"Az azori helyszíneket pont így lehet kutatni, csak sétálgatni, nézelődni turistaként..."
Hát, ennek van egy olcsóbb változata, a Google Mapson nézelődni, sétálgatni...
A másik változathoz meg már szponzor/szponzorok kellenének (szerintem), de azok meg mindenáron valamiféle aranypalackot, kincsesládát, grált, életszérumot meg még mi fittyfenét akarnának a sz@ros pénzükért... (ide meg egy szmájli kéne, hogy szakadna le az ég!).
Reméljük több is ki fog derülni ezekről a kamrákról, meg bármiről. Már az is érdekes lesz, ha kezd kitisztulni, hová is akarsz kilyukadni. Tény, hogy már régóta izzítod ezt a "Westcar-papirusz-féle szálat". Még nekem is homályos kicsit, hová is akarsz kilyukadni.
Régen, nagyon régen, Csekk csiholta a Szfinx ügyét itt többször, míg végre kibökte egyfajta detonátorként, hogy Khufut a szegény Szfinx szobor füle mögötti titkos lyukba temették (vagy inkább dugták): http://forum.index.hu/Article/viewArticle?a=100456883&t=9000303
Szval nem tudom egyelőre mi lesz, lesz-e "poén" a végén, gondolom a következő részben/részekben lesz. Hogy említed a nap 3 gyermekét, érdekes, mert régebben én is kombináltam velük, hogy mire utalhattak ezzel. Kheopsz milyen viszonyban lehetett a heliupuliszi papokkal? A Héliupoliszi testvériséggel? És persze miért végeztek Kheopsz dinasztiájával?
Ott hagytam talán abba valahol, hogy Dzsedi (lovag, kém, guru) "ismeri Thot ipwt és a wnt-jeinek számát"!
Révedezzünk együtt Bauval nyomában.
Kheopsz azért keresi ezt régóta, mert válogatott kegyetlenséggekkel kínozza a gonosz idő. Pedig csupán múlik. ("Egy mozdulatlan óra mér, mely nem egyéb, mint egy piramis, s mely apránként elfogy, lévén, hogy minden ezeregy esztendőben szárnyával megérinti egy madár" *) A még meg sem épült (!) horizontját akarja díszíteni ezzel - ugye érezzük itt, hogy zavar támadt az időben?! Azt sugalmazzák, hogy az elveszett mágikus minták egy kőládában vannak, ha pedig elvesztek, nos akkor sajnálatos módon nem lesz felirat a piramisban. Azt hiszem, ez a zsákutca a legsötétebb kamra, amiből nem hívódik elő semmi.
Kiderült, hogy a varázslás mesterségében felettébb jártas Jedi ismeri a sejtmegújító naosz helyét. (Most azt a szálat tegyük félre, hogy a piramis a konnektor. Erről még nem tudhatunk most!) Erman 5 évig halogatta a Westcar fordítás közzétételét. Igen, ennyit múlt közben az idő. Óvatos grammatikusok, poros egyiptológusok és fásult hieroglifa-szakértők csüggedt kézmozdulattal legyintettek és kiáltottak fikciót. Gardiner eléggé meggondolatlanul ültette el a magot, hogy az ipw és a wnt titkos kamra, illetve szentély jelentéssel bír. Ezer évek nagyságúnak mért idő múlt azóta. Fogalma sem lehet senkinek már ezekről, főleg az akkori emberek és a beavatott kevesek - a szellemi kaszt gondolkodásáról. Az írott szó szelleme nemcsak az idő által homályos, mára jelentése legfeljebb árnyképének az árnyéka. Mi könnyen dobálózunk olyan szavakkal, hogy archívum, titok, szentély (!) mindez odáig vezet, hogy a radikális F.W. Green rámutat, hogy esetleg összekeverték volna "a ... („valami, ami megfeszül”, mint például egy kötél vagy vonal) "amelyek valamilyen formában hasonló elképzeléseket ébreszthettek benne" úgy, mint egy fal megjelölésére szolgáló, megfeszített zsinór képét, és egy felsorolásban az egymást követő sorokét."
Hagyjuk most ezt, tehát a levéltár - inventár szoba valójában térkép, illetve rajzszoba - kockáztatja meg Green. Héliupoliszban volt az utolsó működő kvarc ipw - kockáztatom meg, mert ez az elképzelés ébredt fel bennem, valamint az is, hogy a napisten 3 gyereke (nem vethető el a lombik, illetve angyali üdvözlet sem) már egy utolsó genetikai taktika volt, hogy mentsék ami még menthető, a faj túlélése az első. Onnan nézve sikeresnek mondható a program, ha így értelmezzük: "egy ember halandó Isten és egy Isten halhatatlan ember". A faj érdeke az egyén felett áll.
Tehát van ez a doboz ami nem hibernál, hanem kijavít. Úgy néz ki, hogy ez a fülke, ahol az égből jöttek és földi követőik, majd az őket utánzók sora sokat üldögélt merengve a rend elvén, az időből álló időn, és az erőn, ami áthat mindent, ám ha kozmikus szintre emelem az ő tudásukat, akkor álmélkodhattak a Föld által befogott, majd rázuhant holdon is.
Tegyük fel, hogy van még Hufu idejében egy működő darab, azt viszont nem neki tartogatják! Ha relaxált, autogén tréningezett nem fojtja meg a varázslót amikor ezt közli vele. De miért nem?
Bizonyos módon öncáfoló e fejtegetés, mert a Thot hagyaték (és minden speckó cucc) a piramisban, az alatt, illetve a föld alatti járatokon elérhető Szfinx alatt kellett hogy legyen.
Amíg nem változtat valami ezen a képzelgésemen. És az nem az idő lesz.
A hármas ikreket azért még szemmel kell tartanunk a jövőben, mert Jedi azt ígérte, hogy majd közülük egy hozza el, amire Hufu vágyakozik és ami után már régóta kutat. Mivel ők ekkor még meg sem születtek, teljesen jogos, hogy kételkedésünket tisztázandó... folyt.köv.
* Borges: A körkörös idő Több változata is van ennek a gondolatnak.
Az azori helyszíneket pont így lehet kutatni, csak sétálgatni, nézelődni turistaként... esetleg olykor egy ártalmatlan georadart vagy szkennert elővenni ha muszáj... ha kérdezi valaki, geológiai kutatók vagyunk (ami részben igaz is, hisz ősi barlangokat keresünk)... ennyi
Erre szerinted a csillagok állása most megfelelő? Amúgy egy csomó hely lehetne érdekes kutatás szempontjából (régebben az Azorikra esküdtem, de már több más is érdekelne).
De mint beszéltük már, gyakorlatilag ma már lehetetlen engedélyek nélkül bármilyen kutatásokat végezni, mert egy sima mezei turistának számítasz mindenfelé...
A 2. kép nagyon jó, bár gondolom az elképzelt illusztráció.
Igen, egy sejtelmes illusztráció, ettől persze csöppet sem különbözik hangulatában a feltehetően ihletet adó eredetiktől. Emlékek és emlékeztetők, hűen őrzik az ősvilág atmoszféráját és mi ennek az izgalmas időutazásnak a részesei lehetünk, ha képesek vagyunk elmerülni a látványban. (Amely szirmot bont bennünk.)
Robert Stacy-Judd képei (élete, alkotásai) között is vannak bámulatosak, szerzője egy Atlantiszról szóló könyvnek, melynek fedőlapján szereplő képet újra mutatom most (az első), mert találtam ehhez még egy -a fantáziát szabadon engedni képes- kiegészítést:
A 2. kép nagyon jó, bár gondolom az elképzelt illusztráció. Az utolsó kép talán (!?) kakukktojás, egy hüllőhöz kapcsolható, az ami Stacy-Judd 1939-es könyvéből van.
A nevét én is többször elütöttem, de helyesen: Christia Sylf (de az eredeti neve: Christiane Léonie Adélaïde Richard).
Nyilván nincsenek meg magyarul a regényei, hisz mi értelme lett volna közölni belőle részletet, ha lehet kapni magyarul vagy meg van a könyvtárban? Egyébként magyar nyelven sem rá, sem a könyveire nincs találat a google-ban. Regényéből csak azt a pár sort lehet találni, amit közöltem. V.leg csak angolul adtak ki tőle regényt a francia mellett.
A sorozat 3. regénye: Markosamo le Sage: Chronique d'Atlantide ("Markosamo a bölcs: Atlantisz krónikája", 1973). Ez 10 ezer évvel az Óriások krónikája történései után játszódik, azaz 20 ezer évvel korunk előtt, Atlantiszon. A korábbi főhős reinkarnációja él Atlantiszon. Markosamo császár Atlantisz uralkodóját Kiblo hegyén kapva a beavatást. Megérti, hogy a sziget csodás civilizációja tévúton jár...
Regényeiről sem lehet mondani, hogy az idővel elavultak, unalmassá váltak volna: Les Amis de Christia Sylf ("Christia Sylf barátai") egyesületet 2007-ben hozták létre.
Most akkor lehet át kell vizsgáljam a Föld északi szélességnek a 37. és 38. foka közti úgy 90 km széles és több mint 30 ezer km hosszú csíkjában az egész glóbuszt?
"Az antiküthériai szerkezetet a világ első ismert analóg számítógépeként tartják számon, és az 1902-ben egy ókori, földközi-tengeri hajóroncsból előkerült, több mint 2000 éves műtárgy a kutatók és a nagyközönség fantáziáját egyaránt izgatja.
Az elmúlt száz évben a különleges lelet több rejtélyét sikerült megfejtenie a kutatóknak. A szerkezet egy fogaskerekből álló, kifinomult rendszert használt arra, hogy nyomon kövessen különböző eseményeket (például az olimpiai játékokat), és hogy megjósolja az égitestek mozgását a nagyjából 18 évet felölelő, nap- és holdfogyatkozásokkal tarkított szároszciklus mentén. Bár a tárgy nagy része az idők során elveszett, vagy egyszerűen elbomlott, a közelmúltban végzett kutatások során elképesztő digitális rekonstrukciók készültek a szerkezetről, melyek alapján a kutatók jobban megértették annak belső működését.
Egy görög kutatócsoport most újabb felfedezést tett az ősi számítógép vizsgálata közben: a kutatók úgy vélik, sikerült meghatározni a szerkezet kezdeti kalibrálási dátumát, vagyis azt a kiinduló időpontot, amelyhez képest a rendszer számítja az eltelt időt. Ezek szerint az antiküthériai szerkezet kezdődátuma i. e. 178. december 22. vagy 23.
„Az antiküthériai szerkezet különleges kialakítása, meglehetősen sok alkatrésze és összetett felépítése arra enged következtetni, hogy arra használták, hogy mérje vagy kiszámítsa az időt, és a számításokat a mutatóin és skáláin keresztül mutassa meg. Nyilvánvaló, hogy a szerkezet készítője úgy tervezte és építette meg alkotását, hogy belevésette a konkrét szárosz-sorozat eseményeit, egy adott korszak kezdeti időpontjához képest” – írja a vizsgálatot vezető Aristeidis Voulgaris, a Thesszaloniki Kulturális és Turisztikai Igazgatóság kutatója.
A kutatók többek között az újhold fázisának a szerkezetben való elhelyezése miatt jutottak a megadott időpontra – a fázis pozícióját úgy értelmezik, hogy a szároszciklus egy gyűrűs napfogyatkozással kezdődhetett, ami akkor következik be, amikor a Hold a legtávolabb van a Földtől. Miután áttekintették az ókori görögök idején történt gyűrűs napfogyatkozásokról szóló feljegyzéseket, végül a Kr. e. 178. december 22-i napfogyatkozásra esett a választásuk, mert a tanulmány szerint az a csillagászati események ritka egybeesése volt. A napfogyatkozás ugyanis egy nappal a téli napforduló előtt történt, ami ebben az időben a naptárok általános kezdőnapja volt, továbbá azzal is egybeesett, hogy a Nap átlépett a Bak jegyébe.
Amellett, hogy a téli napfordulóra a szerkezeten kiemelt utalás található, ez a dátum jelölte az egyiptomi (de az ókori görögök és rómaiak által is tisztelt) istennő, Ízisz tiszteletére rendezett vallási ünnepségek kezdetét is, ami a kutatók szerint szintén olyan egyedülálló egybeesés, amely ideális kezdődátumot adhatott a szerkezet kalibrálásánál."
A könyv ajánlója így kezdődik: "Ez a könyv igen jelentős a keresők, a szkeptikusok és a hívők számára, mert megadja számos legenda és mítosz valós alapját, amelyek hitelesítik az óriásokról szóló meséket. A bizonyítékok megmutatják, hogy az óriások történelmi lények voltak, és hogy sok ősi szöveget, még ha részlegesen is, de hiteles történelmi dokumentumnak kell tekinteni."
Beleolvastam régebben, de annyira gagyi, sz@r, hogy nem érdemes nagyon beszélni róla. A szerző teljesen felszínes, a témát is csak a excentrikussága miatt szereti. Valódi kutatásról nem lehet szó az esetében. Még unalmas is!
Ráadásul használta Adrienne Mayor magyarul is megjelent, az övénél sokkal értékesebb könyvét: Az ókor régészei (2001). Mayor egy csomó híradást bemutat könyvében, melyek ókori beszámolók és az óriások csontjainak előkerüléséről szólnak. Mayor kimutatja persze, hogy ezek nem "emberi" vagy "óriás" csontok, hanem nagyobb állatok (pld. törpe mamut, cet, stb) csontjai voltak.
Ez a Chouinard elkanyarítja ezeket a saját könyvébe (kihagyva a magyarázatokat). Egyszerűen megváltoztatja a reális magyarázatok értelmét: a pluszból minusz lesz. A Mayortól lopott anyagot már tendenciózusan úgy magyarázza, hogy ezek valódi óriásember csontok lehetettek... Messze kerüljétek ezt a könyvet, értéktelen, ötlettelen, szánalmas, blöff az egész.
Cristia Sylf egyébként életében (1924-1980) csak négy regényt írt, az utolsó 1979-ben jelent meg. Ez egy sorozat volt, s még öt további regényt akart írni a sorozatnak valamint az említett Luxor beavatottját. Sylf hívei ma is vitatkoznak regényeinek tartalmán, az ősidőkről írt beszámolókon (több angolul is megjelent tudtommal).
Mielőtt Robert Laffont megjelentette volna a Kobor Tigan't, odaadta elolvasásra barátjának, Robert Charrouxnak, tudta, hogy a nagy keresőt érdekelni fogja. Charroux sokat foglalkozott az ókori misztériumokkal, erotikus szektákkal, termékenység-kultuszokkal, szexuális mágiával a könyveiben. Másfelől meg nagyon érdekelték az óriások hanyatlásáról szóló történetek is. Végül maga Charroux írt egy bevezetőt Cristia Sylf regényéhez 1969-ben:
ELÉGETITEK SYLFET?
Ez az I-es számú Páholy beavatási könyve, amely idősebb, mint a Védák, a Popol Vuh és a Kabbala.
Kobor Tigan't az első földi korszak óriásembereinek erotikus és csodálatos regénye, egy olyan világ krónikája, amely egy természetfeletti privilégium révén tárult fel Sylf előtt: azé, amelyet a valódi beavatottaknak kromoszóma-emlékeik (az univerzum akasha-emlékei), a múlt és az ősidők történelmének felelevenítésével kell feltámasztaniuk.
Egyfajta szentháromság – monolit, kígyó és nő – Sylf mégis egy, a maga monstre lényében, akinek vérét és idegrendszerét az anyaföld áramlatai táplálják és éltetik.
Menhirként részese az ősanyag alkímiai álmának; kígyóként kapcsolatban áll a beavatás forrásaival és barlangjaival, ahol a kincset őrző sárkány él; emberként hevesen és félelmetes meggyőződéssel tiltakozik fajunk háborgása és biológiai hanyatlása ellen.
Rezzenéstelenül lóbálja a falloszt, mint Jupiter a villámot, és felmagasztalja a szimbólum nagyszerűségét, amely az életet és a dinamizmust jelenti.
Képes tudatát önként a magasabb oktávra aktiválni, és az egyetemes síkon vibrál. Ilyen volt egykor, passzív módban, a szent delírium, a transz…
Barbár, pazar könyve megdöbbenti vagy meghökkenti az olvasót, megvetően arcul csapja vagy a megújulás útjára vezeti.
Kobor Tigan't a kivételes zsenialitás, a legmagasabb beavatás jelét viseli magán. Ez a mű mind irodalmi felépítésében, mind ihletettségének transzcendenciájában par excellence mestermű.
Mint a kinyilatkoztatás minden műve, ez is gránitszerű táplálékot kínál, tele csípős és erős nedvvel, amelyet csak a férfias férfiak képesek befogadni.
A gyengék dühösen elutasítják.
Sylf egy hallatlan nyelven formázza, festi és fejezi ki az emberi természet aromáját a Nagy Ősök kezdeti idejében, amikor még óriás hímek voltak, akiket köldökzsinórjukkal összekötöttek az anyafölddel.
Akkoriban minden szentséges, erotikus és életerős volt, a tüzes magmától a bennszülöttek idegrendszeréig lüktetett.
A férfi-menhírek és a női-mátrixok azonban kevésbé kaotikus állapotra törekedtek.
Egy csodálatos lény – talán földönkívüli – jött máshonnan, és a finomság olyan fogalmát hozta magával, amelyet e nyers óriások nem ismertek.
Ez egy ciklus vége volt, egy olyan világ viharos, drámai megrázkódtatása, amely vagy összeomlik, vagy felemelkedik.
Gaea mágneses erői elszigetelődtek a földalatti burkokban; a központi tűz többé nem sugározta be Schamballah emberiségét; az utolsó beavatott óriásnő örökre elhallgatott, az óriások pedig elaludtak és ismét hegyekké váltak.
Kobor Tigan't egy tanúságtétel, egy rejtély, amelybe azok pillanthatnak be, akik tudják, hogyan kell feltérképezni ismeretlen énjük és emlékezetük mélységét.
Ez a tellurikus energiáktól és élő erőktől pezsgő könyv olyan mágikus rituálé, amely négy évszázaddal ezelőtt az inkvizíció tüzét is kiváltotta volna.
A tanulásra törekvők számára a Kobor Tigan't a legősibb tudás beavató regénye, amelyből kétségtelenül az eleuszi misztériumok és a rózsakeresztes hagyományok erednek.
Az írók is fenntartják az érdeklődést az óriások iránti érdeklődést. Ezen az ősi fantasztikus történetek sokszor játszódnak az Atlantiszon, ahol női királynők vannak, mint Antinea Pierre Benoit regényében, ami magyarul is megjelent. És ott vannak a prehisztorikus amazon-királyságok is... De nők a megálmodói sokszor a legvarázslatosabb világoknak, s ezek olyan világok, melyek vonzanak és taszítanak, bizsergető érzést váltanak ki... Mint az amerikai Leigh Brackett vénuszi űrkalandjai, űroporái vagy a francia Cristia Sylt hősi fantasztikus regényei...
Sylt már 1979-ben meghalt, de hívei azóta is klubokat, oldalakat tartanak fenn:
Mikor meghalt, a Luxor beavatottja c. regényén dolgozott, de ennek csak a vázlatát találták meg 2007-ben. Sylt francia, a regényei merőben mások az angolszász fantasyknál, amik nálunk abszolút beterítik a piacot. A kettő közt a különbség olyan, akár az északi sagák és a provánszi trubadur költészet alkotásai közt. Engem nem nagyon vonz Tolkien dögunalmas világa, Lovecraft nyúlós rémei vagy Howard barbár északijai.
Sylt első regénye a Robert Laffont kiadónál 1969-ben jelent meg: Kobor Tigan't.
Christia Sylf világában az óriások megelőzték Atlantisz civilizációját: 30.000 évvel korunk előtt vagyunk.
A Kobor Tigan't az óriások ötszintes hatalmas városa uralja (lásd fentebb a könyv borítóján). A város uralkodónője Opak, aki konfliktusba keveredik húgával, Ta-val (ők ketten a varázserejű anyakirálynő, Abim lányai, aki egyben ezen világ teljhatalmú uralkodója is). Ebben a világban él egy hüllőszerű, biszexuális humanoid faj, a t'losok, akiket az óriások szexrabszolgaként használnak. A túlvilágról érkező okkult idegen erők hírnökei a kristályszerű elóhimok, de vannak ebben a világban sárkányok és más szörnyek is: mintha a mítoszok csodálatos és bizarr világába csöppennénk.
Opak a szaporodás királynője, aki a termékenysége révén biztosítja a faj fennmaradását. Épp kihalóban van az óriások faja, s minden szintet a nők uralnak: ők választják ki férfi párjukat, sőt, többet is. Ki lesz a "megváltó"? Sylt megírta a regény folytatását is: Le Règne de Ta ["Ta uralma"] (1971).
Az óriások eredetéről, gigantikus katasztrófákról már a regény elején beszél:
"Az óriásemberek nemzedékeken át nomádként éltek, messze a szárazföld belsejében, majd a nyugalmas vidékeken, ahol hatalmas városokat építettek. Alig emlékeztek őseikre, akik a Félelem Ideje előtt a tenger mentén éltek, hogy aztán nemzedékeken át meneküljenek, üldözve az ég és a föld borzalmaitól, végtelenül hajszolva és megtizedelve. A szárazföld belsejében már nyugalom honolt, de még mindig voltak nagy területek, különösen a tengerparton, ahol továbbra is tombolt a vulkáni tevékenység. Mindig volt vihar fent és vihar lent; a felszín alatt mindig dübörgött; legalábbis a legcsendesebb időkben szüntelenül dübörgött. E veszélyes zónák határait onnan lehetett felismerni, hogy nem lehetett átmenni rajtuk anélkül, hogy ne éreztük volna az alulról jövő rengéseket. Ott "olyan volt, mint régen". Az ősi félelemtől megfeszülve az óriásemberek tilalmat rendeltek el ezeken a helyeken. Nem azért mentek oda, hogy lássák. Nem beszéltek erről egymás között. A nyugati irány pedig egyszerre volt átkozott és szent. Ott még mindig szakadékok nyíltak, és madarakkal teli fákat nyeltek el. És olyan gyorsan, a mélység olyan erős szívóerejében, hogy a szárnyaikat sem érkeztek szétnyitni! Ott a hegyi bástyák kettéhasadtak, felszabadítva a félelmetes folyókat, amelyeket eddig visszatartottak, míg a túloldalon más hegyek emelkedtek torlaszként. A folyékony tömegek hömpölyögtek, elpusztítva az őserdőket, vízbe fojtva minden állatot: egy gördülő özönvíz! A következő földrengés bezárta e tátongó hegyek ajtaját. A folyók módosított irányt vettek a tenger felé vezető lejtőn, és az egész lenti területet élettelen tóvá változtatták..."
Különös regény! Maga Sylt is sejtelmesen beszélt a regény születéséről, belső intuícióiról, mint aki a belső utazásai révén maga is ott járt Kobor Tigan't-ban...
Sete Cidades amúgyis igencsak érdekes kisváros, hiszen egy gigantikus ősi kráter közepén van ugyebár egy szigeten, óceán közepén, három krátertó közt......
Úgy szólván minden régi nép mitológiájában feltűnnek, rendszerint mint egy korábbi faj képviselői. De mitológiát nem válthatjuk át sok esetben történelemmé.
A legnagyobb probléma, ha valóban éltek ilyen fajták, miért nem találtuk csontjaikat? Ha meg sosem éltek, miért vannak minden mitológiában az aztékoktól, a keltákon, germánokon, zsidókon, kaldeusokon, kínaiakon és egyiptomiakon át a fidzsi-szigetekig? Igaz a kentaurok vagy a hétfejű sárkányok se éltek (legalábbis szerintem nem), de akkor is? Egyébként, ha sosem éltek óriásemberek úgy akkor is kell vizsgálnunk e mondák eredetét értelmét. Mi ösztönözte ezeket? Talán a mindenfelé a szárazföldeken előkerült nagy csontok (mint a bálnák, tapírok, óriásmedvék vagy törpeelefántok csontjai)??
Vagy egyszerűen az ember "szülőhelyén", a Paradicsomban az ember mellett egy óriásfaj is kialakult, de a Paradicsom pusztulásával ezek el is tűntek? De akkor miért kötöttek sok építményt (bizonyosan hibásan!) az óriásokhoz, azok művének tartva (mint a Baalbek teraszát, mexikói teokallikat, küklopszi falakat, Bábel Tornyát és sok mást)? Vagy ez kísérlet a Világ Urai részéről, akik évezredek óta teremtenek különös lényeket, s azt a Föld nevű állatkertben szabadjára engedik, majd be is gyűjtik ezeket? Mint ahogy Charles Fort, Bergier és mások gondolták. Mások szintén nem természetes eredetet, hanem valamiféle sugárzás okozta mutációkban keresték az egykori óriások eredetét, ami idővel vissza is redukálódott átlagos emberré.
Hörbiger jégvilág-elmélete a Földre zuhanó holdakkal megengedte az óriásfajok egykori létezését. Ugyanis feltételezett olyan korszakokat, mikor a földi gravitáció kisebb volt, s ez kedvezett a gigantizmus formáinak. Ugyanis a mostani gravitációnkban egy 4-5 méteres ember roppant esetlen, nehézkesen mozgó lenne, ha egyáltalán életképes lehetne-e?
Eddigi könyvklubunkban több szerzőnk volt, akiket erősen érdekelt az óriások eredete, és persze hogy nem ugyanazon a nézőponton voltak egymással! Ezek a könyvek, mind az 1960-as években, a nagy felbolydulás idején jelentek meg.
Volt Peter Kolosimótól: A Küklópsz és az űrhajósok c. fejezet:
Várkonyi bár hörbigeriánus volt, kevés anyagot sorakoztat az óriások egykori léte mellett. A provánszi vallástörténész és költő, Denis Saurat csak a II. világháború után lett híve Hörbigernek. Nem ő lett a legjelesebb tanítványa (az Bellamy volt), de volt írói vénája, s érdekesen adta elő az a "történelmet", amit Hörbiger teóriái révén látni éltek, elsüllyedt kontinensekről, gyűrűként felduzzadó óceánokról, lezuhanó holdakról, kozmikus katasztrófákról. Az egyik fő bizonyítékuk a Biblia vagy az andoki Tiahuanaco voltak.
Saurat 1954-ben kiadta franciául az L'Atlantide et le règne des géants ("Atlantisz és az óriások uralma") c. könyvét:
Ennek a könyvnek adom az első fejezetének egy részletét, ami érdekes szemelvény a hörbigeriánusok gondolkodásmódjáról, hogy mit gondoltak az őstörténelemről:
HOLD ÉS CIVILIZÁCIÓ
"A tudomány új mitológiát teremt a szemünk előtt. A csillagvilágot fényévmilliárdokban mérik. Az égbolton kiszámított galaxisok száma is eléri a milliárdos határt. A végtelenül kicsiben az atom egy felfoghatatlan világgá vált, amely szinte teljesen üres, és mégis felfoghatatlan robbanóerőkkel van feltöltve, amelyeket el lehet szabadítani. Az emberi területen, amely számunkra elkerülhetetlenül a végtelenül nagy és a végtelenül kicsi közötti középutat jelenti, a kronológia eltolta a kezdődátumokat. Az ember ötszázezer évvel ezelőtt, de talán már egymillió évvel ezelőtt is létezett a Földön. Az ember otthona, a Föld nevű bolygó sokkal titokzatosabbá vált számunkra, mint egykor volt. A belsejéről szinte semmit sem tudunk. A régi központi tűz, amely gyermekkorunk réme volt, és gyanúsan hasonlított a pokolra, eltűnt, és most azt mondják, hogy a Föld középpontja valószínűleg nem forróbb, mint egy kényelmes fatüzes tűz. A Föld felszínének fejlődéséről, a kontinensek sodródásáról, a szenzációs összeomlásokról szóló elméletek mítoszokká váltak, de még mindig lehetőségeket rejtenek magukban. Semmi sem biztos többé, és minden újra lehetségessé válik. Ekkor az emberi képzelet, amelyet az észérvű tudomány egy-két évszázada némileg elnyomott, újra erőre kap, és elkezdi felhasználni az új tudomány néhány adatát. De úgy tűnik, az emberi képzelet örökké él. Nem annyira új képeket akar teremteni, mint inkább felértékelni nagyon régi hagyományokat, amelyekhez az ember azóta ragaszkodik, hogy megismerte önmagát. Így civilizációnk egyik legrégebbi legendája, Platón Atlantiszról szóló története mára megváltoztatta külsejét, és ismét hihetővé vált. Először is, egy új kozmogóniai elmélet, amelyről elismerten heves viták folynak, elfogadható magyarázatot ad nemcsak arra, amiről Platón beszámol, hanem - ami még fontosabb - a Teremtés könyvének bizonyos, eddig puszta fantáziának tekintett szakaszaira is. A legújabb néprajz aztán mind az elmélet, mind a Biblia számára egészen váratlan megerősítést hoz. Végül a jelenlegi pszichológia, sőt talán még a növény-, állat- és emberbiológia is bemutat bizonyos adatokat, amelyek furcsa módon összhangban vannak Platónnal és a Teremtés könyvével. Ezeknek a különböző elemeknek az összeillesztése olyan különös, olyan új és mégis a legősibb legendákkal összhangban lévő képet ad, hogy jobbnak tűnik először szintetikusan bemutatni ezt a képet, és csak azután áttérni a megerősítésekre és az egyezésekre. A részletek halmozása azzal a veszéllyel jár, hogy eltorzítja a perspektívát, és túlságosan kiemeli azokat a részeket, amelyeket szilárdan meg kellene állapítani, és amelyek a rendelkezésre álló bizonyítékok természetéből adódóan nem lehetnek azok. Íme tehát annak a csodálatos történetnek a nagy vonalakban való felvázolása, amely akkor fog kiderülni, ha a képzelet kitölti az információhiányt. Ezután megnézzük azt a nagyon sok bizonyítéktöredéket, amelyek lehetővé teszik a képzelet törvényszerű működését. Először is jegyezzük meg, hogy a megalomániák, amelyek a csillagászokat éppúgy sújtják, mint az atomfizikusokat, nem tilthatók meg az új történészek számára. Ha a galaxisok elérik a milliárdot, ha az atom képes egy világot létrehozni vagy elpusztítani, maga az ember is megengedhet magának néhány százezer évvel többet vagy kevesebbet a történelmében. Miért lenne az ember szerényebb, mint a világegyetem, amelynek része? Mintegy háromszázezer évvel ezelőtt az Andokban, a mai Csendes-óceán fölött 3000-4000 méter magasan, a miénktől nagyon eltérő, magasan fejlett civilizáció jött létre. De az óceán akkoriban ilyen magasan emelkedett a hegyek fölé, és a Tiahuanaco civilizáció a tenger szélén helyezkedett el. Ez azt jelenti, hogy a levegő ott belélegezhető volt, míg most alig lélegezhető ezekben a régiókban. Miért halmozódott fel a víz és a levegő ilyen magasságban? Ennek oka az, hogy a Föld akkori holdja, amely a mai Holdunkhoz hasonló volt, mindössze 5-6 földsugárnyira volt tőlünk. A maihoz hasonló árapály helyett, amely azért emelkedik és süllyed, mert a Hold 60 földi sugárnyira van tőlünk, az akkori árapálynak, amelyet egy sokkal erősebb holdi gravitáció vonzott, nem volt ideje esni: ez az erős Hold túl gyorsan keringett a Föld körül. Így a világ összes vize egy állandó áradatban halmozódott fel, amely egy dudort alkotott bolygónk körül. Ez a rögzített dudor több mint 3000 méter magasra emelkedett az Andokban. Ezt bizonyítja a tengeri lerakódások vonala, amely 800 kilométeren keresztül követhető ilyen magasságban. A tiahuanacói civilizációból főleg a Titicaca-tó környékén lévő óriási romok maradtak fenn. Dél-Amerika legrégebbi krónikásai elmondják, hogy amikor az inkák elérték ezt az országot, ezeket a romokat nagyjából ugyanolyan állapotban találták, mint amilyenben ma vannak, és hogy ezek a romok mérhetetlen régről származnak. Az inkák elég babonásak voltak ahhoz, hogy úgy döntsenek, távolabb telepednek le. A faragott köveknek olyan jellegzetességei vannak, amelyek eddig sehol máshol nem fordultak elő. Először is, a méreteik. Az egyik szobor, amely egyetlen kőből készült, több mint hét méter magas és tíz tonnát nyom. Több tucat ilyen monolitikus szobor van, mindet messziről hozták ide. A kő megmunkálásának módja is egyedülálló. Sok portikusz vagy ajtókkal és ablakokkal ellátott fal egyetlen kőből készült. Ahelyett, hogy egy nyílás köré köveket rakosgattak volna, mint mi, ezek az emberek fogtak egy hatalmas, több méter hosszú és magas, arányaiban vastag követ, ezt a követ helyezték el az épületükben, majd bevágták a kívánt nyílásokat. Olyan munkamódszerrel állunk tehát szemben, amelyet az emberiség már nem ismer. Talán csak manapság tudnánk mindezt újra megtenni, a legmodernebb eszközeinkkel, de nem tennénk, és ennek számos oka van: társadalmi, gazdasági, vallási és pénzügyi. Tehát ott is volt egy civilizáció, amelynek elvei eltértek a miénktől. Ennek a civilizációnak a szellemi oldaláról is vannak adataink. Először is 1937-ben megfejtették az egyik monolitikus oszlopcsarnok szobrait. Ezek egy, a miénknél sokkal jobban szervezett naptárat alkotnak: ez a naptár a napfordulóval kezdődik, és napfordulók és napéjegyenlőségek szerint tagolódik. Tizenkét hónapja és hete megfelel a hold ismétlődő állapotainak az égbolton. Az ábrák nemcsak a hold látszólagos, hanem tényleges mozgását is rögzítik. Ehhez képest emlékezzünk vissza, hogy a naptárunk csillagászati értelemben sehol sem kezdődik; a hónapok és hetek nem rögzítik a Hold fázisait, és általában nem tudjuk, hogy a Hold tényleges mozgása eltér a látszólagos mozgásától. Más szóval, a tiahuanacói emberek intellektuálisan fejlettebbek voltak, mint mi. Művészi szempontból szobraik csiszoltsága, az arányok harmóniája, a szobrász által az alakok arcán megjelenített kifejezések messze meghaladják azt, amit ma tudunk, Michelangelo és Egyiptom legimpozánsabb szobrainak szintjén. Ez arra kényszerít bennünket, hogy ne csak intellektuális, hanem a miénknél magasabb szellemi fejlettséget is feltételezzünk. Igaz, hogy bármennyire is büszkék vagyunk intellektuális eredményeinkre, huszadik századunkban már nem büszkélkedhetünk magas szellemi fejlődéssel: inkább hajlamosak vagyunk megtagadni a szellemit azáltal, hogy szembeállítjuk az intellektussal. De az osztrák Hörbiger, a Naprendszerről alkotott új elképzelések megalkotójának kozmográfiája még megdöbbentőbb elképzelést tár elénk. A Hold nem a Föld első holdja. Több hold is volt: minden földtörténeti időszakban egy-egy hold keringett a Föld körül. Miért vannak ilyen hirtelen elkülönülő geológiai korszakok? Azért, mert minden időszak végén - és ez okozta a véget - egy hold zuhant a Földre. A Hold nem egy zárt ellipszist írt le a Föld körül, hanem egy spirált, amely szűkült, és végül a Hold a Földre esett. Tehát volt egy elsődleges Hold, amely a Földre esett, aztán egy másodlagos Hold, majd egy harmadlagos Hold. A zuhanás előtt, amikor spirálja túl közel került a Földhöz, e holdak mindegyike feloldódott, a szilárd, folyékony és gáznemű anyagok szétváltak a gravitációval szembeni eltérő ellenállásuk miatt; így a túl gyorsan forgó hold utolérte lassú részeit, és gyűrűvé alakult át, hasonlóan a Szaturnusz gyűrűihez, amelyek ma is ilyen állapotban vannak. És végül, ahogy a spirál összeszorult, a gyűrű megérintette a Földet, és az egész hold lezuhant, többé-kevésbé körbe-körbe a bolygónk körül. Minden, ami alatta rekedt, legyen az növény vagy állat, olyan körülmények közé került, hogy megkövesedett: a levegő hiánya, a nyomás miatt. Mert fosszíliák csak ezekből az időszakokból kerültek elő. A korunkban eltemetett szervezet nem megkövesedik, hanem elrohad. Tehát az élet történetéről csak töredékes bizonyítékaink vannak a fosszíliák formájában. De jóval e zuhanás előtt, több százezer éves időszakokon keresztül a Hold 4-6 földi sugárnyi távolságban, meglehetősen rendszeresen keringett a Föld körül, mivel a holdhónap megegyezett a földi nappal. A két csillag együtt forog, amíg a Hold zuhanása egyre erősebbé nem válik, és a Hold nem kezd gyorsabban forogni, mint a Föld. A közeli hold e rögzített időszakában minden földi tárgy és lény súlya jelentősen csökken, mivel a holdi gravitáció ereje felfelé húzza őket, és ellensúlyozza a földi gravitáció nagy részét. Nos, a gravitáció adja a magasságunkat: csak addig a magasságig és súlyig növünk, ameddig a testünket el tudjuk hordozni. Tehát ezekben a könnyebb gravitációs időszakokban az organizmusok jobban növekednek. Így jönnek létre az óriások. Bizonyíték? Az első korszak végén óriási növényeket találunk, amelyeket a hold lezuhanása eltemetett, és amelyekből szén keletkezett. A másodkorszak végén harminc méteres állatokat, diplodocusokat és másokat találunk, amelyek megkövesedtek a másodkori hold bukása során történt betemetésük által. Talán voltak óriás emlősök, talán az első óriásemberek is. Ezekben az időkben ugyanis a súlyuktól megszabadított lények képesek voltak lábra állni, és megnövekedett koponyájuk lehetővé tette az agy kitágulását. Más állatok elkezdtek repülni: előbb óriás rovarok, majd a madarak. Aztán a Hold nélküli időszakokban csak e váratlan mutációk példányai maradtak fenn: ami alkalmazkodni tudott az új gravitációhoz, az maradt fenn; valószínűleg a túl nagy arányok csökkentése révén is. A közönséges emberek tehát a harmadkorban, az újhold közeledte előtt alakultak ki, kisebb, nehezebb, kevésbé intelligens emberek: a mi őseink. A másodkorból, talán tizenötmillió évvel ezelőttről származó óriás, intelligens fajok azonban továbbra is léteztek, és ezek az óriások civilizálták az embert. Az összes ősi mitológia Egyiptomtól és Görögországtól Skandináviáig, Polinéziától Mexikóig egyöntetűen arról számol be, hogy az embereket óriások és istenek civilizálták. A titán Prométheusz volt az, aki felemelte az embert a vadságából. A Biblia tanúskodik az első héberek által harcolt népek óriáskirályairól. Így magyarázhatók a Tiahuanaco gigantikus, gyakran emberi méretre készült romjai: óriás mesterek segítették és irányították emberi alattvalóikat ezekben a munkákban. A Titicaca nagy körei nincsenek lefedve, csak fallal körülvéve. Az óriáskirályok emberi alattvalóik előtt ülhettek..."
Úgy néz ki, hogy a Baigong-hegy az ikertóval Kína, Csinghaj tartományában (Mongólia és Tibet közt) és az Azori-szigetek Sao Miguel szigetének Lagoa des Sete Cidades nagyjából köralakú krárere, ami egy közel húsz négyzetkm-es területet fog közre ... több hasonlóságot mutat!
Szóval tovább figyeltem a hasonlóságokat: nem csak a hegyekkel körülvett, védett rész, az ikertavak körülbelüli formája, sőt mélysége, hanem találtam egy mindennél szembetűnőbb dolgot:
mindkét hely, bár szinte éppen a Föld átelleni pontján vannak egymással, de mindkettő a 37. és 38. északi szélességi kör közt fekszik!
Ha feltesszük, hogy okkal választották a prehisztorikus alkimisták, vagy inkább Földre menekült idegen kabirok ezeket a helyszíneket. A Földgömbnek ezt a szélességi sávját, ami talán a biológiai szervezetükkel állt kapcsolatban, vagy más, még különösebb okai lehettek.
Most akkor lehet át kell vizsgáljam a Föld északi szélességnek a 37. és 38. foka közti úgy 90 km széles és több mint 30 ezer km hosszú csíkjában az egész glóbuszt?
w
