]  Ez a megszólítás Garcia de Toledo atya grófi származásának szól.