antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Hát csakugyan elátkozott Nép vagyunk, az már igaz! Két felűl az ellenségünk Annyi, mint az útféli gaz, De az mind nem elég nekünk: Egymás között is kell vetekednünk.
Hogyha minden magyar ember, Kicsiny és nagy, egy hős lenne, Hős is, bölcs is, egyként jeles, Mind erőre, mind szellemre, S egyesülne minden magyar, Még is csoda lenne a diadal.
Ha volna min osztozkodnunk, Prédálnók ellenség kincsét, Vagy ha volna res nullius A mi mostan közös inség, S ember ember ellen kelne Harczra e miatt: - volna értelme.
De a kinek a háza ég, Hajója zátonyon akadt, Mért tépi a közös bajjal Együtt küzködő társakat? Segítségét kitől várja, Ha saját felét maga rongálja?
A tegnapi jó barátok Ma ellenként találkoznak, Kik tegnap egymást becsülték, Ma egymásra rágalmaznak, Jár a szitok, költött gyanú, Álhír, undok gúnydal, hamis tanú.
A becsületes jó népet, Mely igazságért sovárog, Forrás helyett a csap alá Viszik a lélekkufárok: Ráuszítják önfelére, S a kocsmában foly a magyar vére!
S mintha égből hullna a pénz, Úgy pazalják; nincs szük idő! Mi vagyunk most a bankárok, Fizethet a párttéritő. S hiusága az apáknak Koldúsbot lesz majd az unokáknak!
Dicső nemzet! Kiről közmondás volt, Hogy a magyar vigad mindig sírva, Ez a te mostani mulatásod Nem könnybe, de vegyül szégyenpírba, Sírva kiált hozzád a dal: "Békülj ki legelébb önmagaddal!"
ÁDÁM Nem illet-é rangomban ily kiséret? Eljöttem, mert e súlyos seb nem enged Továbbra is tisztemnek megfelelni. Eljöttem, hogy küldőimnek kezébe, A felséges népnek kezébe téve Hatalmamat, beszámoljak neki. Im, elbocsátlak, bajnok társaim, Kiérdemlétek a háztűz nyugalmát. S most én is e kardot, Athéne Pallasz, Szentelve tűzöm oltárod fölé. (Felvezetteti magát a csarnok lépcsőin. Fegyveresei eloszolnak.)
ÉVA (férje nyakába borulva) Ah, Miltiádész, hol van boldogabb nő, Mint a te nőd, nemes nagy férfiú! Nézd, nézd fiad, milyen hasonlatos Hozzád, mi nagy, mi szép!
ÁDÁM Ti kedvesek!
KIMÓN Jól tudtam én, hogy amit tesz atyám, Az jól van téve. -
ÉVA Óh, ne szégyeníts meg, Ezt a hitvesnek kelle tudni jobban.
ÁDÁM Fiam! Atyád kardját mutasd be te.
KIMÓN (a kardot felakasztva) Óvd, istenasszony, ezt a drága kardot, Mig egykor érte hozzád eljövök.
ÉVA E kettős áldozathoz az anya Hadd szórja a tömjént. Pallasz, tekints le. (Tömjént áldoz.)
ELSŐ DEMAGÓG (a szószéken) Nem volt-e igazam, hogy áruló? Hogy Dáriusz megvette? tettetés csak A seb, nem kíván ellene csatázni.
Higgye el Nagyságod, ébren vannak s készen; Ha Actaeon a gróf, majd szarvassá lészen, Sopkopf lesz belőle, mely nagy szarvast tészen, A dagadt erszény is meglohadást vészen.
Dicső eleinek mint vólt a ruhája: Nagysád kastélyának minden palotája Képeken mutatja, mint vala formája, Kérem, minden képre tekintsen reája.
Sok szép saeculumok immár elhaladtak, Melyekben egyforma őltözetbe jártak; Gyönggyel és bíborral azok boríttattak, És soha a majmos módikon nem kaptak.
Vont arany vagy ezüst vala a ruhájok, Sokféle drágakő rakatott reájok; Igaz, hogy sokba tőlt ily drága munkájok, De nagy grófnék vóltak, illett ez hozzájok.
Nem vólt e' tékozlás, sőt vala gazdagság, Ebből egymásután részesűlt leány-ág, Megmaradott nálok mind kincs, mind méltóság, Nem vólt e' víztajték, hanem állandóság.
Nagyság is ha visel ilyen öltözetet, Minden megesméri: gróf-ágyból született, Az egész világból vészen tiszteletet, El is távoztatja a balítéletet. - -
Esedezem azért, hogy ilyen csúnyában Ne járjon ily csúfos, idegen cundrában; Mert angyali szépség van magyar ruhában, Mint grófnét tisztelni fogják e gúnyában. - -
A laib-huszár, ki őt akkor kísértette, Másnap velem öszveakadt, s beszéllette, Hogy grófné szavaim mind megjelentette Grófjának, kinek is tetszettek felette: - -
- Mind szentírás, amit mondott, és valóság, A magyar dámákban nincsen állandóság, Mindnyájoknak tetszik a módi és újság; A tegnapi ruha, és ura, már óság. - -
- Az asszony? - mondotta búsan. - Nem tudom, hol az asszony.
- Nem tudja?
- Csak addig volt velem, míg bevittek a kórházba. Aztán egypárszor a kapusnál kérdezősködött, hogy meghaltam-e?
S a levegőbe intett, mint mikor az ember legyet hajt el magától.
- Mindent eladott, míg beteg voltam, még a tajtékpipámat is!
Tíz nap múlva ott volt a faduda. Úgy szólt, mint az orgona és cifra volt, mint a görög oltár. Valami hat nóta volt benne, köztük a lengyel himnusz is. Mátyás elindult világgá.
Úgy egy esztendő múlva bent járok a megyegyűlésen. Hát ahogy egy kis utcán szivart veszek a trafikban, hallom, hogy valamelyik házban egy kutya visít.
Én az állatsírást nem bírom. A szenvedő ember csak részvétet kelt bennem; a szenvedő állat látása gyötör.
És a kutya visított, sikoltozott.
Valaki verte.
Gondoltam, majd csak vége szakad, de nem szakadt vége. Már a szivart is kifizettem, az állat egyre üvöltött. A szemben-szomszédos deszkakerítéses kis házban verték a kutyát. Nem állhattam meg, hogy be ne hajoljak, s rá ne kiáltsak az állatkínzóra.
Hát ahogy benézek, látom, hogy egy ócska katonaruhás koldusféle veri a kutyát.
- Ne, disznó! Ne, gyalázatos!
Bottal verte.
A kutya minden ütésre felsivalkodott, s félreugrott, de megint visszatért a gazdája lábához. Az meg ahelyett, hogy megbocsátott volna neki, újra püfölte.
- Hé, atyafi! - kiáltom be a kerítésen.
Az ember fölemeli a fejét. Az arca ki van vörösödve. Megismerem benne Mátyást.
Szervusz Bajkálifóka, kellemes délutánt, szép hétvégét Neked!:-)
Szabó Lőrinc
AZ ÁPRILISI RÜGYEKHEZ
Nem láttalak egy hétig, kis rügyek, és közben milyen nagyra nőttetek! hüvelyknyire! ... Kilombosodtatok és ezer könnyű és friss fodrotok halványzöld lángként repdesi körül a gallyakat és táncol és örül.
De szépek vagytok, tavaszi rügyek, de bátrak vagytok! Nem kérdezitek, mi vár rátok - ha itt az ideje, mint a barna földből a rét füve, a barna ágból kicsaptok ti is, akármilyen hideg az április.
Bölcsek vagytok ti, szárnybontó rügyek, bölcsebbek, mint én, egészségesek ... Egy hónapja nem láttuk a napot, mégis hittetek és kibújtatok, hajtott a szent önzés, küzdöttetek, győzni akartatok és győztetek!
Győztetek, hívő rügyek s levelek, irígyelhetem erényeteket: bolond idő járt rám is, április, hosszú, naptalan, de én e komisz tavaszban, mely oly zord és fénytelen, hitetlen voltam és reménytelen.
Az voltam, fáradt, gyáva és beteg, utáltam már az egész életet s ez kellett, ez a büszke változás, szemeimben ez a csodálkozás, ez kellett, hogy megváltsam magamat és megérthessem a példátokat,
hős példátokat, parányi rügyek ... Egy hét alatt de nagyra nőttetek! Zöld zászlaitok felrepültek a bokrok, fák és hegyek csúcsaira s hiába ez a gyilkos április, reményt hirdettek, reményt nekem is!
Kellemes délutánt, szép hétvégét kívánok Mindenkinek!:-)
Csukás István
Gyerekarcom visszanéz rám
Gyerekarcom visszanéz rám a tükörből, nem tudok mit kezdeni vele, de azért próbálkozom: rávigyorgok, kacsintok, semmi, mintha jég mögül nézne rám, elég hűvösen, ahogy grimaszolok és idétlenkedek egyre fáradtabban, elszálló hittel, öregedő bohóc, hogy kicsaljak legalább egy irgalmas mosolyt, egy rezzenést, egy rebbenést, valami kis fényt, onnan, honnan, kitől, kinek, lehunyom a szemem, lassan felnyitom: eltűnt, s eltüntem én is, csak a tükör, csak a tükör.
Szüleivel és öccsével
Április 2-án múlt 89 éve, hogy megszületett Csukás István, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas magyar költő, író, ifjúsági szerző, a Digitális Irodalmi Akadémia tagja.
Hamarosan megegyeztünk. Csak arra kért, hogy az asszonynak is adjak valami munkát a gép mellett.
A következő napon már ott állt a gép tetején az ember, s buzgón eregette a megoldozott gabonakévéket a dobba. Az asszonnyal zsákokat és ponyvákat foltoztattam.
Nem kerülte ki a figyelmemet, hogy Mátyás gyakran rápillant a feleségére a gép tetejéről.
Egyszer a szomszéd tanyáról átjön az ispán. Feltűnik neki a menyecske. Míg én az asztagok rakásán rendelkezem, odasomfordál és pödörgeti a bajuszát - beszédbe elegyedik vele. Talán tíz szót se váltottak még, hallom, hogy a gép nagyot duhan: eltorkollik. Nagy zűrzavaros kiabálás, szaladgálás. A gépész megállítja a gépet. A nagy szíjat ledobják.
Hát az történt, hogy Mátyásnak nem a munkáján volt a szeme, hanem a feleségén. Oldatlan kévét dobott a dobba. A gép elfulladt. Mátyás hirtelen a lábával akarta lenyomintani. Hát le is ment a kéve, de lement a lába is.
Már az ősz elején jártunk, mikor egyszer beállít hozzám, színtelenül, lesoványodottan - falábon.
Gondolkoztam: mitévő legyek vele?
A maga hibájából nyomorodott meg, de énnálam, az is igaz.
Pénzt adjak neki?
Akármennyit adok, kevesellni fogja a lábáért.
Eltartsam holtig?
Az meg sok. Különben se kedves az ilyen féltékeny ember a háznál: nem lehet tudni, kibe mikor hajít vasvillát.
Egyet gondolok, aztán mondom neki:
- Maga most már nyomorék ember. Munkája akkor se volt, mikor épkézláb ember volt. Hát arra gondoltam, veszek magának egy fadudát, verklit. Aztán adok hozzá egy kordét, meg egy lovat. Maguk abból ketten megélnek: ide-oda járnak városról városra: és hát maga muzsikál, az asszony meg szedi a pénzt.
Érdeklődéssel hallgatott. Csak az asszony említésére komorodott el a szeme.
Egy szellő felsikolt, apró üvegre lép s féllábon elszalad. Ó április, ó április, a nap se süt, nem bomlanak a folyton nedvesorrú kis rügyek se még a füttyös ég alatt.
Pancsoltam egy kicsit a barátnőmmel Gyulán, a Hőforrásban. Voltunk a Várfürdőben, s megnéztük az Erkel-házat és az Almássy kastélyt is. S egy különlegességet is, Vésztőn a Mágor Történelmi Emlékhelyet. Szóval tartalmas és pihentető hetünk volt.:))
Kormos István
Kerek Esztendő
Április! Esőt érlelő Mindig felhőből bújsz elő! Te is felhő vagy, csupa víz: ázik rigó, fürj, fecske, csíz, a rét s réten a kiscsikó – Szeszélyedben nincs semmi jó. Fejünkre zuhogsz záporozva, aj, Április, tavasz bolondja!
Haragos egekből ömlik szakadatlan, felleget kísérve egy-egy villám csattan. Kutyamája felhők! Két kismadár ázik. Ernyő alatt futnak az esőn hazáig.
Az icipici sárkány, oly pici tüzet fú, hogy senki nem dicséri: Juj, mily rémes torkú! Az icipici sárkány úgy hüppög emiatt, hogy sárkány nagymamája szíve majd megszakad. -No ne sirj, kisvirágom!-szól sárkány nagypapa -kétszáz év, s máris felnőtt minden sárkánybaba. Utána nyolcszáz évig a tüzet fújhatod, akár a Himaláját is felolvaszthatod.
Tegnapelőtt múlt 97 éve, hogy megszületett Varga Katalin, József Attila-díjas költő, író.
Magyar viselet a 18. század második felében ás a 19. század elején
Gvadányi József
Egy falusi nótáriusnak budai utazása
(folytatás)
A ruhámnak színét hijják kaka düfén,
Ezt hordja oly dáma, melly iffiú s nem vén, Pántlikám kuklikó-színfejem tetején, Hadi tisztek finést látnak a kis spádén.
- Méltóságos grófné! a felséges Isten Csak ezt a világot, melyben élünk itten, Teremté. Hogy újabb vólna, lehetetlen, E szó, hogy új világ, nálom érthetetlen.
Az ó, nem hallottam, mikor enyészett el, Hogy az új világnak így adattasson hely, Új Mózes sem támadt, új teremtés-könyvvel, Tám csak az ó lesz új, az új köntösökkel. - -
Az egész portéka, mellyből a módi áll, Oly gyenge, mint harmat, vagy tavaszi fűszál, Hasad-szakad, ha csak lépve dáma sétál, Másnap megint új kell, ha lészen estve bál.
Ha el nem szakad is, de többszer felvenni, Másnap nem illik így felőltözve lenni, Megszűnt ez a módi, kalmárhoz kell menni, A módi-szabónak kell új munkát tenni.
Volán? ezt nem értem, magyarúl mit tészen, Talám repűlésből eredetet vészen, A szánytalp jó havon majd egy olyat tészen, Nagysád is szállani tán van mindég készen.
Kaka-düfen színe, de büdös ez a szín, Ezt magán viselni nem öröm, hanem kín. Francia fogakon festődjön ezen ín, Mivel hercegjeknek testéből foly e kín.
Pántlikája színét nevezik kuklikó - Vajjon lehet-é már ennél ostobább szó? Kakastaré szín ez, de így hívni nem jó; Azért kuklikónak mondja minden bohó.
A kis spádé finést a hadi tiszteknek Mutat: más spádéjok vagyon ám ezeknek, Vigyázzon Nagyságod! ezek sebet tesznek, Ha egykor a szíven győzedelmet vesznek.
Hajtóvadászat volt a szomszédban. Egy vadász oldalba lőtte véletlenül a másiknak a kutyáját. Azokban a napokban gyakran beszéltünk a kutyákról.
Egy délután Dobay bácsi ült nálunk - keresztapja a mi földesurunknak -, maga is jómódú birtokos. Olyan, mint valami magyar ruhába öltözött bibliai próféta. De jóízű pipás ember.
Ő is beszélt egy kutyatörténetet.
- Ez akkoriban volt - mondotta -, mikor az első cséplőgépet vettük. Bizony, már jóideje!
Egy szűrszabó telepedett azon a télen a falunkba. Nem éppen fiatal, bajusztalan ember. A vezetéknevét bizony már elfelejtettem. Valami Dramó, vagy Pramó, vagy Kramó, ilyenforma valami tótos név. De ő maga nem volt tót. Meg is bicskázta volna, aki azt mondta volna neki, hogy nem magyar. Kutya erős, mokány ember volt az! Még a szeme is mindig kötekedésre állott.
Mért telepedett éppen a mi falunkba? - már nem tudom. Talán a felesége miatt, hogy a feleségét nem merte hazavinni. Szép teremtés volt a felesége, de bizony ahogy később megtudtuk, nem a liliomos kertbül szerezte. Részegen vette-e el, vagy józanon? Azt se tudom. De arra emlékszem, hogy erősen őrizte. Mindenképpen tisztességes asszonyt akart belőle nevelni.
Hanem biz ők csak tengődtek minálunk.
Mátyás arra számított, hogy nagy a falu, sok szűr kell bele. Nem ösmerte a parasztnak a természetét, hogy szűrt csak vásáron vesz, ahol válogatni lehet. Mátyásnak el kellett vinnie a kész szűrt a vásárba. Ott vette meg tőle a tulajdon szomszédja is.
Hát mondom, csak tengődött. Eljön az aratás ideje. Fölállítjuk a gépet. Mindenre van ember, csak etető nincs még. A gépész azt mondja, hogy etetőnek erős, ügyes ember kell a gépre.
Gondolkodom, hogy ki lenne alkalmas?
Ahogy így tűnődve sétálok haza a kertek alján a legelőn át, látom, hogy egy piros kötényes és piros kendős menyecske gombát vagy sóskát szed ottan.
Szóltam: hogy csodáltam, én mindjárt megmondom, De kivel van szólni szerencsém, kell tudnom, Etikát [35] tanúltam, az is legfőbb gondom, Hogy azt általhágni ne adassék módom.
Mondá: magyar grófnak vagyok felesége, Septemvirátusnál van ennek tisztsége, Gróf vólt eleinek minden nemzetsége, Higgyem el, nincs ebben senkinek kétsége.
- Jó hogy megkérdeztem, Nagyságod ki légyen, Hárúlt volna máskép fejemre nagy szégyen, Haragot ellenem Nagyságod ne végyen, Megvallom, mit véltem, velem bármit tégyen.
Azt gondoltam, hogy a méltóságos grófné, Mivel Hetzbe láttam, légyen Hetz-mesterné, Avagy komédián hogy légyen táncosné, Ha a' nem: operán első énekesné.
Elkacagta magát, és eztet mondotta: Nótárius uram, ezt hogy gondolhatta? Több dámák is vóltak a Hetzbe, láthatta, Csupán én felőlem ezt hogy állíthatta?
Feleltem: Nagyságod egy oly jeles dáma, Kin tetézve nyugszik a szépségnek halma, Páristól adódni illenék az alma Inkább Nagyságodnak, bár vette Heléna;
De ily őltözetbe mért jár, nem tudhatom, Köntösinek színét én meg nem foghatom, Szabásának párját nem láttam, mondhatom, Fársángi maskara: másnak nem tarthatom.
Mint a csányi torony, úgy áll elől haja, Tudom, van fejének horgas tőktől baja, Hátrúl a dombjába férne egy méh raja, Nem dagad ily nagyon a Balaton zaja. - -
- Tudja meg kegyelmed! most az új világba Ily módi őltözet jött bé a szokásba, Másképpen őltözve semmi társaságba Egy dáma sem mehet, csak éppen volánba.
35. Tészi a szép s jó erkőlcsök tudományát, melynek a becsűlet célja.
- Ne keseregjen - mondom neki. - Az Isten nem fogja elvenni.
- Egyetlen gyermekem - rebegi a szemét a kötényével törülve. - Az ember most is a kocsmában van.
- Már jön hazafelé. Nem lehetne valamit tenni, hogy ne igyék?
- Mindent megpróbáltam. Már szentelt vizet is itattam vele. Nem használt. Aztán lássa, mit gyújtok meg, ha meghal ez a kis teremtés? Elitta az ember a nyáron a szentölt gyertyát, mind a kettőt.
*
Estefelé diktálásra írtak a gyerekek, mikor az ablakom alatt nagy lépésekkel a bakter ment el. A fején fekete báránybőr süveg, a szájában füstölgő pipa. Ment a templom felé.
Nem tudtam tovább beszélni. Istenes Imrének intettem, hogy diktáljon tovább. A gyerek fölkelt, és egyik kezében a könyvet tartva, másik kezével szokása szerint a tarisznyaszíjat fogdosva diktálta a szavakat.
Egyszer aztán megcsendül a lélekharang.
Imre elhallgat.
Az iskolán mintha hűs szélfuvalom szállana át.
Mélységes csönd.
És minden gyerek elnyíló szemmel bámul fel énreám.
Szervusz Bajkálifóka, jó reggelt, szép napot Neked!:-)
József Attila
Tavasz van! Gyönyörű!
Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz, A vén Duna karcsú gőzösökre gondol, Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik Mezei szagokkal a tavaszi szél.
Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne, Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás. Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán! Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás!
Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég! Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél! Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel – A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!
1. Királyi mulatság erdőkben sétálni, Árnyékos utczáin fel s alá járkálni, Fülemile éneklésén, Gyönge szellők legyezésén Örömét nevelni, Kedve szerint élni.
2. Az ócsó nyulakat bokorbul kiverni, Fiatal madárkák fészkét felkeverni, Hegyet-völgyet megkerülni, Friss források mellett ülni, Ebédre megtérni, Jó lakáshoz férni.
3. A sötét gondokat magos szegre tenni, Feladott étkekbül jóizüen enni, Enni, meg nem csömörleni, Közbe vigan beszélleni Friss borokat inni, A vizet dicsirni.
4. Eszem-iszom után könyökére dülni, Egy fél órácskáig álomba merülni; Könnyü testtel felserkenni, Holmi dolgán általmenni, Nagy labdát ugratni, Játékkal mulatni.
5. Diana udvarát megint látogatni, Ernyős sátoriban mint regvel mulatni, A kakukkal szerencséjét Megpróbálni jövendőjét, Hegyek ellen állni, Ekhóval tréfálni.
6. Pintyőke sirását, galambnak nyögését, A játékos rigók hangos fütyülését, Gerliczéknek busulásit, Társak után bujdosásit Szemre, fülre venni, Más gonddal nem lenni.
7. Erdőkbül kimenni mezők térségére, A lenyugvó napnak nézni szekerére, Pásztor után sétálgatni, Musicáját meghallgatni, Corydon dudáját, Mopsus furugláját.
8. Görbe trombitákat otthon fuvattatni, Vacsora után is nyugtig igy mulatni: Ugy-e pajtás, megpróbáltad, A mint mondám, ugy találtad: Királyi mulatság, Ártatlan bolondság.
E vágy magát korán lelkébe forrta, S egészen összenőtt érzelmivel; Rajonga a honért, mohón akarta Szolgálni, csak nem tudta, hogy mivel: A haza gyászán elbúsult gyakorta, S gondolta: ezzel is tán jót mivel; Hanem remélt is ám: szent akarat - Így olvasó versben - sikert arat.
Azonban, hol künn buckák völgye-halmán, Vadászva a pusztákat, réteket, Hol iskolában, a pálcák sugalmán, Lemorzsolá a gyermek-éveket; Végigtaposva nyolc osztálya malmán, Sok össze-vissza tankönyvet megett; S bár ez fejében mind egy rőzse-boglya: Kimondták, hogy megért, feljönni jogra.
Boldog jogász-kor, tarka szép mozáik! Mily kvodlibet, míg e pár év lezajg: Kedv s baj, ború s derű hogy összeválik, Könyv, kártya, billard, ész-jog, csókos ajk, Kard, kutyabőr, párbaj, de nem halálig, Szívseb, üres zseb együtt egyre sajg; A hármas jelből kettő: szív s horog, Mindez mint ködkép hömpölyög, forog.
Balázs hát Pestre jő és szubskribál, Az egyetembe néha föltekint, De többször a folyosókon pipál, A névsorolvasásra lesve kint, Vagy benn padot faragcsál, szundikál, S tanár urakra nem sokat 1egyint, Nem, mintha tétlenségre voln' születve, De oly tanulmányokra semmi kedve.
Mi a jog ösvényén világot áraszt, Mi benne lélek és élet-teli A bécsi rendszer, a német tanár azt Nehéz homályosságba göngyöli; Belőle eszmét, szellemet kiszáraszt, De szőre szálát százfelé szeli. Balázs utálja a betű-evést, S kortársi közt keres kitüntetést.
Tegnap múlt 181 éve, hogy megszületett Arany László. költő és népmesegyűjtő, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Legjelentősebb műve A délibábok hőse. Arany János fia.
Tollakból bokréta balfelől feltőzve, Másli pántlikából, mely tarkán volt szőve, Feje tetejére vólt bokrosan fűzve.
Brilliántos hajtők ragyogtak a fején, Hasonló kaláris nyaka kerűletén, A fodrán keresztűl áltszúrva a mellyén Vólt kis arany spádé, gyémánt vólt tetején.
Csodálatos színű vala a gúnyája, Mint szántalp, görbe vólt két szárnya formája, Ez alatt hasonló színű vólt szoknyája, Mint fűrész, kivágva kék elő-ruhája.[34]
Egy cifra kávéház a Duna hídjánál Vagyon; és én szebbet nem is láttam annál. Kérdés: ha nem szebb-é Vénus templománál? Tele vólt, azért is álltam ajtójánál.
Ezen szép dáma is ide elérkezett, Hogy bé nem mehetett, azon nevetkezett, Más dámákkal fogott ajtón által kezet; De - csoda! - ki legyek, magyarúl kérdezett.
Fejemet csóválva, meghajtám magamat, Megmondám, ki legyek, s Budára útamat Mért tettem, és így elbeszélvén dolgomat, Hallgatta; de észre vette csodáltomat.
Azért is szép tiszta magyarsággal szóllott, Mért csóváltam fejem, arról tudakozott, Talán álmélkodást személye okozott, Kért: mondjam meg, arra engemet mi hozott?
Tévén lépéseit, tekinték lábára, Félarasznyi hosszú cipője csatjára, Annyi magasságú rávarrott sarkára, Csodáltam, hogy léphet, nem állván talpára.
Vele vólt két inas, jáger, egy laib-huszár; Ha gorombán szóllok, fejem majd pórúl jár; De megbátorodtam, szólok, mert arra vár, Ha lehordanak is, az előttem kis kár.
34. A dámák őltözetjeinek nevei mivel a versekben kimagyaráztatnak, nem tartom szükségesnek betűkkel [kiadásunkban számokkal!] való megjegyzéseket, és a versek alatt teendő kijegyzéseket.
A hangomra a leányka fölnyitja a szemét. Mind a két kezét fölemelve nyújtja felém.
Én aztán összefogom mind a két kezét és belesimogatom a tenyerembe.
- Rozika - mondom -, megösmersz, ugye?
Szemének egy mély behunyásával jelzi, hogy ismer.
- Tudom, hogy nem tudsz szólni, de majd tudsz, ha meggyógyulsz.
Istenem, a te sok szomorúságod közt nincs a világon semmi se szomorúbb, mint a beteg gyermek arca!
- Látod, eljöttem - mondom tovább. - Ha én beteg leszek, eljösz-e te is? Meglátogatod-e a tanítódat?
A szeme behunyásával jelzi, hogy eljön.
- A helyeden nem ül ám senki. Nem. Addig, míg fekszel, nem szabad odaülni senkinek. Akkor megint te ülsz ott, Rozika. Te ülsz ottan. Csöndes leszel és szófogadó. A te tanítód mindig szeret téged.
Szép estét, kellemes hetet kívánok Mindenkinek!:-)
Utassy József
1941.III. 23.
A negyvenegyes tavasz harmadik napján megszült egy napraforgó arcú asszony, hogy ebben az égkupolás alkotóház-világban mutassam föl a szépet, a jót, s mondjam ki bátran az igazságot.
Tegnap múlt 82 éve, hogy megszületett Utassy József, Kossuth- és József Attila-díjas költő, műfordító.
Hetz-mester négy ebet reája bocsátott, Eggyet ezek közül pofon ez úgy vágott, Hogy tíz lépésnyire tőle karikázott, Eggyet megölelvén, büdöst abból rázott.
Más két szelindekek füleit ragadták, Szegény fáradt medvét a földre levonyták; De a Hetz-legények megszabadították, Szokott barlangjába bé is bocsátották.
Bocsátottak osztán egy nagy szilaj bikát, Négy közül hol eggyet, hol a másik kutyát Úgy felhajigálta, mint felhányják labdát, Egy megdöglött; ezen általdöfte szarvát.
Újra két friss kutyát rája eresztettek, Ezek füleire hogy rá csemezkedtek, Megtarták: mind bika, mind kutyák reszkettek, És azért is vele már nem veszekedtek.
Vizet az ebeknek öntöttek fejére, Szalada mindenik a maga helyére, Így lett a bika ment; de folyt füle vére, Ez is, hol tartatik, oda visszatére.
Játszottak azután több apróbb vadakkal, De kevés mulatság vala már azokkal. Ideje, gondoltam, van, hogy asszonyokkal Kezdjem el Hetzemet különös módokkal.
Hetz-helyből kimenvén, megálltam az utcán, Jöttek a sok dámák onnant egymás után, Sokszínű ruhákban őltözve nagy cifrán, Valamint a harkály, vóltak olyan tarkán.
Eggyikének éppen, aki mellettem ment, Bodrosan a haja félréfre állott fent. Ez zőld pomádéval vastagan vala kent, Hogy dombosan álljon, tettek alája lent.
Egy arasztnyi villa-tőkkel felhalmozva Vala a tupéja, s bé vala porozva, Mint egy görögdinnye, hátul vólt dombozva, Széles görbe fősű tartotta csomózva.
Amióta beteg az a leányka, mindennap elküldök egy gyereket, hogy kérdezze meg a nevemben: hogyan van?
Ma délben a Gál gyerek volt ott. Azzal a hírrel tért vissza, hogy a Rozika már nem tud szólni se.
Fogom a kalapomat, botomat. Megyek át a patakon, a falu alsó részén. Az úton találkozom Alsó-Kováccsal. Ott támogatja fél vállal a keresztet. A sapkája a hóban, a ködmene nyitva; kilátszik a meztelen melle az inge alól.
- Hát kend most is részeg? - kérdem tőle.
Rám emeli zavaros két szemét és néz. De persze nem lát.
- Én? Részeg? - mondja rozsdás hangon. Inni ittam, de részeg nem vagyok!
- Hiszen alig áll a lábán, szerencsétlen!
- Az se igaz, mer állok! - mondja a mutatóujját fölemelve.
- Nem tudja, hogy beteg a leánya?
- Azt is tudom! - mondja a fejével bután bólintva. - Majd meggyógyítja a jaó Isten!
No, ezzel nem lehet beszélni.
Ahogy a kapuhoz érek, visszapillantok rája. Hát már akkor négykézláb áll a hóban. Bizonyosan a süvegét akarja fölvenni.
A leányka ott fekszik az ablaknál. Egy sokszorosan foltozott kockás kék dunyhával van mellig betakarva.
