antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Mivel a Hold ma is oly kerek, jöjjön a "lehet talán még" himnusza:
Radnóti Miklós
ERŐLTETETT MENET
Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked, s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet, de mégis útnak indul, mint akit szárny emel, s hiába hívja árok, maradni úgyse mer, s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán, hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál. Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok fölött régóta már csak a perzselt szél forog, hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa, és félelemtől bolyhos a honni éjszaka. Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szívemben hordom mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon; ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár, s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken, a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen, és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt, s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, - de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek! Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!
Január 17-énünnepelt 36. születésnapját Murányi Zita, író, költő, újságíró. Isten éltesse!
Murányi Zita
hősök tere
néhány sugár fogta a szobrok kezét fél nyolckor langyos fényeket terítettek szét a hősök tere felett elég egy vastagabb felhő és szinte beesteledhet nagy esőt ígértek a napfényben mégis inkább reszketett hét vezér homlokán az izzó naptartomány a sárga földalattinál valaki elhasznált újságot kínált és tegnapi híreket két lába közt a szünet zárójelbe tette a hímnemet aztán mégis összezárta belefáradhatott az ácsorgásba állt meggörnyedve mint a fáradtság tolmácsa és bársonyos fényt szórt tomporára az elhaladó szerelvény lámpaforgácsa a délinél már szikrázott a kő és a dél hevét verte vissza tíz összezárt napernyő amikor újra eszembe jutott a nő a sötét miniszoknya két láb ami nem volt harisnyához szokva a hősökön a szobrok amit a kő súlya a fölemelkedéstől megfosztott az a majdnem 25 fok amit a kabát 30-ra srófolt hogy igen is istennő leszek csak még nem tudom mikor hámozom ki a teret a nap tüzes szilánkjaiból ha a létezés csak a megsemmisülés kontrasztja két luk között miét hasad tovább egy fölszakadt harisnya az élőknek is kegyetlen szoborarca lesz amikor a teremtés terepe újra tiszta és a halhatatlan szobrok mellkasát a nap percenként árnyalatnyival világosabbra szívja.
- Adja vissza a bárányomat! - ismétlé, s a vékony gyermeki hang úgy süvített a levegőben, mint egy parittyakő.
Sós Pál odanézett fanyarul, aztán megigazította hátul palócosan fésűre fogott, deres haját, s nyájasan kérdé:
- Miféle bárányodat, fiacskám?
- Az én Cukri bárányomat, a két fekete folttal a hátán, piros pántlikával a nyakában. De hiszen tudja maga nagyon jól...
- Nem láttam én a te bárányodat soha - szólt szemlátomást kedvetlenedve. - Takarodj innen, azt mondom...
Aztán odafordult a tanácsbeliekhez:
- Biz ez már régi fedél, bíró uram, becsurog biz ezen...
- Be ám, de a kelmed fedelén is nagyon becsurog, úgy nézem. Alighanem lyukas az valahol, Sós Pál uram.
Fülig vörösödött őkigyelme a bíró gúnyos vádjára.
- Esküszöm, bíró uram, ebben a báránydologban...
A gyermek bámészan nézte a jelenetet, amint ingerülten hátrább taszítá ködmönét, s kezét elővonván alóla, felemelte két húsos ujját az égre.
- Esküszöm kendtek előtt, itt a szabad ég alatt, az egy élő Istenre...
A gallérzsinór megereszkedvén a rántásban, magától oldózott, s a nehéz új ködmön kezdett lassan-lassan lefelé csúszni, mígnem a csípőktől egyszerre lecsapódott a földre.
Boriska sikoltva egy szökkenéssel termett a leesett ruhadarabnál.
Mindenki ránézett. Még a vén Sós Pál szájában is ott akadt a következő esküszó. Jó is, hogy ott akadt.
- Cukri! Kis báránykám! - kiáltott fel a leányka fájdalmasan.
Lehajolt. Fejecskéjét odaszorította, ahol a bélésen két barna folt látszott...
Ügyes szűcsmunka és szép tisztára mosott báránybőrből volt az egész bélés, hanem az ismerős közepe mégis a legkülönb.
A kis Baló Borcsa könnyhullatásával még tisztábbra mosta.
Ez a megállapítás meglepett, mert különösnek találtam ezt a méltányosságot egy ilyen idős embertől. Szívem mélyén igazat adtam neki abban, amit a fiúkról és szerelmeikről mondott. De a szavak utálatosan fordultak ki a szájából, és azon tűnődtem, miért rázkódik össze időnként, mintha félne valamitől, vagy a hideg rázná. Ahogy folytatta, észrevettem, hogy jó kiejtéssel beszél. A lányokról kezdett el beszélni, hogy milyen szép és lágy a hajuk, milyen lágy a szemük, és mennyivel rosszabbak mindahányan, mint amilyeneknek látszanak - csak ismerni kell őket. Semmit sem szeret úgy, mint a fiatal lányokat nézni, nézni szép fehér kezüket, gyönyörű, lágy hajukat. Olyan benyomást tett rám, mintha felmondana valamit, amit betanult könyv nélkül, vagy mintha beszédének egyes szavai mágneses erővel kényszerítenék gondolatait egyazon pályán keringeni. Időnként úgy beszélt, mintha csupán ismert tényt állapítana meg, máskor hangja rejtélyessé mélyült, mint aki titkot mond el nekünk, és nem szeretné, ha mások is hallanák. Újra és újra elismételte szólamait, variálta és aláfestette monoton hangjával. Makacsul lefelé bámultam a lejtőn és hallgattam.
Nagy sokára monológja megszakadt. Lassan felállt, pár percre magunkra hagy, mondta, pár percre csak, és láttam, anélkül, hogy pillantásom elvettem volna előbbi tárgyáról, hogy lassan a rét közeli széle felé megy. Csendben maradtunk, amikor elment. Pár percnyi csend után Mahony felkiáltott:
- Odanézz! Nézd, mit csinál!
Nem válaszoltam, szemem se rebbent, és Mahony újra fölkiáltott:
- Odanézz... A mocskos vén hülye!
- Ha a nevünket kérdezi - mondtam -, légy te Murphy, én meg Smith.
Semmi mást nem mondtunk egymásnak. Még akkor is azt fontolgattam, menjek-e vagy maradjak, amikor visszajött és megint leült mellénk. Alighogy leült, Mahony megpillantotta azt a macskát, amely az imént elmenekült tőle, felugrott, és üldözőbe vette a réten át. Az ember meg én figyeltük a vadászatot. A macska ezúttal is megmenekült, és Mahony kövekkel dobálta meg a falat, amely mögé a macska elbástyázta magát. Abbahagyta, aztán céltalanul baktatott a rét távoli széle felé.
Kis szünet után az ember ismét megszólalt. Azt mondta, hogy a barátom nagyon durva fickó, és megkérdezte, megvesszőzik-e az iskolában. Méltatlankodni akartam, hogy nem vagyunk mi állami iskolások, hogy megvesszőzzenek bennünket, ahogy ő kifejezte magát, de hallgattam. A gyerekek megfenyítéséről kezdett el beszélni. Gondolatai, mintha ismét szavai mágneses körébe kerültek volna, lassan, keringeni kezdtek új központjuk körül. Az ilyenfajta gyereket, mondta, meg kellene vesszőzni, de jó alaposan. Ha a gyerek durva és nyakas, semmi más nem használ neki, csak a jó, egészséges vesszőzés. A pacsi vagy a pofon nem jó: ami ilyenkor kell neki, az egy finom, meleg kis vesszőzés. Ez a felfogás megdöbbentett, és önkéntelenül az arcába pillantottam. Szemem találkozott egy palackzöld szempár pillantásával, amely egy rángatódzó homlok alól meredt rám. Ismét elfordítottam szemem.
Az ember folytatta monológját. Mintha elfelejtette volna iménti méltányosságát. Ha valaha meglát egy fiút lánnyal beszélgetni, vagy megtudja, hogy szerelme van, megvesszőzi, de úgy megvesszőzi, és megtanítja, hogy máskor ne merjen lányokkal szóba állni. És ha van szerelme, és mindenfélét összehazudozik róla, akkor olyan verést kap tőle, amilyent még nem kapott gyerek a földön. Nincs a világon semmi, amit ennyire szeretne. Mintha egy bonyolult rejtélyt tárna fel előttem, úgy részletezte, hogy hogyan vesszőzne meg egy ilyen fiút. Nagyon szeretné, mondta, jobban, mint akármit ezen a földön; és hangja, ahogy monoton zenéjével beavatott a rejtélybe, csaknem szenvedélyessé forrósodott, mintha arra akart volna rávenni, hogy én is úgy érezzek, mint ő.
Vártam, amíg monológja ismét megszakad, akkor váratlanul talpra ugrottam. Nehogy izgatottságomat eláruljam, pár pillanatig késlekedtem, úgy tettem, mintha a cipőmön lenne valami igazítani való, aztán - mennem kell - mondtam és elköszöntem. Nyugodtan elindultam felfelé a lejtőn, de szívem gyorsan vert a félelemtől, hogy hátha bokáimnál fogva megragad. Mikor felértem a part szélére, rá sem pillantottam, csak hangosan átkiáltottam a réten:
- Murphy!
Hangomban erőszakolt bátorság reszketett, és szégyelltem átlátszó hadicselemet. Mahony csak második kiáltásomra figyelt fel, és akkor kurjantott vissza. Hogy vert a szívem, amint rohanva jött felém, át a réten! Úgy rohant, mintha segítséget hozna. Én pedig bűnbánatot éreztem, mert szívem mélyén mindig megvetettem egy kicsit.
Január 17-én múlt123 éve, hogy megszületett Mécs László költő.
Mécs László
Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld
Május. Rózsálló reggel. Remény, ígéret, harmat. A szélbe fütyörészem a hajnalos vigalmat. Kószálni jött ma kedvem: apostolok lovára kapok s vaktában érek egy messzi kis tanyára.
A kakas még az ólban pitymallatot rikongat, az égbe fúrt pacsirta fittyet hány éji gondnak, dalától messze rebben bimbóról bánat, szender. A ház előtti kertben a kis padkán egy ember.
Apokaliptikus, vad formája és nézése: a félszemére vak és helyén gödör van vésve, haja nyíratlan, fél-ősz, bozontos, mint szakálla, bakancsa és kabátja dróttal van összezárva.
A reggelt ráköszöntöm, mert testvér-mód kíváncsi vagyok sorsára s kérdem: Mi jót csinálgat, bácsi? Zord, bömbölő beszéde minden zugot betölt: "Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!"
Nagy kert. S amerre nézek, száz rózsa rózsa hátán, ráfutva fára, falra, ribizkén ül, salátán, vad összevisszaságban, befonva minden ösvény, s bimbó bomol belőlük özönnel, egy se fösvény.
Közöttük ül, szemezget e félszent, félig őrült s beszélni kezd, lemetszve egy vadhajtást a tőrül: ---Az Élet mosolyogva száguldott hajnal-hintón, harmatja, csókja égett minden új ember-bimbón:
s diplomaták, bitangok öt évig kaszabolták ágyékok szép vetését... a földet letarolták... fiam, szemem kilőtték... s mit elrontottak ők: vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!
Most konferenciáznak a nagy szélhámosok, hogy csírában megöljék, mi újra él, mozog... S míg lakomákon dőzsöl, ki milliókat ölt: vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!"
Testvéri szánalomból a szívem rádorombol: Bátyám, én lelket oltok az evangéliomból, midőn kobzom jóságos zenéjű verset költ: vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!
Hanem ha tán elindult volna az igazság, nem álruhában, nem kerülő úton, nem pallossal, hanem csak puszta kézzel?...
Le kellett most már mondani a reményről is. Kár volt akár egy szalmaszálat is keresztültenni ebben a dologban; mert csak rosszabbra fordul.
Nemcsak a hozománya van oda a szegény Ágnesnek, hanem most már az egészsége is.
Ahogy érte mentek, vánkost és dunyhát téve a kocsiülésbe, Boriskát is magával vitte az öreg, hadd lásson egy kis világot ő is. Nyolcéves innen-onnan, s még nem volt ki soha a faluból, nagyon anyás... vagy mit is beszélek, hiszen rég nincs már anyja szegénynek!
Nagyobb volt az ijedelem, mint a betegség, amint, nehogy a kocsi megrázza, gyalog mentek mind a hárman a kövezett nagy utcán keresztül, hogy a haranglábnál majd felülnek. Ágnes olyan könnyedén lépdelt, hogy akár hazáig kibírná. Bizony Isten, kár volt a kocsiért!
Hát amint a Csorba Gergelyéktől befordulnak, a Kocsipálék csűre mögül egyszer csak szembe jön az egész elöljáróság meg a főemberek, köztük Sós Pál uram is, ünnepiesen felöltözve, újdonatúj ködmönben, mely panyókára fogva lógott a válláról. Igaz biz'a - az új templomot szentelték itt föl a mai napon.
- Nézd, Boriskám! Nézd meg jól azt a hosszú hajú magas embert - súgja kis húgának Ágnes -, az vitte el a Cukrit.
Éppen a községházához értek ő kegyelmeik, s minthogy Sánta-Radó Ferenc uram azt találta megjegyezni a födélre, hogy új zsúp kellene rá, megállottak a falu hatalmasai, s műértőleg nézegették az ócska eszterhajat. Már csak különös az, hogy minden kopik a világon, még a községháza is!
Borcsa félénken nézte meg azt az embert, nagy, kék szemei tele lettek könnyel.
- Ne rángass hát! - förmedt rá Ágnes, s eleresztette a kezét.
- Nem én... csak megrezzentem... Mintha a Cukrit láttam volna felém szaladni a levegőben.
Eközben ők is odaértek a faluházához. Baló Mihály uram dicsértesséket mondott, és továbbment. Ágnes nemkülönben. De nini, az a bolond gyerek, a bizony odamegy egész közel, s még meg is szólítja azt a hatalmas embert. Ejnye no, mire való az!
- Bácsi! - szólt csengő szelíd hangon. - Adja vissza a bárányomat.
A tanácsbeliek összenéztek. Kié vajon ez a szép, szomorú arcú leányka?
Megváltottuk a jegyet a kompra, és átkeltünk a Liflen két munkás és egy kis batyus zsidó társaságában. Az ünnepélyességig komolyak voltunk, de amikor a rövid utunkon egyszer összevillant a szemünk, kitört belőlünk a nevetés. Amikor partra értünk, megnéztük, hogyan rakják ki azt a kecses háromárbocost, amelyet már a túlpartról észrevettünk. Egy őgyelgő megjegyezte, hogy norvég hajó. Hátramentem a farához, és megpróbáltam kibetűzni a feliratot, de nem sikerült; visszamentem tehát, és szemügyre vettem az idegen matrózokat, azt vizsgálgatva, melyiknek van zöld szeme, mert valamit zavarosan elképzeltem. A matrózszemek kékek, szürkék, sőt feketék voltak. Egy hosszú matróz, az egyetlen, akire rá lehetett volna fogni, hogy zöld szeme van, azzal szórakoztatta a rakparton ácsorgókat, hogy valahányszor lezuhantak a deszkák, vidáman felkiáltott:
- Csak apróra!
Mikor ezt is meguntuk, lassan Ringsend felé bandukoltunk. Fülledtté vált a levegő, és a szatócsboltok kirakataiban fakón hevertek a penészes kétszersültek. Kétszersültet és csokoládét vettünk, és kitartóan rágcsáltuk, amíg a mocskos utcákon bolyongtunk, ahol a halászcsaládok élnek. Nem találtunk tejcsarnokot, bementünk tehát egy bazárba, és vettünk egy-egy üveg málnaszörpöt. Mahony ettől ismét felélénkült, és végighajszolt egy macskát az egyik utcán, de a macska kimenekült a tág mezőre. Mindketten alaposan elfáradtunk, és amint elértük a mezőt, azonnal felrohantunk egy lejtős partra, amelynek taréjáról látni lehetett a Doddert.
Túl késő volt, és túl fáradtak voltunk ahhoz, hogy ellátogassunk a Galambházhoz. Négy óra előtt otthon kell lennünk, különben kiderül a kaland. Mahony bánatosan nézegette csúzliját, és még mielőtt visszanyerte volna virgoncságát, javasoltam, hogy hazafelé vonattal menjünk. A nap felhők mögé bújt, és magunkra hagyott bágyadt gondolatainkkal és élelmünk utolsó morzsáival.
Rajtunk kívül senki sem volt a réten. Jó ideje hevertünk már a partoldalon némán, amikor észrevettem, hogy a rét távoli szélén feltűnik egy ember. Lustán bámultam, és egy gyökeret rágcsáltam, amelyből a lányok jövendölni szoktak. A part mentén jött, lassan. Egyik keze a csípőjén, a másikban bot, amellyel könnyedén érintette a fövényt. Kopott, piszkosszürke ruha volt rajta, és a fején egy olyan széles karimájú kalap, amelyet mi művészkalapnak hívtunk. Jó öreg lehetett, mert bajusza hamuszínű volt. Amikor elhaladt a lábunknál, hirtelen felpillantott, azután folytatta útját. Követtük szemünkkel, és láttuk, hogy amikor úgy körülbelül ötven lépésre jutott tőlünk, megfordult, és visszafelé irányította lépteit. Nagyon lassan ballagott, botjával minden lépésnél a földet érintve, oly lassan, hogy azt hittem, valamit keres a fűben. Mikor egy irányba jutott velünk, köszönt. Visszaköszöntünk, és ő leült mellénk a hajlatra, lassan, nagy elővigyázattal. Beszélni kezdett az időjárásról, forró nyár várható, vélte, és hozzátette, hogy gyerekkora óta - rég volt - nagyon megváltoztak az évszakok. Az ember legboldogabb évei kétségtelenül az iskolaévek, mondta, és mindent odaadna, ha még egyszer fiatal lehetne. Kissé untatott bennünket, hallgattunk. Aztán iskoláról és könyvekről kezdett beszélni. Érdeklődött, hogy olvastuk-e Thomas Moore verseit és Lord Lytton és Sir Walter Scott műveit. Úgy tettem, mintha minden könyvet, amelyet említett, olvastam volna, úgyhogy a végén azt mondta:
- Látom, te is olyan könyvmoly vagy, akárcsak én. De - tette hozzá Mahonyra mutatva, ki kerekre nyílt szemmel hallgatott bennünket - ő másféle; az ő eleme a játék.
Mahony megjegyezte, hogy neki megvannak otthon Sir Walter Scott és Lord Lytton összes művei, és hogy soha meg sem próbálta elolvasni őket. - Persze - mondta az ember - van Lord Lyttonnak néhány műve, amely nem gyerek kezébe való. Mahony megkérdezte, miért nem való gyerek kezébe - a kérdés felingerelt, szinte fájt, mert attól féltem, hogy az ember azt gondolja, én is olyan ostoba vagyok, mint Mahony. Ő azonban csak mosolygott, sárga fogai közt nagy rések sötétlettek. Aztán azt kérdezte, melyikünknek van több szerelme. Mahony könnyedén megemlítette, hogy neki három szeretője van. Az ember most hozzám fordult. Azt feleltem, hogy egy sincs. Nem hitte el, és erősítgette, hogy egy biztosan van. Hallgattam.
- Mondja csak - kérdezte Mahony szemtelenül az embertől -, hát magának hány van?
Az ember, mint előbb, csak mosolygott, és azt mondta, mikor ő annyi idős volt, mint mi, neki rengeteg szerelme volt.
Szép napot, kellemes hetet kívánok Mindenkinek!:-)
Vitó Zoltán
TÉLI MONDÓKA
Vastag, nehéz hó-paplanok alatt a föld most tetszhalott; vagy havasálmú sóhajok között alszik egy jó nagyot.
Most én is hó-ruhát kapok: s a szívem tán azért sajog, azért ily árva, elhagyott, mert olyan tiszta, jó vagyok, ahogyan csak a hó ragyog; - de majd telnek a hónapok, s ha engednek a zord fagyok, a bánatom eloldalog, én is, én is "felolvadok", sugárba, fénybe roskadok, - s megkönnyeznek - a csillagok...
A kikötőben áll barátom csehója azon gondolkoztam, ki a névadója. A gazda macskája kilencet kölykezett mindegyik kandúr és erre emlékeztet?
Egy részeg tengerész asztal alá bukott macskákat keresni - előfordulhatott. Vagy egy szomjas matróz lódított jó nagyot, ennek a fejében még egy rundot kapott.
Egy kemény katona mondta emlékeit: kilenced magával látogattak kupit? Ennyi jó kandúrnak volt elég hormonja, piros lámpát madám félárbocra vonta.
Vén tengeri medvék Kamcsatkánál járva, fűtés helyett mindig be voltak piálva. Meg is ittak akkor több hordónyi rumot, okozott nekik tartós delíriumot.
Azt nem lehet tudni, macskát hol láthattak, kettős látásukban főleg páratlannak, a pia az biztos, nagyon életszerű, lehet, hogy józan volt köztük egy félszemű.
Vagy egy erőművész a cirkusszal járva vetődött el régen éppen olyan tájra, ahol a sok farok nem is olyan ritka, hol lehet ez a hely, maradt az ő titka.
A hamis kártyások ismernek sok stiklit, Kilencfarkú Macskát olykor megemlítik. Saját trükkjeiket egymás elől rejtik, és a macska titkát orrunkra nem kötik.
Kalózok is járnak ide a kocsmába, de inkognitóban senki meg ne lássa. Hovatartozásuk csak onnan látható az egyiken faláb, másik keze kampó.
Tőlük megkérdeni senki ne próbálja, akinek tyúkszaros élete még drága. Mert kardélre hányják azon minutumban, ennyit macska nem ér, ha száz farka is van.
Aki már hajózott egyik sem kérkedett, ezzel az állattal régen ismerkedett. Leleplezte egyszer egy öreg hajóács: fegyelmező eszköz, kilencágú korbács!
Epilógus: Az élő legendákkal színesebb a világ, ne akard megismerni valamennyi titkát
Január 16-án múlt 119 éve, hogy megszületett József Jolán író, József Attila nővére.
Levelek József Jolánnak József Attilától
Makó, den. 9. fr. 1921.
Liebe Lucie, Hier ist das deuschen Brief, kann ich sagen das habe ich meinen ganzen Wissenschaft hineigelegt. Sei so gut schreib auch Du deutsch, das vermehre ich meinen Wortschatz. Ich dier danke fünfzig kronen, ich wünsche, das sei deine Meinung, das ich verdiene (Freilich in allen Monaten.) Sei so gut schreibe mir, das kann ich deutsche Lehrstunde. Meine Herz hat Leid, nach meinen Briefmarken darum bitte ich dich sende welche zu hause sind. Ich danke das im Bücherschrank sind verborgen. Mit diesen sande mir-bitte – den schweiter Katalog. Wenn der kleine Album vorhanden ist, so herzlich empfange. Ich schriebe dir nicht mehr, weil beim deutsch musz ein wenig Wissenschaft, welche ist mir nicht. Tausend Küsse und Grüsze von Attila
* Lucie – Makai Ödön feleségét, József Jolánt így nevezte, hogy elfedje proletár származását.
Magyarul: Makó, 1921. febr, 9-én.
Kedves Lucie, lm itt a német levél; mondhatom, egész tudományomat belefektettem. Légy oly jó, írjál Te is németül, hogy növeljem szókincsemet. Köszönöm néked az ötven koronát, szeretném, ha az lenne a véleményed, hogy megérdemlem. (Persze minden hónapban.) Légy oly jó, írj nekem, hadd legyen német nyelvórám. Fáj a szívem a bélyegeim után, ezért kérlek téged, küldd el, amik otthon vannak. Azt hiszem a könyvszekrényben vannak eldugva. Küldd el ezekkel nékem — kérlek — a svájci katalógust. Ha a kis album megvan, szívesen venném. Nem irok neked többet, mert a némethez kell egy kevés tudomány, ami nekem nincs. Ezer csók és üdvözlet Attilától
"Csúnya és ártalmas dolog, hogy a felkelő nap rád süt és te még tétlenül heversz ágyadban" [Szent Ambrus]
(Befejező rész)
Kocog a gőzös, az ablakhoz állok, Nézem hazámat és a rétet S a szélmalmot, hogy áll a csöndben. Őrt, hídat, zászlót, szemafort csudálok, Apám szivarozik, beszélget S nekem kicsúszik hirtelen a könnyem. Szoboszló fogy, fátyolba bújva, Kanyarodunk... és látszik újra Tornyunk, mint a gyerek felnyújtott ujja.
A város, jaj, milyen csudálatos volt, Az utcán végig kis vonat vitt, Kétoldalt emeletes házak, Porcellános, ezüstös aranyos bolt, Azóta sem bámúltam annyit, Azóta sem kóstoltam azt a lázat. Cilinderes urak sétáltak, Füstöltek, köszöntek, megálltak S zaj volt, zaj, hatfelől is kalapáltak.
Szeret-e más is a körúton este Felnézni a tánciskolába? Én ezt magamban mindig űzöm, Lesem hogy szédűl a párok félteste Bágyasztó boszton dallamára, Mint a babák az ódon óraművön. Mér nem jártam tánciskolába, Egy régi édes izzadt bálba Úgy elmennék. De már késő, hiába.
Hát igazán, elmentek vón az évek, Hát mind elmúltak, mind elmúlnak És nem lesz még egy ifjúságom? Megint érzem keserű csókod, élet: Oktalan óráját a búnak, Hogy minek élek e világon. Visszafelé futnék erővel, Acsarkodva hajadon fővel Vissza de vissza, szembe az idővel.
Virágos árok partjára ledűlni Hajló, zengő kislányfüzérbe, Láncot kötözni, szirmot szórva, Csigát kicsalni, nádon hegedűlni, Szaladni sárkánnyal felnézve, Aranykapun fordúlni angyalmódra. Zöld ág, zöld ág, zöld levelecske, Béka kuruttyol, száll az este, Meghalni, meghalni a fűbe esve.
Élet. Az élet. Hogy van ez, nagy isten, Meg kell őrülni, nem birom ki. Most fölkelek. Fürdök, örülök. Csontvázam fogdosom. Itten... meg itten. Bennem a halál. Gondolkodni, Nem, nem. Ha majd a kávéházban űlök, Ott egy úrral beszélek. Néki, Hát néki mi az: élni. Érzi? Hogy tudunk ülni, olvasni, beszélni?
De fájó, fárasztó ez, a világon Végignyújtózni, óóó, a távol Bezárt kertek. Gyilkosság éjjel. Színház. Madár. Hajó az óceánon. Púpos szabó. Festő hogy mázol. Táncosnő száz szalagja repked széjjel. Ha megölném magam... most rögtön, Pisztollyal. Egyet kell hörögnöm És semmi, semmi nincs tovább, örökkön.
A prágaiSzent Vitus-székesegyház (teljes cseh nevén: Katedrála svatého Víta, Václava a Vojtĕcha) a Prágai főegyházmegye főtemploma a prágai vár közepén. A székesegyház Csehország legfontosabb temploma, cseh királyok nyughelye, egyúttal a gótikus, illetve neogót stílus kiváló építészeti példája.
A csodás Český Krumlov óvárosának egyik legmeghatározóbb látványossága a középkori belváros Parkán nevezetű részének magaslatán álló Szent Vitus–templom impozáns épülete, magasba szökő keskeny tornya.
