antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Csakhogy itt van,itt a nyár: csakhogy engem itt talál: csakhogy a tél s a tavasz,- nem vitt el az a ravasz. Itt a nyár,itt a nyár: egy üveg sör egy pohár, itt van az asztalomon, s iszok,mint bölcs Salamon. Vadgesztenyefa alatt írom ezt a dalomat, míg leírok egy pár sort megiszok egy pohár sört. Itt a nyár,itt a nyár, Örülök,hogy itt talál, a Márványmenyasszonyban, hol annyi szép asszony van. Örülök,hogy itt a nyár, s,hogy engemet itt talál: vadgesztenyefa alatt, jól találom magamat. Itt a nyár,itt a nyár, ha kiűrűl a pohár, töltök bele új italt, s folytatom a nyári dalt.
Átlátok mindenen, s azt akarom: lásson át immár mindenki rajtam. Az ellent becsapni nincs többé kedvem, kútjuk ha voltam is, rég kiapadtam.
Nem tűnődni kell, de dacolni bölcsen, különben jók leszünk bohóckirálynak. Fejünkre koronát dohányfüst illeszt, hatalmunk erős : az alkohol-árak.
Jobb-e világunk, mint köröttünk a világ? Szóra száj ha mozdul is, bezárul. Lányos volt arcunk, most szakállosodván, őszülünk, s tudjuk: kedvesünk elárvul.
Átlátván mindenen, én azt akarom: barát és ellenség már lásson át rajtam. Boromat kidöntöm, poharam megőrzöm, hogy eszembe jusson, mit is akartam:
halottnak emléket, a dolgosnak munkát, hazát a szegénynek, napsütést a rabnak, jövőt a jelennek, a testnek diadalmát, - s magam maradjak még kicsit fiatalnak.
Ma Cirill és Metód napja van – állami ünnep Szlovákiában.
Rastislav morva fejedelem szláv nyelvet beszélő szerzeteseket kért Bizánctól. A küldetéssel a szláv nyelvet jól ismerő Konstantint (késöbb vette fel a Cirill nevet) és Metódot bízták meg, akik társaikkal 863-ban érkeztek meg Rastislav udvarába, Ök ketten együtt a szláv irásbeliség megteremtöi
Lehet, hogy őrült volt, géniusz, lelki beteg vagy meg nem értett ember. De nem mondható ez el ugyanígy József Attilára is? Talán csak Latinovits érti igazán őt. Talán ezért hasonló a sorsuk is.
Újból figyelmesen végignéztem-hallgattam a verset. Nekem változatlanul tetszik - mint laikusnak!:-)))
Nem tudom eldönteni, hogy L.Z örült volt-e?,géniusz volt-e?, lelki beteg volt- e?vagy csak meg nem értett ember volt...szeretem a hangját, elöadását, de zavar ha verset mond és nézem az arcát..(az is elképzelhetö számomra, hogy velem van gond és rossz pszich. vagyok)
No, akkor még egy József Attila - az egyik legszebb verse a JA versek legcsodálatosabb tolmácsolójának előadásában!:-)
József Attila
Eszmélet
1
Földtől eloldja az eget a hajnal s tiszta, lágy szavára a bogarak, a gyerekek kipörögnek a napvilágra; a levegőben semmi pára, a csilló könnyűség lebeg! Az éjjel rászálltak a fákra, mint kis lepkék, a levelek.
2
Kék, piros, sárga, összekent képeket láttam álmaimban és úgy éreztem, ez a rend – egy szálló porszem el nem hibbant. Most homályként száll tagjaimban álmom s a vas világ a rend. Nappal hold kél bennem s ha kinn van az éj – egy nap süt idebent.
3
Sovány vagyok, csak kenyeret eszem néha, e léha, locska lelkek közt ingyen keresek bizonyosabbat, mint a kocka. Nem dörgölődzik sült lapocka számhoz s szívemhez kisgyerek – ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret.
4
Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált. Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra.
5
A teherpályaudvaron úgy lapultam a fa tövéhez, mint egy darab csönd; szürke gyom ért számhoz, nyers, különös-édes. Holtan lestem az őrt, mit érez, s a hallgatag vagónokon árnyát, mely ráugrott a fényes, harmatos szénre konokon.
6
Im itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat. Sebed a világ – ég, hevül s te lelkedet érzed, a lázat. Rab vagy, amíg a szíved lázad – úgy szabadulsz, ha kényedül nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziúr települ.
7
Én fölnéztem az est alól az egek fogaskerekére – csilló véletlen szálaiból törvényt szőtt a mult szövőszéke és megint fölnéztem az égre álmaim gőzei alól s láttam, a törvény szövedéke mindíg fölfeslik valahol.
8
Fülelt a csend – egyet ütött. Fölkereshetnéd ifjúságod; nyirkos cementfalak között képzelhetsz egy kis szabadságot – gondoltam. S hát amint fölállok, a csillagok, a Göncölök úgy fénylenek fönt, mint a rácsok a hallgatag cella fölött.
9
Hallottam sírni a vasat, hallottam az esőt nevetni. Láttam, hogy a mult meghasadt s csak képzetet lehet feledni; s hogy nem tudok mást, mint szeretni, görnyedve terheim alatt – minek is kell fegyvert veretni belőled, arany öntudat!
10
Az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja, ki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja s mint talált tárgyat visszaadja bármikor – ezért őrzi meg, ki nem istene és nem papja se magának, sem senkinek.
11
Láttam a boldogságot én, lágy volt, szőke és másfél mázsa. Az udvar szigorú gyöpén imbolygott göndör mosolygása. Ledőlt a puha, langy tócsába, hunyorgott, röffent még felém – ma is látom, mily tétovázva babrált pihéi közt a fény.
12
Vasútnál lakom. Erre sok vonat jön-megy és el-elnézem, hogy' szállnak fényes ablakok a lengedező szösz-sötétben. Igy iramlanak örök éjben kivilágított nappalok s én állok minden fülke-fényben, én könyöklök és hallgatok.
Mint dobpergés jött az eső, rámzörgetett és elszaladt: két perc vihar s most itt a béke. A nap megint ragyog az égen, csönd ül a párolgó vidéken és én egész üresnek érzem s kíváncsian vizsgálom magamat.
Az imént még csupa düh voltam, hangos harag és bosszuvágy; aztán jött ez az égi lárma s rá kellett figyelnem, a nyárra, a dobpergésre, trombitára, a külső, idegen csatára, és felejtettem a magam baját.
A magam baja? – Szemem ott jár, amerre a vihar vonul: amit akartam, ő kimondta, elkáromkodta, kidobolta… Kikönyökölök ablakomba s mintha magukkal vittek volna, nézek a felhők után szótlanul.
Ebből a veremből záróra után kisöprik a csillagokat, csibéivel a Fiastyúkot, amely ott kotyogott két nyárfa között valahol a Kunság Atlantiszában. Ebben a veremben padlódeszkák péterszögei közt horgadoznak a megfeszített bojtárgyerekek, az előbb-inasok, majd mesterek, végül kiemeltek, a mindenféle hitekből kiforgatottak.
A padlót nézik, a hajdan suhogó akácot, jegenyét, gyökerüket keresik, de a kocsmapadlónak már nincs gyökere – kiszakadt és elhalt
Ebből a veremből kijutni: egymás keze volna kötél. De a kezekben csikk, a kezekben korsó, a kezek tétován megállnak a füstben, s lehanyatlanak, a kezek dohánymorzsás zsebben kotorásznak még egy féldeciért, legyintenek vagy hadonásznak. Időnkint seprű serceg a lábak alatt. Csoda, hogy bírja: lapátra söpör két diplomát, húsz holdat, kulák-padlás ocsuját, ürügyet, fél mázsát és mentséget, dögivel, kilenc kiskirály főnököt, hetvenhét rossz feleséget, tíz kurva-lett leánygyereket és húsz fiút, aki “más lett”, félévszázadnyi életet, ezerévnyi sorsot. Vagy akár csak egy iszákos apát.
Ebből a veremből kijutni: egymás keze volna kötél. De a kezek…
Itt Petőfi csak olajnyomat, Arany erre az utat se tudja. Itt Dózsa csak szivar, Ady meg lila bankó, a világűr egy vicc csak a bortócsában. De országnyi a padló, amelyről záróra után felsöprik a csillagokat, a Fiastyúkot, a botló cipők jajdulását, a morzsolódó gerincek csontporát, a vállakról leszakadt karokat.
Ebből a veremből kijutni: egymás keze volna kötél.
Menj, ha menned kell de ne menj egyedül, mert fölsérti lábodat a durva kő a szél elsodor, az eső megfagyaszt, s erőd szárnyra kel és elhagy, mielőtt elérnéd a célodat.
Ne menj egyedül, mert akkor nem véd senki, nem mondja, hogy "Vigyázz, kedves, arra szúrós a fű. Erre menjünk inkább, a por-bársonyos úton a fák alatt." s nem fogja kezed, ha meredély mellett vezet utad.
Ne menj egyedül, mert, ha meg is érkezel, ki vár ott, messze idegen földeken? a gyémánt csillogása, a mesék birodalma valósággá válik, ha nincs ott valaki, ki fogja kezed és a királyhoz elvezet koronát kérni, Életet kérni, szívet kérni, engem kérni meg, hogy örökké maradjak veled.
Köszönöm Bajkálifóka, szép vasárnap estét kívánok Neked!:-)
Wass Albert
Vizek felett
Ó Istenem de könnyű volna az élet-terhek hordozása, ha tudnám azt, hogy minden könnyem Valakinek a mosolygása.
Ha tudnám azt, hogy minden álmom, amit az élet szétzilál, valakinek valóra vál és lelkem minden barázdája, s mit a sors naphosszat árkol: Neki lenne boldogsága.
Ha tudnám azt, hogy amíg bírom, minden ütést érette adnak. Lélekölő fekete éjek az Ő álmain virrasztgatnak, minden derékba tört reményem, őrlése száz malomkeréknek: minden amit csak reám mérnek: simogatás egy Sorstestvérnek.
Mint tenger-őr elnéznék messze, csalnám a vihart magam ellen, vigyáznék: az Ő vitorlája mindig fehéren lengedezzen, s ahova akar, oda menjen.
Ó Istenem, de szép is volna: így őrködni valakiért vizek felett az őrtoronyba.
nyit a boldog július, most születnek a villámok, ott, ahol az ég borús. Kicsi méhek, ti a füvek halkan zöngő fiai, legyetek a nyárhoz hűek, ajtajához hajlani!
Hív a sárga napraforgó, hív a vadmargaréta, s a kapor, az ernyőt hordó, szitakötők hajléka, az estike is hív nedvvel, a borzongó levelű, s kit az éj itat méreggel, vérehulló fecskefű...
Menj, amerre tetszik néked, de kerüld el a gonosz levelű rontó vidéket, mely tündöklik és oroz! Szállj le bátran a bodzára, szállj le bátran a hársra, szállj a rezgő rezedára és szállj le az akácra!
Süt a szép Nap, de az esti felhőkön villám szállong, - kicsi méh, hozz egy mézcseppnyi villámot bolyhocskádon! Pörgesd halkan szempillánkra, te hallod a perc léptét: hadd legyen lelkünkön lámpa, ha ránkhull a sötétség!
A lélek néha csöndességre vágyik, megnyugodni végre valamiben. Mint gyermek, valakinek a mellkasára hajtani bajtól zsibongó fejem. . Egy percre megpihenni elnyugodva, nem kérődzni örök kétségeken. A lélek vihar előtt csöndet áhít, ha tudja is, hogy a vihar üzen.
Így beszélt a magyar ember: Ha per, úgymond, hadd legyen per! (Ami nem volt épen oly rég) - Valahol a Tiszaháton Élt egy gazda: Pál barátom, S Péter, annak tőszomszédja; Rólok szól e rövid példa.
Péter és Pál (tudjuk) nyárban Összeférnek a naptárban, Könnyü nekik ott szerényen Megárulni egy gyékényen; Hanem a mi Péter-Pálunk Háza körűl mást találunk: Zenebonát, örök patvart, Majd felfordítják az udvart; Rossz szomszédság: török átok, S ők nem igen jó barátok.
Ha a Pál kéménye füstöl, Péter attól mindjár’ tüszköl; Ellenben a Péter tyukja Ha kapargál A szegény Pál Háza falát majd kirugja; Ebből aztán lesz hadd-el-hadd, Mely a kert alá is elhat! Ez sem enged, az se hagyja, S a két ház kicsínye, nagyja Összehorgolnak keményen, Mint kutyájok a sövényen Innen és túl összeugat S eszi mérgében a lyukat.
De, hogy a dologra térjek, Emberemlékezet óta Állott egy magas diófa, Díszeűl a Pál kertjének. A szomszédba nyult egy ága, Melyet Péter, minthogy róla A dió is odahulla, Bölcsen eltűrt, le nem vága. Történt pedig egy vasárnap, Hogy a fentírt fülemile Ép’ a közös galyra üle, Azt szemelvén ki oltárnak, Honnan Istent jókor reggel Magasztalja szép énekkel: Megköszönve a napot, Melyre, im, felvirradott. A sugárt és harmatot, A szellőt és illatot; A fát, melynek lombja zöld, A fészket, hol párja költ, Az örömet, mely teli Szivecskéjét elteli; Szóval, ami benne él S mit körében lát, szemlél, Azt a pompát, fényt és szint, Mely dicsőség - Semmi kétség - Ő érte Jött létre Csupán ő érette, mind! Elannyira, hogy Pál gazda, Ki gyönyörrel ott hallgatta, Így kiáltott örömében: „Istenem uram, Beh szépen Fütyöl ez az én madaram!”
„Kendé bizony az árnyéka! Mert olyat mondok, hogy még a...” Hangzik átal a sövényen Egy goromba szó keményen. „Hát kié - pattogja Pál - Mikor az én fámra száll?” „De az én portámon zengett: Hogy illetné a fütty kendet!” Pál nem hagyja: őtet uccse! Péter ordit: ő meg úgyse! Többrül többre, szórul szóra, Majd szitokra, majd karóra, Majd mogorván Átugorván Ölre mennek, hajba kapnak; Örömére a szent napnak Egymást ugyan vérbe-fagyba, - Hanem a just mégsem hagyva.
Pál azonban bosszut forral, És ahogy van, véres orral Megy panaszra, bírót búsit, S melyet a vérszenny tanúsit A bántalmat előadja. Jogát, úgymond, ő nem hagyja, Inkább fölmegy a királyig Térden csúszva: de a füttyöt, Mely az ős diófárul jött, Nem engedi, nem! halálig. Nyomatékul egy tallért dob Az igazság mérlegébe, Mit a biró csúsztat a jobb Oldalon levő zsebébe.
Pétert sem hagyá pihenni A nagy ártatlan igazság: Nem rest a biróhoz menni Hogy panaszát meghallgassák. Így s úgy történt, - elbeszéli, Övé a fütty, ő azt véli: Nincs vármegye, Ki elvegye, Nincsen törvény, nem lehet per, Hisz azt látja Isten, ember! - De, hogy a beszédet össze Annál jobb rendben illessze, Az ütlegből sokat elvesz És a joghoz egy tallért tesz, Mely is a birói zsebben Bal felől, a szív iránt, Meghuzódik a legszebben.
Felderűle a kivánt Nap, mely a vitát eldöntse, Hogy a fülemile-pörben Kinek szolgál a szerencse. Ámde a birót most cserben Hagyja minden tudománya, És ámbátor Két prokátor Minden könyvét összehányja, S minden írást széjjeltúr is: Ilyen ügyről, Madárfüttyről, Mit sem tud a corpus juris; Mignem a biró, haraggal Ráütvén a két zsebére S rámutatván a két félre, Törvényt monda e szavakkal A szegény fülemilére: Hallja kendtek! Se ide nem, se oda nem Fütyöl a madárka, hanem (Jobb felől üt) nekem fütyöl, (Bal felől üt) s nekem fütyöl: Elmehetnek.
*
Milyen szép dolog, hogy már ma Nem történik ilyes lárma, Össze a szomszéd se zördül, A rokonság Csupa jóság, Magyar ember fél a pörtül... Nincsen osztály, nincs egyesség Hogy szépszóval meg ne essék, A testvérek Összeférnek, Felebarát Mind jó barát: Semmiségért megpörölni, Vagy megenni, vagy megölni Egymást korántsem akarja. De hol is akadna ügyvéd Ki a fülemile füttyét Mai napság felvállalja!?
Elnézést az utolsó sorért- azt jelezte, hogy IPadról lett kůldve (:
Mészely József: Úgy indulj
Úgy indulj, mintha valahol nagy szükség volna rád, mintha már halaszthatatlan volna az indulás. De ha nem várnának, akkor se tétovázz, mintha nem is volna másmilyen választás.
Bár számíthatsz számtalan váratlan veszélyre, úgy indulj, mintha indulhatnál véges elől a végtelenbe
Úgy indulj, mintha valahol nagy szükség volna rád, mintha már halaszthatatlan volna az indulás. De ha nem várnának, akkor se tétovázz, mintha nem is volna másmilyen választás.
Bár számíthatsz számtalan váratlan veszélyre, úgy indulj, mintha indulhatnál véges elől a végtelenbe Odoslané z iPadu
