antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Rebbenő szemmel ülök a fényben, rózsafa ugrik át a sövényen, ugrik a fény is, gyűlik a felleg, surran a villám s már felesleget fenn a magasban dörgedelem vad dörgedelemmel, kékje lehervad lenn a tavaknak s tükre megárad, jöjj be a házba, vesd le ruhádat, már esik is kint, vesd le az inged, mossa az eső össze szívünket.
Nem vesztem el, csak péntek reggel óta nem volt netem. A Medárd napi éjszakai vihar elég sok galibát okozott a falunkban!:-(
Csoóri Sándor
Medárdi eső
Medárd nekünk megártott, alaposan bemártott, három hete csak zuhog, ázik a bab s a murok, petrezselyem zöldje is és a holtak földje is.
Ázik, ázik a búza, fejét a víz lehúzza, beillene zsenge nádnak: bokán fölül vízben állhat...
Medárd, Medárd, habókos, hol a selyemlepke most? Hol a futó gyíkocskák, kik a kertem csíkozták? És a fácánkakas hol prüszköl, krákol, gyalogol? Esik, esik, csak esik kisestétől reggelig, mintha csőrepedés volna fönt az űrben, s reánk folyna: vagy mintha egy szálló tenger vándorolna fölöttünk el, s hullatná a fölösleget, eláztatva földet, eget.
Miképen boltíves, pókhálós vén terem zugában álmodó középkori barát, ki lemosdotta rég a földi vágy sarát s már félig fent lebeg a tiszta étheren, - ül roppant asztalánál, mely könyvekkel teli s a nagybetük közébe kis képecskéket ékel, Madonnát fest örökké arannyal s égi kékkel, mígnem szelid mosollyal lelkét kileheli:
úgy szeretnélek én is lámpásom esteli, halavány fénye mellett megörökítni, drága arany és kék szavakkal csak Téged festeni, míg ujjam el nem szárad, mint romló fának ága s le nem lankad fejem a béke isteni ölébe, én Szerelmem, világ legszebb Virága.
Nótába nem írnak Gomblyukba nem tűznek Nem tesz kirakatba A virágos üzlet Mert te nem vagy ritka Mert te nem vagy drága csak az árokpartról Nézel a világba Mintha kis nap sütne orcád oly szép sárga Te pitypang, Te pitypang virágja
Az urak, a dámák Úgye rád se néznek Tán le is tagadnák Az ismeretséget Pedig hogy meggyúrtunk Hogy agyontépáztunk Te kezes, te kedves Falusi pajtásunk Hófehér lelkedet Szétfujtuk a nyárba Te pitypang, Te pitypang virágja
Ezennel én tőled Bocsánatot kérek Köszönöm azt a kis Könnyű gyermekséget Köszönöm hogy itt vagy Lehajlok utánad Gyere bemutatlak A kaméliának Csak nevess rá bátran Mezitlábos árva Te pitypang, Te pitypang virágja
Szervusz kedves Bajkálifóka, köszönöm, kívánok én is Neked szép napot, kellemes hetet!:-)
Még kétlaki, előreláthatólag nyár végéig. De most Kecskeméten, mert holnap ballag az unokám!:-))
Vidor Miklós
Labda
Bokorsövény fölött a labda átszökött, a kőrakásra ugrott, s abban a pillanatban átrúgtatta a partot, s a gyors folyóba csattant: az ár csobogva továbbsodorta.
Úszott a labda, útra kelt, a víz alatta énekelt, hullám dobálta, elkapta hab, forgó lökött rajt jó nagyokat.
De ő nem bánta. Hej, bántam én! A parton állva sirattam én! Kértem is volna békítve már,- hullámsodorban rég messze jár!
Még egyre látom: föl-le bukik, habtaraj-háton tengerekig, úsztatja tőlem a gyors folyó, tűnő időben kalandozó!
Bokorsövény fölött, gyerekkorom fölött, labdám a sebes árral valaha megszökött átrúgtatta a partot, mert a tengerre tartott, vitte a messziségek forgó igézete. Én meg nyomába nézek: vajon beérem-e?
"E sorok írója 14 éves fiú volt és negyedikes gimnazista akkoriban. Tíz órakor növénytan óra kezdődött és Kovách Demjén tanár úr magas, szikár alakja pontosan jelent meg az ajtóban, mint minddíg. Felment a katedrára, beírta az osztálykönyvet, de nem kezdte el a feleltetést, mint szokta, hanem lehajtott fővel meredt maga elé egy hosszú percig...... .....és akkor megkondultak a harangok. Kovách Demjén tanár úr felállt, odament a térképtartóhoz, kivette a térképet, amelynek felső sarkában még ez a név állt: "A Magyar Szent Korona Országainak Politikai Térképe", és felakasztotta a térképállványra s mindezt egyetlen szó nélkül, aztán megállt előtte, kissé oldalt, hogy ne takarja el elölünk, és nézte, olyan arccal, olyan leírhatatlan lágy kifejezéssel, amilyet mi még soha sem láttunk száraz és örökké szilárd arcán. Mi halálos csendben néztük a térképet és az előtte álló, szürkülő hajú cisztercita papot, amint feje egyre lejjebb esett a mellére és a kívülről behallatszó harangzúgás által még inkább kimélyített csendben inkább magának, mint nekünk, ennyit mondott: "Consummatum est"
Ötvennégyen voltunk, ötvennégy tizennégy éves magyar fiú. A golgota utolsó szavai után nem bírtuk tovább, leborultunk a padokra és elkezdtünk sírni. Odakint kongtak a harangok.
Nagymagyarország keresztrefeszitésének napja volt: 1920. június 4. péntek..." Padányi Viktor
Nem kell beszélni róla sohasem, De mindig, mindig gondoljunk reá.
Mert nem lehet feledni, nem, soha, Amíg magyar lesz és emlékezet, Jog és igazság, becsület, remény, Hogy volt nekünk egy országunk e földön, Melyet magyar erő szerzett vitézül, S magyar szív és ész tartott meg bizony. Egy ezer évnek vére, könnye és Verejtékes munkája adta meg Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.
És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt a kedves Pozsony, Hol királyokat koronáztak egykor, S a legnagyobb magyar hirdette hévvel, Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország! És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt legszebb koszorúja Európának, a Kárpátok éke, És mienk volt a legszebb kék szalag, Az Adriának gyöngyös pártadísze! És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol Ferenczy festett, mestereknek álma Napfényes műveken föltündökölt, S egész világra árasztott derűt. És nem lehet feledni, nem soha, Hogy Váradon egy Ady énekelt, És holnapot hirdettek magyarok. És nem lehet feledni, nem, soha A bölcsőket és sírokat nekünk, Magyar bölcsőket, magyar sírokat, Dicsőség és gyász örök fészkeit.
Mert ki feledné, hogy Verecke útján Jött e hazába a honfoglaló nép, És ki feledné, hogy erdélyi síkon Tûnt a dicsõség nem múló egébe Az ifjú és szabad Petõfi Sándor! Õ egymaga a diadalmas élet, Út és igazság csillaga nekünk, Ha õt fogod követni gyászban, árnyban, Balsorsban és kétségben, ó, magyar, A pokol kapuin is gyõzni fogsz, S a földön föltalálod már a mennyet! S tudnád feledni a szelíd Szalontát, hol Arany Jánost ringatá a dajka Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt, Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcsõ, Bírnád feledni Kassa szent halottját S lehet feledni az aradi õskert Tizenhárom magasztos álmodóját, Kik mind, mind várnak egy föltámadásra.
Trianon gyászos napján, magyarok, Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos, Rossz csillagok alatt virrasztva járók, Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan S õszintén, s a nagy, nagy sír fölött Ma fogjatok kezet, s esküdjetek Némán, csupán a szív veréseivel S a jövendõ hitével egy nagy esküt, Mely az örök életre kötelez, A munkát és a küzdést hirdeti, És elvisz a boldog föltámadásra.
Nem kell beszélni róla sohasem De mindig, mindig gondoljunk reá!
Neked is Kedves Tereska:)...( egylaki vagy kétlaki vagy már?)
Pataky Joachim: Megkérdezted-e már?
Megkérdezted-e már a hulló levelet, hová viszi a szél, - e néma lehellet? A napsugarától mért játszik a vízen; a vándormadártól: a távol mit izen?
Megkérdezted-e már a gyermeki álmot, honnan veszi vajon a sok délibábot? A büszke hegyi sast, mért száll a légen át s a bogárt: mért mássza mindig az út porát?
Megkérdezted-e már a hegyet mért magas? s miért mély a meder, mit a víz árja mos? Miért sír a bánat, a jókedv mért kacag, mért nyíl a hóvirág a hótakaró alatt?
és az is érdekes, ha egyszer kérdezed. mért szeretik egymást ölni az emberek? A hang mért viharzik s miért terjed a féreg, mért kap a legtöbbször érdemtelen babért?
Megkérdezted-e már hogyha nem volna fény, akkor is csak lenne árny, csillogás, sötét? Ha nem volna férfi, - ha nem volna asszony. . . ha nem volna nappal, vajh' volna-e alkony?
A fák alatt, közel a házhoz Így szólt a férfi asszonyához: Tudd meg, te vagy az életem, Te vagy a sóm, a kenyerem. Hűs hajnalom, munkás napom, Hazavezérlő csillagom: Tövisek között áfonya!
Ha nem lennél, engem ki várna?
Te vagy a lelkem téli álma, De Ő ...a tavasz mámora!
Szép estét, kellemes hétvégét kívánok Mindenkinek!:-)
Radnóti Miklós
Június
Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz, az ég derűs, nincs homlokán redő, utak mentén virágzik mind az ákác, a csermelynek arany taréja nő s a fényes levegőbe villogó jeleket ír egy lustán hősködő gyémántos testű nagy szitakötő.
Van, hogy leveszem az álarcomat, És megmutatom valódi arcomat, szívemet, a százszor összeragasztottat. Nagyon törékeny, s csak kevesen láthatják, Próbálom elrejteni, hogy ne bánthassák, Mégis van, hogy néha hibázom, És amikor nem kell, akkor is kitárom.
Vicsorgó pofával röhög rajtam az élet, Mikor sebzett szívemet marcangolja két kezével, S vérem csorog rothadó, vörös tenyerébe. Hányszor keltem már harcra ezzel a szörnyeteggel, Küzdöttem könnyekkel és verejtékkel, De soha nem adtam fel, sose tettem, És szívem darabjait egyesével, Újra és újra összeszedtem.
Egyre ritkábban veszem le álarcomat, Nem érdemli meg a világ, hogy lássa arcomat. Elfáradtam. Nem viselném el az újabb sebeket, Túlságosan gyenge vagyok, ha őszintén szeretek.
Van az úgy, hogy, néha a mosoly is fáj az arcunk szegletén, van az úgy, hogy az ember lelkét mocsokba tiporja egy kretén. Van az úgy, hogy meginog a lélek, és világgá ordítaná, hogy: Látod? Magamra hagyottan sem félek!
Van az úgy, hogy a harag fáj, - legszívesebben csak ölelnénk - s hazudunk mégis magunknak, félve, hogy a bizalom elszáll. Van az úgy, hogy valaki a társától őszinte szóra vágyik, de félve hogy elveszítheti őt, nem jut el, csak a hazugságig.
Van az olykor úgy, hogy a szellemnek teremteni kéne, - valami szépet, valami jót - mégis esztelen rombolás lesz vége. És van az úgy is, hogy már réges-rég feledni kéne: mert az emberségbe vetett hitünknek, máskülönben vége!
Ez általában akkor van így, ha pl. kétszer tesszük be a verset, vagy képet teszünk be, s elküldés előtt mégis kitöröljük. Akkor a kitörölt hely mégis megmarad, de üresen. Gondolom én...
Szervusz Bajkálifóka, köszönöm, szép napot kívánok én is Neked!:-)
Ady Endre
Hideg május
Nem tudom én, hisz május volna most is, Van most is asszony, fény, illat, meleg, Elvétve tán nyit orgonavirág is, Vannak tán most is ifjú emberek, Józan eszét tán most is elhajítja Mámoros éjjel egy-egy szeladon: – De mégis, mégis, nem lángolunk, mint régen, Olyan ész nélkül, olyan szabadon…
Virágos ágyon nincs kedvünk pihenni, Ha est közelg s a vén nap búcsuzik, Csillagsugáros éjjel nem zokog fel A naiv, balga, édes naktmuzik… Más a virág, nem bódít most az illat, Ki álmodoz most május éjjelén?. Egy csöppnyi flirt s haza sétál az ifjú, Mert május van, de ő fáradt, szegény…
Járom a korzót, kergetem az álmot… Mennyi szép asszony, nyíló szép leány!… Borulj rám, álom, borulj a szívemre, Tégy eszelőssé, úgy, mint hajdanán!… – Mily édes arc!… Milyen termet!… Utána, Májusnak ifja lettem újra én!… …Ej, mért fárasszuk halálra magunkat, Aludjunk inkább május éjjelén…
Egy költöi vénától jôl becsipett bolha önéletrajz - regényét nekem mondta tollba
Születtem Dolhán, egy kutyán, tizenkettőben, Gezarol után. Atyám paraszti sorban élt egy lobogós gatyán. Anyám egy cipész vérét kicsikarva átment a kisiparba. Kiskoromban elláttam már bolhai tisztemet, s a csípésem jelentősen viszketett. Lakókutyám egy kis pulipintyó, mint jó suba betakart, de többet akart ifjúi vágyam már tavaszra: átköltöztem hát egy tágasabb kuvaszra, mely nemsoká a plébános ebe lett. Szemem előtt tehát már a papi pálya lebegett. A lelkem felkészült, s a tornácon, hol este a lelkész ült, magam is reverendába bújtam, ám az új tan, s a jámborság nem kötött le sokáig. Megláttam másnap a szakácsnő bokáit, fogtam magam s kiugrottam. De csalódtam benne! Sós volt és lagymatag. Az örökös hagymaszag tönkretette a gyomrom, és olyan testes volt, hogy féltem, agyonnyom. Nem maradtam egy estet sem, megszöktem a sekrestyésben, aki velem a kocsmába tántorgott. Magához vett a kántor ott, s hogy lett tanyám egy tanár úr nadrágja? – Ez a kis út nagy dráma a kántorné életében. Én megértem!Így kerültem iskolába, amit néhány diákban tisztességgel kijártam. Tanulnom ugyan csak ritkán akaródzott, de mivel az osztály sűrűn vakarózott, szavamra, valamit mégiscsak szívhattam magamba! Érettségi vizsgánkon én átmentem. Az elnökre. Felnyögve kaparászott utánam, s bár az ízét utáltam, mégis, pályám érdekében addig benne éldegéltem, amíg a rég áhított fővárosba szállított. Az elnök egy kis színésznőt szeretett. Így kaptam szerepet az egyik színpadon. De nem szerepeltem soha a színlapon, mert atyám tanácsa mindig bennem marad: “Sohase engedd kinyomni magad!” Színésznőm illatos szoknyáján hintázva jártam a színházba. Az öltöző pad alatt én is mindig jól kicsíptem magamat. Ám az én művésznőm felelőtlen fruska, ráerőszakolt egy színikritikusra. Azt hittem, vérembe megy most ész, értelem, de rágós volt, fanyar, avas és vértelen, ezért ugrottam át Önhöz néhány napra, többi rajongómat inkább megváratva. Csináljunk most együtt egy jó csípős darabot. …S ezzel a bolha jól belém harapott. Akkorát csaptam rá, hogy hasadt a paplan. Hogy ugrott el mégis? Megfoghatatlan! Veszítve karriert, nagy lakomát, riadtan menekült az ablakon át. Tovatűnt egy kóbor eben kutyagolva, s lett, ami volt: kutyabolha
Szép napot, kellemes hetet kívánok Mindenkinek!:-)
Szécsi Margit mellszobra, Kő Pál alkotása, Budapest, 18. ker., Kossuth tér
Született május 28-án.
Szécsi Margit
Papírkorona
És ha mindenütt tilos az álom: álmodni gyerünk haza, haza, a papírpalotából, főnökeink leheletéből, éhes szemük elől: haza, álmodni gyerünk haza, a prériken át, a disznószinű bogáncs kövér kondáit átugrálva álmodni gyerünk haza, a verebes kalicka halottját eltemetni, álmodni gyerünk haza, koporsó-dobozát beragasztani szépen arannyal, pirossal, zölddel - álmodni gyerünk haza, zsolozsmázni gyászéneket: Jaj, hogy a te kis lábaid tenyeremben többé nem karmolásznak - de a macskát, azt agyonütöm ha kikapar a földből - jaj te gyönyörű, feltámadsz-e az Ítélet Napján velünk?
Macskánk a leggazdagabb, háza van neki, övé a nyúlház, ott a szobája, létrás a feljárója, piros pokróc az ágya, fű a matraca, törött tükrében lakik a tündér. Ne vadássz a gyíkra, a leveli békára, barátom, menj a nádasba, Muszmüller di Micilla, ott fogjál vadakat, ezek a békák idomítottak, kötélen másznak, csillagai mind a trapéznak, csak a szomszédok előtt nem produkálják magukat, de a kisöcsém látta, ő megérdemli a csodát - menj a nádasba, vadszagú liliom-erdők trüsszögésedet várják, becirmítanak vörös arannyal, fogjál vizi-sárkányt: tüzeshasu tarajos gőtét, lófejü sáskát, vidrával mérkőzz, lovagokat keress magadnak, megnőttél, itt az idő - és este, lehet, találkozol velem is: odajárok én is a liliomok közé, a nádi királlyal, mert utálom a tintapacni-fülű iroda-fiúkat, keszeg kis fehér kezüket - az én szeretőm nem ilyen. Jaj, nem is aluszom, a Szürke Szörnyeteg várába úgy indulok álmosan, ó doktori főnök, ha az álmodozás építi fel a lélek mész-sugarú szerkezetét úgy itt mindenki angolkóros, vízfejü szavaikat nem értem, vicceiken a csattanónál nem röhögök, iparkodom pedig a keresetért, számolok, írok, de hosszú hajammal az irodavezetőt szájbacsapom, botrány, ledől az aktatorony, az ábécébe-rakott kartonok boldog zűrben szétrebbennek mint a káposztalepkék, diadal, diadala a neveknek, a rögzített, azonos kínba varázsolt személyiségek diadala - felmondok. Életem folytatólagos felmondás ezentúl, de csak Tuba Károly bácsi szakálla integet helyeselve. Életemben csak a macska ugyanaz, meg a gyalupad göndör aranycsiga-forgácsa, összesöpörve belefekszem és álmodok erdőkről, gyantás fa-könnyről, ácsolt hajókról, tengerészek kísérő madaráról, Baudelaire albatroszáról, s körülöttem mindenki felnő, toronnyá a megállapodott osztálytársak felmagasodnak,
