A repülés a szovjeteknél mindig is a katonáknak volt kiosztva, ezért a katonai hírszerzés (GRU) feladata volt begyűjteni az infókat. Ebből a szempontból a KGB és elődei csak segédcsapatok voltak. A GRU ügynökök egyszerűen megvették ami kellett. Észre csak annyira volt szükség, hogy utólag kiderüljön, van-e dezinformáció az anyagban, mint ahogy ez többször is előfordult a gaz nyugatiak miatt. Aztán a szovjet mérnökök vagy rájöttek, vagy nem. Ennek ma már szép irodalma van.

Ez nem keverendő össze azzal, hogy tudtak-e gyártani ugyanolyat. Már a szovjet földön kényszerleszállt és elkobzott B-29-eseknél is gyorsan kiderült, amikor le kellett másolni őket, hogy éppen akkor nem tudnak olyan hajlított plexit gyártani, ami a túlnyomást is bírja. A légkondicionált B-29-esben ugyanis elvileg egy trikóban/pólóban is lehetett teljesíteni a küldetést. A használt vastagabb lemezek és a kisebb teljesítményű motorok miatt a szovjet másolat végül kicsit szerényebbre sikeredett. Nem is gyártották tömegméretekben. A DC-3/Li-2 történetnél is jelentkeztek hasonló problémák.

A máig ható gond a hajtómű, aminek a kulcsa a turbina előtti hőmérséklet (minél magasabb, annál jobb). Előbbit növelni nem probléma, csak hát a turbinalapátok bírják-e? A mai napig erről szól a történet, ezt ugyanis én sem tudom miért, nem tudták a polgári repülésben ipari mértékben megoldani. Különben nem lenne annyi Airbus és Boeing Oroszországban, gondolom én. Ráadásul a nyugati hajtóművek x teljesítményhez képest kevesebbet esznek. Ma már a kerozinnak is a valódihoz közelítő ára van náluk, nem úgy mint régen.