antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Február 16-án Julianna, Lilla, Dániel, Daniló, Dános, Darrell, Eliána, Éliás, Eliél, Elioot, Elton, Eponin, Filip, Filippa, Fülöp, Illés, Jósiás, Józsiás, Juliána, Julinka, Juliska, Samu, Sámuel, Zámor és Musztafa Napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
Arany Julianna - Arany János leánya
Arany János
JULISKA ELBUJDOSÁSA
Töredék
Egyszer egy kis leány * mit tett fel magába? Azt, hogy ő biz' elmegy széles e világba, Elbujdosik messze, a határon végig, A mező párkányán leboruló égig, Túl a három nyárfán, a tanyákon is túl. Fele sem bolondság, mert már épen indúl; Látszik, hogy korántsem tréfa volt a terve; Szegénykét, vajon mi indíthatta erre? -
Hát bizony gyakorta megesik, nem újság A gyerek-szobában az ily háborúság: A fiú vagy lányka tisztjét megfeledi: Papa megdorgálja s a mama megfeddi, Sőt, ha nagy a vétség s nagyon rossz a gyermek, Az se hallatlan, hogy valakit megvernek, Azzal kényszerítik a maga javára, Melynek egy-két könnycsepp nem olyan nagy ára.
A mi kis lányunkat vereség nem érte: De fájt neki a szó s megneheztelt érte; Félreül duzzogni, csinál képet, hosszút, Töri fejét nagyba, mikép álljon bosszút. Mellé sompolyog a cicus, vigasztalja, Dorombol egy nótát, a kezét is nyalja: De a keményszivű elveri a macskát, Orrára nyomintván egy goromba fricskát.
Jön az ebéd sorja, csörög tányér, kalán: Ez a kis haragost megbékíti talán? Ó dehogy! akármint terítnek, tálalnak: Ő még arra sem néz, elfordul, a falnak. Majd összekeresi, ami csak az övé, Szép rendetlenségbe köti mind együvé; Nem marad ki semmi, vele megyen a báb: Lesz kivel az úton beszélni legalább.
Akkor megcsókolja szüleinek kezét, Búcsúzik örökre; nem használ a beszéd; Anyja szépen kéri: "Ugyan hova mennél? Hol hálnál az úton? mit innál? mit ennél? Ne menj el galambom! ne menj el virágom! Ki lesz akkor az én kedves kis leányom? Ha te engem itt hagysz, ugyan hova legyek?" Gondolá a rossz lány: azért is elmegyek.
De az édes apja komolyan így szóla: "Már fiam, ha elméssz, nem tehetek róla: Itt van egy fehér pénz a nagy útra, tedd el; Erre sem vagy méltó önnön érdemeddel." Fanyalogva nyúlt a kis leány a pénzhez, Otthon maradásra szinte kedvet érez; De örökségét már kiadá az atyja, Egy szó kellene csak: szóval sem marasztja.
Elindult világra, de az utcaajtónál egy kutyát látott, s nem mert világra menni.
A negyvenegyes tavasz harmadik napján megszült egy napraforgó arcú asszony, hogy ebben az égkupolás alkotóház-világban mutassam föl a szépet, a jót, s mondjam ki bátran az igazságot.
Nem halhat meg a macskának csak úgy. Mert mit kezdjen a macska egy üres lakásban. Ugráljon a falra. Dörgölőzzön a bútorokhoz. Mintha semmi se változott volna, mégis kicserélődött minden. Minden a helyén, mégis szanaszét. És esténként már nem ég a lámpa.
Léptek a lépcsőházban, de ezek nem azok. Egy kéz halat tesz a tálba, de ez a kéz sem ugyanaz.
Valami nem kezdődik el a megszokott időben. Valami nem úgy pereg le, ahogy kellene. Valaki itt volt és itt volt, aztán egyszercsak eltűnt, és most makacsul nincs.
Minden szekrénybe belestünk, végigfutottunk a polcokon. Bepréselődtünk a dívány alá, hátha. A tilalmat megszegve még a papírokat is szétkotortuk. Mit tehetünk még. Alszunk, váraltozunk.
Csak jöjjön vissza, csak kerüljön elő. Akkor majd meglátja, hogy a macskával nem lehet így. Majd úgy megyünk elé, mint akinek cseppet sem sietős, óvatosan, vérig sértett tappancsokon. És semmi nyávogás, ugrálás eleinte.
Az egész világ feléledt S az elérkezett tavasznak Örömére minden örvend; Csak az egy Vitéz nem örvend.
Enyelegnek a juhnyájak, Tehenek, lovak futosnak, Danol a pacsirta s a pinty; Az egész berek homályja Zeneg édes énekekkel: Egyedűl csak én kesergek.
Ihon, a kinyílt mezőkben, Ligetekbe, rétbe, kerten Hiacintok illatoznak, Tulipánok ékesednek, Mosolyognak a virágok: De mi kedven a tavaszban, Ha az ő viráginál szebb Lili nem virít ölemben?
Nem halhat meg a macskának csak úgy. Mert mit kezdjen a macska egy üres lakásban. Ugráljon a falra. Dörgölőzzön a bútorokhoz. Mintha semmi se változott volna, mégis kicserélődött minden. Minden a helyén, mégis szanaszét. És esténként már nem ég a lámpa.
Léptek a lépcsőházban, de ezek nem azok. Egy kéz halat tesz a tálba, de ez a kéz sem ugyanaz.
Valami nem kezdődik el a megszokott időben. Valami nem úgy pereg le, ahogy kellene. Valaki itt volt és itt volt, aztán egyszercsak eltűnt, és most makacsul nincs.
Minden szekrénybe belestünk, végigfutottunk a polcokon. Bepréselődtünk a dívány alá, hátha. A tilalmat megszegve még a papírokat is szétkotortuk. Mit tehetünk még. Alszunk, váraltozunk.
Csak jöjjön vissza, csak kerüljön elő. Akkor majd meglátja, hogy a macskával nem lehet így. Majd úgy megyünk elé, mint akinek cseppet sem sietős, óvatosan, vérig sértett tappancsokon. És semmi nyávogás, ugrálás eleinte.
Február 16-án múlt 356 éve, hogy elhunyt el Listi László költő.
Listi László
Magyar Márs
(részlet)
E világi élet, mint egy szép kikelet, Tündöklő virágjában, Az égnek zsírjától, s gyenge harmatjától, Vagyon újulásában, De ha megtekinted, s valóban megérted, Romlandó mivoltában;
Liliummal mezők, vigasságot űzők, S illatokkal örvendők, Ifjúság napjai, és folyó órái, Számlálható esztendők, Mint a vizek folynak, s egy helyben nem állnak, Változandók az üdők;
Az ember magának, s friss állapotjának, Szerencséket ígírhet, Madár tollaival, s miként szárnyaival, Az ég alatt repülhet, Előmenetelhez, a megígírt célhez, Még valaha érkezhet;
Az isten szándékát, ember, akaratját, Soha fel nem érheti, Mert bölcs ő magában, s minden hatalmában, Senki sem szemlélheti, Mélységes tanácsit, s elszánt akaratit, Ember fel nem érheti;
Zarándokság alá, s ki-ki halál alá, E világon vettetve, Bújdosás a dolga, amíg halál horga Szájába lesz tétetve, Bizonytalan élte, hol szinte nem vélte, Leszen elfelejtetve;
Mint a vízen járó, szerencsére váró, Ki tengeren bujdosik, Víznek habjaitól, s ég háborúitól, Veszedelembe nem esik, Tartóztatik útja, s a partot ohajtja, Dolgaiban elkésik;
Vagy hajótörésben, s tengeri szélvészben, Haboktól hányattatott, Szerencsétlenségben, s tenger örvényében, Ki nyavalyásul jutott, Vízhez ragadozott, s deszkához kapdozott, Míg széltől boríttatott,
Kevés ideig tart, leromlik, mint a part, Kertben virágzó rózsa, Elszárad és hervad, színében meglankad, Nem kell illatozása, Változandóságát, s világ gyarlóságát, Mért hát valaki fussa?
Fut s fárad az ember, mint romlandó kender, Ki vízben áztattatik, Úgy mint mezei fű, ki kikeletben jű, Szépen tündököltetik, Mint tóra az halász, de ha eljő kaszás, Hamar learattatik;
Csalárd ő magában, sors állapotjában, Nincsen állandósága, Ígíret s adomány, és csalárd találmány, S hazúgság valósága, Méreggel felfordul, csak hamar rád borul, Hívságos nyalánksága:
Kétség között habzol, s tagaidban fázol, Hitetlenség dolgod, E világi sok kincs, sár vagy, arra tekints, Hiszed hogy ráró foglyod, De ha megtekinted, s ember megértended, A bagoly lészen solymod.
Isten irgalmából, s kegyes jóvoltából, Mindent jóra teremtett, Atyánk esetéért, az Ádám vétkéért, Halandókká tétetett, Sárból formáltattunk, kire hogy változunk, Tőn ránk ily nagy esetet.
Bizonyos óráját, s halálának napját, Kicsoda ki tudhatja? Nincs oly tudós elme s embernek értelme, Aki feltalálhatja Világ gyarlóságát, mért tehát hívságát, A jobb ki kaphatja?
Messze országokra, gyakran nagy próbákra, Ember fejét veti, Mindaddig fut, fárad, míg erszénye árad, S magát kinccsel töltheti, Nem gondolja azt meg, majd halál fojtja meg, Por- s hamúvá téteti.
Császár- s királyoknak, fejedelmi uraknak, Vége csak az egy halál, Nagy s kicsin dolgoknak, s friss állapotoknak Az utólja rajta áll, Test is a lélektők, mint szeretőjétől, Csak őáltala elvál;
Sokszor országokra, s nagy tartományokra, Büntetését bocsájtja, Mint atya fiait, isten az övéit, Gyakran meglátogatja, Kit szeretetiből, s kit bűn inségéből, Magához hajtogatja.
Lám Dávid királyt is, ezt a jámbort is, Ostora alá veté, A Náthán profétát, ki néki profétált, Ő hozzája ereszté, Három kívánságát, bűnért halál zsoldját, Eleiben téteté.
Éhséget és fegyvert, döghalált, akit nyert, Választására hagyja, Hogy ez három közül, országában tűzül, Rá büntetésül adja, Isten irgalmában, népem országában, Jobb hogy essék, azt mondja.
Így a mi hazánkra, büntetésül arra, Isten a pogány fegyvert Reájok bocsátá, s igen megcsapatá, S mindnyájunkat így megvert, Most is szánkban íze, s nagy izetlen víze, Melyet országunk elnyert;
Igen szabják vala, s osztogatják vala, Nékünk a nyereséget, Madárt meg sem fogták, s addig kopasztották, Találtak veszteséget, Öntözték vérekkel, mint forrás erekkel, Mohácsi mezőséget.
Ember akaratját, és az ő szándékát, Isten másként rendeli, A szerencse szárnya, s ennek vitorlája, Nem megy amint rendeli, Fáradsága végét s jutalmának bérét Ott veszti, hol nem véli;
Amely országokat, s fegyveres hadakat, Isten meg szokott verni, Gonosz életekért, vagy atyjok bűneért, Ostorral akar érni, Eszét legelsőbben, veszi el mindenben, S így szokta megbüntetni;
Elvéve az eszét, Mohácsnál értelmét, A mi hadainknak is, Pogány iga alá, mint egy járom alá, Veté mert nyakokat is; Dúlatá hazánkat, s édes hajlékinkat, Sanyarita minket is.
Tovább nem terjesztem, s beszédem eresztem Már az historiámra, Hol az hadak voltak, s ütközetek folytak, Rendelem írásomra, Mi formán gerjedtek, s tovább is terjedtek, Népeink pogányságra:
Mohács mezeitől, egy mérföldre ettől, Volt a rettenetesség, Nagy villámlás miatt, mint menydörgés miatt, Tetszett hogy ez világ ég, Csak nem mint ítílet, s más világra kelet, Látszott hogy már leszen vég.
Csillagászatilag itt a tavasz, a gyakorlatban még mínuszok röpködnek...
Dayka Gábor
A Tavasz
1792
Nyájasbb artzúlattal arany szekerére fel-űlvén Innepi fényt ereget Phoebus az ékes egen. A fagyos Északnak zúgó fúvallati szűnnek A bádjadt Zephyrek lengedezési között. Harmatban feredett keblét a róza ki-fejti; A vőlgy illatozó Májusi gyöngynek örűl. A le-folyó kövitsen lassú patakotska tsörög-le, S tsendes habjaival pázitos hantot öblít. Fel-veszi télben el-hányt ékét a bánatos erdő, Zöld árnyéka kies szenderedésre vezet. Itt epedő hangonn a sérűlt fülmile gyász-dalt Zengedez: ott a bús gerlitze jajnak ered. Ím kezeit Pómóna gyümőlts-fáinkra ki-nyújtá, A feselő bimbó ritka gyümőltsre mutat, Hajnal hasad: gyapjas nyájával el-hagyja tanyáját A daloló Pásztor, s friss legelőre siet.
Február 15-én Georgina, Kolos, Alfréd, Fausztina, Fausztusz, Gina, Györe, György, Györgyi, Györgyike, Györk, Györke, Jordán, Jordána, Jótám, Jována, Kenese, Kolozs, Szeveréd, Szigfrid és Zsorzsett napja vol!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
A bájos Szerencsi Éva (Vitay Georgina), aki nagyon korán, 52 évesen hunyt el.
„A szobor mosolygott is, komoly mosolya volt, mint a nagyon boldog és nagyon fiatal lányoknak.
– Ez Vitay – mondta Kis Mari. – Vitay Georgina. Velünk fog járni. Ismerd meg, Abigél!
Ó, megint valami játék, megint ezek a butaságok!
– Köszönj neki – biztatta Torma. – Köszönj! Ez Abigél. A csodatevő Abigél.
Na, ezt azért mégsem. Továbblépett, nagyobb biztonságban érezte magát az erődben, mint bármikor eddig, mert igaz, hogy szigorú világ ez a zömök világ, és tele lehet buktatóval, de van benne valami gyerekes is, valami olyan, mintha most is krampusszal ijesztgetnék, pedig már réges-rég tudja, hogy az apja legénye szokott ördögnek felöltözni Mikulás estéjén.
– Na jó – mondta Kis Mari. – Majd köszönsz neki, csak legyen valami bajod. Itt nincs védőszent meg amulett, itt nincs semmi, és Istent csak nem zargathatod mindenért. De ha bírod egyedül, akkor csináld.
– Abigél segít – magyarázta Torma. Teljesen komoly volt a hangja. – Ha valami irtózatos nagy baj van, segít. Mindig is segített.”
Február 15-én múlt 4 éve, ezen a napon hunyt el Gyarmati Fanni, tanár, Radnóti Miklós özvegye.
Radnóti Miklós
KÉT KARODBAN
Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok, hallgatag. Két karomban gyermek vagy te, hallgatlak. Két karoddal átölelsz te, ha félek. Két karommal átölellek s nem félek. Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem.
Február 15-énünnepelte 72. születésnapját Nádasdy Ádám, nyelvész, költő, műfordító. Isten éltesse!
Nádasdy Ádám
Féltérden
Tudom, Uram, hogy rettentő pimaszság rád gondolnom is, nemhogy szólni hozzád, s azt képzelnem: pont én kellek neked. Nem is oly rég úgy jártam még az utcán, hogy elfogadtam volna, hogy lesújts rám – most meg a cinkosommá tettelek.
Eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem: találsz-e te gyönyörűséget bennem – úgy elfoglal, hogy megtaláltalak. Önző vagyok, mohó, s főleg pojáca, de te járattál olyan iskolába, ahol ilyesmiket tanítanak.
Nem jövök közelebb. Inkább ne lássam arcod sosem, mint hogy magam kivágjam s gyökértelenül sodródjam feléd; énnekem fáznom kell és epekednem, nem úgy, mint aki ül a tenyeredben s megszokta szépen markod melegét.
Én szolgáltalak volna áhítattal, melletted álltam volna éjjel-nappal: nem ment. S ha bőröm féli is fegyelmed, a kíséreted nagyon kell szavamhoz. Szemem téged keres, ha elkalandoz; a vállam szárnyakat; kezem kegyelmet.
Szép estét, kellemes hetet kívánok Mindenkinek!:-)
Csanádi Imre
Kalendárium
Böjtmás hava
Barkát bontogat és havat oszlat Március: erdőt lány fiúval bujkál, ágy terül ott, ibolyás. Gólya keres kéményt: csecsemőfejek, édeni bimbók törnek a napra elő: krumpli fogy: itt a tavasz.
Nem tudta, mi szélvész támad jövendőre. Sokszor hol örömre készűlget az elme, Ott lepi meg nem várt baja s veszedelme. Sokszor torrá válik a víg lakadalom. S a muzsikát ketté vágja a siralom. Így járt a Fársáng is. - De míg még a' lenne, Hogy e zűrzavarra Múzsám reá menne: Előbb kell kezdenem elbeszéllésemet. - Fársángi víg húmor! csiklándj fel engemet.
Dob- s trombitaszóval elhagyá már Mérőt[8] A Fársáng, vivén sok vezetőt, kísérőt. Ki szánon, ki lovon, ki csak gyalogjába, Örömkurjantással siettek nyomába. Kiki elővette legcifrább köntösét, Hogy fitogtathassa magát, pénzét, ősét. Villog az ezűst kard s az arany paszomány. Virágzani látszik tőllök a tartomány, A szépség angyali magyar szűz formába Leszálltak az égből a főldi szánkába. Gyenge szívecskéik előre repesnek, Hogy még ma tőrt fognak vetni egy kegyesnek. Azért rendbe szedvén szemek s orcájokon, Ami csak bájoló s béható azokon, Köntöseikből is azt vették magokra, Ami jobban illik egy illy angyalokra, Szív-halászó hajok drágaköve s tője, Hószin nyakok s fülök aranyos függője, Rezgő billegéssel amidőn lengenek, Minden érző szívben reszketést szerzenek. A szép kantusoktól kirózsádzott szának Pompásabban diszlő tavaszt nem kívánnak. A sok slepp, az a'la Bonapárt s vigánó A rakoncák között suhognak piánó. - "Álljatok meg! kedves angyalkák! álljatok! Ímé, egy poéta siet utánnatok, Szánkáitok nyomát lantolva késéri, Hogy társaságtokba vegyétek, azt kéri; Öröm-innepteket danolni kívánja: Aki rám nem hallgat, dűljön fel a szánja!" Így szóllék hozzájok. De rám nem hallgattak, S hellyet valamellyik szánkában nem adtak. Én hát csak utánnok ballagék fáradtan, S ímé, a Pégazus előmbe lepattan. Felugrám e szárnyas paripa hátára, Felettek repkedem Mongolfír[9] módjára. A levegőégnek felsőbb országából Mindent pontról pontra láttam a szánkából. Ó, miket láttam én! ó, minket csudáltam! Kivált a trompőzbe[10] ha lekukucsáltam.
[8] = KAPOSMÉRŐ, ahonnan nevezi magát a tekintetes Mérey familia, fekszik Kaposvárhoz félórányira.
[9] = MONGOLFIER nevű francia találta fel Párisban 1783. a levegőégbeli hajót, mellyen azólta Blanchard úr, kiről az alábbi versekben szó lesz, sok ízben produkált, nevezetesen Bécsben is.
[10] =EZ a TROMPŐZ, franciáúl trompeuse, magyarúl csali ruha, ollyan patyolatdomb, amellyet kebleikre az ollyan dámák tesznek, akiknek nincs ott mit mutatni. Azt tartom, helyesen! - De, idővel, a módiból ollyan fiatal és ép gráciák is felrakták, akiknek van mit mutatni. Már ez nem szinte olly helyesen!
amelyben Fülesnek születésnapja van, és két ajándékot is kap
(folytatás)
Nagyon hosszú csend lett.
- Az én léggömböm? - mondta végre Füles.
Malacka csak bólintott szomorúan.
- Az én születésnapi léggömböm?
- Igen, Füles - mondta Malacka kicsit szipogva. - Itt van a kezemben, láthatod. Engedd meg, hogy izé... szü... születésnapod al... alkalmából... a legme... melegebben...
És átnyújtotta Fülesnek a nedves rongydarabot.
- Ez az? - mondta Füles meghökkenve.
Malacka bólintott.
- Az én ajándékom?
- Igen.
- Köszönöm, Malacka - mondta Füles. - Igazán nagyon, nagyon köszönöm. És izé... mondjad csak, meg tudnád mondani, milyen színű volt?... Úgy értem... amikor még... léggömb volt...
- Piros.
- Mindjárt gondoltam... Piros - mormogta maga elé. - Kedvenc színem... És... és mekkora volt?
- Akkora, mint jómagam.
- Mindjárt gondoltam... Akkora, mint Malacka - mondta maga elé átszellemülten. - Kedvenc nagyságom. Úgy, úgy.
Malacka gyalázatosan érezte magát, és nem tudta, mit mondjon most. Kinyitotta a száját, megint becsukta.
Ekkor harsányan átkiabált valaki a folyó túlsó partjáról. Micimackó volt az.
- Sok szerencsét születésnapodra! - kiáltotta Micimackó, elfelejtve, hogy azt már mondta egyszer.
- Köszönöm, Mackó - rebegte Füles. - Nagyon, nagyon köszönöm.
- Egy kis ajándékot hoztam neked! - kiabált Micimackó izgatottan.
Apropos, bizony majd el is felejtettem, Hogy én komáromi poétává lettem. Az eszem-iszom közt nem is jut eszembe, Hogy egy-két rozsdás vers van itt a zsebembe. És az ha terhekre nem lesz az uraknak, Szoktak-e hallgatni, mikor vígan laknak? De a vers másként is meg nem kedvetlenít, Sőt a lágy főből is tud csinálni zsenít. Csak elolvasom hát; aki nem hallgatja, Flaskót emelgethet, fogát piszkálhatja. Addig a gavallér és dáma egymással Karta-biankázhat szemmel s lábnyomással. Egy íly örömnappal örömképpen bánjunk, A mi Bálintunknak minden jót kívánjunk. Ontsunk ezer áldást zengő tiszteletttel, Szórjuk rá a tarka vivátot tücettel, A vígasság minden ábrázatban űljön, A jókedv a boros kancsókba kerűljön. Aki haza készűl, vagy pedig szomorú, Fejébe fonassék tövisből koszorú. De aki másokkal örvendezve múlat, Firól fira szálljon benne az indúlat, Hogy unokái is mondhassák, ha megholt: Az én jámbor apám víg szívű ember volt. Habzó glázlikat ki kell innni salvéval, Ha megárt öntsük le fekete kávéval. Egyszóval a kedvet ki-ki úgy megcsapja, Amint azt mindentől várja Bálint napja.
*
De meg csak azt mondom, hogy igyunk , vígadjunk, A borból holnapra egy cseppet se hagyjunk. De most már jó volna azt is említeni, Hogy Bálintot miként kelljen köszönteni. Kezdjük hát: Élj, Bálint, sokáig, sokáig, A szőlőt plántáló Noénak napjáig, Annyi napig, ahány kövekkel kirakják A vármegye-utcát, ha ugyan kirakják. Úgy kerűlje a kár, bánat házad táját
- - - - - - - - - - - -
Hogy abba a vígság örök fészket rakjon, Melybe bonthatatlan nyúgodalom lakjon. Az egészség, áldás öszvefont karokkal Táncoljon pitvarod környékén azokkal. Nemzetes kapitány és vitéz prókátor, Itthon nagytanácsú, kívűl erős, bátor, Ki egyszerre viselsz Verbőczit s lódingot, Vedd kedvesen tőlem e szál rozmaringot. Ezt általam Vénus teneked kűldeti, Te pedig add annak, ki érdemelheti. Hazádnak szolgáltál ekkoráig sokat, Illő hát kedvedre élni a napokat. De tudod, hogy sem más, sem Verbőczi nem ád Megelégíthető vígságokat reád. Utóljára is csak Cithere fog lenni, Kinek karjai közt meg tudjál pihenni. Pihenj is meg végre, mert megérdemletted, Hymen hűs szárnyakkal lebegjen feletted. Úgy sem bírsz már önnön szíved birtokával, Kerítsd haza hát azt nemes rablójával,
Hogy mennél hamarabb fiaid legyenek, Kikből szolgabírák s majorok teljenek. Végre, ha elvégzed főldi vitézséged, S invalidus fővel a sír befog téged, A feltámadási insurrectióval Mennyei kvártélyba szállj trombitaszóval. Te pedig, szent Ivo, prókátorok szente, Kit tisztel sok apró kard és rövid mente, Tegyél ma druszáddá bennünket s légy velünk, Velünk, kik ma néked ünnepet szentelünk. Többször is ejts ilyen kedvre recidivát, Most pedig kiáltsuk: vivát Bálint, vivát.
Bár Sámson a várost már megtisztította a maffiózóktól, az országban ott a kiterjedt rokonság, s a kedves barátok, így inkább csak nőtt a hős fején az átok, és a köztartozás jogalapot képez, ráadásul – mivel így jutnak csak pénzhez – az adóbehajtás koncesszióban1 van… Sámson nem lehetne ennél nagyobb bajban!
Ezért évek óta az országot járja, nyomában bár itt-ott fölhördül a lárma, nem találja senki, mivel vasparipák szöktetik őt tovább, miután muzsikált egy város főterén, s összeszedte pénzét: a fiúk hallgatták, a lányok meg nézték.
Bolyongása során váltogatja lovát, hogy inkognitóban indulhasson tovább, most épp egy vén Simson2 nyergében ücsörög, de a gebe nem megy, csak vinnyog vagy hörög. Sámson széjjelbontja, aztán összevarrja, megint szétszedné, de berág egy csavarja, ráun az egészre, lendül erős lába, mint a kráter szélén átfröccsenő láva.
Nem tudja egy motor, mit ír rá a Karma, szexi-csöcske lányok heherésznek rajta, vagy egy árvaházból kupálódott futár gyilkolja le, vagy csak szétjátssza egy sukár3 falusi legényke, vagy a kertbe tolják, s hangját rajta alvó macskák dorombolják. Egyben biztos vagyok, nincsen arról álma, milyen magasztos a földkörüli pálya.
Célt talál a rúgás, Sámson belésajdul, látható, hogy benne most is mily harag dúl, repül a motorblokk4, nem áll már meg többet, míg a Napból nem lesz más, csak egy kis töppedt, aszúszemnyi törpe, komoly sűrűséggel5 (vagy míg visszazuhan, s a légkörben ég el). Maszatos is kissé, s nem rakéta tolja, ilyen csonka ma az ország első holdja6.
A maradék motort hősünk összegyúrja, és egy falu futballpályájára rúgja, de nem a gólöröm miatt lő kapura, hanem mert arra van szelekciós kuka.
Megint gyalogolhat, gondolja magába’, hosszú fehér kendőt terít a hold rája, ilyen erős fényben nehéz bujdokolni, főleg ha az embert megbélyegzik holmi koholt vádak miatt, s néhány magánüteg, akárhova menjen, a nyakában üget. Végül rátalálnak egy raktártelepen, s riasztják a többit, nem lesz itt kegyelem.
Annyi lopott fegyvert, sufni-páncélautót7, mi akkor a raktár környékén leparkolt! Kisebb államokban nagyobb forradalmak ennyi tűzerővel vesznek át hatalmat! S az embervadászok, mint a kommandósok, ellepik a raktárt, számszakilag: jó sok.
Hatalmas álmoknak tágas fekhely dukál, hősünk egy nagy hangár közepén szundikál, tökéletes célpont, szépen körbeállják (Sámson megvakarja álmában az állát), csőre töltik csöndben karabélyaikat, s hol lövész nincs, tölti karatés a likat8.
Csak a jelre várnak, s érkezik egy főnök, aki eddig bátran leghátul időzött, és mert túl könnyűnek tűnik így a játék, eresedni kezd a fején a halánték, gondolja, most példát statuál, hogy lássa mindenki, akinek van köztartozása, hogy az adósságot, akármi az ára, behajtja a közjó fizetett barátja. Nagy beszédhez készül nagy levegőt venni, de a többieknek bőven elég ennyi: a túlfeszült ideg9 mindenkiben pattan, s a sortűztől Sámsont nem védi meg paplan.
________________________________
1 Jogi szakkifejezés. Elvi jelentése: valamely kizárólagos állami vagy önkormányzati tevékenység gyakorlásának a jogát ellenértékért átengedni valamely magánszemélynek vagy nem állami tulajdonú gazdasági társaságnak az adott tevékenység hatékonyabb elvégzése érdekében. Gyakorlati jelentése: felsőbb körökben a rokoni és baráti kapcsolatok ápolásának egy módja. 2 Az IFA gyár 50 cm3-es kismotorkerékpárja, népszerű tanulójármű, vidéken kisebb térfogatú személyek és áruk szállítására is használják. Nevének jelentése: Sámson. 3 Lovári, szleng. Jelentése: szép. 4 A motorkerékpár hajtásláncának főalkatrésze. 5 A csillagászok szerint a csillagok életfázisuk végén kis térfogatú, nagy sűrűségű törpévé válnak. 6 A Masat-1 MO-72 az első teljesen magyar építésű műhold, amit 2012. február 13-án 11 órakor indítottak útnak. 7 Házi műhelyben tákolt, megerősített karosszériájú gépjármű. 8 Tölti a likat: ha csak a lövészeket vennénk figyelembe, foghíjas lenne a kör, ezért van szükség a karatésokra a megfelelő támadó- alakzat megformálásához. Pejoratív áthallás nőcsábász harcművészre kizárólag a véletlen műve. 9 Egyrészt ingerületvezető szövet, másrészt az íj húrja.
“A szeretet melegsége a legfontosabb dolog ebben az életben” – vallotta a világ egyik legismertebb jazzénekese, a lenyűgöző hangú Ella Fitzgerald, akit a “jazz nagyasszonyának” is nevezünk.
Február 14-én Bálint, Valentin, Brúnó, Jozefa, Jozefin, Jozefina, Kirill, Konor, Konrád, Kurt, Kürt és Metód napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
Jövőre már mi is ünnepeljük a Bálint névnapot!:))
Balassi Bálint
HARMADIK[vers]
az Palkó nótájára
1
Eredj, édes gyűrőm, majd jutsz asszonyodhoz, Ki viszen tégedet csókolni szájához, Óh, hogy nékem ahhoz Nem szabad most mennem, én vigasztalómhoz!
2
Mondd szolgálatomot őnéki én szómmal, Kérjed, emlékezzék valaha felőlem, Ne felejtsen éngem; Lám, csak benne vagyon én gyönyörűségem!
3
Mint te burítva vagy fekete zománcban, Így szívem is érte öltezett most gyászban, Búskodik magában, Hogy nem részesülhet ő nyájasságában.
4
Mint hogy te ékes vagy szép drága gyémánttal, Így ő is mentől szebb kedves szép szavával, Maga tartásával Éngemet felgerjeszt rózsa orcájával.
5
Mint hogy gyémánt drágább és szebb minden kőnél, Így ő is mentől szebb minden szép szüzeknél, Szerelmes mindennél, Egyéb szép személy is ő példájával él.
Február 14.én múlt 614 éve, hogy megszületett Leon Battista Alberti, olasz humanista, építész, író, költő, filozófus, kriptográfus, nyelvész, reneszánsz polihisztor.
"A tökéletesség valamennyi részlet tökéletes összhangja, amikor semmit sem lehet hozzátenni vagy elvenni anélkül, hogy az egész ne károsodjék."
