Mint elátkozott királyfi Túl az Óperencián, Él magában falujában Pató Pál úr mogorván. Be más lenne itt az élet, Ha egy ifjú feleség... Közbevágott Pató Pál úr: „Ej, ráérünk arra még!”
Roskadófélben van a ház, Hámlik le a vakolat, S a szél egy darab födéllel Már tudj’ isten hol szalad; Javítsuk ki, mert maholnap Pallásról néz be az ég... Közbevágott Pató Pál úr: „Ej, ráérünk arra még!”
Puszta a kert, e helyett a Szántóföld szépen virít, Termi bőven a pipacsnak Mindenféle nemeit. Mit henyél az a sok béres? Mit henyélnek az ekék?... Közbevágott Pató Pál úr: „Ej, ráérünk arra még!”
Hát a mente, hát a nadrág, Ugy megritkult, olyan ó, Hogy szunyoghálónak is már Csak szükségből volna jó; Híni kell csak a szabót, a Posztó meg van véve rég... Közbevágott Pató Pál úr: „Ej, ráérünk arra még!”
Életét így tengi által; Bár apái nékie Mindent oly bőven hagyának, Soha sincsen semmije. De ez nem az ő hibája; Ő magyarnak születék, S hazájában ősi jelszó: „Ej, ráérünk arra még!”
Pali húgom finom úrigyerek volt. Bársonyból szabták annak még a hétköznapi ruháját is. Mikor az iskolába ment, cifra gúnyás szolga vitte utána a könyveket. Mikor hazaszabadultunk, üveges hintó röpítette abba a márványoszlopos kastélyba, amely a város végén mereszkedett nagy kevélyen, s lenézte a nádtetejű zsellérportákat. - Mindegy, gyerek, én azért mégsem cserélnék az úrfival - mondta nagy bölcsen Kőmives Pista, aki arról volt híres, hogy télen-nyáron vászonzubbonyban járt iskolába. Nem cserélt volna biz avval egyikünk se. Mert minket zsellérgyerek létünkre is jobban szeretett apánk, anyánk a világ minden kincsénél, a kastélybeli nagy úr meg rá sem szeretett nézni a fiára. Huszár ezredes volt a Pali húgom édesapja, szálfatermetű, zord ábrázatú, kevély katona. Azt beszélték róla, hogy csak egyszer mosolygott életében. Akkor, mikor a Pali fia született. Nagy, erős kezével meghintáztatta a levegőben. - Hej, kis legény, takaros huszárt nevelek belőled! - Ohó, ohó, ohó! - sikoltozott a kis huszárjelölt torkaszakadtából, hogy csak úgy kékült bele az orcácskája. Úgy megriadt a szép katonagúnyától, hogy soha életében nem tudta szívelni. Jámbor, szelíd fiúcska lett belőle, nevetős szemű, mosolygó orcájú, de ha az apja kardja megcsörrent, mindjárt elborult a jókedve. Ha sarkantyúpengést hallott, ijedten bújt el az édesanyjához. Mikor meg valami ficánkoló lovat látott, olyankor majd kiszaladt a világból. Azt pedig láthatott eleget. Az édesapja szilaj paripákban találta legtöbb örömét. A fiától azonban egyre jobban elkedvetlenedett. Látta, hogy csak anyámasszony katonája lesz biz abból, hanem annak aztán párját ritkítja. Még a fecskefarkú pillétől is megriadt, mikor tévedésből nekivágódott a szemének, mert lenvirágnak nézte. Pedig egyéb se kellett a gyereknek: csak a kert. A virágok, amik épp olyan csendesek voltak, mint ő, meg a madarak, amelyek éppen olyan ijedősek voltak, mint ő. Más pajtása akkor se volt neki, mikor közénk került az iskolába. Szinte összerezzent, ha megszólították. Mikor métáztunk az iskola kertjében, bedugta a fülét, hogy ne hallja a labda duhogását. - Hé, úrfi - rikkantott a fülébe Kőmives pista-, gyere métázni! - Köszönöm szépen - modta ijedten-, én csak nézni szeretem a játékot. - Nem is neked való az, Pali húgom - vigyorgott Kőmives Pista. Ez a név aztán rajta veszett. Szállt szájról szájra, s meg sem állt az édesapjáig. Az is azzal mordult rá nemsokára: - Gyere csak, Pali húgom! Adok neked valami neked valót. A gyerek lángba borult képpel sompolygott be az apja szobájába. Sose szeretett pedig odamenni. Ragyogó kardok csúfolódva nevettek, midenféle fajta puskák haragosan merészkedtek rá a falról. No, most volt ott egyéb is. Egy törött lábú porcelán bábu. Azt nyomta a markába az édesapja. - Nesze, Pali húgom! Könnyázott orcáját sietett édesanyja ölébe rejteni. Ott sírta ki szíve tenger keserűségét: - Anyám, lelkem jó anyám, mért haragszik énrám az édesapám? - Nem haragszik az terád, szívem - simogatta meg bánatosan az édesanyja. - Csak szeretné, ha egy kicsit katonásabb lennél. Szegény Pali húgom megpróbálta azt is. Összeharapta a száját, és besurrant a fegyveres szobába. - Jaj, meg ne lásson az apám! Az nem is látta meg, mert a falnak fordulva aludt a pamlagon. A gyerek dobogó szívvel emelt le egy kardot a szögről, és megpróbált vele suhintani. Vézna kezéből csörömpölve hullott ki a nehéz fegyver. - Ohó, húgom - szólt oda szánakozva az ezredes-, nem főzőkanál ám az! Körülbelül ez volt hozzá az utolsó jó szava az édesapjának. Hiába rakta elébe a rajzait, az írásait, hiába dicsekedett a jó bizonyítványaival: az apja csak vállat vont rá. Ó, mit nem adott volna érte, ha szőke fürtjeit csak egyszer is megsimogatja az apai kéz! Pedig nemsokára az anya áldott keze se simoggatta. Gyászba öltözött a kastély, s a Pali húgom kétszeresen árva lett. Mintha a fehér orcájú édesanyjával az apa szerető szívét is odatemették volna a vadszőlős kriptába: olyan egyedül maradt szegény gyerek a nagy, üres kastélyban. Teltek a hetek, múltak a hónapok, s valamennyi nagyobbra dagasztotta a gyerek fájdalmát. A szeme megbágyadt, az arca megfakult, az édesapja soha meg nem kérdezte: miért? Annál többet kérdezte ő a sötét éjszakától, a néma kriptától, a maga kis szívétől: - Miért nem szeret engem az édesapám, miért? Annyi bátorsága sose volt szegénynek, hogy az édesapjától kérdezze ezt meg. Hiszen ránézni is csak félve mert az apjára. Leginkább az ablakból, mikor az édesapja lóra ült az udvaron. Olyankor nézte szívszorongva és mégis büszkén, hogy az az erős, daliás ember hogy megtudja fékezni egy rántással a legsziljabb paripát is. Egyszer valami csudaszép lovat hoztak az ezredesnek. A sörénye fekete, mint a holló, a szeme égett, mint a parázs. Rúgott, toporzékolt, ficánkot, három lovász is fogta, míg az ezredes rápattant. S ekkor röpült, mint a nyíl, szállt, mint a madár. A gyerek iszonyodva nézett utána, s reszketve fogódzott bele az ablak párkányába. Még akkor is ott állt, lázas arcát a hideg ablaküvegre nyomva, mikor a paripa visszafelé nyargalt. Most már nem mint a nyíl, hanem mint a villám. Bőszült nyerítéssel szórta a tajtékot, sörénye lobogott, mint valami fekete zászló, s lovasa halálra vált arccal dőlt hanyatt a hátán. A megbokrosodott állat elragadta, s vitte egyenesen a kapu márványoszlopának. Pali húgom elsikoltotta magát, s villámnál sebesebben rohant le a lépcsőkön, keresztül az udvaron, ki az utcára, s kiterjesztett karokkal eléje vetette magát a rettenetes állatnak. A szilaj ló megtorpant a hirtelen eléje zuhant testtől, s nagyot horkantva kapta föl a fejét. Ez a szempillanat elég volt az ezredesnek arra, hogy leszökjön a nyeregből, s karjára kapja az út porából az elalélt gyereket. Olyan könnyen kapta föl, mint egy szál virágot. - Fiam, édes kis hősöm, meg tudsz-e nekem bocsátani? - kérdezte el-elfúló hangon, összecsókolva poros kis képét. Pali húgom felnyitotta a szemét, boldogan nevetett, s két karjával erősen, katonásan magához szorította az édesapja könnyázott arcát. - Apám, édes jó apám, katona dolog volt! Attól fogva az egész város, öregek, fiatalok, mindnyájan levett kalappal köszöntünk Pali húgomnak. S a katonacsapatok, ha találkoztak vele, úgy tisztelegtek neki, akár egy öreg generálisnak.
Más évben a nyárban, mikor a forró mocsárban hallgatnak a békák.
Vagy ősszel, midőn nem is tudom.
Végül télen, hóban, jégben, csikorgó csizmában fütyülni érdem.
Weöres Sándor
:-)))
"TAVASZ
Noha cseles, noha csélcsap, mégis csodás ez az évszak, túltesz minden vágyon, álmon, különb, mint a többi három..."
Weöres Sándor: A NÉGY ÉVSZAK
:-)))
MADÁRCSALOGATÓ
Gyere be, gyer be, gyönyörű kis madár, Csináltatok neked aranyból kalitkát, Aranyból kalitkát, ezüstből ajtaját, Ezüstből ajtaját, gyémántból válukát. - Nem szoktam, nem szoktam kalitkában lakni, Csak szoktam, csak szoktam zöld erdőben lakni, Zöld erdőben lakni, zöld ágakra szállni, Fenyőmagot enni, gyöngyharmatot inni.
:-)))
NŐK NAPJÁRA
Ha a Nőnap nyáron volna, Rózsát kötnék nagy csokorba, Szegfűt vagy búzavirágot, Megérdemlik azt a lányok!
Ha a Nőnap ősszel volna, Lombot kötnék szép csokorba, Tarkát, sárgát, pirosat, Köszöntse a lányokat!
Hideg télben fenyőágat, Bogyót szednék minden lánynak, Piros láncot fűznék össze, A lányokat hadd köszöntse!
Tavasszal nem telik másra, Csak néhány szál ibolyára, És ha az sincs, fogadjátok, Szívesen e szál virágot!
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, aki mindig arra vágyott, hogy találkozzék egy igazi tündérrel, picikével, kék szeművel, pillangószárnyúval, harangvirág hangúval. Egyre csak járta a réteket, mezőket, s ha virágot lelt, belekukkantott a kelyhébe, mert köztudomású, hogy abban laknak az igazi tündérek. Virágot lelt is sokat, de tündért egyet sem. Még akkorát sem mint a kisújja, még annál kissebbet se. Egyre rótta az erdőt, mezőt, holdvilágos estéken, mert mindenki tudja, hogy olyankor a tündérek a harmatos füvön táncolnak, s gyönyörűségesen énekelnek. De a harmatos füvön csak a jánosbogárkák járták villanó táncukat és nem énekelt ott más, csak a könnyű szellő. Ezen úgy elbúsulta magát az az ember, hogy nem járt többé erdőn-mezőn, réteken, csak a városi utcákat rótta, s lesütötte a szemét búbánatában. Végül ez lett a szerencséje, ez a búbánat. Mert jártában-keltében összetalálkozott Jutkával. Jutka egészen pirinyó kislány volt, talán, ha térdéid ért, vagy még addig sem egészen. De azért nagy bátran felfelé tekintett, mindig a magasba. És ez volt a szerencse másik fele. A kicsi Jutka bátran felfelé nézett, a magasba, az a hol-volt-hol-nem-volt ember pedig búsan lefelé tekintett, s így találkozott a tekintetük. S a tündérkereső embernek szinte elállott a szívverése. Jutka aranybarna szemében ugyanis egy pirinyó kis tündér üldögélt, ott csücsült a szembogara peremén, és harangozott két picurka lábával. Az ember örömében, boldogságában elmosolyodott, és ugyanakkor elmosolyodott Jutka is. Megkérdezte tőle: - Minek örülsz, te kislány? - Én annak örülök - felelte ő -, hogy a szemedben egy pirinyó kis tündért pillantottam meg. Ott üldögél a szembogarad peremén, lógázza a picike lábát és harangozik. Úgy ám! Az az ember azt mondta erre, hogy butaság! Az ő szemében nincs semmiféle tündér, nem is volt soha. Jutka csak a saját tündérének tükörképét látja az ő szemében. De a kislány nagyot nevetett és azt mondta: - Buta vagy, jaj de buta! Hiszen tudni való, hogy csak egy tündér van. Nincs több csak egyetlenegy tündér. - Hát ha nincs több, csak egy, akkor vigyázzunk, el ne veszítsük azt az egyetlenegyet - mondta az ember. Azzal kézen fogta a kislányt, de jó erősen, nehogy elveszítsék egymást a nagy jövés-menésben. És így indultak el. Az egyik felfelé nézett, a másik lefelé nézett, és látták egymás szemében a tündért, az egyetlen tündért. És szemközt jöttek velük az utcai járókelők: kisgyermekek és egészen öreg, csoszogó apókák meg anyókák, azután kisbabák gyerekkocsiban és mamák, akik siettek haza ebédet főzni a családnak, s ki tudja még ki mindenki! Ők pedig - amint kézen fogva mentek - a szemközt jövők szemébe néztek. S azt látták, hogy mindegyikük szemében ott ül a pirinyó tündér, az egyetlen tündér, ott csücsül a szembogaruk peremén és harangoz a csepp kis lábával... Bizonyára ott csücsül a te szemedben is. Ezért hát hasztalan keresnéd virágkehelyben vagy holdsütötte tisztások harmatos füvén. De ha a legszebb tükörbe, a tükröző szembe nézel, megláthatod te is a tündért, az igazi, az egyetlen tündért, ami ott ül a szembogár peremén. És ő is megpillantja magát a te tükröződő szemedben, látja, hogy ott csücsül, harangoz a picike lábával, és repes a fehér szárnyával az igazi, az egyetlen tündér.
Hipp, hopp, farsang! Itt ölték az ártányt, nem adják a máját, csak a szalonnáját. Adjon az Úristen ennek a gazdának nyolc-tíz ökröt, öt-hat lovat, sok kulacs bort, sok kalácsot, olyan egészséges legyen minden családtagja, mint a makk!
/Ócsa 1934 Gy.:ifj. Szilvási István/
:-)))
Elmúlott a rövid farsang, búsulnak a lányok. Ettől a sok búsulástól ráncos a pofájuk. Nem tudsz férjhez menni, vőlegényt szerezi, vedd elő az olvasódat, kezdj el imádkozni!
/Vámoscsaládi vénlánycsúfoló 1952 Gy.: Kiss Lajos/
:-)))
Húshagyó! Itt maradt az eladó. Akinek van nagy jánya, hajtsa ki a gulyára!
Jön a tavasz megy a tél, barna medve üldögél, kibújás vagy bebújás? Ez a gondom óriás!
Barlangból kinézzek-e? Fák közt szétfürkésszek-e? Lesz-e málna, odú-méz? Ez a kérdés , de nehéz.
Weöres Sándor
:-)))
MACI
A barátom ma cibált: nézzük meg a maci-bált. Hej, nemrégen, bocs-koromban megfértem a bocskoromban, csakhogy már kikamaszodtam s nagyon tetszik amaz ottan, testemben a nedv-elegyek késztetnek, hogy medve legyek.
Egyszer a, kétszer a csöndben, egy csuda, két csuda csörren; három, a négy odamászik, fákon a szél bogarászik; ötször, a hatszor a házak, reszket az utca ha fáznak; hétszer, a nyolcszor a télbe bújik a hó puha lépte; s míg a kilenc dala várja, nyíljon a fák arany ága: tízszer, a tízszer a mámor zeng a tavasz madarától!
Kisfaluban kicsik a házak, mind fehér, a tetők pirosak, az ablakok zöldek. Az udvarok tisztára söpörve, az út is tiszta. Minden házban van kisgyerek, mind papucsban jár, pirosban, kékben, zöldben. A kisfalu nagyon rendes kisfalu, csak a gyerekek... Amikor este aludni mennek, egyik sem teszi a helyére a papucsát. Másnap reggel aztán kereshetik az asztal alatt, a kemence mögött, apa kabátzsebében. Keresik, de nem találják. Egy reggel, mikor már az egész falu a meleg kávé illatával teli, Jancsi hiába kereste a papucsát. - Anya, hol a papucsom? - kérdezte. - Miért nem tetted a helyére? - felelte anya. - Látod, most elvitte a cica. Ugyanígy járt Sári is a szomszédban, Tini két házzal arrébb, Toncsi a szemközti házban. Ezen a reggelen Kisfaluban minden rendetlen gyerek papucsát elvitte a cica. A gyerekek mezítláb reggeliztek, és reggeli után nem szaladhattak ki az udvarra, mert még hűvös volt odakint, és mezítláb megfáztak volna. később kisütött a nap, fölmelegedett az idő, a gyerekek mezítláb, tarka ruháikban kiszaladtak az útra. - Hol a papucsod? Hol a papucsod? - kérdezgették egymást. - Elvitte a cica. - Az enyémet is! - Az enyémet is! - felegették. - Hol lakik a cica? - kérdezte valamelyik. - Menjünk, keressük meg a cica házát! - kiáltotta Jancsi. Ennek mindnyájan megörültek, s azon nyomban el is indultak. Az erdő közepén egy fehérre meszelt, piros tetős házacskát találtak. Az ajtón tábla: MIRCI CICA CIPÉSZ Mirci meghallotta a gyerekek hangját, és ajtót nyitott. - Mit kívántok gyerekek? - A papucsainkat. Add vissza, kérlek, a papucsainkat... Mirci kinyitotta az ajtót, és betessékelte őket. A falakon pocok, a polcokon papucsok, pirosak, zöldek, kékek, az egész falu minden gyerekének papucsa. És milyen szép rendben!... Keresse meg mindenki a magáét - szólt Mirci. Ez bizony nem volt könnyű. A gyerekek alig ismertek rájuk. De azért előbb-utóbb mindegyik megtalálta a magáét, csak a legkissebb, Bogyóka nem... elpityeredett, a lába fázott. Az ő papucsa elnyűtt volt, rongyos, a polcon meg csupa szép rendbe szedett papucs maradt. - Megfázom - panaszkodott a kisfiú a cicának...- ... valóban megfáznál, ha mezítláb mennél haza..., és előhozta Bogyóka papucsát. - Mire leesik a hó, újat varrok neked - igérte. Meghallották ezt a többiek is. Visszaszaladtak, és kérték Mircit: - Nékem is! - Nekem is! - Varrok neketek is - intett nekik Mirci, s azzal becsukta az ajtót. Az ablaküvegen át nézte, amint a tarka ruhás, piros, kék, zöld papucsos gyerekek hazafelé indulnak. Leghátul Bogyóka botladozott.
Esik már a hó. Itt a tél. Mirci cica varrja már az új papucsokat. Pirosakat, zöldeket, kékeket. Mindet pihe-puha prémmel béleli, hogy jó meleg legyen, és meg ne fázzanak benne a gyerekek. Mit gondoltok, helyre teszik-e ezután a papucsaikat, mielőtt este aludni mennek?
A múltkoriban, ahogy az íróasztalnál ülök, egyszer csak hallom ám, hogy a papírkosár egyszer csak elkezd sétálgatni a sarokban s zörgeti magában a sok papirost. - Nini - mondom - ez bizony a Panka udvari postása lesz! Az volt csakugyan, a Muszi nyuszi. Mert minálunk az a törvény, hogy mikor én leülök írni, akkor énhozzám csak a Muszi nyuszinak szabad bejönni. Annak is csak akkkor, ha levél van behúzva a kék pántlikájába. Az is csak ha olyan levél, amit Panka szántott tele szarkalábbal. No ez olyan volt, messziről megismertem a sok szép fekete malackáról, amik szereteszét legelésztek benne. De annyira ám, hogy alig találtam köztük az írást. Az pedig nevezetes írás volt. Azt jelentette be, hogy ma este lesz a híres bababál. Az pedig arról híres, hogy Panka járja benne híres pilletáncot. - Ott leszünk, megnézzük - írtam meg a választ. - Mindig hallottam, hogy a pillék tél derekán báloznak. Hát alig csoszog ki Muszi nyuszi, már megint zörgeti a papírkosarat. De olyan ijedten pilogott a rubintszemével, hogy magam is félve vettem el tőle az új levelet. - Jaj, Muszi nyuszi, mi lehet ebben, hogy ilyen szépen össze van hajtogatva! Nagy fát mozgatott bíz abban Panka. Azt írta, magamtól is fölérhetném ésszel, hogy a pille nem táncolhat szárny nélkül. Jó lenne, ha szólnék a tündéreknek, hogy hozzanak szárnyat Pankának. Égszín selyemből legyen, arany csillaggal behintve, ezüst rojttal beszegve. - Majd szót értek a tündérkirálynővel - írtam vissza. - Ami igaz, igaz, nincs pille szárny nélkül. Az ám, csakhogy mire én a királynőnek kiszóltam az ablakon, akkorra megint ott motozott Nyuszi muszi. De most már mind a két fülét rásunyta a szemére szégyenletében. - Egy füst alatt mond meg azt is a tündérkirálynőnek, apu, hogy azt a csipkeruhát is hozza el, amit a múltkor igértél a bababálra. - Nem igértem, tagadom, hanem azért megadom - küldtem ki az üzenetet a nagyfülű postástól. - Csak attól félek, hogy már elsuhogott a tündérkirálynő. - Nem baj, lehet annak telefonálni is - somfordált be Nyuszimuszi a jó tanáccsal. - Legalább nyakbavaló piros klárist is lehet vele hozatni. De már erre semmit se üzentem, csak a légycsapóval fizettem ki a postást. Hordta is ki a fehér bundát esze nélkül. Hát ahogy vissza teszem a légycsapót a helyére, már megint ott szöszmötél a kanálfülű. Nem is kérést hozott már most, hanem parancsot. - Cipellőt parancsolj a tündéreknél, apu, patyolatfehéret, bojtosat, gombosat, mert más formába nem eresztenek be a bababálba. Az ám, magam is mindig úgy láttam, hogy a pillangók gombos cipőben járják a csárdást a galagonyabokron. Midegy no, kérdezzük meg a tündért, terem-e bojtos, gombos fehér cipő Tündérországban. Nyilván terem ott minden, mert utóljára azt az üzenetet hozta Muszi nyuszi: - Gyere ki, apu, ha szépet akarsz látni! De akrtam ám, de láttam is ám! Ott volt már az asztalon a két pilleszárny, égszínű selyemből, arany csillaggal behintve, ezüst bojttal beszegve. Szinte repülhetnékje támadt az embernek a ránézéstől is. Hát még az a szép csipkeruha! Könnyű, mint a hab, lenge, mint a felhő. Ott piroslott rajta a nyakbavaló kláris is, mint havon a rózsa. Pankának pedig szebben ragyogott a szeme, min a tündérkirálynő koronájában a legszebb gyémánt. - De ezt a cipellőcskét nézzed apu, milyen édes. Nézd, hogy illik még a babám lábára is! A nagy baba csakugyan ott meresztgette a szemét a sarokban a sok drágaságra - hanem mezítláb volt szegényke. - Hova tetted a cipőmet? - rázta meg Panka rémülten. A babácska nem szólt egy szót se, csak a földre bukott ijedtében és betörte az orrocskáját. Panka pedig jajgatva csapta össze a kezét: - Hátha visszavitte a tündérkirálynő! - Hm - mondom - én nem láttam, hogy itt járt volna. Anyu se látta. Hát Muszi nyuszi látta-e? Nem, inkább a Muszi nyuszit se lehetett látni sehol. Csak a csörtögése hallattszott az ágy alul. - Gyere csak, Muszi nyuszi - húztam elő a tapsifülénél fogva - nem tudod, merre lakik az új cipellőnk? Az olyan komoly postás, mint Nyusz muszi, minden tud. Elégedetten simogatta végig a bajusszát és újra beosont az ágy alá. Olyan büszkén billegette a fülét, mintha csak azt akarta volna mondani: - Ne féljetek, tudom én, mi a becsület! Hát tudta is. Mert a cipőcskéket tisztára megette ugyan, de a gombokat mind meghagyta belőlük. Pedig már akkor nagyon cincogott a bababálon a cirokhegedű. Csúfolódó szellő be-behozta hozzánk a hangját, szívünk fájdítani, könnyünk hullajtani. Mit ér a bababál, ha Panna nem járhatja a pilletáncot? Már pedig addig nem járhatja, míg a gombokhoz új cipellőt nem varrnak a tündérek.
Hagyományosan a farsang kezdetét kolomplással, ostorpattogtatással, zajkezdéssel jelzik. A tavaszvárás azon időszaka, mikor vidásámgal, játékkal, mulatságokkal, bálokkal múlatjuk az időt.
Figyelem, figyelem, közhírré tétetik, A farsangi alakoskodás elkezdődik. Lesz itt móka, kacagás, Láthatjuk a tehenet, rönkhúzást, Lépked a gólya meg a kecske, S cammog táncosan a medve. Aki itt van haza ne menjen, Aki nincs itt, az is megjelenjen!
Régen a farsangi táncmulatságok egy részét a fonóban, más részét a kocsmában, vagy házaknál tartották. A fonó a közösen végzett női munka helyszíne volt. Fonás alatt a lányok, asszonyok énekeltek, táncoltak, játszottak, jeleneteket adtak elő, találós kérdéseket fejtettek. "Legényjáró napokon" a legények szemrevételezték a lányokat, megfigyelték, ki hogy dolgozik, de részt vettek a közös játékokban is. A farsangi táncmulatságokon a lányok bokrétát adtak az általuk választott fiúknak, akik azt a kalapjukra tűzték. Az a legény, aki több bokrétát kapott, először azt a lányt vitte táncba, akitől az elsőt kapta. kalapja elejére mégis annak a hajadonnak a csokrát tűzte, aki a legjobban tetszett neki.
FARSANG
Álljon a bál, amíg állhat. Nyaggasuk a citerákat. Körbe-körbe! Csak vidáman! Maszk nélkül meg maskarában. Pántlikázzuk a farsangot! Kongassuk a nagyharangot! Ide szálljunk! Oda szálljunk! Csizmasarkon ugróst járjunk! Kereplőkkel, kolompokkal, nádsípokkal, vasbotokkal kilenc király bandukoljon, csipkés lángú lámpást gyújtson, siska fülét hegyezgesse! Prémsüvegben jön a medve. Moha csüng a süvegéről. Pipájában tapló füstöl. Hajladozzunk. Énekeljünk. Ibolyásan ölelkezzünk. Álljon a bál, amíg állhat. Zengessük a citerákat.
Galambosi László
:-)))
KAVAROG A HÓ
Kavarog a hó, kanyarog a szélvész, tenyeribe huhogat a vonaton a gépész. Fekete a tél, csupa sűrű sár van, de Marika ide-oda viharoz a bálban.
"... Éjfél van:... amikor láthatatlan szánok csilingelnek ismeretlen utakon, s az Úr felhőn túli pitvarában két vándor áll a csillagok ragyogó trónusa előtt. Az egyik tépett, havas szakállú agg, a másik ifjú ember. - Elvégeztem... - és leteszi a tarisznyáját meg a botot... Az ifjú felveszi a botot, meg a tarisznyát... Csak egyet kérek... Add, hogy hosszú legyen a virágos tavasz, bőkezű a búzaérlelő nyár, vidám a szüretes ősz és nyugodt, telekamrás a tél... Én leszek az idő egy évig... engedd megnekem, hogy lassú legyek, ha örömre válnak a percek, és gyorsan múló, amikor a bánatot mérem... felragyog a felhőn túli világ. A vándor elindul a csillagerdők úttalan útjain a Földre..." "... A toronyban elhangzott már az órák zengése, de a kongás szétrepült az éjszakában... Szétáradt az erdők felett, hol némán állnak a fák, és a csend gyalogútján puhán ballag az idő..." "... Január van. Tél van..." "... Alusznak a fák, gyökérmarkukba szorítva a föld melegét, alusznak a cserjék, magukra borítva hószoknyájukat, alszanak a rügyek, a vágy tavaszi virágai, a lepkék bábkoprsójukban, a bogarak a vén fák kérge alatt, a mókusok az odvak párnás melegén és a varjak a szellős magasságban, fekete szárnyuk alatt őrizvén piros szívüket..." "... Havas, csendes, fehér világ. A felhők lassan szállnak nehéz terhükkel, és az erdő néma, mint a gondolat..." "... a tó jegén hópelyhek járták a menyasszonytáncot, és a Tél megfiatalodva rakta a jégen a kopgóst. A szél pedig dúdolt hozzá... És nem lehetett tudni, mi a tükör és mi a valóság. A jég-e a tükör vagy alatta a víz vagy a kettő együtt vagy egyik se... megnőtt, csontosodott... a Tél. Patyolat mentéjéről a kökény pitykegombokat leették a rigók... búbos pacsirták szaladgáltak dideregve... kerestek valamit,... panaszát elkobozta a szél... hurcolta át árkon-bokron... - Miért fütyülnek olyan keservesen a pacsirták - kérdezte egy kisgyerek a szánkóban, mert ő boldog volt új csizmáiban -, talán fázik a lábuk? - A Tavaszért - mondta apja... - Milyen szépet mondott az ember - siránkoztak a pacsirták -, milyen boldogság van benne! És nem tudták, hogy nélkülük sosem született volna meg a szó... Mit tudták, hogy tipegő kis lábuk milyen levelet írt a jégre..." "... , hogy a keleti ég virradó lángolásában az ígéretcsikók patája alatt szikrázik majd az erdei út... jön már vissza a fényes fogat..., de csak lépésben. Halkan pengnek a csengők..." "... S a szánkóról számba veszi az erdei világot az ifjú Január..."
Megjött a tél. Széllelbélelt batyujából kiszökött a hideg. Ropog a hó, csikorog, az Öreg Fagy vigyorog: - Hej, cinege, cinege, eljött a tél ideje! Meleg-é a tollruhácska? Van eladó kis subácska... - Nem veszek... Nem veszek... a tollgúnyám jó meleg:- Így felel a cinege, ide hallik éneke. Cinegeénekre kisüt a nap. A napsütésben felragyog a téli világ. A nagy ragyogásban száll ide, száll oda a cinegemadár. Nézelődik erre-arra, majd leröppen az ablakpárkányomra, onnét a kerti ágra, s kitekint a havas útra. Szilveszter jön az úton, fején a kalap félrecsapva, nyitott kabátját cibálja a szél. Látom, amint a cinegére kacsint: - Hej cinege, cinege, meghívlak ma estére vidám Sziveszterre! - Köszönöm, köszönöm, ott leszek! - feleli a cinege. Szilveszter megemeli kalapját, hosszú, ősz haja leng a szélben, már ott sincs, a hetedik utcában jár, s vidám szilveszteri mulatságba hívja az embereket. Örül a cinege, vidám az éneke. - Sziveszteri mulatságba megyek este... Igen ám, de mikor lesz még este? Előbb a dél jön, utána a délután, az alkony s csak azután az este. - Mulass jól, cinege! - zúgja a szél. - Mulass jól, cinege! - modja csendesen a kéményekből felszálló füst. - Mulass jól, cinege! - csilingelik az eresz jégcsapjai. Örül a cinege, vidám az éneke: - Be jó lesz ma este! Be jó lesz ma este: lesz étel, lesz ital, lesz nóta, vidám dal!... S én hiába szórom a magot az ablakpárkányra, a cinegém estére tartogatja az étvágyát. Helyette a galambok lakmároznak nálam. Délután hull a hó. Hull puhán és sűrűn. Hol a cinege? Nem hallik éneke. Rejtekén ül, várja az estét. Jön az alkony, még mindig hull a hó. Ó, máskor alkonytájt már rég alszik a cinege, de most szilveszteri mulatságba készül, ragyog a tollruhácskája, ragyog a szemecskéje, megrebben a szárnyacskája. Megkéri szépen a Hóesést, álljon el kissé, pihenjen, míg ő szilveszteri mulatságba röppen. Kacag a Hóesés, fehéren kavarog. Városszerte ragyognak az ablakok, s a ragyogó ablakokkal megjött az este. Repül a cinege, vele száll ezer táncos kedvű hópihe. - Hová, cinege? - kérdi az Idő Szolgája, az Öreg Toronyóra. - Szilveszterezni megyek, Öreg Toronyóra - feleli a cinege. - Ne siess, állj meg egy szóra!- kéri a toronyóra. - Lásd, nekem nincs időm bálra, mulatságra, örökké kőrbe járok, az Időnek szolgálok. Mutatom a percet, az órát. Odaszáll a cinege, majd leragad a szeme, olyan álmos szegényke. Ha nem szólítja meg a toronyóra, röptében elaludt volna. Sosem alszik az óra, mégis megszánja az álmos cinegét: - Aludj egy sort, cinege, felköltelek idejében. Van egy kellemes, meleg sarka az Öreg Toronyórának. Oda telepedik a cinege, s máris leragad a szeme. Alszik egy sort, alszik kettőt, költögeti a Toronyóra, de hiába, mély az álma, meg se hallja a költögetést, óraütést. Azt álmodja: áll a bál, varjú cimbalmozik, vörösbegy hegedűl, szarka a klarinétos, fakopáncs a dobos. Hó helyett cinegeétel hull az égből... Hanem a legszebb álom is véget ér, s a reggel üres beggyel találja a cinegét. - Hejhaj, cinege, itt az Újév reggele! - köszönti a Toronyóra, s vidáman jár a mutatója. Kismutató, nagymutató, hull az égből a fehér hó. - Hogy mulattál, cinege? Hogy mulattál az este? - kérdi a Hóesés. - Igaz, hogy elaludtam, s a Szilvesztert átaludtam, de álmomban mesésen mulattam - feleli a cinege. - Ha hiszed, ha nem, cinegeeledel hullt az égből... hahaha, hihihi! De azt már nem mondja, hogy ettől az égi cinegeeledeltől üres maradt a begye, helyette az ablakomba száll, s cinegeénekkel kíván mindnyájunknak boldog új esztendőt.
Három fenyőfa állt egy dombtetőn. A legnagyobbik fa szép és egyenes volt, erős, messze nyúló ágai voltak. A kisebbik fenyő nem volt olyan terebélyes, de napról napra fejlődött és növekedett. A harmadik fenyő azonban igazán nagyon kicsi volt, vékony törzsű és egészen alacsony. - Bárcsak olyan nagy és erős lennék, mint a Legnagyobb fenyő. - sóhajtotta ez a kicsike fa. Nagyon hideg tél volt ebben az esztendőben. A földet belepte a hó. Karácsony közeledett. - Bárcsak eljönne értem Télapó, és elvinne karácsonyfának ! - sóhajtott a Legnagyobb fenyő. - Bárcsak engem vinne ! - mondta a Kisebbik fenyő. - Bárcsak engem választana ! - kívánta a Harmadik Fácska. Egy napon fázós kismadár jött szökdécselve feléjük. Megsérült a szárnya, s ezért nem tudott repülni. - Kérlek Legnagyobb fenyő, itt maradhatnék az ágaid közt ? - szólította meg félénken a kismadár a fát. - Nem lehet ! - mondta a Legnagyobb fenyő- Nem használhatok madarakat az ágaim közt, mert éppen karácsonyfának készülök. - Pedig úgy fázom - panaszolta a kismadár, a Legnagyobb fenyő azonban nem is válaszolt. Így hát a törött szárnyú kismadár odább ugrált a Kisebbik fenyőhöz. - Kedves Kisebbik fenyő megengednéd, hogy itt maradjak az ágaid között ? - kérdezte. - Nem ! - felelte a Kisebbik fenyő. - Nem ringathatok semmiféle madarat az ágaim között, mert hátha éppen most vinne el valaki karácsonyfának. Ekkor szegény didergő kismadár tovább ugrált a Harmadik Fácskához. - Drága kicsi fenyő, itt maradhatnék az ágaid között ? - kérdezte. - Hogyne maradhatnál kismadár - felelte a Harmadik Fácska. - Búj csak egészen hozzám. Majd megmelegítelek, amennyire csak tőlem telik. A kismadár felugrott a Harmadik Fácska ágai közé, ott nyomban el is aludt. Hosszú idő múlva a Harmadik Fácska édes, halk csengettyűszót hallott. A hangok egyre közeledtek, már egészen ott hallatszottak a dombon. Elhagyták a Legnagyobb fenyőt, elhaladtak a Kisebbik fenyő előtt is, de amikor a Harmadik Fácska elé értek, elhallgattak. Mind a három fácska látta az apró csengettyűket. Egy rénszarvas húzta szép, kicsi szánkón csüngtek, amelyből most kiszállott az utasa. - Télapó vagyok- mondta - Karácsonyfát keresek egy nagyon kedves kicsi gyermek számára... - Vigyél engem ! - kiáltotta a Legnagyobb fenyő. - Engem vígy ! - ágaskodott a Kisebbik fenyő. A Harmadik Fácska azonban meg sem szólalt. - Te nem szeretnél eljönni ? - kérdezte tőle a Télapó. v - Dehogynem ! Nagyon szeretnék - felelte a Harmadik Fácska - De hát itt kell maradnom , hogy vigyázzak erre a beteg kismadárra. Éppen elaludt. - Kicsike fa - mondta a Télapó - te vagy a legszebb fácska a világon ! Téged viszlek magammal. Azzal gyöngéden kiemelte őt a földből, olyan óvatosan, hogy az ágai közt megbúvó kismadár fel sem ébredt. Aztán szánkójába állította a csöpp fenyőt a kismadárkával együtt, majd maga is beült mögéjük. És a kicsi szánkó ezüstös csengettyűszóval tovasuhant velük a karácsonyi havon...
( Régi angol mese nyomán fordította : B. Radó Lili )
December 13. Luca, Lúcia - A napforduló közelségét fejezi ki a hagyomány által tisztelt Lúcia /fény-szem:szeme fénye/ - Luca/banya/ kettős természete.
LUCÁZÁS:
/A dünnyögős előadásmód a kimondott szóba vetett hitet erősíti/
Megjöttem én jó este Luca köszöntésére. Luca fekszik ágyában Az őrző angyalával. Gyere Luca menjünk el, Mennyországot nyerjük el. Ha mi aztat elnyerjük, Boldog lesz az életünk.
:-)))
Kitty-kotty, kitty-kotty, Adjon Isten bő bort! Bő búzát, barackot, Vörösfarkú malacot. Szekerünkbe kereket, Poharunkba feneket, Abból ihassunk eleget!
:-)))
Luca, Luca, kitty-kotty, A fejszéjük úgy álljon a helyibe, Mint a szilfa a tövibe. Annyi pénzük legyen, Mint kunyhóban a pelva. Annyi zsírjuk legyen, Mint kútban a víz. Annyi tojásuk legyen, Mint az égen a csillag. Olyan hosszú legyen a kolbászuk, Mint a falu hossza. Olyan vastag legyen a szalonnájuk, Mint a mestergerenda. Luca, Luca, kitty-kotty.
:-)))
Luca, Luca, kitty-kotty, Galagonya kettő, három. Száras körtét várom! Majd meglátom, mit adhatok. Amit adok, elveszem, Van tarisznyám, elteszem. Luca, Luca, kitty-kotty, Üljön meg a tyúkok! Tyúkjok,lúdjuk annyit tojjon, Mint a patakban a kövecs. Disznójukon akkora szalonna legyen, mint az ajtószárfa. Luca, Luca, három, a tojásom várom! Luca, Luca, kitty-kotty, Sok libájuk legyen, Jó ülősek legyenek, Tojjanak a tyúkok, Luca, Luca, kitty-kotty.
:-)))
:-)))
Luca-búza:
Régi hagyomány, hogy Luca napján búzát keltettek. A kemence közelébe tették, ahol karácsony napjára kizöldült. Természetesen olyan dúsan s attól függően, hogy mennyi napfényt kapott a napok teltével. Így következtettek a jövő évi termésre. A karácsonyi oltár és az ünnepi asztal díszévé vált. Egyes területeken kék szalaggal kötötték át, s égő gyertyát helyeztek a közepébe. Zöldje az adventi remény beteljesülését, fénye a Megváltó érkezését volt hivatott hirdetni, maga a búza pedig az élő kenyeret, Jézust jelképezte.
A nap éppen lement, mikor az erdő felett elkezdett esni a hó. - No, anyó - mondta varjú apó feleségének a nyárfahegy tetejében-, azt hiszem holnap fehér abrosznál esszük az egérpecsenyét. Nemsokára a búzamezők fölött kezdtek táncolni a hópihék. - Gyertek, gyertek - csalogatták őket a szántóföldek-, jó; a vetésnek a jó puha hó. Azt tart meleget a búzaszemnek, hogy meg ne fagyjon a földben. A falu már rég elcsendesedett, mire a hófelhők odaértek föléje. - No, ezt a falut megtréfáljuk - mondták a hópelyhek. - Remélem, maga se ismer magára, olyan fehérre meszeljük még a háztetőket is. Voltak kíváncsi hópelyhek is. Messze az ég alján nagy világosság látszott. Ott a város lámpái világítottak, s ezek a kíváncsi hópelyhek a várost akarták látni. - Majd meglátjátok, megbecsülnek ott minket - mondták a falura, mezőre hulló testvéreiknek. - Még székkel is megkínálnak, talán hintóba is ültetnek. Azzal a kíváncsi hópelyhek elszálltak a város fölé, s ott lehullottak a háztetőkre, az utcákra, terekre. Alig várták a reggelt, hogy szétnézzenek a városban. De mire kireggeledett, akkorra a hópelyheknek beesteledett. Jöttek a hóhányó munkások, megkínálták a havat seprűvel és lapáttal. Aztán rakásra rakták, úgy hordták ki a városból. Lekotorták a havat a tetőkről is, és elsárosodva vitték a többi után. Mire delet harangoztak, locspocs lett a városi hóból. így járták meg a kíváncsi hópelyhek! Az erdők, mezők hava pedig tavaszig megmaradt ragyogó fehéren.
