Tojásdobálás (egészen kicsikkel is lehet játszani, biztosan élvezni fogják)
A tojásokat kedvünkre dobálhatjuk a réten mindaddig, míg össze nem törnek. Ekkor elfogyasztjuk a törötteket, és újakkal játszunk tovább.
Tojásgurítás
A gyerekek egymás mellé egy sorban állnak fel, mindegyikük kezében egy-egy tojás. Körülbelül kétméteres távolságra tőlük, a fűbe helyezünk egy tojást. A gyerekek sorra megpróbálják a földön levő tojáshoz a lehető legközelebb gurítani a húsvéti tojásukat. Aki eltalálja, vagy sikerül a legjobban megközelítenie, elnyeri a többi játékos elgurított tojását.
Tojásütközet
Két gyerek egy-egy tojást tart a kezében. Akár a hegyes, akár a tompa végével társának tojásához üti a sajátját. Az összetöröttet nyereményként kapja az a gyerek, akinek a tojása egészben marad.
Négy hintát a játszótéren felejtettek egész télen át. Egymás mellett aludtak ázva-fázva, fagyban dideregve. Puszta lett a játszótér. Magukra maradtak. Néha varjak károgása riasztotta fel őket szendergésükből. Ám amikor vastag, habos hó borította be és óvta őket a szúró széltől, hamarosan elszunnyadtak. Eljött a jeget hozó január, el is ment nemsokára. Utána megérkezett a fagymarasztó, orrpirosító február. De ő is elkorcsolyázott csakhamar, mert március közeledett. Télapó a naptárjára pillantott, és ugyancsak meghökkent. – No, lejárt a szolgálat, sarkomban a Tavasz – dünnyögte kedvetlenül. Aztán hagyott csapot-papot, hómaradékot, jégmaradékot, és ahogy tudta, szedte a lábát, hogy mielőbb hazaérjen. El is fáradt a nagy úti készülődésben, és már szinte várta, hogy fejét puha felhőpárnájára hajthassa. Napanyó lekukucskált, megleste Télapót, mosolyogva mondta száz lányának, száz napsugarának: – Rajtatok a sor. Fussatok a földre, és ébresszétek fel a téli álmukat alvókat! Ilyenek sokan, rengetegen voltak: először a mackókat csalták ki barlangjaikból, a mókusokat odúikból, a sünöket búvóhelyükről. Felmelegítették a fagytól dermedt földet, megbizsergették az ibolya, hóvirág, kökörcsin gyökereit. Ki is bújtak nemsokára, egyik fehér, másik lila sapkában. Vidáman sütkéreztek a napon, és szippanthattak a jó szagú levegőből. Utoljára a játszótérre szaladtak ki a virgonc napsugarak. – Eleget dolgoztunk – mondták. – Most már játsszunk egy kicsit. És boldogan hancúroztak, fogócskáztak, ki- és bebújtak az óriás játékhengerekbe. – Nicsak, hinták! – örültek meg. – Ébresszük fel őket! Nosza, rögtön rájuk szálltak. Játszótársaikat, a Szellőfiúkat kérték meg, hintáztassák, repítsék őket magasra. – Pszt! – mondja halkan az egyik Napsugárka a másiknak. Figyelj csak, valami suttogást hallok. És valóban. Felébredtek a hinták, és suttogni, mocorogni kezdtek. Azt mondja az egyik: – Testvéreim, alighanem tavasz van már. Róla álmodtam a sötét, hideg éjszakákon. Hiszen akkor várhatjuk a kis pajtásainkat. Nincs is szebb muzsika a gyerekkacagásnál – tette hozzá. – Ó – szólt elmélázva a másik –, mennyire szerettek a kicsik engem. De sokszor hajba kaptak miattam! A harmadik lustán nyújtózkodott. – Jó lesz – mondta –, ha újra eljön a kis huncut Peti. Jókat hinta-palintáztunk. A negyedik hinta nagyot ásított. Nagy álomszuszék volt. – Mi az, csak nem a Napsugárkák hintáznak rajtam? – kérdezte örömmel. – De bizony! – felelték a többiek. A napsugarak mindent hallottak, és tovarepültek hirtelen. Nesztelenül besurrantak Petiékhez, Panniékhoz, Zsófiékhoz, Andrisékhoz, Rékáékhoz. Megsimogatták a gyerekek haját, megcsiklandozták az orrukat. Fel is ébredtek tüstént. És amikor a napsugárkák elmesélték, hogy mennyire várják őket a hinták, azon nyomban kipattantak az ágyból. Éppen vasárnap volt. Így aztán gyorsan megmosdottak, és reggeli után siettek ki a játszótérre! A hinták már messziről megpillantották őket, és csodálkozva kiáltottak fel: Ejnye, de megnőttek!
„– Én juhász vagyok kisgyermekkorom óta. Aki juhász, az mind szereti Petőfit, mert ő is szerette a juhászt. Sokat is beszéltünk róla. Volt, amíg meg nem halt, az apósomnak egy öregapja, Vályi Bertalan, cselédember volt régen. Azt mondta apósomnak, hogy ő látta Petőfi Sándort, mikor a bojádi Sasoknál volt vendégségben. Annak idején Petőfi gyakran átjárt Szentlőrincre, útközben meg betért az uzdi kocsmába, mert az éppen útbaesik. Nincs már meg a kocsma, csak a ház van meg, most laknak benne. Ott van Uzdon, szemközt a régi híddal, csak olyan parasztház, mint a többi, zsuptetős. Az volt a régi kocsma. Ott látta Petőfit üldögélni öregapánk. Hogy milyen ember volt? Hát olyan ember volt az, mint a többi. Se kicsi, se nagy. Egy köpönyeg volt a vállára vetve, úgy jött be a kocsmába. Bort hozatott, de nem duhajkodott, dehogyis! Csak ült magában a lócán. De amikor fölemelte az üveget, körülköszöntötte a kocsmában. Azt mondta: – Na, igyunk minden ember egészségére! Vörösbort ivott. Azt mondta öregapánk, azt igen szerette.” Adatközlő - juhász-Kalapját levéve, erőteljes dialektussal beszél.
„Kossuth Lajos azt izente, Hogy kevés a regimentje, Ha még egyszer azt izeni, Mindnyájunknak el kell menni, Éljen a haza!”
„Magyarország édes hazám, Néked szült és nevelt anyám. Négy esztendő nem a világ, Éljen a magyar szabadság, Éljen a haza!”
„Kossuth Lajos azt üzente, Elfogyott a regimentje, Ha elfogyott kettő három, Lesz helyébe harminchárom, Éljen a haza! „
"Az Úristen őriz engem mert az ő zászlóját zengem, Ő az Áldás, Ő a Béke Nem a harcok istensége."
Babits Mihály-Zsoltár gyermekhangra
“Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő, most vagy soha! Rabok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok! A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!” Petőfi Sándor-Nemzeti dal
„...Ó, akkor, egykor ifjú Jókai, És lángoló Petőfi szava zengett, Kokárda lengett, zászló lobogott, A költő kérdett és felelt a nemzet. Ma nem tördel bilincset s börtönajtót Szépség, igazság, lassan megy előre Egy szebb, igazabb, boldogabb jövőbe!...”
Juhász Gyula: Március idusára
Amott kerekedik egy szép kerek pázsit, Abban legelődik csudafiú szarvas, Ezer ága-boga, ezer égő gyertya, Gyújtatlan gyulladjék, ojtatlan aludjék, Hej, regő rejtem! Amott kerekedik egy szép kerek pázsit, Abban legelődik csudafiú szarvas, Ezer ága-boga, ezer égő gyertya, Gyújtatlan gyulladjék, ojtatlan aludjék, Hej, regő rejtem! Amott kerekedik egy szép kerek pázsit, Abban legelődik csudafiú szarvas, Ezer ága-boga, ezer égő gyertya, Gyújtatlan gyulladjék, ojtatlan aludjék, Hej, regő rejtem! El ne felejtsem! El ne felejtsem! Népdal
Van, amit az ember előre megérez. Különösen akkor, ha babát vár. Nem voltam kíváncsi, hogy mi lesz, mert tudtam, hogy nekem csak fiam lehet. Még azt is elhittem, hogy egy apa csak a fiúnak örül. Sőt azt is, hogy egy anya is jobban örül a fiának. Mert a lányok kényeskedők, nyafkák, hiúk. A fiúk meg okosak, bátrak, erősek. Fiút vártam. Szőkét és kék szeműt. Máriuszt, Krisztiánt vagy Tituszt. Barna hajút és fekete szeműt. Farkast, Rómeót, Ivánt. Erőset, bátrat, akiből sportbajnok lesz: Attilát, Botondot, Hunort. Okosat, tehetségeset, aki majd szakállt növeszt és szemüveget hord: Ambrust, Norbertet vagy Boldizsárt. Már eljött az ideje, és én még mindig nem döntöttem. Mert az apja is mondott néha neveket, és ezzel csak megzavart. Végül úgy határoztam, hogy előbb megnézem a fiamat, és attól függően, hogy az erő és a bátorság, vagy a nagy ész és a tehetség látszik rajta jobban: Olivér, Dávid vagy Bonifác lesz. Úgy tőlem kérdik, hogy mi legyen a neve, ha már megszületett. Hát valóban tőlem kérdezték, csak előbb annyit mondtak:
GRATULÁLUNK, ANYUKA! KISLÁNY!
Mert úgy látszik, néha egy anya is tévedhet a megérzéseiben. Meg azok is, akik ránézésből biztosan tudták, hogy fiú lesz. De amikor meghallottam, hogy én most már igazán anyuka vagyok, és kislányom van, eszembe se jutott, hogy fiút vártam, csak annak örültem, hogy végre megszületett és egészséges, és amikor fölsírt, tudtam, hogy csak ő lehet a mi gyerekünk, senki más. Hogyan is lett volna fiú, mikor kislány! És amikor megkérdezték, hogy mi legyen a neve, mindjárt kettőt is mondtam, pedig nem is gondolkoztam rajta, csak egyszerűen tudtam, hogy úgy hívják. Különben is, nehéz lett volna eldönteni, hogy inkább erős vagy bátor, vagy okos és tehetséges, mert csak azt láttam, hogy gyönyörű. És amikor mellém fektették, és azt mondtam neki, hogy édes kislányom, láttam, hogy megérti, és ő is szeretné nekem azt mondani, hogy édes anyukám. Persze erre még várnunk kell egy kicsit. Én az első perctől fogva örültem a lányomnak, csak akkor még nem tudtam, hogy másnak is ekkora öröm, hogy nekem lányom született. Hogy örült az apja! Pedig róla igazán azt hittem, hogy fiút szeretne, de úgy látszik, mégis lányt várt, mert egyre csak azt kiabálta: megszületett a lányom, a lányom, a lányom, amíg meg nem elégeltem és fel nem világosítottam, hogy az enyém is. Én igazán az első perctől fogva örültem a lányomnak, és annak is örültem, hogy az apja örül a lányának, de akkor még nem gondoltam arra, hogy egy lány sokkal jobb, mint egy fiú. Aztán meggyőztek róla. Örülj, hogy lány! mondta az anyám, legalább nem akar majd motorbiciklit és nem megy el autóversenyzőnek! Persze a bátyámra gondolt, aki akart és elment. Örülj, hogy lány! mondta az apám, egy lánynak mindig könnyebb az élete! És ő csak tudja, hiszen fiúnak született. Örülj, hogy lány! mondta a barátnőm, egy kislány olyan cicás és olyan aranyosan lehet öltöztetni. És ő csak tudja, mert van macskája és nemrég nyitott gyermekdivatbutikot. Örüljön, hogy lány, mondta a nővérke is, mikor haza készültünk, és a kezembe nyomta a kislányomat. Nézze csak meg, már most kész kis hölgy! És valóban, ahogy megnéztem a lányomat, és aztán a többi kisbabát, rajta kívül egy sem látszott kész kis hölgynek, de még kész kis úrnak sem. Amikor már otthon voltunk, és megjelentek a rokonok, a szomszédok és a barátok gyereknézőbe, ők világosan meg is mondták, hogy miért jobb egy kislány, mint egy kisfiú. Örülj, hogy lány, mondták a rokonok, a szomszédok és a barátaink mind. A fiúk vásottak, önzők és hamar elmennek a háztól. Bezzeg a lányok! Egy lány az szép, kedves, melegszívű és anyás. Tinka néni még azt is hozzátette, hogy egy lány ügyes kezű, szorgalmas, és mindenben segít az anyjának. S azt hiszem, ez mind így igaz. Mert ahogy elnézem a lányomat, már most is szép és kedves. Ha megnő, a tévések mindig őt mutatják majd a közönség soraiból, a metrólépcsőn mindenki elmosolyodik, aki szembejön vele és ránéz, és a világbajnokságon ő nyújtja át a virágcsokrot a győztesnek. Ahogy elnézem a lányomat, már most is látszik rajta, hogy milyen melegszívű. Ha megnő, minden öreg nénit átkísér a zebrán, minden kóbor macska a nyomába szegődik, és mindig etetni fogja a cinkéket, a mókusokat és a halakat. Ahogy elnézem a lányomat, már most is látszik rajta, hogy milyen anyás. Ha megnő, mindig az ablakból integet utánam, ha elmegyek, és elém szalad, ha hazajövök, nem megy nélkülem sehová, de ha mégis, akkor naponta levelet ír, és hétvégén sosem enged korán fölkelni, mert ő hozza nekem ágyba a reggelit. Elnézem a lányomat, és azt hiszem, Tinka néninek is igaza van, mert már most látszik rajta, hogy milyen ügyes kezű. Igazán nem vagyok elfogult anya, de az azért ritkaság, hogy egy gyerek már kéthetes korában ütögesse a csörgőt, és két hónapos korában már megfogja a kanalat. Arról nem is beszélve, hogy tegnap leszedte a kiságyról a piros kendőt és a fejére borította. Nem vagyok ábrándos természet, de amikor megláttam, hogy leszedte a kiságyról a piros kendőt és a fejére borította, mégis elábrándoztam. Ha nagy lesz a lányom, minden kis maradékból összeügyeskedik valami divatos holmit, mindennap új frizurát fésül nekem, megköti az apjának a norvégmintás pulóvert, amit én tavaly kezdtem el, kipróbál minden kozmetikai és salátareceptet, amit a vasárnapi újságokban olvas az ember, minden szoknyát leereszt, ha hosszabb a divat, és újra fölhajt, ha rövidebb. Mert egy lány nemcsak segít az anyjának, hanem mindenben ügyesebb is, mint az anyja. És fölkaptam a lányomat a kiságyból és összevissza pusziltam örömömben. Este elújságoltam az apjának is, hogy milyen ügyes lesz majd a mi lányunk, és az apja is örült, de mondta, hogy addig is, varrjam már föl a kabátjára a gombot, mert leszakadt. Mert föl nem varrná maga, mintha az ő gombja csakis az én dolgom volna. Azért se varrtam föl. Erre leült a lánya ágya mellé, úgy látszik, kivárja, amíg megnő. Sokszor felemelem a kislányomat a magasba, mert úgy szeretném, ha már nagyobb lenne! De most még kicsi. És amíg kicsi, előrefésülöm azt a kis göndör haját, és rózsaszín főkötőt teszek a fejére, hogy mindenki lássa: kislány, és senki se mondja, hogy jaj, de aranyos kisfiú, csak azért, mert olyan erős és egészséges. Ha majd nagyobb lesz, akkor megnövesztem a haját hosszúra, és lófarokba kötöm rózsabimbós csattal, veszek neki hosszú ruhát, fodrosat, fehér cipőcskével, hogy olyan legyen, mint egy nagylány, kicsiben. És azt se bánom, ha néha belakozza a kis körmét, és felpróbálja a magas sarkú cipőmet. És amikor már nagylány lesz, én hordom majd az ő kinőtt cipőit és ruháit, amelyek mindig divatosabbak lesznek, mint az enyéim, és néha majd én is kipróbálom a rúzsát és a szemfestékét. Olyankor a lányom majd megdicsér, és azt mondja:milyen szép fiatal mamám van! Ha én meg a lányom végigmegyünk az utcán, biztos, hogy mindenki utánunk fordul. A legtöbben azt hiszik majd, hogy nővérek vagyunk, de akik rájönnek, hogy anya és lánya, azok nemcsak a lányomat csodálják meg, hanem az anyukát is, akinek ilyen bájos, illedelmes és jól nevelt lánya van. Hát még aki otthon látja! Térülni-fordulni, sürögni-forogni, mert én a lányomat majd úgy nevelem, hogy házias legyen, de nem azért, hogy ő csináljon mindent, csak értsen hozzá, és a férjét is tanítsa majd meg mindenre. Fogadok, hogy a lányom majd ellesi az anyósomtól, hogy hogyan kell a hajtogatott hájastésztát csinálni, ami az apja kedvence, s amire nekem sosem volt időm. Fogadok, hogy a lányom majd használni fogja a háztartási robotgépet, amit én sose használok, és amivel minden megvan egy perc alatt. Az én lányom majd géppel dagaszt, géppel szel, géppel aprít és reszel, gép veri a tojás habját, gép vágja a vöröshagymát, csak gombot nyom, tárcsát teker, mindig új ízzel remekel, amit majd az apja is megeszik, és nem mondja, hogy minek kísérletezel folyton?! Ha meg asztalt terít díszgyertyával, összesodort szalvétával, ámuldoznak a vendégek, soha ilyen terítéket! Mert csak a képeslapokban látni ilyet, színes fényképeken. Elnézem a lányomat, hát mindez most még nem látszik rajta, mert még kicsi, és csak ezután fogom jól nevelni. Egyelőre ugyanis mindig felveszem, ha sír, hadd lássa, hogy érdemes anyásnak lennie. Mi olyan jó barátnők leszünk a lányommal, hogy mindig megbeszéljük, hogy mit vegyünk fel, hová menjünk el, és azt is, hogy mivel mentsük ki magunkat, ha elkésünk. Együtt járunk majd bevásárolni, és ha csak úgy nézelődünk az áruházban, egyikünk sem fogja megkérdezni a másiktól, hogy tulajdonképpen mit akarsz venni? Micsoda szerencse, hogy lányom született! Örülök, hogy lány, mert így lesz, akit az apja megtaníthat síelni, pingpongozni, és biztosítékot cserélni, és lesz, aki meggyőzi az apját, hogy egy nő is vezethet jól autót, ha nem is tudja beállítani az alapjáratot. Örülök, hogy lány, mert majd az egész családot elhívom a balettvizsgára, a zeneiskolai záróhangversenyre, a népi tánccsoport díszfellépésére, az iskolaközi kosárlabda-döntőre, és az első bálba, ahol az apja se mondja majd, hogy ő nem szeret táncolni. Örülök, hogy lány, mert ma már egy lányból is lehet minden, még focista, akadémikus vagy űrhajós is, és ha netán az lesz, akkor sokkal híresebb lesz, mint ha fiú volna. De azért jobban szeretném, ha idegenvezető, korcsolyabajnok, vagy híres művésznő lenne, és ha majd a gyermekkoráról faggatja a riporter a tévében, akkor elmondaná, hogy tulajdonképpen mindent a szülői háznak köszönhet. És ha netán meg akarják mutatni az édesanyja fényképét is, akkor azt adom oda, amit elsőnek csinált az apja, amin a karomban tartom a lányomat. Majd csodálkoznak, hogy mennyire hasonlítunk egymásra. Elnézem a lányomat, és arra gondolok, milyen büszke leszek majd rá, ha óvodás korában verset mond nekem anyák napján, ha jutalomkönyvet kap az iskolában, ha egyszerre veszik fel a színművészeti és az iparművészeti főiskolára, esetleg a zeneakadémiára is, ha megnyeri a tanulmányi versenyt, a táncversenyt és a szépségversenyt, ha a gyerekek autogramos fényképet fognak tőle kérni, és ha végre rászánja magát, hogy igent mondjon annak a jóképű, nagy jövő előtt álló, szépen kereső fiatalembernek, aki majd a tenyerén hordozza. Milyen büszke lesz az apja a lánya esküvőjén! Nemcsak én fogom mutogatni mindenkinek az esküvői fényképeket, hanem ő is, különösen azt, ahol a karján vezeti a menyasszonyt. Elnézem a lányomat a kiságyban, és a lányom visszanéz rám. Örülök, hogy lány vagy, mondom neki, bár kisfiút szerettem volna, de akkor még nem ismertelek. És úgy látszik, a lányom is örül, mert rám mosolyog. Talán arra gondol, hogy lesz még neki kisöccse. Vagy ha nem lesz, akkor hoz ő majd fiút a házhoz. De én már azt is tudom, amiről a lányomnak még fogalma sincs, hogy neki is lesznek gyerekei, és az ő gyerekei lesznek az én unokáim, akiknek én leszek a nagymamájuk! Mert annak a jóképű, nagy jövő előtt álló, szépen kereső fiatalembernek az édesanyja csak a másik nagymama lesz.
Minden évben egyszer, túl a világvégen, találkozik a négy testvér a világvégi réten. Emlékeztek rá még, ki ez a négy testvér: a négy évszak, a Tavasz és Nyár, aztán az Ősz és Tél. Fáradtan leülnek, hosszan beszélgetnek, mit vetettek, mit arattak, mi jót-rosszat tettek. Odagyűl köréjük Nap, Hold, csillag, szellő, s őket hallgatja a megpihenő felhő. Hallgassátok ti is, vajon mit beszéltek, szellő, felhő mondta nékem, s továbbmondom néktek.
Először a Tavasz szólalt meg; kíváncsian hallgatták őt idősebb testvérei: – Hegy tetején hóba tűztem hóvirágot, fel is vidítottam vele a világot. Aztán ibolyával hímeztem a rétet, lila fejét fordította mindahány, az égnek. Ibolya elhervadt, gólyahírt ültettem, Afrikába a fecskéknek szellővel üzentem: Fecskék népét várja eresz alatt fészek s a gólyákat békás tavak, háztetőn kémények. Mire megérkeztek vidáman, gyors szárnnyal, tele volt már erdő, mező, minden kert virággal. Pirosra festettem zöldellő cseresznyét, de még a meggynek is jutott egy kis piros festék...
Tavasz után a Nyár kezdett el beszélni, kíváncsian, szeretettel hallgatták testvérei. – A pünkösdi rózsa hervadt már a kertben, mikor napsütéssel én is megérkeztem. Nem tudom, milyen nap volt, talán csütörtök... mindenki azt kiabálta: „Hoztál-e gyümölcsöt?” Majd az Ősz – feleltem – , ő hoz majd gyümölcsöt, de azért meglátjátok, hogy nékem is örültök. Hoztam nyári záport, hízzanak a kertek, borsót, babot, karalábét egyen öreg, gyermek. És hogy ne maradjon senki, senki éhen, vígan szaladjon a kés kövér kenyérben, aratásra értek a búzakalászok, sütöttek a búzalisztből kenyeret, kalácsot. A tücsök a réten, madarak a fákon mind azt énekelték: „Szép az élet nyáron...”
A Nyár után az Ősz kezdett el beszélni, őneki is volt ám bőven mit mesélni. Hallgatták mindnyájan, talán fel is írták: mi minden jót hozott az Ősz, körtét, almát, szilvát. Barackot és szőlőt... És hogy baj ne érje: a fecskéket, hogy elmentek, tenderig kísérte...
Az Ősz után a Tél kezdett el beszélni, hallgatták is kíváncsian őt ifjabb testvérei. Mindegyik szavára ámulva figyeltek: hóval őrizte a vetést, a didergő kertet. Hogy a fa ne álljon csúnya, üres ággal, földíszítette szép, ezüst zúzmarával...
Elmondták egymásnak, hogy mi mindent tettek, aztán elbúcsúztak, s újból vándorútra keltek.
Int a tavasz: – Viszlát, tél! Itt vagy még, vagy elmentél? Üde zöldbe öltözöm, nyárig ide költözöm.
Visszainteget a tél: – Éppen jókor érkeztél! Hógúnyám levetkezem, ősz után jelentkezem.
Döme Zsuzsa
Aki vétkes, ezt tegye! Szórjon hamut fejére! Álljon színre, vallja bűnét! Lássa be a tévelygését! Aki sértett – engeszteljen! Aki kárt tett – jóvátegye!
Cibere bán, kiszi ura! Böjti idő szurkálója! Húshagyótól uralkodik, Kiszehajtás idejéig. Konc vajdáját kiszorítja, húsos étkét mind megtiltja. Túrót, tikmonyt nem engedi, dorbézolást berekeszti. Aki éhes, egyen levest, növevényből kiszelevest. Bab és borsó, húst pótolja; zsírt és vajat, olaj adja. Aki szomjas, igyon vizet, növevényből kifőtt levet, Vagy feles bort megvizezve, mint a papok, úgy kedvelve.
NÉPI REGULA
Készüljél böjtidőre! Húst, zsírt és bort – tegyed félre! Házad, kerted takarítsad, ruhát, ágyat kitisztítsad! Farsang piszkát összegyűjtsed, hulladékát elégessed! Edényt zsírtól jól kifőzzed, majd szennyedet lefürödjed! Napjában csak egyszer étkezz! Napnyugtával, hogy ne vétkezz! Italozást meg ne engedd! Duhajkodást így kerüljed!
Buzsák környékén március első napját „Bolhás Albin” napjának hívták, mert ez a nap igen kedvezett a tavaszi féregűzésre. A gazda komótosan háromszor körbe jára a házat, és közben azt mormolta, „Harmadik szomszédba menjen minden bolha!” Közben a gazdaasszony végighúzta a kötényét a szoba földjén, és kiszólt az ablakon: „Ki bolha, ki bolha!” A férje kívülről így válaszolt: „Be március, be március!”.
Beröpül az ég a házba, tele lesz a szoba éggel, tele lesz a téli ember keskeny szíve szélességgel.
Devecseri Gábor
TENGERI CSIGAHÉJ
Csigahéjat hoztak énnekem. A tenger mappája benne énekel, színig telik habbal a szívem, árny- s ezüst-halak úsznak lelkemen.
Csigahéjat hoztak énnekem.
Federico Garcia Lorka – Weöres Sándor fordítás
A VILÁG TÁNCA
Száraz kóró áll a réten, Nem tört össze még a télen, Néha rezdül a feje, Így köszön mindenfele, Hogyha valaki jönne.
Éledezik sok zöld fűszál, Köztük lengő szellő kószál, Zsibongó hangya szalad, Sok-sok apró pillanat, Borzong a mező szőre.
Fű és kóró illeg-billeg, Ringatózni látod mindet, Szöcske cikkan: cimbalom, Fény jár a domboldalon, Rezzen a csikó bőre.
Lót-fut fel-alá a ménes, Fejét rázza, jaj, de kényes, Ezer lábú nagyharang: Kong a domb és száll a hant, Lábuk karikáz döngve.
Fa alatt egy kisfiúcska Puffadt képpel fújja-fújja, Feszül rajta a gúnya, Bizsereg a furulya, Cseng-bong a világ tőle.
Hegyek-dombok összefognak, Mázsa-súllyal megforognak, Nótát harsog a patak, Zörgő cintányér a nap,
„Édesanyámtúl hallottam, hogy mán az ű idejébe jártak a maskurások. Jó is vót abba az időbe, mer nem unatkoztunk télen! Hát, a maskurákot a fonó napján őtöztették. Azok a jányok, akin nem mentek el fonni, összebeszéltek a legényekkel, hogy minek őtözzenek fel. Vót olyan maskura, hogy az egyik menyasszonynak őtözött fel, a másik meg vőlegénynek. A legénybül csináltak menyasszonyt. Szép koszorót tettek a fejére, meg ráadták a szép ruhát. De az orcáját bekötötték, hogy fel ne ismerjék. A jánybul meg vőlegény lett. A hosszú haját kalap alá dugták, hogy meg ne ismerjék, még bajuszt is ragasztottak neki. Fijúnak való vőlegényi ruhát adtak rá, szép bűgatyát, lajbit, inget, kisujjast, a lábára meg csizsmát húztak. Így osztán nem lehetett űköt megismerni, hogy mék a fijú, mék a jány.Huszárnak úgy őtöztették fel a fijúkot, hogy egymásbul még lovat is csináltak nekik. Összeállt három fijú. Egy előre állt, ez csak egy kicsit hajlott meg. Megette állt egy másik, akik fogta az elsőnek a derekát, aztán a harmadik, aki a másodiknak a derekát fogta. A hátsó fijú derekára kötöttek egy fű szöszt. Ez lelógott, mint a lónak a farka. Majd, amikor így összeálltak, akkor leterítették űköt egy pokróccal, hogy még az elsőnek a feje se látszon ki. A fejére még egy kantárt is tettek. Akkor osztán egy negyedik legény, de az lehetett jány is, felőtözött huszárnak. Annak még kardot is adtak a kezibe.Kosnak is őtöztek fel a fijúk. Ezt úgy csinálták, hogy a fijú magára borított egy subát, hogy még a feje se látszon ki. A kezibe meg fogott egy kosfejet, amin jó nagy szarvak vótak. De hát nem látszott az, hogy nem igazi kos! Még csengőt is kötöttek a nyakába, meg a lába közé.Amikor a maskurákot felőtöztették, elindultak véllük házról házra. Mindenütt ment előttük két legény, aki bekérte űköt a fonóba. A két legény kupogtatott. Amikor beengedték űköt, köszöntek osztán így szóltak a gazdához:-János bátyám! Vendégek érkeztek. Hosszú úton vannak, de már elgémberedtek a nagy hidegben. Nem adnának nékik szállást éccakára?-Hát, ha nem lopnak és nem rabolnak ki az éccaka –mondta a gazda vidáman-, akkor beengedem űköt!-Ah, nem nyúlnak ezek semmihe se!A legények osztán megnyitották az ajtót és máris megjelent a maskura. Nagy vót a visongás... A kezük meg be vót kenve korommal. Osztán a ház közepire mentek. A vőlegény intett a citerásnak és táncolni kezdtek. A vőlegény a jányokat kérte fel, a menyasszony meg a fijúkot. Vót nagy nevetés... Szerették vóna megtudni, hogy kik a maskurák. Próbálták rulluk lehúzni a leplet, de az ilyet osztán bekenték korommal.A huszár is úgy ment be, lúháton, azt is a bekérők kérték be. A huszár intett a citerásnak, hogy húzzon rá egy jó nótára. Erre a lú táncolni kezdett alatta. Aki hozzá akart nyúlni a lúho, az rosszul járt, mer harpós és rúgós vót a lú. A huszárho se nyúlhattak, mer az csapdosott a kardjával.A kos meg osztán nagyon veszedelmes vót, mer alig ment be a házba, mánis végigszaladt a fonók között. a jányok visongtak, ugráltak, felburogatták a székeket. Közbe a nyakába, meg a lába között csengett-bongott a kongó.A maskurások nagy ricsajozást tettek. Ennek osztán a házigazda vagy a háziasszony vetett véget, aki a maskurásokat kiseprűzte a házbul.”
Papp Zoltán Sándor - A beregdaróci emberek élete a századfordulón.
*
Csíkban a nagyböjti időt a farsang temetése vezeti be. Csíkdelnén ekkor mondják: „Aló farsang búcsúzzál, káposztalé tartozzál!” Ezen a vidéken az a hagyomány, hogy egy embert felöltöztetnek bő ingbe és alsónadrágba. Az öltözet ráncait szalmával töltik ki. Az így fölöltöztetett ember, olyan, mint egy bábu. Felteszik a szekérre és végighordozzák a falun, közben szalmát gyűjtenek. A mezőre érve, a bábember kiugrik a kitömött öltözetből, ruháját a szalmával együtt meggyújtják, s Ő beszédet mond arról, hogy Cibere vajda, a nagyböjt képviselője ma vette át az uralmat Konc királytól, a Farsang megszemélyesítőjétől. A farsang eltemetése után, áldomást ittak.
*
A baranyai horvátok, sokácok híres farsangolását egy 1783-as feljegyzés említi először. A legenda szerint furfangos őseik a török megszállás elől a Duna túlsó partján lévő Mohács-szigetre menekültek. Álruhákban, borzas busóbundákban, faragott álarcokban tértek vissza a folyón és rajtaütöttek a babonától rettegő törökökön. Azok a félelmetes maskarásoktól, öles kereplők, kolompok zajától megijedve, fejvesztve menekültek a városból.A télűző busójárás hagyományát 2009 őszén az UNESCO, vagyis az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete az emberiség szellemi kulturális örökségének részévé nyilvánította.
ARANY JÁNOS – Nagyszalonta 1817. március 2. – Budapest 1882. Október 22.
MADÁRIDÉZŐ...
„Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta; Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben, Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben...”
„Ösztövér kútágas, hórihorgas gémmel Mélyen néz a kútba s benne vizet kémel: Óriás szunyognak képzelné valaki, Mely az öreg földnek vérit most szíjja ki...”
„Különben a lég csöndes, néptelen; Kék távolában itt-ott függ vala Egy barna szárnyas a híg étheren, Mint pár-szemöldök írott vonala...”
„De mint a széles szárnyu héja, Midőn csirkét rabolni célja...”
„Fölkereste fészkit a réti madárnak, Szárcsa, vadrucának, bíbicnek, sirálynak;...”
„Mint ölyűtől madárkák csoportja Megrebbenve széled a bokorba...”
„egy varju mondja: kár! Varju azt se mondja: kár! Varju elkiáltja: kár! Varju látja, mondja: kár! Varju mind kíséri: kár!”
„...amott ül egy túzok magában, Orrát szárnya alá dugta nagy buvában; Gunnyaszt, vagy dög is már? lássuk fölrepűl-e?...”
„Mintha cseresznyefán seregélyhad csődül, De megint szétrebben puszta kereplőtül...”
„Majd a földre hintik a zizegő szalmát... S átveszi egy tücsök csendes birodalmát...”
o
„Rajta pihen a féllábu gólya, Vércse, bagoly örökös lakója, Velök együtt a galamb is elfér, Összeszokik, utoljára nem fél...”
„Fülemile szó, rejtett magány Holdas, sejtelmes éjszakán...”
„Csapong a denevér az ereszt sodorván, Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán...”
„Volnék kis pacsirta, hogy zenghetne dalom Harmatos, virágos, illatos hajnalon; Hogy magasztos ének szárnyain lebegve, Merülhetnék mélyen fényes egekbe...”
„Egy daru, ék csúcsán, a falka vezére...”
„Görbe tevék hátul, mint óriás ludak libegő járással...”
„Zeng fölöttem szózatos madárdal; Ismerem én e madarat régen, Dalt ezután is hoz énnékem. Egyszerű dal, egyszerű szív s lélek, Sorsosi az avatag fedélnek...”
PomPom ült egy ágon. Hogy kicsoda PomPom? Hogy nem ismeritek? Ó, igazán senki sem ismeri, mert hol ilyen, hol olyan! Bámulatosan tudja változtatni az alakját! Ha akarja, olyan mint a szőrpamacs vagy paróka vagy kifordított bundakesztyü vagy szobafestő pemzli vagy papucs orrán pamutbojt. Most milyen? Most leginkább egy szőrsapkához hasonlít, ahogy ül egy ágon, egy szép hosszú ágon. Föl-le, föl-le jár, mivel egy kis szellő hintáztatja az ágat. Egyszer fönt, egyszer lent. Aztán persze középen is. Picur kíváncsian figyelte. Fölnézett, aztán le s persze középre is. - Most olyan nehéz vagyok, mint... mint a szegény Gombóc Artúr! -mondta PomPom fülmagasságban, mivel a szellő elfutott, s az ág abbahagyta a hintázást. - Elmeséljem? - Igen - mondta Picur. - Majd szép lassan megyek. Az iskola megvár. PomPom Picur fejére ült, mint egy sapka, és mesélt. És senki, de senki se vette észre, hogy PomPom nem sapka, és senki, de senki se értette, hogy miért nevetgél Picur, ahogy lassan, nagyon lassan ballagott az iskolába.
- Hol is kezdjem a mesét Gombóc Artúrról, a dagadt madárról? Legjobb, ha azzal kezdem, hogy mi volt a legnagyobb szívfájdalma Gombóc Artúrnak ! De ez se igazán jó kezdet, mert, ha lehet, legelőször mindig az örömöt keressük. A bánat meg a szívfájdalom ráér! Vagyis minek örült a legjobban Gombóc Artúr? A csokoládénak! Igen, ez a jó kezdet, a csokoládé! Gombóc Artúr a világon mindennél jobban szerette a csokoládét. Ha megkérdezték tőle, hogy milyen csokoládét szeret a legjobban, habozás nélkül fújta, mint aki éjjel-nappal ezen töri a fejét. A kerek csokoládét a szögletes csokoládét, a hosszú csokoládét, a rövid csokoládét, a gömbölyû csokoládét, a lapos csokoládét és minden olyan csokoládét, amit csak készítenek a világon. És mi volt a legnagyobb bánata Gombóc Artúrnak? Hogy minden hiába, mert csak hízik, csak kövéredik, csak dagad, pedig keményen és összepréselt csőrrel fogyókúrázik!
Mikor nem a csokoládéra gondol, akkor a fogyókúrára gondol. Hogy mi mindenről mondott már le! Lemondott a vízrõl, a tejről, a teáról, a fõzelékől, a kenyérről, a sóról, az almáról, a körtéről, a narancsról, a citromról, a kóláról, lassan már mindenről lemondott, kivéve a csokoládét. És mégis csak hízik, csak dagad, már olyan dagadt, hogy elpattan alatta az ág, ha rárepül... megroggyan alatta a kémény, ha ráül... elgörbül alatta a tévéantenna. Éppen ezért már nem is röpköd a levegőben, különben is egyre nehezebben tud már felrepülni. Csak gubbaszt és fogyókúrázik! Illetve majszolja a csokoládét, mert azért valamit kell enni! Egy reggel Látja ám Gombóc Artúr, hogy az égen köröznek a madarak, meg a villanydróton gyülekeznek, meg a háztetőn sorakoznak, aztán: huss! - elrepülnek Afrikába. Az egyik madár visszakanyarodott, s lekiáltott a bámészkodó Gombóc Artúrnak: - Te nem jössz? Gombóc Artúr gyorsan megnézte a naptárt, s a homlokára csapott. "Hát persze! Ősz van ! Teljesen kiment a fejemől a nagy fogyókúra miatt!" Felnézett a fákra : a levelek is lehulltak. Vagyis itt az ideje, hogy elinduljon Afrikába! Még egy pillantást vetett a vándorútra kelt madarak után, hogy megjegyezze az irányt, merre kell menní Afrikába. De előbb még becsomagolt. Egy kisebb bőröndbe egy-két apróságot rakott: poharat, törülközőt, zsebkendőt. Egy nagyobb bőröndbe meg csokoládét, mert hosszú az út, s bár a hosszú úton is szigorúan fogyókúrázni akar, de azért valamit enni is kell. S mivel már repülni régen nem tudott, a szigorú fogyókúra ellenére sem fogta a két bőröndöt, s elindult gyalog Afrikába. Alig ment pár lépést, megállt letette a két bõröndöt, megtörülte a homlokát, s felsóhajtott: "Haj ! Haj ! De messze van Afrika ! Sose érek oda gyalog !" Aztán eszébe jutott valami, s rögtön vidámabb lett: "De miért menjek gyalog ? Felszállok erre, felszállok arra, és szépen odaérek !" Ki is állt az út mellé, és integetett az autóknak. Jött is pöfögve egy kis teherautó, a sofőr vidáman fütyörészett. - Ugorj fel hátra ! - mondta a sofőr fütyörészve. Gombóc Artúr felmászott, ölébe fogta a két böröndöt, mivel máshol nem fért el. A teherautó hátulja leült a földre, az orra meg az égnek emelkedett. A sofőr abbahagyta a fütyörészést, és roppantul elcsodálkozott. - Hogy kerültem én az égbe? Nem vagyok én repülőgép! Majd hátranézett, és rájött, hogy Gombóc Artúr az oka mindennek. Rákiáltott mérgesen : - Azonnal szállj le, te dagadt ! Gombóc Artúr leszállt, az autó orra megint a földön volt, a sofőr gyorsan gázt adott és elrobogott. "Haj ! Haj ! - sóhajtott Gombóc Artúr. - Hogy jutok én Afrikába?" Azután eszébe jutott valami, s rögtön vidámabb lett: "Hogy jutok Afrikába? Hát vonaton !" Fogta a két bőröndöt, s elballagott az állomásra. Az állomáson éppen bent állt egy vonat, a kalauz nagyot kiáltott : - Beszállás! Gombóc Artúr gyorsan felült hátul az ütközõre, a másikra meg a bőröndöket rakta. Mehetünk! - kiáltott előre, s a vonat elindult. "Végre utazom !" - gondolta Gombóc Artúr, és elégedetten nézte az elmaradozó bakterházakat, a legelésző teheneket s egy bámészkodó kutyát. Robogott a vonat, robogott, s egyszer csak egy dombhoz ért. Nem volt nagy domb, eddig még meg se kottyant a mozdonynak, eddig, még mindig egyből átment rajta. Éppen ezért rettenetesen elcsodálkozott a mozdonyvezető, mikor a dombtetőre érve megállt a vonat, majd lassan visszafelé csúszott. - Mi ez?! Mi ez?! - kiabált a mozdonyvezető, és kibámúlt az ablakon. Gombóc Artúr is elcsodálkozott hátul az ütközőn, mikor újra meglátta a bámészkodó kutyát, a legelésző teheneket és a bakterházat. "Ezeket már láttam! - dünnyögte. - Az előbb hagytuk el őket." A vonat visszatért a domb aljára, ott megállt, nem csúszott tovább. A mozdonyvezető végigszaladt a vonat mellett, meglátta az ütközőn gubbasztó Gombóc Artúrt. - Aha ! - mondta: - Egy potyautas! Azonnal szállj le! Miattad nem tudunk felmenni a dombra, te dagadt! Gombóc Artúr leszállt, fogta a bőröndjeit, és búsan nézett az elrobogó vonat után. "Haj ! Haj ! - sóhajtozott. - Hogy jutok én Afrikába ?" Aztán eszébe jutott valami, és rögtön vidámabb lett : Hogy jutok? Hát repülőgépen!" Fogta a két bőröndöt, s elballagott a repülőtérre. Felmászott egy hatalmas repülőgép farkára, és kényelmesen elhelyezkedett. Addig is, míg elindulnak, majszolgatta a csokoládét, illetve fogyókúrázott, mivel semmi mást nem evett, csak csokoládét ! Egyszer csak megrázkódott a repülőgép, s elindult körbe-körbe a repülőtéren. "Repülünk! - ujjongott Gombóc Artúr. - Mégiscsak repülünk Afrikába !" Aztán a gép csak körözött, körözött a repülőtéren, nem bírt felszállni. A pilóta leállította a motort, kiugrott a fülkébõl, s körbejárta a gépet. - Aha ! - mondta, mikor meglátta Gombóc Artúrt a repülőgép farkán. - Ettől a dagadttól nem tudunk repülni ! Azonnal gyere le onnan! Gombóc Artúr lemászott, a repülő zümmögve eltűnt a levegőben. "Haj ! Haj ! - sóhajtozott Gombóc Artúr. - Hogy jutok én Afrikába ?" Aztán eszébe jutott valami, s rögtön vidámabb lett: "Hogyan? Hát hajón !" Fogta a két bõröndöt, és elballagott a kikötőbe. "Ez jó lesz! - mutatott egy kis tehergőzösre. - De hogyan jutok fel?" Meglátta a teherdarut. "Hogyan? Hát teherdaruval!" Beleült szépen a hatalmas kampóba, két bőröndjét az ölébe fogta és felkiáltott: Mehetünk! Csikorgott a csiga, feszült a drótkötel, s fent a magasban a darus megvakarta a fejét, majd átfüttyentett a másik darusnak; hogy jöjjön már segíteni. Ketten aztán berakták Gombóc Artúrt a tehergőzös rakodóterébe. A kapitány fent állt a hídon, s a korláton áthajolva figyelte a hajó merülését. Mikor Gombóc Artúrt berakták a hajóba, a hajó rögtön egy métert süllyedt a vízbe. A kapitány azonnal kiadta a parancsot: - Mehetünk! Nem bír el többet a hajó! A tehergőzös dudált egy nagyot, és lassan elindult Afrika felé. De olyan lassan ment, hogy a kapitány mindennap megcsóválta a fejét, s így mormogott: - Ezer árboc és vitorla ! Úgy mászunk, mint egy csiga ! Kinõ a szakállam, mire Afrikába érünk! Hát mire Afrikába értek, a kapitánynak olyan hosszú volt a szakálla, hogy belelógott a vízbe ! Gombóc Artúr kiszállt a partra, s elbúcsúzott a hajótól. Ahogy integetett, látta, hogy a madarak viszszafelé repülnek. - Hát ti hová mentek? - kiáltott fel nekik. - Megyünk haza ! Vége van a télnek! - mondták a madarak, s huss, eltûntek a levegőben. - Jaj ! - mondta Picur. - Szegény Gombóc Artúr! És mi történt vele ott a messze Afrikában? -Találkozott a Radírpókkal... De errõl majd legközelebb mesélek. Megérkeztünk az iskolához! - mondta PomPom, és búcsút intve átszállt egy szomorú, kopasz úr fejére.
Amikor a világ teremtése béfejeződött, az Öregisten szemlét tartott a kicsi teremtményei fölött. Kíváncsi volt reá, hogy hogyan sikerültek. Először es összeparancsolta a madarakot, jöjjenek azok mindenfelől, kicsik s nagyok, s szeretné őköt megnézni.Na, jöttek es: ott sűrűsödtek az ég kapuja előtt, s mikor az Öregisten végignézett rajtuk, akkor látta, hogy hát ez mind egyforma színű, egyszínű tolla van!
„Há’, ez így nem jó”– gondolta magába’ az Öregisten. „Szép, színes tollruhákat kell adni nekik” –, s máris kezdte festegetni őköt.S ott tolakodtak elöl a nagyok s az erősek, hogy minél előbb reájuk kerüljön a sor, és annálszínesebbek, szebbek legyenek. A kicsikék félénken összebújtak, s vártak a sorukra. Köztük volt a kicsi búbos pacsirta es. S amint ott várakozott, egyszer csak meglátta, hogy egy szegény öregasszony menyen az úton, a hátán egy nagy zsákval. Megbotlott a kicsi öregasszony, elesett s a zsákból szerteszét gurultak a magvak, amelyeket összegyűjtögetett. Alig tudott feltápászkodni szegényke.
A kis pacsirta odareppent hezzá:– Majd én segítek néked! Te csak ülj le s pihenj! Majd én esszecsipegetem az eleséget. Elkezdte csipegetni a magvakat, vissza a zsákba. Sok vót s bizony öreg este lett, mire elkészült mindenvel.
Akkor azt mondja az öregasszonynak:– Gyere, édes lelkem, majd én mutatom neked az utat, hogy el ne tévedj, biztosan hazatalálj.S ott röpködött előtte s kísérte egészen hazáig.Így bizony csak másnap reggel ért vissza az ég kapujához. Addigra a madarak már mind ottpáváskodtak, begyeskedtek, egyik szebb vót, mint a másik, olyan szép tollruhákat kaptak.
A kicsi pacsirta szégyenkezve béállt közéjük, s amikor az Öregisten meglátta, a tenyeribe vette s azt mondta:– Kicsi pacsirtám, elkéstél. Má’ elfogyott minden égi festék, egy mákszemnyi nem maradt. Nem tudok neked színes tollruhát festeni. De jótett helyébe jót várj: Te segítettél a kicsi öregasszonynak, én meg adok neked olyan kincset, ami más madárnak nincsen: legyen nagyon-nagyon szép a hangod, sokkal szebb, mint a többié, és tudj a magasba röpülve szépen énekelni.
Azóta a kicsi pacsirta az emberek egyik legkedvesebb madara.
Fáknak törzsét kopogtassad, Minden ágát rázogassad! Üszkös ágát, hogy hullassa, És gyümölcsét meg is tartsa.
A szőlföld négy sarkán található tőkék megmetszése Bálint-napkor a kora tavaszi várakozás jegyében történt, a szőlőt körül járták és tudták, a „... a szöllőt körű köll meccenyi, aztán ha körül van meccve, akkor bő termés lessz." Végh Ferenc Eleink megfigyelték, hogy ezen idő tájt visszajön a vadgalamb. Ettől a naptól hangosabbak a verebek, ezzel jelzik a tavasz közeledését, s ha a csiripelés messzire hallatszik, jó idő lesz. Megfigyelhetjük, hogy megszólal-e a pacsirta? Ha, azt mondja: „csücsülj be”, akkor még hidegre kell számítani, de a szeles időnek sem örültek az asszonyok, mert attól tartottak, kevés tojás lesz egész évben. Szeged környékén „csíkot” söpörtek az udvaron, de ott, ahol nem jár aprójószág, csak az ég madarai. Ide mindenféle gabonaszemet, aszaltgyümölcsöt szórtak, vagy fazékba ennivalót tettek. Úgy tartották, hogy a madarak Bálint napján tartják a mennyegzőjüket...
„... Madaraim égszínű kékek, a lovaim tiszta fehérek, ha akarom, mind az enyémek s én az övék...”
Szarka Tamás
Lány és legény – ha nem lelte – sorshúzással azt keresse. Leány, húzza legény nevét – legény kártyán vesse lányét. Sors, kiket így összehozta, annak próba jogát adta. De, ‘ki párját így sem leli, azt faluja szájra veszi. Leányt, férfi vesszőzheti – legényt, asszony seprűzheti.
Én vagyok az első tavaszi virág, hófehér ruhám a hó alól kikandikál.
Ha kinyílok, Az emberek tudják, Itt a kikelet.
*
HÓVIRÁG
Itt-ott látsz még hóruhát, S már nyílik a hóvirág.
Csoda-fehér, egyszerű, Szárra nőtt kis csengettyű.
Szinte már a hó alól, Szüntelen a szava szól.
Mit csilingel? Mit csörög? Búcsúzót a tél fölött.
Káldi János
DAL A HÓVIRÁGRÓL
Kedves virágom vagy te, hóvirág, Gyermekkorom legszebb virága vagy. Édes öröm szívemnek nézni rád: Virulsz, bár dajkád a hó és a fagy.
Mikor a földet hó borítja még, Nevetve bújsz ki: Ihol, itt vagyok! A nap alant jár, szomorú az ég, De a te arcod örömtől ragyog.
Nem pompázol tarka színekbe te, Egy a te színed: Egyszerű fehér. Ám a tavasz első lehelete, Legelső csókja téged ér.
Te vagy a kikeletnek hírnöke, A természetnek első mosolya: Veled mozdul a föld kemény röge S szólal meg a víg pásztorfurulya.
A furulyaszó... mintha hallanám... Pedig de rég volt, Istenem, de rég! Ott vagyok megint a pásztortanyán, S terelgetem báránykák seregét.
Volt kis botocskám, cifrán faragott, Kicsi tarisznyám, benne lágy cipó, S ha egy-egy bárány el-elmaradott, Hajrá! Szaladtam, mint a kis csikó.
Legjobb barátom János bácsi volt, A vén juhász, - derék egy cimbora! - Pipára tüzet kovából csiholt... Oh, múlt időknek kedves pásztora!
Öreg legény volt, szépen furulyált, A hóvirág kedves virága volt. Ment, mendegélt s mindegyre meg-megállt: ,,Né, mennyi gyócsé!" s lassan lehajolt.
Oh, hóvirágos szépséges napok! Te vén juhász! Te bájos hóvirág! Ti hóvirágos pörge kalapok! Jaj, milyen szép volt akkor a világ!
Benedek Elek
GÁLA
Gála sokáig küzdött, hogy áttörje a hótakarót, melynek felszíne vékony jégréteggé szilárdult. Végre kidugta a fejét. Ő volt a legelső abban az évben, aki a kikeletiek nemzetségéből előbújt. Csodálkozva nézett körül. Levelei a hótól körbezárva, szorosan a szárához simultak. A kertben napok óta nem járt senki. A gyümölcsfák mély álomba dermedve várták a kikeletet. A fenyők csöndesen szunyókáltak meleg hósipkájuk alatt. A kis hóvirág ijedten nézett körül. Egyes egyedül ő volt ébren a kertben. Kis testére rátapadtak a hópelyhek. Fázósan húzta össze pártaleveleit. Matilda, a csöppnyi virágtündér, a kert felett repült át. Egy hete ébredt fel elszáradt rózsaszirmokból vetett ágyacskájában, amit a fészer mögött álló, öreg diófa odvában vetett meg. Valaki vagy valami azt súgta, hogy hamarosan itt a tavasz, s ha ez így van, egy valamirevaló virágtündér nem lustálkodhat tovább. Magában morgott, hogy nyugodtan alhatott volna még, hiszen semmi dolga nem akadt. Vagy mégis? A bokor közvetlen közelében a havon egy zöld pettyet vett észre. „Odamegyek, szemügyre veszem'" - szánta rá magát. A tündér meglibbentette tarka szoknyácskáját, megrázta loknis, barna fürtjeit, és hártyás szárnyával odarepült, ahol az a zöld folt megtörte a havas kert egyhangúságát. - Nini! Egy kisvirág! - kiáltotta vidáman. - No, várj csak, mindjárt rendbe teszlek! Gála hálásan bólogatott, a tündérlány pedig kisvártatva elreppent, hogy odúja belső kamrájából előkotorja a takarításhoz használt szerszámokat. Legelőször is a puha szőrű kefére volt szüksége, amivel leseperte a havat a szirmokról és a levelekről. Utána következett a felszíni jégszurka. Matilda több helyen megroppantotta a jégfelületet, és Gála örömmel tapasztalta, hogy a hó szorítása alábbhagyott. - Így ni! Most már minden rendben lesz! - kiáltotta Matilda. Arcára szabálytalan foltban pirosítót kent a hideg és a munka. - Csak egy baj van. Ez a virág még így is bús. Vajon miért lógatja a fejét? Matilda felreppent, a szerszámokat a bokor mellett hagyta, és megpróbálta felemelni a virág fejét. - Ébredj, hallod? - nógatta. A közeli madáretetőnél kis kék cinege szedegette a magokat. Sapkás fejecskéjét csodálkozva hajtotta oldalra, úgy figyelte Matilda rettentő küzdelmét. Lejjebb repült, a tündér melletti gyöngyvessző bokorra. - Mi bajod azzal a szegény kis virággal? Miért emelgeted? - csicseregte. Matilda mérgesen nézett fel a madárra, aki megzavarta munkájában. - Hát nem látod? Valami baj van a virágzatával! Lefelé lóg! A kis cinege begye le-felmozgott, úgy kacagott a tündérlányon. - Hmm... Hát tudod, lehet, hogy nem figyeltél eléggé az iskolában, kis virágtündér, amikor a hóvirágról tanítottak benneteket. Hát nem tudod, hogy a bókoló virág lefelé lóg? Matilda elszégyellte magát. Arca újból elpirult. - Semmi baj, kis tündérlány, semmi baj! Gyönyörűen végzed a dolgodat, csak így tovább. Hanem valamit mutatok neked! - mondta. A cinege villámgyors zuhanórepüléssel lenn termett a havon. Fekete csőrével óvatosan megkoppintotta Gála fehér virágját. - Nahát! Milyen csodálatosan csendül! Olyan, mint egy kisharang!- álmélkodott Matilda. A kékcinke így válaszolt: - Tudod, ezt a hangot most minden növény, madár és tündér meghallotta. Matilda óvatosan végigsimította Gála törékeny szárát. - Igen, most már tudom, köszönöm, kis cinege. Ő az első hóvirág. A tavasz hírnöke.
Dorottyát tavaszi rózsának emlegették a középkor folyamán a hozzá esdeklők. A csoda révén a kertészek és a virágárusok őt választották védőszentül, emlékül február 6.-án virágot és almát szenteltek a templomokban... Jelképe a virágos, gyümölcsös kosár, a középkori freskókon így jelenítették meg.
*
A KIS HERCEG /részlet/
„...Egy szép napon aztán, miután sokáig vándorolt homokon, sziklákon, havon keresztül, a kis herceg végre rábukkant egy útra. És az utak mind az emberekhez vezetnek. - Jó napot! - mondta. Virágzó rózsakert előtt állt. - Jó napot! - mondták a rózsák. A kis herceg csak nézte őket. Mind olyanok voltak, mint a virágja. - Kik vagytok? - kérdezte meghökkenten. - Rózsák vagyunk - felelték a rózsák. - Ó! - mondta a kis herceg. És nagyon boldogtalannak érezte magát. Neki a virágja azt mesélte, hogy sehol a világon nincsen párja; és most ott volt előtte ötezer, szakasztott ugyanolyan, egyetlen kertben! „Hogy bosszankodnék, ha látná! - gondolta. - Iszonyatosan köhécselne, és úgy tenne, mint aki a halálán van, csak hogy nevetségessé ne váljék. Nekem pedig úgy kellene tennem, mintha ápolnám; különben még valóban meghalna, csak hogy megszégyenítsen...” És utána még ezt gondolta: „Azt hittem, gazdag vagyok, van egy párjanincs virágom; és lám, nincs, csak egy közönséges rózsám. Ezzel meg a három térdig érő vulkánommal, melyek közül az egyik talán egyszer s mindenkorra kialudt, igazán nem vagyok valami híres nagy herceg...” Lefeküdt a fűbe, és sírni kezdett... - Jó napot! - mondta a róka. - Jó napot! - felelte udvariasan a kis herceg. Megfordult, de nem látott senkit. - Itt vagyok az almafa alatt - mondta a hang. - Ki vagy? - kérdezte a kis herceg. - Csinosnak csinos vagy... - Én vagyok a róka - mondta a róka. - Gyere, játsszál velem - javasolta a kis herceg. - Olyan szomorú vagyok... - Nem játszhatom veled - mondta a róka. - Nem vagyok megszelídítve. - Ó, bocsánat! - mondta a kis herceg. Némi tűnődés után azonban hozzátette: - Mit jelent az, hogy „megszelídíteni”? - Te nem vagy idevalósi - mondta a róka. - Mit keresel? - Az embereket keresem - mondta a kis herceg. - Mit jelent az, hogy „megszelídíteni”? - Az embereknek - mondta a róka - puskájuk van, és vadásznak. Mondhatom, nagyon kelle- metlen! Azonfölül tyúkot is tenyésztenek. Ez minden érdekességük. Tyúkokat keresel? - Nem - mondta a kis herceg. - Barátokat keresek. Mit jelent az, hogy „megszelídíteni”? - Olyasmi, amit nagyon is elfelejtettek - mondta a róka. - Azt jelenti: kapcsolatokat teremteni. - Kapcsolatokat teremteni? - Úgy bizony - mondta a róka. - Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyan- olyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra... - Kezdem érteni - mondta a kis herceg. - Van egy virág... az, azt hiszem, megszelídített engem... Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája: - Ó! - mondta a róka. - Sírnom kell majd. - Te vagy a hibás - mondta a kis herceg. - Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg. - Igaz, igaz - mondta a róka. - Mégis sírni fogsz! - mondta a kis herceg. - Igaz, igaz - mondta a róka. - Akkor semmit sem nyertél az egésszel. - De nyertem - mondta a róka. - A búza színe miatt. - Majd hozzáfűzte: - Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulok neked egy titkot. A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat. - Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz - mondta nekik. - Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. Ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon. A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta: - Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hall- gatni is. Mert ő az én rózsám. Azzal visszament a rókához. - Isten veled - mondta. - Isten veled - mondta a róka. - Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. - Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan - ismételte a kis herceg, hogy jól az emléke- zetébe vésse. - Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat. - Az idő, amit a rózsámra vesztegettem... - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse. - Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a róka. - Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért... - Felelős vagyok a rózsámért - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse...”
Szűz Mária tisztulásának napja, mikor a gyermek Krisztust, a világ világosságát, bemutatta a templomban. Abban az időben otthon születtek a gyerekek és az édesanya első útja a templomba vezetett. Úgy mondták: „Kiment az egyházhoz”, hogy kegyelmet nyerjen az Istentől gyermeke és maga számára. Az „egyházkelőre”, avatásra, szintén szentelt gyertyát vitt a kezébe.
Gyertyaszentelő napján először a tüzet áldották meg, majd ebből gyújtották meg a szentelt gyertyát,... ami kísért „küszöbtől, eresz aljáig”. Az égő szentelt gyertya Mária "világosságát" jelenti, a szentelt gyertya Krisztus szimbóluma. Régen a sublót vagy láda fiában tartották, máshol szalaggal átkötve szentképre, falra akasztották, vagy két szentkép közé helyezték. Főképpen vihar idején, vízkereszti házszentelésnél gyújtották meg és imádkoztak mellette, de beteg mellett is világított, mert gyógyító, tisztító erejében hittek. Nagy jelentőséget tulajdonítottak a hét esztendőn át, hétszer szentelt gyertyának, ezért ezen alkalmakra szent ünnepek búcsújában igyekeztek minél hosszabb és díszesebb gyertyát venni.
Megfigyelték, ha Gyertyaszentelőkor süt a nap, hidegebb lesz mint előtte, s ameddig besüt a nap a tornácra, addig fog még később beverni a hó. Úgy tartották, ha fényes..., nyár termése lesz szegényes, de ha esik és fúj szele, hamarosan itt hagy tele.
NÉPI REGULÁK
Régi tüzet mind kioltsad, kemencéket takarítsad! Vidd ki házból szemetedet, gyújtsál-szítsál új tüzeket! Ügyeljél az eleségre, télről maradt terményekre! Férgest, üszköst elégessed, kamrát, pincét kifüstöljed! Ruháidat tisztítsad meg, napnyugtával fürödjél meg! Új tűz mellett melegedjél, gyertyafénynél elmélkedjél!
*
"Van aztán egy napja a télnek, aminek gyertyaszentelő a neve. Miről tudja meg a medve e nap feltűnését a naptárban, az még a természetbúvárok fölfedezésére váró titok. Elég az hozzá, hogy gyertyaszentelő napján a medve elhagyja odúját, kijön széttekinteni a világban. Azt nézi, milyen idő van! Ha azt látja, hogy szép napfényes idő van, a hó olvad, az ég tavaszkék, ostoba cinkék elhamarkodott himnuszokat cincognak a képzelt tavasznak, s lombnak nézik a fán a fagyöngyöt, pedig lép lesz abból, melyen ők megulgulnak; ha lágy, hízelgő szellők lengedeznek, akkor a medve - visszamegy odújába, pihent oldalára fekszik; talpa közé dugja az orrát, s még negyven napot aluszik tovább; - mert ez még csak a tél kacérkodása; mint a régi rendszer minisztériuma szabadelvű program mellett. Ha azonban gyertyaszentelő napján azt látja a medve, hogy rút, zimankós förmeteg van; hordja a szél a hópelyhet, csikorognak a fák sudarai, s a lóbált száraz ágon ugyancsak károg a fekete varjúsereg, mintha mondaná: reszkessetek, sohasem lesz többet nyár; a tél megígérte nekünk, hogy mármost örökké fog tartani; mi kivettük árendába a szelet, fújatjuk, amíg nekünk tetszik; a nap megvénült, nincs többé semmi ereje, elfelejtkezett rólatok! Kár várnotok! - Ha jégcsap hull a fenyők zúzmarázos szakálláról; ha a farkas ordít az erdő mélyén: akkor a medve megrázza bundáját, megtörli szemeit és kinn marad; nem megy vissza többet odújába, hanem nekiindul elszánt jókedvvel az erdőnek. Mert a medve tudja azt jól, hogy a tél most adja ki utolsó mérgét. Csak hadd fújjon, hadd havazzon, hadd dörömböljön: minél jobban erőlteti haragját, annál hamarább vége lesz. S a medvének mindig igaza van."
Tölgyfa ágán üldögélt a cinke. Tollát borzolgatta a szél. Fázott. - Hú, de hideg vagy – mondta a szélnek -, bizony fújhatnál melegebbet is! - Elég meleget fújtam a nyáron – felelte a szél. – Most tél van, hideget kell fújnom. - Ne mérgelődj – mondta a cinege. Az a bajod, hogy mindig mérgelődsz, aztán megöregszel időnap előtt. Úgy jársz, mint a héja, aki a hegytetőn lakik. - Hogyan járt a héja? – kérdezte a szél, és suttogóra fogta a hangját, hogy jobban hallhassa a cinege meséjét. - Úgy járt, ahogy mondom. Mindig csak mérgelődött, vijjogott, s egy szép napon megártott neki a sok méreg, kihullott a tolla, megöregedett. Most ott gubbaszt a hegy tetején. Nem tud felrepülni, mert a szárnya tollát is elhullatta. A kánya mesélte, ő látta. Sajnálta is szegényt. Háromszor is elkiáltotta, milyen kár érte: “Kár, kár, kár!” - Milyen ostobaság – süvöltötte a szél. – Tudnivaló, hogy én nem szorulok semmiféle tollakra, ha repülni akarok! - Másképpen is pórul járhat az ember a méregtől. Nem hallottad a vakond esetét? - Nem hallottam. Meséld csak el! – kérte a szél. S most már egészen elhallgatott, úgy figyelt a cinke meséjére. - Itt lakott vadrózsabokor tövében. Véletlenül vájta az alagútját a bokor töve alá. Későn vette észre, hogy a gyökerek útját állják. De ettől úgy megmérgesedett, hogy csak azért is ott akart lakni, ahol a rózsabokor. Addig erősködött, míg dühében befúrta a fejét két ikergyökér közé, de visszahúzni már alig tudta, a gyökerek ráfonódtak a nyakára, és csak nehezen menekült meg. - A mezei pocoktól hallottam a történetet. Ugye milyen elszomorító? - Ostobának elég ostoba történet – visította a szél. – Rám egy cseppet sem vonatkozik. Hiszen nem lakom a föld alatt. - Hohó! – kiáltott a cinege – te is befújkálsz minden lyukba. Ha nem is a föld alá, de minden ág közé bebújsz. Szeretném tudni, mi örömet találsz az ilyen gyerekes bújócskában? Te, aki olyan hatalmas vagy, hogy a legmagasabb sziklára is játszva fölléphetsz, akár egy óriás! Mégis itt töltöd a kedvedet ezen az alacsony tölgyfán. Félek, hogy máris megöregedtél, és nem futja az erődből magasabb kirándulásokra. Node erre már a szelet is elfutotta a méreg. - Sajnálom, hogy szóba álltam veled, kis ostoba. De minek is hallgattam itt unalmas és semmitmondó meséidet? Át kell ugranom a Kárpátokba, vár rám az északi szél. Még majd elkésem miattad! S ezzel süvítve elszáguldott. Nyomában olyan csendesség támadt, hogy még a levegő is megenyhült kicsikét. A kicsi cinege éppen csak erre várt. Összerendezte szétborzolt tollacskáit, szárnya alá dugta a fejét. Aludni készült, mert közben egészen besötétedett. - Szél nélkül valahogy csak kibírom ezt a hideg téli éjszakát – suttogta vidáman.
A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük meg január 22-én, annak emlékére, hogy – a kézirat tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le Csekén a Himnusz kéziratát.
Vagyok utód, vagyok előd, mindenképpen csak átmenet, így úszom a kettő között, hab-hordta dőlt fa, nem sziget.
Visz az elődök árama nem-ismert utódok fele, és mindkettőnek dallama a dőlt fa hab-verte éneke.
*
„Mért nem vagyok csikó, vagy kis fehér bárány? csengetyűznék vígan, végig a domb hátán.”
*
Csillag-szörű bárány, fényes fehér bárány, jőjj az én kapumba, sétálj udvaromba.
Ha cipómból ennél, mindig megölelnél, ha kutamból innál, mindig megcsókolnál.
Nem eszel, nem iszol, aranyréten alszol, az égi lángok közt szépségesen játszol.
*
„Nyikkan a csöndben a tél fogata... Csörren a csermely, dermed a tó - Halkan a tájra hullik a hó... Elmegy a sárga, jő a fehér - Hóba takarva nyargal a szél... Cukros a házak rőt fedele - Halva vonaglik az ősz ereje... Nyargal a tájon a hóval a szél - Elmegy az ősz és itten a tél... Halkan a tájék télbe borul - Mindig a régi...mindig az új...”
*
(ÁG LENG, ÁG...)
Ág leng, ág, szép virágos ág. Majd tavasszal. Most betakar téli pusztaság.
Hó száll, hó, mezőre való, betemeti az utakat sikos takaró.
Szél fuj, szél, s ha irányt cserél, akkor is hideg torokból énekel-zenél.
Tér, tág tér, beborítja dér, keljen rajta a napsugár és réti pipitér.
*
(A FEHÉR TÉR..)
A fehér tér a tél kifekszik az útra, háztetőre, mezőre- de kályha lobogása álmodtat nyárról, míg csizmás téli vándor az ablak alatt csikorgó talppal elhalad – s a tél lepkéi a hó pihéi.
*
(KISZÖKÖTT A CSIBÉM...)
Kiszökött a csibém regü regü rejtem hova lett, lesem én regü regü rejtem a kapun kiröpült odaát berült taligára lecsücsült
Utazik taligán de nagy úr igazán te csibém gyere már ne utazz taligán kukoricát adok ám
Nagyon szép völgyben lakunk. A hegyek úgy ölelik át a kis falut, ahogyan anyuék szoktak bennünket, gyerekeket. Most, hogy sok hó esett, öcsémmel, Marcival a szobánk ablaka elé felállítottunk egy hóembert. Nagy pocakja és szép egyenes tartása jó étvágyú, gazdag emberre hasonlítana, ha fején nem éktelenkedne az az öreg lyukas fazék. Szemei a fáskamrában talált legcsillogóbb széndarabkából vannak. Egyedül sárgarépa orra vöröses színe árulkodik arról, hogy hideg lehet egész nap az udvarunkon álldogálni. Ez a hóember nem akármilyen... Ilyen nincs még egy a Földön. Elárulom, hogy ez egy TITOKZATOS HÓEMBER! Minden reggel, amikor felébredünk, odaszaladunk az ablakhoz, hogy megnézzük, ott van-e még a hóember orra a helyén. Ugyanis mindennap eltűnik. – Nézd, most sincs ott! – mondta kisöcsém bosszúsan. – Öltözzünk fel, és menjünk ki az udvarra, hátha csak leesett, és eltakarja a hó. Mikor kiszaladtunk a kertbe, körbejártuk a hóembert, de nem találtunk semmit. – Elmondanád, hol van az a szép sárgarépa orrod, amit tegnap kaptál? – kérdeztem csípőre tett kézzel, s közben haragosan ráncoltam homlokomat. Marcira néztem, és láttam, hogy engem utánozva ő is csípőre tette a kezét, és a nagyobb hatás kedvéért néhányat dobbantott a ropogós hóba a lábával. – Az volt a legszebb sárgarépa az összes közül! Miért nem vigyáztál rá? A hóember dacosan állt tovább, és nem válaszolt. – Na jó, még utoljára hozunk egy másik orrocskát neked, de ha erre sem vigyázol, nem kapsz többet! Leszaladtunk a pincébe, és a ládából kiválasztottunk egy szép hosszú sárgarépát. – Marci! Ma éjjel lesben állunk az ablaknál. Meg kell tudnunk, mi ez a nagy titok. Éjszaka le sem vettük a szemünket a hóemberről. A Hold éppen rávilágított, és láttuk, hogy sárgarépa orra még ott van a helyén. Amikor már azt hittük, hogy nem történik semmi, hirtelen egy árnyék átugrott a kerítésen. Óvatosan körülnézett, és egyre jobban közeledett a hóember felé. Az árnyéknak hosszú vékony lábai voltak, s mögötte néhány lépésnyire egy kicsi, gömbölyű valami ugrándozva kísérte. Lélegzet-visszafojtva figyeltük, mi lehet az. Aztán láttuk, ahogy az a valami felágaskodik, és szájával kiemeli a helyéről a hóember orrát. Miután letette a hóra, a kis gombóccal megosztva jó étvággyal megették a sárgarépát. – Nézd, Marci, egy őzike! – suttogtam öcsém fülébe – De ki az ott mellette? – Nem látod, hogy milyen hosszú fülei vannak? – súgta vissza Marci. – Tényleg! Ez egy nyuszika! Mennyire éhesek lehetnek, hogyha bemerészkednek idáig. Ki kellene találni valamit, hogy még több ennivalót kapjanak. Másnap korán felébredtünk. Amikor újabb sárgarépát szerettünk volna a hóemberre tenni, a fején levő lyukas fazék nagyot kondult. A fa mögé szaladtunk, és onnan lestük, hogy mi lehet az. Aztán a lukon kikukucskált egy cinegemadár. Biztos ott húzódott meg éjszakára a nagy hideg elől. Bent a fazék belsejében nem fújhatta a szél, és egy kicsit melegedhetett is. – Adjunk enni a madárkának is! Bementünk a házba, és elővettünk két vékonyra vágott szalonnabőrkét. – Ez jó lesz szemöldöknek a hóemberre. Amikor a cinege megéhezik, néhányat belecsíp a szalonnába, és már lesz, ami melegítse. De a hóembernek mégsem lehet több orra! Mit csináljunk? – Mi lenne, ha kettévágnánk egy almát, és két piros fület készítenénk belőle? – kérdezte izgatottan Marci. – Igazad van. És vághatnánk hosszú csíkokra káposztalevelet. Az lehetne a szakálla. – És, ha a fazék alá tennénk szénát, mintha haja lenne a hóembernek? Az jobban melegítené a kismadarat. Gyorsan munkához láttunk. Amikor elkészültünk mindennel, észrevettük, hogy a cinege rászállt a fazékon talált bejáratra, aztán hirtelen elrepült. – Lehet, hogy nem tetszik neki az új fészek? – kérdeztem aggódva. De néhány perc elteltével a kismadár megérkezett, és magával hozta a párját is. Vidáman csicseregtek, és nagyon boldogok voltak, hogy rátaláltak az igazi otthonukra. A hóemberről azóta is minden reggelre eltűnnek a zöldségek, de most már nem titok, hogy hozzánk jár lakmározni a nyuszi az őzikével.
Eltelt december, s vele együtt a karácsonyi ünnepek mozgalmas időszaka is elcsendesedett. Az erdő fehér pihepaplanba takaródzott, és egész nap alig mozdult valami. A tisztásról azonban egyre-másra sóhajtozás hangjait vitte szét a téli szél. - Olyan remek az idő, csak ne lennék mindig egyedül! - panaszkodott a hóember. - Csirip! Hogy vagy? - röppent egy kis veréb a hóember tökfödőjéül szolgáló fazékra. - Irgum és búrgurum! Mit gondolsz, hogy csak úgy a kalapomra állsz? Hogy fogok kinézni, ha félrebillented? - támadt rá morcosan a hóember. Szegény apró madárka még mentegetőzni is elfelejtett, úgy megijedt. Gyorsan felröppent a legmagasabb fenyő csúcsára, s onnan pislogott vissza. - Hiába, ez a hóemberek sorsa - kezdte megint a hóember -, magányosan éljük az életünket. - Szervusz, hóember! - köszöntötte ekkor rókamama. - Mondd, kölcsön vehetném pár percre a seprűdet? Szeretném elsöpörni a vackom elől a havat, hogy a fiaim kijöhessenek játszani. - Hogy gondolsz ilyet? - fortyant mérgesen a hóember. - Hogy néz ki egy hóember a seprűje nélkül? Mindenki kinevetne, a világ csúfja lennék! Szegény rókamama nagyon megszeppent a rádörrenő hangtól, hátracsapott füllel oldalgott minél messzebb a hóembertől. -Ó, hogy szeretném, ha nekem is lennének barátaim, akikkel lehetne beszélgetni! - hangzott a hóember újabb sóhaja. De a hangját elnyomta néhány nyuszi gyerek kacagása, akik futva közeledtek a tisztás felé, gyorsan hógolyókat készítettek, és vidám csatába fogtak. - Azonnal hagyjátok abba! Még a végén kiveritek az orromat a helyéből! Micsoda csúfság lenne, ha a gyönyörű piros orrom nélkül kellene mutatkoznom! - ripakodott hangosan a kis nyuszikra a hóember. - De ezt már nem hallgathatom tovább! - reccsent az öreg fenyő hangja. - Egyfolytában azon sopánkodsz, hogy magányos vagy, közben meg mindenkit elüldözöl magadtól! Nem tudtad, hogy aki barátokat szeretne, annak magának is barátságosnak, kedvesnek kell lennie? Még hogy a kis veréb elferdítené a kalapod? Ugyan már, hiszen olyan aprócska, hogy meg sem tudná mozdítani. Bezzeg, ha a rókagyerekek kijöhetnének, ha nem lettél volna olyan irigy, és kölcsönadod a seprűdet, bizonyára szívesen játszanának veled. A kis nyuszik meg nagyon vigyáztak volna az orrodra, ha szépen megkéred őket, és lehet, hogy még szívesen beszélgetnének is veled - sorolta egy szuszra a bölcs fenyő. A hóember csak hallgatott, és nagyon elszégyellte magát. Oda fordult az egyik kis nyuszihoz, és megkérdezte: - Elvinnéd a seprűmet rókamamának, hogy elseperhesse a vacka elől a havat? A kis nyuszi szívesen segített. Hamarosan ott játszottak valamennyien együtt a tisztáson a hóemberrel. Mielőtt hazaindultak, készítettek maguk helyett egy kis rókát és egy kis nyuszit hóból, hogy a hóember többet ne legyen magányos. - Köszönöm szépen! - hálálkodott a hóember. - Kedves barátaim, nagyon örülnék, ha holnap is eljönnétek hozzám!
„Szép kelet, szép nap, nincs benne homály, Mert az örök nap benned a király.
Új esztendőben , új szívekkel Dicsérjük Jézust énekkel.
Régen megírták ezt a próféták Hogy fiat szülne egy nemes virág.
Őtet követvén, eső Szent István, Ki első mártír, hitért meghalván.
E napon ontod az első csepp vért, Mit a Jóisten váltságul igért.
Ó, tarts meg minket még több időkre, Virradjunk boldog,
szebb jövendőre.”
Ghymes-Mennyből az angyal-Szép kelet-Zene:Szarka Gyula
Háromkirályok napja - Gáspár, Menyhért, Boldizsár – Hagiasmos, Epiphania - az Egyház egyik legrégibb ünnepe. 4. századig ezen a napon ünnepelték Jézus születésnapját, az évkezdetet. Ekkor emlékezik meg az egyház a napkeleti bölcsekről és Jézusnak a Jordán vizében történt megkeresztelkedéséről. Ez utóbbi emlékére kezdetben az egyház e napon szentel vizet a templomba Ezen a napon szentelték meg a vizet, a tömjént, így alakult ki a házszentelés szokása és írták fel a három napkeleti király nevének kezdőbetűjét az ajtókra. Vízkereszt ünnepén megszentelt vizet a katolikus falvakban háromkirályok vizének nevezték.
A „szentőtvizet” hazavitték, otthon nagy becsben tartották, mert hittek a gyógy és gonosz űző erejében.
„Öregmamámnál közvetlen a bejárati ajtó mellett egy karnyújtásnyira, a falon függött a szenteltvíztartó. Finoman megmunkált hófehér, csipkeszegélyes porcelán tálka, apró rózsás keretben, a kis Jézust ölelő Mária nyújtotta a szenteltvizet... Mikor hazamentünk és beléptünk az ajtón nagyszülém belenyújtotta az ujját a víztartóba, keresztet vetett, majd engem is megkeresztelt a szenteltvizes kezével. A szobában, az ágy fölött is volt szenteltvíztartó, itt mosolygó angyalkák tartották tálkában a vizet. Esete, mikor imátkoztunk akkor is „megkörösztölt” mamus, hogy vigyázzanak rám az angyalok és szép álmom legyen.” /Re./
Vízkerszt, a háromkirályok-járásának ideje. Nagyobb fiúk fehér ingbe öltöztek, fejükre papírból készült királyi koronát vagy püspöki süveget téve vaskarikás botokkal felszerelkezve vették nyakukba a falut, minden házba betértek, énekeltek...
Be szabad-e jönni a csillaggal Háromkirályt köszönteni?
Szent, szent és áldott, Istennek Fia, Ki ma született: Váltságunk díja. Egeknek harmatja, Szent Szűznek magzatja, Krisztus Jézus,
Krisztus Jézus!
Gáspár ajánlja, Örömmel adja Aranyát, aranyát. Evvel tiszteli És dicsőíti Királyát, Királyát.
Boldizsár is viszi, Eleibe teszi Tömjénjét, tömjénjét, Evvel tiszteli És dicsőíti Istenét, Istenét.
Menyhárt is viszi, Elibe teszi Mirháját, mirháját, Evvel tiszteli És dicsőíti Ég Urát, Ég Urát.
Az isteni gyerököt, Ki ma kijelentődön A három bölcsek előtt, Dicsérjük és áldjuk Őt. Szép jelön, szép csillag, Szép napon támad.
A zsidók őt üldözték,
Bölcsek megtisztelték
Arany, tömjén, mirhával, A szív imádságával. Szép jelön, szép csillag, Szép napon támad.
Elindulának és el is jutának, Szűz Máriának jó napot mondának.
Adjon Isten minden jót Ez új esztendőben: Jobb üdőt, mint tavaly volt, Ez új esztendőben; Jó tavaszt, őszt, telet, nyárt, Jó termést és jó vásárt Ez új esztendőben;
Adjon Isten minden jót Ez új esztendőben: Zsíros esőt, kövér hót, Ez új esztendőben; Bő aratást, szüretet, Egészséget, jó kedvet Ez új esztendőben!
Adjon Isten minden jót Ez új esztendőben: Drága jó bort, olcsó sót Ez új esztendőben; Jó kenyeret, szalonnát Tizenkét hónapon át Ez új esztendőben!
Adjon Isten minden jót Ez új esztendőben: Vegye el mind a nem jót, Ez új esztendőben; Mitől félünk, mentsen meg, Amit várunk, legyen meg, Ez új esztendőben!
o
„Agyigó, agyigó, fassang, fassang!" /Nyitra/
