ARANY JÁNOS – Nagyszalonta 1817. március 2. – Budapest 1882. Október 22.
MADÁRIDÉZŐ...
„Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta; Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben, Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben...”
„Ösztövér kútágas, hórihorgas gémmel Mélyen néz a kútba s benne vizet kémel: Óriás szunyognak képzelné valaki, Mely az öreg földnek vérit most szíjja ki...”
„Különben a lég csöndes, néptelen; Kék távolában itt-ott függ vala Egy barna szárnyas a híg étheren, Mint pár-szemöldök írott vonala...”
„De mint a széles szárnyu héja, Midőn csirkét rabolni célja...”
„Fölkereste fészkit a réti madárnak, Szárcsa, vadrucának, bíbicnek, sirálynak;...”
„Mint ölyűtől madárkák csoportja Megrebbenve széled a bokorba...”
„egy varju mondja: kár! Varju azt se mondja: kár! Varju elkiáltja: kár! Varju látja, mondja: kár! Varju mind kíséri: kár!”
„...amott ül egy túzok magában, Orrát szárnya alá dugta nagy buvában; Gunnyaszt, vagy dög is már? lássuk fölrepűl-e?...”
„Mintha cseresznyefán seregélyhad csődül, De megint szétrebben puszta kereplőtül...”
„Majd a földre hintik a zizegő szalmát... S átveszi egy tücsök csendes birodalmát...”
o
„Rajta pihen a féllábu gólya, Vércse, bagoly örökös lakója, Velök együtt a galamb is elfér, Összeszokik, utoljára nem fél...”
„Fülemile szó, rejtett magány Holdas, sejtelmes éjszakán...”
„Csapong a denevér az ereszt sodorván, Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán...”
„Volnék kis pacsirta, hogy zenghetne dalom Harmatos, virágos, illatos hajnalon; Hogy magasztos ének szárnyain lebegve, Merülhetnék mélyen fényes egekbe...”
„Egy daru, ék csúcsán, a falka vezére...”
„Görbe tevék hátul, mint óriás ludak libegő járással...”
„Zeng fölöttem szózatos madárdal; Ismerem én e madarat régen, Dalt ezután is hoz énnékem. Egyszerű dal, egyszerű szív s lélek, Sorsosi az avatag fedélnek...”
PomPom ült egy ágon. Hogy kicsoda PomPom? Hogy nem ismeritek? Ó, igazán senki sem ismeri, mert hol ilyen, hol olyan! Bámulatosan tudja változtatni az alakját! Ha akarja, olyan mint a szőrpamacs vagy paróka vagy kifordított bundakesztyü vagy szobafestő pemzli vagy papucs orrán pamutbojt. Most milyen? Most leginkább egy szőrsapkához hasonlít, ahogy ül egy ágon, egy szép hosszú ágon. Föl-le, föl-le jár, mivel egy kis szellő hintáztatja az ágat. Egyszer fönt, egyszer lent. Aztán persze középen is. Picur kíváncsian figyelte. Fölnézett, aztán le s persze középre is. - Most olyan nehéz vagyok, mint... mint a szegény Gombóc Artúr! -mondta PomPom fülmagasságban, mivel a szellő elfutott, s az ág abbahagyta a hintázást. - Elmeséljem? - Igen - mondta Picur. - Majd szép lassan megyek. Az iskola megvár. PomPom Picur fejére ült, mint egy sapka, és mesélt. És senki, de senki se vette észre, hogy PomPom nem sapka, és senki, de senki se értette, hogy miért nevetgél Picur, ahogy lassan, nagyon lassan ballagott az iskolába.
- Hol is kezdjem a mesét Gombóc Artúrról, a dagadt madárról? Legjobb, ha azzal kezdem, hogy mi volt a legnagyobb szívfájdalma Gombóc Artúrnak ! De ez se igazán jó kezdet, mert, ha lehet, legelőször mindig az örömöt keressük. A bánat meg a szívfájdalom ráér! Vagyis minek örült a legjobban Gombóc Artúr? A csokoládénak! Igen, ez a jó kezdet, a csokoládé! Gombóc Artúr a világon mindennél jobban szerette a csokoládét. Ha megkérdezték tőle, hogy milyen csokoládét szeret a legjobban, habozás nélkül fújta, mint aki éjjel-nappal ezen töri a fejét. A kerek csokoládét a szögletes csokoládét, a hosszú csokoládét, a rövid csokoládét, a gömbölyû csokoládét, a lapos csokoládét és minden olyan csokoládét, amit csak készítenek a világon. És mi volt a legnagyobb bánata Gombóc Artúrnak? Hogy minden hiába, mert csak hízik, csak kövéredik, csak dagad, pedig keményen és összepréselt csőrrel fogyókúrázik!
Mikor nem a csokoládéra gondol, akkor a fogyókúrára gondol. Hogy mi mindenről mondott már le! Lemondott a vízrõl, a tejről, a teáról, a fõzelékől, a kenyérről, a sóról, az almáról, a körtéről, a narancsról, a citromról, a kóláról, lassan már mindenről lemondott, kivéve a csokoládét. És mégis csak hízik, csak dagad, már olyan dagadt, hogy elpattan alatta az ág, ha rárepül... megroggyan alatta a kémény, ha ráül... elgörbül alatta a tévéantenna. Éppen ezért már nem is röpköd a levegőben, különben is egyre nehezebben tud már felrepülni. Csak gubbaszt és fogyókúrázik! Illetve majszolja a csokoládét, mert azért valamit kell enni! Egy reggel Látja ám Gombóc Artúr, hogy az égen köröznek a madarak, meg a villanydróton gyülekeznek, meg a háztetőn sorakoznak, aztán: huss! - elrepülnek Afrikába. Az egyik madár visszakanyarodott, s lekiáltott a bámészkodó Gombóc Artúrnak: - Te nem jössz? Gombóc Artúr gyorsan megnézte a naptárt, s a homlokára csapott. "Hát persze! Ősz van ! Teljesen kiment a fejemől a nagy fogyókúra miatt!" Felnézett a fákra : a levelek is lehulltak. Vagyis itt az ideje, hogy elinduljon Afrikába! Még egy pillantást vetett a vándorútra kelt madarak után, hogy megjegyezze az irányt, merre kell menní Afrikába. De előbb még becsomagolt. Egy kisebb bőröndbe egy-két apróságot rakott: poharat, törülközőt, zsebkendőt. Egy nagyobb bőröndbe meg csokoládét, mert hosszú az út, s bár a hosszú úton is szigorúan fogyókúrázni akar, de azért valamit enni is kell. S mivel már repülni régen nem tudott, a szigorú fogyókúra ellenére sem fogta a két bőröndöt, s elindult gyalog Afrikába. Alig ment pár lépést, megállt letette a két bõröndöt, megtörülte a homlokát, s felsóhajtott: "Haj ! Haj ! De messze van Afrika ! Sose érek oda gyalog !" Aztán eszébe jutott valami, s rögtön vidámabb lett: "De miért menjek gyalog ? Felszállok erre, felszállok arra, és szépen odaérek !" Ki is állt az út mellé, és integetett az autóknak. Jött is pöfögve egy kis teherautó, a sofőr vidáman fütyörészett. - Ugorj fel hátra ! - mondta a sofőr fütyörészve. Gombóc Artúr felmászott, ölébe fogta a két böröndöt, mivel máshol nem fért el. A teherautó hátulja leült a földre, az orra meg az égnek emelkedett. A sofőr abbahagyta a fütyörészést, és roppantul elcsodálkozott. - Hogy kerültem én az égbe? Nem vagyok én repülőgép! Majd hátranézett, és rájött, hogy Gombóc Artúr az oka mindennek. Rákiáltott mérgesen : - Azonnal szállj le, te dagadt ! Gombóc Artúr leszállt, az autó orra megint a földön volt, a sofőr gyorsan gázt adott és elrobogott. "Haj ! Haj ! - sóhajtott Gombóc Artúr. - Hogy jutok én Afrikába?" Azután eszébe jutott valami, s rögtön vidámabb lett: "Hogy jutok Afrikába? Hát vonaton !" Fogta a két bőröndöt, s elballagott az állomásra. Az állomáson éppen bent állt egy vonat, a kalauz nagyot kiáltott : - Beszállás! Gombóc Artúr gyorsan felült hátul az ütközõre, a másikra meg a bőröndöket rakta. Mehetünk! - kiáltott előre, s a vonat elindult. "Végre utazom !" - gondolta Gombóc Artúr, és elégedetten nézte az elmaradozó bakterházakat, a legelésző teheneket s egy bámészkodó kutyát. Robogott a vonat, robogott, s egyszer csak egy dombhoz ért. Nem volt nagy domb, eddig még meg se kottyant a mozdonynak, eddig, még mindig egyből átment rajta. Éppen ezért rettenetesen elcsodálkozott a mozdonyvezető, mikor a dombtetőre érve megállt a vonat, majd lassan visszafelé csúszott. - Mi ez?! Mi ez?! - kiabált a mozdonyvezető, és kibámúlt az ablakon. Gombóc Artúr is elcsodálkozott hátul az ütközőn, mikor újra meglátta a bámészkodó kutyát, a legelésző teheneket és a bakterházat. "Ezeket már láttam! - dünnyögte. - Az előbb hagytuk el őket." A vonat visszatért a domb aljára, ott megállt, nem csúszott tovább. A mozdonyvezető végigszaladt a vonat mellett, meglátta az ütközőn gubbasztó Gombóc Artúrt. - Aha ! - mondta: - Egy potyautas! Azonnal szállj le! Miattad nem tudunk felmenni a dombra, te dagadt! Gombóc Artúr leszállt, fogta a bőröndjeit, és búsan nézett az elrobogó vonat után. "Haj ! Haj ! - sóhajtozott. - Hogy jutok én Afrikába ?" Aztán eszébe jutott valami, és rögtön vidámabb lett : Hogy jutok? Hát repülőgépen!" Fogta a két bőröndöt, s elballagott a repülőtérre. Felmászott egy hatalmas repülőgép farkára, és kényelmesen elhelyezkedett. Addig is, míg elindulnak, majszolgatta a csokoládét, illetve fogyókúrázott, mivel semmi mást nem evett, csak csokoládét ! Egyszer csak megrázkódott a repülőgép, s elindult körbe-körbe a repülőtéren. "Repülünk! - ujjongott Gombóc Artúr. - Mégiscsak repülünk Afrikába !" Aztán a gép csak körözött, körözött a repülőtéren, nem bírt felszállni. A pilóta leállította a motort, kiugrott a fülkébõl, s körbejárta a gépet. - Aha ! - mondta, mikor meglátta Gombóc Artúrt a repülőgép farkán. - Ettől a dagadttól nem tudunk repülni ! Azonnal gyere le onnan! Gombóc Artúr lemászott, a repülő zümmögve eltűnt a levegőben. "Haj ! Haj ! - sóhajtozott Gombóc Artúr. - Hogy jutok én Afrikába ?" Aztán eszébe jutott valami, s rögtön vidámabb lett: "Hogyan? Hát hajón !" Fogta a két bõröndöt, és elballagott a kikötőbe. "Ez jó lesz! - mutatott egy kis tehergőzösre. - De hogyan jutok fel?" Meglátta a teherdarut. "Hogyan? Hát teherdaruval!" Beleült szépen a hatalmas kampóba, két bőröndjét az ölébe fogta és felkiáltott: Mehetünk! Csikorgott a csiga, feszült a drótkötel, s fent a magasban a darus megvakarta a fejét, majd átfüttyentett a másik darusnak; hogy jöjjön már segíteni. Ketten aztán berakták Gombóc Artúrt a tehergőzös rakodóterébe. A kapitány fent állt a hídon, s a korláton áthajolva figyelte a hajó merülését. Mikor Gombóc Artúrt berakták a hajóba, a hajó rögtön egy métert süllyedt a vízbe. A kapitány azonnal kiadta a parancsot: - Mehetünk! Nem bír el többet a hajó! A tehergőzös dudált egy nagyot, és lassan elindult Afrika felé. De olyan lassan ment, hogy a kapitány mindennap megcsóválta a fejét, s így mormogott: - Ezer árboc és vitorla ! Úgy mászunk, mint egy csiga ! Kinõ a szakállam, mire Afrikába érünk! Hát mire Afrikába értek, a kapitánynak olyan hosszú volt a szakálla, hogy belelógott a vízbe ! Gombóc Artúr kiszállt a partra, s elbúcsúzott a hajótól. Ahogy integetett, látta, hogy a madarak viszszafelé repülnek. - Hát ti hová mentek? - kiáltott fel nekik. - Megyünk haza ! Vége van a télnek! - mondták a madarak, s huss, eltûntek a levegőben. - Jaj ! - mondta Picur. - Szegény Gombóc Artúr! És mi történt vele ott a messze Afrikában? -Találkozott a Radírpókkal... De errõl majd legközelebb mesélek. Megérkeztünk az iskolához! - mondta PomPom, és búcsút intve átszállt egy szomorú, kopasz úr fejére.
Amikor a világ teremtése béfejeződött, az Öregisten szemlét tartott a kicsi teremtményei fölött. Kíváncsi volt reá, hogy hogyan sikerültek. Először es összeparancsolta a madarakot, jöjjenek azok mindenfelől, kicsik s nagyok, s szeretné őköt megnézni.Na, jöttek es: ott sűrűsödtek az ég kapuja előtt, s mikor az Öregisten végignézett rajtuk, akkor látta, hogy hát ez mind egyforma színű, egyszínű tolla van!
„Há’, ez így nem jó”– gondolta magába’ az Öregisten. „Szép, színes tollruhákat kell adni nekik” –, s máris kezdte festegetni őköt.S ott tolakodtak elöl a nagyok s az erősek, hogy minél előbb reájuk kerüljön a sor, és annálszínesebbek, szebbek legyenek. A kicsikék félénken összebújtak, s vártak a sorukra. Köztük volt a kicsi búbos pacsirta es. S amint ott várakozott, egyszer csak meglátta, hogy egy szegény öregasszony menyen az úton, a hátán egy nagy zsákval. Megbotlott a kicsi öregasszony, elesett s a zsákból szerteszét gurultak a magvak, amelyeket összegyűjtögetett. Alig tudott feltápászkodni szegényke.
A kis pacsirta odareppent hezzá:– Majd én segítek néked! Te csak ülj le s pihenj! Majd én esszecsipegetem az eleséget. Elkezdte csipegetni a magvakat, vissza a zsákba. Sok vót s bizony öreg este lett, mire elkészült mindenvel.
Akkor azt mondja az öregasszonynak:– Gyere, édes lelkem, majd én mutatom neked az utat, hogy el ne tévedj, biztosan hazatalálj.S ott röpködött előtte s kísérte egészen hazáig.Így bizony csak másnap reggel ért vissza az ég kapujához. Addigra a madarak már mind ottpáváskodtak, begyeskedtek, egyik szebb vót, mint a másik, olyan szép tollruhákat kaptak.
A kicsi pacsirta szégyenkezve béállt közéjük, s amikor az Öregisten meglátta, a tenyeribe vette s azt mondta:– Kicsi pacsirtám, elkéstél. Má’ elfogyott minden égi festék, egy mákszemnyi nem maradt. Nem tudok neked színes tollruhát festeni. De jótett helyébe jót várj: Te segítettél a kicsi öregasszonynak, én meg adok neked olyan kincset, ami más madárnak nincsen: legyen nagyon-nagyon szép a hangod, sokkal szebb, mint a többié, és tudj a magasba röpülve szépen énekelni.
Azóta a kicsi pacsirta az emberek egyik legkedvesebb madara.
Fáknak törzsét kopogtassad, Minden ágát rázogassad! Üszkös ágát, hogy hullassa, És gyümölcsét meg is tartsa.
A szőlföld négy sarkán található tőkék megmetszése Bálint-napkor a kora tavaszi várakozás jegyében történt, a szőlőt körül járták és tudták, a „... a szöllőt körű köll meccenyi, aztán ha körül van meccve, akkor bő termés lessz." Végh Ferenc Eleink megfigyelték, hogy ezen idő tájt visszajön a vadgalamb. Ettől a naptól hangosabbak a verebek, ezzel jelzik a tavasz közeledését, s ha a csiripelés messzire hallatszik, jó idő lesz. Megfigyelhetjük, hogy megszólal-e a pacsirta? Ha, azt mondja: „csücsülj be”, akkor még hidegre kell számítani, de a szeles időnek sem örültek az asszonyok, mert attól tartottak, kevés tojás lesz egész évben. Szeged környékén „csíkot” söpörtek az udvaron, de ott, ahol nem jár aprójószág, csak az ég madarai. Ide mindenféle gabonaszemet, aszaltgyümölcsöt szórtak, vagy fazékba ennivalót tettek. Úgy tartották, hogy a madarak Bálint napján tartják a mennyegzőjüket...
„... Madaraim égszínű kékek, a lovaim tiszta fehérek, ha akarom, mind az enyémek s én az övék...”
Szarka Tamás
Lány és legény – ha nem lelte – sorshúzással azt keresse. Leány, húzza legény nevét – legény kártyán vesse lányét. Sors, kiket így összehozta, annak próba jogát adta. De, ‘ki párját így sem leli, azt faluja szájra veszi. Leányt, férfi vesszőzheti – legényt, asszony seprűzheti.
Én vagyok az első tavaszi virág, hófehér ruhám a hó alól kikandikál.
Ha kinyílok, Az emberek tudják, Itt a kikelet.
*
HÓVIRÁG
Itt-ott látsz még hóruhát, S már nyílik a hóvirág.
Csoda-fehér, egyszerű, Szárra nőtt kis csengettyű.
Szinte már a hó alól, Szüntelen a szava szól.
Mit csilingel? Mit csörög? Búcsúzót a tél fölött.
Káldi János
DAL A HÓVIRÁGRÓL
Kedves virágom vagy te, hóvirág, Gyermekkorom legszebb virága vagy. Édes öröm szívemnek nézni rád: Virulsz, bár dajkád a hó és a fagy.
Mikor a földet hó borítja még, Nevetve bújsz ki: Ihol, itt vagyok! A nap alant jár, szomorú az ég, De a te arcod örömtől ragyog.
Nem pompázol tarka színekbe te, Egy a te színed: Egyszerű fehér. Ám a tavasz első lehelete, Legelső csókja téged ér.
Te vagy a kikeletnek hírnöke, A természetnek első mosolya: Veled mozdul a föld kemény röge S szólal meg a víg pásztorfurulya.
A furulyaszó... mintha hallanám... Pedig de rég volt, Istenem, de rég! Ott vagyok megint a pásztortanyán, S terelgetem báránykák seregét.
Volt kis botocskám, cifrán faragott, Kicsi tarisznyám, benne lágy cipó, S ha egy-egy bárány el-elmaradott, Hajrá! Szaladtam, mint a kis csikó.
Legjobb barátom János bácsi volt, A vén juhász, - derék egy cimbora! - Pipára tüzet kovából csiholt... Oh, múlt időknek kedves pásztora!
Öreg legény volt, szépen furulyált, A hóvirág kedves virága volt. Ment, mendegélt s mindegyre meg-megállt: ,,Né, mennyi gyócsé!" s lassan lehajolt.
Oh, hóvirágos szépséges napok! Te vén juhász! Te bájos hóvirág! Ti hóvirágos pörge kalapok! Jaj, milyen szép volt akkor a világ!
Benedek Elek
GÁLA
Gála sokáig küzdött, hogy áttörje a hótakarót, melynek felszíne vékony jégréteggé szilárdult. Végre kidugta a fejét. Ő volt a legelső abban az évben, aki a kikeletiek nemzetségéből előbújt. Csodálkozva nézett körül. Levelei a hótól körbezárva, szorosan a szárához simultak. A kertben napok óta nem járt senki. A gyümölcsfák mély álomba dermedve várták a kikeletet. A fenyők csöndesen szunyókáltak meleg hósipkájuk alatt. A kis hóvirág ijedten nézett körül. Egyes egyedül ő volt ébren a kertben. Kis testére rátapadtak a hópelyhek. Fázósan húzta össze pártaleveleit. Matilda, a csöppnyi virágtündér, a kert felett repült át. Egy hete ébredt fel elszáradt rózsaszirmokból vetett ágyacskájában, amit a fészer mögött álló, öreg diófa odvában vetett meg. Valaki vagy valami azt súgta, hogy hamarosan itt a tavasz, s ha ez így van, egy valamirevaló virágtündér nem lustálkodhat tovább. Magában morgott, hogy nyugodtan alhatott volna még, hiszen semmi dolga nem akadt. Vagy mégis? A bokor közvetlen közelében a havon egy zöld pettyet vett észre. „Odamegyek, szemügyre veszem'" - szánta rá magát. A tündér meglibbentette tarka szoknyácskáját, megrázta loknis, barna fürtjeit, és hártyás szárnyával odarepült, ahol az a zöld folt megtörte a havas kert egyhangúságát. - Nini! Egy kisvirág! - kiáltotta vidáman. - No, várj csak, mindjárt rendbe teszlek! Gála hálásan bólogatott, a tündérlány pedig kisvártatva elreppent, hogy odúja belső kamrájából előkotorja a takarításhoz használt szerszámokat. Legelőször is a puha szőrű kefére volt szüksége, amivel leseperte a havat a szirmokról és a levelekről. Utána következett a felszíni jégszurka. Matilda több helyen megroppantotta a jégfelületet, és Gála örömmel tapasztalta, hogy a hó szorítása alábbhagyott. - Így ni! Most már minden rendben lesz! - kiáltotta Matilda. Arcára szabálytalan foltban pirosítót kent a hideg és a munka. - Csak egy baj van. Ez a virág még így is bús. Vajon miért lógatja a fejét? Matilda felreppent, a szerszámokat a bokor mellett hagyta, és megpróbálta felemelni a virág fejét. - Ébredj, hallod? - nógatta. A közeli madáretetőnél kis kék cinege szedegette a magokat. Sapkás fejecskéjét csodálkozva hajtotta oldalra, úgy figyelte Matilda rettentő küzdelmét. Lejjebb repült, a tündér melletti gyöngyvessző bokorra. - Mi bajod azzal a szegény kis virággal? Miért emelgeted? - csicseregte. Matilda mérgesen nézett fel a madárra, aki megzavarta munkájában. - Hát nem látod? Valami baj van a virágzatával! Lefelé lóg! A kis cinege begye le-felmozgott, úgy kacagott a tündérlányon. - Hmm... Hát tudod, lehet, hogy nem figyeltél eléggé az iskolában, kis virágtündér, amikor a hóvirágról tanítottak benneteket. Hát nem tudod, hogy a bókoló virág lefelé lóg? Matilda elszégyellte magát. Arca újból elpirult. - Semmi baj, kis tündérlány, semmi baj! Gyönyörűen végzed a dolgodat, csak így tovább. Hanem valamit mutatok neked! - mondta. A cinege villámgyors zuhanórepüléssel lenn termett a havon. Fekete csőrével óvatosan megkoppintotta Gála fehér virágját. - Nahát! Milyen csodálatosan csendül! Olyan, mint egy kisharang!- álmélkodott Matilda. A kékcinke így válaszolt: - Tudod, ezt a hangot most minden növény, madár és tündér meghallotta. Matilda óvatosan végigsimította Gála törékeny szárát. - Igen, most már tudom, köszönöm, kis cinege. Ő az első hóvirág. A tavasz hírnöke.
Dorottyát tavaszi rózsának emlegették a középkor folyamán a hozzá esdeklők. A csoda révén a kertészek és a virágárusok őt választották védőszentül, emlékül február 6.-án virágot és almát szenteltek a templomokban... Jelképe a virágos, gyümölcsös kosár, a középkori freskókon így jelenítették meg.
*
A KIS HERCEG /részlet/
„...Egy szép napon aztán, miután sokáig vándorolt homokon, sziklákon, havon keresztül, a kis herceg végre rábukkant egy útra. És az utak mind az emberekhez vezetnek. - Jó napot! - mondta. Virágzó rózsakert előtt állt. - Jó napot! - mondták a rózsák. A kis herceg csak nézte őket. Mind olyanok voltak, mint a virágja. - Kik vagytok? - kérdezte meghökkenten. - Rózsák vagyunk - felelték a rózsák. - Ó! - mondta a kis herceg. És nagyon boldogtalannak érezte magát. Neki a virágja azt mesélte, hogy sehol a világon nincsen párja; és most ott volt előtte ötezer, szakasztott ugyanolyan, egyetlen kertben! „Hogy bosszankodnék, ha látná! - gondolta. - Iszonyatosan köhécselne, és úgy tenne, mint aki a halálán van, csak hogy nevetségessé ne váljék. Nekem pedig úgy kellene tennem, mintha ápolnám; különben még valóban meghalna, csak hogy megszégyenítsen...” És utána még ezt gondolta: „Azt hittem, gazdag vagyok, van egy párjanincs virágom; és lám, nincs, csak egy közönséges rózsám. Ezzel meg a három térdig érő vulkánommal, melyek közül az egyik talán egyszer s mindenkorra kialudt, igazán nem vagyok valami híres nagy herceg...” Lefeküdt a fűbe, és sírni kezdett... - Jó napot! - mondta a róka. - Jó napot! - felelte udvariasan a kis herceg. Megfordult, de nem látott senkit. - Itt vagyok az almafa alatt - mondta a hang. - Ki vagy? - kérdezte a kis herceg. - Csinosnak csinos vagy... - Én vagyok a róka - mondta a róka. - Gyere, játsszál velem - javasolta a kis herceg. - Olyan szomorú vagyok... - Nem játszhatom veled - mondta a róka. - Nem vagyok megszelídítve. - Ó, bocsánat! - mondta a kis herceg. Némi tűnődés után azonban hozzátette: - Mit jelent az, hogy „megszelídíteni”? - Te nem vagy idevalósi - mondta a róka. - Mit keresel? - Az embereket keresem - mondta a kis herceg. - Mit jelent az, hogy „megszelídíteni”? - Az embereknek - mondta a róka - puskájuk van, és vadásznak. Mondhatom, nagyon kelle- metlen! Azonfölül tyúkot is tenyésztenek. Ez minden érdekességük. Tyúkokat keresel? - Nem - mondta a kis herceg. - Barátokat keresek. Mit jelent az, hogy „megszelídíteni”? - Olyasmi, amit nagyon is elfelejtettek - mondta a róka. - Azt jelenti: kapcsolatokat teremteni. - Kapcsolatokat teremteni? - Úgy bizony - mondta a róka. - Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyan- olyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra... - Kezdem érteni - mondta a kis herceg. - Van egy virág... az, azt hiszem, megszelídített engem... Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája: - Ó! - mondta a róka. - Sírnom kell majd. - Te vagy a hibás - mondta a kis herceg. - Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg. - Igaz, igaz - mondta a róka. - Mégis sírni fogsz! - mondta a kis herceg. - Igaz, igaz - mondta a róka. - Akkor semmit sem nyertél az egésszel. - De nyertem - mondta a róka. - A búza színe miatt. - Majd hozzáfűzte: - Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulok neked egy titkot. A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat. - Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz - mondta nekik. - Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. Ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon. A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta: - Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hall- gatni is. Mert ő az én rózsám. Azzal visszament a rókához. - Isten veled - mondta. - Isten veled - mondta a róka. - Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. - Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan - ismételte a kis herceg, hogy jól az emléke- zetébe vésse. - Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat. - Az idő, amit a rózsámra vesztegettem... - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse. - Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a róka. - Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért... - Felelős vagyok a rózsámért - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse...”
Szűz Mária tisztulásának napja, mikor a gyermek Krisztust, a világ világosságát, bemutatta a templomban. Abban az időben otthon születtek a gyerekek és az édesanya első útja a templomba vezetett. Úgy mondták: „Kiment az egyházhoz”, hogy kegyelmet nyerjen az Istentől gyermeke és maga számára. Az „egyházkelőre”, avatásra, szintén szentelt gyertyát vitt a kezébe.
Gyertyaszentelő napján először a tüzet áldották meg, majd ebből gyújtották meg a szentelt gyertyát,... ami kísért „küszöbtől, eresz aljáig”. Az égő szentelt gyertya Mária "világosságát" jelenti, a szentelt gyertya Krisztus szimbóluma. Régen a sublót vagy láda fiában tartották, máshol szalaggal átkötve szentképre, falra akasztották, vagy két szentkép közé helyezték. Főképpen vihar idején, vízkereszti házszentelésnél gyújtották meg és imádkoztak mellette, de beteg mellett is világított, mert gyógyító, tisztító erejében hittek. Nagy jelentőséget tulajdonítottak a hét esztendőn át, hétszer szentelt gyertyának, ezért ezen alkalmakra szent ünnepek búcsújában igyekeztek minél hosszabb és díszesebb gyertyát venni.
Megfigyelték, ha Gyertyaszentelőkor süt a nap, hidegebb lesz mint előtte, s ameddig besüt a nap a tornácra, addig fog még később beverni a hó. Úgy tartották, ha fényes..., nyár termése lesz szegényes, de ha esik és fúj szele, hamarosan itt hagy tele.
NÉPI REGULÁK
Régi tüzet mind kioltsad, kemencéket takarítsad! Vidd ki házból szemetedet, gyújtsál-szítsál új tüzeket! Ügyeljél az eleségre, télről maradt terményekre! Férgest, üszköst elégessed, kamrát, pincét kifüstöljed! Ruháidat tisztítsad meg, napnyugtával fürödjél meg! Új tűz mellett melegedjél, gyertyafénynél elmélkedjél!
*
"Van aztán egy napja a télnek, aminek gyertyaszentelő a neve. Miről tudja meg a medve e nap feltűnését a naptárban, az még a természetbúvárok fölfedezésére váró titok. Elég az hozzá, hogy gyertyaszentelő napján a medve elhagyja odúját, kijön széttekinteni a világban. Azt nézi, milyen idő van! Ha azt látja, hogy szép napfényes idő van, a hó olvad, az ég tavaszkék, ostoba cinkék elhamarkodott himnuszokat cincognak a képzelt tavasznak, s lombnak nézik a fán a fagyöngyöt, pedig lép lesz abból, melyen ők megulgulnak; ha lágy, hízelgő szellők lengedeznek, akkor a medve - visszamegy odújába, pihent oldalára fekszik; talpa közé dugja az orrát, s még negyven napot aluszik tovább; - mert ez még csak a tél kacérkodása; mint a régi rendszer minisztériuma szabadelvű program mellett. Ha azonban gyertyaszentelő napján azt látja a medve, hogy rút, zimankós förmeteg van; hordja a szél a hópelyhet, csikorognak a fák sudarai, s a lóbált száraz ágon ugyancsak károg a fekete varjúsereg, mintha mondaná: reszkessetek, sohasem lesz többet nyár; a tél megígérte nekünk, hogy mármost örökké fog tartani; mi kivettük árendába a szelet, fújatjuk, amíg nekünk tetszik; a nap megvénült, nincs többé semmi ereje, elfelejtkezett rólatok! Kár várnotok! - Ha jégcsap hull a fenyők zúzmarázos szakálláról; ha a farkas ordít az erdő mélyén: akkor a medve megrázza bundáját, megtörli szemeit és kinn marad; nem megy vissza többet odújába, hanem nekiindul elszánt jókedvvel az erdőnek. Mert a medve tudja azt jól, hogy a tél most adja ki utolsó mérgét. Csak hadd fújjon, hadd havazzon, hadd dörömböljön: minél jobban erőlteti haragját, annál hamarább vége lesz. S a medvének mindig igaza van."
Tölgyfa ágán üldögélt a cinke. Tollát borzolgatta a szél. Fázott. - Hú, de hideg vagy – mondta a szélnek -, bizony fújhatnál melegebbet is! - Elég meleget fújtam a nyáron – felelte a szél. – Most tél van, hideget kell fújnom. - Ne mérgelődj – mondta a cinege. Az a bajod, hogy mindig mérgelődsz, aztán megöregszel időnap előtt. Úgy jársz, mint a héja, aki a hegytetőn lakik. - Hogyan járt a héja? – kérdezte a szél, és suttogóra fogta a hangját, hogy jobban hallhassa a cinege meséjét. - Úgy járt, ahogy mondom. Mindig csak mérgelődött, vijjogott, s egy szép napon megártott neki a sok méreg, kihullott a tolla, megöregedett. Most ott gubbaszt a hegy tetején. Nem tud felrepülni, mert a szárnya tollát is elhullatta. A kánya mesélte, ő látta. Sajnálta is szegényt. Háromszor is elkiáltotta, milyen kár érte: “Kár, kár, kár!” - Milyen ostobaság – süvöltötte a szél. – Tudnivaló, hogy én nem szorulok semmiféle tollakra, ha repülni akarok! - Másképpen is pórul járhat az ember a méregtől. Nem hallottad a vakond esetét? - Nem hallottam. Meséld csak el! – kérte a szél. S most már egészen elhallgatott, úgy figyelt a cinke meséjére. - Itt lakott vadrózsabokor tövében. Véletlenül vájta az alagútját a bokor töve alá. Későn vette észre, hogy a gyökerek útját állják. De ettől úgy megmérgesedett, hogy csak azért is ott akart lakni, ahol a rózsabokor. Addig erősködött, míg dühében befúrta a fejét két ikergyökér közé, de visszahúzni már alig tudta, a gyökerek ráfonódtak a nyakára, és csak nehezen menekült meg. - A mezei pocoktól hallottam a történetet. Ugye milyen elszomorító? - Ostobának elég ostoba történet – visította a szél. – Rám egy cseppet sem vonatkozik. Hiszen nem lakom a föld alatt. - Hohó! – kiáltott a cinege – te is befújkálsz minden lyukba. Ha nem is a föld alá, de minden ág közé bebújsz. Szeretném tudni, mi örömet találsz az ilyen gyerekes bújócskában? Te, aki olyan hatalmas vagy, hogy a legmagasabb sziklára is játszva fölléphetsz, akár egy óriás! Mégis itt töltöd a kedvedet ezen az alacsony tölgyfán. Félek, hogy máris megöregedtél, és nem futja az erődből magasabb kirándulásokra. Node erre már a szelet is elfutotta a méreg. - Sajnálom, hogy szóba álltam veled, kis ostoba. De minek is hallgattam itt unalmas és semmitmondó meséidet? Át kell ugranom a Kárpátokba, vár rám az északi szél. Még majd elkésem miattad! S ezzel süvítve elszáguldott. Nyomában olyan csendesség támadt, hogy még a levegő is megenyhült kicsikét. A kicsi cinege éppen csak erre várt. Összerendezte szétborzolt tollacskáit, szárnya alá dugta a fejét. Aludni készült, mert közben egészen besötétedett. - Szél nélkül valahogy csak kibírom ezt a hideg téli éjszakát – suttogta vidáman.
A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük meg január 22-én, annak emlékére, hogy – a kézirat tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le Csekén a Himnusz kéziratát.
Vagyok utód, vagyok előd, mindenképpen csak átmenet, így úszom a kettő között, hab-hordta dőlt fa, nem sziget.
Visz az elődök árama nem-ismert utódok fele, és mindkettőnek dallama a dőlt fa hab-verte éneke.
*
„Mért nem vagyok csikó, vagy kis fehér bárány? csengetyűznék vígan, végig a domb hátán.”
*
Csillag-szörű bárány, fényes fehér bárány, jőjj az én kapumba, sétálj udvaromba.
Ha cipómból ennél, mindig megölelnél, ha kutamból innál, mindig megcsókolnál.
Nem eszel, nem iszol, aranyréten alszol, az égi lángok közt szépségesen játszol.
*
„Nyikkan a csöndben a tél fogata... Csörren a csermely, dermed a tó - Halkan a tájra hullik a hó... Elmegy a sárga, jő a fehér - Hóba takarva nyargal a szél... Cukros a házak rőt fedele - Halva vonaglik az ősz ereje... Nyargal a tájon a hóval a szél - Elmegy az ősz és itten a tél... Halkan a tájék télbe borul - Mindig a régi...mindig az új...”
*
(ÁG LENG, ÁG...)
Ág leng, ág, szép virágos ág. Majd tavasszal. Most betakar téli pusztaság.
Hó száll, hó, mezőre való, betemeti az utakat sikos takaró.
Szél fuj, szél, s ha irányt cserél, akkor is hideg torokból énekel-zenél.
Tér, tág tér, beborítja dér, keljen rajta a napsugár és réti pipitér.
*
(A FEHÉR TÉR..)
A fehér tér a tél kifekszik az útra, háztetőre, mezőre- de kályha lobogása álmodtat nyárról, míg csizmás téli vándor az ablak alatt csikorgó talppal elhalad – s a tél lepkéi a hó pihéi.
*
(KISZÖKÖTT A CSIBÉM...)
Kiszökött a csibém regü regü rejtem hova lett, lesem én regü regü rejtem a kapun kiröpült odaát berült taligára lecsücsült
Utazik taligán de nagy úr igazán te csibém gyere már ne utazz taligán kukoricát adok ám
Nagyon szép völgyben lakunk. A hegyek úgy ölelik át a kis falut, ahogyan anyuék szoktak bennünket, gyerekeket. Most, hogy sok hó esett, öcsémmel, Marcival a szobánk ablaka elé felállítottunk egy hóembert. Nagy pocakja és szép egyenes tartása jó étvágyú, gazdag emberre hasonlítana, ha fején nem éktelenkedne az az öreg lyukas fazék. Szemei a fáskamrában talált legcsillogóbb széndarabkából vannak. Egyedül sárgarépa orra vöröses színe árulkodik arról, hogy hideg lehet egész nap az udvarunkon álldogálni. Ez a hóember nem akármilyen... Ilyen nincs még egy a Földön. Elárulom, hogy ez egy TITOKZATOS HÓEMBER! Minden reggel, amikor felébredünk, odaszaladunk az ablakhoz, hogy megnézzük, ott van-e még a hóember orra a helyén. Ugyanis mindennap eltűnik. – Nézd, most sincs ott! – mondta kisöcsém bosszúsan. – Öltözzünk fel, és menjünk ki az udvarra, hátha csak leesett, és eltakarja a hó. Mikor kiszaladtunk a kertbe, körbejártuk a hóembert, de nem találtunk semmit. – Elmondanád, hol van az a szép sárgarépa orrod, amit tegnap kaptál? – kérdeztem csípőre tett kézzel, s közben haragosan ráncoltam homlokomat. Marcira néztem, és láttam, hogy engem utánozva ő is csípőre tette a kezét, és a nagyobb hatás kedvéért néhányat dobbantott a ropogós hóba a lábával. – Az volt a legszebb sárgarépa az összes közül! Miért nem vigyáztál rá? A hóember dacosan állt tovább, és nem válaszolt. – Na jó, még utoljára hozunk egy másik orrocskát neked, de ha erre sem vigyázol, nem kapsz többet! Leszaladtunk a pincébe, és a ládából kiválasztottunk egy szép hosszú sárgarépát. – Marci! Ma éjjel lesben állunk az ablaknál. Meg kell tudnunk, mi ez a nagy titok. Éjszaka le sem vettük a szemünket a hóemberről. A Hold éppen rávilágított, és láttuk, hogy sárgarépa orra még ott van a helyén. Amikor már azt hittük, hogy nem történik semmi, hirtelen egy árnyék átugrott a kerítésen. Óvatosan körülnézett, és egyre jobban közeledett a hóember felé. Az árnyéknak hosszú vékony lábai voltak, s mögötte néhány lépésnyire egy kicsi, gömbölyű valami ugrándozva kísérte. Lélegzet-visszafojtva figyeltük, mi lehet az. Aztán láttuk, ahogy az a valami felágaskodik, és szájával kiemeli a helyéről a hóember orrát. Miután letette a hóra, a kis gombóccal megosztva jó étvággyal megették a sárgarépát. – Nézd, Marci, egy őzike! – suttogtam öcsém fülébe – De ki az ott mellette? – Nem látod, hogy milyen hosszú fülei vannak? – súgta vissza Marci. – Tényleg! Ez egy nyuszika! Mennyire éhesek lehetnek, hogyha bemerészkednek idáig. Ki kellene találni valamit, hogy még több ennivalót kapjanak. Másnap korán felébredtünk. Amikor újabb sárgarépát szerettünk volna a hóemberre tenni, a fején levő lyukas fazék nagyot kondult. A fa mögé szaladtunk, és onnan lestük, hogy mi lehet az. Aztán a lukon kikukucskált egy cinegemadár. Biztos ott húzódott meg éjszakára a nagy hideg elől. Bent a fazék belsejében nem fújhatta a szél, és egy kicsit melegedhetett is. – Adjunk enni a madárkának is! Bementünk a házba, és elővettünk két vékonyra vágott szalonnabőrkét. – Ez jó lesz szemöldöknek a hóemberre. Amikor a cinege megéhezik, néhányat belecsíp a szalonnába, és már lesz, ami melegítse. De a hóembernek mégsem lehet több orra! Mit csináljunk? – Mi lenne, ha kettévágnánk egy almát, és két piros fület készítenénk belőle? – kérdezte izgatottan Marci. – Igazad van. És vághatnánk hosszú csíkokra káposztalevelet. Az lehetne a szakálla. – És, ha a fazék alá tennénk szénát, mintha haja lenne a hóembernek? Az jobban melegítené a kismadarat. Gyorsan munkához láttunk. Amikor elkészültünk mindennel, észrevettük, hogy a cinege rászállt a fazékon talált bejáratra, aztán hirtelen elrepült. – Lehet, hogy nem tetszik neki az új fészek? – kérdeztem aggódva. De néhány perc elteltével a kismadár megérkezett, és magával hozta a párját is. Vidáman csicseregtek, és nagyon boldogok voltak, hogy rátaláltak az igazi otthonukra. A hóemberről azóta is minden reggelre eltűnnek a zöldségek, de most már nem titok, hogy hozzánk jár lakmározni a nyuszi az őzikével.
Eltelt december, s vele együtt a karácsonyi ünnepek mozgalmas időszaka is elcsendesedett. Az erdő fehér pihepaplanba takaródzott, és egész nap alig mozdult valami. A tisztásról azonban egyre-másra sóhajtozás hangjait vitte szét a téli szél. - Olyan remek az idő, csak ne lennék mindig egyedül! - panaszkodott a hóember. - Csirip! Hogy vagy? - röppent egy kis veréb a hóember tökfödőjéül szolgáló fazékra. - Irgum és búrgurum! Mit gondolsz, hogy csak úgy a kalapomra állsz? Hogy fogok kinézni, ha félrebillented? - támadt rá morcosan a hóember. Szegény apró madárka még mentegetőzni is elfelejtett, úgy megijedt. Gyorsan felröppent a legmagasabb fenyő csúcsára, s onnan pislogott vissza. - Hiába, ez a hóemberek sorsa - kezdte megint a hóember -, magányosan éljük az életünket. - Szervusz, hóember! - köszöntötte ekkor rókamama. - Mondd, kölcsön vehetném pár percre a seprűdet? Szeretném elsöpörni a vackom elől a havat, hogy a fiaim kijöhessenek játszani. - Hogy gondolsz ilyet? - fortyant mérgesen a hóember. - Hogy néz ki egy hóember a seprűje nélkül? Mindenki kinevetne, a világ csúfja lennék! Szegény rókamama nagyon megszeppent a rádörrenő hangtól, hátracsapott füllel oldalgott minél messzebb a hóembertől. -Ó, hogy szeretném, ha nekem is lennének barátaim, akikkel lehetne beszélgetni! - hangzott a hóember újabb sóhaja. De a hangját elnyomta néhány nyuszi gyerek kacagása, akik futva közeledtek a tisztás felé, gyorsan hógolyókat készítettek, és vidám csatába fogtak. - Azonnal hagyjátok abba! Még a végén kiveritek az orromat a helyéből! Micsoda csúfság lenne, ha a gyönyörű piros orrom nélkül kellene mutatkoznom! - ripakodott hangosan a kis nyuszikra a hóember. - De ezt már nem hallgathatom tovább! - reccsent az öreg fenyő hangja. - Egyfolytában azon sopánkodsz, hogy magányos vagy, közben meg mindenkit elüldözöl magadtól! Nem tudtad, hogy aki barátokat szeretne, annak magának is barátságosnak, kedvesnek kell lennie? Még hogy a kis veréb elferdítené a kalapod? Ugyan már, hiszen olyan aprócska, hogy meg sem tudná mozdítani. Bezzeg, ha a rókagyerekek kijöhetnének, ha nem lettél volna olyan irigy, és kölcsönadod a seprűdet, bizonyára szívesen játszanának veled. A kis nyuszik meg nagyon vigyáztak volna az orrodra, ha szépen megkéred őket, és lehet, hogy még szívesen beszélgetnének is veled - sorolta egy szuszra a bölcs fenyő. A hóember csak hallgatott, és nagyon elszégyellte magát. Oda fordult az egyik kis nyuszihoz, és megkérdezte: - Elvinnéd a seprűmet rókamamának, hogy elseperhesse a vacka elől a havat? A kis nyuszi szívesen segített. Hamarosan ott játszottak valamennyien együtt a tisztáson a hóemberrel. Mielőtt hazaindultak, készítettek maguk helyett egy kis rókát és egy kis nyuszit hóból, hogy a hóember többet ne legyen magányos. - Köszönöm szépen! - hálálkodott a hóember. - Kedves barátaim, nagyon örülnék, ha holnap is eljönnétek hozzám!
„Szép kelet, szép nap, nincs benne homály, Mert az örök nap benned a király.
Új esztendőben , új szívekkel Dicsérjük Jézust énekkel.
Régen megírták ezt a próféták Hogy fiat szülne egy nemes virág.
Őtet követvén, eső Szent István, Ki első mártír, hitért meghalván.
E napon ontod az első csepp vért, Mit a Jóisten váltságul igért.
Ó, tarts meg minket még több időkre, Virradjunk boldog,
szebb jövendőre.”
Ghymes-Mennyből az angyal-Szép kelet-Zene:Szarka Gyula
Háromkirályok napja - Gáspár, Menyhért, Boldizsár – Hagiasmos, Epiphania - az Egyház egyik legrégibb ünnepe. 4. századig ezen a napon ünnepelték Jézus születésnapját, az évkezdetet. Ekkor emlékezik meg az egyház a napkeleti bölcsekről és Jézusnak a Jordán vizében történt megkeresztelkedéséről. Ez utóbbi emlékére kezdetben az egyház e napon szentel vizet a templomba Ezen a napon szentelték meg a vizet, a tömjént, így alakult ki a házszentelés szokása és írták fel a három napkeleti király nevének kezdőbetűjét az ajtókra. Vízkereszt ünnepén megszentelt vizet a katolikus falvakban háromkirályok vizének nevezték.
A „szentőtvizet” hazavitték, otthon nagy becsben tartották, mert hittek a gyógy és gonosz űző erejében.
„Öregmamámnál közvetlen a bejárati ajtó mellett egy karnyújtásnyira, a falon függött a szenteltvíztartó. Finoman megmunkált hófehér, csipkeszegélyes porcelán tálka, apró rózsás keretben, a kis Jézust ölelő Mária nyújtotta a szenteltvizet... Mikor hazamentünk és beléptünk az ajtón nagyszülém belenyújtotta az ujját a víztartóba, keresztet vetett, majd engem is megkeresztelt a szenteltvizes kezével. A szobában, az ágy fölött is volt szenteltvíztartó, itt mosolygó angyalkák tartották tálkában a vizet. Esete, mikor imátkoztunk akkor is „megkörösztölt” mamus, hogy vigyázzanak rám az angyalok és szép álmom legyen.” /Re./
Vízkerszt, a háromkirályok-járásának ideje. Nagyobb fiúk fehér ingbe öltöztek, fejükre papírból készült királyi koronát vagy püspöki süveget téve vaskarikás botokkal felszerelkezve vették nyakukba a falut, minden házba betértek, énekeltek...
Be szabad-e jönni a csillaggal Háromkirályt köszönteni?
Szent, szent és áldott, Istennek Fia, Ki ma született: Váltságunk díja. Egeknek harmatja, Szent Szűznek magzatja, Krisztus Jézus,
Krisztus Jézus!
Gáspár ajánlja, Örömmel adja Aranyát, aranyát. Evvel tiszteli És dicsőíti Királyát, Királyát.
Boldizsár is viszi, Eleibe teszi Tömjénjét, tömjénjét, Evvel tiszteli És dicsőíti Istenét, Istenét.
Menyhárt is viszi, Elibe teszi Mirháját, mirháját, Evvel tiszteli És dicsőíti Ég Urát, Ég Urát.
Az isteni gyerököt, Ki ma kijelentődön A három bölcsek előtt, Dicsérjük és áldjuk Őt. Szép jelön, szép csillag, Szép napon támad.
A zsidók őt üldözték,
Bölcsek megtisztelték
Arany, tömjén, mirhával, A szív imádságával. Szép jelön, szép csillag, Szép napon támad.
Elindulának és el is jutának, Szűz Máriának jó napot mondának.
Adjon Isten minden jót Ez új esztendőben: Jobb üdőt, mint tavaly volt, Ez új esztendőben; Jó tavaszt, őszt, telet, nyárt, Jó termést és jó vásárt Ez új esztendőben;
Adjon Isten minden jót Ez új esztendőben: Zsíros esőt, kövér hót, Ez új esztendőben; Bő aratást, szüretet, Egészséget, jó kedvet Ez új esztendőben!
Adjon Isten minden jót Ez új esztendőben: Drága jó bort, olcsó sót Ez új esztendőben; Jó kenyeret, szalonnát Tizenkét hónapon át Ez új esztendőben!
Adjon Isten minden jót Ez új esztendőben: Vegye el mind a nem jót, Ez új esztendőben; Mitől félünk, mentsen meg, Amit várunk, legyen meg, Ez új esztendőben!
Ha beeresztenek, Becsiszegünk-csoszogunk. Nyirfa-kéreg a bocskorunk, Hajdina-szál a nadrágunk. Haj regő rejtem! Azt is megengedte Nekünk az Úristen!
Megjöttek, megjöttek Szent István szolgái, Kinek füle, kinek Lába el van fagyva. Nyomjuk-e, vagy mondjuk? Kelj föl, gazda, kelj föl, Szállott Isten házadra Sereged magával, Terített asztallal, Tele poharával. Bár kietek bora Krisztus vére volna, A kietek kenyere Krisztus teste volna, A kietek asztala Kis oltára volna, A kietek ruhája Misemondó-ruha. Haj regő rejtem! Azt is megengedte Nekünk az Úristen!
Adjon az Úristen Ennek a gazdának Egy hold földön Száz kereszt búzát, Száz kereszt rozsot, Száz kereszt árpát. Haj regő rejtem! Azt is megengedte Nekünk az Úristen!
Adjon az Úristen Ennek a gazdának Két pár ökröt, Melléje két kis bérest, Az egyik béresnek Aranyat ekeszarvat, A másik béresnek Arany ostornyelet. Haj regő rejtem! Azt is megengedte Nekünk az Úristen!
Adjon az Úristen Ennek a gazdának Száz darab juhot, Melléje két kis ihászt, Az egyik ihásznak Szép arany furulyát, A másik ihásznak Arany hajtóbotot. Haj regő rejtem! Azt is megengedte Nekünk az Úristen!
Falu végén van egy erszény, Abban vagyon ezer forint. Fele szegény regölőké, Fele a gazdáé. Falu végén van egy szép lány, Kinek neve Mári, Falu végén egy szép legény, Kinek neve Ferkó. Hát te Ferkó mit viszel? Viszi csíki csákánybotját. Hát te Mari mit viszel? Viszi Mari ágyruháját. Isten meg ne mentse, Kebelébe rejtse, Összepödörítse, Mint cica a farkát, Még annál is jobban, Mint kis róka farkát. Haj regő rejtem! Azt is megengedte Az a nagy Úristen!
Emitt keletkezik Egy szép kerek pázsit, Abban legelész egy Csodafiúszarvas. Csodafiúszarvasnak Ezer ága-boga, Misemondó gyertya Gyujtatlan gyulladjál, Ojtatlan aludjál. Haj regő rejtem! Azt is megengedte Az a nagy Úristen!
Gonosz ostobák, ha vén huncutot ettek, - S így lehelnek évbe Napot, órát, percet-, Mégis életemre Ki adhatna kedvet? Tiszta levegőből Mi adhatna enyhet?
Lepketoló szentek Hóparipa szárnyon Repülő karácsony- Hacsak nem a gyermek, Hacsak nem a gyermek.
Eggy nagy vigassagos örömet hirdetëk, Mër a Krisztus Jézus szűztől születëtt. Mënnyei királyunk kösztünk mëgjelënik,
Aki jövendëltetik.
Pásztorok kejjünk fël, És ha már mënnünk këll, Betlehem városába, Ronygyos istállócskába, Siessünk, mëhessünk, Hogy még ezën éjjel oda érhessünk, Mi urunknak tiszteletët tëhessünk!”
Bodzsár Jánosné – Ipolyfödémes:
„Ollyan köpeny vót a nyakokba, mind a szűr vót valamikor. Gubon, ollyan kifordított nagy kabát vót bárányszőrből.”
Gyerünk, mënnyünk Betlehembe, A Kisdedhëz örvëndezve. Kivirágzott Jerse ága, Jézus a virága. O, tekincsünk jászolába, Milly kemény az ágya.
Nosza Margit, jó gazdasszony, kejj föl az ágyadbol, Siess túrós, mákos Lepinyt sütnyi, Mer még éjjel oda akarunk érnyi!” ...
„Margit asszony, Jó gazdasszony, Kelj föl az ágyadból, A szolgáló leányodat keltsd föl. Siessetek túrós, mákos lepényt sütnyi, Hogyha velünk Betlehembe akartok gyünnyi.” - Skadra József
...
„Pásztorok kejjünk föl, Hamar indojjunk el, Betlehem városába, Ronygyos istállócskába, Siessünk, në késsünk, Hogy még ezën éjjel
Oda érhessünk, Mi urunknak tiszteletët tëhessünk!” Bodzsár Jánosné
„Álom ë vagy látomás, Eszt mëg nem mondhatom, Amit szivem érëz, Nem tapasztalhatom.
Mindaddig lelkëmet Mëg nem nyuktatom, Még az öreg apának Bë nem mutatom.” Kisné Bado Julianna
„Vót kösztük ëggy gyerëk, avvót a Gubo. Utojjára kijabáták, hogy gyüjjön be, oszt bëgyütt. Illedelmesen köszönt, osztakkor lëfekütt a fődre.” Bodzsár Jánosné
„No, gyüjj bë të öreg! – Jaj, fijajim, de nagy fínyëssígët látok! – Betlehem az öregapó! – Be-he-he? – Nem be-he-he, Betlehem!” Kisné Bado Julianna
„A többiek szólongatták, hogy:
– Kejj föl Gubo, mëgyünk Betlehembe! – Hova? Beteg tehenbe? – kérdëszte Gubo. – Nem! Betlehembe, Jézuskát imadanyi! – No, jó van, akkor fölkelëk.
Vëdd föl pajtás a bundát, Én mëg vëszëm furollyát, Fujjunk rajta ëggy nótát, Vigasztajjuk Jézuskát!” Bodzsár Jánosné
Kolbász, ódal, szalonna, Pásztoroknak jó vóna. Ó, ó, ó, é, é, é, A kënyér mindënnapi, A kalács csak ünnepi, Ugy lëhetne jólaknyi, Hotyha anna valaki. Ó, ó, ó, háromesztendős toklyó, A bográcsba vóna jó, Abba vóna hagyma, só, É, é, é, ëty kulacs bor amellé. Kolbász, ódal, szalonna, Pásztoroknak jó vóna, É, é, é, a kënyér mindënnapi…” Kisné Bado Julianna
Háromkirályok napja, Országunk ëggy istápja, Eljöttünk őt imádnyi, Szép Jézust körőënyi.
Szép jelen, szép napon, Szép csillag támatt, Hol vagy zsidók királya, Kit mëgjelënt csillagja…” - Bodzsár Jánosné
Szete - Skadra József: „Én is jártam. Itthon anyám tanított be, Mentünk házró´ házra, megkérdeztük, hogy be-e szabad mennyi. Bementünk, köszöntünk, vittük a betlehemet. Négyen vótunk. Egyik vót a Gubo, akin vót a zsák. Adtak babot, pénzt. Minden faluba, mikor végeztünk, eladtuk az üzletesnek. Ketten vittük a betlehemet. deszkábó´ vót összeállítva, benne kép, gyertya. Piros sapka, fehér ing, fekete gatya vót rajtunk. Mentünk Százdra, Deméndre, Magyaradra is. A bérlőnél, Hirschbergnél aludtunk az istállóba.”
Karácsonykor angyalok szállnak át a városok felett, belesnek a kéményeken és az ablakokon. Hópelyheken utaznak és gomolygó felhőkön. Aranyszínű a hajuk, piros az arcuk és fehér habos a ruhájuk. Sok-sok angyalka repül, ilyenkor már kora délután elindulnak távoli, mesés lakóhelyükről, hogy karácsony titkokkal teli, varázslatos éjszakáján megérkezzenek az emberekhez. Vannak olyan angyalkák, akik az ajándékokat hozzák a gyerekeknek, mások egyszerűen csak a vidámságot és a szeretetet hozzák. Mialatt ők fenn repkednek az égben, az emberek házaikban a karácsonyi vacsorához készülődnek, vagy áhítattal állják körül a fenyőfát. Sok család van, ahol nem telik pulykasültre és kalácsra, az angyalok beröppennek ezekhez a családokhoz, és szeretettel erősítik meg az emberi szíveket. Ezért érzi mindenki karácsony estéjén a nyugalmat és a békességet. Sok ember van, aki egyedül ünnepel, gyertyát gyújt és csillagszórót, és szomorúan gondol szeretteire, akik messze kerültek tőle. A karácsonyi angyalkák hozzájuk is elmennek, és egy pillanatra legalább örömet és mosolyt varázsolnak a magányos emberek arcára. Ha karácsony estéjén megzörren az ablakotok vagy befütyül a szél a kéményeteken, gondoljatok a karácsonyi angyalkákra, mert biztosan ők járnak közöttetek. Legyetek ti magatok is olyanok, mint az angyalok, vigyetek boldogságot nagyszüleiteknek, családotoknak. A szeretethez és békességhez néha nagyon kevés kell. Gondoljatok erre, ha kavarognak a karácsonyi hópelyhek, de akkor se feledjétek ezt, ha majd meleg nyár lesz!
„ Mán vagy két évtő´ nem járnak. Reggel minyán gyüttek, még föl se ébretté´. Csörögtek, hogy ne törjenek a fazekak. Vót nekik ollyan láncféle. Mondták, hogy ne törjenek a fazekak, na szakaggyonak a láncok, Olyanok legyenek, mint az acél. Nálunk a földre nem hevertek le. Pénzt kaptak.”
György László Tamás, György Lászlóné Hustyava Veronika 1995.- Csáb
*
„Mán reggel azzal kezdődött, hogy jaj, nehogy asszony gyüjjön be a portára, mer´ akkor egész évbe´ nem tojnak a tyúkok.”
Bugri Józsefné Berényi Eszter - Perőcsény
*
„Luca Luca kitty-kotty,
tojjanak a tiktyok, luggyok!
Annyi kóbászuk lëgyën,
hogy kerittést lehessen fonnyi!
Annyi csibéjük lëgyën,
mint égën a csillag!
Annyi zsirgyuk lëgyën,
mint kutba’ a víz!”
*
Sok helyen úgy tartották, hogy ilyenkor a gazdasszony, „Aki soha iletében nem lopott, Luca napján lop a szomszédtól egy marik szalmát s egy tojást, beteszi a tojófészekbe s azt mongya:
Advent ünnepének alkalmából a Honvédelmi Minisztériummal közösen gyerekeket hívtunk az Éden földön című előadásunkra. Az eseményen csaknem 600 gyermek vett részt.
o
„Agyigó, agyigó, fassang, fassang!" /Nyitra/
