antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Mózes ott áll. Két kőtáblán a tízparancsolat: míg ezt kerested, megszegték tőled vett szavad. Mit mond a távol? Ingatag reményt csupán; forró nyárban nem enyhít hó messzi-hegy csúcsán. Erkélyen bámész-emberek, füstben a torony. Szabaddá repül a madár. Benn gyülevész sereg szertartásra vár. Kétkedő arcok. Fohászkodj, Üdvözítő, mert másként hiába minden áldozat... Mit kérhetsz imádban? Miféle halált? Kiért megváltást, örömöt? Apostolok szavából jaj hörög. Pilátusfeleségek álmait ki űzheti el? Szabadok, szabadok Barabás-kezek, s Jeruzsálem pusztulása lemossa-e a vétkeket? Nincs, mi megfordíthatná a keresztekre teremtett időt. Az írás szavát. A látnoki jövőt. A Golgota-sorsokat. Arcodon döbbenet, s belenyugvás. Olajfák-hegyéről indul minden pusztulás.
Jeruzsálem óvárosában, az Olajfák hegye alatt található a Gecsemáné-kert, ahova Jézus szívesen járt. Itt történt az utolsó vacsora, a virrasztás, a vérrel verítékezés, majd, amikor Júdás csókkal árulta el Jézust, ezen a helyen fogták el.
Nagykedd - dicsőség és árulás, a magányság drámája
Simon Péter megkérdezte: „Uram, hová mégy?” Jézus így válaszolt: „Ahová én megyek, oda most nem jöhetsz velem, de később követni fogsz.” Péter azonban erősködött: „Uram, miért ne követhetnélek most? Az életemet is odaadom érted,” Jézus ezt felelte neki: „Életedet adod értem? Bizony bizony, mondom neked, mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem.”
A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben A Libanonra szállott. A Libanon csúcsán egy cédrus állott. Törzse obeliszk, feje korona. A Szentlélek ráharsogott: Te fa! Máriától, a Szűztől most jövök, Csirázik immár az Isten fia, És áldott ő az asszonyok között. Most rajtad a sor: im, vihar-kezemmel Megáldalak: légy terhes a kereszttel! Légy te is áldott minden fák között, Érezd, hogy nő benned a feszület,
Éveid: a Megváltó évei, Míg utatok egykor összevezet. Rajtad csorogjon végig Krisztus vére, Kidöntve majd magányod vadonából Állítsanak a világ közepébe. Ott állj majd minden árva faluvégen, Ott függj a cellák kietlen falán, Ős-fádnak ezer apró másaképen. Forgácsolódj szét millió darabra, A Szabadító tekintsen le rólad Millió megbilincselt életrabra,
A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben Tovazúgott a Libanon felett, Zúgásában ezer fa reszketett, Ordító erdőn ment harsogva át, al Csak egy fa értette meg a szavát, - Lehajlott óriási koronája: Kereszt-sorsának megadta magát.
Kolozsvár, 1928 március 1
( sajnos most Csontváry -Cédrusát nem tudom feltenni, valami történt a képalakitómmal
Hogy mi van a hallgatásom mögött? Na, idefigyelj! Egy. Nekem semmiféle alkotói válságom nincs. Az elmúlt két évben, de ezt úgy értsed, ahogy mondom, minden áldott nap legalább egy verset nem írtam meg, ha esett, ha fújt. De volt olyan például, amikor három verset nem írtam egy délelőtt leforgása alatt. Hát persze az ilyen én úgy nevezem „rohamok” ritkák. Másrészt maga a kérdés is naív. Egy igazi hallgatás az nem olyan, ami mögött valami van.
Az én hallgatásom mögött – – – Hát kérlek, ott hallgatás van. Ameddig a fül elhall. De olyan ám, mint őrszobán a KUSS után, vagy mint egy halott csecsemő agyában, vagy mint az első csók után, mikor még nem illik megszólalni, mert a szájak még magdeburgi féltekéknek érzik magukat: ha ezt a megfeszített bambaságot ismered, a minden másodperccel tűrhetetlenebb s törhetetlenebb csendjét a kölcsönös részvétnyilvánításnak, hogyhát megint így egymásratalált két s önmagát illetően legalábbis mindegyik tudja: két mi talált egymásra. Nos, ezek persze csak metaforák. De jobban nemigen megy ezt megmagyarázni, s ma még egy szonettet kell el nem kezdenem. Amolyan penzum, évfordulóra. És ez a legnagyobb felelősség: el nem kezdeni. Ilyenkor még annyi támpont van – – –
Azon a napon virágzott a Föld! Pálma nőtt a tövisek helyében, amikor annyi kiáltás hangzott: ,,Áldott, Aki jön az Úr nevében!" Ó, az a nap nem tartott sokáig. este lett, s elmúlt a többi között, bár összeértek a keresztutak, s az örök győzött az idő fölött; de akkor ott, a virágos lejtőn, ahová az a kis szamár lépett, még nem tudta más, csak az Úr tudta! A szívek lángja ellobbant, kiégett! A földi út kezdete és vége átívelt a virágvasárnapon, hogy a halálon győzzön az élet a dicsőséges húsvét hajnalon. ...... ......
Valahol most egy tulipán-szájú, kicsi szamárka ordibál, hátára odaképzelem magam s vagyok Jézus király. Förgeteg-fehér szilvafák közt máris a borhegyre megyünk, hozsannázó bokrok fölött apostol-felhő jön velünk – – Jártak itt ólom-zord hadak, lánctalpukat a sár fedi, sisakjukon, mint sastojáson, tapos a kis csacsi – Gyerünk, csöpp állat, fönn a pincék homályában bort nyakalunk s kőből-kihasított fejű rokonokkal dúdolgatunk:
Szent István, térdepelj közénk, magyarok térítő királya, nagyobb király térített minket, idők vasából koronája.
De itt vagyunk, de megvagyunk, nézzük, hogy nő a völgyi búza s a szőlővirág hogy kígyózik fölrepedt, égő homlokunkra.
Így éneklünk s az ördöglábú asztal lesz majd a nagydobunk – parasztok és Jézus király, egymást karolva mulatunk.
A titkok kertjébe szeretek kimenni, egy megkopott padon ülve megpihenni. Ámulva nézni a tavaszi pirkadást, jácintok, jázminok táncát, rügyfakadást.
A titkok kertjében szeretek heverni, nézve a csodát, álmokat építeni. Mint a szelíd szellő, közben leng a lelkem, zeng a trilla, fákra száll, az égig serken.
Olyan jó a titkok kertjében fürkészni, a végtelen emlékek szemébe nézni. Közben látni a mosolygó embereket, míg szívükben a remény gyönyöre repked.
Oly jó veled lenni a titkok kertjében, mint olyan nagyon régen az anyaméhben. Hársfák alatt ölelő karodba bújni, s lágy csókodtól aléltan megrészegülni
Királyi mulatság erdőkben sétálni, Árnyékos utczáin fel s alá járkálni, Fülemile éneklésén, Gyönge szellők legyezésén Örömét nevelni, Kedve szerint élni.
2.
Az ócsó nyulakat bokorbul kiverni, Fiatal madárkák fészkét felkeverni, Hegyet-völgyet megkerülni, Friss források mellett ülni, Ebédre megtérni, Jó lakáshoz férni.
3.
A sötét gondokat magos szegre tenni, Feladott étkekbül jóizüen enni, Enni, meg nem csömörleni, Közbe vigan beszélleni Friss borokat inni, A vizet dicsirni.
4.
Eszem-iszom után könyökére dülni, Egy fél órácskáig álomba merülni; Könnyü testtel felserkenni, Holmi dolgán általmenni, Nagy labdát ugratni, Játékkal mulatni.
5.
Diana udvarát megint látogatni, Ernyős sátoriban mint regvel mulatni, A kakukkal szerencséjét Megpróbálni jövendőjét, Hegyek ellen állni, Ekhóval tréfálni.
6.
Pintyőke sirását, galambnak nyögését, A játékos rigók hangos fütyülését, Gerliczéknek busulásit, Társak után bujdosásit Szemre, fülre venni, Más gonddal nem lenni.
7.
Erdőkbül kimenni mezők térségére, A lenyugvó napnak nézni szekerére, Pásztor után sétálgatni, Musicáját meghallgatni, Corydon dudáját, Mopsus furugláját.
8.
Görbe trombitákat otthon fuvattatni, Vacsora után is nyugtig igy mulatni: Ugy-e pajtás, megpróbáltad, A mint mondám, ugy találtad: Királyi mulatság, Ártatlan bolondság.
Február 16-án Julianna, Lilla, Dániel, Daniló, Dános, Darrell, Eliána, Éliás, Eliél, Elioot, Elton, Eponin, Filip, Filippa, Fülöp, Illés, Jósiás, Józsiás, Juliána, Julinka, Juliska, Samu, Sámuel, Zámor és Musztafa Napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
Arany Julianna - Arany János leánya
Arany János
JULISKA ELBUJDOSÁSA
Töredék
Egyszer egy kis leány * mit tett fel magába? Azt, hogy ő biz' elmegy széles e világba, Elbujdosik messze, a határon végig, A mező párkányán leboruló égig, Túl a három nyárfán, a tanyákon is túl. Fele sem bolondság, mert már épen indúl; Látszik, hogy korántsem tréfa volt a terve; Szegénykét, vajon mi indíthatta erre? -
Hát bizony gyakorta megesik, nem újság A gyerek-szobában az ily háborúság: A fiú vagy lányka tisztjét megfeledi: Papa megdorgálja s a mama megfeddi, Sőt, ha nagy a vétség s nagyon rossz a gyermek, Az se hallatlan, hogy valakit megvernek, Azzal kényszerítik a maga javára, Melynek egy-két könnycsepp nem olyan nagy ára.
A mi kis lányunkat vereség nem érte: De fájt neki a szó s megneheztelt érte; Félreül duzzogni, csinál képet, hosszút, Töri fejét nagyba, mikép álljon bosszút. Mellé sompolyog a cicus, vigasztalja, Dorombol egy nótát, a kezét is nyalja: De a keményszivű elveri a macskát, Orrára nyomintván egy goromba fricskát.
Jön az ebéd sorja, csörög tányér, kalán: Ez a kis haragost megbékíti talán? Ó dehogy! akármint terítnek, tálalnak: Ő még arra sem néz, elfordul, a falnak. Majd összekeresi, ami csak az övé, Szép rendetlenségbe köti mind együvé; Nem marad ki semmi, vele megyen a báb: Lesz kivel az úton beszélni legalább.
Akkor megcsókolja szüleinek kezét, Búcsúzik örökre; nem használ a beszéd; Anyja szépen kéri: "Ugyan hova mennél? Hol hálnál az úton? mit innál? mit ennél? Ne menj el galambom! ne menj el virágom! Ki lesz akkor az én kedves kis leányom? Ha te engem itt hagysz, ugyan hova legyek?" Gondolá a rossz lány: azért is elmegyek.
De az édes apja komolyan így szóla: "Már fiam, ha elméssz, nem tehetek róla: Itt van egy fehér pénz a nagy útra, tedd el; Erre sem vagy méltó önnön érdemeddel." Fanyalogva nyúlt a kis leány a pénzhez, Otthon maradásra szinte kedvet érez; De örökségét már kiadá az atyja, Egy szó kellene csak: szóval sem marasztja.
Elindult világra, de az utcaajtónál egy kutyát látott, s nem mert világra menni.
A negyvenegyes tavasz harmadik napján megszült egy napraforgó arcú asszony, hogy ebben az égkupolás alkotóház-világban mutassam föl a szépet, a jót, s mondjam ki bátran az igazságot.
Nem halhat meg a macskának csak úgy. Mert mit kezdjen a macska egy üres lakásban. Ugráljon a falra. Dörgölőzzön a bútorokhoz. Mintha semmi se változott volna, mégis kicserélődött minden. Minden a helyén, mégis szanaszét. És esténként már nem ég a lámpa.
Léptek a lépcsőházban, de ezek nem azok. Egy kéz halat tesz a tálba, de ez a kéz sem ugyanaz.
Valami nem kezdődik el a megszokott időben. Valami nem úgy pereg le, ahogy kellene. Valaki itt volt és itt volt, aztán egyszercsak eltűnt, és most makacsul nincs.
Minden szekrénybe belestünk, végigfutottunk a polcokon. Bepréselődtünk a dívány alá, hátha. A tilalmat megszegve még a papírokat is szétkotortuk. Mit tehetünk még. Alszunk, váraltozunk.
Csak jöjjön vissza, csak kerüljön elő. Akkor majd meglátja, hogy a macskával nem lehet így. Majd úgy megyünk elé, mint akinek cseppet sem sietős, óvatosan, vérig sértett tappancsokon. És semmi nyávogás, ugrálás eleinte.
.
