Megjött a tél. Széllelbélelt batyujából kiszökött a hideg. Ropog a hó, csikorog, az Öreg Fagy vigyorog: - Hej, cinege, cinege, eljött a tél ideje! Meleg-é a tollruhácska? Van eladó kis subácska... - Nem veszek... Nem veszek... a tollgúnyám jó meleg:- Így felel a cinege, ide hallik éneke. Cinegeénekre kisüt a nap. A napsütésben felragyog a téli világ. A nagy ragyogásban száll ide, száll oda a cinegemadár. Nézelődik erre-arra, majd leröppen az ablakpárkányomra, onnét a kerti ágra, s kitekint a havas útra. Szilveszter jön az úton, fején a kalap félrecsapva, nyitott kabátját cibálja a szél. Látom, amint a cinegére kacsint: - Hej cinege, cinege, meghívlak ma estére vidám Sziveszterre! - Köszönöm, köszönöm, ott leszek! - feleli a cinege. Szilveszter megemeli kalapját, hosszú, ősz haja leng a szélben, már ott sincs, a hetedik utcában jár, s vidám szilveszteri mulatságba hívja az embereket. Örül a cinege, vidám az éneke. - Sziveszteri mulatságba megyek este... Igen ám, de mikor lesz még este? Előbb a dél jön, utána a délután, az alkony s csak azután az este. - Mulass jól, cinege! - zúgja a szél. - Mulass jól, cinege! - modja csendesen a kéményekből felszálló füst. - Mulass jól, cinege! - csilingelik az eresz jégcsapjai. Örül a cinege, vidám az éneke: - Be jó lesz ma este! Be jó lesz ma este: lesz étel, lesz ital, lesz nóta, vidám dal!... S én hiába szórom a magot az ablakpárkányra, a cinegém estére tartogatja az étvágyát. Helyette a galambok lakmároznak nálam. Délután hull a hó. Hull puhán és sűrűn. Hol a cinege? Nem hallik éneke. Rejtekén ül, várja az estét. Jön az alkony, még mindig hull a hó. Ó, máskor alkonytájt már rég alszik a cinege, de most szilveszteri mulatságba készül, ragyog a tollruhácskája, ragyog a szemecskéje, megrebben a szárnyacskája. Megkéri szépen a Hóesést, álljon el kissé, pihenjen, míg ő szilveszteri mulatságba röppen. Kacag a Hóesés, fehéren kavarog. Városszerte ragyognak az ablakok, s a ragyogó ablakokkal megjött az este. Repül a cinege, vele száll ezer táncos kedvű hópihe. - Hová, cinege? - kérdi az Idő Szolgája, az Öreg Toronyóra. - Szilveszterezni megyek, Öreg Toronyóra - feleli a cinege. - Ne siess, állj meg egy szóra!- kéri a toronyóra. - Lásd, nekem nincs időm bálra, mulatságra, örökké kőrbe járok, az Időnek szolgálok. Mutatom a percet, az órát. Odaszáll a cinege, majd leragad a szeme, olyan álmos szegényke. Ha nem szólítja meg a toronyóra, röptében elaludt volna. Sosem alszik az óra, mégis megszánja az álmos cinegét: - Aludj egy sort, cinege, felköltelek idejében. Van egy kellemes, meleg sarka az Öreg Toronyórának. Oda telepedik a cinege, s máris leragad a szeme. Alszik egy sort, alszik kettőt, költögeti a Toronyóra, de hiába, mély az álma, meg se hallja a költögetést, óraütést. Azt álmodja: áll a bál, varjú cimbalmozik, vörösbegy hegedűl, szarka a klarinétos, fakopáncs a dobos. Hó helyett cinegeétel hull az égből... Hanem a legszebb álom is véget ér, s a reggel üres beggyel találja a cinegét. - Hejhaj, cinege, itt az Újév reggele! - köszönti a Toronyóra, s vidáman jár a mutatója. Kismutató, nagymutató, hull az égből a fehér hó. - Hogy mulattál, cinege? Hogy mulattál az este? - kérdi a Hóesés. - Igaz, hogy elaludtam, s a Szilvesztert átaludtam, de álmomban mesésen mulattam - feleli a cinege. - Ha hiszed, ha nem, cinegeeledel hullt az égből... hahaha, hihihi! De azt már nem mondja, hogy ettől az égi cinegeeledeltől üres maradt a begye, helyette az ablakomba száll, s cinegeénekkel kíván mindnyájunknak boldog új esztendőt.
Három fenyőfa állt egy dombtetőn. A legnagyobbik fa szép és egyenes volt, erős, messze nyúló ágai voltak. A kisebbik fenyő nem volt olyan terebélyes, de napról napra fejlődött és növekedett. A harmadik fenyő azonban igazán nagyon kicsi volt, vékony törzsű és egészen alacsony. - Bárcsak olyan nagy és erős lennék, mint a Legnagyobb fenyő. - sóhajtotta ez a kicsike fa. Nagyon hideg tél volt ebben az esztendőben. A földet belepte a hó. Karácsony közeledett. - Bárcsak eljönne értem Télapó, és elvinne karácsonyfának ! - sóhajtott a Legnagyobb fenyő. - Bárcsak engem vinne ! - mondta a Kisebbik fenyő. - Bárcsak engem választana ! - kívánta a Harmadik Fácska. Egy napon fázós kismadár jött szökdécselve feléjük. Megsérült a szárnya, s ezért nem tudott repülni. - Kérlek Legnagyobb fenyő, itt maradhatnék az ágaid közt ? - szólította meg félénken a kismadár a fát. - Nem lehet ! - mondta a Legnagyobb fenyő- Nem használhatok madarakat az ágaim közt, mert éppen karácsonyfának készülök. - Pedig úgy fázom - panaszolta a kismadár, a Legnagyobb fenyő azonban nem is válaszolt. Így hát a törött szárnyú kismadár odább ugrált a Kisebbik fenyőhöz. - Kedves Kisebbik fenyő megengednéd, hogy itt maradjak az ágaid között ? - kérdezte. - Nem ! - felelte a Kisebbik fenyő. - Nem ringathatok semmiféle madarat az ágaim között, mert hátha éppen most vinne el valaki karácsonyfának. Ekkor szegény didergő kismadár tovább ugrált a Harmadik Fácskához. - Drága kicsi fenyő, itt maradhatnék az ágaid között ? - kérdezte. - Hogyne maradhatnál kismadár - felelte a Harmadik Fácska. - Búj csak egészen hozzám. Majd megmelegítelek, amennyire csak tőlem telik. A kismadár felugrott a Harmadik Fácska ágai közé, ott nyomban el is aludt. Hosszú idő múlva a Harmadik Fácska édes, halk csengettyűszót hallott. A hangok egyre közeledtek, már egészen ott hallatszottak a dombon. Elhagyták a Legnagyobb fenyőt, elhaladtak a Kisebbik fenyő előtt is, de amikor a Harmadik Fácska elé értek, elhallgattak. Mind a három fácska látta az apró csengettyűket. Egy rénszarvas húzta szép, kicsi szánkón csüngtek, amelyből most kiszállott az utasa. - Télapó vagyok- mondta - Karácsonyfát keresek egy nagyon kedves kicsi gyermek számára... - Vigyél engem ! - kiáltotta a Legnagyobb fenyő. - Engem vígy ! - ágaskodott a Kisebbik fenyő. A Harmadik Fácska azonban meg sem szólalt. - Te nem szeretnél eljönni ? - kérdezte tőle a Télapó. v - Dehogynem ! Nagyon szeretnék - felelte a Harmadik Fácska - De hát itt kell maradnom , hogy vigyázzak erre a beteg kismadárra. Éppen elaludt. - Kicsike fa - mondta a Télapó - te vagy a legszebb fácska a világon ! Téged viszlek magammal. Azzal gyöngéden kiemelte őt a földből, olyan óvatosan, hogy az ágai közt megbúvó kismadár fel sem ébredt. Aztán szánkójába állította a csöpp fenyőt a kismadárkával együtt, majd maga is beült mögéjük. És a kicsi szánkó ezüstös csengettyűszóval tovasuhant velük a karácsonyi havon...
( Régi angol mese nyomán fordította : B. Radó Lili )
December 13. Luca, Lúcia - A napforduló közelségét fejezi ki a hagyomány által tisztelt Lúcia /fény-szem:szeme fénye/ - Luca/banya/ kettős természete.
LUCÁZÁS:
/A dünnyögős előadásmód a kimondott szóba vetett hitet erősíti/
Megjöttem én jó este Luca köszöntésére. Luca fekszik ágyában Az őrző angyalával. Gyere Luca menjünk el, Mennyországot nyerjük el. Ha mi aztat elnyerjük, Boldog lesz az életünk.
:-)))
Kitty-kotty, kitty-kotty, Adjon Isten bő bort! Bő búzát, barackot, Vörösfarkú malacot. Szekerünkbe kereket, Poharunkba feneket, Abból ihassunk eleget!
:-)))
Luca, Luca, kitty-kotty, A fejszéjük úgy álljon a helyibe, Mint a szilfa a tövibe. Annyi pénzük legyen, Mint kunyhóban a pelva. Annyi zsírjuk legyen, Mint kútban a víz. Annyi tojásuk legyen, Mint az égen a csillag. Olyan hosszú legyen a kolbászuk, Mint a falu hossza. Olyan vastag legyen a szalonnájuk, Mint a mestergerenda. Luca, Luca, kitty-kotty.
:-)))
Luca, Luca, kitty-kotty, Galagonya kettő, három. Száras körtét várom! Majd meglátom, mit adhatok. Amit adok, elveszem, Van tarisznyám, elteszem. Luca, Luca, kitty-kotty, Üljön meg a tyúkok! Tyúkjok,lúdjuk annyit tojjon, Mint a patakban a kövecs. Disznójukon akkora szalonna legyen, mint az ajtószárfa. Luca, Luca, három, a tojásom várom! Luca, Luca, kitty-kotty, Sok libájuk legyen, Jó ülősek legyenek, Tojjanak a tyúkok, Luca, Luca, kitty-kotty.
:-)))
:-)))
Luca-búza:
Régi hagyomány, hogy Luca napján búzát keltettek. A kemence közelébe tették, ahol karácsony napjára kizöldült. Természetesen olyan dúsan s attól függően, hogy mennyi napfényt kapott a napok teltével. Így következtettek a jövő évi termésre. A karácsonyi oltár és az ünnepi asztal díszévé vált. Egyes területeken kék szalaggal kötötték át, s égő gyertyát helyeztek a közepébe. Zöldje az adventi remény beteljesülését, fénye a Megváltó érkezését volt hivatott hirdetni, maga a búza pedig az élő kenyeret, Jézust jelképezte.
A nap éppen lement, mikor az erdő felett elkezdett esni a hó. - No, anyó - mondta varjú apó feleségének a nyárfahegy tetejében-, azt hiszem holnap fehér abrosznál esszük az egérpecsenyét. Nemsokára a búzamezők fölött kezdtek táncolni a hópihék. - Gyertek, gyertek - csalogatták őket a szántóföldek-, jó; a vetésnek a jó puha hó. Azt tart meleget a búzaszemnek, hogy meg ne fagyjon a földben. A falu már rég elcsendesedett, mire a hófelhők odaértek föléje. - No, ezt a falut megtréfáljuk - mondták a hópelyhek. - Remélem, maga se ismer magára, olyan fehérre meszeljük még a háztetőket is. Voltak kíváncsi hópelyhek is. Messze az ég alján nagy világosság látszott. Ott a város lámpái világítottak, s ezek a kíváncsi hópelyhek a várost akarták látni. - Majd meglátjátok, megbecsülnek ott minket - mondták a falura, mezőre hulló testvéreiknek. - Még székkel is megkínálnak, talán hintóba is ültetnek. Azzal a kíváncsi hópelyhek elszálltak a város fölé, s ott lehullottak a háztetőkre, az utcákra, terekre. Alig várták a reggelt, hogy szétnézzenek a városban. De mire kireggeledett, akkorra a hópelyheknek beesteledett. Jöttek a hóhányó munkások, megkínálták a havat seprűvel és lapáttal. Aztán rakásra rakták, úgy hordták ki a városból. Lekotorták a havat a tetőkről is, és elsárosodva vitték a többi után. Mire delet harangoztak, locspocs lett a városi hóból. így járták meg a kíváncsi hópelyhek! Az erdők, mezők hava pedig tavaszig megmaradt ragyogó fehéren.
Fekete István - DECEMBER: novella idézetek...vers: Miklós-reggel
:-)))
Rontom, bontom, csontom, Csörgő, börgő lánccal jöttem. Van-e rossz gyerek a háznál? Van-e jó gyerek a háznál? A jónak kaláccsal, a rossznak virgáccsal.
:-)))
MIKULÁS
Üstököm, ha megrázom, dér csillog a faágon. Szakállamból hó varázs, én vagyok a Mikulás.
Puttony van a hátamon, nehéz terhét vállalom. Figyeljetek gyerekek, mennyi mindent cipelek.
Hét zacskóban mosolyt hoztam, szép gondosan csomagoltam, csengő, bongó furulyaszó kísér, víg utamon.
Hoztam nektek fiúk, lányok bő zsákokban boldogságot, bátorságot, békeséget - jó sokáig élvezzétek!
Kaptok tőlem ráadásul Mikulásnak tarsolyából csokit, fügét, cukrot, kekszet, mind elhoztam, ami termett.
"...a kósza vadvizek ottmaradtak a réten. Szétterültek, elcsendesedtek, és tükrükben nappal felhők, éjjel pedig csillagok nézegették magukat. Később fázni kezdtek, és ködöt leheltek maguk fölé, de a ködöt elcsapta a szél, és dermedt...hártyás jégüveget simított a fodrzódó hátukra...betört jegén recsegni kezdett DECEMBER..." "...Jeges, nagy csizmáival csikorogva lépegetett... Szakállán zúzmaragyöngyök csilingeltek, bajussza vége két nagy jégcsapban lógott, és kék szemei hidegen mélyek voltak... Lassan ment, nehéz terhet vitt nagy batyujában. Az erdő tisztásán ledobta a batyut, ráült, elővette sípját, és megfújta. Nem szólt nagyot a síp, mégis végig szállt az erdőn, mintha a szél sípolt volna mindenütt a fák koronájában..." "... A hegyoldal szakadékos menedékéből elhagyott akol nézi a ... messzeséget, és hallgatja a csendet, ami nem mond semmit, de mélyül egyre, és várakozó, mint ez az egész magába szállott decemberi délután. A hegy csúcsa felett mintha állna a hold, de fénye még nincs, mert odafent van még valamelyes szétszórt napvilág, s a kétféle fény olyan gazdátlanul titokzatos, amelyben minden, de minden lehetséges..." "... - Lopod az időt, mi? Leskelődsz! Ki a felhők számadója, erre felelj! A Hold ijedtében úgy nekiindult, hogy majd leesett az égről... Bizony elfeledte a felhőket. És sietett, ahogy a lába bírta. Az ég alján ott legelészett a ragyogó pehelybundás felhőnyáj, de mint akinek se ura, se gazdája. A kis Pásztorcsillag a Göncölszekérrel játszott éppen, s a Hold... veres lett a méregtől... - Kiadom a béred..., ha nem tereled idejében a felhőket az erdő fölé! A kis Pásztor... Előkanyarintotta szélből font karikását, és zengő suhogással zavarni kezdte a felhőnyájat. Az ostor suhogva csapott a hóbundák közé, és lent, a fagyos erdőben a tölgyfa csendesen azt mondta: - Esik a hó..." "... Néha úgy szállong nesztelen libegéssel, mint ősszel a falevél. Nagy pelyhei tanácstalanul tántorognak, aztán lehullanak valahova, és el is olvadnak azonnal, mert így csak tél elején hull a hó. Ha mégis megsűrűsödnek, akkor a füves völgyek, hideg árokpartok lesznek először fehérek, és... felszólnak az alacsony hófelhőknek... - Ereszthetitek a többit is. Már megmaradunk. Ekkor aztán feltámad a szél, szitálni kezdi a havat, apró pelyheit megforgatja, és sziszegő, vad suhogással ráborítja a világra. A hegyek, völgyek, erdők, mezők elnémulnak... mert a hó takar... fehér lepedője alatt...", "...birodalmában...", "...Nem lehet tudni... álmodnak-e, és mit...". "... nem lehet tudni, hol van az átmenet a mozgás és mozdulatlanság között...", "... ott szunnyad a rétek virága, az erdők dús rügye s a fészkek meleg ágya..." "... De eljár az idő. Messze keleten a nap mégis nyakába akasztja tarisznyáját, hogy elhozza a fényt, a meleget...". "... puha, ünnepi csend jár...", "... hunyorogva leselkedik az est...", "... Az előbb még szállingózott a hó, de aztán eltakarodtak a felhők... a fenyők zsongtak..." "... A csillagok enyhült szemmel nézik a földi utakat, ahol szánkók csilingelnek hazafelé és fényes ablakszemek nevetik a sötétséget... mert ilyenkor csakis aranydiók teremnek... s ilyenkor minden lehetséges..." "... A patakból csak egy keskeny, fekete csík látszik. Ott folyik a víz csendesen, szótlanul. Néha felcsillannak itt-ott az apró hullámok, mintha tudnák, hogy az őszből jöttek, de a tavaszba mennek..." "... De eljár az idő... tollas kis hírnöke: a kakas, megszólal... - Hajnal van, új év hajnala. Ébredjetek!..."
November 30. András napja a hagyomány szerint a disznóvágások kezdete. Falu helyen még mai szokás, hogy ebből fedezik a téli élelmet. Ekkor már elég hideg az idő, hogy a disznóhús, zsír, töpörtő, hurka... kifagyjon. Mindenkinek megvolt a saját feladata. A család és segítők..., a férfiak dolgozták fel a disznót, a böllér/hentes/ felvágta, darabolta, kavarta a kolbászt, hurkát, sózta a szalonnát... az assszonyok gondoskodtak a tisztaságról, a férfiak keze alá dolgoztak, tisztították a fokhagymát, belet/amibe töltötték a hurkát/ s hogy ne éhezzen senki sütöttek, főztek. Reggelire hagymás vért, pecsenyét, amiből jutott ebédre is. A nap fénypontja a tor/vacsora/, a disznótor...volt. A lakoma húslevessel kezdődött, majd húsos töltött káposzta, frissen sült hurka, kolbász. A fogások sorát a hájas pogácsa és a rétes zárta. A vacsora ideje alatt megjelentek a kántálók, falubéli fiúk kis csoportja,akik alakoskodó játékokkal köszöntötték a tort ülőket. Tréfálkoztak, s közben gyakran emelgették a boros poharat jó kívánságokkal azzal a céllal, hogy szerencséjük legyen a jövő évi disznóval. A disznótor a hajnali órákig tartorott, mulatoztak, nótáztak, táncoltak. Végezetül mindenki kóstolóval/kis csomag, hurka, kolbász.../ térhetett haza.
:-)))
Eljöttem én kántálni, kántálni, Ablak alatt fát vágni. Én is fogtam fülét, farkát, Adjanak egy darab hurkát!
:-)))
Tudom disznót öltetek, Kolbászt, májast töltöttetek, Ha engem nem részeltettek, Több disznótort ne érjetek.
:-)))
Rétes, kolbász, káposzta, Pecsenyével saláta. Kövér erszény arannyal, Teli kulacs jó borral, Gazdának ezt kívánom, Ha megkínálsz nem bánom, De csak úgy, ha lészen, Bőségesen hurka, Szereti ezt Gyurka. Mellé meg, ha lesz Kolbász és uborka, Torkunkat öntözze Egy kis jó borocska!
Hótalan a tél, barnazöld a rét, a szürke égen vadlibák sötét gyöngysora lendül - Lassan ringatják íves szárnyukat, nyújtják nyakukat - Nézd az árnyukat: ott fut a lápon - Meszes kékségbe mártják csőrüket, tág ürbe lengő vadliba-sereg gágog az égen -
Weöres Sándor
:-)))
ALTATÓDAL
Csíja, csicsíja, rózsa, csicsíja, mályva! Hold-lepte úton, csillag-lepte úton, két kutya kullog, köves, szeles úton. Csíja, csicsíja, rózsa, csicsíja, mályva! A nagyfülü kutya kérdi: Rózsa-rózsa mit csinál? A nagyorru kutya kérdi: Mályva-mályva mit csinál? Rózsa-szál, mályva-szál kék gyöngyöt tesz bársony-tokba; addig jó, míg szundikál. Csíja, csicsíja, rózsa, csicsíja, mályva!
Weöres Sándor
:-)))
"Jaj, jaj, jön már a Mikulás..."
:-)))
MIKULÁS
Erdő szélén, hegyoldalban Rejtőzik egy házikó. Sűrű lombú fák tövében, Kócos bokrok közelében, Majdnem ellepi a hó.
Kéményéből virgonc füstcsík Törekszik az ég felé, De a fagyos szél szavára, Oldalra is el-el szállna - Egyenest a fák közé.
A kis házban estefelé Felragyog a lámpafény, S a kiszűrődő fénysávok Táncot járnak könnyedén.
Odabenn a jó melegben Zajlik a szorgos munka: Csupa édesség, meg játék, És ezernyi más ajándék Lesz majd becsomagolva.
Az ősz szakállú Mikulás Sürög-forog, készülődik: Előveszi nagy kucsmáját, Elkészíti a csizmáját, Puttonnyal bíbelődik...
Ezalatt a hű szolgája - Kinek Krampusz a neve -, Ajándékot készít, pakol, Mindent szépen becsomagol - Igen dolgos a keze.
Együtt könnyen megy a munka, A puttony is megtelik. A tengernyi szép ajándék, A sok csomag, meg a játék Szánra kerül estelig.
A szomszédos istállóban Útra készen vár a szán. Két szarvas van elé fogva, S párát fújtatnak szuszogva - Izgatottan várnak ám.
Mikulás a díszruháját Gyorsan magára kapja. Krampusz most is segít neki, Szakállát is megfésüli, Kucsmáját is ráadja.
Eloltják a kicsi lámpát, És indulnak sietve... /részlet/
Nagy Gábor
:-)))
CSILLAGOK KÖZÖTT
Két kicsi szarvas - nyolc kicsi patácska éj sötétjében nagy útját járja.
Mag, mag bújj elő! Vár a rigó, vár a cinke, vár a madáretető.
Veress Miklós
:-)))
DUNA MELLETT
Duna mellett kopár fa, rászállott a madárka, rászállott a madárka, vízre-hajló ágára. Kettőnket, te madárka, csak elbír a kopár fa, ráülünk az ágára, fütyülünk a világra.
Weöres Sándor
:-)))
VARÁZSLÓK
Jeges Pác, tüzes Pác világ végén állnak, a világ két végiről összekiabálnak. A jeges Pác mondja: - Víj! A tüzes Pác mondja: - Hú! Reng a levegő, reszket a csillag, mikor a messzeségen át ők ketten hajba kapnak.
Weöres Sándor
:-)))
TÉL
Teli kamra dióval, almával, Lombjavesztett erdő, álmodik a nyárral.
Füstöl a kémény, duruzsol a kályha. Odakint a tájat, haragos szél járja.
Márton a középkor egyik legfényesebb nevű szentje. Az egykori magyarország területén született és Franciaországban tevékenykedett. A legenda szerint első királyunk István éppen vadászaton volt, amikor lepihenve álmában meglátta az országra törő besenyő hadakat. A krónikák szerint István Szent Márton és Szent György zászlaja alatt harcolt. Székesfehérvári Szent Márton templomban tették le az esküt és végezték el az előírt négy kardvágást az égtájak felé, mellyel magukat jelképesen az ország védelmezésére kötelezték. Nekik szentelt községek: Túrócszentmárton, Csíkszentmárton, Zalaszentmárton, Nekcseszentmárton, Zelinai Szentmárton, Kismárton.
Mártonnal kezdődő karácsony előtt 40 nap ugyanolyan böjtös napnak számított, mint farsang és húsvét közötti nagyböjt. Márton napján az idei libapecsenyére új borral teli poharat ürítettek a böjtre való felkészülésként. "Az új bornak Szent Márton a bírája."
A hagyomány szerint Márton napon a pásztorok egy vesszőt adtak a gazdának, amelyről úgy vélték, ahány kis ága van, annyit fog "malacozni" a disznó. A jókívánságokkal átadott vesszőt a gazda az ól tetejére szúrta, hogy az megvédje a betegség ellen. Tavasszal ezzel az ággal hajtották ki az állatokat a legelőre.
A nap jellegzetes étele a tömött liba húsa. Az elfogyasztott liba csontjából a téli időjárásra következtettek. - Ha a csont fehér és hossszú, akkor havas tél várható. - Ha barnás színű és rövid, akkor sáros lesz a tél.
:-)))
Márton-napi köszöntő
Elhoztam Szent Márton püspök vesszejét A szokást nem mi kezdtük s nem mi végezzük Állatainknak annyi szaporodása legyen, ahány ága-boga van a vesszőnek.
:-)))
Novemberben, Márton napján Liba gágog, ég a kályhán, Aki libát nem eszik, Egész évben éhezik.
:-)))
A gúnárom elveszett, keresésére megyek, Nincsen annak más jegye: szárnya, tolla fekete.
:-)))
Gi-gá, gi-gá gúnárom elveszett a vásáron, vártam, majd csak hazajön, s az ablakon beköszön; de nem jött meg a betyár, tepsibe való gúnár, akire jön a három: keresse meg gúnárom!
:-)))
Libuskáim, egyetek, Szép kövérek legyetek.
Árok partján ül egy liba, Azt gágogja, hogy taliga. Paradicsompaprika. Papucsba jár a liba.
Száz liba egy sorba, Mennek a nagy tóra, Elöl megy a gúnár, Jaj de begyesen jár.
Liba mondja, gi-gá-gá, Elmegyek én világgá.
Libuskáim, egyetek, mindjárt hazamehettek mire a nap lenyugszik, ti is otthon lehettek.
November – Szent András Hava…, a csillagok állása szerint november 23. a Nyilas „védjegyű” hónap kezdete.
Szólások – mondások:
- Egy füst alatt. /Egyszerre több dolog elmegy/ - Várja, hogy a sült galamb a szájába repüljön. /Kényelmes/ - Füle botját se mozdítja. /Nem figyel/ - Fején találja a szöget. /Eltalált valamit/ - Sovány, mint a hét szűk esztendő. /Szegény/ - Köti az ebet a karóhoz. /Ragaszkodik valamihez/ - Ő se jobb a Deákné vásznánál. /Rossz/ - Az anyatejjel szívta magába. /Vele született/ - Ne vigye el az álmunkat./Maradjon még egy kicsit/ - A begyébe van./Mérges valakire/
- Kihúzta már a vak koldus a dugót, nem látja bedugni. /Erősen fúj a szél/ - Hideg a hűvös, fázik a szűrös. /A szűrön a hideg átszűrődik/ - Búsul, mint akinek a szőlőjét megcsípte a dér. /Nagyon búsul/ - Bánja a béka a deret. /Fél a béka a hidegtől/ - Egy bordában szőtték. /Egyforma/ - Friss, mint a pergő rokka. /Nagyon friss/ - Pörög a nyelve, mint a rokka. /Gyorsan beszél/ - Erős fonálból tartós az ing. /Alapos munkának van eredménye/ - Elvesztette a fonalat. /Elfelejtette, mit akart mondani/ - Nehéz más fonalát cserezni. /Másnak kedvére dolgozni nehéz/
:-)))
A novemberi fűzfavessző:
Vizesárok, patakok, folyók, tavak szélén mindenütt megtalálhatók a fűzfabokrok. Fiatal hajtásai a vesszők, melyből különböző használati eszközöket, bútorokat, dísztárgyakat, játékokat… lehet készíteni. Novemberben lehet a vesszőt vágni, ajánlatos három napon belül felhasználni, mert különben törik. A megmaradt vesszőt jó, ha vízbe tesszük felhasználásig. A frissen levágott ág héját könnyen le lehet hántolni. Így szép fehér lesz. A kosárfonók a levágott vesszőt eltették télire. Felhasználás előtt két-három óra hosszáig főzték, aztán hántolták és azután fonták.
"...peregni kezdtek a levelek...füstölögni...a kémények...és senki se vette észre, hogy a füst kanyargásából ki lehetett olvasni ezt a szót, hogy NOVEMBER..." "Valaki feltűnt a domboldalon, lassan emelkedve, mintha a földből nőne ki, és megállt a kelő nap glóriájában... A vándor csak állt. Széttörölte deres bajuszát, azután felnézett a levegőbe, ahol vadlibák utaztak, s a vezérgúnár mély hangon hátraszólt valamit a csapatnak, mire a libák örvendező zajongásba csaptak. A merev ék meg is lazult egy pillanatra...aztán... A rend helyreállt, és szinte hallani lehetett a szárnyak suhogását..." "...A cinkék...kijelölték a közös szállásokat, mert öt-hat cinke is melengeti egymást a kis helyen, a csuszkák meggyőződtek a téli lakásuk épségéről, amit még a tavaszon befalaztak, megfelelő kis bejárót hagyva, a harkályok még rikkantottak néha, piros hordósapkájukkal átlengve a kertek felett. De más hang nem is hallatszott..." "...- Egy ember! - kiáltott egy kis idei cinke...", "Öregesen ment a vándor, de nem fáradtan. Szemében csendes vidámság volt, ...ha ránézett egy-egy galagonya bokorra...". "...megsimogatta a cinke buksi fejét. - Egyél sokat...megsimogatta az ezüst törzsű bükköket, a rücskös tölgyeket, a hamvas gyertyánokat. A fák megremegtek, és millió színes, szállongó levél indult el a föld felé. - Köszöntünk, vándor - suhogtak a levelek. Az öreg felemelte a kezét. - Aludjatok..." "...Az őz...megkapta a meleg...holmit. De megkapta ott mindenki. A madaraknak pehelytoll, a medvéknek...takaró, a mókusoknak fészekbélés jutott..." "...ködöt szitál az eső, s a köd mögött az enyészet sziszeg, melyből - hittel hiszem! - vér és élet születik...","...az őszi csend mélysége alatt...a múlt, és a csírák nem tudták még, mennyit kell aludni az ébredésig...". "...örökséget szorongat markában, hogy legyen mivel kezdeni a fiatalnak, aki már ott kopog a másnap hajnalának ködös ablakán..." "...úgy éjféltájon felkelt a hold, és csontüregű szemével dermedést nézett a világra..." "...Nem mozdul semmi. A fák, a bokrok...őrzik a zúzmara szűzi fehérségét, őrzik a vadat, az erdőt: önmagukat..." "...Némán állnak a fák, és a csend gyalogútján puhán ballag az idő."
Október 26.: - Dömötör napja - jószágtartók, pásztorok patrónusa. Vendel nap mellett, az őszi pásztorünnepek másik jeles napja: "juhászújév", juhászok, bojtárok, csikósok, pásztorok zárszámadó napja. Elszámoltak az álatokkal, fizetséget kaptak a munkájukért, részt vettek az istentiszteleten, majd táncoltak egész éjjel./juhásztor, gulyásbál/ Egyes területeken több napos juhászbált tartottak. A gazdáknak, előljáróságnak birkapaprikást főztek, túrós lepényt, rétest sütöttek...dömötörözés néven emlegették.
:-)))
Mondókák:
Közeleg már, közeleg már, a nagy idő: A juhásznak a gazdával számolni kő. Nincsen neki egyebe, Csak egy vezérürüje, Rajta rézcsengettyűje.
:-)))
Kelj fel juhász, elment a nyáj, Kerülj egyet a rét alján, Mire beérsz a tanyára, Megfő a hús a bográcsba.
:-)))
Kelj fel juhász, ne aludjál, Elveszett a csengős bárány! Nem aluszom, csak heverek, Nem is igaz, hogy elveszett.
:-)))
Kerek az én szűröm alja, Piros selyemmel kivarrva. Torkomon akadt a bánat, Hadd öntsem le, mert föltámad.
:-)))
Ha valaki vígan él, A juhász éppen úgy él, Az erdőben, a mezőben Sétál, pipál, furulyál, Billeg-ballag, meg-megáll.
:-)))
Felment a kanász a fára, Makkot rázott az aljára, Erre kakas, erre tyúk, Erre van a gyalogút.
:-)))
Nézd meg, lányom, nézd meg jól, Ki kopogtat az ajtón. A szeretőm a kanász, A gatyája kanavász.
Nézd meg, lányom, nézd meg jól, Ki kopogtat az ajtón. A szeretőm a csikós, A gatyája, inge gyolcs.
:-)))
A juhásznak jól megy dolga, Egyik dombról a másikra, Terelgeti a nyáját, Fújja furulyáját, Úgy éli világát.
:-)))
Csillag süt a szederágra, Lassan jön a pásztor álma. Rezgő fű a feje alja, Nyár éj ege betakarja.
Volt egyszer egy asszony, aki az erdőben lakott. Ez az asszony szánalomból a házába fogadott egy szegény árva fiút, aki eltévedt az erdőben, és úgy gondját viselte, mintha édesanyja lett volna.
Mikor a fiú felnövekedett, egy napon így szólt az asszonyhoz:
- Anyám, nekem el kell mennem, hogy megkeressem a Rózsalányt!
- Ó, fiam, az a leány nagyon messze lakik, és ha sikerülne is eljutnod odáig, akkor sem igen tudnád elnyerni, mert egy sárkány őrzi!
A fiút azonban nem lehetett többé visszatartani. Így hát az anyja adott neki egy csengőt, ezekkel a szavakkal:
- Ha valami kívánságod támad, rázd meg ezt a csengettyűt!
A fiú elindult, és ment, ment, egyre messzebb, és egyszer csak egy nagy méhrajhoz ért. Megkérdezte a méhkirálynőt, nem tudná-e megmondani, merre lakik a Rózsalány? A méhkirálynő azt felelte, hogy ő ugyan nem tudja, de hamarosan tudomást szerezhet róla, és azzal valamennyi méhecskéjét elküldte, hogy kérdezősködjenek. A méhek azonban visszatértek anélkül, hogy bármelyikőjüknek is sikerült volna hírt hoznia a Rózsalányról.
Ekkor a méhkirálynő méhszámlálást tartott, és kiderült, hogy egyikük még hiányzik. Végül az elkésett alattvaló is megérkezett, útközben ugyanis lesántult. Ő azután meghozta a várva várt hírt, mivel éppen a Rózsalánynál járt. Így hát a királynő megparancsolta, hogy mutassa az utat a fiúnak.
A méhecske átvezette kísérőjét egy nagy-nagy réten. Azután egy erdőhöz értek. Az erdő szélén lakott a Rózsalány egy hatalmas kastélyban, a fiú tehát elszegődött a kastélyba libapásztornak, és mindig a kert közelében legeltette a libáit. Itt mindennap látta a világszép Rózsalányt, aki ott járt-kelt a virágok között.
Fülébe jutott, hogy a Rózsalány minden este a városba megy bálba. Mikor beesteledett, elővette csengettyűjét, és megrázta. Abban a pillanatban előtte termett egy rézparipa, mellette hevert egy rézköpeny. A köpenyt nyomban magára öltötte, és belovagolt a városba. A bálban egyre a Rózsalánnyal táncolt, aki nagyon boldog volt a szép fiatalember karján.
Még mielőtt a bál véget ért volna, a fiú titkon kiosont, felült a lovára, és hazavágtatott.
A Rózsalány mesélt az anyjának a szép rézköpenyes fiúról, aki eközben már újra szegény pásztoröltözékében őrizte a libákat, és csak lopva mert egy-egy pillantást vetni a virágoskertbe.
Másnap este a Rózsalány megint elment a bálba. A pásztorfiú újra megrázta a csengőt, és nyomban előtte állt egy ezüstparipa, és mellette hevert egy ezüstköpeny. Magára öltötte a köpenyt, és elvágtatott a városba, a bálra. Itt megint egész este a Rózsalánnyal beszélgetett, aki nagyon boldog volt. De még mielőtt a bál véget érhetett volna, a fiú kiosont, felült a lovára, és elvágtatott.
A következő nap reggelén a Rózsalány megint mesélt anyjának a szép fiatalemberről, aki ez alkalommal ezüstköpenyt viselt. A fiú eközben azonban már újra libáit őrizte, és csak lopva mert egy-egy pillantást vetni a virágoskertbe.
A leány anyja kíváncsi volt, szerette volna megismerni a szép ifjút, és megkérdezte a leányát, nem jelölte-e meg valamivel a fiút? A leány azt válaszolta, hogy az eszébe sem jutott.
- Akkor hát, édes lányom, legközelebb vigyél magaddal egy kis szurkot, és amikor veled táncol, kend bele a hajába.
Estére kelve a Rózsalány megint elment a bálba, és vitt magával szurkot. A pásztorfiú pedig elővette csengőjét, és megrázta. Nyomban ott termett egy aranyszőrű paripa, s mellette hevert egy aranyköpeny. A fiú gyorsan magára öltötte a köpenyt, felpattant a ló hátára, és egykettőre a városban termett. A bálban megint egyenesen a Rózsalányhoz ment, és csak vele táncolt. Közben a lány ügyesen a haja közé kent egy kis szurkot.
Mikor a bál már vége felé járt, a fiú kiosont, felpattant a lovára, és hamarosan hazaért.
Reggel a Rózsalány ismét mesélt anyjának a szép ifjúról, hogy most meg milyen gyönyörű aranyköpeny volt rajta, és elmondta, hogyan csempészte tánc közben a fiú fürtjei közé a szurkot. A fiú pedig eközben csak lopva mert be-bekandikálni a sövényen át a kertbe. Mikor azonban délfelé hazaért, a leány hosszan nézett rá, és észrevette, hogy a haja kócos és szurkos.
- Te vagy hát a mi megmentőnk! - kiáltotta aztán boldogan.
- Boldog leszek, ha megmenthetlek benneteket! - felelte a fiú.
A leány anyja így szólt:
- Induljunk hát, hogy elmenekülhessünk, mert most még alszik a sárkány, nemsokára azonban felébred, és akkor elvesztünk!
Akkor a pásztorfiú kiment, és háromszor megrázta a csengőjét: a következő pillanatban már ott állt útra készen a réz-, az ezüst- és az aranyszőrű paripa. Akkor a Rózsalányt felültette az aranyparipára, és ráterítette az aranyköpenyt, a leány anyját az ezüstparipa nyergébe emelte, nekiadva az ezüstköpenyt. Végül ő maga felpattant a rézparipára, és beburkolózott a rézköpenybe, aztán mindhárman egyszerre elvágtattak.
Benn a kastélyban egy óriási hordó állt három hatalmas vasabronccsal, abban aludta egész éves álmát a sárkány. Az év éppen most járt le. Először az első abroncs pattant el, nemsokára a második és a harmadik, és valahányszor egy-egy abroncs elpattant, akkora csattanás hallatszott, mintha mennydörögne. Aztán a sárkány álmos szemét dörzsölve körülnézett:
- Hol van az én Rózsalányom? - De senki sem felelt a kérdésre.
Akkor felugrott, végignézte az összes szobákat meg a kertet, de sehol nem talált egyetlen lelket sem. Aztán az istállóba sietett, elkötötte a csődörcsikóját, s miközben a hátára pattant, így szólt hozzá:
- Vigyél engem toronyiránt a rablóhoz!
Nem tartott sokáig, s utolérte a menekülőket. Azoknak abban a szempillantásban meg kellett állniuk, mintha megbabonázták volna őket, s nem tudtak tovább menni. Akkor megszólalt a sárkány:
- Te apró földi féreg! Szétmorzsolhatnálak, de hát ez nem volna számomra valami nagy dicsőség!
Azzal elvette a fiútól a csengőt, a három paripát, s a Rózsalánnyal és anyjával együtt elindult visszafelé. Még egyszer visszafordult, és gúnyolódva azt mondta neki:
- Megszabadíthatnád ugyan a Rózsalányt, ha egy ugyanolyan lovat kapnál az anyámtól, mint az enyém, de ebben hiába reménykedsz!
Azzal hazament, és visszafeküdt a hordójába, hogy megkezdje újabb egész éves álmát, s a vasabroncsok ismét maguktól a hordó köré fonódtak.
A Rózsalány és anyja megint magukra maradtak. A leány napközben virágait ápolgatta, esténként azonban nem ment el többé a bálba, hanem szüntelenül megmentőjére gondolt.
A fiú pedig eközben egyre ment, ment, és kereste a sárkány anyját. Ekkor meglátott egy madárhálóba gabalyodott hollót. A madár könyörgött a fiúnak, segítsen neki kiszabadulni, egyszer majd meghálálja. A fiú kiszabadította a hollót, s az elrepült.
Amint ment tovább, meglátta őt egy keservesen vergődő, csapdába esett róka.
- Segíts nekem! - mondta -, s meglásd, meghálálom majd!
A fiú kiszabadította a rókát, és az elszaladt, be az erdőbe.
Akkor a fiú a tenger partjára ért, ahol egy nagy hal vergődött a szárazon.
- Tégy vissza engem a vízbe, és meghálálom neked!
A fiú teljesítette a hal kérését, és nemsokára meglátott az erdőben egy házikót; abban lakott a sárkány anyja. Bement és megkérdezte, nem akarja-e felfogadni őt szolgának?
- Dehogynem! Őrizni fogod a kancámat. Mennyi bért kérsz egy esztendőre? - tudakolta az öregasszony.
- Nem kérek egyebet, csak egy csikót! - válaszolta a fiú.
- Rendben van! - mondta az öregasszony. - Ha azonban csak egyetlenegyszer is nem hozod haza a kancámat este, akkor vége az életednek!
A boszorkány már sok szolgát felfogadott, és valamennyi az életével lakolt eddig.
A fiú tehát reggel kiment a kancával a mezőre, s ott az állat hamarosan eltűnt a szeme elől, egész estig hiába kereste, sehol sem találta. Ekkor meglátta a hollót, és megszólította:
- Segíts nekem, ha tudsz! - és azzal elmesélte, milyen nagy bajban van.
A holló nyomban azt felelte:
- A kanca fönn van a felhőkben, és megcsikózott. Jöjj, ülj fel a nyakamba, odaviszlek hozzá!
A fiú úgy tett, ahogy a madár mondta, és haza is hozta a kancát a csikajával együtt, hogy a vénasszonynak elállt szeme-szája a csodálkozástól.
Másnap, amikor a fiú kihajtotta a kancát a rétre, megint csak úgy járt. A kanca a csikóval együtt egyszerre csak szőrén-szálán eltűnt. Kereste őket egész estig, de sehol sem találta. Akkor összetalálkozott a rókával, és elpanaszolta neki nagy baját. A róka nyomban azt mondta:
- A kanca a hegy barlangjában van, és ott megcsikózott. Jöjj, üljél fel a farkamra, s én odaviszlek!
Úgy is tett a fiú, és végül egy rókalyukon keresztül bejutott a barlangba, és hazahajtotta a kancát és a két csikót. A boszorkánynak most is tágra nyílt a szeme ámulatában.
Mikor a harmadik napon kihajtotta a kancát és két csikaját, azok megint egyetlen pillanat alatt eltűntek a szeme elől. Egész alkonyatig kereste, de sehol sem találta őket. Akkor a tenger partjára ért, és gondterhelten bámult bele a vízbe. Hát egyszer csak jött ám úszva a nagy hal, és megkérdezte tőle, miért olyan szomorú, és a fiú elmondta neki nagy baját.
- A kanca lent van a tenger fenekén, és ott megcsikózott, de én majd mindjárt odavezetlek hozzá!
Azzal a hal szájába vette a fiút, és levitte magával, így hát megint csak haza tudta hajtani a kancát és a három kiscsikót. A vénség egyik ámulatból a másikba esett, és nem értette, hogyan is történhetett mindez. Most már nem volt többé hova elrejtenie a kancát meg a csikókat, így hát a fiú kint a mezőn legeltette őket, míg csak le nem telt az esztendő.
Akkor az öregasszony így szólt hozzá:
- No, most hát válasszál magadnak egy csikót!
A fiú a legöregebbet választotta, az egy év alatt abból már szép fiatal kanca lett. Annak a hátán lovagolt el, hogy megszabadítsa a Rózsalányt.
Alig ért a kastély közelébe, amikor a kancája elkezdett nyeríteni. Meghallotta ezt a sárkány csődörcsikaja az istállóban, s az is visszanyerített, és úgy dobogott a lábával, hogy minden rengett belé. A nagy robajra fölébredt a sárkány is a hordóban, mivel éppen most járt le az esztendő. A három abroncs nagy csattanással lehullott, s a sárkány meghallva a nyerítést, felugrott és az istállóba rohant. A csődörcsikó azonban már elszabadult, és éppen ki akart futni a kanca elé. Erre a sárkány belekapaszkodott a sörényébe, fenn termett a hátán, és meg akarta fékezni, a ló azonban erőteljesen védekezett. A sárkány földre zuhant, a tomboló csődör patái alá került, és az egyetlen pillanat alatt halálra taposta. Aztán átugrott a kastély falán, és a kanca után iramodott.
A fiú pedig, amint a kastélyhoz ért, nyomban leugrott a lováról, átmászott a sövényen a kertbe, hódolattal köszöntötte s aztán a karjába zárta a Rózsalányt.
Kancája nyomban visszafordult, és visszanyargalt a vén boszorkányhoz, nyomában a csődörcsikóval, amelyik csak akkor tudta már beérni, amikor hazaértek az öreg kancához és a másik két csikóhoz.
Ettől kezdve a fiú lett a kastély ura, és újra visszakapta a csengőjét meg a három csodaparipát. Aztán megülte lakodalmát a Rózsalánnyal, és nagy pompában és boldogságban éltek tovább.
Bimbószájú Böske húgommal nagy vásárt csaptam a minap. Megvettem tőle a szépen szóló körtemuzsikáját. Mégpedig azért vettem meg, hogy ne szóljon többet. Elkezdte fújni már az ágyban, s még délben is fújta az asztalnál. Még azt is körtemuzsikán fújta ki, hogy neki már elég volt a mákos csíkból, nem kér többet belőle. - No – mondom -, én meg nem kérek már a körtemuzsikából. - Nem is adom, ha kéred is – fújta Bözsike kevélyen a szépen szóló muzsikát. - No, pedig én tudnék olyant, amiért nekem adnád – évelődtem vele. - Olyan nincs – rikoltotta a gyönyörű muzsika. - Hátha olyan babát adnék érte, amilyen még sohase volt? Már akkor a kezembe volt a drágalátos muzsika. Dugtam is a zsebembe sebesen, hogy meg ne bánja a vásárt a gyönyörűm. No, nem is ő bánta meg, hanem én. Mindjárt belém csimpeszkedett, és tessékelt befelé a babaszobába. - No, gyere, bácsim! Nézd meg, hogy milyen babám nincs még. Annyi volt ott a baba, mint rostán a lyuk, még eggyel annál is több. Volt azok közt szolgáló baba is, kisasszony baba is, de még bárókisasszony baba is. - Hej, szegény világ, vetett ágy, mi lesz ebből! – sóhajtottam el magam, mikor Bözsike az ezüstbe öltözött babáját előhúzta. - Ez egy grófkisasszony baba – mutatta be büszkén. Meghajtottam magam, és azt mondtam a grófkisasszony babának, hogy még olyan szépet sose láttam, mint ő. - De már ilyent ne mondj, bácsim! – duzzogott Böske húgom, s leemelte a fátyolt a legkisebb babájáról. Tetőtől talpig arany volt a ruhája, még a folt is arany volt rajta. - Ez a hercegkisasszony baba! Ijedtemben szólni sem tudtam. Annál jobban tudott bimbószájú Böske húgom. - Csak még királykisasszony babám nem volt – ezt szólta. – Azt adj nekem, bácsim, a körtemuzsikáért. - Hát majd körül nézek a világban – ígértem meg Böskének, s egész délután törtem a fejem, hol vehetnék én királykisasszony babát. Még most is a fejem törném, ha ozsonnára diót nem törtem volna. De azt törtem ám, mégpedig nagy szemű diót, akár babát lehetett volna ringatni a héjában. „Nini, hátha lehetne is!” – ötlött hirtelen eszembe. Azzal kiválasztottam a legnagyobb diót, hosszában felnyitottam, a fölső hajának a felét lefaragtam, a másik felét meg visszaragasztottam az alsó hajára. - Így ni, készen volt a babakocsi, csak cérna kell bele húzónak – biztattam magamat. A többi aztán gyorsan ment. Egy gerezd diót be kell pólyázni, egy szem borsót ráerősíteni, annak orrot, szemet, szájat festeni, szép főkötőcskét illeszteni rá színes papírból, s olyan baba nevet ki a kocsiból, hogy öröm nézni. Megérdemli, hogy diribdarab selyemből függönyt is szerkesszen az ember a kocsijára. Nem telt bele félóra, már odahúztam az asztalon a babakocsit Böske húgom elé. -Itt a királykisasszony baba. Böske kerekre nyitotta a csillagszemét. - Micsoda királykisasszony ez? – kérdezte gyanakodva. -Hát dióbél királykisasszony. -Úgy már igen – nyugodott meg a babák királynéja. Ez csakugyan olyan baba, amilyen még senkinek se volt, de mindenkinek lehet.
- Hova futsz, te kicsi őz? - Oda, ahol várnak, ahol sárga falevél búcsút int a nyárnak…
- És az hol van, merre van? - Hát az éppen arra, ahol most lép rá az Ősz az első avarra…
- S ha odaérsz, ott maradsz - őszi őzikének? leszel társa rozsdaszín fűnek, falevélnek?
Zelk Zoltán
:-)))
KÍNAI DALLAM
Ősszé válok. Már nem bánom. Szélvész rázhat: Van két lányom.
Egyik nyárfa, másik nyírfa: vén törzsemben meg volt írva!
Ősszé válok. Már nem bánom. lombom rezdül: van két lányom!
Egyik nyírfa, másik nyárfa: tán nem lészek többé árva…
Koronámat égnek tárom: Ősszé válok! Van két lányom.
Kovács András Ferenc
:-)))
OKTÓBER
Hűvös arany szél lobog, leülnek a vándorok. Kamra mélyén egér rág, aranylik fenn a faág. Minden aranysárga itt, csapzott sárga zászlait eldobni még nem meri, hát lengeti a tengeri.
Radnóti Miklós
:-)))
A GALGONYA
Őszi éjjel izzik a galagonya, izzik a galagonya ruhája. Zúg a tüske, szél szalad ide-oda, reszket a galagonya magába. Hogyha a Hold rá fátylat ereszt: lánnyá válik, sírni kezd. Őszi éjjel izzik a galagonya, izzik a galagonya ruhája.
Weöres Sándor
:-)))
DIÓBÉL BÁCSI
Ki laki a dióhéjban? Nem lakik ott bárki, csak Dióbél bácsi.
Ha rácsapsz a dióhéjra kinyílik a csontkapuja, és cammogva előmászik vén Dióbél bácsi csak a szádat tátsd ki!
Csoóri Sándor
:-)))
A TÜNDÉR
Bóbita Bóbita táncol, körben az angyalok ülnek, béka-hadak fuvoláznak, sáska-hadak hegedülnek.
Bóbita Bóbita játszik, szárnyaz igéz a malacra, ráül, ígér neki csókot, röpteti és kikacagja.
Bóbita Bóbita épít, hajnali köd-fal a vára, termeiben sok a vendég, törpe-király fia-lánya.
Bóbita Bóbita álmos, elpihen őszi levélen, két csiga őrzi az álmát, szunnyad az ág sűrűjében.
Októberben több szüretkezdő napot ismerünk: Ferenc, Teréz, Orsolya, Simon-Júdás. Egerben el is nevezték Teréz-szedésnek. Élő néphagyomány a bortermelő vidékeken, hogy a sikeres szüretet szüreti maszkos felvonulással, majd bállal ünnepelik meg. A menetben szüreti dalokat énekelnek, zenélnek, táncolnak, szőlőfürtökből álló koszorúkat visznek. Régen a felvonulások érdekessége volt a bodnártánc vagy kádártánc, melyek hordóabroncsokkal bemutatott mesterségről szóló táncok voltak. A mulatság rendezését egy-egy család vállalta fel, s a gazdát kinevezték „bálkirálynak”. Valamikor azok a leányok vehettek részt a bálon, akiket a legények meghívtak.
Dunaegyházán így történik: Aznap csőszlányok és csőszfiúk járják énekelve, táncolva a falut, magyar népviseletbe öltözve. Szőlőt gyűjtenek a házaknál, ahol bőségesen megvendégelik a táncosokat. Csikósok és lovas kocsik kísérik őket, melyen a bíró és a bíróné ülnek. Ők őrzik estig az összegyűjtött szőlőt, és hívogatják a bálba a falu népét. Este a bálban a csikósok vigyáznak a szőlőre, a táncterem díszére, de a vendégek is igyekeznek túljárva az eszükön, ellopni egy-egy fürtöt belőle. Ha elfognak egy „tolvajt”, zálogot kell adni érte, ezeket a tárgyakat lehet kiváltani később a játékban. Egész éjjel tart a tánc és a mulatozás.
:-)))
Közhírré tétetik, Kicsinyek és nagyok, Füleljen mindenki A kisbíró vagyok! Öreg bíró uram, - Amottan ül hátul - Bölcsességet szívott ki A pipájából. Azt rendelte mára: Mulasson mindenki, Szontyolodott kedvű Ne legyen most senki! Nosza hát, egy-kettő Akit csak bír lába Jöjjön el mulatni A szüreti bálba!
:-)))
Október: MINDSZENT HAVA
A régi római naptár szerint, márciustól számító évkezdés nyolcadik hónapja /october-nyolcadik/.
Csillagok állását tekintve, a hónap utolsó, legjelesebb harmadában kezdődő Skorpió csillagkép alapján, Mindszent hava. Ünnepnapja már novemberre esik, de a halottak napjával együtt legfontosabb ünnepe. /Skorpió első dekádja...-dekád: tízes csoport, hónap egy harmada/
:-)))
Időjós népi megfigyelések:
- Ha a güzü nagy halmot gyűjt ősszel,
Számolj a nagy téllel.
- Minél nagyobbat túr a vakond ősszel, annál hidegebb lesz télen.
- "Ősszel szokott ködfelhő lenni, oszt felleg lesz belőle."
- Október: "Megmutatja a márciust." - mondogatták a régi öregek.
- "Ha októberben fagy és hó van, lágy idő lesz januárban."
- Gál napja: október 16.
"Ha megizzad a szent úr, és nem köll néki ködmön, esztendőre szárazságtól pörkölődik mindön."
- "Lukács az utolsó magvető." október 18.
- Orsolya napi szép idő Karácsonyig is eltarthat. október 21.
- Ha a nyájat terelő juhászt a fagyos szelű Dömötör "táncoltatta" - kemény telet igért. október 26.
- "Eljön a Simon, Júdás
Dideregve fázik a gulyás."
:-)))
"...- Ősz...,ősz...,ősz...", "...Hullott a makk, és megszólalt az erdő őszi távírója..." "...A patak pedig jött, jött végtelenül,...az öbölbe érve elerőtlenedett, és amit hozott elejtette...Kis csigák fúrták magukat az iszapba, lassabban vert a békák szíve, mert hidegedni kezdett a víz. Az őszi esők kitartó szemerkélése megduzzasztotta a patakot, mert a levezető csatornák ontották a völgyekbe rohanó vizet, s benne kődarabokat, madártollat, békalencsét, sásgyökeret, és nádtorzsát...". "...A folyó háta meg se fodrozódott, úgy érkezett a szél...Fellendült a nyárfa ágai közé, megforgatta leveleit, hogy elég aranyosak-e már, és azt mondta: - Ősz van. Ősz... A nyárfa reszketni kezdett. - Ősz - suttogtak a levelek, s egyesek kerengni kezdtek lefelé, mások ezüstjüket mutogatták, amit a szél figyelmesen megvizsgált...és megrázta a fát, mire hullott az arany levélbankó,...mintha lepkék arany raja szállt volna a földre...". "...Az előbb mátyások szálltak át felettem,... A mátyások után rigók...Az utolsók a vadgalambok...Gyorsan repültek dél felé...A galambok után már csak apró bárányfelhők maradtak az égen hűvös magasságban, és a hűlő nap aranyos tüze lila ragyogássá hidegedett, mire hozzájuk elért..." "...Hullott a makk..."."...Az öreg tölgy elálmosodott. A gyökerek csak úgy tessék-lássék szívtak fel egy kis táplálékot, nedvességet, mert a fa jóllakott már, s némelyik makk olyan kövér volt, hogy diónak is elmehetett volna. Ezek aztán fészkelődni kezdtek a bölcsőben, a földre néztek, ami az élet nagy kalandjánaknak ígéretével csábította őket, s az őszi nap meleg, arany sugarai kitágították a kis csészéket, az éjszakai hideg összehúzta, másnap a meleg újra kitágította, s az öreg fa levelei zizegve sóhajtottak. - Menjetek! S a kis makkok fejest ugrottak a mélységbe..." "...A völgyben akkor már este volt, és túl a hegyen dörmögő, mély bőgéssel megszólalt egy szarvasbika...", "...Feljebb, a sarjerdő egy kis tisztásán egy vén szarvastehén fordította arra füleit, mellete borja... - Itt maradsz!...Aztán megjött újra...idegensége...csak most múlt el véglegesen, hogy ismét anya lett, és megszólalt az erdő időjelző, ősi távírója..." "... Hullott a makk, kopogott az avaron, röviden, hosszan, verte a jeleket a leveleken...Megszólalt..., hogy akinek füle van, hallja meg a terített asztal hívogatását...". "...- Igen...Igen - kopog a vén fa őszi távírója -, s hogy ezt most megérted, te is az erdőé vagy..." "...Egy éjszaka aztán szétszakadtak a felhők, s a holdban jéghegyek látszottak. A harmat megborzongott, és a rétet kiverte a didergés sója,...", "...a múlandóság sója, a dér..."."...Felballag a Hold...","...mint egy kedélyes, pocakos vincellér...","...szelíd derengést szitál a világra, s palacsintaképe csak akkor derül kerekre, amikor meglátja, hogy a malomkő asztalánál venyigetűz mellett várja már a régi barát szőlővel és lágy kenyérrel...". "...Október, aki gyertyagyújtogató kanócával most lobbantja lángra a domboldalak őszbe pislogó őrtüzeit..."
Szeptember 29.: Mihály napja. Régen gyakori, kedvelt névünnep volt, ezért számos népszokás kapcsolódik hozzá. Borszűrő Szent Mihály, kiforrt új borral, szent mihályi vásárokkal köszöntötte-e jeles napot. Szentgyörgykor kihajtott állatokat a pásztorok haza terelték. A juhok átvételének,pásztorbér kifizetésének,s egyben a pásztorfogadások fordulónapját is jelezte Mihály napja. Az őszi munkák, kukorica törés után a megpihenés időszaka következett Katalin napjáig: kisfarsang, mulatságok, leányvásárok, bálok, lakodalmazások. "A karádi faluvégen, sej haj lu lu lu lu lárom..." Ehhez a naphoz kapcsolódnak a híres Mihály-napi vásárok. Régen, aki vásárolni, vagy eladni szeretett volna, elment a vásárba. A nagy városokban tartották a sokadalmat...vásár városok...vásárnapok...vasárnapok. A távolabbi helyekről lovaskocsival, ökrösszekérrel mentek a vásárba, s a vásártér zsivaját már messziről lehetett hallani. A vidék mesteremberei igyekeztek minél szebb, jobb és több árut eladni. Rigmusokkal, rímekbe szedett versekkel hívták fel a vásárlók figyelmét saját portékájukra. Színes, míves cégérek hirdették a mesterek termékét. Mindenki tudta, mit, hol keressen: gomb, madzag, fazekak, tálak, ruhák..., még a pásztorok is megvásárolhatták a munkájukhoz szükséges felszereléseket. Így árultak a csizmadiák a csizmát, a vargák bocskort, kádárok hordót, szíjjártók lószerszámot, szűrszabók cifra szűröket, fazekasok cserépedényt, korsót, tányért..., kosárfonók kosarat, szakajtót... A "vásárfia" ajándék volt, amit a vásárból vittek haza. Mézeskalács sütő mesterek árulták az elődeiktől örökölt formák édességét: mézes olvasót, mézes babát, mézes huszárt, mézes szívet... Az emberek nem csak azért mentek a vásárba, hogy megvegyék amire szükségük van. Szórakoztak, beszélgettek, ismerkedtek.
:-)))
CSIMPILIMPI, HOVA MÉSZ?
Éc péc kapuléc, Csimpilimpi, hova mész? Pockot viszek a vásárra, egy peták az ára. Besuttyantam a sátorba, állt feltűrve Bábos Dorka, benn a pocok táncot ropott, Bábos Dorka sivalkodott, árus-polc mögébe bujt, mézes huszár legurult, uccu neki fuss!
Weöres Sándor
:-)))
VÁSÁR
I.
Olcsó az alma, itt van halomba, aki veszi, meg is eszi, olcsó az alma!
II. Kis trombitát vegyenek, pirosat, fehéret, lilát, sárgát, kéket! Mézesbábot vegyenek, tükrös-szivet, szépet!
III. Fut a kutya-szán, kutya-szán, szalad igazán, igazán, köszörüs vagyok én, kutya-szánon futok én.
IV. Van-e csizma eladó, Hóba-sárba mindig jó? Van kis csizma eladó, szép varrás a szárán, Hogyha ílyet hordanék, bizony sose bánnám. Van-e ködmön eladó, Szélbe-fagyba mindig jó? Van kis ködmön eladó, szép hímzés a vállán, Hogyha ílyet hordanék, bizony sose bánnám.
V. Érkezik a vándorcirkusz, hoznak elefántot, tarka bohóc vezeti, Füsti Pisti követi, ílyet sose látott.
VI. Sátor alól kikiáltó szétnéz: „Itt látható a nagyhírű bűvész! A lábával karikázik, a kezével citerázik, az orrával orgonázik, a fülével figurázik, a szemével gurgulázik, a szájával vacsorázik!”
VII. Jó márc a cseberben, csuprom telemertem. Tele van a csuprom, idd már, ki ne fusson.
A csillagászati ősz kezdete szeptember 23. Napéjegyenlőség - őszi napforduló. A sötétség és világosság egyensúlyát a mérleg jelképezi. Szeptember 24.-én az éjszaka hossza tavasz óta először haladja meg a nappalét, s a Szűz havát mától a Mérleg hava követi a sorban. Régen nemesfémmel /arany, ezüst.../ fizettek az emberek. A súly mérték /sékel, mina, tálentum.../ meghatározásában fontos kellék volt a mérleg. Később egyszerűsítették a fizetés módját, a nemesfémből érméket-pénzérméket verettek, de annak súlyát továbbra is ellenőrizték. Forgalmas utak mentén, út kereszteződéseknél, folyókat átszelő hídlábaknál... vámházat, kaput állítottak. Vámosok, adószedők mérlegelték az átkelés árát.
A kapus - hidasjátékok ezt a régi hagyományt őrzik. A hídon, kapun való átkelés az életben beállott változást is jelképezte.
Hidasjáték:
- Itthon vagy-e , hidasmester? - Itthon vagyok, csak most jöttem. - Eressz által a hídadon! - Nem eresztlek, mert leszakad! - Ha leszakad, megcsinálom. - Mivel tudnád megcsinálni? - Győri gyönggyel, gyöngyharmattal /sárarannyal/.
A hidasmester ekkor felemeli a kapuszerűen kitartott jobb karját, s azt mondja: "Átmehettek". Mögötte áll a kaput tartó két gyerek, akik előzetesen összebeszéltek, hogy melyikük az "aranyalma", "aranykörte".
Dal:
Hold, hold, fényes lánc, fényes kapu zárja, Nyisd ki kapud Gergely gazda, vámot adok rája.
A gyerekek kézenfogva járnak, átbújnak a kapu alatt...,amikor a dal az utlsó szótaghoz ér /"...rá-ja."/, a kaputartók leeresztik a kaput. Aki előtt a kapu lezárult, azt megkérdezik: " Kihez mész: "aranyalmához, vagy aranykörtéhez?" A választól függ, hogy melyik kaputartó gyerek mellé áll. Azzal fog most már ő is kaput tartani. Így már két kapun kell a gyerekeknek kanyarogva keresztülhaladniuk. A játék így megy tovább, egyre több gyerek tart kaput, s egyre fogy a hídon átvonulók sora. Minden új kaputartó új nevet választ magának a " Kihez mész?" kérdésre. Addig játszuk, míg egy pár marad.
