antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Hallod-e? Jer ide, Jer, ha mondom, Rontom-bontom, Ülj meg itten az ölemben, De ne moccanj, mert különben Meg talállak csípni, Igy ni! Ugye fáj? Hát ne kiabálj. Szájadat betedd, S nyisd ki füledet, Nyisd ki ezt a kis kaput; Majd meglátod, hogy mi fut Rajta át fejedbe... Egy kis tarka lepke. Tarka lepke, kis mese, Szállj be Laci fejibe.
Volt egy ember, nagybajúszos. Mit csinált? elment a kúthoz. De nem volt viz a vederbe’, Kapta magát, telemerte. És vajon minek Meritette meg Azt a vedret? Tán a kertet Kéne meglocsolnia? Vagy ihatnék?... nem biz a. Telt vederrel a kezében A mezőre ballag szépen, Ott megállt és körülnézett; Ejnye vajon mit szemlélhet? Tán a fényes délibábot? Hisz olyat már sokat látott... Vagy a szomszéd falu tornyát? Hisz azon meg nem sokat lát... Vagy tán azt az embert, Ki amott a kendert Áztatóba hordja? Arra sincsen gondja. Mire van hát? Ebugattát! Már csak megmondom, mi végett Nézi át a mezőséget, A vizet mért hozta ki? Ürgét akar önteni. Ninini: Ott az ürge, Hű, mi fürge, Mint szalad! Pillanat, S odabenn van, Benn a lyukban. A mi emberünk se’ rest, Odanyargal egyenest A lyuk mellé, S beleönté A veder vizet; Torkig tele lett. A szegény kis ürge Egy darabig türte, Hanem aztán csak kimászott, Még az inge is átázott. A lyuk száján nyakon csipték, Nyakon csipték, hazavitték, S mostan... Itt van... Karjaimban, Mert e fürge Pajkos ürge Te vagy, Laci, te bizony!
Emlékszem egy édes nyári éjszakára... Ezüstösen tűzött le a hold sugára, Reánk borult milljó kicsi csillag fénye... Így kezdődött szívem legelső regénye.
Azt mondottam neki: "Asszonyom, a képe Olthatatlan fénnyel ragyog a szívemben, Asszonyom, fogadjon ön is a szívébe! Szeretem, szeressen ön is, ön is engem! Nézze, csendes minden, alszik minden ember, Én vagyok csak ébren, hóbortos szívemmel, Itt virraszt a szívem, lelkem maga mellett, Itt könyörg magától irgalmat, szerelmet, Itt lesi a csókját szomjúhozó ajkam Égő gyötrelemben, epedő sóhajban, Vággyal, remegéssel fordulva magához, Aki egy szavával megáld vagy megátkoz! Istenem, oly édes csókolni, szeretni, Nézze, minden csendes, meg nem látja senki. Egy levél se moccan, álmodik az ég is, És ön oly kegyetlen, hideg marad mégis!" Többet nem beszéltem. Hallgattuk a csendet És a csillagokat vizsgáltuk a tóban, Néha hallottuk csak hosszan, elhalóan, Valami elkésett vonat, ha füttyentett. Majd a liget sok-sok bús, kivert kutyája Panaszos visszhanggal vonított reája, Megzördült a bokor, szellő, hogyha lengett, Susogtak a fák is, aztán újra csend lett. Köpenyét a keblén fázón összevonva, Megnézte óráját: "Gyerünk haza - mondta, Mindjárt egy az óra, még megárt a séta Nekem is, önnek is, hóbortos poéta!" S mikor arra kértem, hogy reám tekinsen, Szemembe tűnt csöndes, gúnyos mosolygása, És én elfogódva kérdeztem: "No lássa, Ahhoz, amit mondtam, egy jó szava sincsen?" Újra csak hallgatott, újra csak mosolygott, Én meg elpirultam, röstelltem a dolgot, Szörnyű nagy zavarral kísértem hazáig S gúnyos mosolygását nem feledtem máig.
Emlékszem egy édes, nyári éjszakára Ezüstösen tűzött le a hold sugára. A legszebb asszonnyal sétálgattam együtt, Akácfa virágát együtt tépegettük. Fülébe susogtam balgán udvarolva, Pedig ölelhettem, csókolhattam volna! Meg sem is öleltem, meg sem is csókoltam, Istenem, istenem, de húszéves voltam!
Köszönöm Bajkálifóka, szép estét, kellemes hetet Neked!:-)
Szabó Lőrinc
Dzsuang-Dszi álma
Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi, a mester, egy lepkére mutatott. – Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam és most egy kicsit zavarban vagyok.
– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam, s a lepke vigan táncolt a napon, és nem is sejtette, hogy ő Dzsuang Dszi… És felébredtem… És most nem tudom,
most nem tudom, – folytatta eltünődve, – mi az igazság, melyik lehetek: hogy Dzsuang Dszi álmodta-e a lepkét vagy a lepke álmodik engemet? –
Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dzsuang Dszi! Ki volnál? Te vagy: Dzsuang Dszi! Te hát! – Ő mosolygott: – Az álombeli lepke épp így hitte a maga igazát! –
Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán valami mégis megborzongatott, kétezer évig töprengtem azóta, de egyre bizonytalanabb vagyok,
és most már azt hiszem, hogy nincs igazság, már azt, hogy minden kép és költemény, azt, hogy Dzsuang Dszi álmodja a lepkét, a lepke őt és mindhármunkat én.
Szép estét, kellemes hetet kívánok Mindenkinek!:-)
Tüzét megrakatja virágos Szent János, Világolj, világolj, Csak addig világolj, Míg én nálad vagyok, És ha én elmegyek, te is elaludjál.
Tüzit megrakatjuk, négyszögre rakatjuk, Egyik szögén ülnek szép öregasszonyok, A másikon ülnek szép öregemberek, Harmadikon ülnek szép ifjú legények, Negyediken ülnek szép hajadon lányok.
Amikor belül már a legnagyobb a zűrzavar: egyszerre átsajog zsibbadt érzékeiden a való, elég egy rózsatő felvillanó torkolattüze, egy zöld lombos ág eleven rajza az ablakon át, egy nem-tudod-milyen-nevű madár szárnyverdesése, amint tovaszáll - s megnyílnak hirtelen a zsilipek, kifelé zúdul minden, ami bent föltorlódott, s beleoldódik a létezés sodró hullámaiba, míg lassan kitisztul a benti táj, és az egyensúly, a rend helyreáll.
Tudom, meghalnék idegenben; ott még a fák sem ilyenek; nem virít bodza a berekben, akácok könnye sem pereg; nem részegít a széna-illat, nem villámfénnyel jön a nyár, nem így táncol felhőn a csillag, nem szédül az égtől a táj...
Meghalok itt is - : a gyönyörtől, hogy a repceföld színarany, hogy a lomb oly zöld szinte tombol, s a kőnek is illata van; hogy áll a búza nyers kalásza, mintha világot nemzene, s e tájon az lel csak magára, ki végleg egyesült vele.
Életének 90. évében elhunyt Kányádi Sándor Kossuth-díjas költő, a nemzet művésze. Nyugodjék békében!:-(
Kányádi Sándor
Harmat a csillagon
Megjártam bár a történelmet, konok vagyok, konokabb, mint a gyermek, kinek apja hiába magyarázza, hogy nem labda a hold, konok, ki ha százszor meglakolt, százegyedszer is a könyörtelen igazat keresem. Ez a kenyerem.
A boldogság tört szárnyú madara vergődik a tenyeremen; a boldogság tört szárnyú madarát, mely évezredek óta röppen fel s hull alá, nekem kell fölrepítenem.
Vergődtem, vergődöm magam is, – megviseltek a hosszú századok -; szétosztom minden örömöm, a bánatomon is osztozzatok.
Ó, szép szavak barokkos balzsama, – ne hosszabbítsd a kínjaim! A féligazság: múló novokain. Az egyenes beszéd, nekem csak az a szép.
Kenyéren és vízen is csak azt vallhatom. Ezért tart engem a társadalom. Labda a hold! S ha netán el nem érném, harmat leszek, harmat e csillagon, hogy fényemtől is fényesebbnek lássák a földet a szomszédos égitestek.
S ha elszólít a Nap, nyugodt lélekkel mondják: tócsákkal nem szövetkezett, liliomok fürödtek benne, úgy tünt el, amint érkezett.
Kezdetben még álltam a sarat, az voltam, akinek születtem, akivé váltam ésszel s erővel.
– Nem adom – mondtam. – Nem is kérem – mondtad.
Amire föleszméltem volna, balzsamos ujjaid kiszedték zsigereim, ördöngös erőművekbe vezetted vérem, idegeimből pulóvert kötöttél születésnapomra, hogy védjen legalább a hidegtől, ha már a halál ellen neked sincs hatalmad.
Csak a szemem hagytad meg, hogy lássam, milyen mesterien játszol begykövekké csiszolódott csontjaimmal.
Téged látlak mindenhol, nem látlak sehol, Hallom édes dallamod, mélyen csend honol. Érzem édes illatod, üres szél süvölt, Bőröd lágyan érint meg, fásult ködöt tölt.
Csak melletted létezem, észre sem veszel, Fáj, ha tőlem távolodsz, kínom átölel. Kiáltanék utánad, sajnos nem merek, Értetlen arccal állnak körben emberek.
Ha felém jössz az úton, csípőd lágyan ring, Szemet vonzó nyakéked lépteidre ing. Megbűvölten állok én, míg mellém nem érsz, Majd magamba roskadok, és te hazatérsz.
Másnap aztán azt lesem, találsz-e utat, Sóhajommal fújom szét drága nyomodat. S míg boldogan létezel, én csak szenvedek, Ezért meg nem tudhatod: nagyon szeretlek!
Álomban születik a csönd Csöndben születnek az álmok Minden álmot mit örököltem Belső csöndembe zárok Álom partján köszáló csönd Csönd peremén szepegő álom Álom-parketten egyedül Csönd táncát hajnalig járom Álom ölében szundító csönd Csönd-cipőben tipegő álom Meddig kell még álmok mögött Csönd-várószobában állnom?!
"...Édes jó Istenem, embernek állatnak, Munkába töröttnek, játékba fáradtnak, Virágozó fűnek, fának, pillangónak Adj nyugalmas éjjelt s jó ébredést holnap. Köszönjük a mézet, melyet ittunk, ettünk, S rövid utazásunk, melyet szállva tettünk, S kik majd holnap jönnek, ha barnák, ha kékek, Áldd meg áldásoddal a fiólepkéket. Legyenek különbek, mint milyenek lettünk- Mi mai pillangók - kik tegnap születtünk.
És elaludt minden. Ez pedig egy mese vége és sok mese kezdete...."
a diagnózis: hipoxia az agyban, köldökzsinórral a nyakán született, különös gyerek. még nem is beszélt, de már kiabált, elindult, mikor még nem is járt.
akartam, hogy olyan legyen, mint a többiek, okos és szép, de ő eldobott minden ékezetet, csak azért is keverte bével a dét.
mégis, mikor feladtam, és asztalomra dőltem, simogatott és vizet hozott, akkor értettem meg, hogy őt megváltoztatni nem lehet, de ha hagyom, körém indigó aurát a fénnyel fest.
"Három hónapja sincsen, hogy a Magyar Nemzet egyik cikkéből megtudtam: mi történt Nagy Imre és két társa holttestével a kivégzés után. Hogy oda kaparták el őket nagy hirtelenében - alig egypár arasszal a föld alá -, ahová nem sokkal később minket tereltek sétálni naponta, a Gyűjtőfogház úgynevezett Kisfogdájának rabjait. Ezekben a magas betonfallal körülvett háromszögletű, hosszúkás kis rekeszekben, ahol akkor keringélnünk kellett, mi csak az elegyengetett, csupasz földet láttuk a talpunk alatt. Sejtelmünk sem lehetett róla, hogy a pribékek mivelünk az ő testüket tapostatják meg. S ki tudja, miért: ha valami szél vagy madár hozta magból kikelt és kinyílt egy-egy szál virág a hullájuk felett, azt is kiirtották. Emlékszem, hogy megörültem egy nap egy szerény kis baltacim virágnak. Másnapra nyoma sem maradt. Jogunk volt viszont látni - a fogda épületéből kijövet s oda bemenet - a kapu előtt üldögélő-álldogáló, szürke svájcisapkás hóhérlegényeket, akik napi teendőjüket végeztével ott napoztak, beszélgettek. Visszagondolva azokra a hetekre Dózsa György halála jutott az eszembe. Őt az akkori pribékek nemcsak hogy elevenen megsütötték a tüzes trónuson, hanem hosszú időn át éheztetett társait arra kényszerítették, hogy faljanak a húsából. Minket, kisfogdai rabokat csak megjárattak Nagy Imréék épphogy elhantolt testén, de ez sem volt sokkal kisebb gyalázat. Nekem annyi évtized múltán is úgy feljött ettől a torkomon a keserűség: meg kellett írnom ezt a krónikás éneket, hogy könnyítsek a lelkemen. " .....
Varga Domokos
Krónikás ének 1958-ból
A húsából én nem ettem, mint Dózsáéból társai, akit tüzes trónon sütött a győztes vajda, Báthori,
én csak a testét tapostam ott, a Kisfogda udvarán, hol földbe ásták tetemét ama tizenhatodikán,
ezerkilencszázötvennyolc júniusában: az övét, Nagy Imréét s társaiét, Maléterét és Gimesét,
félvén kivinni testüket a 301-esbe még, nehogy meglássa valaki három halott friss sírhelyét.
Voltak azon az udvaron olyan sétáló rekeszek, hegyükkel összeszaladók, akár a tortaszeletek,
köztük betonfal, jó magas, emelkedett, s osztotta szét a cellánként sétáltatott rabok nyolc külön rekeszét,
hogy más cellák lakóira pillantást se vethessenek, hozzájuk ne szólhassanak, még jelet se adhassanak.
De aznap éjjel, június hónap tizenhatodikán a Nagy Imréék tetemét vitték oda egymás után,
s dobták egy-egy sebtében vájt sekély gödörbe hármukat, kátránypapírral betekert, alig kihűlt hullájukat,
s húztak rájuk földréteget, hatvan- vagy nyolcvancentiset, mint döglött ebet tüntet el az ember, ha nagyon siet.
Nem sokkal később vittek át a Fő utcából rabokat a Kisfogda celláiba, csupa ötvenhatosokat,
Nagy Imre vádlott-társait s más perek elítéltjeit, írókat is, Déry Tibort, Háy Gyulát, Zelket, s engem is.
Én Háy-jal ültem, ővele kísértek a sétáltató fegyőrök a szűkre szabott s nekünk mégis oly csodajó
fél órára - falak közé, és mégis szabad ég alá, szemünk hol végtelenbe vitt, s alig néztünk lábunk alá,
s nem is sejtettük, hogy mi most tán épp Nagy Imrén lépdelünk, vagy egyik társa pár hetes holttestén járunk és kelünk -
s rajtuk tapos több más rab is, még azok is, akik felett a megfojtottakkal együtt mondták ki az ítéletet,
a húsukból kik bár nem ettek, mint Dózsáéból társai, akit tüzes trónon sütött a győztes vajda, Báthori,
de megtaposták testüket, nem tudhatván: néhány arasz föld rejti őket el csupán ott, a Kisfogda udvarán.
Az élet a zsibárusok világa, Egy hangos vásár, melynek vége nincs. Nincs semmi tán, melynek ne volna ára, Megvehető akármi ritka kincs. Nincs oly érzés, amelyből nem csinálnak Kufár lélekkel hasznot, üzletet; Itt alkusznak, amott már áll a vásár, A jelszó mindig: eladok, veszek!...
Raktárra hordják mindenik portékát, Eladó minden, hogyha van vevő: Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság, Rajongás, hit, eszmény és szerető. Aki bolond, holmiját olcsón adja, Az okos mindig többet nyer vele, A jelszó: egymást túl kell licitálni, Ádáz versennyel egymást verve le!
A szív az üzlet leghitványabb tárgya S eladják mégis minden szent hevét. Akad vevő rá, egymást licitálja, Hogy a holmit atomként szedje szét. Folyik a vásár harsogó zsivajban, Az egyik kinál, másik meg veszen, Csak néhol egy-egy végképen kiárult, Kifosztott lélek zokog csendesen
Jó reggelt, szép napot, kellemes hétvégét kívánok Mindenkinek!:-)
Petri György
Összeomlás
Nem, nem volt robbanás, csak összeomlás. A belülről megőrölt, a magát csalva másokat csaló, a látszattal terrorizáló hang nélkül szétomolt.
Gondolhatunk-e még –
a kétség által kezdettől kikezdett, kétségnek jogát is feladó, a megposhadt fürdővíz hülye őre, a vízé, melyben volt-e csecsemő – gondolhat-e a felszabadulásra?
Képzelhet-e ilyesmit, aki látta szétomlani hang nélkül, szétválni lágyabban, mint szeretkezés után a testek, lágyabban mint husunk foszlik le csontjainkról egyszer?
Csak szétcsúszott egy hang nélkül, szögek átcsúsztak lágyan elrohadt gerendán, téglák márgaként vagy hamuzsírként, porózus száraz szerkezetüket feladták, mint a züllött kötelék, amikor mi értelme ellenállni – verik a földet pergőtűz és aknák, nevetséges fölény veri az üres levegőt, mint az eső, az eső, az eső.
Nem, robbanás nem volt, csak összeomlás. Csak soká, nagyon soká, tolongva üledt le a nyirkos, sűrü por. Vagy inkább nincs egyéb, csak e tolongás? A nedves, duzzadó tülekedés?
Szomszédok voltak:a tücsök és a hangya, a tücsköt a zene hajtotta,a hangyát a szorgalma. Hangya mondta:tücsök,dolgozz,gondolj a télre, Miből élsz télen,ha nem tettél félre? De a tücsök mindezt elengedte füle mellett, -A zenésznek dolgozni?Eddig sose kellett..
Késő ősszel kopogott a tücsök a hangya ajtaján: -Szomszéd,koncertem lesz.Elkisér talán? -Nem lehet,Tücsök úr,erre rá nem érek, Dolgoznom kell,mert télen is élek. La Fontaine is ezt írta egy mesében: a hangya nem,csak a tücsök hal éhen.
Hosszú a tél,a hangya éhezik,fázik, az élelemraktár már nem tart ki sokáig, fűteni is alig van mit,csupán apró haraszt, szegény hangya alig várja már a tavaszt. A kemény fagytól faágak ropognak, …a hangya ajtaján hangosan kopognak.
Tücsök az,mondja is:-párizsi koncertre indulok, gondoltam,szomszéd,ajándékba valamit hozok.- -Nem kell semmi,kösz,de van egy kérésem: La Fontaine sírhalmát keresse fel nékem, ott temették el,-megleli,remélem. Kérem,köpje le azt a hangyák nevében!...
