antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Az álmok tengere furcsa szerzet ott lélek léleknek üzenhet, s szív vallhat szívnek szerelmet. Ott minden - mi itt nem - lelhető ott vagyunk Isten is - világot teremtő.
Az álmok világa furcsa szerzet az álmokban virág vall virágnak szerelmet az álmokban, ki' van, mind angyalok fejükön fénylő tündér-glória ragyog.
Az álmokban ritkán van szenvedés s ha fáj is, mit élsz - jön az ébredés. Az álmokban zöld a fű, és minden vidám az álmokban mindig süt a nap, mint szép őszi délután, amikor Ő jött feléd, megfogtad szép kezét, s azt hitted, mindez örök... -
Az álmokban így van mind' - a valóban mögöttünk az Élet sündörög. De sebaj! újra itt az éj, csukd be szép szemed, álmodj és remélj!
Eközben van ideje Baracs Imrének, hogy megnézze a házat. A ház éppen olyan, mint ezelőtt hat esztendővel volt, még a rozsdás rossz kasza is csakúgy áll ki a padláslyukon. A kertben a rózsa karóján most egy tejesfazék szárad, de köröskörül éppúgy virul az őszirózsa, mint mikor az asszony leány volt. Csak a kerítés mellett hervadozik egy csoport magas mályva. Az nem nőtt azelőtt.
Hej, sok őszirózsa hervadt el innen az ő kalapja mellett! Minden egy rózsa tömérdek szép csókkal járt.
Baracs Imre egy rakás követ látott már jöttében az útfélen. Köveznek, gondolta, országutat köveznek.
Az a rakás kő az út túlsó felén áll az ő háta mögött. Mért ne ülne le? Az a kő nem tartozik az asszony portájához, és hát a madár is ott ül le, ahol akar.
A pipa eközben kiég. Baracs Imre újra tömi, noha még forró a cserép. De, mint báró Eötvös mondaná: vannak az emberi életben pillanatok, amelyekben a pipának füstölnie kell.
És ahogy így szemben ül a házzal, s a pipáját tömögeti, végigpillant oldalt az úton. Hát mit lát? Az ő engedetlen gonosz kutyáját, amint ott ül valami ötven lépésnyire az út közepén, és lesi őt messziről.
- No lám - mondja Baracs. - A kutya nem hagyja el az embert. Gyere ide, Hattyú!
A kutya felszökik. Egy perc alatt ott terem a gazdájánál, és örvendezve ugrálja körül.
Baracs megsimogatja a kutya fejét. Jólesik neki, hogy nincsen egyedül.
Azonban a kutya egyet-kettőt szimmant a ház felé, és vesd el magad! átugrik az úton, az árkon. Ott ugrál a konyhai félajtó előtt.
A Jancsi gyerek épp akkor fut ki onnan. Új csizma van a lábán, meg egy új kis virágos szűr a vállán. Voltaképpen kijöhetett volna szűr nélkül is, de hadd lássa az apja, hogy mije van a gyereknek.
A kutya nagy nyihogással táncolja körül Jancsit. Felágaskodik és rányalint a képére.
A Jancsi gyerek meg átöleli a nyakát és rávereget:
- Hattyúkám!
Baracs nézi ezt szótalan örömmel. Megvárja, míg a fia kiörvendezi magát, s a kutyától körülugráltan hozzáérkezik. Akkor aztán az ölébe veszi.
Sok sikert kívánok az iskolai évekre, lelje örömét a tanulásban.:-)
Donászi Magda
Óvodától iskoláig
Egyszer régen édesanyám, megfogta a kezemet. Kicsit féltem, amikor az óvodába vezetett. Csodálkoztam: Mennyi játék! Mennyi asztal! Mennyi szék! Gyorsan telt el a legelső nap, gyorsan futott el a hét.
Négy év telt el, négyszer láttuk az óvoda ablakán, hogy zöld lombok integetnek, vagy száraz ág van a fán. Közben aztán úgy megnőttünk, hogy az ágyunk kicsi már. Holnap a mesesarok helyett, az iskola padja vár.
Nótába nem írnak Gomblyukba nem tűznek Nem tesz kirakatba A virágos üzlet Mert te nem vagy ritka Mert te nem vagy drága Csak az árokpartról Nézel a világba Mintha kis nap sütne Orcád oly szép sárga Te pitypang, Te pitypang virágja.
Az urak, a dámák Úgye rád se néznek Tán le is tagadnák Az ismeretséget Pedig hogy meggyúrtunk Hogy agyontépáztunk Te kezes, te kedves Falusi pajtásunk Hófehér lelkedet Szétfujtuk a nyárba Te pitypang, Te pitypang virágja.
Ezennel én tőled Bocsánatot kérek Köszönöm azt a kis Könnyű gyermekséget Köszönöm hogy itt vagy Lehajlok utánad Gyere bemutatlak A kaméliának Csak nevess rá bátran Mezítlábos árva Te pitypang, Te pitypang virágja.
Hogy az öreg se nem békített, se szemre nem hányt semmit, Imre se szólt többet. A tornácfának támaszkodva nézte szótlanul, hogyan cipeli fel a sógor a kocsira a tulipános ládát, meg a sárga rózsás ágyat. Az öregasszony a templomba járt azalatt. Imre nem segített a felrakásban.
Mikor az öreg visszaült a kocsiba, Imre megmozdult. Látszott rajta, hogy valamit akar mondani. Azonban az öreg meggyihikelte a lovakat és köszönés nélkül elhajtott.
Vége szakadt köztük a sógorságnak is.
Hát azóta se hallott Baracs Imre se jót, se rosszat az asszonyról.
Ott ballag most a kertek alatt. Ha a házak között menne, azt mondanák:
- Jön a feleségéért.
Ne gondolja ezt senki!
Az alszegen meglassúdott. Egyszer meg is állt és szétvert botjával egy elszáradt bogáncskórót.
Aztán megint ballagdált tovább. Fölkerült a kertek aljáról a falu végére. Kevélyen lépegetett. A lágy földben mindenütt utána maradt a csizmája patkójának a nyoma. A nyomok csakhamar a kocsiút közepére fordultak.
Most már ha meglátják is, ne gondolják, hogy szégyenkezik vagy mi. Pipáját hegyesen előre tartva, füstöl el a ház előtt. Oda se néz. Mintha nem is ő vinné a pélpát, hanem a pélpa őt; mint a gőzös a vonatot.
A falu csöndes. A kutyák az ebadó behozatala óta nem ugatnak. Baracs Imre nem bánná most, ha a felesége házából ráfutna egy kutya. Megütné bottal. De kutya ott sincs. Nem fut utána senki.
Baracs Imre elballag a falu közepéig. Ott már lassú a járása. Megfordul, mintha csak pipagyújtás végett kellene megfordulnia, de a két összetett marokból végigpislant az utcán.
- Nem látott ösmerős - gondolja elégedetten. - De mi a manót járok én föl és alá, mint a tavaszi szellő. A fiamhoz jöttem. A fiam az én fiam.
Magát imigyen fölbátorítva, visszatér. Megáll és a botjára támaszkodik a ház előtt. Szembe pipál a házzal. Így fejezi ki, hogy szemébe néz ő akárkinek is, de bemenni nem szándékozik.
A Jancsi gyerek majd csak kijön és akkor szól neki. Elég egyet szólni a Jancsinak: megismeri az apját száz szűrös ember közt is.
Mandula-utcán az éjjel láttam egy nyíló kicsi fát, épp rásütött a Hold, fehérlett rajta a virág. Azt hittem, hogy mandulafa, pedig cseresznye volt.
Magasba nyúló házfalak között, fényes ablak alatt lebegtette a szél. Megálltam, néztem egy kicsit, míg elsuhant a gépkocsi az utca véginél.
Jólesett látni ezt a fát, millió zsibongó virág tündöklő seregét. S egyszerre lassú, halk kopaj susogó hullámaival jött kúszott közelébb.
Két holdfénybeburkolt alak épp a cseresznyefa alatt állt meg s összebújt; s a csillagos fehér szirom ott petyegett a vállukon, ahogy libegve hullt.
Gyönyörű kép. A költő, ha a boldogság hű piktora, álljon meg, fesse le. Két önfeledt, szép fiatal, kiket virággal betakart a tavasz éjjele,
a ringó fát, a fa alatt testen a karnyi kapcsokat, míg egymást ölelik. Virágszóró cseresznyefa: ő ringatja majd a tavasz első gyümölcseit.
Holdfényben ballagtam tovább s a szívemből a számon át hullt ki pár tiszta szó: hogy szorosan így álljanak negyven év múlva is, ha majd fejökre hull a hó.
Ki tudja, micsoda gondolatok forognak ilyenkor a kutyának a fejében?
Azonban a gazda haragszik, hogy a kutya eljött. Kutyának nem szabad elhagynia a házat; csak szántáskor, vetéskor és egyéb külső munka idején. Olyankor a szűrre, magra, tarisznyára kell vigyáznia a kutyának.
Baracs megint visszafordul. Látja, hogy a kutyája ül. Megrázza feléje a botját. A kutya fölkel és megindul. A testét lomhán lógázza hazafelé.
Baracs Imre tovább ballag a kertek alatt.
Már egy hónapja múlt, hogy elvált a feleségétől, azaz a felesége őtőle. Az anyó volt az oka. Bebagyulálta a kis Jancsinak a nyakát kendővel, hogy a szél meg ne fújja. Hát a szél nem is fújta meg Jancsikát, hanem torokgyulladást, azt kapott. Az asszony panaszolta, hogy a kendő okozta a gyulladást. Az öreganyó felforrant. Micsoda beszéd ez? Szó szóba. A két asszony csípőre tette a kezét: összecsattogtak.
Baracs Imre az új papház áldomásáról érkezett haza. Csak elzöldült a nagy csatára. Nem is kérdezte, hogy mitől ég a tűz, csak mikor látta, hogy a felesége rányelvel az anyjára, őt is elfutotta a méreg, és felkapta a botját.
No bizony, nem valami ritka sor, hogy parasztember megveri a feleségét. De ebben a házasságban mégis most történt először. Az asszonyt tenyéren nevelték, mert egyetlen leány volt. Baracs nem is kapta meg másképpen, csak nagy szent fogadásra, hogy nem iszik többé se bort, se pálinkát. Mert az a bolond természete volt Baracsnak, hogyha ivott, mingyárt verekedett. Ütött, mint az istennyila. Azt ütötte, aki éppen eléje akadt. Bolond természet! De vannak ilyenek. Egy pohár bor elég, hogy megváltoztassa őket. Máskülönben bárányok. Hát inkább nem ivott. Éltek is jámboran, boldog békességben. De már, hogy az új papházat feltetőzték, neki is innia kellett a pap egészségére. Nem ivott öt esztendeje. Jól is esett neki.
Az ütésre megbolondult az asszony. Befutott. Nagy sebbel-lánggal felöltözött az ünnepi ruhájába. Megkapta a fia kezét és elrohant. Vissza se nézett.
A faluban aztán nógatták Baracsot, hogy menjen az asszonyért, hogy milyen kár érte, milyen rendes, dolgos teremtés volt. Kár ilyen csekélységért...
- Részeg voltál - mondta a pap is -, bizonyos, hogy te voltál a hibás. Tudja az asszony, hogy nem szoktál bort inni, de látod, restelli, hogy szégyenszemre visszatérjen hozzád.
- Hát bort nem is iszok én többet; száradjon el a gégám, ha iszok - felelte Imre -, de az is igaz ám, hogy rossz kutya az, amelyik elhagyja a gazdáját.
Vagy két hét múlva kocsi jelent meg Baracséknál. Nem járt be az udvarba, csak megállt a ház előtt. Az asszony nagybátyja jött rajta, egy olyan hallgató nembánom-ember, akinek az egyik bajsza vége mindig felfelé áll, a másik meg lehajlik. Csak pipázik egész nap, meg a felhőket nézi.
Baracs Imre azt hitte, hogy békíteni jött a sógor. Haragos szemmel fogadta:
Mint Atlantisz, a régelsüllyedt ország, Halljátok? Erdély harangoz a mélyben. Elmerült székely faluk hangja szól Halkan, halkan a tengerfenéken. Magyar hajósok, hallgatózzatok, Ha jártok ottfenn förgeteges éjben: Erdély harangoz, harangoz a mélyben.
Bokorsövény fölött a labda átszökött, a kőrakásra ugrott, s abban a pillanatban átrúgtatta a partot, s a gyors folyóba csattant: az ár csobogva továbbsodorta.
Úszott a labda, útra kelt, a víz alatta énekelt, hullám dobálta, elkapta hab, forgó lökött rajt jó nagyokat.
De ő nem bánta. Hej, bántam én! A parton állva sirattam én! Kértem is volna békítve már,- hullámsodorban rég messze jár!
Még egyre látom: föl-le bukik, habtaraj-háton tengerekig, úsztatja tőlem a gyors folyó, tűnő időben kalandozó!
Bokorsövény fölött, gyerekkorom fölött, labdám a sebes árral valaha megszökött átrúgtatta a partot, mert a tengerre tartott, vitte a messziségek forgó igézete. Én meg nyomába nézek: vajon beérem-e:
ÁDÁM Nem is tudom, kivánjam-é, hogy ébredj; Hát hogyha elhagysz, álomkép gyanánt? Hogy is lehet test így átszellemülve, Ilyen nemes és illy imádatos -
LUCIFER Átszellemült test! - Óh, a sors valóban Nem büntethetné jobban a szerelmest Őrültségéért, mint beteljesítvén Mindazt, amit csak kedvesére halmoz. -
ÁDÁM Úgy rémlik, egykor már ismertelek, Hogy együtt álltunk Isten zsámolyánál.
LUCIFER (Helénéhez) Elég sovány díj, s illyet sem nyerek? -
HELÉNE S mi hálával tartoznám én neked?
LUCIFER Hát azt hiszed, hogy a nemes lovag Megmente téged is? Minő hiúság. Ha a lovag megmenti a kisasszonyt, Komornáját a fegyvernök bizonnyal.
HELÉNE S mit nyertem volna. Vagy hálás leszek, És ott vagyok, mintha elér a vész: Vagy háladatlan, így is kárhozott. - Pedig nem volt rút a négy üldöző.
ÁDÁM Óh, hölgy, hová vezesselek, parancsolj.
ÉVA Előttünk áll a zárda ajtaja.
ÁDÁM A zárda, mondod? Óh, de ajtaja Nem zárja tőlem a reményt el, úgy-e? Adj nékem egy jelt, tűznöm e kereszthez, Hogy míg amaz tisztemben küzdni hív, Legszebb álmomnak hozza vissza képét, S ne únjak várni hosszu éveken, Melyek végéről pályabérem int. -
Az öregasszony kihúzza a tésztából a kezét, és a fiára bámul.
- Jancsit?
- Jancsit - feleli komolyan az ember. - Nem tudom felejteni azt a gyereket.
- Hát hozd haza. Békülj össze az asszonnyal, Imre. Mondd neki, hogy én vagyok a hibás.
Baracs a fejét rázza:
- Nem. Én az asszonyér nem megyek. Se vele össze nem békélek többé ebben az életben!
Lekerül a kertek alá, aztán a falu végén fölkanyarodik. Rátér a kocsiútra. A kutya el-elmaradozva illő távolban követi. Tudja a kutya, hogy ha meglátják, visszakergetik.
De Baracs Imre nem pillant hátra. Csak ballagdál az akácfák között, a kocsiúton.
A fák már sárgulnak. Az út szélén rozsdásan hervad a lósóska. Itt-ott egy vadrózsabokor pirosítja a gyümölcsét. Az úton ugrál a pityer.
Baracs a dombra érkezett. Onnan megláthatná a szomszéd falu tornyát, a vöröstetejű köpcös tornyot, ha ugyan fölpillantana. De nem pillant föl. Éppen azért nem pillant föl. Vőlegény korában ott mindig dalolásba fogott. Most nincs kedve dalolni.
Idő múltán mégis rápillant a toronyra. Olyan, mint régen! Még csak nem is fakóbb. Ott eskették őket abban a templomban.
A falu határán kökénybokrok szegik az országutat. Imre letép egy leveles ágat és bedugja a tarisznyába. A tarisznyában vörös szemű házinyúl üldögél. Mulasson a nyúl, ha éppen éhezik.
A falu mintha fehérebb volna, mint máskor. De nem fehérebb, csak a föld barnább meg a zsuppos háztetők barnábbak, mióta az első őszi eső leesett. Által kellene mennie a falun, mert az asszony az alszegen lakik: szélről a második ház. De nem megyen által: alája kerül a kerteknek, és tapossa a gyepet.
Egyszer, ahogy visszapillant, meglátja a kutyáját.
- Hej, a cudar! No nézd! Nem takarodsz-e vissza!
A kutya behúzott farkkal inal vissza vagy húsz lépést. De csakhamar meglassudik. Megfordul, megáll. Arra vár talán, hogy a gazdája mégis meggondolja magát, és azt kiáltja:
Őszi vasárnap. A reggeli napfény a tornácra tűz. Baracs Imre ott áll ingujjban. A sütkérezés csak vasárnapi gyönyörűsége a parasztembernek. Máskor nincs ideje rá.
De az is lehet, hogy Baracs Imre nem a sütkérezés végett állott ki a tornácra. Lehet, hogy a templomba menőket nézi sorra. Lehet, hogy csak azért áll ott, mert az ünneplő ruháját vette fel. Mikor a paraszt új ruhát vesz magára, akkor csak az ebédhez ül le. Az ülésben kopik a ruha.
Baracs Imrén csakugyan vadonatúj kék posztónadrág van. Mellényén ezüstösen tündökölnek a kacskaringóba varrt bádogpitykék. A csizmáját tegnap este sokáig pucoválta a tornácon. A haja is ragyogóra van kenve és bal oldalán kétfelé választva. A bajuszát hegyezve csavarta fekete viasszal. Vastag gombóc orra alatt úgy feszít most a bajusz, mintha fel volna ragasztva.
Hát mondom, áll és sütkérezik. Nézi a templomba menőket. A kutyája is ott ül a kerítésnél. A léc között néz kifelé komoly nyugalommal, mint a gazdája.
Kék ruhás emberek, suhogó szoknyás asszonyok, pántlikás leányok lépkednek el időnkint a ház előtt. Az asszonyok nagy fekete táblás imádságos könyvet visznek a hónuk alatt, s a könyvükből olvasó lóg ki. A leányok kicsiny könyvet visznek, s a könyvük csipkés zsebkendőbe van beletakarva.
Elmennek a ház előtt. Némelyik beköszön, másik nem köszön be. De az asszonyok és leányok mind beköszönnek.
Mert nem is lehet olyan ház előtt bepillantás nélkül elmenni, ahol eleven özvegye lakik. Talán az arcát lesik, hogy bús-e? Talán azt várják, hogy egyszer csak ott látják az asszonyt is a tornácon?
Szokatlan valami az a falusi életben, hogy két ember elváljon, ha egyszer a pap összeadta őket. De talán ezt a módit is eltanulják már az uraktól, mint az asszonyok a kávéivást, a lányok meg a cúgos cipőt.
Hát a lányok is beköszönnek. Úgy köszönnek rá, mint a legényekre szoktak: tapadó tekintettel. Baracs Imre elvégre is alig több harminc esztendősnél. Aztán a bajuszát hétköznapon is hegyesen viseli, amióta elhagyta az asszony. A bajusz azt jelenti, hogy törvényesen is elválik tőle.
Baracs Imre mindezekre a köszöntésekre fejbiccentésekkel válaszol. Az asszonyok köszöntésére komolyabban, mint a lányokéra meg a férfiakéra. Hej, az asszonyok! Mindig licseg-locsog a sok hegyes nyelvű! Mikor az utolsó templomba menő is ellépett a ház előtt, Baracs Imre magára veti a tarisznyáját meg a szűrét. És szól az anyjának a konyhában:
Én nem leszek az arcodon árnyék, nem leszek ránc a szemed alatt, nem szúrok egy nap aljasul beléd, nem leszek nyílt seb, sem a varrat.
Nem költözöm szemedbe -bár szívesen tenném - a mozdulatod is mind meghagyom neked, nem leszek nyomasztó, vagy meghitt emlék, se a sötét titkod, se a szégyened.
Miattam nyugodtan nézhetsz a tükörbe, - ehhez értek- eltűnök nyomtalan, nem csúszik szavad se, életed se félre, s a nyakkendőd is helyén megmarad.
Két szavad közt a köz, a csend leszek. Ha meg is maradok - észre nem veszed.
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál Emlékeimből lassan, elfakult Arcképed a szívemben, elmosódott A vállaidnak íve, elsuhant A hangod és én nem mentem utánad Az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, Ma már nem reszketek tekintetedre, Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott Nyakkendőmben és elvétett szavamban És minden eltévesztett köszönésben És minden összetépett levelemben És egész elhibázott életemben Élsz és uralkodol örökkön, Amen
Szép napot, kellemes hetet kívánok Mindenkinek!:-)
Hegyi panoráma ... kilátással a Königssee-tóra és a környező területre...
VASADI PÉTER
Egy éj, egy nap
Századszor újrakezdem. Várakozom estétől hajnalig. Elkent s túlégett tűzzománc, ahogy a bronzzöld Nap
bukik. Fény forgácsolja
a fákat, bokrok alatt vasaljazat. A hajnal hamujában hideg fatörzsek
földerengenek a dombtetőn, s egyik a másik után
megremeg, mikor a háttér rózsaszínre vált. Az éj,
amit e két tűz zárójelbe tesz, az éj enyém. Két tűz közé,
mint a sötétség kiszikkadt
tarlójára a zsarátnokot, belódítom szavam : ismerje föl magát e szürkeség - lángomban áll bokáig.
S elébem jő a nappal. Karját lógatja combja mellett. Elnyűvött szolga, akit bár senki sem kíván,
beállít reggelente.
Én kedvelem . Nem téveszt meg, hogy hallgatag. Sovány testében, beom ott tüdeje mögött törvény dobol. Hellyel kínálom s vallatom.
Tegnap múlt 99 éve, hogy megszületettVasadi Péter, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és József Attila-díjas költő, író, esszéíró, irodalomkritikus, műfordító.
Cene gál István: Madách: Az ember tragédiája - 7. szín - Konstantinápolyban
MADÁCH IMRE
AZ EMBER TRAGÉDIÁJA
(Folytatás)
LUCIFER
Hiú törekvés. Mert egyént sosem Hozandsz érvényre a kor ellenében: A kor folyam, mely visz vagy elmerít, Uszója, nem vezére, az egyén. - Kiket nagyoknak mond a krónika, Mindaz, ki hat, megérté századát, De nem szülé az új fogalmakat. Nem a kakas szavára kezd viradni, De a kakas kiált, merthogy virad. - Amott azok, kik békóban sietnek Mártírhalálra, gúnytól környezetten, Látnak csak egy embernyomot előre, Köztük dereng fel az új gondolat; S azért meghalnak, mit utódaik Az utcaléggel gondtalan szivandnak. - De hagyjuk ezt, nézz kissé táborodba, Mit járnak ott azon piszkos barátok, Mi vásárt ütnek, mit szónoklanak, Őrült taglejtés vad kiséretében. - Hallgassuk őket.
EGY BARÁT (a tolakodó keresztesek közt) Bajnokok, vegyétek! Vegyétek a vezeklésnek tanát Kalauzul minden kétségetekben, Ez megtanít, a gyilkos, a parázna, A templomrabló, a hamis tanú Hány évig fog szenvedni a pokolban. És megtanít, egy évi büntetést Hogy a gazdag megválthat húsz s nehány, Mig a szegény három solidival. S ki már fizetni éppen képtelen, Nehány ezer korbácsütéssel is. - Vegyétek e becses könyvet, vegyétek. -
A KERESZTESEK Ide vele. - Nekünk is, szent atyám! -
ÁDÁM Hah, rossz árús, és még roszabb vevők. Vonj kardot, és verd szét e ronda vásárt!
LUCIFER (zavarban) Bocsáss meg, e barát rég cimborám. S nem is utálom én az ily világot, Az Úr dicse ha szinte felkapott is, Felkaptam én is egyúttal vele. Csak te maradtál egy kissé alant.
(Éva mint Izóra s Heléne, annak komornája sikoltva rohannak Ádámhoz, nehány keresztestől üldözve, kik azonban ízibe elosonnak.)
ÉVA (összerogyva) Ments meg te, bajnok.
ÁDÁM (felkarolva) Eszmélj, óh, nemes hölgy, Itt biztosan vagy. Vesd fel szép szemed. Minő igéző! - Vajh mi érheté?
HELÉNE Élvezni voltunk a természetet Kertünk árnyékos sűrüségi közt, Gondatlan ülve az üde gyepen, A csattogányt hallgattuk és kisértük; Midőn csillogni látunk két szemet Vad szenvedéllyel a bokor megől. Ijedve kezdünk futni, míg utánunk Lihegve és döbörgve négy keresztes Majd-majd beért, midőn hozzád jutánk.
Juli az erdőben bujdosott. Onnan hozták elő megbékózottan.
A gyerekek nagy csoportban követték őket. Én is köztük. Mögötte az anyja ődöngött sírva, a kezét tördelve. Juli nem sírt. Sápadt volt, még sápadtabb, mint máskor. A felső szoknyája a fején, mintha eső esne. Csak vánszorgott búsan, a szemét lesütve két pandúr között. Vitték a községházára.
Az ügy előbözsdítette az egész falut. Az asszonyok a becsületről beszéltek. Juli a becsület ellen vétett. Mikor meglátta a pandúrokat, beleugrott az erdei kútba. Szerencse, hogy a kút száraz. Kihúzták.
Mennyi szörnyűség egy nap alatt.
De még ez nem volt minden. Egy óra múlva hazaérkezett a csordás. Darabig ott rázta-döngette a kaput a községházán. Aztán hazament a fejszéért: agyon akart vágni mindenkit, bírót, jegyzőt, pandúrokat, még a feleségét is. Hogy aztán a fejszét elvették tőle, befordult a kocsmába és ivott. Pálinkát ivott, részeg akart lenni. A kocsmából kihallatszott, hogyan veri az öklével az asztalt, és hogyan átkozza a császárt, a feleségét, a katonákat, a pandúrokat, az urakat, mindenkit, aki eszébe jutott.
Végre kilódult. Fenyegetődzött, hogy újra fejszét fog és bosszút cselekszik a leányért. De már akkor állani is alig bírt a lábán.
Leült a sárba az utca közepén. Ott káromkodott, beszélt összevissza:
- Itt az én helyem a sárba! a sárba! Itt a becsületem a sárba! a sárba!
A felesége húzgálta föl és vezette haza. Az Andris gyerek ott maradt a községháza előtt. Fölkapaszkodott a kerítésre és sápadtan, szótlanul bámult be a rácson.
A csordás másnap és harmadnap is itta a pálinkát. Nem akart kijózanodni. Talán így részegségében történt, hogy meggyújtotta a házát.
A lángok akkor csaptak föl, mikor én hazafelé mentem az iskolából. A faluban nagy szaladgálás, kiabálás. A harangot félreverték. Az emberek kantákkal, sajtárokkal rohantak a tűzhöz. De a csordás háza egy-láng volt már akkor. Közel se lehetett menni.
A másik percben már az istálló tetejére is fölfutott a láng. Én mindent láttam. Az udvar sarkán álltam az utcán a jajveszékelő asszonyok között.
Az istálló tetején az ajtó az udvar felől nyitva volt. Úgy szokott állni, hogy szabadon rakhassák be a szénát. Azon az ajtón egyszer csak megjelenik a Micó macska. Abban a pillanatban jelent meg, amikor a láng a tetőre futott. A szájában az egyik kölyke lógott.
Aggodalmas szemmel nézett széjjel. A kis kölyökmacska szétterpesztette a négy lábát, ahogy lógott. És az is lefelé nézett. Micó háttal ereszkedett le a falon. Letette a kölykét elénk a földre.
Azután újra felszökött a Micó a falon és megint megjelent egy kis kölykével. Azzal is lekúszott.
A láng akkor hirtelen elborította az egész tetőt. Recsegett, ropogott, pattogott a tető. A levegő szinte forrt az udvaron is.
De Micó mégis csak megint fölfutott a falra. Az ajtó akkor már nem is látszott. Micó keserves nyávogással ugrált ide-oda a lángok közt a fal peremén. Aztán egyszer csak egy nagy szökemléssel beugrott a lepedő nagyságú nagy vörös lángok közé.
Tudom, meghalnék idegenben; ott még a fák sem ilyenek; nem virít bodza a berekben, akácok könnye sem pereg; nem részegít a széna-illat, nem villámfénnyel jön a nyár, nem így táncol felhőn a csillag, nem szédül az égtől a táj...
Meghalok itt is - : a gyönyörtől, hogy a repceföld színarany, hogy a lomb oly zöld szinte tombol, s a kőnek is illata van; hogy áll a búza nyers kalásza, mintha világot nemzene, s e tájon az lel csak magára, ki végleg egyesült vele.
Szép vasárnapot kívánok Mindenkinek a meteorológiai nyár első napján!:-)
Végre nyári idő van, a pipacsok is ragyognak a napon.
Radnóti Miklós
Június
Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz, az ég derűs, nincs homlokán redő, utak mentén virágzik mind az ákác, a csermelynek arany taréja nő s a fényes levegőbe villogó jeleket ír egy lustán hősködő gyémántos testű nagy szitakötő.
Szegény beteg Margotnak menni kellett, Nem segíthettek a fanyar porok, Elfúlt mellében a tüzes lehellet A nagy házban, hol halk apácák mellett Az ágy szélén a rőt Láz kuporog.
Utolszor a kis Briand járt fenn nála, Akit a rendház végképp kicsapott, Margot megszidta, úgy mint hajdanába: "Briand, már megint megnőtt a szakálla, Sohse láttam még ilyen kispapot!"
Aztán kérte, szavaljon Bossuetből Az "útra" egy-két jámbor részletet, S nézte "útját", mely messze-messze kékül, Majd hirtelen, mint aki mélybe szédül, Elalélt, s halvány ajka reszketett.
Lassan éledt, s forgatva Briand gombját, - Kedvenc szokása volt, mikor beszélt, - Halkan suttogta: "Most már Kunigundát Fogják szeretni, azt a szőke lomhát, Ki hajnalig elissza az eszét!"
De mégis, majd keressék meg, Briandkám, Az én agyonfestett arcképemet, A Paul művét, a címe: 'Görög kánkán', S szögezzék ki egy korcsmai gerendán, Hadd őrizgesse az emlékemet..." "Aztán... vigyázzanak... a kis... japánra...!"
Mikor temették, hűs nap volt, borult, Vitte a Sorbonne sok kósza diákja, Köztük a japán, a kis sárga páva Cipelte a nagy babérkoszorút.
S hétféle nyelven, szomorúan, lágyan Szól most róla sok furcsa versezet, A "Tokiói Cseresnyevirág"-ban, E lapban s mindenfelé a világban, Míg ott fenn Margot tapsol és nevet.
A katona már régen nem lakott nálok. Eltakarodtak azok. Csak a ház falán maradt meg az emlékük, a fakó vörös írás: 1 ló, 1 ember. Az udvar is megváltozott azóta: köröskörül óriás napraforgók nőttek a kerítés mellett és lefelé lógatták sárgacsipkés fekete fejöket. A kertek is sárgák voltak már akkor, sárgák, vörösek, tarlottak.
Fölsiettünk a létrán az istálló padlására. Hát csakugyan ott mászkált egymáson a sok kis macska. Micó közöttük ült és nyalogatta hol az egyiket, hol a másikat. Micó volt az anyjuk. Milyen furcsán nézett ránk a Micó!
- Miau! Miau!
Mintha azt kérdezte volna, hogy: mi jó hozott bennünket? Aztán tovább mosdatta a gyermekeit és halkan brúgózott nekik. Mink az Andrissal csodálkozva néztük.
- Melyik kell? - kérdezte Andris.
- A vörös!
Mert csak egy volt a vörös. A többi cirmos volt, mint az anyjuk.
A házból akkor nehéz és erős beszéd hallatszott: síró és átkozódó hangok.
Megdöbbenve kandikáltam le a padlásról. Julit láttam, a szép nagy Juli leányt, ahogy kifordult az ajtón. Leült a földre az eresz alá. Az arcán könnyek görgedeztek. Sápadt volt, mint a falevelek.
- Mi lelte a nénédet? - kérdeztem halkan.
- Nem tudom - felelte Andris vállat vonva. Beteg vagy mi.
A szóváltásból, amit azután hallottam, semmit sem értettem. Csak arra emlékszem, hogy Juli mindegyre azt hajtotta:
- Nem igaz! Nem igaz!
De valami nagy baj lehetett ottan!
A faluban nemegyszer van nagy baj. A gyerek látja, hallja és elfelejti. Én se gondoltam volna rá soha, ha negyednapra meg nem jelenik ott két zord fegyveres pandúr.
Szervusz Bajkálifóka, szép estét Neked is és kellemes hétvégét!:-)
Tóth Szilvia
(Angyal)
Május
Szirommal intett a tavasz, bódító illatát belefújta a világba, jöttét súgta nádba, sarjadó fűszálba, dallamára táncolt a tulipán bóbitája, madár pittyentett rózsaszín ébredést. Tarka ruháját szellő rakta ráncba, s szoknyája alatt apró gombakalap kandikált a világra, omló lilaakác anyák örömkönnyét fűzte fürtbe, a fák ölelő karja madárfészket ringatott, őzgida hátára az Isten rápöttyintette a Napot.
S a tegnapba fagyott lábnyomom lassan olvadni kezdett, szomjukat oltották vele büszke szarvasok.
Ráztál is, mint csörgőt a gyermek, óvtál is, mint anya fiát; bűn volt az is, ha megölellek, s bűn volt távolról nézni rád? táncoltam én is és te is, sírtál értem, s miattad is, szemünkben zöldellt a harag, míg egyszer rajtakaptalak, hogy szeretsz; s én is tettenérten pirultam el. Azóta értem, hogy kettőnk kölcsönös dühe nem fog elmúlni sohase.
A szív érez, a szem kutat, Szép lány szerelméhez utat. A szív dobog, a szív sóhajt Ha a lány távol nincsen, A szem ellesi az óhajt: - Mit kívánsz édes kincsem?
Ha eltűnik a szerelem, A szív kérdi: - Mi lesz velem? Önző szív! magára gondol S csakhamar életre kel. S nem gyötrődik semmi gondtól, Hisz gond nélkül válik el.
A szem, ha nincs vis-a-vis-ja, Rejtett kincsét előhíjja, S mosogatja gyötört lényét,
De ez már mit sem segít, Vissza nem kapja a fényét, Ha elsírta könnyeit.
