antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Szeptember 6-án múlt 75 éve, hogy elhunyt Szilágyi László, költő, író, újságíró, operett-szövegkönyvíró.
Szilágyi László
Én és a kisöcsém
Dalszöveg az Én és a kisöcsém című operettből
De jó, hogy végre leltem egy kellemes druszát! Úgy kiegészítsz engem, mint túró a csuszát. Nem passzolnak így össze a pont s az í betű, A Népszövetség lenne bár ily egyöntetű!
Én és a kisöcsém, fütyülünk a nőkre az idén. Én és a kisöcsém, nem visel bilincset a szívén. Mért kell a gazdag lány, fényes esküvő? Elmegy a hozomány, s megmarad a nő. Én és a kisöcsém, fütyülünk a nőkre az idén.
A nő az édes méreg, ki csalni sose rest! Úgy kijátssza a férfit, akár a makkhetest. Hiába vagy mogorva, és hallgatsz, mint a ponty, A végén be vagy fonva, mint békében a konty!
Én és a kisöcsém, fütyülünk a nőkre az idén. Én és a kisöcsém, nem visel bilincset a szívén. Mért kell a gazdag lány, fényes esküvő? Elmegy a hozomány, s megmarad a nő. Én és a kisöcsém, fütyülünk a nőkre az idén.
Szeptember 6-án múlt 113 éve, hogy megszületett Keresztury Dezső, író, költő.
KERESZTURY DEZSŐ
MINDIG VELEM VAGY
Ha nem vagy nálam, akkor is velem vagy. Elküldelek s követlek; újra elhagy kalóz kedvem s hiányod visszaszív. Úgy élsz bennem, mint kezemen a néma vonások, gyors madárban röpte célja, kút mélyén tiszta víz.
Ahogy szólsz, jársz, tüzét vidám eszednek, vágyad tündér játékát őrizem meg, szemedből a tekintet, bőröd meleg színéből, szád izéből, ölelésedből, csípőd halk ívéből újrateremtelek.
Mély álmomban csókodra ébredek fel, minden nap újra és új értelemmel fogalmazlak meg: így élsz igazán! A szélbe rajzollak s kilépsz a szélből, ha arcom lengeti a víz, színéről szemed néz vissza rám.
Mint tükörben a tükör tükörképe: végtelen arc fonódik egy füzérbe; melyik vagy te? és én melyik vagyok? Én adok fényt neked, te fénylesz bennem, s bennünk a világ. Vagy a végtelenben valami még nagyobb.
Szép estét kívánok Mindenkinek Alfonz, Stefánia és Kolos napján!:-)
Ma Alfonza, Alfonzin, Alfonzina, Arzén, Aszter, Éneás, Fáni, Fanni, Kolozs, Pompónia, Roderik, Rodrigó, Stefim Zenóbia, Zinaida és Zinajda napja is van!:-)
Senki Alfonz Rejtő Jenő Az elátkozott part és A három testőr Afrikában című műveinek egyik hőse. Regénybeli jellemzése szerint: „A világ valamennyi államából örök időkre kiutasították, és így már régóta csak a legnagyobb titokban tartózkodhatott a Földön. Főként éjszaka. Tuskó Hopkins szerint dán volt, egy quatemalai méregkeverő esküdött rá, hogy spanyol, ő maga büszkén vallotta, hogy »szülőföld nélküli«, mert egy bennszülött kenuban jött a világra Colombo közelében, és szüleitől valamennyi környező állam megtagadta a gyermek anyakönyvezését. Egy örmény gőzösön keresztelték, de ez az állam időközben megszűnt. Rendőrségi szakértők szerint közigazgatási úton egy másik bolygóra kellene továbbítani. Csinos, kissé nőiesen karcsú fiú volt. Rendkívül választékos modorú, előkelő és igen művelt. De kevesen használták úgy a kést, mint ő, és néhány év előtt egy horogütése következtében a port-szuezi pénzügyőrök káplára évekig rángatta a vállát úgy, hogy értekezést írtak róla egy orvosi szaklapban.”
Később kiderült, hogy ő valójában La Rochelle gróf, aki egy Katherina nevű, csodálatosan szép, de aljas és gonosz parasztlány miatt vált üldözött földönfutóvá, aki megölte Alfonz legjobb barátját, és ügyesen rákente a gyilkosságot. Születésének fenti legendás történetét valószínűleg csak ő találta ki, hogy az alvilág könnyebben befogadja, mert ott talált igaz barátokra, mint Csülök, Tuskó Hopkins és Török Szultán. Velük együtt mint légionista több hatalmas, sok emberáldozattal járó csalást leplezett le, becsületrendet kapott, és végül feleségül vette Duron tábornok lányát, aki nem csak szép, de okos és bátor lány volt.
Szeptember 6-án múlt 493 éve, hogy megszületett Pierre de Ronsard, francia költő.
Pierre de Ronsard
Szonett, Heléna számára
Ha már öreg lesz Ön s este, gyertyája égvén, Tűz mellett űl, sodorva meg bontva a fonalt, Verseim dúdolgatja s mélázón mondja majd: Ronsard dicsért így egykor, mikor még szép valék én,
S ha hallja ezt cselédje, kit már a munka végén El-elnyom a buzgóság s főt bóbiskolva hajt, Nevemre fölneszel s Önre áldást sohajt, Akinek munkálkodtam örökös dicsőségén.
Én föld alatt leszek már s merő árny, csonttalan, Mirtuszok árnya közt nyujtózom gondtalan, Ön meg anyóka lesz, tűzhelynél görnyedő
S majd bánja már szerelmem s lenéző gőgje olvad, Oh higyjen hát nekem: tán késő lesz már holnap, Éljen, tépje a rózsát, ma még van rá idő!
Tóth Árpád fordítása
A trójai Helené - Evelyn De Morgan festménye, 1898
Szeptember 5-én múlt 103 éve, hogy elhunyt Charles Péguy, francia író, költő, esszéíró.
CHARLES PÉGUY HIMNUSZA AZ OLTÁRISZENTSÉGRŐL
Részlet a Jeanne d' Arc szeretetének misztériumából
Búza, szent-szerit búza, belőled készül a kenyér. Búza, kalász, búzakalász magja, mezők aratása. Kenyér, mely a Mi Urunk asztalára került. Búza, kenyér, melyet maga a Mi Urunk evett, valamikor, minden nap közt a legnagyobb napon. Búza, szent búza, belőled lett a Jézus Krisztus teste, valamikor, minden nap közt a legnagyobb napon; téged azóta mindennap eszünk, mindennap mint a Jézus Krisztus testét. * * * Búza, te már csak külsőleg vagy búza; kenyér, te már csak ép' látszol kenyérnek; kenyér, már csak a kenyér színe marad a tiéd. Kenyér, melynek már csak a színe régi. * * * S te, szőlő, te, a búza tejtestvére, Szőlővesszőkön fürtök drága magja. Szőlőlugasok fürtös drága dísze. Szőlők szüretelt bora. Szőlőlugasok, dombok venyigéje vére. Bor, mely a Mi Urunk asztalára került. Szőlő, bor, melyet maga az Úr ivott, valamikor, minden nap közt a legnagyobb napon. Szőlő, szent szőlő, bor, mely Jézus vérévé változott, minden nap közt a legnagyobb napon, és amely azóta mindennap átváltozik a pap kezében és nem marad bor, hanem Jézus vére. * * *
Bor, te már csak külsőleg vagy bor, te már csak látszol puszta bornak; már csak a bor színe marad a tiéd. Kenyér, mely testté változott, bor, mely vérré változott. Kenyér, melynek már csak a színe régi, bor, melynek már csak a színe régi, * * * Istenem, hát hiába folyt volna Fiad vére; hiába patakzott egyszer és azóta annyiszor. Egyszer, akkor és azóta annyiszor. Istenem, hát hiába változott át a kenyér Fiad testévé, és hiába ajánlotta fel egyszer és annyiszor. Egyszer, akkor és még annyiszor. Hát elhagyod, hát el fogod hagyni gyermekeid keresztény világát. Egészen ránkborult a háború s a pusztulás. A háború hoz ránk bomlasztó pusztulást. Hát ránk hagyod a háborút egészen.
Szeptember 5-én múlt 233 éve, hogy elhunyt Ányos Pál költő.
Ányos Pál
Penelope Ulisszesnek
(Ovidiusból)
Aut, guod Penelopes verbis reddatur Vlyssi, Scribimus; aut lacrimas, Phylli relicta, tuas. Quod Paris, et Macareus, et quod male gratus Iason, Hippolytique parens, Hippolytusque legant: Quodque tenens strictum Dido miserabilis ensem Dicat, et Aeoliae Lesbis amica lyrae. Ovid. Amor. L. II. Eleg. 18.
Midőn ama nevezetes Trója várassának elpusztittására egész Görögország felfegyverkezett, Ulisszesnek is táborba kellett szállania; amellyben olly bajnoki cselekedeteket vitt végbe, hogy nem kevés részét azon dicsőségnek, mellyet Trója meghódittásában szerzettek magoknak a görögök, őnéki tulajdonittanák. Béfejezvén halhatatlan vitézségét, több görög vezérekkel Ithaka (hazája) felé kezde evezni. De a megbántódott Minerva istenasszony számtalan hajótörésekkel elegyitette utazásokat, ugyannyira, hogy többen vesztenek el a tengernek habjaiban, hogysem akik született földgyökre juthattak. Ezen szerencsésebbek közt volt Ulisszes is; mindazonáltal tiz esztendeig hányattatott a szélvészektől a világnak külömbféle részeire; amellyről bőven ir Homérus Odyss. 9. 10. Tibullus L. IV. in Paneg. ad. Messal. Végtére Féáciából érkezett Ithakába, amint mondgya Tibullus: Finis et erroris miseri Phaeacia tellus. Azonban Penelope, házastársa, nem tudván férje olly huzomos késedelmének okát, s kétségeskedvén visszajöveteléről, ezen levelet írja nékie:
Néked, Ulisszesem, küldöm e levelet. Jőjj Penelopédhez; nem kell a felelet. Leomlott már Trója, füstbe ment ereje, Danai leányzók fájdalmik szerzője. Bizony érdemetlen Priamus és Trója, Hogy annyi bánatnak légyen árasztója. Ó vajha még akkor, hogy tartományunkba Intézte hajóját, s Görög várasunkba, Amaz, házasságnak vétkes törvénnyében Veszett volna tenger sötét örvénnyében! Nem fekünném mostan hideg nyoszolyámban, Nem volna unalmam hosszas napjaimban, Sem a kellemetes éjnek töltésében, Nem fáradnék függő gyolcsnak szövésében. Képzelt veszélyidtől mikor nem rettegtem? Sőt attól is féltem, mitől nem félhettem. Ládd, melly nyughatatlan dolog a szerelem! Nem esmér orvoslót tőle vett sérelem. Hányszor hitettem el reszkető elmémmel, Hogy a trójaiak ütköznek férjemmel! Ha pedig Hektornak neve zug fülemben, Csüggednek tagjaim, változom szinemben. Ha Antilokusnak szerencsétlenségét Hallottam, Hektortól esett kisebbségét, - Antilokus tölté szivemet kétséggel, S erőmet felváltá bus erőtlenséggel. Vagy ha Patroklusnak az ál fegyverében Halálát értettem Akhilles képében, - Sirtam a csalárdság rossz kimenetelén, S néked sem bizonyos előmenetelén. Ha Tlepolemusnak emlitették vesztét, Hogy a Liciai király zárta éltét, - Megujult szivemnek nyughatatlansága, A szerencsétlenek foglalatossága. Sőt akárki holt meg görög nemzetemből, Fagylaló hideget facsart ki szivemből. De hív szerelmemet az ég jónak vélte, Mert Trója romlását férjem fellyül élte. A görög vezérek többnyire megtértek, Szép munkájok után nyugodalmat értek. Telnek az oltárok pogány zsákmányokkal, Áldozó tüzhelyek borostyán-ágokkal. Az uj házasultak áldgyák az egeket, Hogy hazavezették bujdosó férjeket. Férjek a meghódult Trója történetét, Fonnyadt méltóságát éneklik s esetét. Olly csudálva hallják a leányzók s vének, Mintha a beszéllő szájától függnének. Sőt van, aki véres tábortok helyeit Asztalán mutattya, s képezi széllyeit; Pergamát pediglen, minden szépségével, Leirja egy kevés bor nedvességével. Erre folyt Szimois, ez Trója vidéke, Ottan volt Priamus háza s királyszéke. Itt volt Akhillesnek, itt férjem sátora, Ott nyargalt Trójának legvitézb Hektora. - Mindezekről Nesztor azt tudósitotta, Akitől az annyát attya megfosztotta, Hozzáadván Dolon s Rézus megölését; Bánhattya ez álmát, amaz kémlelését. S te mertél? - énvelem semmit sem gondolván, Drága vagyonodról éppen nem aggódván, S bizván veszedelmes éjnek homállyába, Menni Tráciai király táborába? De mégis sokaknak ártottál kardoddal, Noha magad voltál megbizott társoddal. Talántán csak azért őrizted éltedet, Mert reám fordittád emlékezetedet. Én ugyan mindaddig rettegve hallgattam, S vakmerőségedet titkon kárhoztattam, Miglen a hirmondó azt nem emlitette, Hogy szerencsés tőröd Rézust megejtette, - De mit használt nékem Trója pusztulása, Görög vitézektől származott romlása, Ha azáltal sorsom jobbra nem változott, S férjem örökösen tőlem eltávozott? Másoknak leomlott, nékem fennáll Trója, Mellynek most a nyertes lakos lett szántója. Már gabona terem, hol hajdan Trója állt, S frigyiai vérrel kövérült földdé vált. Vitézek csontyait, mellyek szélyt hevernek, Szántó vasa sérti a parasztembernek. Leroskadt házaknak földbe ereszkedik Szarvazattya, s fölén pázsit nevelkedik. - Illy vitézség után árvádat busittod, Hogy, miért s melly földön légy? nem utasittod. Akármelly jövevény partunkhoz hajózik, Ezer kérdésimmel terhelve távozik; S, ha mikor Ulisszes férjemet meglátná, Kértem, hogy kezébe levelemet adná. Pilon várassába utánnad küldöttem, De semmi bizonyos hírbe nem ötlődtem. Spártában kerestem utadnak nyomdokát, De ott sem adhatták késedelmed okát. Ó vajha még most is fennállana Trója! (Bár kívánságimnak vagyok átkozója) Tudnám, hogy ott harcolsz, s engedne fájdalmam, Mivel közös volna sokakkal siralmam. Most nem tudom okát terhes félelmemnek, Mégis napról napra nő búja szivemnek. Tengeren s szárazon féltem életedet, Mert siettetheti mindenik vesztedet. Azt is féltem, nehogy, nemed nyomdokain Járván, más kedvesnek függnél ajakain; S ha társadról kérdez, azt fogod felelni: "Paraszt; s csak a gyapjut szokása mívelni." - De bár kétségeim rendre megcsalnának, S téged a jó egek hazádba hoznának! Atyám is, megunván már késedelmedet, Unszol, hogy más férjnek engedgyem helyedet. Jóllehet unszoljon, tőled meg nem válom, Mert a te vagyonod életem s halálom. De maga is látván ritka hivségemet, Nemigen sarkalja hitetlenségemet. Dulikius, Szamos, Zacintus szigete Nőszni vágyódókat reám eregete. Ellepték házadat, s benne uralkodnak Pusztittván javaid, csak fajtalankodnak. Elhallgatom Médont, Pizandrust, Polibust, Festett Antinoust és Eurimakust, Kiket utazásod késedelmeivel Tartasz saját véred keresménnyeivel. Melanthius, tönnön nyájad pakulárja, Nőszőket ebédre szép juhokkal várja. Utólbszor Irus is, károd árasztója, Előáll, hirednek nem kis pazarlója. - Három erőtlenek mit oltalmazhatunk? Én, öreg Láertes, s idétlen magzatunk. Ezt majd elvesztettem minapi uttyában, Mellyet vén Nesztornak tett tartománnyában. Áldnám az istenek különös kegyelmét, Ha ő zárhatná bé mind a kettőnk szemét. Ezt barmunk s disznaink pásztora sohajtya, Ezt megöregedett dajkád is óhajtya. Már atyád Láertes csüggedt erejével Nem bir a cinkosok feslett seregével. Telemák ereje utóbb öregbedik, Még most segittséged nélkül szükölködik. Én pedig hogy vetnék gátot tolvajinknak? Jőjj, őrző angyala ősi javainknak! Szánd meg magzatodat, kit gyermekségében Utasitthatsz tönnön élted törvénnyében. Szánd meg Láertesnek hanyatló életét, Hogy megadhasd néki végső tiszteletét. Szánny meg engemet is; ki távozásodkor Ifju voltam, elért már a megaggott kor.
A 70-es évek közepéről
Pénelopé és a kérők. John William Waterhouse olajfestménye.
Szeptember 5-én múlt 102 éve, hogy megszületett Kálnoky László, József Attila-díjas költő, műfordító.
Kálnoky László
Első szerelem
Költészet és valóság
Giccs vagy remekmű, néked egyre megy. A legszebb költemény, legszebb szonáta számodra csak betűk és hangjegyek összessége. Soha, senki se látta, hogy egy jó könyvet a kezedbe vennél, a vers neked csak akkor érdekes, ha hozzád írták. Még nagyobb baj ennél, hogy komolytalan és felületes minden, amit mondasz, amit cselekszel, ezért marad örökre parlagon eszecskéd. Strandhomokban hasra fekszel, s gondolat nélkül barnulsz a napon. És én mégis boldog vagyok, ha látlak, s napolajjal kenegetem a hátad.
Szeptember 5-én múlt 105 éve, hogy megszületett Kiss Tamás költő.
Kiss Tamás
Csak sejted már
Amit leejtesz, koppan lábad előtt, vigyázz, ha lehajolsz, már nem ott van. A tárgynak lelke van, és elgurul, kuncog rajtad, kacag, te ott maradsz egyedül, és szégyelled magad.
Tíz ujjad szolgálja már a két szemed. Padlóra ülsz, és keresed, ami örökre elveszett. Látod, ez az öregség, ez a szobányi egység, e szűkre zárt kerekség.
Hol van lendülő két karod, amivel nyitod ablakod, hol két szemed, hogy egy eltűnt világba láss, mi nem fénylik, csak gomolyog, eltünteti a mosolyod. Nem kép, csak egy hang lebeg az ég alatt, a föld felett, a földre száll, és égbe kel, a fán, az ágak résein egy árva rigó énekel. Csak sejted már, hogy lenge kék fényárban úszik fenn az ég.
Szeptember 5-én múlt 284 éve, hogy megszületett Christoph Martin Wieland, német költő és író, a német felvilágosodás és rokokó kiemelkedő személyisége.
"Ha valaki csúnya, még tetszhet lelkének szépségével, de hogy egy értelmes nőszemély beleszeressen egy érzéketlen piperkőcbe csupán annak külseje miatt, ez majdnem lehetetlen."
Ünnepelhettük még Albert, Alpár, Bertina, Emzó, Larina, Ofélia, Romulusz, Tárkány és Viktorina napját is!:-)
Lőrinc barát és Rómeó
Shakespeare: Rómeó és Júlia
(részlet)
ROMEO (fölkel) Dadus!
DAJKA Jaj, úrfi, egyszer meghalunk mi mind.
ROMEO Hát Júliáról szólottál te? Hogy van? Nem tart-e vén gyilkosnak, hogy befentem Boldogságunknak szép gyerekkorát A vérrel, amely majdnem az övé? Hol van tehát és mit mond az ara, Akit bemocskolt gazságom sara?
DAJKA Semmit se mond, csak egyre sírdogál. Ágyára rogy, de azután fölugrik, Tybaltot hívja, Romeót kiáltja S megint leroskad.
ROMEO Mintha a nevem Lőné le, mint gyilkos fegyver golyója: Aminthogy e név átkozott keze Gyilkolta meg öccsét. Ó, mondd, atyám, Testem miféle hitvány részein Lakik e név? Mondd meg, hogy összedöntsem E rút tanyát.
Tőrt ránt
LŐRINC El a kezet, te őrült: Hát férfi vagy te? Külsőd ezt kiáltja: Könnyűd egy asszonyé s garázda tetted Egy oktalan, bőszült vadállaté, Te férfi-képet hordó, képtelen nő! Mindenre képes, képtelen vadállat! Megrémítettél: szent rendünkre mondom, Bölcsebb, különb legénynek véltelek. Tybaltot megölted? S magad megölnéd? És hitvesed is, aki benned él, Cudar dühöt zúdítva önmagadra? Szidod az életet, eget s a földet? Az élet, ég s föld - e három - tebenned Találkozott s ezt egyben összetörnéd? Pihá, tested, szerelmed és eszed - Bár dúslakodsz bennük, mint uzsorás - Nem arra fordítod, hogy dísz maradjon Tested, szerelmed és eszed javára: Mert büszke tested is merő viaszbáb, Ha nincs mögötte férfias keménység, Édes szerelmed kongó hitszegés csak, Ha gyilkolod, nem ápolod szerelmed, S eszed, mi tested és szerelmed éke, Ily társaságban éktelen veszély lesz, Mint lőpor az újoncok tarsolyában, Lángokra lobban, mert balog, ügyetlen, S nem oltalmaz meg, ám ízekre szaggat. Hát talpra, öcskös! Még él Júliád, Kiért előbb meghalni vágyakoztál. Minő szerencse: majd megölt Tybalt, S te ölted őt meg és ez is szerencse. Csőstül potyog az áldás a nyakadba. Szerencse udvarol díszköntösében, S te, mint a durcás, duzzogó leányzó, Fitymálod a szerencséd és szerelmed: - Vigyázz, vigyázz, pórul jár az ilyen. Menj kedvesedhez, ahogy megbeszélted, Ágyasházába mássz be és vigasztald: De meg ne várd, hogy az őrség fölálljon, Mert Mantovába akkor sose jutsz át. Itt élj s miközben házasságodat Közhírré tesszük, megnyerjük barátaid S a hercegünk kegyét, ki visszahí majd, Kétszázezerszer olyan boldogan, Mint amilyen lesujtva útrakeltél. Indulj, dadus: ajánlj úrasszonyodnak, S kérd, házanépét küldje rögtön ágyba, Hisz az úgyis nehéz a tompa gondtól: Romeo nyomba megy.
DAJKA Jaj, Istenem, hallgatnám reggelig, Sok bölcs tanácsod: mennyi sok okosság! Uram, megmondom úrnőmnek, hogy eljössz.
ROMEO Mondd, s kérd meg őt, hogy szidjon össze jól.
Szép estét kívánok Mindenkinek Blanka és Bianka napján!:-)
Ma Bonifác, Bónis, Cserjén, Dafna, Dafné, Dália, Dára, Dária, Dárió, Dárius, Döme, Dömös, Fodor, János, Krizanta, Marcián, Margit, Mór, Móric és Réta napja is van!:-)
Léon Cogniet: Teleki Blanka portréja (1862 előtt)
Széki gróf Teleki Blanka a magyar nőnevelés egyik úttörője, a nők művelődési egyenjogúságának híve.
Az erdélyi arisztokrata gróf széki Teleki családban, Nagybánya közelében született. Édesanyja korompai gróf Brunszvik Karolina, az első magyarországi óvodák megalapítójának, gróf Brunszvik Teréznek a húga volt.
Fiatalon Münchenben és Párizsban festészetet, Budán Ferenczy Istvánnál szobrászatot tanult. Blanka a nőnevelést választotta hivatásául: 1846-ban magyar tanítási nyelvű leánynevelő intézetet nyitott Pesten, a mai Szabadság téren. A szabadságharc alatt, 1848 végén kénytelen volt az intézetet bezárni.
A szabadságharc bukása után részt vett a forradalmárok rejtegetésében. Miután a bécsi rendőrség kezére jutott Teleki Blanka levelezése, 1851-ben Bécsben elfogták. 1853-ban a haditörvényszék 10 évi várfogságra ítélte.
1857. május 11-én amnesztiával szabadult a kufsteini börtönből, többé nem tért haza. Ausztriában, majd Franciaországban élt, a húgánál. Ekkor a menekültek ügyét karolta fel.
Szép estét kívánok Mindenkinek Ráhel, Salamon és Gilberta napján!:-)
Ma Arétász, Gilbert, Gilgames, Harald, Herald, Herold, Ráchel, Rafael, Ráfis, Rákhel, Rákis és Salvador napja is van!:-)
Salamon király
Reviczky Gyula
Salamon király álma
Zsidóknak bölcs királya, Salamon, Tudósit összehívta egy napon S igy szólt hozzájok: «Álmot álmodám. Lássam, megfejti-é a tudomány?
A hallgatag Jordánon lefelé Siklott velem egy rozzant kis hajó. A tájat sűrü párázat fedé, S az ég nem volt derült, hanem fakó. Lehúnyt pillákkal úsztam csöndesen Komor sziklák, homokpartok között. S aztán egy hangra fölnyitván szemem', Ég s föld mosolygó mezbe öltözött.
Szelíd fuvalmak árja csókdosott, Meg-meglibbentve ősz szakállomat. A szellő nárdusz-illatot hozott, Kőszikla is termett virágokat. Oly fényes volt a táj, olyan meleg! A fákon, földön nyilt a sok virág. Láttam csodás nézésü szűzeket; Közöttük rózsakeblü Jemimát. Fürgén szökeltek, mint az őzikék Ő s Izraelnek többi lányai. Titkos zenétől zengett a vidék. Vágytam kikötni, partra szállani. Kerestem a kormányt, az evezőt; De két kezem sehol se lelheté. Tündérmező ért uj tündérmezőt, És kis hajóm csak úszott lefelé. Aztán sötét lett, s láttam uj csodát. Az égnek eltünt napja, csillaga. S ketten haladtunk csendesen tovább: Én csónakomban és az éjszaka. Ezt álmodám, s bár mint hányom-vetem, A nyitja hogy mi: meg nem lelhetem. Setéten ül meg tompa fájdalom; De a nevét, ah, meg nem mondhatom. Szivembe érzem benntörött nyilát; És balzsamot nem ad rá Gíleád. Belém szorult a kínok tengere, S nem sírhatok, bár sírnom kellene; S mig álmom' meg nem fejtitek, ti bölcsek: Érzem, nem is fogok hullatni könnyet.»
Megfejtem én! Szól szép arczú Ahíja. Dicsőségednek nincsen semmi híja. A merre lépsz, magasztalás fogad, S kőszikla is terem virágokat. Hatalmad' érzi nyúgat és kelet, Ifjak s szüzek csak rólad zengenek. Megfejtve álmod ily hamar vagyon. S szól a király: «Könnyekre szomjazom!»
Megfejtem én, király, mult éji álmod'! Szól most a csillagoknak bölcse, Sádok. A szép vidék, a bájoló zene, A fürge táncz mi mást jelentene, Mint a világ hívságos élveit; Bölcsek, kik nem csábulva nézhetik. Az evezőtlen sajka lebegése Királyi elméd, melynek bölcsesége Leküzdi bűnös gerjedelmeit, S azt vallja, hogy hiúság minden itt. Ezt mondják álmodról a csillagok. És Salamon nyög: «Még se sírhatok!»
S föláll Nátán, szakálla mint a hó: Hogy álmod mit jelent, nyilvánvaló. A nap ragyog, a szűzek lejtenek, Nyit a virág, de óh, már nem neked. Öreg lelkednek nincsen lángja, színe; Társid lemondás, bánat, éjmagány! S a vágyak evezőjét elveszítve Haladsz a vénség rozzant csolnakán, Mig eltünik előled a világ, És sírod örök éjét hinti rád.
Az agg király csak néz és nem felel. Hervadt ajkáról sóhaj lebben el. Arczát kezével lassan elfedi, És megerednek néma könnyei.
Átleng a párákszőtte esti fátyol A selyemfényes, babonás vízen. - Valami távol, idegen leányról A parton... valaki mesél nekem. Varázslat kóbor álma szállt-e rám? Hogy szinte látom: Szőke az a lány, Kicsi, fehér... úgy-e, fázós szegény, És kék ruhát szeret, akárcsak én.
Mese, mese. - Tavaszestébe régen Az a leány a jövendőbe nézett, S szólt: "Már tudom, hogy el fogsz hagyni éngem! Elhív tőlem valami új igézet. Csak azt ne hidd, hogy elfelejtelek! Csak azt ne mondd, hogy ne szeresselek, Csak hagyd a jöttöd minden este várnom, Úgy sincs nekem más dolgom a világon."
Mese... Fehér hullámok útján járva A hosszan elsikló selyem habon, - Testvérgondolat száll a szőke lányra. Hogy: Ismerem. Hogy: Szeretem nagyon... Kis fáradt madaram, kedves szegényem! Tudod, mióta vársz? Tudod, mi régen? Tudod, hogy ő is álmodik veled? Tavaszestébe... másnak emleget.
Bennem a szavak mélyen nőnek viselik terhét az időnek, sokat mondóan, s mégis hallgatva, ahogy a szöveg simul dallamba, de a lélekkráter legaljáig nem jutottam mégse.
Annyi mindent nem mondtam még el, képpel, jelzővel, pár igével nem lehet csóvát húzni égre, jelet rakni a mindenségre, hogy ahová kell, oda vigyék a szóvirágok, hangvenyigék, s hallgató csendet ölelő rímek, a bennem rejlő titkokat.
Belőlem bújnak elő a szavak, oldó kötések, áttörve falat s gátat, kerülve tiltást és féket, szurdokot, árkot, örvényt és léket - sokszor nem tudom, melyik az érték, ami előbújt, vagy mi bent maradt, a burgonya is virágot emel, ám értéke bent van, a föld alatt, de érdemes-e a földből kiásni, kételyeimre feleletet várni - tudom, nincs válasz,
Szeptember 3-án múlt59éve, hogy elhunyt Heltai Jenő, író, költő.
Heltai Jenő
A modell
Egy egyszerű kültelki lányka (Tizenhat éves, jó falat) “Leszek modell!” Így szólt magában És egy festőhöz fölszaladt. Mert megfelelt az arc, a termet, Így szólt a piktor: “Aktra termett E karcsu test… e két halom… Vetkőzz hamar le, angyalom!” És mert a célhoz ez vezet, A kis modell levetkezett.
Mit tudta ő, a balga gyermek, A neveletlen vadvirág, Hogy fölfedezve már a szappan, És él vele a nagy világ. Mert fogyatékos volt a teint-je, A piktor így szólt: “Ejnye! Ejnye! E karcsú test… e két halom… Izé… gyerünk csak angyalom, Szebb lesz a váll, szebb lesz a kar, Segítünk rajta csakhamar.”
És karon fogta, ahogy illik, A fiatal, de balga nőt, A szomszédos fürdőszobába Diszkréten átvezette őt. Ott állott martalékra várván A kád… fenékig csupa márvány! Ami fürdőnek a jele, Színültig vízzel volt tele. Festőnk a kádra mutatott, Köszönt és eltünt: “Jó napot.”
Elmúlt egy óra meg nehány perc — A lány nem jön ki. Ej mi ez? A piktor hosszasan eltünődik: “No, most már szörnyen tiszta lesz!” Benyit, ijedten hökken vissza: Ott áll a lány, a vizet issza És keservesen sírni kezd: “Én nem bírom kiinni ezt! Ha mindig ennyit inni kell, A fészkes fene lesz modell.”
