antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Érdekes a Fórum betű-motorja, mert ha kimásolom ez utóbbiit, akkor dupla soremeléssel lehet csak, viszont ha visszavonom, egyben lesz az egész, ha az előző hsz-t másolom, akkor meg így, "szépen" adja vissza... fura :-)
Január 2-ám múlt72 éve, hogy elhunyt Pável Ágoston, nyelvész, néprajzkutató, költő.
Pável Ágoston
Ne cifrázd a szót!
Azt mondom, Pajtás: ne cifrázd a szót. Lökd ki kendőzetlenül, nyersen, vértől, epétől, könnytől párolgó versben, ha meggyülemlik az öröm vagy a keserűség szived táján.
Ne hivalkodj szép hazugságok szines szőttesével, pipere szavak parázna selymével! Tedd gyógyító-varázsló kezedet az igazságnak meztelen szivére!
Csituljanak erdőtnyüvő orkánban a nyálas, pántlikás dalok! Harsogjanak csóvás igék, hogy megcsorduljon minden Jegestenger, hogy megmozduljon minden zátonyos szív, és lobbot vessen minden nyirkos gyujtalék.
A régi nóta: fáradt kordéknak lomha döcögése. Induljanak, száguldjanak napküllős, új hajnalokon új, merészútú vonatok, hogy senki szerény fuvarával köteles percét le ne késse!
Vágd hát késed mélyen a seb mögé a lázgyötörte húsba! Ne kössön pólyás regula bénító gúzsba.
És szavad legyen zúgó görgeteg, legyen vérrel írott Hegyibeszéd! Mohón ihassák tikkadt emberek, s cinkos szelek hordják izenként szerteszét!
Január 2-án múlt 99 éve, hogy megszületett Adam Bahdaj, lengyel író, költő, magyar műfordító.
Adam Bahdaj
A Fekete Esernyő
ELSŐ RÉSZ
A PIROS NOTESZ
(folytatás)
Arra gondolt, hogy becsapta az édesanyját. Az utóbbi napok minden bűnügyi rejtélyét megoldotta. Tulajdonképpen semmi dolga sem volt.
De nem búsult miatta. Tudta, minden nap hoz valami újat. Gondolataiba merülve baktatott, amikor egy padon megpillantotta Janeket, akit a fiúk Lusta Janeknek hívtak. Kényelmesen elterpeszkedett a padon. Kerek, csillogó képét a nap felé fordította, szemét lehunyta, arcán az áldott semmittevés kifejezésével köpködött az útra. — Szia! — köszöntötte őt Kubus. Lustának épp hogy csak méltóztatott kinyitni a szemét.
— Szi' — vetette oda, a testhelyzetén mit sem változtatva.
— Mit csinálsz? — Semmit. — Hogyhogy semmit? Hiszen itt ülsz. — Csak üldögélek és gondolkodom. — Mirı? — Hát hogy milyen jó lenne kimenni a Visztula partjára.
— És miért nem mész? — Mert nincs kedvem. — Akkor miért ábrándozol róla? — Mert olyan kellemesen süt a nap, és olyan jó a folyóra gondolni. Bolond — gondolta Kubus. Szerette Janeket, ezért ezt nem mondta ki hangosan. Egy idő múlva azonban megkérdezte:
— Meddig akarsz itt ülni? — Mit tudom én. — Akkor hát alaposan figyelj, hátha látsz errefelé valami gyanús alakot ődöngeni.
Lusta jobban kinyitotta a szemét. — És milyen egy ilyen gyanús alak? — Az olyan, aki úgy jár-kél, mintha minden rendben lenne, azalatt meg valami rosszban sántikál. Érted? — Nem nagyon, de a te kedvedért figyelek. — Hát akkor szia! — Szi'! — ásított egyet Lusta, és gyönyörőséggel hunyta le ismét a szemét.
Január 1-jén Fruzsina, Aglája, Algernon, Álmos, Bazil, Csoma, Csombor, Csomor, Eufrozina, Konkordia, Odiló, Ruzsinka, Tóbiás és Vazul napját ünnepelhettük. Isten éltesse a nevek viselőit!:-)
Álmos vezér
"Volt közöttök egy bölcs józan ember, Álmos,
Ezt szólították föl: "Vezess minket már most, Józan okosságod vezéreljen bennünk, Ha lehetséges, a kívánt földre mennünk; Mint a darusereg az előljáróját Ugy követünk téged ország-világon át, Míg nem látjuk magunk a Tisza folyóban, Hol Attila alszik három koporsóban."
15
Elfogadta Álmos a vezéri tisztet, A magyarság véle vándorolni kezdett. Meddig vándoroltak? a jóisten tudja; Mint a csillagok közt a nagy országutja, Itt alant a földön oly nyomot hagyának Magok után hosszan, amerre csak jártak... Csakhogy nem fejér volt e nyom, mint az égi, De sötétpiros, mert vérrel festették ki.
16
Esztendők multán nagy hegygerincen álltak, A hegy tetejéről tenger síkra láttak. "A határt elértük!" monda Álmos nékik, "Tekintsetek ott a rónaságon végig, Birodalma hajdan ez volt Attilának, E hegyeket híják a Kárpát sorának. És itt hála néked, magyarok istene, Hogy ezt mind meglátta a vén Álmos szeme!
17
Megvénültem immár, fejemet hó fedi, Fejér a fejem, mint e Kárpát hegyei; Rólok a havat a tavasz leolvasztja, De a fejem havát le nem olvaszthatja. A méltóságot átadom, mit adtatok, Az uj csatákra uj vezért válasszatok; Rám nézve két határ e hely bizonyára: Jövendő hazánk és életem határa."
18
Amit Álmos sejtett, nem sejtette rosszul, Mert azon a helyen istenben boldogult; Leszállt fejér feje a fekete földbe, Zöld mohos sírhalom domborult fölötte. Körülállta sírját az egész magyar faj, S esküt tett le felhőt szaggató morajjal; E szent helytől kezdve kezökre kerítik Az egész tartományt, mely előttök nyílik."
Fagyott tócsák között bukdácsol január rossz autóbusza. Harmincegy ablakán túl az év hadifoglyai, a csüggeteg fák borotválatlanul, soványan ácsorognak.
Köztük énekem is madártalan. Ziháló lélegzetem páráiból a rosszkedv varja száll föl. Kétszerkettőnégy király fázó hadában gondok deres vasát cipeli a hátam.
Tavasz, találj rám! Legyen földszag a szélben, vakondtúrás a fűben,
rügyezzenek ki ujjaimból az elfagyott cirógatások!
Január 1-jén múlt 38 éve, hogy elhunyt Tamkó Sirató Károly, kötő, író, műfordító.
Tamkó Sirató Károly
A nagy természet
De szép is a nagy természet, hol haldoklik, hol meg éled! Hóból víz lesz, vízből hó lesz... Más szavunk sem lehet erre: így is jó lesz, úgy is jó lesz!
Jaj úgy szeretlek! Úgy szeretlek! Hallod? Bolond vagyok. Bolond... Ezt zúgom egyre a szivednek... De úgy szeretlek! Úgy szeretlek!... Szeretlek, érted, drága, mondd? Nevetsz? Hülye vagyok valóban? De hogy közöljem azt, amit tudnod kell? Semmi sincs a szóban! Várj, kitalálok valamit... Hát igenis, a csók magában nem elég. Valami fojt, zokog itt bennem és elég. Tisztázni kell most, hogy mi van mivélünk. Amit érzünk, ki kell fejezni még. Többé-kevésbé a szavakban élünk. Szók kellenek, kell elemezni. Kell, hogy kimondjam néked ezt ni... Tudd meg, mivel vagyok tele... De bár találnék sok költői dolgot - felelj nekem - több lenne-e, mint az, hogy átölellek így, te boldog hétköznapom költészete, mig százszor és ezerszer fölsikoltok: Te! Te! Te! Te!
Fagy kinn, fagy, hó van nagy most ideje, most fagyjon, akár beleszakadjon, csak a kályha mormoljon, vén cirmos doromboljon: elnyugszunk esténként édesanyánk meséjén.
Írtam volt, amikor még hittem: van becsület, és Ő az Isten. Ma kormos pernyéje a szónak papírra vetve, égbe fújva reám szakad, törvényt szegetten. Állok a sírnál, hol temettem.
Élek, mint szigeten. Mindennap térdre kell hullanom. Kívüled semmi sem érdekel. Kihűlhet már a nap, lehullhat már a hold, e zengő túlvilág magába szív, felold. Édes illatai, különös fényei vannak. És szigorú boldog törvényei. Mit máshol ketyegőkis óra méreget, itt melled dobaja méri az éveket, s ha szólasz, mindegyik puhán, révedezőn ejtett igéd ezüst virág lesz kék mezőn, és sóhajod a szél, mely fürtjeimbe kap, és arcod itt a hold, és arcod itt a nap.
Se vágy, se láz, se láng: csak egy parányi tisztaságot adj. Villantsd felém egy illanó mosollyal tisztaságodat. Fénylő derűdből ez a lankadó szív többet úgyse kér: annyit csupán, amennyi könnyedén a két szemedbe fér. Szerelmek, szenvedélyek, szenvedések! - semmi nem igaz, csak ez a kis mosoly, mit - könnyű labdát - felém hajitasz. Visszadobjam? - Forgatom és elejtem. Játék, semmi más. De ez legalább szép volt. Tiszta, könnyű őszi ragyogás.
Milyen fehér csöndesség ez! Messze házunk télben ül. Gyere az ablakhoz, édes! Csókolj meg és nézz körül! Süt a nap, elállt a hó már, mégis pelyhek hullanak: puhán, halkan, pehelymód száll pillanat és pillanat.
Gyere, édes, az ablakhoz, tekints szét az udvaron! Nézd, a friss, a lágy, a vaskos szőnyegen még semmi nyom! Csak a kis szolgáló lába rajzolódik halavány, s elvész, mint a Szaharába egy zarándok karaván.
Szalma közt fagyottan áll a kert füzes mélyén a kut intve dermedt jégszakálla hogy az év, mint óra, fut. Jertek apró, jertek sűrű pillanatok pelyhei jobban mint e szalmagyűrű szívünk kútját védeni.
Milyen furcsa füstünk árnya a túlsó tető haván: mintha távol emlék szállna rokon szívbe tétován. Ki gondolhat ránk e csöndben, míg körülvattáz a hó? Titkos lánc nyúl át a földön összekötve aki jó.
Belátom, nincs menekvés. Veled kell végigélnem – ha van még – hátralévő harminc vagy negyven évem, s ez nem beletörődés. Törvény, mit – félredobván hűlt viszonyok receptjét – létezésed szabott rám, kenyérhéj vagy, mit éhes vándor szorít a zsebben: kevés és íze-vesztett – de nélkülözhetetlen. Miért léptél be orvul szeretteim sorába? Szükségem úgy tapad rád, mint kisdedként anyámra, ó, lennél már közömbös! Elválnánk, mint sokezren teszik e kontinensnyi érzelmi jégveremben, akadna magyarázat: a költő szárnyalását ódon kalitba zárja kicsinyes monogámság… Nem a közös nyomorral kiböjtölt kedves otthon ölel panel-falával, hogy véled összefonjon, nem kényelem bilincsel, meleg fészek-közösség, miért a csontig ázott madár felejti röptét, nem is hála láncol, miért esett koromban szegődtél életemhez, amikor senki voltam, és nem a megszokás tart, amely lázadni pattant idegeket csitítva nem vállal már szokatlant, s a meglevő csekélyért – mit marka bizton érez – a többnek csöpp esélyét gyáván feladni képes. Beléptél – mit tehetnék? – szeretteim sorába, anyámmal és húgommal egy sorban állsz – hiába, ezernyi összenőtt szál kötöz az életemhez, mégsem merném mesélni olykor susogva: Kedves, megint beleszerettem egy röpkevágyú lányba, haja akár a tűzláng, gazellaláb a lába – mert már az ösztönökben szavam bátortalan kong, mert bűn ma még alázni baráti szóval asszonyt, szokásból sem viselnéd. Mégha rosszul sem esne, törvénysértő beszédem elmenni kötelezne, s én meghalnék utánad. Inkább heves szerelmest mímelek éjjelente, csak végleg el ne kergess, hidd el: rakéta-korban a frigy még ősi, félvad. Te nélkülözhetetlen, de kár, hogy feleség vagy!
Kíméletlenségemmel becsüllek én - olykor gyilkol a simogatás.
Fogadom, hogy bántani mindig igazságtalanul igyekezlek, mert igazságos bántást nem ismer az őszinteség. fogadom: úgy ütlek meg én, hogy fájjon erősen, mert szép missziója az ütésnek, hogy fájdalmat okozzon. Fogadom: gátat nem vetek én az agyamban rohanó vérnek, midőn szoknyát lebbentve a szél lányok felé lök, nehogy a nosztalgiává sokasodó apró lemondások alattomos bujtogatásaival ellened fordítson a visszafogottság. Fogadom, hogy sorsod plüssébe rajzszöget csempészek én, hogy minden lélekhájasító ernyedésből felhessentselek, s a konszolidáltság marasztalóan kellemes sírboltjából kemény életre trombitáljalak. Fogadom hogy gyűlölni is foglak, fogadom hogy határtalan önzéssel tüntetlek ki, mert csak a nagy szerelem bírja el az önzést, fogadom, hogy csúnyán hagylak el majd, mert szépen búcsúzni csak ismerőssé hullt szeretők egykedvűsége képes. és fogadom: legigazabb vágyam, hogy sose hagyjalak el, hogy veled végre magammá lehessek, és nem fogadom, hogy iszonyúan szeretlek.
Csak szeretlek.
*****
Régi kedves verseim jutnak eszembe, ezt például sokszor szavaltam is - nem volt könnyű megtanulni.
És ez volt minden. Nincs gavallér-bellum, Nincsen kihívás és nincsen duellum. Hallatlan botrány! Harcos Izrael Ilyet nem látott! Ezt büntetni kell! Fölzúdul minden párbajképes ifjú, Dühöng a város minden tisztes aggja, S azonnal sürgős közgyülésre vágtat A kaszinónak valamennyi tagja.
És szól az elnök: "Méltó haragomban Rövid leszek! Csak ennyit mondok: nyomban Ki kell golyóznunk azt a mételyest!" S a közgyülés rádörgi a Helyes-t! Az, akinek pointe d'honneurje nincsen: Mihaszna fráter, emberek salakja, Nem méltó hozzánk s percig sem maradhat A názáreti kaszinónak tagja!
És kigolyózták. Irgalmatlanúl Lenézte minden názáreti úr. Szép homlokán - ó a szegény, az árva! - Ott van a bélyeg: Diskvalifikálva! És ezt a foltot többé semmi, semmi, - Bármit csinál - onnét le nem faragja. Magáról többé nem mondhatja el, hogy A názáreti kaszinónak tagja!
Pedig hát, kérem, fényes volt a pálya, Amit bejárt! Hány ország nagy királya, Hány gróf és báró, mennyi gőgös császár Térdelt előtte, mint a koldus Lázár!... Mind gentleman, ki becsület dolgában Alkut nem ismert!... Korrektség lovagja, Ki mind úgy érzett, úgy gondolkozott, mint A názáreti kaszinónak tagja!...
És van ma is krakéler - száz, nem egy! - Ki hogyha bátran párbajozni megy A szent gavallér-becsület nevében: Jézus kegyét könyörgi halkan, szépen. Bírák birája, császárok vezére, Isten, ki fönn a fényes mennyet lakja: Idáig ment!... Csak egy nem lehetett ő - A názáreti kaszinónak tagja!
Szervusz kedves Bajkálifóka, szép estét, szép hetet Neked!:-)
Szabó Lőrinc
Semmiért egészen
Hogy rettenetes, elhiszem, De így igaz. Ha szeretsz, életed legyen Öngyilkosság, vagy majdnem az. Mit bánom én, hogy a modernek Vagy a törvény mit követelnek; Bent maga ura, aki rab Volt odakint, Én nem tudok örülni csak A magam törvénye szerint.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy: Még nem szeretsz. Míg cserébe a magadénak Szeretnél, teher is lehetsz. Alku, ha szent is, alku; nékem Más kell már: Semmiért Egészen! Két önzés titkos párbaja Minden egyéb; Én többet kérek: azt, hogy a Sorsomnak alkatrésze légy.
Félek mindenkitől, beteg S fáradt vagyok; Kívánlak így is, meglehet, De a hitem rég elhagyott. Hogy minden irtózó gyanakvást Elcsittithass, már nem tudok mást: Mutasd meg a teljes alázat És áldozat Örömét és hogy a világnak Kedvemért ellentéte vagy.
Mert míg kell csak egy árva perc, Külön; neked, Míg magadra gondolni mersz, Míg sajnálod az életed, Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan Halott és akarattalan: Addig nem vagy a többieknél Se jobb, se több, Addig idegen is lehetnél, Addig énhozzám nincs közöd.
Kit törvény véd, felebarátnak Még jó lehet; Törvényen kívűl, mint az állat, Olyan légy, hogy szeresselek. Mint lámpa, ha lecsavarom, Ne élj, mikor nem akarom; Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan Börtönt ne lásd; És én majd elvégzem magamban, Hogy zsarnokságom megbocsásd.
Kellemes délutánt, szép hetet kívánok Mindenkinek!:-)
Havat az idén csak képeken láthatunk...:-(
Szabó Magda
Január
A tó beállt, a tó türelmes, bólint, ha a tél szól neki, ám a patak nem engedelmes, az fut, ha a fagy kergeti, s mikor fehér inát harapják a jég fogai, felkiált; visszarengik ringó haragját az aranyszemű vadlibák.
A hegy alját levágta a köd fodros szélű kése: csak a csúcs beszédes vonala, a vár falai látszanak,
a pára tartja tenyerén, a semmin űl a csúcs, a rom, egy felleg kusza szövetén, laza pára-boltozaton.
Minden fehér, csakhogy törékeny, kemény fehér ez, nem puha. Karját lóbálja a fenyéren egy állig üveg körtefa. A fia is, egy csepp bokor, színjátszó, szűk üvegzekében, ott cseng, nevetgél, ott guggol, és térdét öleli a szélben.
Finta Éva
