Budapest Terep Kupa 2014

 

Bebukcsizott Lavaredo után nem eresztettem el a fonalat. 120 helyett 77-ig jutottam, gondoltam beépül, keressünk egy félévzáró sikerélményt, ahol lehet csorbát köszörülni, elromlott dolgokat reparálni kezdeni.

 

Egyben változtattam edzésmódszeremen (állandó, lassú, komfortzónán belüli, kényelmes terepfutások), és elkezdtem variálni az edzéseket. Forradalmak kora jött el kéremszépem!

 

Egyszer elmentem egy edzőterembe ahol egy órát gyúrtam. Megtetszett, hogy két napig használhatatlan volt a kezem, úgyhogy heti két-három alkalommal igyekeztem erősítéseket, core-traning feladatokat megoldani, 40-50 perc időtartamban.

 

A futásaimat is megvariáltam. Három edzéstípust kezdtem el variálni. Maradtak egyenletes tempójú, aerob felső tartományban lévő futások. Lettek három részre osztott, fokozatosan gyorsuló edzések (első könnyű, második határon, harmadik laktát környéken). és lettek olyan futások is, amelyek közepébe betettem intervallokat. Heti kétszer lejöttem a hegyről és síkra mentem.

 

Plusz elkezdtem újra úszni, és bringáztam is 2-3 alkalommal.

 

A változatosság a barátom. Úgy érzem gyorsultam, többet edzettem, mint valaha, 30 nap alatt 25 edzésalkalom és 400 km össztáv lett.

Gondoltam ebből majd okos frissítéssel abszolválok egy tisztes helytállást a hóvégi terepkupán.

 

Izó, gél, track, zsák, kész rajt.

 

Az indulásnál szép nagy mezőny vágott neki a Hármasnak, hiszen minden táv együtt rajtolt. A végére is maradtam, nyargaltak a legények, lyányok rendületlenül. Azért sejtettem, hogy a helyemen vagyok, mert Szabó Judit mögött sündörögtem az első kilométereken, és hát ő mostanában messze elhagy engem. Szóval mentünk mendegéltünk, Solymárig hazai pálya volt, napi rutin, nem is kellett nézegetnem, magamba fordulva élveztem a ritmust. Szép volt az idő, vártam az utazást, az ismeretlent, és reméltem a legjobbakat. Vigyáztam magara, de mégis előzgetni kezdtem, nagykovácsiig egész sokan elmaradtak mellőlem. Az első frissítőpont meglepően gazdag volt, ettem paradicsomot, barackot, kenyeret. Épp összeverődtem egy sráccal, amikor az én utam hirtelen jobbra elvitt a magányba. A népes futócsapatból, egy szempillantás alatt teljes magányban találtam magam. Kezdődik a móka – gondoltam, és szépen kanyarogni kezdtem az Antónia árokban. A végén Ganki várt, és közölte, hogy jól megyek, 8-ik vagyok. Ezen mondjuk meglepődtem, nem terveztem, gyorsan el is határoztam, hogy nem érdekel. Felfelé igyekeztem vigyázni magamra, kicsit visszább vettem, nehogy baj legyen. Jött is Jucus, menetrend szerint bedarált pikkpakk.

 

Miután leelőzött bele is zavarodtam, hogy akkor most hányadik is vagyok, úgyhogy inkább hanyagoltam ezt a témát.

 

Figyeltem az ivásra, az evésre, igyekeztem nem túlenni magam, kímélni a gyomrom. Jól alakult, nem volt megzuhanás. Egy idő után széles dózerutak jöttek, jó nagy sebességgel lehetett volna döngetni, de nem mertem, nem akartam – gondoltam sok van még. A nap sütött ezerrel, kutak nem voltak, szóval csak az ivás maradt. A piros útvonalát már újra ismertem, itt 40 táján, már kezdtem gyalogolni az emelkedőket szisztematikusan. Nem ment a felfele joggolás. elkezdtem várni Szépjuhásznét, elkezdtem várni a bőséges frissítőpontot, a kutat és ettől kicsit megtikkadtam. Nem a most-ra figyeltem, hanem a mindjárt-ra, a jövőre, ami kizökkentett. El is határoztam, hogy órák és teljes táv helyett Szépjuhásznétól átváltok fejben a következő szakasz elérésére. A pont előtt egy kedves hölgy szurkolt két gyerekkel. Leszegett fejjel futottam feléjük, de még épp időben észrevettem, hogy ezek az enyémek. Jól meglepiztek, feldobtak, kislányommal még pár száz métert futottam is.

 

Alapos frissítés, fürdés és csacsogás után továbbmentem a sárgán Makkosmária felé. Nem hiányzott ez a hurok, kezdtem elfáradni, soknak tűnt a majd 12 km-es szakasz. Az is volt, megkészültem rendesen a frissítőig. Töredékesen ismerem csak ezt a részt, jól futható, de nekem valahogy olyan semmilyen. A pont egy kék kút tövében volt, úgyhogy kiittam, kifürödtem ami benne volt. Elindultam visszafelé, ami mentálisan jobb állapotba hozott. Ezt nem igazán tudtam kiélvezni, mert jött az Adorján utca, ahol elátkoztam, hogy valaha is terepfutónak képzeltem magam. Az utca aljában hitetlenkedtem, a közepén hangosan hisztiztem, a tetején szentségeltem, hogy hogyan is képzeltem én azt, hogy valaha is futok hegynek fölfelé. Az Adorján utca a beképzelt budai terepfutók passo giau-ja. Ezt konstatáltam magamban. Vagy legalábbis 61 km után az.

 

A Széchenyi hegytől javult a helyzet, kocogásra váltottam és innen erőltetve haladtam a normafán át a János hegyig. Abban reménykedtem, hogy onnan már csukott szemmel is hazavisz a lábam.

 

Így is lett. A kilátótól megkönnyebbülve, ép combokkal, egész jó kis lendülettel folytattam utamat. feltámadtam, csusszantak a gélek, nyúltak a lépések. Minden okés volt, leszámítva a talpamon keletkező vízhólyagokat – amire korábban soha nem volt még példa.

 

Innentől szinte végig futottam, na jó, a Nagy-Hárs-Hegy emelkedője, az Árpád-Kilátó előtti szakasz, a HHH csúcs előtti rövid meredek és a kéken a második hupli az séta volt, de a többi lanka, sík és lejtő futva ment végig. Elfáradtam rendesen, az utolsó 3-4 kilométeren már vártam nagyon a célt.

 

Beérkezés után pont az az érzés talált meg, amire egy kicsit vágytam a verseny előtt. Úgy sajgott a lábam, hogy felváltva kellett röhögnöm és nyögdécselnem. Vicces tusolást nyomtam Speróval, ha valaki hallgatózott biztos máig emlegeti a nyögéseinket.  Kis relax, felpolcolás, és egy citromos sör (Köszi Speró, Jucus!) helyrerakta a világbékét és az eredményhirdetés után gyorsan leléptem, mert otthon vártak.

 

Összességében sikernek éltem meg, végigmentem, kisebb megingással – rosszullét, gyomorprobléma nélkül. Egy órával lassabb lett, mint a Piros 85, de ezt betudtam a melegnek, meg annak, hogy nem igazán voltam pihent. A mezőnyben kb. ott végeztem, ahol lennem kellett, sem meglepetést, sem csalódást nem okoztam magamnak. Féltávhoz 4:50-nel érkeztem, a vége meg 10:55 lett. Szóval durván pozitív lett a split.

 

Szeptemberig most tolom a változatosabb, intenzívebb edzéseket, addig most nem akarok ultrát látni. Talán hosszú évek után rápróbálok egy maratonra ősszel, amiből egy dupla élmény örömfutást és egy keményebb piros 85-öt vállalok.

 

Gratulálok minden teljesítőnek! Jó és nehéz verseny volt ez szerintem.

 

A szervezés nekem nagyon tetszett. A frissítés kiváló volt, sokféle kaja, lelkes-kedves pontőrökkel. A jelzésekkel nekem nem volt gondom, de track is segített az órámon.  A szervezők nagyon jó fejek voltak – bár későn neveztem mégis kaptam egy női technikai pólót. Rettentő izmos vagyok benne:-)

 

Szép nyarat mindenkinek!

 

Cs