antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
A tudós bagolyné tojt egy kis utódot, de az nem lett okos, sőt inkább ütődött. Atyja, a nagyhírű egyetemi dékán sokat bosszankodott lüke ivadékán. Hasztalan unszolta: – Magolj, fiam, bagoly! Hiába korholta, intette, kölkét ez csak untatta. Utálta az egyetemet, órák alatt legyet evett. Nem csoda hát, hogy a halálmadár-vizsgán csak ücsörgött és pislogott pislán. – Huss! Rivallt rá az elnök-akadémikus. – Szálljon egy házra, és borítsa gyászba! – Jó! – mondta a buta bagoly, holott azt sem tudta, miből lesz a halott. Rászállott a legelső viskóra, és ott csücsült bóbiskolva. Jobbat nem talál, ki mindent végigpásztáz, mert ez volt a temetői gyászház. Így lett a nagyerdő legostobább baglya, a Huhugányos Akadémia tagja.
Nagyon boldog Gyermeknapot kívánok Mindenkinek!:-)
Gyermekeimnek, Fiamnak, Lányomnak külön is!:-)
Beney Zsuzsa
Hogyan vártalak?
Azt kérdezted tőlem, nagyon vártalak? -
Mint az éjszakára fölvirrad a nap, mint a délutánra jő az alkonyat, mint ha szellő jelző a förgeteget - ezer pici jelből tudtam jöttödet.
Mint tavaszi reggel a nap sugarát, fagyos téli este jégcsap csillagát, mint az alma ízét, tejet, kenyeret - pedig nem is láttalak még, úgy ismertelek.
Mint a fény az árnyat, záport a virág, mint a patak medrét, madarat az ég, mint sóhajos nyári éjjel a fák az eget - mindenkinél jobban téged így szerettelek.
Jó reggelt, szép napot, kellemes hétvégét kívánok Mindenkinek!:-)
Charles Baudelaire
Az albatrosz
Olykor matrózi nép, kit ily csiny kedvre hangol, Albatroszt ejt rabúl, vizek nagy madarát, Mely, egykedvű utas, hajók nyomán csatangol, Míg sós örvényeken lomhán suhannak át.
Alig teszik le a fedélzet padlatára, A kéklő lég ura esetlen, bús, beteg, Leejti kétfelé fehér szárnyát az árva S mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg.
Szárnyán kalandra szállt, – most sántit suta félsszel, Még tegnap szép csoda, ma rút s röhejre készt, Csőrébe egy legény pipát dugdosva élcel, Egy másik sántikál: hé, így röpűlsz te, nézd!
A költő is ilyen, e légi princnek párja, Kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép, De itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja S megbotlik óriás két szárnyán, hogyha lép.
Mikor nem ráz meg többé jaj, se baj, mikor úgy érzed, oktalan zsivaj mindaz, miért a többiek remegnek, akkor már útján vagy a végtelennek.
Mikor már új örömben nem reménykedsz, s nem fohászkodsz sem Istenhez, sem éghez, mert végleg megadtad magad a Sorsnak, tudd meg: akkor már te is "szép-korú" vagy!
Tudod, hogy messze egy madár dalol, s talán virágok nyílnak valahol, de minden dal, meg illat messzi emlék... Közeledik hozzád a bűvös "nem-lét".
'Ez az egész már nem is érdekel, de hát kicsit még mindig élni kell...''
tán minden reményed megtagadva, belenyugszol egy végső gondolatba, hogy a világ csak ámító keret, s ha meghalsz, nem lesz üres nélküled.''
Nem Pesten történt, amit hallotok. Ott ily regényes dolgok nem történnek. A társaságnak úri tagjai Szekérre ültek és azon menének. Szekéren mentek, de ökörszekéren. Két pár ökör tevé a fogatot. Az országúton végig a szekérrel A négy ökör lassacskán ballagott.
Világos éj volt. A hold fenn vala; Halványan járt a megszakadt felhőkben, Miként a bús hölgy, aki férjinek Sírhalmát keresi a temetőben. Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön. S vett a füvektől édes illatot. Az országúton végig a szekérrel A négy ökör lassacskán ballagott.
A társaságban én is ott valék, S valék szomszédja épen Erzsikének, A társaságnak többi tagjai Beszélgetének s énekelgetének. Én ábrándoztam s szóltam Erzsikéhez: „Ne válasszunk magunknak csillagot?” Az országúton végig a szekérrel A négy ökör lassacskán ballagott.
„Ne válasszunk magunknak csillagot?” Szólék én ábrándozva Erzsikéhez. "A csillag vissza fog vezetni majd A mult időknek boldog emlékéhez, Ha elszakaszt a sors egymástul minket." S választottunk magunknak csillagot. Az országúton végig a szekérrel A négy ökör lassacskán ballagott.
Karafiáth Orsolya Love of my wine "Borkirálynak hívták a háta mögött…"
Én voltam a kedvenc évjárata, hittem, hogy mással úgyse lenne boldog. S elhittem azt, mit másnak nem, soha: ha eddig must voltam, most majd kiforrok. Színtiszta mámor lesz, mi összeér: száraz vörös ő, s én: édes fehér.
Forralt borok a szédült hóesésben, dús illatáradással fűszerezve… Nincs íz, nincs szó, már mindenemmel érzem: lelket melengetően szép az este. Sok olvadékony, szép télvégi nap hordómély mámora szíven ragad.
Térképe vérszínű borútvonal - s valóban! A tavasz Párizsban ért. Aztán Bordeaux, Bretagne… és még mi van? Kilencven óra út az óborért. Kábultan, elcsigázva ébredek fel, de mámor, mámor, mámor százezerrel!
Számunkra végül egy rejtély maradt: melyik őstermelőnél ér az este. Bejártunk fővárost és falvakat, Pécsváradról gyalog Villánykövesdre… A nyárest mámorát még most is érzem. Forró csókját a pince hűvösében.
Gondoltam, itt a perc, hogy elvegyen, de ő a kancsót eljegyezte már. Nem borvirágcsokor - száz rózsa kell! Mert ősz megint. S betelt minden pohár. Aszú, leányka, jégbor, chardonnay - ezernyi mámor-ízem már övé
A népszokások szerint, ha Orbán megvédte a szőlőt a fagytól, akkor szobrához, vagy a neki szentelt kápolnához bort vittek köszönetképpen. Ellenkező esetben azonban szokás volt úgy elégtételt venni az Orbán napi fagyokért, hogy akár meg is vesszőzték vagy kövekkel megdobálták a szent szobrát.
Petőfi Sándor
ORBÁN
Komor, mogorva férfiú Volt Orbán, Bár oly vidám hajnal pirult Az orrán. De hisz mogorva ép azért Volt Orbán, Mert oly vidám hajnal pirult Az orrán.
Oka egyébiránt maga Volt Orbán, Hogy oly vidám hajnal pirult Az orrán. Temérdek borfélét ivott Meg Orbán, Vidám hajnal azért pirult Az orrán.
Mikor az idő egyet visszalép, az asztalláb kihajt és gyümölcsöt hoz. És hallod a füledhez emelt villában a csille csikorgását, ahogy az ezüstércet felszínre hozza, és másfelől hallod, hogyan koccannak a villa fogai. Koccannak vagy vacognak, ahogy tetszik, mert fogvacogtató hideg van ebben a teremben, ahol magadban ülsz az asztalnál, mivel a többiek késnek – és ahova bejönnek lassan. Bókolnak akkor szobalány bóbiták, a pincérszmokingok, az uszályos ruhák, fölkavarodik a por, a csillárok üvegpillantása megtörik, talán a meghatottságtól, talán a kézelőgombok kopott labirintus mintája miatt. Miért érzékenyülsz el magad is, hogy látod a családi terítéket: a csorbult meissenit, a laza késnyelekből kinövő lapátszerű pengét? Hogy vacsorára hívtak akik már nincsenek? S bár nem hallhatóak, szólongatnak is, lehet, meg is ítélnek, hogy tetted, mért tetted, ami van. Halat hordoznak a tálak. Hallod a falu hangjait: a folyó robaját, a bégetést, a nyihogást, a telt háncskosarak nyögését, harsanó parancsszót. A régi étkészlet vakít és homályos
Aki a levegőben akadálytalanul közlekedsz, bent voltál a szobában eleve, vagy a zárt ablakon át jöttél? „Nem akarok élni!” „Vigyél magaddal!” mondtam, és az önsajnálattól szapora könnyeim gyülekeztek. Éjjel volt, a váltás ideje. A kasszánál, ahol a tetteinket kiszámolják, senki sem ült. Függönyök görögtek utánad, és lepkék váltak le hátadról, ahogy a kérlelésemre ügyet se vetve haladtál a felszabadított úton előre
Egy órácska óta szól az Eszter-nóta. Szálló sárkányorkán hozta el az orrán. Ihol zeng!...Ahol zeng, nincs ott már sehol csend. Piros pikulákat hajtanak az ágak Kövér bolondgomba fölmászik a dombra. Lába kel a bágyadt pitypang- pagodának. Fenn meg csodapókok, ébredő pirókok, ciróka-maróka, hat rigó-fióka, s egy fatetőn-alvó kócos pityipalkó!
Lombsuhogó erdőn három szarvas. Agancsukon gyertya lobog. Mind oly délceg,lassan lépnek, szép,fiatal vándorok. "Három királyfiak voltunk egyszer, ha nyilad ránk lőnéd, nem menekszel!"
Végesincs mezőkön három kisnyúl. Hószín szőrük naptól ragyog. Oly szelídek,csendben ülnek, bámulják a pázsitot. "Három királylányok voltunk régen, ne bánts minket, szánj meg, kérünk szépen!"
Sugaras felhők közt három fecske hasítja a tágas eget. Magasan száll a szabadság, elejteni nem lehet. "Sose voltunk mások: három fecskék, de miénk a teljes végtelenség!"
Ikrek havában lelket válogass, Antonius és Caesar ekkor egyszerre lehetsz, s bár nemükhöz tartozni nincs szerencséd, egyszerre szólhat Miriam és Médeia veled.
Phönix madár, láng a bölcsőd, Phönix madár, láng a sírod. "Föltámadtam!" Lángjelekkel Önnön sírkövedre írod, Hamvaidból kelsz ki újra Szárnyalni a mély azúrra.
Phönix madár, tovább ne szállj, Phönix madár, maradj nálunk, Valld ki titkod, bűvös titkod, Hallgasd meg az imádságunk, Mondd el, Phönix, nagy rejtélyed, A hamuból hogy lesz élet?
Magyarországon a Főnix Debrecen címerében szerepel, (mivel a tűz jelképeként a többször leégett cívisváros újjáéledését szimbolizálja)
Köszönöm Bajkálifóka, kívánok Neked további szép ünnepet!:-)
Szuhaics Albert
Pünkösdi királyság
Pünkösdi királya voltam én egy kertnek, ahol szép, illatos rózsákat nevelnek. Szakíthattam volna, de mégis mi végre, pünkösdi királyság röpke idejére?
Rózsakoszorújú pünkösdi királylány, ki lészen személye? Számomra nagy talány. Aki legszerényebb, szorgos és szemérmes, azt választják mellém eme derék népek.
Rozmaringot, szegfűt bokrétában hordok, legyen e királyság esztendeje boldog! Míg eme királynő koszorúja rózsa, májusi hajnalok gyöngyharmat-hozója.
Szentlélek-Istennek ő tiszta küldötte, jó illatú mezőn májusi szél jötte, piros pünkösd napját meghozta az Isten, minden teremtményre szentelt áldást hintsen!
Szép jó reggelt Neked Tereska és Mindenkinek aki erre jár:)
Áprily Lajos: Rapsonné erdejében (részlet)
Pünkösd másodnapján gyönyörű a hajnal, hangos pünkösdölők indulnak a dallal: "A pünkösdi rózsa kihajlott az útra, gyere bé, viloja, szakassz egyet róla..." Megindultunk mi is frissen, kora reggel, csilingelő szavú, cifra gyermekekkel. Százszor mondják a dalt, soha el se vétik, elkísértek vele a falu végéig.
Ezt a moldvai éneket eredetileg Kallós Zoltán gyűjtötte 1993-ban Márton Ferencné Rózsi Erzsi lészpedi asszonytól. Ezen a felvételen, amely Rózsi Erzsi szobájában készült 2011-ben, unokája, László Mária hallható.
A Lélek ünnepén A Lelket lesem én. A Lelket, amely több, mint költemény. A Lelket, amely sosem volt enyém. A Lelket, amely sosem lesz enyém. A Lélek ünnepén Szomorún zendül egyetlen igém: "Hogy születhetik újjá, aki vén?"..
Jó reggelt, szép napot, kellemes hosszú hétvégét, szép ünnepet kívánok Mindenkinek!:-)
Füst Milán
Tavaszi dal, vándordal
Tavaszi szél fújja már a varga kötényét, ki görbe utcában, kicsi boltja elé kiült, kirakta műhelyét is és alkonyi órán lámpafénnyel a sötétet melegíti.
Hej, szeszélyes már az idő, s a lánykáknak pajkos szél hulláma mossa csiklándó nyakát!...
Hej, elfeledem én is búskomorságomat... Föltettem életem egy lenge levélre és én is elmegyek, hová a szél sodor!...
Az orgona kezdte! Szinte csobbant, mikor a kertben megcsapott: fűszere gázként gyűlt a roppant éj tavába, a völgybe, ahogy nyomta a párás ég: nehéz volt, mint sűrű zene, mint sűrű méz, de mint tündér meglepetés lengett körül, mint álmodott hang vagy holdfényfátylas csillagok.
Mert tündér volt, igazán az: úgy ébredt, mint alvó agyban a túlvilág, vagy halk izzása a testi kéjnek, amit hajnalban szít a vágy. Az kezdte, az orgona! A mai! De félszáz tűnt május hozta vele, jázmin, rózsa s akác özöne ringatta vele, lidérc, kísértet, a rég s a nemrég illatát.
Káprázva álltam a kapum előtt, és ópiumittas szellemek kaszaboltak, mint zene a levegőt és ahogy a fény az üveget: csókolva, belül, selymesen, mint mikor mélyen, a meztelen szív alján zsong a szerelem s lobbanni gyűjtenek új erőt és csendülni a lankadt idegek.
S a rácsnak dőltem, az édes égig tágulva, nyílva, ahogy soha még, és ittam az orgonaízt, a régit, az újat, a zenénél zenébb mérget, emlékek és tavaszok szeszét, és amit a jelen adott, a visszatért nagy pillanatot, mely a betegen ím újra végig- borzongta az élet gyönyörét...
Öt napja, öt éje... Az orgona kezdte, s azóta csupa fölszakadt sajgás vagyok, álom és csupa zsenge sóvárgás, néma indulat, s az hangot követel, éneket, zengőt, emberit, édeset, mintha enélkül - így fenyeget - nyomtalan halnék szét az egekbe, ahogy a májusi orgonaszag.
Jelentem, szekérderéknyi aggódást, félelmet, rettegést, szorongást, démont és fantomot sikerült feldolgozni. A gyermek képein már látszik a hegy, az erdő és a tó. Atlantisz templomát betöltik kőnek, fának és víznek hangjai
Február 24-múlt 207 éve, hogy elhunyt Bessenyei György, magyar író, költő.
Bessenyei György
A HUNYADI LÁSZLÓ TRAGÉDIÁJA (1772) TOLDALÉKÁNAK VERSEI
ESTVELI GONDOLAT
(folytatás)
Itt a természetnek titkos homályjábul, Világosság jön fel a földnek sárjábul. Az emberi lelkek tekintik nemeket, Vizsgálják magokat, s nézik az egeket. Keresik Istenek tűnő elméjekkel, Számlálják fájdalmok érzékeny szívekkel. A nagy magasságba emelik Jupitert, Ki mennyköveivel a halandókhoz vert. Tűznek, víznek, szélnek istenei lesznek, Kik e földnek színén hasznot és kárt tesznek. Vénus a szíveket veszi hatalmába, Eget, földet, tengert elfáraszt jármába, A természet kezdi hévségét érezni, S titkos fájdalmába kebelét vérezni. Elereszti Vénust szerelmes ölébül, Ki parancsolni kezd aranyos egébül. Győzhetetlen nyilat készít hatalmának, Isteni erőt ad megvakult fiának, Fényes fellegi közt leszáll Olimpusrul. Széjjellövött nyila szentre, vitézre hull. Hatalmátul egész világ gyötrettetik, Mégis templomába neve tiszteltetik.
Márs kezd uralkodni a harc dühösségén, Vérezvén oltárit nagy kegyetlenségén. Dúlja világunkat, pusztít mindeneket, Öldökli mérgével a tévedt népeket. Neptúnus megindul búsult tengerein, S nedves szekerébe utazik szelein. Nagy harsogást csinál lármás habjaival, Ver a fellegekhez zúgó halmaival.
