Sok katonája volt az osztrák császárnak.Aki beállt magától,az kapott egy kupa bort meg egy ezüst pénzt.Aki pedig nem állt be,azt megkötözték,elagyabugyálták,és úgy lett katona belőle. Ebben a hadseregben szolgált úgy száznegyven évvel ezelőtt egy berecki legény,akit Gábor Áronnak hívtak.Eszes és fegyelmezett katona volt.Teljesítette a parancsokat,mindíg tiszta volt az egyenruhája,fényes a fegyvere,egyenes a járása,nem ismerte a fáradtságot,pontosan lőtt célba,s a rossz puskákat is meg tudta javítani. Így hát a kapitány egy napon magához hívatta és megkérdezte: -Látom,jó katona vagy.Van-e valami kívánságod? Erre Gábor Áron tisztelgett és így szólt: -Alázatosan jelentem,szeretnék tüzér lenni. -És miért akarsz tüzér lenni?-érdeklődött a kapitány. -Azért,mert ismerni akarom az ágyúk szerkezetét is. -Ez szép dolog-bólintott a parancsnok.-Éppen ezért azt tanácsolom,hogy miután leszerelsz,menj kovácsnak vagy lakatosnak.De beállhatsz harangöntőnek is. Így aztán Gábor Áront leszerelték,hazaküldték,mert nem akarták,hogy többet tudjon,mint amennyit illik.Hazament,dolgozott,tervezett,vizsgálta,hogy miképpen kattannak a zárak,hogyan lesz a vörösre hevített vas hajlékonnyá. Ekkor történt,hogy az öccsét elfogták,és éppen tüzérnek sorozták be.Gábor Áron gondolt egyet,az öccsét felváltotta,ő ment tüzérnek helyette.Rövid idő múlva tökéletesen tudta kezelni az ágyút,megismerte minden alkatrészét.Ő lett az ezredes első tüzére. -De amikor a katonáknak járó zsoldot fizették,tíz krajcárt adtak neki.Volt egy katonacimborája,attól érdeklődött,hogy mennyi zsold járna. -Én bizony nem tudom-mondta a katonapajtás-,nekem is tíz krajcárt adtak. Nem szóltak semmit,gondolták,hogy majd csak rájönnek a számítási hibára.Mert a többi katona mind három ezüstöt kapott. De a következő hónapokban megint tíz krajcárt fizetett az ezredpénztáros. -Kihallgatásra kell mennünk-mondta Gábor Áron a katonapajtásának.-Jelentsük a kapitánynak. Úgy is tettek,a kihallgatás napján odaálltak a tiszt elé: -Kapitány úr,rosszul számították a zsoldunkat.Tíz krajcárt kaptunk. A kapitány összeráncolta a homlokát. -Hát mennyit kellett volna kapnotok? A többiekenek három ezüstöt fizettek-jelentette Gábor Áron. A kapitány szúrós szemmel mérte végig. -Azok osztrákok-közölte szigorúan.Nekik annyi jár. Gábor Áron fegyelmezett katona volt.De egy pillanatra elvesztette a nyugalmát. -Kapitány úr-mondta akadozva,nem értem,hogy a saját hazánkban,a tulajdon szülőföldünkön,becsületes szolgálatunkért miért kapjuk az osztrákok zsoldjának egyötödét. Erre a kapitány üvölteni kezdett. -A császár kenyerét eszitek!És így háláljátok meg,hogy lázadtok?A kenyeret sem érdemlitek meg,amit a császár ad nektek naponta! -Engedelmet,kapitány úr-szólalt meg a román legény.-A búza a mi földjeinken terem! -Lázadók!-üvöltötte a császári kapitány.-Minden föld a császáré,minden ember a császáré,minden ágyú a császáré.De a császárnak tömlöcei is vannak. Ezzel befejeződött a kihallgatás.Gábor Áron és a pajtása ettől kezdeve várták,hogy mikor verik őket bilincsbe. De múlt az idő,és nem történt semmi.Aztán egy nap behívták őket az ezredirodába,és közölték,hogy bizonytalan időre szabadságolják őket. -Nem kell nektek ágyú-mondta tréfálkozva a tiszt. Gábor Áron ismét hazament,nem adott sokáig hírt magáról,megint kitört a harc a császár ellen.De hiába voltak bátor katonák a szabadságharcosok,tüzérség nélkül nem sokra mentek,ágyújuk pedig nem volt.Megtudta ezt Gábor Áron,megjelent Sepsiszentgyörgyön,és csak annyit mondott: -Lesz ágyú. Igy lett ő a szabadságharc legendás hírű ágyúöntő mestere. Bajor Andor :-)))
Gábor Áron rézágyúja
Gábor Áron rézágyúja felvan virágozva. Indulnak már a tüzérek messze a határba. Nehéz a rézágyú,fölszántja a hegyet völgyet. Édes rózsám,Isten véled,el kell válnom tőled.
Véres a föld,magyar tüzér vére folyik rajta. Csak még egyszer gondolj vissza szép magyar hazádra! -Anyám,te jó lélek,találkozom-e még véled? Holnapután messze földre,hosszú útra kélek.
"Gergelyjárás":I.Gergely pápa,az iskolák megalapítójának és támogatójának tiszteletére,Európa szerte elterjedt hagyomány.Ma már egyre kevesebb tájegységen élő népszokás. Régen,a tanévkezdés és-zárás időpontja,egyben adomány gyűjtő és iskolába csalogató nap volt. A szegényebb sorsú gyerekek,hogy folytatni tudják tanulmányaikat házról-házra járva gyűjtöttek.Később színesedett...,az új tanulók megnyerésére,játékos,verses,énekes,jelmezes formában mutatták be az iskolai életet.Jó kívánságokkal kedveskedtek. Püspököt választottak,a szereplőknek különböző katonai rangot adományoztak,magukat Szent Gergely vitézeinek nevezték.Katonásdit játszottak,kardjukat forgatták,villogtatták-"vágok,de nem sértek". Az elmondott versek,dalok már a tavasz beálltára is utaltak. A kapott adományt a "tarisznyás",átadta tanítójának...amit közösen elfogyasztottak,vagy az iskolai élethez szükséges eszközöket vásároltak belőle.
GERGELYJÁRÁS
Szent Gergely doktornak, Híres tanítónknak nevenapján, Régi szokás szerint, Menjünk Isten szerint iskolába, Régi szokás szerint, Menjünk Isten szerint iskolába.
"...Az alvó élet tehát elindult..." "...És ekkor megjelenik a harmadik szín az erdőn:a kék.Még csak itt-ott, elbújva a bokrok meleg szoknyája alatt,de körülötte édes illat omlik a földre,és szerényen szétnéz kék szemével a tavaszodó világban:az ibolya.Illatát aztán elkapja a szél,játszik vele,meghordozza a csalitokban,az öregerdőben,hol néma odvakban vadméhek aludtak eddig,de most a meleg illattól megzendül az odú,és álmos tántorgással kirepülnek az első méhek..." "...A mókusok kidörgölik szemükből az álmot a harkály elhallgat értelemetlen kopogtatásával a beteg fák mellkasán,a patak száradó partján vidáman futkos a barázdabillegető-aki szintén most érkezett külországi útjáról-,a földben megmozdulnak a giliszták és egyéb dermedt férgek,a hangyabolyban akkkora a sürgés-forgás,mintha vásárra készülnének,a tavak hideg,téli kékje meleg barnára válik,s a halak megmozdulnak iszapágyukban,ahova még októberben feküdtek..." "...Az...élet...elindult...","...Csodálatos életet élnek a növények!..." "...nem mag már,hanem növény.Mégpedig-akármilyen fiatal is-előrelátó növény.Meggondolt.Nem siet a napvilágra küldött levélkével,hanem először apró gyökeret ereszt,megkapaszkodik a földben,kitapodatja az élelmet,a vizet,a megélhetési viszonyokat,és a csírából csak akkor kezd kibújni az első levél.Rettentő erővel igyekszik a föld fölé.Ha göröngy állja útját,elbújik alatta,ha kemény,kérges a föld,repedést keres,ha falevél esett útjába félretolja.Élni akar! Közben gyökerei megerősödnek,és mire a zöld levéke hónaljából újabb levelek bújnak elő,a mag,...már üres,mint a kagyló héj,mert eddig belőle élt a növényke,mint a gyermek az anyatejen..." "...Búg a galamb,dongnak a méhek,esténkén óvatosan megszólal már a feketerigó,és fuvolájára kipattanik a füzek ezüst barkája,de meghallják a denevérek is,s amikor elhallgat a rigó,a sziklák hasadékaiból,...öreg odvakból apró árnyak szállnak ki némán,mint titkos gondolat,hogy van-e már élelem odakint:repkednek-e az éji bogarak?..." "...Ezenközben múlnak a napok..." "...a fűz barkái helyett leveleit suhogtatja a szél,és hozzák,egyre hozzák a tavaszt az érkező vándorok.A dél végtelen ege elküldi a pintyet,a csízt,az éneklő rigót,és mindenki hozza magával a kishangszerszámát,ki a fuvoláját,ki a citeráját.Minden reggel fényesebb a nap..." Fekete István-novella részletek :-)))
"...Mennek a fuvarosok, aluszik a köpönyegük, ők maguk éberek - az uton a kikeleti lombokon a szekerek erezete iramodik - ágyban kisfiu és huga mennyei hintafa ágain ezer üvegizmu, salátabokáju, kakukfejü tarka lovat lát." Weöres Sándor :-)))
Nyitnikék
Szőlővessző venyige Rászállott egy cinege Egy icinke-picinke Dalos csőrű kis cinke.
Dalrafakadt nyitnikék, Nyitni kéne nyitni már Legyen szép zöld piros kék, Erdő-mező rét határ. Kiss Béla :-)))
Ébresztő
Ébresztőt fújnak fürge rigók: ledobja kertem a hótakarót. Ébred a hóvirág, körültekint, meglesi alvó testvéreit. Parányi harangja messzire cseng: -Tőzike,ibolya, ne szenderegj! Salamonpecsétje, téltemető, Sáfrány és kankalin, bújj csak elő! Bőrlevél,jácint, ébredjetek! Itt az Év reggele: a kikelet. Gyárfás Endre :-)))
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy szegény ember meg egy szegény asszony. Nem volt nekik egy csepp gyermekök sem, pedig az asszony mindig azon sírt-rítt, mindig azon kérte az Istent, hogy áldja meg őt egy fiúgyermekkel.
Egyszer az ember kint volt a tanyáján, szántogatott két ütött-kopott girhes ökrön, az asszony meg azalatt ételt főzött neki.
Amint ott főzögetett, amint főzögetett, megint eszibe jutott, hogy milyen jó volna, ha most egy fia volna, aki kivigye az apjuknak az ételt: "Ó én Uram, Istenem - mormolja magában -, csak egy akkorka kis gyermeket adj, mint egy babszem, holtomig mindig áldalak érte!" Alig mondta ezt ki, ott termett egy babszemnyi kisfiú előtte a padkán, elkiáltotta magát:
- No, édesanyám, itt vagyok! Hanem mármost nekem főzzön gombócot, mert olyan éhes vagyok, mint a farkas. Azután majd kiviszem édesapámnak az ételt, ha jóllaktam. De úgy főzzön kend, mintha huszonnégy kaszásnak főzne.
Főzött neki az asszony fél véka lisztből gombócot, kitálalta elibe. Babszem Jankó az utolsó falatig megette. Kérdezi tőle az anyja:
- No, fiam, jóllaktál?
- Dehogy laktam, édesanyám, még fél fogamra is kevés volt, azért főzzön még kend!
Megint főzött neki fél véka lisztből, megint mind egy falatig megette Jankó. Kérdezi megint az anyja:
- No, fiam, jóllaktál-e már?
- Dehogy laktam, édesanyám, tán még éhesebb vagyok! Jó lenne, ha főzne még kend!
Megint főzött az asszony egy véka lisztből, azt is megette a fiú. Kérdezi az anyja:
- No, fiam, jóllaktál-e már valahára?
- Ettem, édesanyám, ettem. Hanem mármost hol van az az étel, hadd vigyem édesapámnak!
Kitálalta az asszony egy szilkébe az ételt, azt belekötözte egy kasornyába, s nagy sok ellenkezés után - mert eleinte nem bízott benne, hogy elbírja - odaadta Jankónak, hogy nohát vigye. Fejére kapta Jankó, szaladt vele ki a tanya felé. Amint ment, mendegélt, előtalált egy hatökrös szekeret egy béressel. Jankó el volt fáradva; kapta magát, feltette az ételt hátul a szekérre, maga meg bebújt az egyik ökör fülébe. Amint így mentek, elkezdett a béres fütyölni. Csak hallgatja Jankó, egyszer aztán nem állhatja szó nélkül. Kiszól az ökör füléből:
- De hegyes, haj! De majd nem lesz az olyan hegyes; voltam a kovácsnál, hogy reszeljen el belőle.
Hallja ezt a béres, nézeget szét, hogy ki beszél hozzá, de nem lát senkit. Megint elkezd fütyölni, megint kiszól Jankó:
- De hegyes, haj! De majd nem lesz az olyan hegyes; voltam a kovácsnál, hogy reszeljen el belőle.
Megint fülel a béres: "De már itt csakugyan beszél valaki!" Néz mindenfelé, nem lát senkit.
"No - gondolta magában -, talán csak a szél volt." Megint rákezdte a füttyöt, megint kikiáltott Jankó:
- De hegyes, haj! De majd nem lesz az olyan hegyes; voltam a kovácsnál, hogy reszeljen el belőle.
Erre aztán megijedt a béres, nem mert többet fütyölni, hanem meglapult, mint a légy Szent Mihály-nap után. Egyszer - jó idő múlva - szól az ökörnek:
- Csálé, Bimbó!
Jankó kikiált az ökör füléből:
- Csak azért is hajsz, Bimbó!
Megint szól a béres:
- Hajsz, Csákó!
Megint kikiált Jankó:
- Csak azért is csálé, Csákó!
"De már itt sehogy se megy istenesen a dolog" - gondolja a béres. De azért még egyszer megpróbált szólni az ökörnek:
- Csálé, Bimbó, hajsz, Csákó!
Megint kikurjant Jankó:
- Csak azért is csálé, Csákó, hajsz, Bimbó!
De már erre a béresnek is inába szállott a bátorsága.
Itt akárhogy, mint, de ördögnek kell lenni! Uccu! - mintha ostorral csapnák, megoldotta a kereket, elszaladt, hogy az agár se érte volna utol. Jankó pedig az ökörhajtó ostort kezébe vette, elkezdett vele cserdíteni, hajtotta az ökröket az apja tanyája felé.
Az apja, amint ott szántogatott két ütött-kopott, girhes ökrön, egyszer látja, hogy megy arra egy hatökrös szekér, de senki sincs körülötte. Az ostor is csak magától pattogott. Megijedt erre, szaladni akar, de Jankó elkezd utána kiabálni:
- Ne szaladjon kend, édes apám uram, csak én vagyok, a kend fia, ételt hoztam.
Erre megállt az apja, elvette az ételt, hozzáfogott az evéshez. Míg ő evett, Jankó befogta a hat ökröt az ütött-kopott, girhes ökrök helyére az ekébe, elkezdett rajtok szántani. Nem kellett nekik segítség, még maga se csinált semmit, csak az ökör füléből pattogtatott. De azért úgy meg lett szántva a föld, hogy jobban se kellett.
Ezalatt arra ment egy nagy úr négylovas hintón; Jankó éppen akkor volt a fordulónál, mikor ott mentek el, nézi az úr a hintóból, hogy az ökör magától megy, az eke magától szánt, az ostor magától kongat.
"Miféle csuda ez?" - gondolja magában.
- Eredj, Pista inas, kérdezd meg, hogy ki hajtja azt az ökröt, ki tartja azt az ekét, ki kongat azzal az ostorral, aztán hídd ide azt az embert, aki amott eszeget!
Előhítta Pista inas azt az embert.
- No, szegény ember - kérdezi az úr -, ki csinálja mindezt a csudát?
- Hát biz azt, nagyságos uram, csak a fiam, Babszem Jankó, aki az ökör fülében ül, onnan kongat.
- Adja el kend nekem ezt a gyereket, megveszem jó pénzen.
A szegény ember nem akarta. De akkorra Jankó is odament, bíztatta az apját, hogy csak adja el, majd visszaszökik ő nemsokára. Így hát megalkudtak egy véka aranyban, ezüstben, a szegény ember - aki most már gazdag ember lett - befogta a hat címeres ökröt a szekérbe, rátette a sok kincset, hazament, olyan úr lett, mint egy kiskirály. Az úr pedig papírosba göngyölgette Jankót, beletette a dolmánya zsebébe, hazavitte, otthon meg se nézte, hanem papírostul beletette egy kis aranyládába, azt egy nagyobb ezüstbe, azt meg egy még nagyobb rézbe, azután mindegyik ládát bezárta hármas zárral. Másnapra aztán összehívta a tenger sok vendéget, nagy dínomdánomot csapott. Mikor vége volt az ebédnek, behozta a hármas ládát, mondta, hogy mutat ő most valami furcsát, amilyet még sohasem láttak. Bámultak a vendégek a ládára, mint borjú az új kapura, várták, hogy mi lesz már ebből. A házigazda lassan nyitogatta egymás után a zárakat, kivette a kis papírost, elkezdte kifelé göngyölgetni, csak göngyölgeti, csak göngyölgeti, egyszer csak szétesik a papíros, az úrnak kezében marad a - nagy semmi. Nevettek a vendégek, a gazda meg irult-pirult, dühös volt, szégyellte is magát, de hiába, arról már nem lehetett tenni.
Babszem Jankó pedig, aki még az út alatt kiszökött a papírosból, ment, mendegélt hetedhét ország ellen, egyszer előtalált tizenkét szekeret vassal megrakva. Az egyik szekér egy kátyúban megfeneklett, sehogy se tudták kihúzni, pedig huszonnégy ökröt is fogtak bele. Jankó is odamegy, mondja, hogy ha neki annyi vasat adnak, amennyit elbír, kisegíti a szekeret; az emberek megígérték neki, gondolták magokban, hogy ez bizony egy jó nagy szeget se bír el. Amint az alku megvolt, megkapta Jankó a szekér rúdját, úgy kirántotta a sárból, mintha ott se lett volna, azután elkezdte az első szekéren, az utolsóig mindnyájáról leszedte a vasat, mind a vállára vette, azzal, mintha teher se volna rajta, ballagott. Az emberek, egy szó nem sok, de annyit se tudtak szólani a nagy bámulás miatt, csak tátották szemöket-szájokat, s amire aztán eszökre jöttek, Jankó már hegyen-völgyön túl járt, üthették bottal a nyomát.
Vitte aztán Jankó a sok vasat, ment vele egyenesen egy kovácshoz, arra ráparancsolt, hogy neki abból a száz mázsa vasból csináljon egy buzogányt, de jó erősen megcsinálja, mert neki olyan imilyen-amolyan munka nem kell. Megcsinálta a kovács, ahogy tudta, mikor készen volt, felkapta Jankó, felhajította egyenesen az ég felé, azzal bement, hozatott magának egy akó bort, azt szép csendesen megiszogatta. Mikor a legutolsó pohárral is megitta, akkor esett vissza a buzogány, bement három ölnyire a földbe. Kihúzta Jankó, hát kétfelé volt esve. Megint ráparancsolt a kovácsra, hogy csinálja meg erősebben. Elkészítette a kovács, mikor készen volt, megint felhajította Jankó. Míg a buzogány odafenn járt, azalatt Jankó megevett egy véka lisztből készült gombócot, megivott rá egy cseber bort. Mikor az utolsó falatot lenyelte, az utolsó pohár bort megitta, akkor esett vissza a buzogány. Lefúródott hat ölnyire a földbe, kihúzta Jankó, nézte, hát megint ketté volt repedve. Megint ráparancsolt a kovácsra, csinálja meg azt, de ha most is kettéreped, akkor jaj neki. Összeforrasztotta a kovács. Mikor kész volt, megcsóválta Jankó, felhajította, amint csak bírta, azzal bement aludni. Mikor már jól kialudta magát, felkelt, kiment. Éppen akkor esett vissza a buzogány, lefúródott tizenkét ölnyire a földbe. Kihúzta Jankó, nézegette, hát nem volt semmi baja.
Megörült Jankó, vállára kapta a buzogányt, ment vele hetedhét ország ellen. Amint ment, mendegélt, előtalált tizenkét zsiványt, azok elébe állottak nagy fennyen, hogy majd így, majd úgy fosztják ki, de Jankó sem ijedt meg a maga árnyékától, rálegyintett a haramiavezérre a buzogány nyelével, hogy elnyúlt, mint a béka, nem evett többet az Isten kenyeréből. Megijedt erre a többi zsivány, térdre estek Jankó előtt, hogy csak az életöknek kegyelmezzen meg, megválasztják vezéröknek. Megkegyelmezett nekik Jankó, a vezérséget is elvállalta, megitták rá az áldomást. Még aznap este el is mentek lopni egy gazdag ember házához. Ott Jankó bebújt a kamra ablakán, kinyitotta az ajtót, azzal elkezdett kifelé hányni mindent, amit csak a kamrában talált, egész oldal szalonnát, disznóhúst, egész zsák búzákat, de amellett ordított torkaszakadtából:
Hiába csitították a betyár pajtásai, hogy ne kiabáljon. Mindegy volt neki, még annál jobban kiabált, a nagy lármára felébredt a gazda meg a sok béres, kocsis, a betyárok megijedtek, elszaladtak, otthagyták Jankót. Ez aztán szegény mit csináljon? Hová bújjék, hogy meg ne lássák? Ott volt egy nagy korpás zsák, abba ugrott bele, s meghúzta magát a korpa közt. Az emberek egy darabig keresték, hogy hova lett az a betyár, aki a kamarában volt, hogy aztán nem találták - mert egyiknek se jutott eszébe, hogy a korpa közt keresse -, hát csak megint lenyugodtak. Hanem az egyik béresnek eszébe jutott, hogy most egy bajjal adni kellene a tehénnek is, telemerített hát egy szakajtót korpával, vitte ki az ólba.
Itt mi történt, mi nem - tudom, úgyis kitalálnák, de csak mégis elmondom -, Jankó is közibe keveredett annak a korpának, amit kivitt a béres, megette a tehén.
Másnap a szolgáló, mikor fejni akart, rálegyintett a tehénre:
- Farta, te!
Jankó is kikiált a jó meleg kvártélyból:
- Csak azért se farta, te!
Megint szól a szolgáló:
- Farta, te!
Megint kikiált Jankó:
- Csak azért se farta, te!
Megijed a szolgáló, nézeget mindenfelé, szénatartóba, jászolba, sehol se lát senkit. Még egyszer szól a tehénnek:
- Farta, bocikám!
- Csak azért se farta, bocikám!
De már annyi bátorsága csakugyan nem volt a szolgálónak, hogy tovább is ott maradjon. Szaladt a gazdához.
- Gazduram! Gazduram! Jöjjön hamar, valamennyi ördög, boszorkány, mind az istállóban van!
Kimegy a gazda, nézeget széjjel, nem lát semmit. Szól a tehénnek ez is:
- Farta, te!
Kikurjant Jankó is:
- Csak azért se farta, te!
"No, már itt - gondolja a gazda - csakugyan nem jól megy a dolog, itt boszorkánynak kell lenni." Felkap egy seprűt a bal kezébe, egy másikat telehint sóval, keresztbe fekteti a küszöbön, egy koszorú hagymát az ajtó sarkára akaszt; azzal elkezdi a seprűvel verni a tehenet.
- No már erre csakugyan elmegy az a kutya boszorkány!
De biz az a sok munka mind kárba veszett, mert akármint verték a tehenet, Jankó csak nem tágított, mindig kiabált.
Utoljára mit volt mit tenni? Le kellett vágatni a tehenet. A húsát elmérték, a belet odaadták egy szolgálónak, hogy vigye ki a folyó partjára, mossa ki. Kivitte a szolgáló, elkezdte darabolgatni a beleket egy éles késsel.
Amint ott darabolgatja, észreveszi Jankó, hogy késsel forgolódnak körülötte. Megijed, elkiáltja magát a pacal közül:
- Meg ne szúrj, te!
A szolgáló majdhogy hanyatt nem esett ijedtében, elhajította a belet, futott haza, elmondta, hogy ő többet hozzá nem nyúl annak a tehénnek semmijéhez, ha mindjárt felakasztják vagy kerékbe törik is, mert akörül minden oly ördöngös, úgy tele van az ördöggel, boszorkánnyal, hogy még olyat senki se hallott. De hisz ő többet hozzá nem nyúl egy ujjal sem; nem ő!
A belet pedig, ami ott maradt a vízparton, egy kódorgó, éhes farkas megette Jankóval együtt. El volt aztán Jankó egy darabig szép csendesen a farkas gyomrában, hanem két-három nap múlva unni kezdte a dolgot: "Nem jól megy ez így sehogy, ki kellene innen valahogy jutni." De hiába volt minden okoskodás, ha egyszer benne volt a farkasban, amúgy könnyűszerrel biz onnan nem jöhetett ki. Volt ugyan két kijárás, de az első - a farkas szája - veszedelmes volt, a hátulsón meg Jankónak nemigen volt kedve mászkálni. Mit csináljon? Mit csináljon? Holta napjáig csak nem maradhat a farkas gyomrában! Utoljára aztán azt gondolta ki, hogy elkezd kiabálni:
- Elébe a farkasnak! Elébe a farkasnak!
A farkas megijedt a nagy kiabálástól, elkezdett szaladni, de mentől jobban vágtatott, annál jobban kiabált Jankó. A farkas nem mert megállani, egyszer aztán csak felfordult, végignyúlt a földön, búcsút vett az árnyékvilágtól. Erre aztán Jankó is szedte-vette a sátorfáját, kimászott a száján, széjjelnézett, hogy melyik sarkán lehet a világnak. Hát mit látott? Nem mást, mint egy szép palotát. Nemigen gondolkozott sokáig, felment bele, hogy akárki lakik ott, megtudakolja, melyik szeglete ez a világnak. Akkor aztán, ha ezt megtudja, elindul valamerre.
Felment a palotába, benyitott a legszebb ajtón, belépett egy cifra szobába, hát ott látta az apját meg az anyját egymás mellett ülni a nagy uraságban. Megörült ő is, de még azok is, elmondták neki, hogy az egy véka aranyból-ezüstből gazdagodtak így meg.
- De most már, kedves gyermekünk, ne is menj sehova, menjünk együtt, éljünk együtt holtunk napjáig.
Jankó is beleegyezett, otthon maradt. Tán még most is élnek a nagy uraságban, ha meg nem haltak. Arany János :-)))
Ez az a hónap,amiről nem tudni,mikor lett,mikor vette át a havat a jeget vagy a sarat,a meleg szobát és az utcai didergést,az olvadást és a folyók hánykolódását,az istállókat,és az ólakat és az odvakat,a kertet...ahol látszólag nem történik semmi..." "Méteres hó vastag takarója alatt alszik a föld.A havon ujjnyi jégkéreg-a múltkori havas eső maradéka-,és ezen az azóta hullott hó vadul nyargalászik ide-oda a szél szeszélye szerint. A föld csonttá fagyva,de ebben a fagyos ágyban mit sem tudva a hóról,hidegről...,öntudatlan álomban alszik az élet...Egyszer magában a magban,egyszer pedig a földben. Ha azután eljön a tavasz,felszakad a fagy,omlik a föld,beszivárog a víz és a meleg.Megmozdul a csíra,és a nap felé kinyújtja karját millió élet. Az egyikből virág lesz,a másikból fű... Az idő azonban még a Tél kedvéért sem áll meg,és a nap február vége táján rendszerint elsepri a havat,és kitakarítja a határt az érkező tavasz fogadására. Ez idő tájban...néha éles viták vannak a Tél és a Tavasz között.A Tavasz itt van már,de a Tél még nem akar menni.A nap a Tavasznak ad igazat,a hold a Télnek,és a vége az,hogy nappal a Tavasz az úr,éjjel pedig a Tél...,a föld felületének...felső kérge átmelegszik,sáros lesz a kiolvadt fagytól,és szétlapul,éjjel pedig újra megfagy,és ezt a kétujjnyi vastag kérget a hideg összehúzza...fagynak és olvadásnak játéka..." "...az öregedő tél önmagáról dúdol jeges nótákat a fenyőnek,lent a völgyekben megpuhul a szél hordta avar,és a mezőkön bogarászó varjak felnéznek a felhőkre,hogy valahonnan délről nem hoztak-e valami üzenetet. Mert ilyenkor már van valami a levegőben,amitől elcsendesedik a fák orgonája,figyelve kihúzzák magukat az öreg bükkök,és a som rügyeit is úgy csiklandozza valami belülről,hogy már alig férnek a bőrükbe... Hideg van még ilyenkor,s a hidegnek nincs más színe,csak a fehér.Utána jön a sárga,a kék,a lila,a rózsaszín...égőpiros...De ez messze van még.Az erdő,a nap most még nem tud kis cselédeinek sem színt,sem illatot adni. De nem is kell.A természet éledése lassú és lágy,mint a simogató anyai kéz.Nem melegedik fel egyszerre,mert ez elpusztítana mindent,hiszen a fák magukban hordják még a téli dermedést,az állatok magukon a téli bundát,melyet-ha hirtelen melegedne fel az idő-nem vehetnek le és tehetnek molyzsákba,mint az emberek. Rendre,rendre,sorjában! A fehér szín után jön a sárga:a hóvirág után...a sombokrok sárga csokrai... És ha felsüt a nap,az öreg erdő mélyén,mintha a tavasz orgonája szólalna meg,búgni kezd az első vándor,távoli tájak fészekrakó üzenetét hirdetve:búgni kezd a vadgalamb. Lágy ez a hang,nem kiált,nem harsog,nem rikolt,csak szétfolyik,mint a sóhajtás,és meghallja mindenki... A napsütötte erdő felett reszketni kezd a levegő,melynek érintésétől elindulnak a nedvek a fákban,és az alvó rügyek duzzadtak lesznek,mint az élet ígérete..." "...Ma még hó és jég alatt alusznak a csírák.Fölöttük szilaj szélnótára kopogózik a Tél,és a millió csíra névtelen álmában ott szunnyad a vágy,az élet..." "Van,amelyik gyökérben őrzi életét,és van amelyik magjában,s van,amelyik-az ember sosem tudja-mindkettőben...teremnek és elmúlnak,hogy megújuljanak." Fekete István-novella részletek :-)))
Tél eleje,tél közepe: havas a hegyek teteje, sehol egy árva virág- zúzmarás a fán az ág.
Ám télúton egy reggelen, csoda történik a hegyen: kibújik a hóvirág, s megrezzen a fán az ág.
Öröm rezzen ágról ágra: itt a tavasz nemsokára, kizöldülnek mind a fák- Isten hozott,hóvirág! Zelk Zoltán :-)))
Közeledik-e a tavasz?
Lám,lám,Tél úr nem fogott ki rajtunk!Mindig mondtad:olvad,fagy,megint olvad! Aztán egyszerre leesett a hó. Az is elolvadt,s újra havazott. ... Tél és tavasz kicsit olyanok,mint amikor a gyerekek vitáznak.A tél a nagyobb,a tavasz a kisebb,ezért erősködik néha úgy a tél.Mutogatja azt,hogy ő az úr.Mutogatja,ameddig csak bírja,amíg a tavasz nem elég erős.Aztán egyszerre minden megváltozik,mert a tavasz hirtelen nő meg. Itt a parkban,lenn a hó alatt virágok várják a tavasz erejét.Most még semmit nem látni belőlük,mert a hó az ,ami mindent ellep.Aztán,ahogy szakadozni fog ez a hatalmas,fehér takaró,egyszerre csak itt-ott előbújnak. Apró zöld kis szigeteket látsz majd:hóvirágok pici szigetét.Amikor a levelek megjelennek,bízhatsz abban:erős már a tavasz. De a tavasz ilyenkor még szelíd.Szinte engeszteli a gyöngülő Tél urat. Mintha ez lenne a hóvirág -ez az első tavaszi virág- olyan fehér,mint a tiszta hó. Most már tudod,honnan látod meg:erős-e a tavasz vagy még gyönge. Figyeld a parkot,figyeld a havat,hogy szakadozik-e a takaró. Tarbay Ede :-)))
Hóvirág
Jó,hogy látlak hóvirág Megkérdezem tőled Mi hírt hoztál?Mit üzensz erdőnek,mezőnek?
Szedd a szárnyad szaporán vidd a hírt madárka útra kelt már a tavasz itt lesz nemsokára. Zelk Zoltán :-)))
Ajtósarkos fakilincs, A bubunak szeme nincs, Szeme volna, elmenne, Itt nem szemtelenkedne, Szeme volna, elmenne, Itt nem szemtelenkedne.
A csárdába' muzsikálnak, Zöld erdőbe' táncot járnak, Kinek milyen a ruhája, Úgy jöjjön a mulatságba, Kinek milyen a ruhája, Úgy jöjjön a mulatságba.
Hát az öreg él-e még, Vannak-e fogai még, Rád-e, rád-e, rád-e még, Rád-e vicsorítsa még. Rád-e, rád-e, rád-e még, Rád-e vicsorítsa még.
Sej-haj, denevér, Bennünk van a kutyavér, Sej-haj, denevér, Bennünk van a kutyavér.
Dudálok én, dudálok, Tarka kutyát dobálok, Úgy megdobtam, megdöglött, Az árokba hömpölgött, Úgy megdobtam, megdöglött, Az árokba hömpölgött.
Sej-haj, denevér, Bennünk van a kutyavér, Sej-haj, denevér, Bennünk van a kutyavér.
Sej-haj, denevér, Bennünk van a kutyavér, Sej-haj, denevér, Bennünk van a kutyavér.
:-)))
Így kell járni
Láttál-e már valaha Csipkebokor rózsát, Csipkebokor rózsa közt Két szál majoránnát.
Egyik szál majoránna Virág Erzsi lenne, Másik szál majoránna Váci Gábor lenne.
Hozd ki Erzsi kalapom, Hadd tegyem fejemre, Hogy ne nézzen minden lány Ragyogó szemembe.
Ki is hozta kalapját, Fejére is tette, Nem is nézett minden lány Ragyogó szemébe.
A kassai szőlőhegyen Két szál vessző, Szél fújja, fújdogálja, Harmat hajdogálja. Hol a tyúknak a fia, talán mind összekapta, Csűr ide, csűr oda, Kass ki, bárány, kass oda. Csűr ide, csűr oda, Kass ki, bárány, kass oda.
Hopp, Juliska, hopp, Mariska, Sej, gyere vélem egy pár táncra, Sej, gyere vélem egy pár táncra.
Fogd a kontyod, hogy ne lógjon, Sej, hogy a hajtűd ki ne hulljon, Sej, hogy a hajtűd ki ne hulljon.
Fordulj bolha csosszantóra, Járd meg a táncot régi módra, Járd meg a táncot régi módra.
Így kell járni, úgy kell járni, Sári, Kati tudja, hogy kell járni, Sári, Kati tudja, hogy kell járni.
Így kell járni, úgy kell járni, Sári, Kati tudja, hogy kell járni, Sári, Kati tudja, hogy kell járni. Így kell járni, úgy kell járni, Sári, Kati tudja, hogy kell járni, Sári, Kati tudja, hogy kell járni.
...Ennek előtte sok ezer esztendővel,messze keleten élt egy híres hatalmas fejedelem:Nimród volt a neve.Ez a Nimród volt az apja Hunornak és Magyarnak,annak a két dali vitéznek,akiknek maradékai a hunok és magyarok.Amíg nagy legénnyé serdültek,együtt vadásztak édesapjukkal,majd hogy Nimród leöregedett,ketten kalandozták be hazájuk földjét:minden zegét-zugát ismerték annak.Egyszerre csak elfogta a vágy mindkettőnek a szívét:túlmenni az ország határán,hadd lássák,mi van ott.Fölkerekedtek ötven-ötven válogatott vitézzel,s vadászgatás közben elkalandoztak messze,messze az ország határán túl.Szemük,szívük eltelt gyönyörűséggel.Rengeteg erdők,végtelen rónaságok,amerre mentek.Nagy csordákban csatangoltak a mindenféle vadak.külön-külön fogtak egy-egy vadat s úgy vették űzőbe.Egyszer aztán egy szarvason akadt meg a szemük:csodaszép állat volt,nem láttak még ehhez hasonlatost.A két ágas-bogas szarva össze volt fonódva,s lebegett a feje fölött,mint egy koszorú.A két szeme feketéllett,ragyogott,mint a fekete gyémánt.A dereka karcsú,hajlékony,mint a lengő nádszál:a lába vékony s szaladván nem látszott érinteni a földet.Űzőbe vették ezt a csodaszép szarvast,vágtattak utána mint a sebes szél,nyomukban a vitézek.Hol eltűnt,hol felbukkant a csodaszép szarvas:csalta,csalogatta Hunort és Magyart.Reggeltől estig kergették a szarvast,de hiába,alkonyatkor eltűnt egy ingoványos helyen,sűrű nádas rejtekébe.Soha többet nem látták. De ha a csodaszép szarvast meg sem is foghatták,elvezette ez őket olyan szép földre,amilyet még nem láttak.Gyönyörű sziget volt ez:köröskörül rengeteg erdők és folyóvizek.Övig gázoltak fűben,virágban. Már több napja voltak a szép szigeten s csodálkoztak,hogy a maguk emberein kívül más embert nem látnak,Fölkerekedtek hát,hogy nézzenek széjjel.Velük a száz vitéz is.S ím,amint bolyonganak a nagy rónaságon,egyszerre csak szemük,szájuk elállott a nagy csodálkozástól.Egy nagy csapat leány táncolt karikába-körbe,csörgedező forrásnak a tövén.Szépen összefogództak,-lehettek százan,ha nem többen-s úgy keringtek kőrbe,a kőr közepén pedig két leány lejtett,de olyan szép mind a kettő,hogy a napra lehetett nézni,de rájuk nem.Összenézett Hunor és Magyar,a többi vitéz is,semmit sem szóltak,de egyet gondoltak:hirtelen közrefogták a leányokat,kiki egy leányt fölkapott a nyergébe s azzal elvágtattak sebesebb szélnél sebesebben.Hunor és Magyar azt a két leányt kapták föl nyergükbe,akik a kör közepén táncoltak:az alánok fejedelmének,Dulnak a leányai voltak ezek.Reszkettek a félelemtől,de Hunor és Magyar olyan szép szavakkal engesztelték,vigasztalták,hogy lassanként nekibátorodtak s nem is bánták,hogy elrabolta őket az a két dali szép fiú.Nem bánta a többi leány sem.Még aznap nagy lakodalmat laktak:egyszerre volt a lakodalma Hunornak,Magyarnak s a száz vitéznek.És megáldá Isten frigyüket.Szaporodtak ivadékról ivadékra.És telt,múlt az idő,eltelt vagy száz esztendő s Hunor és Magyar nemzetsége úgy megsokasodott... /Benedek Elek/ :-)))
Szegény legény a Prücsök, házasodni készül Kéregeti a Legyet hites feleségül -Elvennélek te is Légy, ha kicsi nem volnál! -Hozzádmennék te Prücsök, ha szegény nem volnál! De a Légy is nyalja falja a Prücsöknek száját A Prücsök is fel-felhúzza Légy szálas szoknyáját Este volt a kézfogó, volt is muzsikálás Gólya verte a taktust, szúnyog volt a prímás Cserebogár szekundás, zöld béka a flótás Az ökör a nagybőgős, szamár a trombitás
Egyetek, igyatok Nagy begyet rakjatok Hogyha hazamentek Ne panaszkodjatok!
Egyetek, igyatok Nagy begyet rakjatok Hogyha hazamentek Ne panaszkodjatok!
Farkas lett a mészáros, jó tinót levágott Amellé még malacot, kilencet kirántott Róka lett a szakácsné, az pacalt készíti Macska mossa a hurkát, az agár meg tölti.
Egyetek, igyatok Nagy begyet rakjatok Hogyha hazamentek Ne panaszkodjatok!
Egyetek, igyatok Nagy begyet rakjatok Hogyha hazamentek Ne panaszkodjatok!
A tyúk mint örömanya, elöl ül a lócán A majom lett a vőfély, nyúl a nyoszolyólány Táncba hívja a majom az fertelmes pulykát Úgy meg táncol a majom, rotyogtatja farát
Eladó a menyasszony!!
Egyetek, igyatok Nagy begyet rakjatok Hogyha hazamentek Ne panaszkodjatok!
Egyetek, igyatok Nagy begyet rakjatok Hogyha hazamentek Ne panaszkodjatok! Hogyha hazamentek Ne panaszkodjatok! /Ghymes:Csak a világ végire...lemez album/ :-)))
Volt egyszer egy szegény ember, akinek annyi gyermeke volt, mint a rosta lika, még eggyel több. Hol volt mit egyenek, hol nem, s a szegény embert vetette fel a bú s a gond, hogy mit tudjon csinálni ezzel a sok gyerekkel. Eleget mondta nekik, menjenek szolgálatba, de egyik restebb volt a másnál, mind az apjára tátotta a száját. No, mégsem úgy volt egészen. A legkisebb ügyibevaló legényke volt, nem nézhette, hogy a testvérei egész nap ácsorognak, ő bizony - azt mondta az édesapjának - elmegy világgá, s addig meg sem áll, míg valami jó helyet nem talál. A szegény ember bezzeg nem bánta, hadd menjen: eggyel kevesebb kenyérpusztító lesz a háznál.
Elment a legkisebb legényke, ment, mendegélt hegyeken-völgyeken által, s estére kelve egy faluba ért. Ott megtudta, hogy van a faluban egy erős gazdag ember, akinek annyi juha van, mint égen a csillag, s most éppen pásztort keres a nyáj mellé. Ment egyenest a nagy juhosgazdához, s elémondta, hogy mi jóba jár.
- Éppen jókor jöttél - mondá a gazda -, mert elcsaptam a juhászomat. Hát, hallod-e, én felfogadlak, s ha egy esztendeig hűségesen őrzöd a juhaimat, bizony meg nem bánod.
Megalkudtak, hogy ha esztend' ilyenkor a nyájból egy sem hibádzik, ad egy aranyszőrű bárányt: abból megélhet úrimód, míg a világ s még két nap.
- Itt a kezem, nem disznóláb! - mondá a legény, s kezet csaptak magyarosan.
A juhosgazda adott neki egy szépen szóló furulyát, jól feltarisznyáltatta, s a legény kihajtá a nyájat a rétre.
Közmént legyen mondva, a juhosgazdánál három nap volt az esztendő, de még eddig nem akadt legény, aki az esztendőt kiszolgálta volna, mert éjjel-nappal talpon kellett lennie, s ha csak behunyta a szemét, annyi juh hibádzott a nyájból, hogy egy szegény embernek elég lett volna egész életére.
No, ez a legényke bezzeg nem aludt el. Mikor egy kicsit elálmosodott, elévette szépen szóló furulyáját, fújta, fújogatta, s hát, Uram, Teremtőm, amennyi juh, mind táncra kerekedett. Az aranyszőrű bárány el nem maradt tőle, ez mindig előtte táncolt, de olyan szépen, olyan módosan, hogy csupa csuda.
Mikor letelt az esztendő, szépen hazahajtotta a nyájat, a kapu előtt elévette szépen szóló furulyáját, fújta, fújogatta, s a juhok táncolva mentek bé az udvarba. Ott állott a gazda az udvar közepén, s számolta a juhait, de csak úgy csillogott a szeme, mikor látta, hogy egy sem hibádzik a nyájból.
- No, te legény - mondá -, megöregedtem, kenyeremnek javát megettem, de még ilyen szolgám nem volt. Neked ígértem, neked is adom az aranyszőrű bárányt, legyen rajta szerencséd.
Hej, örült a legény, örömében nem találta helyét. Elbúcsúzott a gazdától illendőképpen, s ment az aranyszőrű báránnyal hazafelé. Mentek, mendegéltek, szépen lassan eregéltek, s estére egy faluba értek. Ott a legény szállást kért egy jó gazdaembernél, aki azt mondta:
- Istené a szállás, kerüljön beljebb, öcsémuram!
Bement a házba, de magával vitte az aranyszőrű bárányt is. De nézték, csodálták a bárányt! Különösen a házi leány nézte, csodálta sokáig, egész éjen be nem tudta hunyni a szemét, mind az aranyszőrű bárányról gondolkozott. Addig s addig gondolkozott, hogy fölkelt az ágyból, s szépen a bárányhoz orozkodott.* Gondolta, hogy míg a legény alszik, kiviszi a bárányt, s valahol eldugja. No hiszen, ezt jól elgondolá, mert ahogy a kezét rátette, a bárány szőrére ragadt egyszeribe. Oda bizony, mind a két keze. Eközben hajnalodott, s a legény fölébredt. Látja, hogy a leány a bárány hátához van ragadva, gondolkozott, hogy mármost mit csináljon. Ő bizony továbbmegy a báránnyal, s hadd jöjjön vele a lány is.
Hát úgy is tett, s ahogy kiértek az utcára, elővette szépen szóló furulyáját, s fújta, fújogatta. Hej, láss csudát! táncolt a bárány, bárány hátán a leány, hogy csak úgy porzott belé az utca. Meglátja ezt egy asszony, aki éppen akkor vetett be kenyeret a sütőkemencébe, kiszalad a sütőlapáttal, üti a leányt, s szidja éktelenül:
- Nesze, nesze, te világ bolondja! Nem szégyelled magad leány létedre?! Nesze, nesze!
Hiszen nem sokáig szidta, verte, mert egyszerre csak a lapát a leány hátához ragadt, lapát nyeléhez az asszony, s a legény csak fújta tovább, fújogatta szépen szóló furulyáját. Táncolt nagy begyesen elöl a bárány, bárány hátán a leány, leány hátán a lapát, lapát nyelén az asszony, úgy mentek végig az utcán.
Ahogy a templom elé érnének, éppen jön ki a templomból a pap, s utána a sok nép. Kacagtak a népek, de a pap erősen megbotránkozék, hogy az ünnepnapot így meggyalázzák, odaszalad, s üti az asszonyt a pálcájával. De csak egyszer ütött rá, a pálca az asszony hátához ragadt, a pálca végéhez a pap, s az is táncolt a többi után.
A vénasszonyok összeverték a tenyerüket, s elkezdettek kiabálni, jajgatni:
- Jaj, jaj, még elviszik az aranyszájú papunkat, ne hagyjuk, emberek, asszonyok!
Nosza, utána az egész falu népe, megfogják a papot, hogy visszahúzzák, de ahogy rátették a kezüket, sorba mind odaragadtak. A legény pedig fújta tovább, fújogatta szépen szóló furulyáját, s táncolt a bárány, bárány hátán a leány, leány hátán a sütőlapát, lapát végén a sütőasszony, sütőasszony hátán a pálca, pálca végén a pap, pap után az egész falu.
Így értek egy városba. Ez éppen a király városa volt. Ott a legény betért egy korcsmába, tarisznyába tette a furulyáját, hadd pihenjen egy kicsit a bárány, báránnyal az egész falu.
Kérdi a korcsmárost:
- Miféle város légyen ez?
Mondja a korcsmáros:
- Ez a király városa.
Szóból szó kerekedik, s a korcsmáros elmondja, hogy a király erősen szomorú, mert van egy szépséges leánya, aki még soha nem nevetett. Kihirdette az országában, hogy annak adja a leányát, aki meg tudja nevettetni, de még eddig hiába próbálkoztak, a királykisasszony olyan szomorú, mint a háromnapos esős idő.
"No - gondolá a legény -, szerencsét próbálok, hátha én meg tudom nevettetni."
Ment a király udvarába, mellette a bárány, bárány után az egész falu, de az utcán nem táncoltatta őket. Béjelenteti magát a királynál, s elémondja, hogy ő megpróbálná, hátha meg tudná nevettetni a királykisasszonyt.
- Jól van, fiam - mondá a király -, próbáld meg, de ha meg nem nevetteted, karóba húzatom a fejedet.
- Egy életem, egy halálom, akárhogy lesz, megpróbálom - mondá a legény -, csak a királykisasszony álljon ki a tornácba.
Azzal lement az udvarra, a király pedig kiállott a leányával a tornácra, s úgy várták, hadd lám, mit tud a szegény legény.
Hiszen mindjárt megmutatta, hogy mit tud. Csak elévevé szépen szóló furulyáját, fújta, fújogatta, s - uccu neki bolond eszed, ami volt is, mind elveszett! - táncolt a bárány, bárány hátán a leány, leány hátán a sütőlapát, lapát nyelén a sütőasszony, sütőasszony hátán a pálca, pálca végén a pap, a pap után az egész falu.
No, ilyen táncot még nem látott a világ, kacagott a király, de hát még a leánya! A könnye is kicsordult, s csengett a palota a kacagástól. A bárány erre még nagyobbakat ugrott, s egyszerre csak levált a hátáról a leány, leány hátáról a lapát, lapát nyeléről a sütőasszony, asszony hátáról a pálca, pálcáról a pap, papról az egész falu, s úgy táncoltak egyesben.
Most meg a király kezdett könyörögni, hogy ne táncoljanak már többet, mert ő is meghal, a lánya is meghal a sok kacagásban. No, ha úgy, hát a legény eltette a furulyáját, s egyszeriben vége volt a táncnak.
- Hallod-e, te juhászlegény - mondá a király -, a leányomat megnevettetted, hát neked is adom, s vele fele királyságomat.
A papot ott tartották, az mindjárt össze is adta a fiatalokat. Ott maradt a falu is az udvarban, s úr lett még a cigányból is. A juhászlegényből lett király egyszeriben hatlovas hintókat küldött az apjáért s testvéreiért is. Ezekből is mind nagy urak lettek.
Vízkerszt napjával/Január 6./-hamvazószerdáig terjedő változó hosszúságú,mulatós,lakodalmas,vidám,tavaszváró időszak a farsangi ünnepkör. Farsangi magyar népszokások elterjedése a középkorra tehető. Húshagyó keddet húsvét időpontja határozza meg.
Húsvét,mindig a tavaszi napéjegyenlőség utáni holdtöltét követő vasárnapra esik.Húsvétvasárnapot,40napos böjt előz meg,amely hamvazószerdával,a húshagyó kedd utáni nappal kezdődik.Mivel húsvét mozgó ünnep,minden esztendőben változik a farsang időtartalma is. A legrövidebb akkor,ha március 22.-én -ez a tavaszi napéjegyenlőség utáni nap- teli hold van és vasárnap.Ez lehet húsvét legkorábbi időpontja.Ekkor a farsang húshagyója a gyertyaszentelő utáni napra esik.
A farsang kezdő napja:vízkereszt utáni regélő hétfő.:-) Első három vasárnapja:első,másod,harmad menyegzős vasárnap. Utolsó 3 vasárnapja,hetvened/húsvéttól hetven napra/,hatvanad és farsang,vagy húshagyó vasárnap.Ez utóbbit "kövér csütörtök"előzte meg.
A farsangvasárnapra következő farsanghétfő,húshagyó kedd rekesztette be,a "kolbászos napokat".
Van-e szoknya eladó, Tarkabarka suhogó, a derékra simuló nyárba-télbe jó? Nincsen szoknya vehető, csak egy régi lepedő, ráncos,rojtos,repedő, üsse meg a kő.
Van-e csizma eladó, patkós sarka kopogó, szattyán-szára ropogó, sárba-vízbe jó? Nincsen csizma vehető, csak egy rozzant tekenő, ócska egér-etető, üsse meg a kő.
Ugrótáncot jókedvemből
Ugrótáncot jókedvemből, édes rózsám,járok, országút visz Fehérvárig, széles a két árok. Így tedd rá,úgy tedd rá, Rozika,Terike,Marcsa, kinek nincsen tíz tallérja, kötőféket tartsa.
Kisbelényes igen kényes, ott terem a jó bor, Nagyszalonta,sok szalonka, ott vadászni jó sor. Így tedd rá,úgy tedd rá, Rozika,Terike,Marcsa, lompos,kócos,lassan billeg öreg kutya farka.
Kifogtunk a Küküllőből három rocska rákot, Vásárhelynél ágyú bömböl, köpködi a lángot. Igy tedd rá,úgy tedd rá, Rozika,Terike,Marcsa, hadd forogjon a huncut világ, az ő lelke rajta.
Forgós-ropogós
Sej-haj,folyóba sok a hal valóban, Dunába,Tiszába se szeri,se-száma.
sej-haj,vadonba, kivirít a gomba keményre,kerekre, ha bolond,ne szedd le. /Weöres Sándor/ :-)))
Kapun innen,küszöbön túl,éppen a Pici kutya kastélya mellett virágszemű Gyöngyöm Gyuszival találkoztam valamelyik reggel. -Hová mégy,bácsim?-kérdezi tőlem. -Kis hóba,nagy sárba,megyek a vásárba-okosítom föl. Bizony vesztemre tettem,mert Gyöngyöm Gyuszi mindjárt belémcsimpeszkedett,mint hajnalicskavirág a kútágasba. -Bácsim,hozzál nekem valami szép ongorát abból a vásárból.Olyant hozzál,mint a Pannika babáé,amelyik akkor is szól,ha kicsit ütik. -Jaj,pajtikám-cirókáltam meg a prémessapka alól kikukucskáló szőke haját-,az ongora nem szegény embernek való muzsika. -Hát mi való a szegény embernek,bácsim? -Hegedű. A hegedű még nem szólt,de Gyöngyöm Gyuszi már táncolt. -Jaj,bácsim,az lesz az igazi szép muzsika!Annak még vonója is van,igaz-e?Hát akkor hegedűt hozzál nekem,bácsim! Hát a hegedűért nem mesze kellett menni,csak a konyhára visszafordulni,az Etel szobalányt megkérni,hogy adja elő a cirokseprűt,a kisbicskát elővennia cirokseprűnek két szálát levágni:s már készen is volt a vadonatúj hegedű. Mégpedig vonóstul. -Melyik neki a vonója?-tudakolta gyanakodva kökényszemű kispajtásom. -A vonója melyik?-zavarodtam meg egy kicsit.-A vonója mindíg az,amelyiket felűről húzod.Éppen ezért különb hegedű ez,mint a többi,mert ennek mindegy,hogy a hegedűt húzod-e a vonón,vagy a vonót a hegedűn. Gyöngyöm Gyuszi mégsem volt benne bizinyos,hogy nevetni kell-e most,vagy sírva fakadni. -Miért különb hegedű ez a többinél,bácsim?Hát van másforma hegedű is?Hát ez micsoda hegedű,bácsim? -Ez valódi cirokhegedű.Ilyennel húzzák a tündérek Seholsincs országban Nevenincs királynak a fülébe a senkisehallja nótát. No,erre egészen megnyugodott Gyuszi,meg is békült.Különösen,ahogy végighúzta egymáson a két cirokszálat,s meghallotta,milyen szépen szól az.Olyan szépen szólt,hogy mind a harminckét fogam táncra kerekedett tőle.El is hordtam az irhát sebesen még a tájáról is a szépen szóló hegedűnek. Hát délben,ahogy hazaérek,már a kapuban hallom a gyönyörű muzsikát.körülnézek,mert sehol sem látom a Gyuszi aranyhaját villogni.Hát Ili baba ül a küszöbön,az mulatja magát a valódi cirokhegedűvel. -Hej,Ili baba-csípem pirosra a gömbölyű képét-,hol szerezted ezt a tündérhegedűt? Ahogy felérek a lépcsőn,akkor meg Mici cica szalad elébem,kegyetlen miákolással.Tüzel a szeme,mint a parázs,égnek áll a szép fehér szőre.Hej,egér meg a farka,ki bántotta ezt a szegény párát? Nem bántotta azt senki,csak azért unta meg az életét,hogy a Gyuszika reggel óta süvöltözött azon a nádsípon,amiért Ili babának nekiadta a cirokhegedűt. Süvöltöztem én is,de nem ért az semmit.Nem lehetett ott szót érteni a gyönyörű muzsikától. Még délutáni álmomban is mintha éles náddal hasigatták volna a fülem.Legédesebb álmomból arra ébredtem föl,hogy az egyik küszöbön Gyuszi sivíttatja a sípot,a másikon Ili baba zengeti a hegedűt,a Mici meg a tetőn kiabálja,hogy jaj,de szép ez. El is kotródtam otthonról hamarost,s búcsúzóba meghúztam Gyuszi gallérját. -Jaj,de megörülnék neki,ha a nádsípot is elcserélnéd valakivel,mire hazajövök! Gyuszi pedig nem az a gyerek,aki ne igyekezne örömet szerezni a bácsikájának.A nádsípot nekiadta Béluskának egy körtemuzsikáért.S ahogy uzsonnára hazaértem,cincogott a hegedű,sikoltott a síp,rikoltott a körtemuzsika,miákolt a Mici,vonyított a Pici,s egyszerre csak a tűzoltótrombita is megharsant az ablakunk alatt.Azt hitték az arra járók,tűz van nálunk,azért van a nagy zenebona,s mindjárt segítségünkre küldték a tűzoltókat. Így van az,mikor a szegény ember gyereke olyan nagyon szereti a szép muzsikát.Aki még ezeknél is szebbet tud,annak a nyáron faragok tökszárdudát. /Móra Ferenc/ :-)))
Mese,mese,mátka,pillangós határba: Volt egyszer egy király Nekeresd országba. Nevenincs királynak nagy volt a bánata, Csupa siralom volt éjjele,nappala. Hideg lelte-rázta,fázott keze-lába, Sűrű könnye pergett fehér szakállába: "Akármit csinálok,reszketek és fázom, Hiába takargat aranyos palástom! Aki segít rajtam:koronám,kenyerem Tőle nem sajnálom,véle megfelezem!"
Százegy kengyelfutó százkétfelé szaladt, Tökszárdudát fújtak minden ablak alatt: "Ki tud orvosságot a király bajáról, Hol az a bölcs ember,aki jót tanácsol?" Adott is ezer bölcs ezeregy tanácsot, De együtt se ért el egy falat kalácsot. Didergő királynak csak nem lett melege, Maj megvette szegényt az Isten hidege. Körmét fúvogatta,keserűen köhintett, Bölcs doktorainak bosszúsan legyintett: "Bölcsekkel az időt ne lopjuk,azt mondom, Hívjátok elő az udvari bolondom!"
Bukfenc-vetegetve jön elő a bolond, Cseng-peng,kong-bong rajta a sok arany kolomp. Mókázna a jámbor,serdül,perdül,fordul, De a király rája haragosan mordul: "Hallod-e,te bolond,szedd össze az eszed, Adj nekem tanácsot,akárhonnan veszed." "Teli van énnálam ésszel a szelence: Hideg ellen legjobb a meleg kemence. Gyújtass be csak,komám"-nevetett a bolond S nevetett köntösén a sok arany kolomp.
Kergeti a király ki a sok léhűtőt: Hozzák fülönfogva az udvari fűtőt! "Hamar cédrusfával a kandallót tele, Urunk-királyunknak attól lesz melege!" Nagy volt a kandalló,akár egy kaszárnya, El is égett benne vagy száz cédrusmáglya. Sergett is a király előtte,megette, Utoljára mégis csak azt dideregte: "Fűtsetek,mert megvesz az Isten hidege, Már a szakállam is csak úgy reszket bele!"
Nyöszörög a fűtő :"Felséges királyom, Életem-halálom kezedbe ajánlom, Most dobtam be az utolsó forgácsot, Jó lenne hívatni az udvari ácsot!"
Nekibúsul erre a didergő király, Szigorú paranccsal a kapuba kiáll: "vágjátok ki kertem minden ékességét, A szóló szőlőnek arany venyigéjét, A mosolygó almát,a csengő barackot, Hányjatok a tűzre minden kis harasztot! Széles ez országban amíg erdőt láttok, Kandallóm kihűlni addig ne hagyjátok. Jaj,mert mindjárt megvesz az Isten hidege, Csak úgy kékellik már az ajkam is bele!"
Csattognak a fejszék,sírnak az erdők,berkek, Recsegnek,ropognak a gyümölcsös kertek. Sok lakójuk fejét bujdosásnak adta, Fészkit ezer madár jajgatva siratta. A rengeteg fákból egy szál sem maradt ott, Aranyos kandallón mind elparazsallott. Didergő királynak de mindhiába, Nyögve gubódzik be farkasbőr-bundába: "Fűtsetek,mert megvesz az Isten hidege, Csak egy fogam van már,az is vacog bele!"
Nekeresd országban van is nagy kopogás, Ripegés-ropogás,siralom,zokogás. Dolgozik a csákány,fűrész,balta,horog- A király ajtaja egyszer csak csikorog. Betipeg egy lányka,icike-picike, Gyöngyharmat tündöklik lenvirágszemibe, Az ajka kláris,a foga rizskása, Csacsog,mint az erdők zengő muzsikása:
"Ejnye,de rossz bácsi vagy te,király bácsi!" Megfordul a király:"Ácsi,kislány,ácsi! Azt sem tudom ki vagy,sohase láttalak, Mért haragszol reám?Sose bántottalak!"- Kerekre nyitotta a csöppség a szemét: "Minek szedetted le a házunk tetejét? Hó is hullongázik,eső is szemezik, A mi padlásunkra az most mind beesik: Elázik a bábum kimosott ruhája, Vasárnap délután mit adok reája?"
Mint amikor a nap süt a jeges ereszre, a király jégszíve harmatot ereszte. Szemében buggyan ki szívének harmatja, Szöghaját a lánynak végig simogatja: "Ne félj,a babádat ruhátlan nem hagyom, Bíborköntösömet feldaraboltatom. Bársonyrokolyája,selyemfőkötője, Lesz ezüstkötője,aranycipellője!
Most meg a kislány mondta azt,hogy "Ácsi" Mégis csak jó bácsi vagy,te király bácsi!" Örömében ugrált,tapsikolt,nevetett- S a didergő királynak nyomban melege lett! A tükörablakot sarokra nyitotta, Városa lakóit összekurjantotta: "Olyan meleg van itt,hogy sok egymagamnak, Juttatok belőle,aki fázik,annak!"
Tódult is be nyomban a sok szegény ember, a márvány-téglákon nyüzsgött,mint a tenger. Ki is szorult tőlük király a konyhára, Rájuk is parancsolt mindjárt a kuktákra: "Asztalt terigetni,ökröket sütögetni, Fussatok a hordót csapra ütögetni!" Ilyen kedves vendég még nem járt soha nálam, Mint saját népem-nagy Meseországban..." /Móra Ferenc/ :-)))
Hát az a százlábú állat sorra számálgatott minden lábat, eredménnyül mennyi jött? Épp 365. Az év minden napjára jut neki egy-egy lába. Egyik csupa kulimász, a másikkal magyaráz, harmadikkal zongorázik, negyedikkel falra mászik, ötödikkel mutogat, hatodikkal cukrot ad, hetedikkel krumplit hámoz, nyolcadikkal sok vendéget hív a házhoz, kilencedikkel az ajtót nyitja, tizedikkel vendégeit kihajítja, tinegyedik csak csonka, tizenkettedikkel ágyát bontja, tizenharmadikkal leharapták, tizennegyedikkel fog vak macskát, tizenötödikkel koccint, tizenhatodikkal pöccint, tizenhetedikkel fociz, tizennyolcadikkal kocsiz, tizenkilencedik sántikál, a többivel fürgén szaladgál.
Ahány lába -mert nem dőre- éppen annyi adománya az új esztendőre: minde napra jut 1-1, a sok kicsi sokra megy. /Weöres Sándor/ :-)))
Annyi jevény annyi ingen, De csak egy jelez az égen, Szép csillag szép jelt kapott, Szép napunk feltámadott, Egymástól az ég s a földje Ajándékot így kapott. /Szarka Tamás/ :-)))
...Hát az ember kicsoda? Farkasalma,rezeda? Ez a gyermek álmodja, Holnapután megmondja.
Szép jel,szép csillag, Szép napunk támad. /Szarka Tamás/ :-)))
Zengjétek,angyalok, Zengjétek boldogan, Tudja meg a világ: Karácsony napja van!
:-)))
Nagy örömnap
Nagy örömnap van ma, Mer' a boldog Mária, Fiat szülé Betlehembe', Ki a csillag fia.
Gyöngén átkarolja, Övé minden gondja, Apró angyal szájtátva hallja, Altatóját mondja. /Szarka Tamás/ :-)))
Betlehemi Királyok
Adjonisten,Jézusunk,Jézusunk! Három király mi vagyunk. Lángos csillag állt felettünk, gyalog jöttünk,mert siettünk, kis juhocska mondta-biztos itt lakik a jézus Krisztus. Menyhárt király a nevem. segíts,édes Istenem!
Istenfia,jónapot,jónapot! Nem vagyunk mi vénpapok. Úgy hallottuk,megszülettél, szegények királya lettél. benéztűnk hát kicsit hozzád, Üdvösségünk,égi ország! Gáspár volnék,afféle földi király személye.
Adjonisten,Megváltó,Megváltó! Jöttünk meleg országból. Főtt kolbászunk mind elfogyott, fényes csizmánk is megrogyott, hoztunk aranyat hat marékkal, tömjént egész vasfazékkal. Én vagyok a Boldizsár, aki szerecseny király.
Irul-pirul Mária,Mária, boldogságos kismama. Hulló könnye záporán át alig látja Jézuskáját. A sok pásztor mind muzsikál. Meg is kéne szopotatni már. Kedves három királyok, jóéjszakát kívánok! /József Attila/ :-)))
Tóth Rozália:Évszakok
Kis szekér :-)))
